Ha van olyan nap az életében, melyet majd szeretne örökre kitörölni, az biztosan a mai lesz. Jól indult, gördülékenyen haladt, aztán eljött az a pont, mikor a világa teljesen összeomlott. [s]Matteo megszökött[/s] Egész úton ez visszhangzik fejében, annak ellenére, hogy a rádiót direkt fülsüketítő hangosra állította, amint beszállt az autóba. Mire hazaér, már a család többsége ott várja. Elsorolják, hogy merre keresték már a fiút, s még milyen ötleteik vannak. Hiába nem ő a szülte, az első pillanattól kezdve ott van ennek a kisfiúnak az életében, s bizony számára ő a legeslegfontosabb a világon. Az első gondolata, mikor már képes kiszűrni azt a fejében lévő kavalkádból, nem más, mint hogy felhívja Tiziánot. Ha valaki hát ő és a Pellegrinik biztosan képesek egy szempillantás alatt előkeríteni Matteot, hiszen minden sarkon leledzik emberük. De Tizi nem veszi fel, sőt Ciprián sem teszi meg ezt neki, hiába hívja őket legalább ötször egymás után. Patriziának pedig ettől, mintha csak összetörne a szíve. Nem az a nő, akiért egyből ugrani kell. Nem várja el, hogy egy férfi a lábtörlőjén éjszakázzon, viszont az kifejezetten fontos számára, hogy akit párjául választ, abban bízzon és számíthasson rá. Kezdi belátni, hogy ezen a fronton nem éppen a megfelelő férfit sikerült kifognia, hiszen már nem először hagyja cserben. A névsort lapozgatva, aztán megakad egy bizonyos néven a szeme, hiszen volt egy mondata, mely legutóbbi találkozásuk alkalmával, fülébe mászott. Kissé hezitál, ám mielőtt ténylegesen elvethetné, már rá is nyom a hívásra, amit késő lenne már bontani. A szíve hevesen ver, ahogy a vonal kicseng, mintha csak a torkában lenne. Mély levegővételekkel igyekszik sorait rendezni, ami egészen addig jól is megy, míg a férfi hangját meg nem hallja. Akkor aztán egy pillanatra minden összeomlik körülötte, mintha csak leoltaná valaki a villanyt. Kell pár másodperc, mire agya újraindul és végre képes megszólalni. – Jó estét Fabrizzio, ne haragudjon, hogy ilyenkor zavarom – hangján érezhető, hogy nem jó kedvéből hívta. Aggódik, sőt retteg, hogy baja eshet Matteonak, ezt pedig nem tudja és nem is akarja elrejteni. – De segítségre lenne szükségem – miért pont ezt a férfit hívja? Mert a saját rokonai már keresik a kisfiút és a Pellegrinik után, bizony Fabrizzio Deluca az, aki elsőre szóba jöhet abban, ha valakit elő kell keríteni. Sőt. Ha most célt ér, akkor valószínűleg még a Pellegrinik elé is kerül, akik hatalmas csalódást okoztak a nőnek azzal, hogy teljesen elérhetetlenek. – Matteo megszökött otthonról és sehol se találjuk – nem foglalkozik azzal, hogy ki kellene térnie arra, hogy Matteo pontosan ki. Azt sem említi, hogy autisztikus, így a világ számára más, mert most nem ezek a legfontosabb dolgok. Az a kisfiú valami olyasmit érzékelt, ami teljesen megboríthatta a világát, ezért megszökött és Patrizia ettől totális csődnek érzi magát, még akkor is, ha nem ő volt otthon éppen. - Kérem, segítsen megtalálni – sóhajtja halkan kérését a telefonba, s mintha az aggodalom szülte könnyeket próbálná közben visszanyelni. Nem kívánt volna semmiféle kapcsolatot kezdeményezni a férfi felé, hiszen megmondta, hogy hagyja neki, hogy eldöntse szüksége van-e rá. Azonban azzal nem számolt, hogy esetleg pont neki lesz majd Fabrizziora szüksége.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Azt gondolta volna magáról, hogy az irodában történtek után már meglehetősen könnyű lesz a dolga; meghozott egy döntést a nővel kapcsolatban, valószínűleg a legjobbat, ami csak a tarsolyában lehetett, mégis, napok teltek el azóta, mégsem telefonált az irodába, hogy másik ingatlanosra lenne szüksége, sőt. Amikor Alessandro felhívta, hogy halad az ügye, és mennyire van megelégedve Patriziával, azt találta mondani, minden tökéletes, a hölgy különösen. Ez még néhány napig leblokkolta az elméjének azt a részét, ahol a döntésnek meg kellett volna születnie, hiszen abban már egészen biztos, hogy kettejük üzleti kapcsolata nem fog szárba szökni. Viszont ha arra gondol, hogy ezzel lezárja azon lehetőségek sorát, amikor láthatja a másikat még - eltekintve a közeg rendezvényeitől, amiket egyébként Patrizia kerül, és ami csak erősíti, hogy ki kellene vernie őt a fejéből -, akkor valahogy a fene nagy magabiztossága a döntését illetően háttérbe szorult, üresen hagyva a blokkolt részt, hogy semmit se tudjon vele valójában kezdeni. A telefonja megzavarja a vígjátékot, amit a két fiával a szőlős villájának egyik kanapéján néznek együtt; Fabrizzio a helyzettől eltekintve igyekszik annyi időt tölteni a gyerekeivel, amennyit lehet, annak meg külön örül titkon, hogy a koruktól eltekintve még hajlandóak ilyesmire a fiúk időt szánni. Mondjuk róla sohasem lehetett azt mondani, hogy ciki apa lenne, de a tinédzserek kiszámíthatatlanok, így ő nem zárta ki ennek a időszaknak a lehetőségét sem. Szerencsére nem így alakult. Santino és Orlando nem szólnak semmit, amikor ő magyarázat nélkül áll fel a kanapéról, hiszen az üzlet gyakorta követeli a figyelmét, ők pedig ehhez már hozzá vannak szokva. - Ms. Ferrara, miben segíthetek? - Kérdezi néhány lépést követően udvariasan, de válasz nem érkezik azonnal, amitől összeszaladnak a szemöldökei, érezve, hogy valami nincsen rendben. Vagy a másikkal, vagy valakivel, aki neki kedves. - Patrizia.. - Szólítja meg ismét, már valamivel közvetlenebb, személyesebb módon, és ezt követően szokatlanul némán hallgatja végig a másikat, illetve azt, amit tőle szeretne kérni. Egyetlen gondolat mondatja azt vele, hogy ne tegye, de az nem a jelleméből fakad, inkább csak az elméjének azon részéből jött elő, ami eddig blokkolva volt a másik hiánya végett, de most mintha újra hozzá tudna férni mindenhez. Nem kérdés azonban, mi a válasz arra, ha felé valaki baj idején fordul. - Persze, azonnal indulok. - Erre a mondatára a két fia felé vezeti kérdőn a tekintetét, ő meg csak int, hogy most dolga akadt, de egyikük sem veszi ezt tőle rossz néven. Ők is a közegben nőttek fel, abban pedig egyszerűbb mindenkinek a túlélés, ha nem kérdeznek feleslegesen semmit. - Mindjárt visszahívom. - Mondja Patriziának, miközben már lép ki az esti, valamivel hűvösebb levegőre, és néhány telefonnal a villa testőrségének legalább a felét mozgásba lendíti magával együtt, hogy amikor visszahívja a másikat, már az emberei követik őt, amint kihajt a villa előkertjéből. - Minél több részletre lesz szükségünk, rendben? - Folytatja úgy a beszélgetést, amikor a másik felveszi, mintha abba sem hagyták volna. - Főleg személyleírás, habitus, merre szokott járkálni, mi az, amit szeret. - Bár sosem nevezte nevén őt a másik, Fabrizzio sejti, hogy arról a fiúról lehet szó, aki a találkozásuk pillanatában telefonált neki, és akit meg kellett nyugtatni. De semmi egyebet nem tud róla, Nápoly pedig nem kicsi, azt sem tudja, merre lakik a nő, emiatt pedig lassan tudatosul benne, hogy valószínűleg az éjszakáját erre rá kell szánnia, ez pedig furcsa módon egyáltalán nem zavarja.
