Szinte előre látta, mi fog otthon lejátszódni közte és a lánya között a Patriziánál töltött ideje után; Livia elégedetlenül fogadta azt, amit a kíváncsisága csillapítása véget az apjától kapott, az pedig nem sok jót ígért a jövőre nézve. A lánya lelkesedése és félmegoldásai ezt követően napokig kísértették, és bár meg nem bánta, amiért őt tette meg bizalmasának a témát illetően, örült, amikor úgy egy héttel a történtek után hirtelen csend telepedett a lányára. Valószínűleg a pillanatnyi nyugalom, amit ettől kapott vakította el annyira, hogy ne kezdjen el gyanakodni egy olyan helyzetben, amikor nagyon is kellett volna.
A Patriziával való viszonyát felváltotta a Rómából hazaköltözés lehetősége, Livia pedig igencsak lelkesnek tűnt azt követően, hogy először szóba hozta. Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy megfelelő őrzés mellett, de külön költözzön a családi házból, közelebb Nápoly szívéhez. A hirtelen pálfordulás is be kellett volna kapcsolja a vészvillogókat az elméjében, valahogy inkább csak örült, amiért közelebb tudhatja majd a lányát, és feladatot is kapott a lakás keresésének segítségében.
Igazából ő keresgélt egyedül, mígnem újabb néhány napot követően Patrizia asszisztensétől - akivel kizárólagosan beszélt, mert a nőt nem akarta belevonni, érthető okokból - kapott egy címet egy ízlésesen berendezett, egy hálószobás garzonlakásról erkéllyel, éppen a nápolyi belváros macskaköves szívében, ahova egyébként a lánya szíve is látszólag húzta őt.
A megbeszéltek szerint a lányával - aki a barátnőivel a könyvtárban töltötte a délutánt néhány sarokkal arrébb - találkoztak volna az épület előtt, ám mielőtt Fabrizzio egyáltalán odaért volna, Livia jelzi, hogy pár perces csúszásban van, de menjen előre, mert fent várja őt az ingatlanos, aki körbevezeti majd addig, hogy odaér ő is. Még ebben a pillanatban sem gondol semmi furcsára, a gondolatai egyébként is máshol és mással járnak, valahol a képzelete határának mezsgyéjén.
A lakás ajtaja előtt kopog, pedig ha valamit, hát azt a részét furcsának kellene találnia, hogy senki nem várta az épület előtt, és senki nem üzent, még csak Patrizia asszisztense sem, kire számíthat a mai napon. A lakásba belépve illedelmesen becsukja maga mögött az ajtót, és nem túl hangosan köszön, hogy akárki is legyen ma a társasága, meghallja, hogy ha a lánya nélkül is egyelőre, de ő itt van már. Óramű pontossággal, ami azt illeti.
A vonásai kimértek és távolságtartóak - hiába a feladat, túl sok kedve nincsen ma üzletelni, de ugye a lányért bármit megtenne -, azonban amikor Patrizia kerül elő az egyik szobából, őszinte döbbenet ül a vonásaira.
- Patrizia? - A Ms. Ferrara megszólítás már régen nem jön a nyelvére, a kikerekedett szemeiből pedig őszintén látszik, hogy nem kezeli a legtökéletesebben az újra találkozást. Ennek nagyon egyszerű oka van, az pedig az, hogy nem érti, ami jelenleg körülötte történik, és ennél jobban még semmi nem zavarta talán az életében.
Egy ideig meredten nézi a másikat, amikor pedig a lakás ajtaján a zár egyértelműen kattan mögötte, finoman, szintén kimérten fordul oda, de nem lép oda és nem kezdi el rángatni a zárat. Ennek még egyszerűbb az oka; mostanra megértette, mi történik velük pontosan.
- Mondja, mi folyik itt? - Nem gondolná, hogy a nőnek bármi köze lenne a kialakult szituációra nézve, a harag pedig, ami a szemében csillanó vágyakozással furcsa egyveleget alkot csak részben szól a másiknak. Míg utóbbi a nem várt viszontlátás örömét kívánja jelezni, az előbbi a nő asszisztense körül felmerült gondolatait jelenti. Azonban a káosz kellős közepén az is igaz tud lenni, hogy soha nem volt még ennyire hálás az életében senkinek, mint most.

