A telefonhívást követő húsz percben a három gyermeke megérkezett a villába a repülőtérről, ezzel pedig kezdetét vette egyfajta keserédes káosz. Fabrizzio mindig örül annak, ha mindhárman itthon vannak, hiszen már felnőttek, és valami mindig elszólítja őket a nagyvilágba. Viviana azonban még akkor sem képes félretenni, legyen bármi is az, ami benne játszódik, mikor végre együtt lehetnek, ezért a hangulat nem egészen úgy alakul az első estén, mint ahogy azt mondjuk a férfi szeretné. Viszont megérti és elfogadja, hogy ez a változás időszaka jelenleg, ő pedig túl sokat már nem tehet annak érdekében, hogy erőltetett béke legyen. Az majd talán idővel ismét eljön.
A lánya, Livia, aki Rómából érkezett haza, ahol jelenleg lakik és dolgozik, lévén a bizalmasa már a második estén kiszedi belőle, miért furcsább, mint egyébként szokott lenni. Valóban, a történtek hatására a gondolatai közé odaférkőzött Patrizia olyan módon, ami meglepi őt, és egyelőre ő is annyit tud elmondani arról, mi van közöttük, amennyit ezek a gondolatok engednek neki. A lánya egy különleges csillag az égen, gondolja a férfi, mert ítélkezés nélkül, szinte tényszerűen fogadja a híreket az apjától a medence előtti lemenő nap fényében ülve.
A napot, amire a vacsorameghívás szólt némileg szabaddá tette magának, hogy tudjon intézkedni a következő napokat és a teendőit illetően. Úgy az időpont előtt egy órával még személyesen betér az ominózus virágboltba, és amikor már reflexből készítenék neki az extravagáns csokrot, akkor jelzi, hogy néhány szál babarózsát szeretne csak vinni, egy világoskék szalaggal a szárak körül, lehetőleg nullával az említett extrából. A virágos egy mosollyal fogadja a csokrot, azonban a hangulat némileg fagyos marad a férfi távozását követően, amikor közli, hogyha még egyszer rossz kezekbe kerül a vásárlásairól információ, búcsút inthetnek a nápolyi üzletnek egy életre.
A virágos tekintete pedig mindent elárul arról, amit tudnia kell.
Öt perccel hamarabb érkezik meg, de már nem gondolná, hogy zavaró lenne a jelenléte, ezért nem a Ferrariban várja meg az időpontot, hanem elsétál az ajtóig, és becsenget rajta. Általában ez a férfi olyan szinten képes az előrelátásra, mint kevesen, mégis, amit a mai este tartogathat, nem látja előre. Neki nincsenek egyébként tervei, csak a másik társaságában szeretne lenni először úgy, hogy nem kell visszafognia magát annyira, mint eddig, csak olyan mértékben, ami még udvariasnak számít.
Reméli, hogy képes annak maradni, de Patrizia közelében ez nehéz.
- Szép estét, Patrizia. - Mosolyodik el halványan annak köszönhetően, hogy ilyen hamar újra láthatja a másikat, aztán a teste mellé engedett karját megemeli, amiben a néhány szál, rózsaszín árnyalatú bazsarózsa pihen, és átnyújtja ezúttal személyesen a virágot, hiszen az ötven szál rózsa futárral és üzenettel érkezett.
- Elnézést a korai érkezésért, de nem tudtam volna a kocsiban ülni. - Vallja be őszintén, és ha beinvitálják, akkor beljebb is jön, majd néhány lépés múlva leveszi magáról a zakót, és a cipőt, ahogy az náluk otthon is szokás.

Amint átlépi a küszöböt már halkan felnevet a másik viccelődésén, és ahogy egyik kezében a virágot tartja, a másikat saját magát megadva felemeli, mert erre nincsen elég elmés válasza. Meglehet, hogy lenne, hiszen Fabrizzio eddig azt a benyomást kelthette, hogy bizony mindenre van, de ezúttal, tekintettel az eddigi ismeretségükre az első randit megelőző időszakra, nem akar okosabb lenni mindenáron.
- Szokásom tanulni a hibáimból. - Lehet nem ez a legmegfelelőbb kifejezés, hiszen nem tartja hibának a gesztust magát, inkább csak a megszokás eredményezte a saját közegén belüli tapasztalatok miatt a rózsák nagyságát és számát. A megfelelő megfogalmazás az lett volna, hogy figyel a másikra és a vágyaira, de nem akar ideje korán ismét labdákat adogatni. Szeretné, ha a maga természetességében menne az este, hozva, aminek történnie kell.
A férfinek nem tűnik fel semmi érdekes a másikat illetően egyébként; az otthonába invitálta egy olyan vacsorára, amit ő maga készít, így sem különleges ruhára, sem frizurára, sem sminkre nem számított, sőt, ismerve már némileg a nő körüli enyhe forgószelet - ami alkalomadtán tornádóvá érik -, egészen az fogadja, amire számított.
Nem tökéletesen az, de semmi olyasmi nem történik, ami kilibbentené a nyugalmából a férfit, vagy amiről úgy vélekedne, elrontana bármit. Ezúttal a katasztrófát nem ő okozta, a füst nem a másik fejéből száll fel haragjában iránta, hanem csak a kapkodás okozta sürgés-forgás a hibás, aminek szerinte megvan a maga bája.
Akkor ér a másik társaságába a konyhába, immár cipő és zakó nélkül, amikor Patrizia megégeti a kezét, és egészen meglepődik, hogy nem rögtön a hideg víz alá teszi az égett területet, hanem nyúl valamiért, amit rá akar kenni.