Most először szólítja keresztnevén a másikat, ami talán annak szól, hogy a hívása bizalmibb, mint eddigi beszélgetéseik. Az is lehet azonba, hogy csak azért engedi meg magának ezt, mert a férfi is keresztnevén szólítja, ezzel megalapozva azt, hogy ne tántorodjon el a kérését illetően. Kissé fél, mert ha Fabrizziot nem mozgatja meg a dolog és nemleges választ intéz hozzá, akkor meg lesz lőve. Mondhatni, hogy minden reménye most benne van. Hangján és sóhaján is hallani lehet, hogy mekkora kő esik le a szívéről, mikor a férfi segítő kezet ígér. Nem tudná megmagyarázni, hogy miért, de míg várakozik arra, hogy a férfi visszahívja, egyfajta nyugalom kezd el letelepedni rá. Mintha azzal, hogy Fabrizzio nem elutasító volt, azt súgná neki a világ, hogy minden rendben lesz. Tudja jól, hogy az ő köreiknek mekkora befolyása, hatalma van egész Nápolyban, így egy percnyi kétely sem merül fel benne, hogy ne hozna megoldást férfi. Ennek ellenére, mikor megcsörren a telefon, a szíve majd kiugrik a helyéről, bár tisztában van azzal, hogy ez még nem az a bizonyos hívás, amire szíve igazán vágyik. – Ha elküldöm a fényképét, azzal talán többet tudok segíteni –s miközben kihangosítja a telefont, keres is egy nem olyan régi képet Matteoról, hogy továbbítsa Fabrizzionak. – Elküldtem – emeli végül vissza a telefont a füléhez és kisétál a konyhába, mert ott éppen nem tartózkodik senki a családból. – Matteo autista, másként szemléli a világot, mint mi – könnyedén beszél a dologról, mert számára ez nem szégyen, viszont biztos, hogy ez a legfontosabb információ a fiúról. – Nagyon érdeklik a régi típusú autók, ha lát egyet az utcán, akár órákig is képes lenne odaragadni – van egy kisebb gyűjteménye is a fiúnak belőle, meg vagy ezernyi könyve, amikből fejből tolja a különböző autótípusokat. Ez egyszerre ijesztő, ugyanakkor lenyűgöző a nő számára. – Nem szokott egyedül eljárni, az intézmény-otthon-nagyszülők útvonalat ismeri jobbára. De még sosem volt egyik helyen sem egyedül, csak öt éves – bár a távolságok nem nagyok, de Matteo nem az a gyerek lesz, aki mostanában egyedül járkál majd az utcán. Mindig van és lesz is vele valaki, ebből Patrizia egyelőre nem enged. – A kedvenc, közeli helyeit megnézte már a család – ez volt az első gondolatuk és most is a kedvenc játszóterén, szökőkútjánál, építkezésnél van a család néhány tagja, de egyelőre senki nem találja sehol sem. – Várjon, mintha.. – és elindul a kisfiú szobája felé. A telefont a földre teszi, amelynek hangszóróján keresztül szekrényajtó nyitódás, tárgyak leesése, cipzár kihúzása hallatszik, némi szitkozódó szóval egybe kötve. – Úgy emlékeztem, mintha mutatott volna nekem valamilyen autós eseményről szóló plakátot, ami mára szól, de nem találom sehol sem – abban sem igazán biztos, hogy tényleg mai dátum volt-e benne. De az tisztán a szemei előtt van, hogy autók voltak rajta.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Fabrizzio elég fiatalon lett édesapa, így néhány évébe beletelt, amíg benőtt a saját feje lágya, és képes volt felelősséget vállalni az apró életekért úgy, ahogy azt a kezdetektől meg kellett volna tennie. De amikor megtörtént, a gyerekei lettek szó szerint az élete, és azóta is, ha gyermekek életéről, sorsáról és jólétéről van szó, akkor olyan lendület lesz ezen a férfin úrrá, ami semmivel sem hasonlítható össze az életében. Nem kell, hogy a saját gyerekeiről legyen feltétlenül szó ilyenkor, bár a közegben mindenki tudja róla, hogy nála a legélesebb határ itt húzódik; ha valaki pofátlan, és nem veszi észre magát a lazább határainál, akkor a gyerekeinél már észre fogja, mert értük mindegy, ki vette őket a szájukra, képes fogakat kiverni gondolkozás nélkül. Pedig Fabrizzio minden, csak nem agresszív. Csak egy nevet hall, mégis nagyjából összeteszi a képet a fiúról, aki a múltkor hívta a másikat, és néhány szót követően be is bizonyosodik számára, róla van szó. Nem kellett a megerősítés egyébként, mert a lendület már a bőrére ült, és segíteni akar mindenáron, mert tudja, mennyire védtelenek még fiatal korban, és mennyi iránymutatásra van szükségük valójában. Elveszni számukra felér egy traumával, ettől pedig összeszorul a szíve, mindegy, milyen közeg nevelte és mire. Ismét csendesen, de annál jobban figyel a másikra, ahogy megosztja vele a részleteket, és amíg megteszi, addig egy kis lassítás kíséretében elküldi annak a tíz embernek, akit szerezni tudott a fiú fényképét, meg néhány szóban a részleteket, mintha jegyzetelne a nő minden szavát követően. - Mi történt? Kiborította valami? - Nem szakértője a hasonló gyermekeknek, de nem teljesen idegen számára a fogalom, és talán emiatt, de nehezen képzeli, hogy csak úgy elkószált volna, mikor éppen senki sem figyelt. Még a tekintete is a telefonjára terelődik, amit egy szélvédőre erősített tartóba tett, amikor beszállt a Ferrariba, mikor a kocsikra terelődik a fókusz. Maga Fabrizzio is az autók szerelmese, még ha nem is csak kizárólag az oldtimerek viszik a szívét, de nem véletlenül furikázik egy olyan kocsit, mint amilyet. Ezért is lehet tisztában azzal, miről beszél Patrizia. - Oldtimer bemutató volt tegnap a csarnokban. - Teszi hozzá a másik gondolataihoz azokat a tényeket, amiket ismer, aztán rálép szép fokozatosan a gázra, ahogy felhajtanak az autópályára, és végre megindulnak nagyobb sebességgel Nápoly felé. - Gondolja, hogy magától megindult oda? Ha a dátumot el is nézte esetleg, akkor sem egyszerű megközelíteni a macskaköves belvároson keresztül. Arrafelé mindig nagy a tömeg. - Most inkább hangosan gondolkozik, és teszi ezt azért, mert szeretné, ha a lehető legjobban beavatná őt a másik ezek mentén; nem azért, mert köze lenne hozzájuk, hanem mert segíteni akar, és ha Patrizia nem bízna benne legalább egy kicsit, sosem bízna rá egy ennyire fontos személyt. - A jó hír az, hogy tíz emberem öt autóval jön mögöttem, úgyhogy szét tudom szórni őket, amennyire csak kell. - Kezdi, miközben még egy kicsit megnyomja a gázt, mert nem szereti, ha feszített tempóban perceken múlik valami. Itt pedig minden perc számít. - Adok nekik két órát, ha nem történik előrelépés, akkor mozgósítok még annyit, amennyi kell. - Mert megteheti, hiszen a Deluca villa, bár Nápoly külvárosában van, mégis sokkal közelebb, mint a saját emberei a vidéki otthonában. Ha kell, a testvérei is segíteni fognak, mert szerencsére a családjukban ha Fabrizzio mond valamit, az általában úgy szokott lenni.
Olyan természetességgel beszél az egészről ennek a férfinak, mintha évek óta tartó barátság lenne közöttük. S ennek nyomán, nem is érti, hogyan lehetséges az, hogy közös munkát illetően ennyire nem tudott úgy kommunikálni a másikkal, ahogy kellett volna. - Nem a mamája jött vigyázni rá, amíg hazaérek, hanem a papája. Valószínűleg ez borította meg a napját - de nem tud ezért haragudni a szüleire, mert tudja jól, hogy bármi közbejöhet. Vannak erre már kialakított szokásaik és megoldásaik, de most olyan hirtelen jött a váltás, hogy nem tudott beleavatkozni a dologba. - Siettem, ahogy tudtam, de nem voltam elég gyors - nem is érték el időben, hogy borítani tudja a terveket, mert éppen egy ingatlant járt be. Saját magát hibáztatja alapvetően, hiszen mindig elérhető és Matteo az első és ezt már a férfi is tapasztalhatta, mikor először találkoztak. De most ez nagyon kicsúszott a kezéből. A keresést abbahagyja, mikor Fabrizzio beazonosítja, hogy mi lehetett azon a szórólapon és elindul a kabátjáért és a kocsikulcsáért. - Összekeverhette a napokat azután, hogy megborult a napi rutin - ez már fordult elő a kisfiúval, bár magyarázatot nem ad arra, hogy miért indult el egyedül. - Tömegközlekedést kell használnia ahhoz, hogy innen eljusson oda - a telefont egy pillanatra elemeli, hogy az édesanyjához intézzen pár szót, majd egy köszönés után elhagyja a házat és beül az autóba. - Édesanyámmal valamelyik nap nézegették a szórólapot és megbeszélték, hogyan tudnának innen eljutni. Le is rajzolták - közli az újonnan szerzett információkat, mielőtt kihangosítaná a készüléket és belehelyezné egy telefontartóba. - A hűtőre tették a rajzot, de nincs ott - kétszer is megnézte, mielőtt kiképett volna az ajtón, hogy biztosra menjen és ne csináljon teljesen hülyét magából. Így is annak érzi magát, ahogy halad előre a dolog, mert ha ad magának némi gondolkodási időt, akkor hatalmas hülyeség volt belerángatni ebbe a férfit. - Elindulok én is autóval azon az útvonalon, amit megbeszéltek. Hátha véletlenül hamarabb szállna le valahol - ez a legkézenfekvőbb ötlete most, bár ismeri annyira a fiút, hogy tudja, ha ezt a fejébe vette és a kezében van az átbeszélt útvonal, akkor nem hibázik abban az esetben, ha nem történik valami rendkívüli. Patrizia csak remélni tudja, hogy az égiek nem büntetik azzal, hogy a busz irányt változtat, esetleg lerobban. - Köszönöm Fabrizio - egy emberért is hálás lenne, de így, hogy van tíz és ha kell még akár több is, ez sokkal nagyobb megnyugvást hoz számára. Innentől már csak az idő az ellenségük.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
A saját gyermekei közül Livia reagált hasonlóan a változásokra, csak ő nem ilyen mértékig; nála közrejátszott ugyanis a dac, és ha megbeszéltek valamit, de abban esetleg változás állt be, akkor isten se mentette meg őket attól, amit a lánya képes volt leművelni. Mindenki tőle várta ilyenkor a megoldást, és szigorú apa lévén valószínűleg hamar a végét tudta volna venni bármiféle kiakadásnak, de valahogy sikerült megértenie a lánya miértjeit, és egészen gyengéden fordult felé, amikor a világ az ő apró szemeivel kifordult magából. Azóta is elmondható, hogy senki sem képes úgy meglágyítani a szívét, ahogyan Livia teszi a mai napig. - Így már érthető. - És ezt igyekszik olyan hangsúllyal kimondani, hogy ne vegye el a másiktól a hozzáértés lehetőségét, hiszen neki nincsen a környezetében ilyen jellegű gyermek. Szóval inkább csak helyesel az elhangzottakra, és hálás, amiért megosztotta ezt vele a másik, hiszen Matteo megtalálásának érdekében nem kellett tudnia arról, miért szaladt el otthonról. Nem is tudná megmondani most hirtelen, miért érezte szükségét annak, hogy ezt feltétlenül tudja. Ő ekkor veszi észre, milyen könnyedén társalognak most, és bár furcsának nem mondaná, hogy az üzleti, csúfosan megbukott kommunikációjuk után ez gördülékenyen megy, mindenesetre érdekes, és kifejezetten értékeli a dolgot. - Minden jel arra mutat, hogy oda indulhatott akkor. - Az aggályait azzal kapcsolatban, hogy egy rajz alapján odatalál-e a kisfiú a helyszínre vagy sem már nem osztja meg a nővel, hiszen most az a dolguk, hogy megtalálják őt, ha pedig rémeket lát feleslegesen, még talán tovább is idegesíti Patriziát, ami egyáltalán nem célja. Fel tudja mérni egyébként, mikor és mire van szükség egy beszélgetésben, ezért is közli ehelyett inkább azt a másikkal, mennyi ember lesz első körben a segítségükre. - Akkor Önök menjenek otthonról, mi meg elindulunk visszafelé, ha a csarnoknál nem találunk semmit, és félúton találkozhatunk. - Neki így lenne logikus nekifogni a dolognak, de nem ragaszkodik most semmilyen elképzeléséhez, hiszen sokkal fontosabb dolgok forognak kockán, mint az, hogy igaza lesz éppen, vagy sem. Tud öntelt lenni mindenféle gond nélkül, sőt, az arrogancia sem áll tőle messze, de ugyanezzel a lendülettel képes arra is, hogy magát háttérbe szorítva álljon neki nálánál sokkal fontosabb feladatoknak. - Ez a legkevesebb. - Mondja végül csendesen, mert nem azért indult el otthonról, hogy Patrizia a végén hálás legyen neki, ha megtalálják az elveszett kisfiút. Őt, bármilyen meglepő, jelenleg csak a gyermek hol és jóléte érdekli, ezért sem pazarol több szót a köszönetre, mint amennyit megfelelőnek gondol. - Minden rendben lesz, Patrizia. Ha kell egész Nápolyt felforgatjuk érte. - Ő nem egy érzelmes típus, így nem tudja pontosan, min mehet a másik keresztül, de mivel tudja, hogy a hölgyek érzékenyebbek, különösen, ha gyermekekről van szó, próbálja ezúttal ténylegesen is nyugtatni őt, akkor is, ha tudja, nem az ő szavai lesznek azok, amik elérik végül ezt a hatást, csakis az, ha megtalálják Matteot.