A viszontlátás örömének csillogása a szemében egyetlen lélegzetvétel erejéig eltűnik onnan, és a harag szikrákat szórva igyekszik kipattogni a tekintetéből, jelezve a másiknak, hogy rosszul gondolja, ami megfordult az imént a fejében. Patrizia reakciója a megdöbbentő helyzetre egyébként olyasmi, amihez minden joga megvan, hiszen elváltak egymástól, és ha ennyi éven át nem keresztezték egymás útját, nem kellett volna, hogy ez ilyen gyorsan mégis megtörténjen. Azonban Fabrizzio számára valamennyire sértő a feltételezés, hogy ezt ő intézte volna, vagy kivette belőle a részét, amikor a lehető legőszintébben, saját bensőjét széttépkedve, a vágyairól mindkettőjük érdekében lemondva váltak el úgy két héttel ezelőtt.
A haragja azonban hamar célpontot talál magának - és az nem Patrizia a továbbiakban -, ugyanis a másik asszisztense és a tulajdon lánya hozta őt ennyire kellemetlen helyzetbe, de a legdühítőbb aspektus talán az összes közül az, mennyire rászedték. Most már, ahogy visszagondol, látja az összes vészjelzést bizonyos pontokon, de ő eltekintett felettük, mert mással akart foglalkozni és mindenáron, mint amit a nő gondolata jelentett.
Visszatartja a lélegzetét, amíg a másik mellette elhaladva szinte menekül az ajtó felé, közben pedig biztosítja ezt a férfit arról, hogy már nem kell sokáig egymás társaságában maradniuk. Jobb lett volna, ha nem találkoznak ismét, mert a történtek után ez a felállás nem tetszik Fabrizzionak, mindemelett ő nem reménykedik holmi kulcsban, ami a nőnél lehet, mert már ha csak a saját lányából indul ki, ez egy sokkal körmönfontabb terv annál, mint aminek egyébként tűnik.
- A lányommal szövetkezett, úgy néz ki. - Mondja kicsit élesebb hangon, mint amit a másik hallhatott tőle eddig, hiszen dühöt még biztosan nem látott rajta a rövid ismeretségük alatt. Most viszont kifejezetten annak tűnik, még ha ez az érzés nem is úgy nyilvánul meg a férfin, ahogy sokakon tenné; az egész lényéből árad, mintha a bőréről párologna a harag okozta hőség, az arcizmai feszesebbek, mint máskor, de a mozdulatai ugyanolyanok, mint amiket megismerhetett tőle a másik.
- Adjon egy percet. - Sóhajtja ki magából a levegőt, és tesz néhány lépést beljebb, miközben a zsebéből elővett telefonján kioldja a képernyőn a zárást, és már hívja is a lányát. Aki meglepő módon felveszi a telefont.
A hangja nem sok jót ígér, miközben vele beszél, Livia azonban jobban ismeri már őt annál, minthogy ennyi megijessze őt; a lehetőség szerinte adott arra, hogy abbahagyják a szenvedést, ha pedig más módja nincsen, akkor ez így esik meg. Hívhatnak segítséget, de gondoskodtak mindenről ők ketten, így ne lepődjön meg, ha az adott segítség nem ér célt. Arra pedig körmönfont módon - ahogy arra számított is - külön felhívja a legfiatalabb gyermeke Fabrizzio figyelmét, hogy a rendőrség, vagy bárki bevonása botrányhoz vezetne, mert ugyan mit csinál a házas Fabrizzio Deluca egy idegen nővel, bezárva egy belvárosi lakásba.
Aztán szép napot kíván neki, és ráteszi a telefont.
A fülétől elemelve a készüléket néhány másodpercig döbbenten nézi a megszakadt vonal után maradt képernyőt, ezt követően azonban mérhetetlen büszkeség járja őt át, amitől halkan nevetni kezd. A haragja, mintha nem is lett volna az imént, és az a melegség ül a vonásaira, ami már nem idegen Patrizia számára sem.
- Livia szerint vagy elkezdünk beszélgetni egymással, vagy hívunk segítséget, ez esetben botrány lesz a vége. - Felemeli a telefonját, jelezve, hogy erről beszéltek, aztán eltünteti a zsebében, és ismét felnevet. Ilyenkor sikeresen meg tud ő is bizonyosodni arról, hogy jól nevelte a gyerekeit, és nem kell őket féltenie a közegben a későbbiekben sem.
Mindenesetre elég merész, hogy ezt most egyikük ellene használja, de ettől nem lesz kevésbé büszke.