Eddig egyszer sem ért hozzá a másikhoz, ami azért viszonylag érdekes, mert neki olyan érzés, mintha már megtette volna; de csak a hangja volt, ami libabőrbe futtatta az egész testét, mégsem habozik ezúttal valóban hozzáérni, amikor óvatosan mögésétál, és megfogja az égett kezet a sebtől messze, azzal a céllal, hogy finoman a csaphoz vezesse őt.
- Engedje meg. - A hangja lágy és nyugodt, hiszen továbbra sem jut eszébe semmi, ami negatívan hathatna az estéjükre. Fabrizzio kizárólag azért nem csattant ki a lelkesedéstől a vacsorát illetően, mert túl sok gondolatot ébresztett benne a másik, amiket összesen két napjába telt a helyükre pakolnia. Éppen ennyi ideje beszélték le ugyanis a mai estét.
Ha Patrizia engedi neki, akkor mögötte állva, a teste mellett előre nyúlva, a kezét fogva kezdi el a piros részre bőségesen engedni a hidegvizet, mielőtt bármit rá tudna kenni a másik. A garnélának, ahogy a tekintete oldalra, a serpenyőre szalad, úgy tűnik annyi, de ha nem esznek semmit, őt az sem kifejezetten érdekelné.
Azt nem gondolta azonban végig, hogy ebben a helyzetben megtelik majd az orra a másik illatával, de meglepően jól kezeli a közelséget, ami még nem volt közöttük ilyen módon.
- Így nem lesz hólyagos. - Mosolyodik el, ahogy elengedi a másikat, elzárja a csapból a vizet, és hátrébb lép egy, hogyha a nő meg akarna fordulni, ne legyen az útjába, hiszen a közeledésének semmilyen hátsó szándéka nem volt. Ő ezt, ha a mai este sor kerül rá, egyenesen akarja megtenni.
- Mondja, mi van még hátra, és szívesen segítek. - Az amúgy komolyabb arcvonásai egészen szórakozottnak tűnnek most, ő pedig elkezdi a hófehér inget feltűrni az alkarján, jelezve, hogy készen áll, csak utasításokra van szüksége.

Pontosan az ilyen, és ehhez hasonló apró jelek azok, amiket meglepően gyorsan tud férfi létére értelmezni, így szinte azonnal el is távolodik a másiktól, amikor ő úgy szeretné. Valami azonban bizsereg a bőrén, kizárólag ott, ahol megérintette a másikat, és ettől egyfajta újkeletű kíváncsiság lesz úrrá rajta, de szerencsére a vonásain a szórakozottságon túl nem sok minden látszik meg ebből. Tartja magát, hiszen csak most érkezett, illetve még csak két napja derült ki, mikkel szokta Tiziano elütni az idejét, amikor nem a másikkal van.
Ő pedig semmilyen részletet nem tud róluk, mióta két napja reggel beszéltek, de abban biztos, hogyha a Pellegrini fiú ki tudta volna magyarázni rossz szokásához híven a helyzetet, akkor most ő nem lenne itt a másikkal.
- Ahogy gondolja, de nem lett volna probléma. - Fiatalabb korában, amikor az erő és hatalom hajkurászása volt a cél, kevésbé volt jó szakács; azonban a gyermekek számával nőtt a felesége munkájának mennyisége is, így a totyogós korszakban sokat kellett segítenie, ő pedig szívből tette. Persze opció lett volna a világ összes dadája is akár - és volt is dadájuk, aki szintén besegített -, de ő nem akarta a kisebb éveket kihagyni, hiszen annyira rövidek. Sok mindenre ráért ő az életében amikor a gyerekek már nagyobbak és önállóbbak lettek.
- Jó, hogy említi. - Mondja halkan nevetve, aztán visszasétál az előszobába, ahol a cipőszekrény szélére tett le egy üveg bort a saját pincészetéből. A virágot tartó kezében volt és a nyakát fogta, de a füst és a másik kapkodása annyira elvonta a figyelmét róla, hogy csak letette valahova, ahol éppen talált helyet.
Büszkék a vonásai, amikor visszasétál a másikhoz, aki már a garnéla egy sokkal jobb változatát forgatja az olajon, az illatoktól pedig ellazul a férfi, nem mintha eddig bármiféle feszültséget lehetett volna látni rajta. Ez inkább a nőnek szól, mert bár nem feszültség van benne, amikor a társaságában lehet, hanem valami egészen más, de ha ebből bármi ki tudja finoman zökkenteni, annak csak örül.
- Remélem szereti a bort, mert saját gyártmány. - Akkor nyújtja át a palackot, amikor Patrizia egy pillanatra hátrafordul a garnélától, és csak nagyon röviden mondja el a részleteket a borról, nehogy ismét füstfelhő legyen a vége.
- Ez egy huszonkettes Loggia della Serra. Száraz fehér, ami illik a garnélához. - A virág mellé ezt is ajándéknak szánja, és majd evés előtt szívesen kinyitja ő, ehhez pedig majd kérni fog egy bornyitót, ha Patrizia addig nem intézkedik.
- Nem kell szabadkoznia, Patrizia. Nekem már bizonyított. - Válaszolja röviden a másik szavaira egy mosollyal, azonban a vágyakozás azt érintően, hogy ismét megérintse a másikat hirtelen a semmiből tör rá, ezért lép egyet oldalra, hogy közelebb álljon a pulthoz.