Matteo nem csak a diagnózis óta van vele, hanem gyakorlatilag már a kórházból is ő maga hozta haza. Ugyan a testvére ideig-óráig próbálkozott a szülői szereppel, de szemmel láthatóan nem tudott vele megbirkózni, s mikor egyszer majdnem a gyerek életébe került a figyelmetlensége, akkor döntött úgy, hogy kiteszi őt az életükből. Azóta talán kétszer hallott felőle, az egyik alkalommal beállva dörömbölt az éjszaka folyamán az ajtón, azt ordibálva, hogy joga van a gyerekéhez. Nos, már nem volt. Így Patrizia mindenféle hezitálás nélkül hívta ki rá a rendőröket, attól sem tartva, hogy esetleg megbontja ezzel a családot. Mert tudta jól, hogy a szülei, annak ellenére, hogy ők beengedték volna a gyereküket az ajtón, teljesen megértik majd az álláspontját. Mikor Matteoról kiderült, hogy autista, fél órányi idegösszeomlást adott magának, amit nem úgy kell elképzelni, mint a filmekben. Ami abban a fél órában kijött belőle az egyszerre volt megkönnyebbülés és félelem is. Tulajdonképpen a diagnózis nem volt meglepő számára, mert folyamatosan figyelte a fiút és a fejlődését és sokat olvasott azért, hogy tökéletes pótanyukája lehessen. Így feltűntek neki az intőjelek, a kivizsgálás tulajdonképpen csak a papír végett kellett. Azóta pedig úgy élnek, hogy a fiúhoz igazították a napjaikat. Szerencsés, mert nem egyedül kell ezt csinálnia, hanem a család több tagja is besegít. Az pedig, hogy találtak egy olyan intézetet, ahol figyelmet fordítanak a Matteokhoz hasonlókra, még több terhet vett le a hétköznapokról. Ilyen szintű megborulás azonban soha nem történt még, s a kocsiban ülve, Patrizia azért átrágja magát az elmúlt pár napon, hogy volt-e bármi előjele ennek, amit esetleg nem vett észre, de úgy érzi nem siklott el semmi felett. Félti a fiút, mert kicsi és mert nem tudja, hogy milyen mély a tudása az útról, az utazásról, bár nem kételkedik abban, hogy édesanyja, ismerve Matteot, nagyon részletesen magyarázott a képzeletbeli útjukról. Ami most a valóság és ami rémisztőbb így, hogy nem tudja megvédeni őt, csak remélni, hogy nem lesz semmi baja. Nem áll le vitatkozni, mert ez most nem az a helyzet és a férfi egyébként is neki segít. De azért, majd ha fényesebben látja a nap végét, lehet, kifejti a másiknak, hogy amit tesz, tett az nem kevés. Otthagyta a saját dolgát, embereket is visz magával, azért, hogy neki segítsen. Nem győzi majd a hálálkodást, tulajdonképpen fogalma sincsen, miképpen tudná egyáltalán viszonozni majd ezt. – Remélem nem lesz szükség rá – mert elhiszi, hogy Fabrizzio megtenné. Nem tudja, miért bízik meg benne és miért megy ennyire könnyen. De egyetlen egy pillanatra sem kételkedik a másik szavaiban. Ezt arra alapozza, hogy a két alkalommal, mikor volt szerencséje szemtől szembe állni a férfival és úgy társalogni vele, nem látott benne rafináltságot, nem érzékelt felőle olyasmit, hogy csak azért forgatja a szavakat, hogy megnyerőbb legyen. Idegesítően kötött bele minden szóba, amibe csak lehetett, ez tény. De nem gondolná, hogy ez csak neki szólt, biztos benne, hogy Fabrizzio lényéhez tartozó tulajdonság ez. Ezen a ponton akár ki is nyomhatná a telefont, mert igazándiból nem tud mit mondani, ami még az ügyüket segíthetné. Ám nem teszi, mert valamiféle nyugalmat ad számára az, hogy a vonal másik végén van valaki, akinek ráadásul ugyanaz a célja; megtalálni Matteot. Néhány pillanatnyi hallgatás után, azonban egy valami bekúszik elméjébe, melynek akkor ad hangot, mikor már távolodik az otthonuktól. - Ugye semmi esély nincs arra, hogy elvitték a közegük ellenségei? – nem emeli ki, hogy azért, mert közelebbi viszonyt ápol Tizianoval, de tulajdonképpen kérdése burkoltan ezt rejti. Ha kiderül, hogy Matteo azért tűnt el, s a Pellegrinik még csak nem is segítenek a keresésben, akkor lehet hogy hisztérikus rohamot kap. Tudja ugyan, hogy értelme nem lenne, de nem tudná türtőztetni magát az egészen biztos.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Nem teszi hozzá, hogy ő is reméli, nem kell majd egész Nápolyt felforgatniuk, mert ez egy olyan gondolat, ami csak rá és a közegére tartozik. Megtenné, mert egy ártatlan gyermekről van szó, de tudja jól, hogy felhívná magára olyan személyek figyelmét, amennyiben túl sok fekete ruhás fazon intéz ügyet a főváros közepén, amire senkinek nincsen szüksége, azonban bízik magában, meg a helyzetben is valahol, hogy erre nem lesz szükség. Amennyiben igen, személyesen kell a Pellegrinikkel találkoznia, mielőtt megteszi, ahhoz meg semmi kedve, mert bár mint említve volt, nem erőszakos, de Tiziano arcát most már szívesen átrendezné megfelelőre. Fabrizzio kifejezetten erős ellenszenvet érez a közeg olyan tagjai iránt, akik egyáltalán nem hasznosak, csak a nevükön lovagolnak teljesen jogtalanul. Tiziano neki pontosan ilyen. Nem válaszol azonnal, amint a közeg, és az abban rejlő veszély szóba kerül, mert rendeznie kell normálisan a gondolatait, mielőtt megteszi. Átgondolja a körülményeket, mérlegeli a lehetőségeket, és csak azután fogalmazza meg őket, hogy annyira biztos a dolgában, amennyire az adott helyzetben ez lehetséges egyáltalán. - Több tényező miatt is azt gondolom, nem erről van szó. - Kezd bele a magyarázatba, közben pedig indexelés hangját hallhatja a másik, mivel kétszázzal ment végig az autópályán, úgyhogy már a városhoz tartozó bekötőre igyekszik lehajtani. A büntetés miatt pedig nem aggódik egy percig sem, hiszen a helyi rendőrség a családok kezében van, jó pénzért. - Az egyik az, hogy arról már tudnánk. - És igazából ez a legbiztosabb minden érve közül; ha valaki akar valamit a fiúval, akkor nem vár néhány óránál többet, hogy ezt a számára fontosak tudtára adja, és megjelölje a követeléseit és azoknak a mértékét. - A másik, hogy Tiziano egy Pellegrini. - Reméli, hogy legalább ezen a szinten be lett avatva a másik a közeget érintően, és nem kell megmagyaráznia, hogy ez mit jelent pontosan. - Háborút azért a fiúért nem hiszem, hogy bárki indítana Nápoly utcáin. - Ez lehet, hogy inkább az ő véleménye, mindenesetre olyan, amivel sokan egyetértenek. Ha a Pellegrinik közül eszköz kellene bárkinek, Fabiolánál kezdene bárki, mert a fiúk semmire sem jók sajnos, ami szégyen a maga módján, de Fabrizzio látja az öccsébe ölt energiát, éppen csak arra nem jött még rá, mi Alvize terve pontosan. - A harmadik pedig, hogy Nápolyba beszivárogni a mi hálóinkon keresztül jelenleg lehetetlen. - De mivel az ellenségeik célja mindig az, hogy meglepjék őket, ebben sosem lehet elég biztos, ezért sorolja a harmadik helyre. Közben néhány pillanatig az útra figyel, és úgy teszi hozzá a mondandóját az előző gondolataihoz, mintha csak az időjárást tárgyalták volna ki. - Úgy egy húsz percre vagyunk a csarnoktól. - Ezzel pedig igazából sikerül lenyelnie egy nagyon fontos mondatot, ami pontosan arra irányulna, amit az előbb gondolt; ha egy gyermek biztonsága múlik a Pellegrini fiún, és ő minden felsorolásban tévedett, biztosan megmutatja neki az öklét, amikor legközelebb viszontlátja.
A kérdés azért fogalmazódik meg benne, mert akármennyire is nem akar ennek a közegnek olyan tagja lenni, aki jobban belemélyed és a mindennapjait úgy éli, mint az odatartozó legtöbb nő, tudja jól, hogy Tiziano családja nem a seggdugaszok közül való. Választása nem ezért esett rá, még mielőtt azt feltételeznénk, hogy rajta keresztül szeretne bármihez is jutni. Ha így lenne, akkor nem dolgozna, akkor ott lenne mindig, mindenhol és bájosan vigyorogna, csevegne. Patrizia csak sodródott és ami lett belőle, azzal teljesen kiegyezett ezidáig. Miközben hallgatja a túl vonalon beszélő Fabrizziot, tekintetével pásztázza az utcát és a megállókat, hátha kiszúrja Matteot, de hiába. Egyszer fékez egy nagyobbat, mert egy hasonló magasságú és hajszínre is tökéletesen megfelelő kisfiút fedez fel, de hamar ráébred, hogy sajnálatos mód nem ezt a fiút keresi. Még ennek ellenére sem tudja figyelmen kívül hagyni, hiszen már nem először tapasztalja azt, hogy Fabrizzio ellenszenvvel beszél Tizianoról. Először csak hümment, s megfogalmazódik benne néhány kérdés a dolgot illetőleg, mégsem teszi fel őket, mert nem rá tartozik, ha kettejüknek konfliktusa van. Az is feltűnik neki, hogy a férfi mennyire egyenes. Szavai átgondoltan hatnak, nem érzi most sem, hogy bármelyet csak azért mondaná, hogy őt meggyőzze, hanem tényleg ezt gondolja. Ettől pedig elhisz mindent, amit hall és még egy kevéske nyugalmat kap, annak ellenére, hogy még mindig van bőven veszély, amitől tartania kell és féltheti Matteot. – Én nagyjából fél úton vagyok. Leteszem majd az autót ott, ahol elméletileg le kellett szállnia és onnantól sétálok – ha Fabrizzio egyenesen a csarnokhoz megy, akkor neki nincs értelme így cselekedni. Marad annál a tervnél, hogy leköveti Matteo feltételezett útvonalát, hogy ha véletlenül mégsem a csarnokban van, legalább azt a területet is megnézze valaki. – Ha véletlenül megtalálná, kérem, óvatosan közelítse meg – nem gondolná, hogy ezt a másik szájába kell rágni, viszont mégis kimondja. Matteo reakciói másképpen működnek, mint egy átlagemberé és nem lehet tudni, hogyan reagál arra, ha egy idegen megközelíti és megszólítja. Elfuthat, sikíthat, teljesen kiborulhat, de akár még kezes báránnyá is válhat. Minden attól függ, hogy éppen milyen passzban van, milyen páratartalommal bír a levegő, hogy áll a nap, lesz-e telihold. S ez nem vicc, tényleg befolyásoló tényezők ezek a dolgok.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Ha ez a férfi belekezd valamibe, akkor azt általában siker övezi, mindegy, hány tényező és személy van még az egyvelegben rajta kívül. A mostani helyzet azonban merőben más, itt nem ő a főszereplő, és nem az ő ügyét igyekeznek sikerre vinni, mégis, mintha teljes bizonyossággal tudná, meg fogják találni Matteot. De legyen akármilyen határozott, vagy mások szerint arrogáns, a levegőbe nem szokott beszélni, illetve nem szokása olyan ígéreteket sem tenni, amiket nem tud betartani. Éppen ezért annyit mondott eddig, amiben biztos lehet a jelen pillanatban is, az pedig az, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy Patrizia visszakapja a kisfiút, akiről ezen a ponton nem is tudja, hogy nem az övé. Hiszen semmi köze nem volt hozzájuk mostanáig. - Úgy lesz. Amint tudok, jelentkezem. - Már csak ennyit tesz hozzá mindenhez, aztán bontja a vonalat, pedig ha rajta múlna, biztosan addig beszélnének, ameddig az lehetséges. Most viszont annyira rákoncentrál a feladatra, hogy nem nagyon tudja szétosztani a figyelmét, amiről egyébként már többször kiderült, hogy Patrizia nem kívánja meg tőle, az pedig most egyáltalán nem szempont kettejüket nézve, hogy őt hívta, amikor baj érte. Annyira Matteo épsége lebeg a szemei előtt, hogy ez egyszerűen eszébe sem jut. A csarnoktól néhány utcányira, a macskaköves járda mentén parkol le az öt, fekete autó, ő pedig határozottan osztja ki az irányokat és a feladatokat, az összes embere lelkére kötve, hogy legalább annyi energiát fektessenek a kisfiúba, mintha az ő gyerekei közül veszett volna el egy. Ez megváltoztatja némileg a tekinteteket, felfogják a helyzet komolyságát, így pedig Fabrizzio is nagyobb lendülettel indul neki a környéknek. Semmit nem találnak az első fél, egy órában addig, amíg a csarnok közelébe nem kerülnek. Ott felhívja az egyik barátját, akinek köze volt a tegnapi show rendezéséhez, hogy intézze el pár percen belül, hogy bemehessenek, ekkor vele is van három embere. Már bontaná a vonalat, amikor megtorpan egy pillanatra, és észreveszi, hogy az egyik, a csarnok előtt kiállított, és szalaggal körbevont régi Maserati kerekénél mintha egy kicsi fej nézelődne, mielőtt a tekintete ráfixálódna az autóra. Sejti, hogy a kisfiúra bukkant, ennek ellenére int az embereinek, hogy menjenek befelé, mert ismerve Matteo-ról az információkat, valószínűleg csak láb alatt lennének, azt meg nem akarja, hogy esetleg elfusson előlük, mert bár el tudná kapni, nem akarja ráhozni a frászt. Óvatosan sétál közelebb, és amikor a jelenlététől Matteo nem rezzen, és nem is szalad el azonnal, eszébe jut mit mondott Patrizia; szereti a régi autókat, és rengeteget tud róluk. Az pedig nem lehet véletlen, hogy pont itt állt meg, úgyhogy erről is biztosan sokat kell tudnia. - Egy Maserati 3500 Gt, ráadásul Spyder, jó az ízlésed. - Mondja egy finom mosoly közepette, és mivel nem érkezik válasz bólintáson kívül a fiútól, kicsit többet ad neki, amivel kezdhet bármit, amíg írja óvatosan az üzenetet Patriziának, hogy a csarnok előtt vannak. - Talán ötvenhatban gyártották először. - Tudja egyébként, hogy hibás az adat, amit kimondott, de szándékosan tette így. Az apró kis tekintet ekkor ráterelődik, ahogy Matteo mellett guggol, és miután könnyedén, hangszín nélkül közli vele, hogy téved, nem csak javításban van része, de érdekes módon megered a nyelve az autót illetően, és mivel Fabrizzio is szereti az oldtimereket, eleget tud erről a kocsiról is ahhoz, hogy fenntartsa a beszélgetést vele addig, amíg Patrizia ideér.
