Születése óta érzékelhető benne a kettősség, ami azzal jár, ha valaki a Deluca család örökösének születik; nem csak elsőként érkezett a gyermekek közé, de fiúként tette ezt, ezért az ezzel járó kötelezettségek mázsás súlyát abban a pillanatban a vállaira pakolták, hogy egyértelmű volt már, nem fog összeroskadni alattuk. Sokáig nem találta a saját hangját a nyomás alatt, de nagyon valószínű, hogy sohasem vált volna ezzé a férfivé, aki most, ha ez nem így történik. Mivel a nevelés és a tradíciók meglehetősen fontosak a számára, ember őt még nem hallotta panaszkodni, sőt, látszólag könnyedén, mégis szigorúan lavíroz a közeg krémjében, hiszen az öccsével, és megannyi testvérével ellentétben ő Nápolyt választotta otthonának, és nem akarja elkerülni azt, amivel a családja együtt jár. A tekintélye megkérdőjelezhetetlen a városban, és igyekszik a feladatait nem csak, mint robot ellátni, hanem belevinni azt az önmagát, akit úgy a harmincas éveire talált meg odabent, és aki képes minden nyomás ellenére megmaradni nem csak szerető férjnek (legalábbis eddig), de apának, családfőnek, egy olyan személynek, akire a környezetében mindenki számíthat, akiben meglehet bízni, és ha valamit, akkor ez utóbbit rendkívül komolyan is veszi. Őt még az öregek nevelték ki a közegből, neki még számít a becsület, a jellem, a tisztesség, az adott szó.
Nem lehetne azt mondani rá, hogy kegyetlen volna, de az ejtett hibákkal szemben nem túl toleráns, és nehéz a kegyeibe visszaférkőzni azoknak, akik vagy közvetve, vagy közvetetten igyekeztek a rossz oldalára kerülni, mégha a céljuk alapvetően nem is ez volt. Sokan azt hiszik róla, nem szokása feleslegesen csevegni, és valóban, az öccséhez képest nem a szociális helyezkedése fogja adni a tekintélyének az alapját, mégis, inkább csak arról van szó, hogy nem sokakat kedvel a közegben, így megtartja magának a szigorú arcát, amikor eseményeken kell részt vennie. Egy kis odafigyeléssel hamar észrevehetné bárki, hogy a családja közelében igenis gyorsan és könnyedén oldódik, így nem lehetne befásultnak, vagy túlontúl komolynak nevezni, éppen csak nehéz beférkőzni a bőre alá, hiszen ez nála tudatos. Akárki és akármikor nem fog közel férkőzni hozzá, és ezzel nem magát védi elsősorban, hanem a szeretteit, meg azokat az értéteket, amiket tovább akar vinni, amikor majd rábízzák a családot.
Egyébként végtelenül racionális, aki nem sokak érzelmi világát tartja annyira, hogy foglalkozzon velük, viszont létezik egy gyengéd oldala, amit nem fél megmutatni azoknak, akik arra érdemesek. Ízig-vérig úriember, sosem volt, és soha nem is lesz illetlen olyan helyzetben, ahol az szégyent hozna rá, vagy bárkire, akivel mutatkozik. Sokat ad a külsőségekre, hiszen őt is, ahogy a világon mindenkit ebből ítélnek meg először, így mindig ad arra, mit és hogyan visel, alkalomhoz illően öltözik, és olyan szinten törekszik a tökéletességre, ami már esetleg nyomasztó lehet a család néhány tagjára nézve. Egyetlen személy van, akivel szemben megolvad az apai szíve, az pedig a lánya, aki jelenleg Rómában él, mert a mozgolódó Nápolyról már évekkel ezelőtt tudta Fabrizzio, hogy nem lesz biztonságos, és kit akarna mindenképpen biztonságban tudni, ha nem őt? A fiait viszont szorosan maga mellett tartja, és bár a szeretet ott is jelen van és tagadhatatlan, sokkal több az elvárás, amit velük szemben támaszt, és nem vonja ki őket a tény alól, hogy a hibákat nem Delucáék háza táján illik elkövetni.
Nehéz vele vitába szállni, mert ha rangban, erőben, intelligenciában a fölényes félnek érzi magát, akkor nem rest kimutatni, mi lakozik a fejében; pillanatokon belül képes bárki logikai okfejtéseiben megtalálni a bukfenceket, és ha felfedez egy ilyet, azt évekig fogja az illető hallgatni tőle, könyörtelenül. Lehet ez az egyetlen olyan terület az életében, ahol nem ismer kegyelmet, az pedig az ostobasággal szemben jelenik meg, úgyhogy ritka, hogy valaki szándékosan álljon bele, főleg azért, mert az arroganciája az intelligenciájával napi szinten vetekszik, és mindig meg tudja lepni a környezetét azzal, éppen melyik kerül fölénybe a másikkal szemben.