- Ülhetünk két külön szobában csendben is. Egy ponton biztosan megunják. - Mondja szelíden most már, szavai közben pedig még mindig ott játszik arcán a mosoly, ami a nevetés után a bőrére ragadt.

Fabrizzio nem kifejezetten aggódik egyébként a helyzet miatt; ha akkor is képes volt magát visszafogni - leszámítva azt a két csókot, mert akkor némileg megtört az akaratereje -, mikor még egy talán lehetséges lebegett a szemük előtt, akkor a határozott, nemleges döntésük még erősebb iránymutató lesz a számára. Észreveszi azonban, ahogy a vágy le és föl táncol a testén, cirógatva a bőrét, és ez mindig így kezdődött, amikor találkozott korábban a másikkal. Képes volt mindez odáig fajulni, hogy fizikai erővel tudta az akaraterejét fenntartani, pedig neki sosem kellett ilyen mértékben visszafognia magát. Ez azonban mindig sikerült, most miért ne tenné?
- Azt hiszem egyértelmű lehet, hogy másként gondolja a helyzetünket, és nem ért egyet a döntéssel. - Válaszolja szórakozottan, hiszen ha nem így lenne, akkor nem kellene egymás társaságát élvezniük a következő órákban, amíg Livia és Naomi megunják ezt a játékot. Fabrizziot nem ennyire egyszerű megtörni, arra csak Patrizia lenne képes, aki épp az erkélyen latolgatja, hogyha kivetné magát, mennyire sérülne meg.
Áhítattal a szemében nézi őt, miközben végigfuttatja a nő a lehetőségeit. Amíg így állnak egymással, nem lesz gond, azonban kénytelen felnevetni azon, amit hall, ezért közelebb sétál az erkélyhez.
- Biztos abban, hogy felhúzott szoknyával akarja a halálát a hírekben tudni? - Nevet fel halkan, aztán ingatni kezdi a fejét, mert sosem gondolta volna, hogy a társasága helyett Patrizia inkább levetné magát az erkélyről.
Nem ostoba azonban szerencsére, így pontosan tudja, mit jelent mindez. És valahol simogatja az egóját, ami nem szerencsés, amikor erről a férfiról van szó.
- Szívesen kiengesztelném, Patrizia, de ugye a távolságtartás lenne a cél, nem más. - A másik fantáziájára bízza, mit értett kiengesztelés alatt, de a mondandójának lényege nem ez, hanem a megerősítése annak, hogy nem gabalyodhatnak össze egymással. A lányát elég rábíznia a férfire, ha kijut innen; kicsit szomorú miatta, de Liviának vissza kell mennie Rómába, amíg eltelik elég idő, hogy a nő az életükben csak emlék legyen már.
- Inna valamit? - Kérdezi miközben a hűtőhöz lépked, és kinyitva azt elővesz belőle egy üveg minőségi bort, és fel is nevet rajta kissé. - Semmit sem bíztak a véletlenre. - Megint ingatja a fejét, mert egészen hihetetlen, mennyire készültek, és a ha egy valamit, a lelkesedést értékeli maximálisan. De hiába minden, ha nem tudják megoldani azt, hogy engedhessek az érzéseiknek, ugyanis semmi sem változott a két hét alatt.
Két borospohár van csak a konyhaszekrényben, ezekbe tölt, miután a dugótól megszabadul az üvegben, ha pedig Patrizia nem akar inni, hát elfogadja szó nélkül.
- Tényleg inkább levetette volna magát, minthogy velem legyen? - Nincsen csalódottság vagy szomorúság a hangjában, inkább csak élcelődik, mert különösen szórakoztatja ez egyébként, mégis szeretné hallani, mi az, amit Patrizia kimond abból, amit a férfi sejt.

Szórakozottan emeli fel a két kezét, mint aki teljesen ártatlan, holott tisztában van vele, hogy nem az. Ha egy valamit jelez számára a mai egybeesés - vagy inkább árulás, ki hogyan szeretné értelmezni -, az az, hogy több lehetősége már nem lesz. Sem tettekre, sem szavakra, mert az életük túlságosan különbözik egymástól további véletlenekhez, amik valójában soha nem is voltak azok. Azt hitte, nem látja a nőt többet, de most itt van vele, az erkélyen az előbb azon gondolkozott, hogyan vesse le magát, most pedig rászól, hogy ne utaljon semmire, sőt, fejezze be.