Hazudna, ha azt mondaná, hogy a vonalbontása után nincs benne némi hiányérzet. A férfi hangja és szavai által könnyedebb volt a helyzetbe belegondolni, mert nem érezte annyira elcseszettnek magát, a heyzetet és az egész világot. Míg ki nem száll az autóból, addig agyát sok minden önti el. Haragszik magára, mert egyből reagálnia kellett volna és akkor most nem Matteot kéne keresgélniük, hanem az otthon melegében néznének valamit, amit a kisfiú szeret. Tiziano iránti haragja is erősre emelkedik, mert a Pellegrini örökös mindig a legnagyobb bajban hagyja őt magára, s tudja, hogy ez nem szándékos – legalábbis reméli -, mégis kezdi azt gondolni, hogy ennyiszer már nem lenne szabad előfordulnia. Negatív érzelmei mellett azonban hála és remény is növekszik. Nem tudja miként fogja majd ezt viszonozni Fabrizzionak, hiszen egy ház megtalálása aligha vetekszik egy gyermekével, de az egészen biztos, hogy ezentúl még inkább azon lesz, hogy megtalálja a megfelelő ingatlant a Deluca család részére. Még akkor is, ha már nem ő van ezzel megbízva. A buszmegállótól indul el az édesanyja által elmondottak alapján, azért itt-ott beles más merre is, bár tudja, hogy ez teljesen felesleges. Az utcán haladva, beszél édesanyjával és a többiekkel, akik még keresnek, de sajnálatos mód senki sem jár sikerrel.. Mégsem érzi magát túlzottan nyugtalannak vagy elveszettnek, ami ebben a helyzetben talán még a jobbik eset. Ha Matteo tényleg ott lesz, ahová gondolják, hogy ment, akkor a szituáció így is felfújtnak tűnhet, hiszen ehhez lehetett volna Fabrizzio bevonása nélkül is elég eszük. Mégis úgy érzi, hogy szükség volt rá. Szükség van rá. S ebben az is megerősíti, mikor üzenet érkezik a férfitól, melyben megírja, hogy hol találta meg a kisfiút és hol vannak. Léptei gyorsabbá válnak, már rövidít, ahol tud, hogy minél hamarabb érhessen a csarnokhoz. Amikor meglátja a férfit és a mellette álló fiút, úgy érzi, mintha ezernyi lánc hullna le róla. Különös, de tényleg egyetlen egy percig sem kételkedett abban, hogy Fabrizzio segítségével ne találnák meg Matteot. Az pedig, hogy a fiúcska ott áll mellette és nem úgy, mint akit kényszerítenek, hanem láthatóan jókedvvel cseverészik külön öröm számára. Nem rohanja le őket, hanem óvatosan közelít feléjük, s mikor odaér, akkor sem szól egyből közbe a társalgásukba, hanem kivárja, míg valamelyikük észreveszi. – Hello csavargó – néz szeretettel a kisfiúra, akihez leguggol és kezét nyújtja felé. Patriziából nem árad harag, düh vagy bármi negatív érzelem, mert tudja jól, hogy azzal semmiféle célt nem ér el. Csak a kezeit tárja szét, hogy egy ölelésben mutassa ki Matteo részére, hogy mennyire örül annak, hogy semmi baja nem lett. Az ölelésből kiszakadva felegyenesedik, egyik kezével a kisfiúét fogva, hálától csillogó tekintetét pedig Fabrizziora emeli. – Köszönöm - cifrázhatná ezt jobban is, meggondolatlanul akár a nyakába is borulhatna a másiknak, de ez mégsem történik meg, hiszen ő nem az a fajta, aki túlzásokba esne. - Jó messzire eljöttél - fordul vissza Matteohoz, akihez ismét leereszkedik. Fontosnak tartja, hogy nagyjából egy szinten legyenek, mert így a gyermek szemében is kevésbé számít elnyomó félnek. A szemkontaktus pedig a kisfiú esetében főleg sokat ér. - Nem szabad egyedül ilyen messze elkóricálnod, jó? - nem fogja elkezdeni sorolni, hogy mi történhetett volna, mert nem akar ráijeszteni a másikra. Lehet ettől gyengének gondolni a nevelését, de ismeri a fiút, s tudja, hogy egyetlen egy rossz szóval mit lehet nála okozni. - Gyere, hazaviszlek - a rossz szó pedig itt is van, ugyanis Matteo nyilván még nem szeretne távozni. Kezét kihúzza Patrizia kezéből, de nem fut el, csupán Fabrizzio mögött keres biztonságot, hiszen ő volt az elmúlt percekben, akit barátjának fogadott. - Bocsánat, most maga az újdonság varázsa - egyenesedik fel mentegetőzve és azzal ellentétben, amit a legtöbb szülő tenne, nem kezdi el kirángatni a férfi mögül a kisfiút, hanem türelmesen vár arra, hogy a benne dolgozó érzelmek egy kicsit csillapodjanak.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Nem tudja egyelőre hová tenni az érzelmeket, amiket a fiúval folytatott beszélgetés kivált belőle; régen voltak neki már ezek az évek, és mivel Matteot különlegesnek gondolja, egészen más élmény vele diskurálni a Maseratiról, vagy egyébként bármiről, mert sokkal értelmesebb, mint a korosztálya általában. Picit a bőrére is ragad ez a sok minden, amit egyelőre nem tud a helyére tenni, de nem is gondolja, hogy érdemes lenne elsietni, főleg, mivel Fabrizzio egy általában kimért, előre kalkuláló személy, akit ritkán fognak meg az első benyomások olyan esetben, ahol van értelme hosszútávon gondolkodnia. Talán éppen ezért sem érti, miért nem tudja felpakolni egy polcra a kisfiút, illetve az általa megélt élményt. A mondata, amit éppen a motorban lévő hengerek számáról oszt meg a fiúval nem szakad meg, de észreveszi a másikat, és fel is pillant rá egy olyan pillanatban, amikor Matteo nem rá, hanem az autó fényezésére figyel. Amikor pedig észreveszik egymást, udvariasan kivonja magát a pillanatból, de nem faragatlan; pusztán feláll, és tesz egy fél lépést hátra, teret engedve főleg a nő megkönnyebbülésének. Figyelve őket az jut eszébe, mennyire jól kezeli Patrizia a történteket, pedig azt is megértené, ha az indulatai eluralkodnának rajta az ijedtség és a hosszas stressz végett, lehet meg is lepi egyébként, hogy ennél sokkal erősebb. Pedig még nem gondolt soha olyasmire, hogy ne lenne az. - Nem tesz semmit. - Válaszolja ismét röviden, és a továbbiakban sem akar szavakat fecsérelni további köszönömökre, hiszen nem ezért tette. Nem vár el semmit, sőt, neki bőven elég a bőrén fel-alá futkározó melegség, amiért boldog véget ért a történet. Ha egyvalamiért, hát azért félt belevonni magát valamelyest a helyzetbe, mert ha nem találják meg a kisfiút, akkor neki is számolni kell az érzelmi következményekkel. A gyerekek pedig, tűnjön bármilyen férfiasnak és határozottnak, mindig képesek lesznek erővel bírni a lelke felett, jobban, mint bármi más. De ez a történet, mindegy, hogy kinek hála, szépen végződött. Vigyorogva fogadja Matteo közeledését, és ingatja a fejét, amikor Patrizia elnézést kér tőle. A következő pillanatban, lemásolva a nő közeledésének módszerét egy szintre ereszkedik ismét a kisfiúval, és úgy szólal meg. - Lenne egy ajánlatom a számodra, de csak ha édesanyád is beleegyezik. - Ekkor felnéz egy pillanatra a másikra, és rögtön vissza Matteora, miközben a csarnok ajtajára mutat. - Az egyik barátom el tudja intézni, hogy csak mi hárman megnézzük a kiállítást odabent. Utána pedig szépen együtt hazamentek, mit szólsz? - Egyébként a férfi azon kapja magát, hogy egészen lenne kedve részt venni ezen a programon, ha már egyelőre még csak a naplemente festi narancssárgára a macskaköveket, és nem kellett éjszakába nyúlóan aggódniuk a fiú holléte felől.