Későn, már az esti órákban érkezett meg a vidéki birtokra; a villa ajtaján belépve azonban fülsüketítő csend várta, és tartott ez mindaddig, míg az egyik cselédasszony nem lépett hozzá szinte megszeppent arccal, és végül nem rázta meg a nem is annyira ismeretlen csendet némi üvegcsörömpölés az emeletről.
Fabrizzio szigorú tekintete a lépcső felé szaladt, aztán átadta a zakóját a szolgálójának, anélkül, hogy ránézett volna. Nem neki szólt azonban a hirtelen kerekedett dühe, amiről arcélei körül a bőr feszülése árulkodott, hanem annak a személynek, aki megint a kristályokon tölti le a haragját, valószínűleg őmiatta.
Rosa egy angyal volt, rá sosem tudott haragudni, hiszen annak idején még pelenkázta őt, és amikor megvásárolta a szőlőst, szinte evidens volt mindenki számára, hogy kirepülve a Deluca villából vele tart majd Campania vidékére.
- Viviana fent van? – A saját idegrendszerét igyekszik a megfelelő irányba stimulálni azzal, hogy már-már túlságosan egyértelműt kérdez az idősebb nőtől, körbejárva az elkerülhetetlent, ami elképzelései szerint egy olyan veszekedés lesz, ami már túl régóta tölti meg ezeket a falakat. Pedig ő már intézi, hogy az elmebaj itthon megszűnjön végre.
- Igen, Don Deluca. A dolgozójában… - A mondatot nem szükséges befejeznie Rosának, Fabrizzio enélkül is tudja, hogy valószínűleg ismét rendbe kell rakatni egy helyiséget a villában, és egy mélyebb lélegeztet követően igyekszik a lépcső irányába, hogy végett vessen annak, ami odafent folyik.
Az idősebbik fia, Santino úgy viharzik lefelé a következő pillanatban, hogy majdnem fellöki őt.
- Hé. – Nyúl a fiú után, és erős érintéssel állítja meg, és éri el, hogy ránézzen. Nem kell magyarázat neki különösebben, ismeri már a gyermekeit annyira, hogy egy pillantás elég legyen. A vágó düh a fia tekintetében olyan éles, hogy jó, ha őt nem vágja ketté rögtön.
Tehát az anyja felzaklatta őt is.
- Mindjárt elintézem. Sétálj egyet. – Nem parancsként hat a hangja, de éppen úgy adja a tanácsot, amit szinte kötelező megfogadni, és Santino nem is mond semmit, csak fújtatva megindul a hátsó terasz irányába, ami mögött a szőlős terül el.
A dolgozóba benyitva elkapja szinte a legrosszabb időzítést, hacsak a felesége füle nem ennyire éles, mert mellette az ajtófélfának csapódik a következő kristály, de érdekes módon őt nem találja el egyetlen kis darab sem. Az arcán erőltetett a nyugalom, ahogy azt a nőt figyeli, akivel az eddigi életét leélte, és aki jelenleg levegővétel nélkül szidja olaszul az összes felmenőjét nem csak neki, de az ő felmenőiknek is.
- Megtennéd, hogy összerendezed magad? – Kérdezi szinte egy hangon, hogy ne legyen olaj a tűzre még az ő dühe is, amit a jelenet jelenleg kivált belőle. Nem ez az első, nem ez lesz valószínűleg az utolsó, a különbség csak annyi, hogy fogalma sincsen, ezúttal mi zaklatta fel a másikat.
Nem a válás ténye, hiszen azt ő kezdeményezte.
Nem a hamarosan bekövetkező költözés, hiszen azt ő parancsolta a férjétől.
Nem Fabrizzio hónapok óta tartó kimaradásai és távolságtartása, hiszen az őt pont nem érdekli, már hosszú ideje.
A férfi meg, legyen bármilyen okos, ezt most nem tudja összetenni. Ez viszont nem változtat azon, hogy több balhét a villa falai között már nem fog eltűrni a másiknak, hiszen egy gyermeket már elüldözött itthonról, többnek az életét nem fogja megkeseríteni. Saját magával ilyen szempontból pedig sosem foglalkozott.
Viviana artikulálatlan dühe ugyan végre szembefordul vele, de sokkal több értelme nincsen, mint eddig volt, Fabrizzio pedig kifújja az orrán a levegőt, ez alkalommal nem engedve a másiknak, hogy kiprovokálja belőle az ideget. Nem fog vele kiabálni, akkor sem, ha az esti békét gyalázza éppen, ami ennek a férfinek nagyon fontos; elfoglalt, hogy is ne lenne az, de szokása volt több, mint húsz éven keresztül, hogy minden este pontosan vacsora előtt tíz perccel érkezzen, és mindannyian egy asztalhoz ülve, a napjukról mesélve igyekezzenek a közegük ellenére normális családként funkcionálni. Ez a hosszas rituálé hónapokkal ezelőtt véget ért, hála a feleségének.