A lelke meg fürdőzik az egészben, legyen bármilyen lehetetlen helyzet is, és ezt talán a vonásai alapján sem tudná letagadni. Nem akar lépni, igyekszik magát majd türtőztetni, de örül, hogy a másik társaságában lehet.
- Arról én nem tehetek, ami a fejében játszódik le, Patrizia. - Meglehet, hogy megint azt csinálja, mint két héttel ezelőtt a vacsoraasztalnál, csak pont ellentétesen; nem azt akarja elérni, hogy elküldjék, hanem azt, hogy hívják, ami nem egy szép játék a részéről - ahogy a vacsoránál sem volt szép provokálnia a másikat -, de mindez a tudatalattijából tör a felszínre, ahogy a bőrét már nem csak simogatja, de marni is kezdi a vágyakozás.
A hűtőhöz is ezért lép, hogy elfoglalja magát valami egészen mással, mint a nő; szereti a bort, a jó bort még annál is jobban, ezt a lánya nagyon is jól tudja róla, ezért van az egyik kedvence a hűtőben azok közül, ami nem a közös pincészetben készül, hanem csak az élet hozta az útjába egy nyaralás alkalmával.
Furcsán néma, ahogy a másik okfejtését hallgatja, és valahogy nem úgy, ahogy egyébként is lenni szokott; a gondolatai kezdenek elhatalmasodni felette, ahogy a másik mellett támasztja az oldalával a pultot, a kedvenc bora sincs a segítségére, hogy kordában tudja őket tartani, és bár egyetért minden szavával Patriziának, ez semmi olyan, amit ne tudnának, vagy részben ne hangzott volna el.
- És ha éppen erre játszanak? - Kérdezi meglepően csendesen, aztán ahogy a tekintete találkozik a másikkal, kiereszti az orrán a levegőt. Ha ennél többet mozdulna, beszélne, bármit csinálna, a fejében lévő gondolatok javára billenne a mérleg nyelve.
- Hogy csak ideig óráig vagyunk képesek egy ilyen kicsi térben összezárva uralkodni magunkon? - A szája egészen kiszárad, ahogy ezt kimondja, és szándékosan utal valamire, miközben mégis, mintha az okfejtésben akarna csak részt venni. Mondjuk a tekintete elárul mindent, mielőtt elvonná azt a másiktól, hogy kortyoljon a borból.
- Nem lenne hibás a felvetés. - Jegyzi meg, ahogy közelebb lép kissé a másikhoz, de nem túl közel. Szeretné egyelőre a saját levegőjét szívni, különben megtörik majd, mintha semmi akaratereje nem maradna már. - Az imént le akart ugrani az erkélyről, mert talán még az is egyszerűbb lett volna, mint a társaságomban megtartania az ép eszét. Bár javítson ki természetesen, ha tévednék. - Megint sóhajt, mert észre sem veszi, hogy folyamatosan bent tartja a levegőt, mintha az bármin segítene azon kívül, hogy kénytelen legyen kifújni magából bizonyos idő után.
- Az én dolgomat sem könnyíti meg, tudja. - Már szinte suttogja a szavakat, közben pedig mégsem, mert nincsen rá szükség; nem zárta be ezt a kis távolságot kettejük között, bár minden porcikája azért kiállt, hogy megtegye. - Nem a jó mederbe tereli a gondolataimat azzal, mennyi mindent kellett az elmúlt időszakban elnyomnia, Patrizia. Talán még rosszabb, mintha el is mondaná, mik voltak azok pontosan, mert így tényleg gondolhatok bármire. - Pedig tudja ő, mi játszódik le a másik fejében, amitől belé szorul megint a levegő, mert nem akarja kisóhajtani magából. Még a végén megvádolnák valamivel, amiben a másiknak tökéletesen igaza lenne egyébként.

Nem bírja a tekintetét levenni a másikról, és ettől a szava is elakad a lélegzetével együtt egy pillanatra. Emiatt, mintha megrészegülve nem lenne képes a gondolatait válasszá formálni, csak ingatja a fejét, mert azt ő sem tudja, miért akarják őket mindenáron ennyire nehéz helyzetbe hozni. A boldogságuk érdekében, feltételezné, de Fabrizzio nem egészen így gondolna erre a beteljesedésre, ha valamelyikőjük lépne végre, hogy megkönnyebbüljenek. További bonyodalmakat lát benne, még nagyobb hátrahagyott űrt, mert ha ő vállalná is a botrány veszélyét a másikkal, Patriziától nem szeretné azt látni, hogy kockára teszi a családja biztonságát őérte.