Míg a csarnok felé halad, a család tagjait is értesíti a fejleményekről, hogy mindenki, aki rajta van a keresésen, megnyugodhasson és mehessen a dolgára. Perszer ismeri annyira a családot, hogy pontosan tudja, senki nem fogja kihagyni azt, hogy ne hozzá menjenek és ott várják őket, mintha ezer éve látták volna egymást. Az ő családja gondoskodik és aggódik, persze mindenhol lehet hiba, mint most is történt, de ettől még erős egységként gondol magukra továbbra is. Fabrizio valószínűleg nem tudja, hogy Patriziának mennyit jelent és ér az, hogy áldozott az idejéből arra, hogy segítsen. Másodjára segít neki, s ezt akaratlanul is, de szembe állítja azzal, hogy Tiziano mennyiszer nem volt ott, amikor kellett. Hiába tudja jól, hogy nem tökéletes a férfi, mégis most már kezdi egy kicsikét bosszantani, hogy mindig eltűnik, ha szükség lenne rá. Matteo felé csak szeretetet sugároz. Sok mindenen mentek már keresztül, amióta ő vele van a fiú. Ott volt az első csodálkozásoknál, mozdulatoknál, forgás, mászás, esés, minden fontos pillanatban. Éjszakákon át kutatott, bújt szakirodalmakat, hogy minél többet tudjon a fiú állapotáról. Tanult is, hogy segíteni tudjon. Lehet, hogy ez néhány embernek betegesen hat, de ő olyan példa szeretne lenni ennek a fiúnak, amelyet érdemes követni. S bár nem hívja őt anyának, annak tekinti és érzi is magát, s Matteo sem egyszerű, mezei családtagként kezeli a nőt. Mégis, mikor Fabrizzio kimondja azt a bizonyos szót, mindketten kicsit lefagynak. Matteo ott áll, mintha teljesen kikapcsolt volna az agya, Patrizia pedig reménykedik abban, hogy nem ez lesz a kiváltó oka annak, hogy teljesen elveszítse a kontrollt. Mivel a félelme nem valósul meg, nem reagálja le most az családi viszonyokat a férfinak. Inkább csak megpróbál elébe menni a dolgoknak, míg Matteo magához tér. – Én.. nem hiszem, hogy.. – de nem tudja befejezni, mert a kisfiúban újra indul a gépezet és feléled a gyermeki öröm és kíváncsiság, de nem az egyszerű fajta. Látni lehet rajta, hogy nem csak fellelkesül, de mintha lélekben már odabent járna és nézné a különböző autókat. Számára ez maga a Kánaán és Patrizia tudja jól, hogy vesztes fél ebben az egész szituációban. – Igazán nem szeretnénk tovább rabolni az idejét Mr. Deluca - így is sokat vett már el tőle a mai napra, teljesen felesleges még többet rájuk áldozni. A visszakozásának csak egyetlen egy, de nyomós ellenzője van, Matteo. Aki immár egy centiméterre sem moccan el újdonsült ismerőse mellől, hiszen ők ketten most egy oldalon állnak. Patrizia könyörögni nem fog, csak szépen leguggol, hogy egy szinten legyen a két muskétással és Matteo tekintetét próbálja megfogni. - Arról volt szó, hogy a papa és a mama elhoz a hétvégén. Nem tudnál addig várni? - bár a választ egyértelműen tudja erre a kérdésre, hiszen, ha tudott volna a kisfiú várni, akkor most nem lennének itt. Mégis megpróbálkozik a lehetetlennel, hátha a nagyszülők győznek Fabrizzioval szemben. Ám a helyzet az, hogy Matteo tekintetén jól látszik, hogy mire vágyik és ennek hangot is ad, mikor szépen kéri Patriziát, hogy nézzék meg a kedves bácsival a kiállítást. - Jó. Legyen - sóhajtja halkan a szavakat és tekintetét Fabriziora vezeti, mintha azt remélné tőle, hogy visszavonja az ajánlatát.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Fabrizzionak általában semmi nem kerüli el a figyelmét, és mivel könnyedén veszi észre az apróbb változásokat is, onnantól úgy érzi, mindig rá van bízva, mit kezd az újonnan szerzett információval. Egyelőre úgy dönt, hogy semmit, hiszen Matteo-t, ahogy ő tudja, könnyedén meg tudja borítani a legártatlanabbnak feltételezett dolog is, ezt pedig nem szeretné, ha már úgy tűnik, új barátra lelt benne az ifjabbik. Egyedül a tekintete kérdő talán, amivel most felfelé néz a másikra, de nem olyan éles, mint ami választ várna, hiszen lássuk be, hiába kért tőle segítséget a nő, a családjukhoz, illetve az abban uralkodó körülményekhez továbbra sincsen sok köze. Ő sem mondaná el egyelőre Patriziának, mi a házkeresés és Mrs. Deluca furcsa kívánalmainak valódi oka, pedig meglehet, ezzel az üzleti kapcsolatukat könnyedén rendezni tudná, amennyiben a nőt nem frusztrálja a feje felett lebegő kérdőjelek sora a Deluca családdal kapcsolatban. Sőt, ha ebből a szemszögből vizsgálja, akkor bizony jobb is, ha a másik megtartja magának a részleteket, és Fabrizzio ezért tisztelni fogja, hiszen a család védelme számára elsőszámú prioritás. Ez az egyetlen tényező, ami végett szembeszállna a saját közegével is esetleg, de szerencsére ilyesmire nincsen szükség, mert ezt a férfit Nápolyban tisztelik. A tisztelet része pedig, hogy ha vele akarnak ujjat húzni, azt nem a családján keresztül akarnák elérni, különben hamar vérfürdőre kerülne a sor. Látszódjon bármilyen nyugodt és kimért természetnek, a marka szorít, amikor csak kell. Nem áll fel az új keletű lelkesedés ellenére sem, vagy éppen amiatt a fiú mellől, hanem továbbra is guggolva, felfelé nézve intézi a szavakat a másikhoz. - A fiaim azt hiszem, meg tudják nézni nélkülem is a Rockyt az ötszázadik alkalommal. - Mondja vigyorogva, aztán Matteo-ra pillant, belevonva őt is a jókedvébe, valahol ezzel megerősítve a fiút arról, hogy az ajánlata továbbra is áll. Nem szokott olyasmit felajánlani, amit nem szándékozik megvalósítani, amikor azonban a nagyszülők is szóba kerülnek, egy pillanatra úgy érzi, ezzel elvenne a rokonoktól egy lehetőséget, amit egyébként nem szeretne. Ahogyan Matteo-nak sem csalódást okozni. - Nem szeretnék kellemetlenkedni, ha ez családi program lett volna. Döntsön Ön, Ms. Ferrara. - Szólíthatta volna a becenevén is Patriziát, hiszen üzleti kapcsolat már nincsen közöttük - legalábbis nem tudja, mert Alessandronál még nem mondta vissza a megbízást -, mégis, van valami abban, amikor ilyen módon szólítja a nőt, ami tetszik neki, csak még nem tudja, mit akarna mindez jelenteni. Most nem is fontos, úgy gondolja. Megint vigyorog a fiúra, amikor zöld utat kapnak, és nem feszegeti, mennyire őszinte ez a másik részéről, hiszen úgy tűnt, Patrizia a kitérőnek nem különösebben örült. Pedig kezdte úgy érezni, talán hullámhosszra kerültek a rossz kezdést követően, közben meg lehet, átlépett egy határt a felajánlott programmal, pedig csak jót akart. Illetve elterelni mindenki figyelmét az elmúlt órák aggodalmáról. - Akkor mehetünk? - Kérdezi a mellette álló ötévest, amikor pedig bólint, feláll és nyújtja neki a kezét, hogy bevezesse a csarnokba. Ha ezt elfogadja elindul, megvárva a másikat is várhatóan Matteo másik oldalára, a tekintetét ráterelve egy pillanatra. - Jobban érzi már magát? - Kérdezi csendesen, nem terelve egyértelműen a témát a keresésre, hogy a fiú ne feltétlenül értse, mi a férfi szerepe most az egészben.