- Lenne egy dugóhúzója? - Nem pont ebben a pillanatban akart ezzel foglalkozni, de kell adnia valami mást a kezeibe a nőn kívül, különben a garnélának sem lesz jó vége megint, és nekik sem. Mondjuk Fabrizzio nem tudná rossznak nevezni a fejében dúló gondolatok sokaságát a másikkal kapcsolatban.

Elvigyorodik, mert érzi ő a tökéletes bor kiválasztásának hatását, de ez ezúttal csak szerencse, semmi más. Tudja ő, hogy ilyesmi nem szokott vele történni, így furcsa lehet a másik számára; Fabrizzio sokkal inkább a kezében tartja az irányítást az esetek többségében, minthogy holmi szerencsékre legyen szüksége.
Nem azért mondja a következőket, hogy elvegye az élét a sikerének, hanem, mert sokkal jobban szeret tényeket közölni, mint látványosan örömködni saját magán. Az nem illene ehhez a férfihoz.
- Az édes fehér jobban illene hozzá. De alapvetően a fehér elfogadható választás. - És még mindig vigyorog a másikra, miközben alig képes elengedni a tekintetét, pedig tudja, hogy muszáj tovább sürögnie-forognia még egy darabig, hogy elkészüljön az étel. Ezzel kapcsolatban egyetlen gondolat fogalmazódik meg benne egyébként, az pedig az, hogy mennyire szimpatikus, szinte vonzó számára őt a természetes közegében látni, ami nem csinos ruhákról és eladandó házakról szól. Fabrizzio úgy gondolja, hogy a nő most van elemében, ha pedig ez káosszal jár, ő elfogadja. Mindig úgy gondolta, egy férfi és egy nő akkor tudnak együttműködni bármiben, ha kiegészítik egymást; márpedig a káosz nem olyasmi, aminek ez a férfi gyakorta teret engedne, így idővel úgy gondolja, eleget tudna földelni a másikon, ő pedig eleget tudna rajta lazítani talán.
De ugye ennyire ő nem szokott előre szaladni.
A sóhajtás annyira a semmiből érkezik, hogy teljesen megmerevedik a teste tőle, sőt, a levegőt sem tudja egy ideig kifújni, ami a tüdejében ragad attól, ahogy végigfut a libabőr az egész lényén. Tudta, hogyha az este folyamán történik ilyesmi, akkor bajban lesz, de remélte, hogy mondjuk az érintése váltja ki a másikból, és akkor teret engedhet annak, ami ezt a libabőrt folyamatosan kiváltja belőle.
Így leginkább olyan, mint amikor az ember fájdalmában egy szál bőrre harap. Neki nincs mibe harapni jelenleg.
Amikor elveszi a másiktól a dugóhúzót, és ő el szeretne néhány percre tűnni a házban, hogy felfrissítse magát, nem válaszol azonnal, csak úgy néz a másikra, pontosan úgy, ahogy azt a múltkor megemlítette neki. Azt akarja mondani, hogy ő szívesen megszabadítja a ruháitól, aztán valami csoda folytán a merev tartása megszűnik, ki tudja ereszteni a tüdejéből a levegőt, és inkább kapva-kap az alkalmon némi távolság reményében.
- Természetesen, menjen nyugodtan. - A mosolya pedig leginkább annak szól, hogy képes volt a szavakat kimondani, miután a rendszer a fejében újraindult. Nem marad azonban egészen egyedül, amikor Patrizia eltűnik a házban, hiszen ott marad az összes gondolatával, ő pedig nem rest nekilátni annak, hogy legalább nagyjából rendezze őket, mielőtt a másik visszaér.
Tudta, hogy a veszélyes vizek itt háborogni fognak kettejük között, de azért remélte, hogy majd csak órákkal később történik ez meg, amikor már illik majd távoznia, ő pedig ezzel segít magán annak érdekében, hogy úriember tudjon maradni. Miközben azon agyal, hogy lehetne könnyíteni ezen a helyzeten, már a nyilvánvaló válaszoktól eltekintve, kinyitja a bort a dugóhúzóval, majd a megterített asztalhoz sétál, és kiönti a két borospohárba a nedűt a üvegből.

Azzal természetesen a férfi is tökéletesen tisztában van, hogy a mai napon, ahogy talán a közeljövőben, reálisan tekintve a helyzetet pedig inkább soha; nem lehet kettejük között semmi. A vacsorát egy kedves gesztusnak tudja be, esetleg egy olyan első randinak, ami után a visszakozás lehetőségét mindketten fenntartják, vagy csak válaszokat keresnek mindketten, amiket maguktól még nem találtak meg. Fabrizzio azt is el tudná képzelni, hogy az étel végével Patrizia megkéri, ne is udvaroljon egyáltalán, és hagyják ennyiben a dolgot, mintha egyfajta utolsó mentsvár lenne ez mindkettejüknek.
Ezúttal pedig a férfi sóhajt, magának a bornak, mert gyűlöli magát áltatni, ezek a gondolatok pedig semmire nem jók ezen kívül. Az pedig, hogy a legtiltottabb gondolatait látja jelenleg a légépészűbbeknek, meg kellene, hogy ijessze.
Ahogy jön le a másik a lépcsőn, és az ő tekintete odaragad rá, mintha a vonzásnak képtelen lenne ellenállni tudatja vele, hogy nem fél attól, amire vágyik, de talán a következményektől sem. A miérteket azonban meg kell találnia, mielőtt elveszti az eszét teljesen.