A titkok pedig sohasem maradnak azok.
Lehunyja a szemét, és hosszasan lehunyva is tartja, amikor a másik ép eszéről van szó, és szinte felidézi magában az első csókjukat az elejétől a végéig, mielőtt újra a nőre vezetné a vágytól már szinte égő pillantását. Nagyon rossz helyzetbe kerültek, és túlságosan gyorsan ahhoz, hogy itt órákat töltsenek el egymás társaságában mindenféle hiba és baj nélkül. Nem gondolta, hogy ennyire elgyengítette ez a vágyakozás, és ennyire nem tudja tartani magát ahhoz, ami helyes lenne, de bekerült megint Patrizia vonzásába, és innen már csak erőszakkal tudná kilökni magát. Pedig lehet, hogy néhány lépés távolság is rengeteget segítene.
- Hogyan... - Fogalmazott a másik, akarná kérdezni, de nem tudja befejezni a mondatot. Az elméjére égnek a szavak, vagyis inkább a jellegük, ahogy megszólítja most őt a nő, annak ellenére is, hogy éppen azért feddi, amilyen játékot játszik. Meglehet, hogy távolodást remélt, amiért ennyire hirtelen közeledett, és semmit nem segít rajta, hogy Patrizia nem mozdult egy centit sem tőle.
- Lassan bármire képes lennék érted. - Törnek ki belőle a csendes szavak, és megemeli az egyik kezét, hogy hozzáérjen a nő hajához, a füle mögé simítva néhány kósza tincset, a szemeivel követve a mozdulatát, miközben csinálja. Aztán visszatalál a másik barna szemeihez, és igyekszik nem sóhajtani megint, mert igazából ő nem akar játszani. A legőszintébben vágyik a másikra, de nem úgy, ahogy az az ő fejében él.
- De igazad van, nem éri meg. - Válaszolja, de az, hogy ő sem távolodik el, sokat mond arról, hogyan fogja folytatni, még mielőtt azt szavakba tudná önteni.
- Sokkal többre vágyom, mint egy éjszaka, Patrizia. - És képes halványan elmosolyodni, annak ellenére is, hogy lassan fizikai fájdalmat érez, amiért nem lopja el végre ezt a kis távolságot kettejük közül. De legalább a másikban van még a bor ellenére is annyi józanság, hogy felébressze benne azt a férfit, aki valójában; aki több a vágyainál, és aki nem elégszik meg a lopott pillanatokkal, ahogy azt a nőnek is megfogalmazta az elválásuk alkalmával.
- Alig bírtam bármi másra gondolni ebben a két hétben. Ott vagy mindenhol, bárhová nézek, és nem tudom kezelni. - Vallja be, mert amíg beszél, addig sem cselekszik egyebet, és amíg a válaszra vár, nem önti el a tudatát a vágy olyan mértékig, hogy tönkretegyen végül mindent. Mert bármennyire élveznék, valószínűleg semmi jó nem alakulna abból, ha megtörténne, mert onnantól kezdve ez a férfi nem tudná csak úgy elfelejteni a másikat. Két csókot még talán igen, de ha érezné, az sohasem eresztené többet.

A másik sóhaja váratlanul éri, annak ellenére is, hogy minden idegvégződése ki van rá éleződve; azt sem tudja, hogy hol tart a levegőjével, hogy most kifújnia kellene, vagy éppen egy nagyobb lélegzetet venni, végül utóbbi történik, és hirtelen emelkedik a mellkasa, ahogy a tüdeje megtelik oxigénnel több olyan pillanat után, amikor is elfelejtett Patriziától levegőt venni.
- Minden minden olyan, mint amilyennek tűnik. - Valamennyire kiegyenesedik, mert bár nem kell görnyednie ahhoz, hogy közel lehessen a nőhöz, már csak Patrizia magassága végett sem, mégis reménykedik némi távolságban így, ráadásul anélkül, hogy arrébb kellene mennie. Lehet egy szempillantás alatt megoldódna minden, ha képes lenne erre, az pedig, hogy miért nem teszi, kérdéses. Kettősség játszódik le a férfiben, hiszen tartani akarja magát a megbeszéltekhez, és azt is tudja, hogy nem sodorhatja őket veszélybe a személyével; mégis, ha ellép most, lehet soha nem lesz már alkalma ilyen közel lenni a nőhöz.