Amikor Fabrizzio a fiait említi, a nőben ismét erősödni kezd az érzés, mi szerint valamit elvett a másiktól, hiszen azt már tudja, hogy a másiknak is fontos a család. Ő pedig, amikor telefonált bele sem gondolt abba, hogy éppen egy ilyen pillanatot ront el. Arcára és modorára is kiül ez, ami hathat úgy, hogy annak nem örül, amit a másik ajánlott. Pedig ez nem igaz. Kedves gesztusnak tartja, s ha nem lebegne szeme előtt az, hogy a férfinak a saját családjával kellene most lennie, akkor biztosan nem is húzná érte ennyire a száját. – Mint láthatja, őt már semmivel sem fogja ettől eltéríteni – néz mosolyogva először Fabrizziora, majd Matteora. – Talán nem sértődnek meg a nagyszülei, ha lemaradnak róla – mosolyog továbbra is és hangjában is érezni lehet, hogy nem neheztel ezért az ajánlatért. Ő már felszabadította magát mára, hiszen nem tudta, hogy mennyi időbe telik a keresés. Ha pedig a férfi ráér, ám legyen. Nem fog a kisfiú kívánalmával szembe menni, ha már itt vannak. Nem kerüli el a figyelmét, hogy Fabrizzio milyen gyorsan és könnyedén alkalmazkodott és nézte el tőle azt, hogyan kell kommunikálni Matteoval. Hálás neki ezért is, hiszen megtehette volna, hogy nem veszi át ezeket az apró, ám jelentős mozzanatokat, amivel valószínűleg nem tudta volna ilyen könnyedén megnyerni a fiút. Ő is felegyenesedik, mikor a férfi, s meglepődve nézi, ahogy az kezét nyújtja Matteonak. Az már kevésbé lepi meg, hogy a fiú, miután nő egy apró bólintással jelzi, hogy elfogadhatja a felé nyúló kezet, meg is fogja. Fabrizzio tökéletesen közelítette meg a gyereket, hiszen nem támadta, nem erőt fitogtatva mutatta be neki, hogy ő a felnőtt és az ő szava a szent. Patrizia látja, hogy a kisfiú milyen szemekkel néz a férfira és egyszerre ijeszti meg és hengerli ez le. – Határozottan jobban – mosolyogva fordítja a fejét a férfi felé. – Igyekszem meghálálni – és erre nem várja azt, hogy nem kell, mert felesleges ezt hangoztatni. Patrizia már eldöntötte, hogy valamilyen módon viszonozza azt, hogy a férfi időt szánt rájuk, ettől pedig semmivel sem fogja tudni a másik eltéríteni. – Mindenkit ilyen könnyedén csavar az ujjai köré? – halkan neveti el magát, ahogy halad mellettük. Ismeri Matteot, tudja jól, hogyan kell őt megközelíteni, s azt is tudja, hogy az idegenekkel szemben miket képes produkálni. De itt és most, mintha a kisfiú egy rég nem látott barátját, családtagját látná a férfiban, annyira könnyedén nyitott a férfi felé.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Bólint a másiknak, ezzel jelezve, hogy megértette, és nem is forszírozza tovább a témát; ha esetleg az élet ismét összesodorja őket valamilyen úton-módon, és Patrizia említést tesz a szülei sértettségéről az ellopott program kapcsán, nos, Fabrizzio pontosan tudja, honnan lehet a legszebb rózsákat megtalálni a városban. Sokkal könnyebben és rugalmasabban alkalmazkodik a környezetéhez, mint azt mondjuk a saját közege kinézné belőle, ennek pedig az az oka, hogy bár nincsen a ranglétra legtetején, mégis egy eléggé rangos családot fog megörököli, ez pedig a habitusával, meg az erejével párosulva megadja neki azt a szabadságot, hogy sokkal többen táncolnak úgy, ahogy ő fütyül, mint mondjuk ellenkezőleg. Persze erről tudja, hogy Patriziát meglehetősen zavarja, még ha ő a Fabrizzio-t körbevevő hölgyekre is gondolt ezalatt, amivel nem is lőhetett volna jobban mellé. De sem a nő, sem Matteo nem a közeg tagjai úgy, ahogy azt egy abban nevelkedett, és annak a szabályai szerint szigorúan élő valaki el tudná mondani magáról. Amivel feléjük fordul, az feltétel nélküli, csak még nem tudná hogyan nevezni, ezért nem is akarja. Ebben az esetben pedig nem nehéz egy kis odafigyeléssel lemásolnia a másikat, hiszen ha ez működik a kisfiúnál, ő biztosan nem fogja ezt megkérdőjelezni, ennek a tudója mindig a nő lesz, és ezt tiszteli benne, sok minden más mellett. - Ennek örülök. - A vigyorból visszafogottabb mosoly válik az arcán, és azt veszi észre magán, hogy valóban örül, és nem csak a formalitások kedvéért kérdez az állapotáról, vagy fogadja az erre adott választ. De a visszafogottság nem tart sokáig, persze nem azért, mert a másik meg akarna neki hálálni valami olyasmit, amiért Fabrizzio nem vár semmi hasonlót, hanem mert feldob egy magas labdát, ő pedig először nem tudja, mi volna bölcsebb lépés a részéről. Illetve a bölcs részével tisztában van, a kérdés inkább az, az szeretne-e maradni a kérdést követően. - Majdnem mindenkit, Patrizia. - Válaszolja meglehetősen büszke hangon, hiszen nem hazudik, mivel ő mindenkiben látja a vágyakat, és ha a határaiba ezek beleférnek, akkor megadja nekik. Érdekes kérdés lehet, mi mindent adna meg a nőnek, de a kezdeti lelkesedése után már annyira elképzelhetetlennek tűnik az egész, hogy nem gondol bele mélyebben. - Maga például egy ékes kivétel. - És megint szélessé válik a vigyor az arcán, sőt, igazából koncentrálnia kell, hogy ne nevesse el magát. Tényleg sosem volt még szerencséje a másikhoz hasonlóval, de ez már tudja, hogy nem feltétlenül a jellemére vonatkozik; sokkal inkább a viszonyukra, ami elég rosszul indult, nem is folytatódott jól, most viszont, hogy Matteo már a keze biztonságában van, felvetődik a férfiben a kérdés, miért őt hívta a másik a bajban. Mint a közeg egy közvetett tagja, illett segítenie, ez tény és való, de nem gondolja, hogy ezzel a nő tisztában lenne, ő pedig nem akarja felhozni, nehogy azt higgye, ezért csinálta. A belső, őrrel védett bejárathoz érve csak int egyet, mire az őr kinyitja nekik az ajtót, amin belül már a kör alakú csarnok kupolás terébe érnek, rengeteg, szalaggal elkerített autóval és táblával, amik információkat tartalmaznak a kiállított oldtimerekről. Ő pedig abba az irányba tart, amerre Matteo is menni akar, lévén a kezét nem hajlandó elengedni, de ezt a férfi egyáltalán nem bánja. A következő legalább fél órában egészen belemerül a kisfiúval abba, hogy a legszebbeket megnézzék maguknak, kisebb eszmecserébe is kezdenek az egyiknél néhány olyan adaton, amikről ezúttal Fabrizzionak biztos a tudása, és így érvekkel tudja alátámasztani, amit mond. Közben a tekintete időről-időre a nőre siklik, a szemei pedig mintha meg akarnának fejteni valamit vele kapcsolatban, és hiába köti le a figyelmét Matteo, a tekintete vissza-visszatalál a másikhoz.
Az aggodalma már akkor tovaillant, mikor az üzenetet megkapta. Onnantól kezdve a hangulata csak felfelé ívelt, egészen addig, míg meg nem látta Matteot. Patrizia amúgy sem a búbánatos emberek közé tartozik. Szereti az élet apró örömeit, gyakorlatilag egy katicabogárnak is képes örülni, ha éppen olyan a napja. Az, hogy Fabrizzio mellett nem ez az énje jelent eddig meg, maga sem érti, miért történt, de valószínűnek tartja, hogy a ház körüli dolgok váltottak ki belőle ilyesmit. Előítéletes volt, amiért iszonyatosan szégyelli magát, hiszen a férfi egyáltalán nem szolgált rá arra, hogy az legyen. Majdani hálája, valószínűleg ennek is szól majd, ha egyszer sikerül úgy beváltania, amivel ő maga is teljesen elégedett lehet. A férfi válasza egyáltalán nem lepi meg. Látja, hogy Matteot mennyire sikerült levennie a lábáról és van egy elképzelése arról, hogy milyen hatásokat válthat ki másokból a férfi. Ennek alapjául az szolgál számára, ami a távozása után kialakult az irodában. Az a mennyiségű nyáltenger, ami a nőkből, de még egyes férfiakból is csordogált, a sivatag számára éltető erő lenne hetekig. – Ékes kivétel? Ez elég meglepő megfogalmazás – kissé zavarba jön ettől az egyetlen szótól. Még mindig gondolná magát az idegesítőnek a férfi szemszögéből, mint azoknak, ahogyan ő nevezte. Az izgalmas és az ékes jelző együtt eléggé felkavaró a nő számára, de nem tudná megfogalmazni milyen értelemben, bár abban egészen biztos, hogy nem rosszban. Nem tudja még hova tenni azt, hogy ez a férfi miket vált ki belőle, mert leginkább csak úgy tudná megfogalmazni, hogy káoszt, de az túlságosan negatív jelző lenne. Nem igazán tud becsatlakozni a társalgásba, mert nem ért a kocsikhoz annak ellenére sem, hogy szorgosan ott van Matteo mellett, mikor a könyveket tanulmányozza, olvassa neki az információkat. Megjegyezni viszont képtelen, örül annak is, ha meg tudja különböztetni a márkákat. Így, amikor csörög a telefonja, egy bocsánatot kérés közepette lép félre néhány lépést, hogy felvegye. Hangja annak ellenére, hogy a vonal végén Tiziano van, eleinte semleges, ám ahogy a társalgásuk halad előre, egyre olaszosabban hadar és vitatkozik. Elmondja, hogy azért kereste, mert Matteo eltűnt és segítségre volt szüksége, de rá megint nem számíthatott. Kifejti, hogy már megoldódott, de azt nem mondja, hogy kiáltal. Ennek egyszerű oka pedig az, hogy Fabrizzio többször is beszélt negatívabban Tizianoról, s ha egy kevéske érzés is így működik a Pellegrini fiúban, nem akar ő lenni az, aki miatt a viszony véletlenül még jobban elmérgesedik. A telefonálás hosszú perceken keresztül zajlik, s ahogy halad előre, Patrizia egyre frusztráltabb lesz. Bár hangja nem emelkedik meg annyira, hogy kitöltse a teret és arra is figyel, hogy egyre lopja a távolságot Matteotól és a férfitól, azért jól kivehető, hogy nem éppen egy baráti csevejt folytat. Végül egy határozott köszönéssel teszi le a telefont, melyet le is némít, mielőtt még a zsebébe csúsztatna. Aztán sóhajt néhány nagyobbat, amelyekkel rendezni próbálja magát, mielőtt visszatérne az autóimádók társaságába, de nem szól semmit, csak egy halovány mosolyt erőltet magára, mikor Fabrizzio rá pillant.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Nagyon sok indok szól amellett, hogy a meglepő megfogalmazásait tartsa meg inkább magának; papíron ő még foglalt, nagycsaládos, tiszteletben álló személy, míg Patrizia, bár hajadon hivatalosan, mégis készül megosztani az életét a közegének egy leendő fejével, ha csak Alvize nem talál ki néhány éven belül valamit, és választja a lányát a család élére, vagy valahogy bejátssza az öccsét, mint ahogy arról régóta sugdolóznak a közegben. A másikkal bármilyen formában kezdenie az életével való játéknak tűnik valamelyest, és ha konkrétan nem is udvarol, ezek az elejtett félmondatok össze nem téveszthetőek semmi mással. Viszont Fabrizzio sokkal tudatosabb annál, minthogy könnyedén essen a vágyai szakadékába, feláldozva mindent, ami fontos a számára. Sosem volt olyan, aki az élvezeteket hajkurászta volna, hiszen huszonöt éven át hűséges volt a feleségéhez, miközben a többi családfő titkos, vagy kevésbé titkos afférokkal nyugtatta meg magát, ha nem bírtak éppen magukkal. Családfüggő, mennyire szégyenteljes az ilyesmi, vagy éppen nem, mert a vezetők fiait jobban fogják, míg egy alacsonyabb rangú családból maximum pletyka indul, ami néhány hétig foglalkoztatja a közeget, de aztán elfelejtenek mindent, természetükből adódóan. - Miért gondolja meglepőnek? - Kérdezi halkan, ahogy a tekintete a másikra téved, de a választ nem tudja megvárni, mert Matteo talán az egyik kedvencére bukkan a járművek között sétálva, és mivel a férfi az új barátja, aki még az érdeklődési körében is osztozik vele, hátra nem maradhat. Érdekelte volna, mire gondolt Patrizia pontosan meglepő alatt, de ahogy sok mindenről gondolja, ez is ráér egy másik alkalommal talán, őt most úgy tűnik, Matteo mellett találja a szükség. A kíváncsisága azonban a tekintetén keresztül keresi a nőt újból és újból, és ahogy telnek a percek, mindig egyre mérgesebb és indulatosabb képet kap a nőtől. Szándékosan zárja ki a hangját azonban, mert bár úgy gondolja, az információ a legnagyobb hatalom a világban, nem akarja tudni, miről beszélgetnek, hiszen az egyértelmű számára, hogy kivel. Tiziano a legrosszabb választás az egész városban, ezt a férfi tudja jól, de amikor egy ponton elvonja a feldűlt Patriziáról a tekintetét, megint emlékeztetnie kell magát, hogy ehhez neki semmi köze. Akkor sem, ha az ő közegének egyik leendő fejéről van szó, sőt, különösképp emiatt nincs. Épp egy autót járnak körbe, vizsgálva a fényezés kiváló állapotát, meg a járgány színét - aminek Matteo még a színkódját is tudja, amitől Fabrizzio teljesen elképed egyébként -, amikor Patrizia visszaér hozzájuk. Ekkor a jókedv egy része eltűnik az arcáról, mintha így tudná a véleményét magába folytani, a tekintete meg egyszerre mond el mindent, és hallgat mélyen, ahogy megtalálja a másik barna szemeit. - Minden rendben? - Kérdezi olyan hangszínen, mint aki pontosan tudja, hogy nincsen, hiszen még mindig Tiziano Pellegriniről van szó. Bárcsak Patrizia hallgatott volna a barátnőjére, aki óva intette a fiútól, mégis, ha ez megtörtént volna, ők ketten nem valószínű, hogy találkoztak volna. Alessandro valószínűleg a kapcsolódás miatt ajánlotta a másikat, hiszen ha egy közegből valók, biztosan megértik majd egymást. - Remélem nem a nagyszülők lettek mérgesek. - El is mosolyodik a szavak mentén, hogy a rosszallását elrejtse, és egészen jól is sikerül a gesztus, de ha Patrizia figyel rá egy kicsit, akkor rájöhet, nem mosolyog olyan őszintén, mint az ezt megelőző percekben többször is tette.