Nyúlni akarna az egyik borospohárért, hogy udvariasan átnyújtsa a másiknak, és koccintsanak a házra és a közös üzleti sikerre, amikor meglátja a lapot rajta a rajzzal, és elérnek hozzá a szavak is. Nem fagy meg, csak lassabban mozdul, ami rá egyébként jellemző is, így finoman elveszi a lapot a nőtől, és két oldalról néhány ujjával fogja, amíg vizsgálja. A mosoly mindennél hamarabb érkezik meg a vonásaira, ahogy megérti amit lát, de a szavakat nem találja azonnal.
A rajz visszaküldi a lelkét az időben, és az a melegség, amit kiváltott a kisfiú szeretete belőle a mellkasára olvad. Ennek köszönhetően találja meg a szavakat, amiket annyira keresett.
- Sokszor gondolok arra a délutánra. - Emeli mélybarna szemeit a másikra a lapról, és nem folytatja, amíg nem nézi meg óvatosan, nem csak a szemeit, de az arcát, az orrát, néhány további pillanatig pedig az ajkát. De ezután képes a szemeire koncentrálni, elsöpörve megint a gondolatok kavalkádját a fejéből.
- Régen nem éreztem olyan békét, mint akkor. - A vonásai nem árulkodnak a szavai eredetéről, pedig a férfi mázsás súlyokat cipel, ahogy a családját egy hajszál választja el a széteséstől, ő meg csak nézi, mert ennél többet már nem tehet. Nem a szomorúság, ami ezzel kapcsolatban a legerősebb érzés benne, sokkal inkább a keserűség és a csalódottság, de nem beszél róla soha, pedig lenne kinek. Őt azonban arra nevelték, hogy viseljen mindent férfiasan, úgyhogy így fog tenni, mindenféle gond és problémázás nélkül.
- Köszönöm, hogy megmutatta. - Mosolyodik el végül, és visszanyújtja a lapot, miután még egyszer utoljára megnézi magának tüzetesen, ezt követően pedig átnyújtja az eredetileg is tervezett borospoharat, hogy koccintsanak.
- Igyunk a házra, mert annak a sikere felér egy kisebb csodával. - És mire a saját pohara is a kezébe kerül, vigyorog, folytatva kicsit az adok-kapok részét, ami eltereli a figyelmét a Matteo-hoz való kötődéséről, és a nő iránt érzett vágyairól is egyébként.

Maga sem tudja hogyan reagáljon arra, hogy Matteo szokta őt emlegetni, mert bár körülötte is sok gondolata járt az elmúlt időben, azokat könnyedén tudta a helyükre pakolni, még ha fájó szívvel is. Mert vele kapcsolatban Fabrizzio érzései nem fontosak, a furcsa kötődést pedig félre kell tennie, mert az egész lénye veszélyt jelent a gyermekre, és ezt kár is volna másként kezelnie, mint ami. Jelenleg egyeduralmuk és betonszilárd vezetésük van a város felett, de ha egyszer bárkinek ezt sikerül kikezdenie, akkor maffiamódszerekkel lesz megoldva a rend, és akárki célponttá válhat, akivel akárcsak egyszer, öt percet beszélt életében.
Ezért is ül az arcára a fiúval kapcsolatban ez a rengeteg érzelem, mert tudja, hogy nem láthatja többé, a hiánya pedig sokáig vele lesz majd az életében, amíg majd ha időszakosan is, de meg fog róla feledkezni, hogy majd időről-időre eszébe jusson, valószínűleg Patriziával egyetemben.
Mert mindez rájuk is vet egyfajta keresztet, csak még vagy ragaszkodnak, vagy fel akarnak fedezni valamit, ami érdekes, izgalmas és mérhetetlenül vonzó. Fabrizzionak mindig ez jut eszébe, amikor Patrizia körül forognak a gondolatai, és már hiszi, hogy a legnehezebben leküzdhető vágyakozása lesz egész életében a másik.
Halványodik a mosolya arra, hogyan élte meg a nő napot, pedig tökéletesen megérti. Fabrizzio nem ismerte Matteot még, amikor Patrizia féltette az épségét, neki a fiúval való kapcsolata a csarnok előtti Maseratinál kezdődött, de mint szülő, tényleg érti.
- Mintha az a nap teljesen más időpontban kezdődött volna nekünk. - Nem tökéletesen tegezi le a másikat, de a szóhasználata sokkal bensőségesebb, mint amikor szinte tárgyalva beszélte le a mai randit a másikkal. El is mosolyodik kicsit szélesebben, aztán emeli a poharát a házra, mert ő már az első két alkalom után elengedte a másikkal való üzletet, az viszont mégis megtörtént, nem is akárhogyan..
Annyiszor pörgette végig az elméjén azokat az oda-vissza élcelődéseket, hogy képtelenség lenne visszaszámolni.
- Ez még közös gyümölcs az üzlettársammal, de ha minden jól megy, még idén nyitjuk a saját pincészetünket. - És képes erről is meglepően könnyedén beszélni, pedig jó ügyvédre lesz szüksége ahhoz, hogy a már meglévő cégből Viviana valahogy kikerüljön, mégse érezze azt, hogy veszített a dologgal. A saját pincészet álma ugyanis Fabrizzioé, viszont nem lehet a feleségétől elvitatni az eddig beleölt munkát, akkor sem, ha fél éve már felé sem nézett egyáltalán.
- Sajnos tisztában vagyok vele. - Pont a tegnapi napon érte ezzel kapcsolatban a műsor otthon, és a felesége kijelentette, hogy semmilyen körülmények között azokat a papírokat nem fogja aláírni.