Lehet mégsem olyan rossz ötlet az erkélyről kivetnie magát egyiküknek. Fabrizzio egyre több kedvet érez magában erre.
- Tudom. - Súgja, és ezúttal ő sóhajt, lehet bosszúból, lehet önkéntelen, mert az ő bőrén most elég hosszan játszik a libabőr, és még mindig látni lehet rajta, pedig a sóhajtás a nő részéről nem most érkezett, hanem úgy egy perce is már.
- Nem mondott konkrétumot. Csak annyit, hogy itt a lehetőség, és, hogy mindent elintéztek. - Az ő szíve egyébként a vágyakozás ellenére is képes volt eddig normális ütemben verni, most azonban, ahogy Patrizia távolodni kezd tőle, hatalmasakat dobban a mellkasában. Ennek hatására nyúl a nő csuklója után, mielőtt túl messzire tudna lépkedni tőle, de nem húzza magához közel, mert az elméje, ha nem is működik ma délután megfelelően a másik társaságában, időben kapcsol.
Pedig azt akarta tenni. Közelebb húzni őt és megcsókolni, mert az elmúlt két hétben az jobban hiányzott neki bármi másnál.
Megköszörüli a torkát, és a másik irányba kezdi el megkerülni a konyhaszigetet, aminél eddig álltak, hogy a távolság lehűtse a bőrét valamennyire. Megvárja egyébként udvariasan a másikat, remélve, hogy nem taglózta le az előbbivel túlságosan, és bízik még benne annyira, hogy képes tartani magát a megbeszéltekhez. Végül leül a kanapéra, és leteszi a borosüveget, meg a két poharat a dohányzóasztalra, hogy töltsön még maguknak belőle.
- És mit nézünk? - Fogalma sincsen, hogy hogyan fog tudni Patrizia mellett ülve végignézni akár csak egy filmet is, de még mindig jobb ötlet ez a másik részéről, mint amit az előbb a saját kis buborékukban - és egymás szemében - elveszve csináltak.

A dobhártyáján ütemes ritmust ver a szívverése még jó néhány percig, ahogy a kanapén ülve várja a másikat. Le van döbbenve, bár ez nem látszik rajta, amiért majdnem elveszítette maga felett a kontrollt, és ez nem az első eset lett volna, amit megél a másikkal. Hirtelen olyannak érezte, mintha egy szakadék szélén állva, a mélybe nézve háton csapta volna egy erősebb széllökés.
Majdnem oda lett az egész.
Persze, sikerült ismét időben megzaboláznia magát, de legalább most már érti a nő erkély elméletét, és tökéletesen egyet is ért vele benne egyébként. Így nagyon nehéz lesz megvárni, amíg megkönyörülnek rajtuk, ha pedig történik valami sem oldódik fel közöttük semmi. Vagy szenvednek végig, vagy szenvednek utána, de már ő is belátja, hogy ebből nem jöhetnek ki jól.
- Manapság nem eladható, ha mindenki nyakig van öltöztetve. - Jegyzi meg szórakozottan, pedig már közel sem szórakozik annyira jól, mint néhány perccel ezelőtt. A tekintetét igyekszik az okos tévére, és a távirányító nyomogatására fókuszálni, mégsem életszerű valahogy, hogy rá se nézzen a másikra, amíg megkönyörülnek rajtuk a szeretteik.
Fabrizzionak semmilyen ellenségre nincs is így szüksége.
Jön egy üzenet a lányától, amiben csak annyi áll, hogy tik-tak, tik-tak, ő pedig valószínűleg már kínjában nevet fel, hiszen ez annyit jelent, hogy valamilyen úton-módon figyelik őket. Még szerencse, hogy az imént meg tudta állni, amire annyira vágyott, mert nyilvánvalóan nem szeretné, ha a tulajdon lánya nézné, mi történik a magánéletében, hiszen azt nem véletlenül hívják így. Fordítva sem lenne kíváncsi semmire, csak, amit önszántából meg is osztanak vele, de nem is szólna bele abba, hogyan alakítja azt a lánya.
- Talán már nem kell sokáig szenvednünk. - És, mint aki nem egész életében a hasonló szituációkra készült fel, közelebb hajol a másikhoz, és úgy mutatja meg neki az üzenetet. Az illata azonnal az orrjárataiba kerül, és onnan szétterülve megrészegíti az elméjét, még mielőtt filmet választhatna maguknak.