Különféle magyarázatokkal egyre jobban tele van neki a padlás. Ő megértő tud lenni, tudja, hogy nem ugyanazok az értékek és neveltetések mozgatják őt és Tizianot, viszont kezdi unni a folytonos kifogásokat. A legnagyobb probléma egyébként az, hogy amikor a férfi ráér és ott van, akkor tényleg ott van, nem csak Patriziának, hanem Matteonak is. Annyi esze volt a nőnek, hogy nem „eresztett” őket egyből össze, s egyébként a kisfiú is távolságtartással kezdett, talán még most is van benne egy kicsike belőle, mivel ő is érzékeli, hogy a Pellegrini örökös, nincs ott mindig. Simán ellentétet tud vonni ebben Fabrizio és Tiziano között, mert Matteo ezerszer nyíltabb a mellette állóval szemben, ami egyébként Patriziát lenyűgözi és egy kicsit talán meg is ijeszti. Mert ez bizony intőjel arra, hogyha valaki megtalálja a megfelelő kommunikációs utat a kisfiúhoz, akkor könnyedén tudja elvonni magával. Tapasztalatnak kiváló ez a mai napra, az egyszer biztos. Értékeli, hogy a férfi visszafogottan teszi fel kérdését, holott biztos benne, hogy ha nem is mindent, talán a lényeget kihallotta, hogy mégis ki volt a túlsó vonal végén. Ennek ellenére, nem mondja ki, hiszen felesleges, a gondjait pedig nem akarja semmiféleképpen rázúdítani a másikra. – Semmi érdemleges – és ezt mindenféle ferdítés nélkül képes mondani, mert most nem fontos az, hogy mi történt az elmúlt percekben. Néha teljesen úgy érzi, hogy hiába egy korosztályban léteznek Tizianoval, mintha egy nála legalább tíz évvel fiatalabb kölyökkel beszélgetne. Ez pedig egyre inkább bosszantja, annak ellenére, hogy a férfi tulajdonképpen semmi kriminális vétséget nem követett még ellene. – Vagy csak nem tud róla. - – Higgye el nekem, hogy még hálásak is Önnek, mert így nem kell hétvégéig autókat tanulmányozniuk, hogy tudjanak Matteonak válaszolni – halkan elneveti magát, mert ő már tudja jól, hogy ez tényleg így lett volna. Mindenki igyekszik felzárkózni a kisfiú érdeklődéséhez, de senkinek sem áll rá annyira az agya, mint neki. A kisfiú, a szavai közben, felfedez a csarnokon belül, autós témában kialakított játszóteret, ahova el is fut, így a két felnőtt kettecskén marad, míg ők is odaérnek. – Igazán köszönöm, amit tesz – szólal meg végül a nő, s tekintetét a férfira vezeti. – Tudom, hogy jön majd azzal, hogy nem nagydolog. De ennek a kisfiúnak most olyan élményt szerez, amit biztosan hetekig hallgathatunk majd otthon – mosolyodik el szelíden, s tekintetét Matteo felé futtatja egy pillanatra, majd vissza Fabrizziora. – Én maximum az autómárkákig jutnék és még azokat sem biztos, hogy hibátlanul mondanám – neveti el magát kissé zavartan, mégis jó kedélyűen, megpróbálva ezzel elterelni a gondolatait az iménti telefonbeszélgetésről, hiszen ez a férfi egyáltalán nem tehet arról, hogy a másik miatt, milyen hangulatba került. Nem fogja Fabrizziora kivetíteni a Tiziano iránti haragját.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Bólintással fogadja a másik válaszát a kérdésére, miközben a tekintete Matteot követi az autó körül, hogy ha esés lenne a nagy lendületből és izgalomból esetleg, akkor tudjon lépni időben. A testében a sejtek szinte teljesen átrendeződnek, amikor gyerekek közelében lehet, még úgy is, hogy az övéi már mind húsz felett vannak, tehát rég el kellett volna felejtenie, mivel jár az a kor, amiben most Matteo még van. De nem felejtett, úgy tűnik, sőt, egészen természetesen jön neki a kisfiúval való foglalkozás, az egyetlen előnye csupán annak ellenére, hogy idegen a kicsi számára az, hogy otthon mozog a kocsik között. Furcsa számára még mindig, hogy ezt a témát legjobban egy ötévessel tudja megosztani, közben meg vigyorgásra készteti folyamatosan az élmény őt is. Így csak egy pillanatra vezeti vissza a nőre a tekintetét, amikor a nagyszülőkre válaszol, és halkan felnevet, hiszen tudja, hogy rengeteg idő és szinte elhivatottság ennyit tudni az autókról, főleg a régiekről. - Elképesztő egyébként, milyen tudással rendelkezik már ilyen fiatalon. - És ő ezt elismeri, hiszen miért is ne tenné; közben a tekintete a játszótér felé szaladó fiút követi, és a nő mellé lépve szép lassan ő is elindul felé, miközben Patrizia mellett arra is tud figyelni, hogy ne érje baj a kisebbet a mászókán vagy a csúszdán. - Nem kell megköszönnie. - Mondja egyszerűen, és vigyorogni kezd, mert éppen abba akart belekezdeni, amire a másik utal, de ezúttal megadja magát, mert úgy néz ki, nem győzhet. Őszintén nem akarja, hogy Patrizia hálálkodjon, vagy vissza akarja adni a szívességet a mai napért, mert a közeg, ahonnan jön már régen tudatta volna a nővel, ha ilyesmire van szükség. Az, hogy még autókat nézni is itt maradt rengeteget árul el az önzetlenségéről, de ezt Patrizia nem tudhatja, mert okosan kivonja magát a közeg belsőbb köreiből, szóval nem ismeri, milyen kegyetlenségre képesek benne a férfiak a legkisebb szívességekért. - Érdekes véletlen, hogy éppen az autók miatt fogadott el ennyire könnyedén. - Maga sem tudja, mit akar ezzel pontosan mondani, mert még mindig igyekszik a helyére pakolni az érzéseit a fiúval kapcsolatban. A hirtelen jött kapocs nem olyasmi, amit Fabrizzio félvállról venne, mégis keserédes az egész, hiszen nem valószínű, hogy újra látná a kisfiút bármilyen formában. Ezért sem jönnek egyszerűen a szavak, és hallgat egy darabig Matteot nézve, miután ezt kimondja. - Eljön a szombati jótékonysági vacsorára? - Zökken ki hirtelen a fiú körüli gondolataiból, és szembefordul a másikkal, igyekezve semleges, csupán érdeklődő arcot magára ölteni. - Emlékszem, hogy mondta, nem vesz részt ilyesmin, de ezúttal egy remek cél érdekében kellene bájologni, amit én magam is jobban szeretek. - Halványan elmosolyodik, finoman jelezve, hogy bár a krém közepén éli az életét, sokszor neki is csak formalitás mindenkivel hangot találni, és nem különleges képesség, mint mondjuk az öccsének.
– Ijesztő volt az elején, de most már megszoktuk – Matteo agya másként dolgozik, mint az övék. Vannak fontos és jelentőségteljes dolgok, amiket nem képes akkor sem befogadni, ha már századjára hallja, mert neki nem lényegesek. Az autókkal kapcsolatos dolgok viszont nagyon hamar berögzülnek számára, de ugyanígy van a betűkkel és a számokkal is. Ezért is nem szereti, ha megbélyegzik, amikor azt hallják, hogy autista. Semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint egy átlagos gyerek, csak másként kell viszonyulni hozzá. – Miért gondolja érdekesnek? – tekint érdeklődve a másikra, mert egyáltalán nem tudja ezt a mondatot hova tenni. Ha akar bármi párhuzamot vonni, akkor csak is arra tud következtetni, hogy azért, mert Fabrizzionak kellett segítenie múltkor az autójával. De nem gondolná, hogy a férfi agyában ez annyira elraktározódott, hogy emiatt gondolja így. - Az iménti telefonbeszélgetés után, nem feltétlenül szeretnék egyetlen Pellegrini közelében sem tartózkodni a következő napokban - válaszol teljesen őszintén a hozzá intézett kérdésre. - Én nem tudok fapofával vagy egy báj vigyorral az arcomon cseverészni, ha előtte vérig sértettek - és ezzel talán többet mond annál, mint amit kellene vagy ami érdekli Fabrizziot, de csak ilyen információk átadásával tud igazán magyarázatot adni arra, hogy most miért nem kíván részt venni egy olyan eseményen, ahol ezer és egy számára idegennek kellene produkálnia magát. - Ráadásul, magától hallok először a jótékonysági vacsoráról - mosolyodik el a mondanivalója végén, mert ezzel tulajdonképpen azt is prezentálja a másiknak, hogy mennyire kizárja magát ebből az egészből, hiszen Tiziano tudja már róla, hogy miként áll az ilyen eseményekhez. Ha Patrizia nem kérdez rá, akkor nem is tudja, hogy éppen mi folyik a közegben. Márpedig, nem sokszor szokott rákérdezni. - Milyen cél érdekében rendezik? - ez nem azért érdekli, mert most hirtelen úgy határozna, hogy megjelenik. A kíváncsisága annak szól, hogy vajon Fabrizziot mi érdekli, mi az, amiért azt mondja, hogy még számára is megéri a bájolgást.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
A gondolatai meglepően könnyen szippantják most be, olyan mértékben, hogy amikor Patrizia azt mondja, számukra ijesztő volt eleinte, szinte csak bólint szavak helyett. Számára egyáltalán nem ijesztő, sőt, egészen lenyűgözi a kisfiú lénye a férfit, amit őszintén nem tud hová tenni az alig fél órás ismeretség végett. Hiszen Matteo nem az ő gyereke, nem volt ott a fontos pillanatainál, mégis, valami fontosat hordoz magában, amit most megosztott a férfivel, és ez letaglózza. Lehet, ha alszik az élményre néhány napot, akkor nem lesz ennyire elveszve már a gondolatai között, sőt, meg fogja tudni fogalmazni, ami itt ma történt. Elkezdhetné hitegetni magát, hogy majd ez a néhány nap, és még csak fontos sem lesz számára az egész, de nem szokása saját magát ostobának nézni. Érzi, hogy nem így lesz majd. - Képtelen vagyok megfogalmazni. - Mondja némi hallgatást követően, és ez lehet a jel a másik számára azt illetően, hogy tényleg megpróbálta volna elmondani, mi jár a fejében. Valahogy a nő mellett folyton olyan hatások érik, amikről már régen azt hitte, tudja őket gond nélkül kezelni, de a fogaskerekek az elméjében állandó munkával igyekeznek tartani a lépést a másikkal. És ez még csak meg sem ijeszti a férfit egyáltalán. A mosolya és a mély tekintet, amivel egy pillanatig nem ereszti a másik szemeit árulhatja el, hogy nem negatív, amiről beszél, sőt, olyat kapott Matteotól, amit sosem fog elfelejteni, akkor sem, ha nem látja őt többé. A nő szavai mentén, ha tényleg az az arrogáns férfi lenne, mint aminek elsőre gondolni szokták, akkor most vigyorogni, esetleg kárörvendeni kezdene, amiért a Pellegrini fiú megint úgy brillírozott, ahogy nem kellett volna. De belé ennél sokkal több ember szorult, úgy csak egy leheletnyivel feszültebb állkapocs, és egy olyan tekintet árulkodik a véleményéről, ami kerüli a másikét ezúttal. - A gyermekkorháznak adományozzuk a felajánlott bevételeket. - Ő kevésbé, a felesége viszont annál inkább a szervezők között van. A jótékonykodás Viviana szívügye volt egész életében, Fabrizzio pedig mindig hagyta, hogy a hasonló események közepében legyen a nő, mert úgy tűnt, a maffiakapcsolatai ellenére ettől jobb embernek tudja magát érezni. - Ezért is gondoltam, hogy esetleg érdekelné. - Még csak meg sem említi a Pellegriniket, sem magát Tizianot, hiszen vétett már ezzel kapcsolatban legalább kétszer, többször pedig nem fog. Már csak azért sem, mert meri remélni, hogy a másiktól sugárzó intelligencia idővel felnyitja a szemét a párjával kapcsolatban. Ha nem, úgysem Fabrizzio lesz az, aki meg tudja menteni őt tőle, az tökéletesen abszurd volna. - Gondolja meg. A közegből mindenki hivatalos, így Ön is. - Mondja még mindig elkerülvén a mosolygást, ami nem tudatos, az már sokkal inkább az, ahogy a Tiziano irányában gyűlni kezdő dühét igyekszik mesteri módon leplezni.