- Szeretném még pár nap türelmét kérni, ha pedig nem tudom megoldani, a papírokat újra írjuk majd. - Közelebb emeli a borospoharat az ajkaihoz, azonban a korty előtt néhány pillanatig nézi a másik szintén mélybarna szemeit. Végül kimondja, mit értett ez alatt. - Az én nevemre. - És itt nem csak arról van szó, hogy ígéretet tett a megvételre, hanem arról is, hogy Fabrizzio tudja, tényleg az lesz a tökéletes, függetlenül Patriziától, és azoktól az indíttatásaitól, hogy lenyűgözze őt. Ha Viviana évek múltán megnyugszik és a viszonyok rendeződnek, akkor a villa nyitott kapukkal fogja várni őt, ha még akkor sem, az egyik fiának adja. De elengedni már nem fogja.

Nem tudja egyelőre eldönteni, hogy Patrizia akarva vagy akaratlan, de mindig teremt olyan helyzeteket, ahol Fabrizzio előveheti az eszét. Ezzel a férfi sohasem szokott visszaélni, és ha valakit hosszas lexikális tudással fáraszt, az szándékos; általában azt szeretné elérni, hogy az illető több kérdést ne akarjon neki feltenni, sem aznap, sem máskor. Azonban simogatja a lelkét és stimulálja az elméjét, amiért Patrizia nem zár szinte semmit túlságosan rövidre, és engedi neki, hogy önmaga lehessen.
- Nem egy egyszerű bor, ezt belátom. - Mosolyogja meg a dolgot, aztán forgatja kissé a poharat a kezében, hogy finom hullámzásba kezdjen a bor, és kiérezhesse a különböző illatokat belőle. Fabrizzionak ez egy kedvence, csak néha a sznob énje felülkerekedik rajta, és túl fiatalnak titulálja, hiszen egészen új kreálmány. Hiába huszonkettes, amit hozott, valójában az első palackok egyikét hozta ma el, csak éppen ez a férfi szereti a már-már öregnek titulált borokat, de nincs ellenére, amiért egy fiatalabb is megfogta.
Mintha látna is ebben összefüggést a másikkal, de ezt nem fogja kimondani.
- Először a gyümölcsöket érezni belőle, körte, alma és citrusok. Aztán jobb szó híján mintha szappanossá válna a fehér virágoktól, aztán pedig azonnal édes a méztől. Melyiket érzi belőle? - És ha ezt a másik megválaszolja, ígéri, több szót nem ejt holmi unalmas borokról, de mivel a fejében több ponton is a másikhoz köti a választását a mai estére, kíváncsi, mit tartott benne olyan különlegesnek.
Nem zavarja ezt követően a ház témája, sőt, örül neki, amiért akad közöttük olyan biztonságos, szinte semleges téma, mint az üzlet. Persze eltekintve az előző háznézésen történtektől, mert ha csak eszébe jutnak azok a pillanatok, forr a vére, és az a szerencséje, hogy a vágyait remekül leplezi legalább ma, mert Patrizia még nem tett rájuk megjegyzést.
- Nem, ilyesmiről szó sincsen. Ez egészen másról szól. - Ő sem szeretné a kettejük pillanatát elrontani azzal - hiába lehetetlenség szinte, hogy bármi kerekedjen belőle -, hogy a válásának körülményeiről, illetve a ház körüli játszmákról meséljen a másiknak. Talán egyszer, egy megfelelő időpontban és nyomós okkal ez megtörténik, lehet ez sohasem jön el, mindenesetre az ő hangulata nem változik, sőt, a másik előzékeny szavai megnyerik a férfit maguknak.
- Ne vicceljen, Patrizia. Maga tökéletes. - Hogy éppen melyik minősítésében - amennyiben az üzletitől függetlenül létezik másik is -, azt nem mondja ki, csak a tekintete ragad a másik szemeire, kifújva ezúttal az orrán a levegőt úgy, hogy az egészen látványosra sikeredik. Tartja magát, ha kell egész este, de néhány elejtett félmondatnak teret akar engedni, maga sem tudja, hogy miért.
- De, ez jó ötlet. - Mondja kissé elrévedve, aztán, bár nehezére esik valójában, látszólag könnyedén szakad el a másik tekintetétől. Először eszébe jut, hogy udvariasan kihúzza a széket a nőnek, aztán eszébe jut, hogy lehet ő szeretné tálalni az ételt, úgyhogy inkább csak kortyol egyet a borból ismét, elindul az egyik székhez, és leül a teríték mögé, kíváncsian várva, mit alkotott a másik.

Mosolyog ő is, hiszen tudja magáról, hogy olykor a kora már visszaütközik a szóhasználatán, és ahogy ez most eszébe jut, egészen öregnek érzi magát a másikhoz képest. Ez azonban soha nem lesz a férfi számára negatívum, egészen addig, míg a teste a mindennapos edzéstől így tud nem csak kinézni, de funkcionálni, hiszen számára az erő a fiatalsággal egyenlő. És mivel az édesapja hamarosan átadja neki a megbeszéltek szerint a vezetést, nem is gond, amiért az mostanában fog megesni; senki sem lesz már a közegben, aki ne venné komolyan a tőle érkező jótanácsokat, vagy éppen fenyegetéseket. Néha ember legyen a talpán, aki szét tudja választani nála a kettőt egymástól.