A tekintete nem a telefont, és az említett üzenetet figyeli, hanem a másikat, és ha összetalálkozik a tekintete a nőével, akkor az övében természetesen továbbra is ott játszik minden. Most, mellette ülve, közelebb hajolva még többet érez belőle, mint az előbb, mert legalább a bőrük nem ért össze, és nem varázsolta el őt Patrizia annyira, mint most.
Felemeli a szabad kezét, és rásimít a nő arcbőrére finoman, mielőtt megszólalna.
- Most már értem, miért akartad levetni magad az erkélyről. - Sohasem találkozott még olyan helyzettel az életében, amit ne tudott volna megoldani; nem tudja még eldönteni, hogy megbukott-e bizonyos értelemben, amiért egyáltalán nem képes már kordában tartani a cselekedeteit vagy a gondolatait, mindenesetre olyan erővel bír felette a nő, ami bár megmagyarázza, mit és miért csinál, jóvá egyáltalán nem fogja tenni, hosszútávon sem.
- Elnézést. - Súgja csendesen, és visszaül oda, ahonnan a mozdulatot elindította, hogy végre menjen egy film a tévében, bár, hogy az pontosan micsoda, nem figyeli.

Igyekszik a viszony ellenére is megtalálni a humort a helyzetben, bár be kell látnia, nincsen egyszerű dolga; a tekintetét éppen, csak nem ködösíti el az összes érzés, ami minden érzékét kínozza, mióta a másik után nyúlt a konyhasziget mellett, vagy talán még az előttről is. Mégis elmosolyodik azon, ahogy szinte utasítást kap a másiktól, elég specifikusat ráadásul, de nem szól semmit, mert megkapja az üzenetet.
Csak ennyire lenne szüksége egyébként, és nem többre; odafigyelni jobban az apró mozzanatokra, azonban erre olyan mértékig nem volt szüksége korábban az életében, hogy képtelen rá. Ahogy közel hajol a másikhoz veszélyes vonzásba kerül, az üzenetre egyáltalán nem is figyel, mert a lánya szemtelensége - biztos benne, hogy Livia tökéletesen mulat rajtuk - már ismerős a számára, azonban a másikon mindig felfedez újabb vonásokat, amiket érdekesnek tart.
Amikor ez a vonzás némileg megszűnik, és képes visszabillenni a kanapén a saját maga által kijelölt helyre, akkor az elméjét is rá tudja venni látszólag a helyes viselkedésre. Ez némi némaságban mutatkozik meg először, és nem mond semmit a bakot tartásra, mert őszintén elgondolkozik rajta. Perceken belül két olyan helyzetbe sodorta magát, ami egyébként elfogadhatatlan lenne az úriembernek, aki benne el, és ezt a lánya valószínűleg tudta előre, pontosan emiatt vannak ide bezárva.
Eddig úgy gondolta, van a fejében egy mérleg, és tölthet időt a másikkal annak fényében, az merre billen. Azonban nem csak billent, de minden súllyal, amit éreznek magukon megrogyott az egyik oldalra, és muszáj tennie valamit.
Hallotta, amit mondott a másik, csak egy kis gondolkozási időre volt szüksége, és bár nem szokott ennyire durva lenni - amennyiben azt a közeg nem követeli meg tőle -, de most a legegyszerűbb, leghatásosabb, és legkevésbé fájdalmas utat választja. A pénztárcája fogja bánni egyedül, de majd beszél Alessandroval a károkról.
- Hogyne, tessék. - Nyújtja át a másiknak néhány képernyő érintés után a tárcsázó telefont, Livia pedig felveszi, mert hallja a hangját, és az abból kicsapódó pimaszságot, mikor azt hiszi, az egyre türelmetlenebb apja hívta őt megint.
Lehet Patrizia észre sem veszi, hogy eltűnik a kanapéról, amíg a lányának próbálja elmondani, miért nem fogják átlépni a megbeszélt határokat - ezért szenvednek végül is, mióta bezárták őket -, ő viszont a bejárati ajtóhoz sétál, és onnan, az ajtót matatva hallgatja, ami elhangzik a hívás alatt.
Pár perc, és felméri, mennyire erős a zár, a retesz, az anyag, amiből készült az ajtó, és azt, hogy honnan kellene nyomást helyeznie rá, hogy megadja magát. Először felülről akarna rárúgni, de attól csak a kilincs pattanna le róla, ezért kinéz magának egy pontot, és két erős rúgással kitöri az ajtó nyelvét a keret zárjából. Nyilván, nem néma, amit tesz, így a hangzavar felkeltheti a másik figyelmét.