Ő képes elfogadni ezt a választ, s nem csak azért, mert sokáig tartott még az is, hogy ezeket a szavakat kapja, hanem azért is, mert nem feltétlen látja annak értelmét, ha mindig mindent neki áll boncolni, amit hall, lát vagy kap. Megfoghatna egy-egy szót, gesztust és kicsavarhatná ameddig csak lehet, de ettől nem lenne boldogabb vagy jobb ember. Eddig nem szánt időt arra, hogy mélyebben tanulmányozza a másik tekintetét, arcát, gesztusait, de mivel a helyzetük sokkal oldottabb, mint eddig bármikor, megengedi ezt magának. Így van szerencséje látni azt, hogy mosolya milyen melegséget képes árasztani, főleg azzal a tekintettel, amivel őt vizslatja. Be kell látnia, hogy ez egy kissé még zavarba is hozza, így tekintetét inkább Matteo felé vezeti, mielőtt az est kerülne szóba és a hangulat egy kicsikét változna. – Nos, igen. Ez érdekes téma számomra – tekint vissza a másik felé egy aprócska mosollyal az arcán. Hiába nincs saját, vérszerinti gyermeke, Matteo sok mindenre megtanította odafigyelni, értékelni az apróságokat, másként látni a világot. Így természetesen máshogyan viszonyul a gyerekekhez, főleg azokhoz, akik valamilyen betegséggel küzdenek. – De nem az a nő vagyok, aki már csak azért is megjelenik egy eseményen, pedig nem is hívták – az eléggé kétségbeesett egy lépés lenne, hiába gondolja azt néhány nő, hogy ezzel pont azt súgja a másik félnek, hogy ő milyen független. Patrizia nem szereti ezeket a kicsinyes játszmákat, ő sokkal többre értékeli azt, ha valaki egyenes vele. - Na hát, most már a közeg tagja vagyok? – kérdésében nincsen semmi megvető, ez inkább egy viccelődő kérdés akar lenni, s nagyon reméli, hogy ez átmegy a másiknak is. Ő nem tekinti magát annak, hiszen igyekszik minél inkább távol maradni. Azonban tisztában van azzal, hogyha Tiziano párja, akkor ez nem tartható sokáig. – Nem szeretnék ott bolyongani, mint egy elveszett, kívülálló lélek. Remélem megérti ezt – mert az lenne, vagy játszhatná azt, hogy mennyire felhőtlenül boldog és lehetne dísz a Pellegrinik oldalán. Hiába érdekes eléggé a téma ehhez, felfordulna a gyomra attól, ha nem magát adná. – Ne haragudjon rám, nem Önnek szól ez az ellenkezés – szeretné ezt tisztázni, mielőtt még véletlenül megint félre mennének. Fabrizzio olyan oldalát mutatja most, amit elképzelni sem tudott volna, hogy létezik. S, ha nem lett volna a telefon, akkor biztos benne, hogy felhőtlenebbül tudnának csevegni valamiről, ami nem vált ki benne ennyi ellenérzést. Sokkal jobban érezné most magát, abban egészen biztos.
I don't tell anyone about the way you hold my hand. I don't tell anyone about the things that we have planned. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna push me down, they wanna see you fall down. Won't tell anybody how you turn my world around. I won't tell anyone how your voice is my favourite sound. I won't tell anybody, won't tell anybody. They wanna see us fall, they wanna see us fall down.
Azért hozta fel a jótékonysági vacsora témáját, mert úgy érezte, kezd túlságosan elmélyedni az érzelmeiben, ami rá nem igazán volt korábban jellemző. Abba nem gondolt viszont bele, hogy Tiziano kihagyja az invitációt Patrizia kedvéért, és lassan kezdi megérteni, milyen távolságot kíván tartani a nő tőlük, ha még a kórháznak való adakozás sem mozdítja ki ebből a határozott elképzelésből. Némileg ez összezavarja a férfit - ahogy a nővel kapcsolatban minden lassan -, mert Tiziano mellett őszerinte elkerülhetetlen, hogy mélyebben a tagja legyen az ő köreiknek, és kissé naivnak gondolja az elképzelést, miszerint örökre távol maradhat attól, ami a Pellegrini fiút tulajdonképpen meg kéne, hogy határozza. De azt már megtanulta a rövid ismeretségük alatt, hogy nem érdemes érvekkel bombázni a mellette álló hölgyet, mert nem jár velük sikerrel. Fabrizzio pedig az a fajta férfi, aki a saját hibáiból képes tanulni, viszonylag könnyedén és problémamentesen. - Megértem az álláspontját egyébként. - Van némi hazugság abban, amit mond, hiszen nem érti meg az álláspontját a másiknak tökéletesen; ha nem akar köztük mozogni, ne kezdjen egy vezető rangú fiúval, ha pedig mégis el akar tőle határolódni, ne gondolja, hogy működni fog. Tiziano az ostoba azonban szerinte a helyzetben, mert amíg Patrizia nem tudhatja, hogyan logikus közöttük járni, addig a párja pontosan tudja, mire vannak így ítélve. De nem akarja felnyitni a másik szemét, ahhoz sincsen joga, így nem megy bele a témába. Inkább figyeli őt és a rezdüléseit, így ezúttal átjön számára, amit viccnek szán, és halkan fel is nevet elkapva a tekintetét a nőnek közben. - Tudom, abszurd elképzelés. - És valóban az. Az arcán a mosoly őszinte, de közben a gondolatai arra járnak, amerre pontosan kell nekik; Fabrizzionak ez a legnagyobb visszatartó erő a másikkal kapcsolatban, nem Tiziano, nem a Pellegrinik, nem a papíron még érvényes házassága, hanem Patrizia hozzáállása a közeghez. Ő, mint örökös sohasem vonhatja ebből ki magát úgy, mint ahogyan az öccse tette, de egyébként ő nem is akarja. Büszke a családjára, büszke a pozíciójukra is, és a legfontosabb számára az, hogy idővel belépjenek a vezető családok közé.. ha nem is az apjával, de majd vele az élen. - Természetesen. Inkább csak a téma miatt hoztam fel, illetve, mert feltételeztem, hogy kapott már meghívást. - És ebben nem hazudik, mert valóban ezek az indokok vezették odáig, hogy rákérdezzen. Most már látja, mennyivel őszintébb és szebb pillanat volt Matteoról, és a vele érkező meglepetésekről beszélni, mint a közegről. Patrizia valóban nem illik közéjük, innentől pedig annyit remél csupán, hogy Tiziano nem fogja bántani őt a jövőben a hozzá nem értésével. Mert akkor lehet tényleg találkozik végre Fabrizzio öklével, annyi megérdemelt évet követően. - Nem haragszom, emiatt ne aggódjon. - Sok lehetőséget ad neki a másik annak érdekében - még ha nem is tudatosan -, hogy véleményt formáljon ismét a Pellegrini fiúról, ő pedig elképesztő tudatossággal engedi ezeket a lehetőségeket elúszni ezúttal. Most már többet ér neki ez a furcsa viszony kettejük között, minthogy becsmérelje a másik gondolatait vagy döntéseit.
– Tudja – fordul most már testével is a másik felé, így pár méterre a játszótértől meg is áll. – Látom, hogyan igyekszik a nem tetszését és a gondolatait visszatartani az egésszel kapcsolatban – pedig ezt ő nem várja el. – Azt gondolja az egész ostobaság így, igaz? – teszi fel teljesen őszintén és kíváncsian a kérdést, s ha kap rá választ azt megvárja, mielőtt tovább folytatná a gondolatait. - Tisztában vagyok azzal, hogy Tizianonak miféle kötelezettségei vannak és lesznek. Azt is tudom, hogy ez a távoltartás a közegtől, ideig-óráig kivitelezhető még, így valószínűleg válaszút elé kerül az egész, ami közöttünk van. Mint az imént láthatta és hallhatta, valószínűleg már azon az úton lépkedünk és nem a pozitív irányba – kicsit személyesre és őszintére sikerednek a szavai, de egyáltalán nem bánja, mert szeretné, ha Fabrizzio nem egy ostoba libának gondolná, hanem tudná, hogy Patrizia látja, merre tart ez az egész. Nem fog ő összetört szívű nőként az ágyba feküdni és bömbölni, mert ennek vége lesz, hiszen az elején azt sem gondolta, hogy bármi is kerekedik belőle. – Tiziano egy neveletlen kölyök szintjén tengődik a mindennapjaiban, nem gondolnám, hogy valaki, valaha el tudja őt úgy kapni, hogy érett, megfontolt férfi váljon belőle. S mindezt úgy mondom most önnek, hogy én láttam már jó napjait, hallottam már jó ötleteit és tudom, hogy több van benne, mint amit maguknak mutat. De, a határaival és a képességeivel nincs tisztában, mert nem érdekli jelenleg, hogy mit hoz a holnap – talán túlságosan sokat mond és ad most Fabrizzio kezébe, de nem érdekli, mert annak érdekében teszi ezt, hogy a róla alkotott kép tisztulhasson kicsit a férfinak. Patrizia nem látja magát Tiziano oldalán egy, öt, tíz év múlva, mert ahhoz a Pellegrini férfi túlságosan gyerekes. De most, amit ad neki, az jelenleg pont elég ennek a nőnek. – Mielőtt megkérdezné, hogy akkor miért pazarlom az időmet rá, azért, mert jelenleg nem gondolnám, hogy bárki másnak többet tudnék adni magamból. Nincs időm olyan barátnőnek lenni, aki manapság a férfiaknak kell – vagy dolgozik vagy Matteoval van, nem főz mindennap, nem takarít mindennap, nem tud puccparádéban állni otthon azt várva, hogy a férfi hazaérjen. S őszintén? Nem is akar ez a nő lenni.
Kezdőlap