- Olyan jellegzetes illatuk van, és nekem valahogy egybefüggnek a tisztálkodással. - És felnevet halkan, mert időnként tényleg úgy beszél, akár egy öregember, de nem tart a másik reakcióitól, hiszen ha nem lenne számára szimpatikus, nem szánna rá időt még mindig.
A mosoly és a jókedv, bár ott marad a vonásaiban, valójában, mintha lassan párologna a férfiről, ahogy a tekintete éppen elkapja, amint Patrizia lenyalja a maradék bort az ajkairól. Ha nem erről a Delucáról lenne szó, valószínűleg ez lenne az a pillanat, amikor közelebb lép, és úgy dönt, a saját ajkaival segít a másiknak tökéletes munkát végezni, ezúttal pedig nem sok választja el attól, hogy átlépje azt a bizonyos határt, amit olyan feltűnően, de eddig kitartóan kerülgetnek mindketten.
Leteszi a saját poharát az asztalra, és amikor megszólal, a hangjában az összes vágyakozás egyszerre gyűlik fel, mert bár a teste nem mozdul, a belsője minden porcikájában megveszik jelenleg.
- Kérem Patrizia, a békesség érdekében, ilyeneket ne csináljon. - Se nem halk, se nem hangos, sőt, a feje olyan mértékben kezd el zúgni, hogy alig hallja saját magát. A képzeletében már megtette az előbb említett lépést, sőt, felrakta a pultra maguk mögött a másikat, és már nem érdeklik sem borok, sem odaégett garnélák, sem semmi egyéb az elméjének azon részétől, ahol a józansága nyugszik; mert jelenleg semmije nem képes ilyesmire.
Végül kifújja ismét az orrán a levegőt, és képes ismét újraindítani a rendszert a fejében. Tart azonban tőle, hogy a következő esetnél már nem fogja tudni türtőztetni magát.
A házassága, mint szintén körüljárt, de nem érintett téma sokat segít azon, hogy visszataláljon a földre, ahol ő egyébként járni szokott, és igazából már csak a nő rá gyakorolt hatása miatt is észbe kellene kapnia, a vacsora végeztével megköszönni neki a rá szánt idejét, és végleg kisétálni az életéből. Pontosan azért, mert rá még senki nem volt ilyen hatással.
- A tökéletességet nem ebben mérik. - Legalábbis a férfi szerint nem a hétköznapi esendőség csorbítja az említett mércét, a jellem, a gerinc, és a szándék, amiben ő bármit érdemben mérni szokott. Patrizia pedig emberileg is vonzó, nem csak, mint nő.
- A tenger gyümölcsei az egyik kedvencem. - És ezt igyekszik úgy mondani, hogy a másik ne érezze, megint csak papírforma szerint alakul valami kettejük között, mert amíg a bor szerencse kérdése volt, ez csak egy puszta véletlen. Sokkal több figyelmet szán sokszor az adott személyre, és a vele való boldogulására, mint olyan tényezőkre, amik a környezetükben ütik fel a fejüket. Mint a virág, a bor, és az étel.
- Önnek is. - Nem gondolta volna az ismeretségük elején, hogy ide jutnak majd, pedig az elméje vágyott rá már akkor is, amikor a virágokat küldte a másiknak. Éppen ezért értékeli a gesztust Patrizia részéről, sőt, teljesen meg van babonázva, csak remekül palástolja, nehogy a túlzott kinyilatkoztatásai miatt térjenek le a helyes útról.
- Mondja, hogy viseli a történteket? - Kérdezi néhány falat után, mert őszintén érdekli a lelki világa a nőnek, illetve talán, ha reálisabb vizekre eveznek, a sejtjei is megnyugszanak végre, és nem akarják majd annyira őt, mielőtt véget érne az este.

Néhány pillanat erejéig, amikor a kérésére válaszol a másik, nem szól, csak a szemeit nézi; látja a vonásaiban a pimaszságot, ahogy azt is, hogy az nem véletlenül ül meg bennük, hanem szándékosan került oda. Fabrizzio nem ostoba, a vonzalom kettejük között a napnál is világosabb számára, azt azonban még nem látja, mi lesz az, ami végül megadásra készteti legalább egyiküket. Ha Patrizia nem akarná, hogy érintse, akkor nem így kérdezne vissza, így pedig nehezebb megállnia bármit, mert amíg a válásának tényét titok fedte, a nő tökéletesen tiszteletben tartotta azt, de talán már csak vékony cérnaszálon függnek, várva, hogy milyen mondat vagy mozzanat szakítja el végül.
- Jól gondolja meg, mit szeretne. - Nem olvas a gondolataiban, sőt, kifejezetten örül, amiért erre egyikük sem képes; az ő fejében a gondolatok nyomdafestéket sem tűrnek, hiába udvarias és előzékeny. Azt pedig nem akarja tudni, a másik hogyan látja az adok-kapok mögötti dolgokat, különben már tényleg nem egymás mellett állnának jelenleg. A szavait talán finom figyelmeztetésnek szánja, mert ha ez a férfi bármit lép ma, nem lesz bűntudata már miatta.
Nem maga ellen, sokkal inkább magukért játszik egyébként; még ha nem is tudatos vagy szándékos a házra koccintás - hogy utána a felesége is szóba kerüljön -, vagy Tizianoról kérdezni, a hatás azonnal érzékelhető. A gondolatai kissé megnyugszanak, a bőre nem visít a másik után, az érzékei a megfelelő medrükbe kerülnek, és ők maguk is. Ha mindenképpen arra játszana, amit már mindketten tudnak, hogy vágynak rá, akkor csak a másik csábítására koncentrálna, és semmilyen kizökkentő tényezőt nem engedne maguk közé.