- Egy rózsa nem volt elég te szarházi? Ötvenet kellett? – Megint egy kristály csattan valahol a falon, de ezúttal nem a férfi irányában, és amikor végre összeteszi fejben, mi a felesége kiakadásának oka a mostani alkalommal, az arca már egyértelműen árulkodik arról, mennyire nehezére esik nem válaszolni a provokációra.
- Parancsolsz? – Kérdez vissza, ha nem is esélyt adva arra, hogy Viviana kijavítsa magát, de hitetlenségből, hiszen ezen a ponton a másiknak számonkéréshez nincsen joga.
- Segít megtalálni számodra a tökéletes házat. Meg akartam köszönni az erőfeszítéseit, mert neked semmi nem elég jó, úgy tűnik. – Hetek óta húzódik a dolog, és Fabrizzio sokkal több házban járt már Patrizia-val, mint valószínűleg kellett volna. Az meg, hogy ezt most a feleségére keni, az isten sem tudja még, de főleg a férfi nem, hogy minek szól pontosan.
- Hogy mersz a képembe hazudni? – A lendület, amivel a nő megindul, kezében az egyik eltört kristály megmaradt, éles darabkájával akár ijesztő is lehetne, de tudja, hogy ez az elmérgesedett házasság, meg az ezt övező csalódottságnak az utóhatása. Nem haragszik, csak szeretné, ha véget érne.
Nyúlnia kell Viviana csuklója után, hogy megakadályozzon valamit, amit a felesége nem is akar igazán; ez a játék része, amit kitalált maguknak az utolsó etapra, ő pedig játszik, mert ennyi év után nem alázza meg azzal, hogy bolondnak nevezi. Ők ketten vagy együtt bolondultak meg, vagy sehogy.
- Össze kell szedned magad, Viviana. Livia két nap múlva érkezik, én pedig nem fogom hagyni, hogy megint erre jöjjön haza. – Kockáztatva ezzel azt, hogy egy időre haza se akarjon majd jönni Rómából a lánya, és tekintettel arra, hogy Santino, meg az öccse, Orlando mindent elárulnak a legkisebbnek az itthoni balhékról, ezt sem lehet lassan kizárni.
Viviana végül leereszti a karját, és a dühöt felváltja az őszinte csalódottság, szomorúsággal keverve; és történik ez minden alkalommal, amikor a felesége végre kapcsol, és erősebb érzelmek kerítik hatalmába az indulatainál, hiszen mégiscsak feleség volt huszonöt éven keresztül, és mégiscsak három csodálatos gyermek édesanyja.
- A vendégházban alszom. – Válaszolja megvetéssel nem csak a hangjában, de a vonásain is, és a földre ejtve az éles darabot a kezéből elhagyja végül a dolgozót anélkül, hogy egyáltalán a férjére nézne érdemben. Fabrizzio egy ideig kifejezéstelen arccal néz maga elé, aztán egy sóhajtással méri fel a szobában okozott kárt, és úgy dönt, ezzel nem ma este fog foglalkozni, így rázárja a dolgozóra a zárat, és elrejti az élére vasalt nadrágja zsebében a kulcsot.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Több fronton helytállni sosem egyszerű. Apaként, férjként, testvérként, örökösként, munkaadóként (és szeretőként ) sok felelősség hárul rád. Egy határozott, magabiztos férfi képét fested, akiről bármikor elhiszi az ember, hogy képes mindig mindenhol maximálisan teljesíteni, nincs előtte akadály, ha pedig mégis lenne, azt könnyedén átugraná. Amilyen környezetben és családban felnőttél, azt hiszem, ez a minimum, amit elvárnak tőled. Hiába születik valaki bele ebbe, nem mindenki alkalmas erre az életformára, nevelés ide vagy oda. Neked viszont a véredben van, ami ehhez kell, amihez önmagukban az "öregek" nem lettek volna elegek.  
A családi háttered a feleséged nélkül is megér egy misét, de a lassan volt feleséged egészen külön kategória. Annak ellenére, hogy ő kezdeményezte a válást, részben érthető, miért van kiborulva ennyire. Mégiscsak egy feleség, akinek a férje más nő társaságát keresi, és a kudarcba fulladt házasság fekete felhői ott lebegnek a feje felett. Sajnálatos, hogy ennyire elmérgesedett köztetek a helyzet ennyi év után, és így kell lezárnotok, de te legalább igyekszel szem előtt tartani a gyerekeket, ha már ő - úgy tűnik - csak rombolni tud. És nem csak tárgyakat.
Imádtam az előtörténetedet, a karakteredet, meg úgy mindent, amit idevarázsoltál.   Tudod, hogy bármit csinálsz, nagyon szeretem, úgyhogy nem is ragozom tovább.  

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de addig sem tartalak fel tovább.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!