Mióta szabadlábon van úgy érzi felgyorsult körülötte a világ. Valójában mindig is ebben a sebességben zajlottak az események, teltek a napok, de ha az embert hét évre bebörtönzik, és mindennapja ugyanúgy telik, joggal érezheti úgy, hogy a rácsok mögött megállt az idő. Lassacskán teljesen visszaintegrálódik a társadalomba, bár ezt az újfajta, teljesen digitalizált világot még mindig nehezére esik megszokni. Ahogy azt is, hogy a kávéfőzője minden reggel egy kedves, AI által generált női hangon köszönti őt, ami eleinte kifejezetten ijesztő, bosszantó volt a számára, ma meg már valahol hálás a gyártónak, hogy gondoltak a magányos, egyedül élő agglegényekre is...
Fogjuk rá, hogy az élete kezd talán végre visszazökkenni a normálisba. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy egy viszonylag normális kerékvágásba. Még mindig nehéz elfogadnia, hogy már semmi sem lesz olyan, mint a börtön előtt. Bár tény és való, az az élet sem volt épp valami makulátlan, irigylésre méltó, de legalább még élt a testvére, számíthatott a barátaira, s bár a válása, illetve a sógornőjével folytatott titkos viszonya már akkoriban is egy láthatatlan szégyenfoltként virított a feje fölött, mégsem érezte magát ennyire elveszettnek, ennyire tanácstalannak, de legfőképp magányosnak. Olykor még felrémlenek benne a tűzoltóságnál eltöltött évek, a sikeres életmentések, és annak ellenére, hogy már nem vágyik ilyen hivatásra, azért időnként hiányérzete támad. Amíg börtönben volt, azt gondolta, semmi sem lesz egyszerűbb, felemelőbb a szabadulásnál. És most, hogy végre szabad, minden sokkal bonyolultabbnak, de legfőképpen magányosabbnak hat, mint ahogy azt a rácsok mögött megtapasztalta... Sokat beszélgetett az ottani pszichológussal erről, a legtöbbször nem értett egyet a fiatal férfival, elkönyvelte magában, hogy a másiknak még nincs elég tapasztalata az életről. Nem hitte volna, hogy valaha hiányozni fognak neki azok a beszélgetések, de a gondolat, hogy szakemberre van szüksége, minden eltelt nappal egyre mélyebbre ütötte fejében azt a bizonyos szöget, mígnem egyik nap túrni kezdte az internetet. Ekkor akadt meg először a szeme Dr.Bianca Bishop nevén, aki ex-elítélteknek ingyenesen tart terápiát. Ethan viszonylag makacs, önérzetes fickó, most mégsem habozott, győzködte magát arról, hogy nincs szüksége segítségre, azonnal tárcsázta a számot, és milyen isteni szerencse, ugyanis a vonal másik végén lévő adminisztrátor közölte vele, hogy ő az utolsó szerencsés, akit még be tud szorítani Dr.Bishop-hoz egy nem túl távoli időpontra. Az idő ezután valahogy felgyorsult, és Ethanben kételyek támadtak a dologgal kapcsolatban, már majdnem visszamondta az időpontot, de a két munkahelyen való megfelelés, és a programok Melodyval annyira beszippantották, hogy kettőt pislogott, és már csupán egy óra választotta el a találkozótól, ilyen későn pedig pofátlanság visszamondani bármilyen időpontot. Mielőtt megcélozná a kolosszus, több emeletes, nyilván teljesen újépítésű házat, a megkezdett cigijét azért még elszívja, s közben az épületet mustrálja, a téglák méretét saccolgatja, megpróbálja kitalálni mi lehet annak a festéknek a fantázianeve amivel bevakolták, hogy az ablakkeretek valódi fából vannak-e, vagy műanyag mind csak bevonták fahatású fóliával? A csikket aztán bepöccinti a legközelebbi csatornafedélbe, bekap egy rágót és továbbra is bizonytalanul -ami külsőszemlélőnek fel se tűnik, Ethan az álcázás feketeöves mestere-, megindul a bejárat felé. Fekete bőrdzseki, egy basic fehér póló, és világoskék farmernadrág van rajta. Miután kiszabadult, Mel mondhatni kiszelektálta a ruháit, fél napos oktatást tartott arról, hogy a bőszárú trapéznadrágok már nem menők, és annál jobb, minél feszesebb. Azért ezzel tudna vitatkozni, de hát mégis ki ő, hogy egy Z generációssal vitába szálljon a divatról? Különben is akad most fontosabb dolga, mint például bejelentkezni a recepción, ahol a fiatal nő azonnal zavarba jön rejtett bókjaitól. Puszta udvariasságból, és hogy pofátlan módon egy kicsit bámészkodhasson, előre engedi a nőt, aki készséggel tárja ki előtte egy kopogás után a rendelő ajtaját, melynek tágas terében máris szemet szúr a doktornő. Az adminisztrátor gyorsan, lényegre törően beszámol arról, hogy ki a férfi, majd egy kacér, sejtelmes pillantással végig méri Ethant, és magukra hagyja őket.
-Hello, Ethan Sharp! - Indíthatott volna udvariasabban, tisztelettudóbban, de ez az átkozott magázódás sosem volt az ő asztala, amiből voltak is problémái például a tűzoltóságnál, de aztán mindenki szép lassan hozzászokott a stílusához, és egészen megkedvelték a sajátos humorával együtt. Még a karót nyelt felettesei is. Idegességében farmerja zsebeibe nyomja kezeit, és máris karbantartó, szerelő szemmel kezdi vizsgálgatni a helyiséget, ami bár igazán irigylésre méltó, elegáns ízlésre vall, a plafonon futó csövek azért hamar szemet szúrnak neki, s nem is rest megemlíteni azokat.
-Nem okoskodni akarok, de azok ott fent... - Egyik kezét kihúzza zsebéből, de csak addig amíg a fejük fölött futó csövekre mutat.
-...szerintem több szempontból sem felelnek meg a baleset és tűzvédelmi előírásoknak. - Egy pimasz, győzelemittas félmosoly jelenik meg szája sarkában. Persze tudja ő, hogy nem a doktornő tervezte így meg a rendelőt, de azt biztos, hogy ha rajta múlna, azoknak a szakiknak, akik ezt művelték, holnap már nem kellene dolgozniuk menni.
-Elnézést, munkahelyi ártalom. - Szabadkozik, bár az ő munkája azért az ilyesfajta dolgoktól kicsit messze áll.
-Leülhetek? - Biccent tétován a kanapé irányába, majd helyet is foglal, idegességében egyik kezével dobolni kezd a karfán.
-Egyébként szép rendelő. A maga ízlése szerint lett kifestve, berendezve, vagy nem volt beleszólása és egyszer csak a kezébe kapta a kulcsot, hogy kész? - Újból körbe pillant. A tágas ablakokat vizsgálja, a plafonig érő polcot és a rajta található könyveket, csecsebecséket. Eltudná képzelni, hogy hasonló stílusban rendezze be a lakását.