Fabrizzio sem tudja, merre tegye a következő lépést, mindenesetre ez így biztonságos egyelőre.
- Tudta, hogy nem egyedüli? - Ebben még Fabrizzio sem lett volna olyan biztos, de a végkifejletet szinte látta a lelki szemei előtt, és sajnos nem tévedett. Némileg azonban meglepő, hogy Patrizia a sejtései ellenére sem ejtette a Pellegrini fiút.
- A csarnokban már említette, hogy jelenleg ilyen barátnője tud lenni valakinek, és ezért elégszik meg a helyzetével. De ha ezt tudta, miért nem volt inkább egyedül? - A kérdésének vajmi kevés köze van Tizianohoz magához, inkább Patrizia lelki világát szeretné jobban megérteni. Büszke nőnek tűnt a szemében eddig, éppen ezért nem feltétlenül érti, miért engedte ezt meg Pellegrininek, és miért várta, hogy így érjen véget.
- Ennél sokkal többet érdemel és ezt maga is tudja. - A szavai lágyak, ahogy állja a másik pillantását, ami szinte pillanatok alatt ejti rabul ismét, teret engedve a gondolatoknak. Reméli, hogy a másik úgy reagál a szavaira, hogy megint ki tudja zökkenteni, azt azonban nem szeretné, ha a kizökkentésre való törekvése elrontaná az estéjüket.

Lehet, hogy sokak számára hihetetlen, de ennek a férfinek a fejében még sohasem uralkodott el a káosz; Fabrizzio egy hűvös és kimért ember, és ez nem csak a közegnek szól, nem a megítéléséhez használja, hanem olyan alapvető alkotóeleme, mintha csak a sejtjeit felépítő atomokról beszélnénk. És mivel minden nehezebb helyzetben higgadt volt képes maradni, a gondolatai nem kuszálódtak össze, hanem rendezett sorban várták, hogyan és merre akarja megtenni a következő lépését.
Az este folyását vizsgálva azonban már nem fog magának tovább hazudni.
Mert Patrizia felforgatja a gondolatait, valahol az életét is ezeknek a gondolatoknak hála, ő pedig olyan elemi vonzást érez, aminek az ép esze árán képes egyelőre ellenállni. Azt pedig csak a helyzetből önmagát kivonva tudná megvizsgálni, hogy az ép esze ér-e ennyit neki valójában.
Ezt akkor érti meg, amikor már az asztalnál ülve megint sóhajt a másik.
A libabőr ezúttal sem kíméli, és ha nem tudná jobban, azt hinné, direkt kínozza a másik, valamiért mégis érzi, ez nincsen így, és ő mindig észreveszi az apró jeleket, legyen szó szinte bármiről az életében. Nem tudhatja, mennyit vesz észre Patrizia a szándékos játékából, ahogy folyamatosan és tudatosan tereli a témát, még ha ez nem is az az irány, amerre a szíve egyébként vinné. Fabrizzionak azonban erősebb vonala, hogy az eszét kövesse helyzetekben.
A válasz egyébként meglepi, viszont magának provokálta, úgyhogy haragudni nem haragudhat érte, megsérteni pedig nem fogja a másikat azzal, hogy szólna rá bármit. Nem tudja, minek szól pontosan a megfogalmazás, mert nem ilyennek ismerte a másikat eddig, az meg, hogy ennyire félreismerte volna, Fabrizzionál nem játszik.
- Miért, Patrizia, rám vágyik? - Kérdez vissza rezzenéstelen arccal, lehet kegyelemdöfést adva ezzel az estének, mert erre a kérdésre nem létezik jó válasz. Pontosan ezért tette fel, hiszen ennek a férfinak egyetlen mondata vagy mozzanata sem véletlen.
- Szerelmet, szeretetet, törődést, tiszteletet, ezeket mindenképp. Virágot szombaton reggelenként még kávé előtt, hosszú sétákat, türelmet, amikor a nap nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Együttérzést a nehézségek idején, segítséget, amikor fáradt, segítő kezet, amikor már minden nehéz. - És napestig tudná folytatni, mert a gondolatai a másikat érintően nem csak szexuális jellegűek voltak eddig, mert akkor nem jött volna el a vacsorára sem. Az, hogy kínozza minden érzékét, Patriziánál nem csak a testi vonzalomban mutatkozik meg, hiszen az elméjén és az idegein is úgy táncol, mint talán senki más.
- Mindenesetre nem egy gyáva suhancot, az bizonyos. - És csak ekkor vonja el a tekintetét a másikról, remélve, hogy nem lépett át ezúttal egy másik határt, éppen ellentéteset ahhoz képest, amerre eddig haladtak.

Fabrizzio, bár nem a hangos ujjongás vagy önfényezés mintapéldánya, kifejezetten szokta szeretni, ha úgy alakul a helyzet, ahogy azt ő irányítja. Nem akart ennyire messzire menni, de tudja, hogy még egy sóhajtás, vagy rosszul elejtett félmondat a másik részéről, és legyűri őt anélkül, hogy azt valójában szerinte tervezte a mai estére.
A kérdésére nincsen jó válasz, valahogy mégis a tökéleteset kapja egy olyan helyzetben, amikor a vágyaik nem tudnak helyettük beszélni, mégis mintha mindkét fél válaszokat követelne akarva-akaratlan. Nem döbbenet ül az arcára, nem is elégedettség, hanem a kettő szerelemgyermeke, aminek sohasem szabadott volna megszületnie. Ennek ellenére folytatja a gondolataival a sort, amik ezt követően már magas és erős falakba ütköznek, akkor is, ha igazat beszél minden szavával.
Ő ilyen társ volt eddig, és nincsen, ami ezen változtatni tudna. Kivéve persze Patriziát, aki kihozza belőle hol a legjobbat, hol a legrosszabbat, Fabrizzio viszont nincsen hozzászokva ahhoz, hogy ilyen ütemben és gyakorisággal ugráljon a két végtele között.
Nem is vágyik semmi hasonlóra, csak olyasmire, ami még nehezebbé tenne csak mindent, sőt, visszafordíthatatlan útra terelné őket, ott pedig nem tudja, hogyan védje a nőt és a családját egyszerre.
Némán ül az asztalnál, és a ha feje nem lenne ennyire megkavarva, tudná, mit lépjen következőleg. A nő hatása azonban ez; a két véglet, a távozás és a maradás marja hol jobbról, hol balról, hol pedig ürességet érez, amíg ez a kettő a tudatalattijában harcol tovább, szünetet hagyva neki.
Aztán feláll az asztaltól és lassan, hogy minél több tér és idő maradjon a másiknak nélküle, mielőtt visszarakja őt a helyzetbe, megindul a terasz felé.
Szinte aprólékos számolásba kezd azt illetően, mi az a távolság, amennyire biztonságosan megállhat a másiktól, végül ennek tökéletes ellentéte, amit tesz, amikor megáll közvetlenül a másik mögött, megérintve hátulról a felkarját, ahogy rásimul a bőrére a tenyere.
- Szeretném, ha kimondaná. - Fabrizzio úgy gondolja, az igazi káoszra a tűz az egyetlen válasz; feléget és elsöpör minden ingoványt és gócot, hogy aztán a semmi közepén pontosan azt lássák, amit akarnak. Mert azt már mindketten tudják, ami van.

Fogalma sincsen, miért ragaszkodik olyan szavakhoz, amiket a tettek és a gesztusok már nem első alkalommal bizonyítottak neki, mégis kimondja, mert így a tiszta egy olyan helyzetben, ahol szinte ezen kívül már semmi sem az. Nem bánja, amiért nem kap választ rá, ahogy az sem, hogy Patrizia nem fordul felé azonnal. A cérnaszál el fog szakadni most már, és ezt olyan élesen látja pillanatokon belül, hogy teljesen biztos benne. Hiszen amennyi értelme van az egésznek, annyira nincsen közben semmi.
A kérésnek eleget fog tenni, mert ő nem az a fajta férfi, aki nem ért a szóból, és aki mindenáron ráerőlteti magát a másikra. Lehet, rajta nem látszik annyi minden, mint Patrizián, amikor megfordul, de ugyanannyira szenved a tehetetlenségtől, mert ez tulajdonképpen az; egy normális helyzetben az ismerkedés ezen pontján már semmi nem szab gátat a vágyaknak, ők pedig igyekeznek okos döntéseket hozni, talán egymást és a családjaikat óvni, megértve, hogy ez az egész szinte lehetetlen, és ez arra készteti a férfit, hogy ne csináljon semmit, hanem tényleg csak menjen.
Ekkor azonban, ha nem is szándékosan, de Patrizia beharapja az ajkát, a férfi elméjét pedig elmossa a vágy, amit eddig gátakkal igyekezett kordában tartani.
Hallotta az ismételt kérést, így veheti a másik búcsúzásként a gesztust, Fabrizzio ugyanis megemeli az egyik kezét, befuttatja az ujjait a másik sötét hajába, és amint azok tarkót érnek, finoman odahúzza magához, hogy legalább néhány pillanatra véget vessen az őrületnek, ami mostanra a fejében van az áradattól.
Nem sietős fajta, ez a csókján is érződik, hiszen az ajkai puhán érintik a nőét, és lassú, ám annál szenvedélyesebb és érzékibb csókba kezd a másikkal, kiélvezve annak összes pillanatát, mert a szíve mélyén érzi, vagy soha többé, vagy csak nagyon sokára lehet ebben ismét része.
Fogalma sincsen, mikor képes elengedni a másikat; lehet néhány pillanat, lehet hosszú percek, ő az időérzékét teljesen elhagyta ez időre, de amikor megtörténik, annyira távolodik el, hogy a homlokát a másikénak tudja érinteni.
- Hívjon fel, ha úgy érzi, tud már több lenni, Patrizia. - Egyfajta döntést ő most meghozott, bár azt nem lehetne mondani, hogy készen áll bármire is, ahogy azt sem, hogy megfontolás nélkül ugorjon egy új kapcsolatba úgy, hogy az elmúlt huszonöt év papíron még visszatartja. Mégis, ha Patrizia képes lenne odaadni magát neki, akkor úgy érzi, minden más részletkérdés csupán.
- Köszönöm a vacsorát. És elnézését kérem, amiért így alakult végül. - Mert ezt ő provokálta ki, ezt azonban már nem magyarázza; megpróbálta megszüntetni a vonzást, tökéletes lehetőséget teremtett saját magának a távozásra, azonban elmondható, hogy ez a férfi sem képes mindenre.
- Legyen szép az estéje. - Mondja lágy és halk hangon, majd tesz egy lépést hátra, nem eresztve addig a nő szemeit, amíg meg nem fordul, hogy a teraszról visszasétáljon a házba. Ott magához veszi a zakóját, és a dobhártyáján ritmust verő szívverésével elhagyja a házat.