Vesz egy mélyebb levegőt, és mintha morcos lenne kissé, amiért véget ér ez a délután, mikor egyértelműen nem ezt akarja. De pontosan ezért kell véget érnie, mert nem tudná tovább türtőztetni magát, amitől kissé ingerültnek is érzi magát. Nem feltétlenül azért, mert ilyen hatással van rá a másik, hanem mert életében először béklyók között kell tudnia valamit, amit szeretne.
Valakit, akit szeret.
- Elnézést, de még néhány perc, és nem tudtam volna magamért felelősséget vállalni. - Magyarázza, hogy miért vetette be végül a fizikai erejét mindenféle meggyőzések és kevésbé durva módszerek helyett. Legalább egy adag feszültséget kiadott magából, ettől függetlenül látszik rajta, hogy a vágyakozás, ami mozgatja belülről kezdi teljesen szétfeszíteni.
- Beszélek Alessandroval még az este folyamán. Természetesen a kárt megtérítem. - Sóhajtja, aztán beljebb sétál, hogy a borospoharakat és a maradék bort még elpakolja, hogy aztán arra menekülhessenek, amerre csak tudnak.

Sokkal hamarabb is eljutna addig, hogy megoldja az ajtó kérdését, és valójában nem is a rúgás az, ami először eszébe jutott. Azt akarta megnézni, mennyire mozdítható ki a zárból az ajtó lapja, mert akkor csak leemeli a zsanérról, és ugrik a zár is vele együtt. Később egy kulccsal - azzal például, ami a másiknál is van - kinyitják a zárat, visszateszik az ajtót, és mindenki nyer. A gondolatai ott mentek valahol félre, illetve inkább az alapján, amit a számára legfontosabb nők közül kettő a háta mögött, beszélgetés címén megejtett.
Annyira biztos volt eddig a másik érzéseiben, hogy amikor azokat konkrétan megfogalmazva hallja, egy pillanatra egészen megzavarodik; amikor pedig az hangzik el, hogy minden éjjel vele álmodik a másik, az teljes képzavart vált ki a férfiből, aki tudja, hogy ha ez az ajtó most nem nyílik ki, az elhangzottak után már semmi esélye sem lesz visszafognia magát.
Mert ezek az információk nem az egóját simogatják, azon a részen már régen túlesett ez az olasz. Mindez alátámasztja a saját gondolatait, a saját érzéseit, és egészen dühös lesz azért, mert mindezt nem élhetik meg. Nem hibáztat ő senkit, sem a közeget, sem a másik helyzetét, de eddig, ha lehetetlennel állt szemben, azt ő egyszerűen csak megoldotta.
Ezt azonban nem tudja, legyen bármilyen erős és befolyásos. Pontosan emiatt érzi azt, hogy ki kell innen jutnia, vagy olyat tesz, amit később nem tud megoldani és jóvá tenni. Sokkal több esze kell legyen annál, hová képes a másiktól csoportosulni a testében a vér, de mérföldekkel túlmutat ezen az, hogy vele álmodik minden éjjel.
Ezt, ilyen formájában, képtelen most felfogni, ezért a leggyorsabb módját találja annak, hogy kiadja magából a feszültséget, és mellette ki is juttassa magukat ebből a börtönből.
Hallja, mivel vádolja őt a nő, de nem foglalkozik sem a szavaival, sem vele, legalábbis látszólag, csak elnézést kér, illetve majd intézi a károkat, de visszasétál zavartan a lakásba, hogy pakoljon, vagy bármit csináljon, csak ne kelljen beszélnie, mert Fabrizzionak a dühe csak akkor tud kicsúszni az erős markából, ha csacsog. Minden felesleges szóval egyre ingerültebb lesz csak.
- Nem, majd én megoldom. - Vág vissza csendesen, de egészen határozottan, ahogy egy önállóságát felfedezni kívánó gyermek tenné, akit nem hagynak érvényesülni. A lányára csak hümmög valamit, miközben elmossa a poharat, az elméje pedig legalább százon pörög a fejében, miközben attól tart, hogy a rendszer a toronyban megadja magát.
- Velem ezt mikor akartad megosztani? - Ő is észreveszi egyébként, hogy mióta elhagyták a magázódást - tehát, úgy tíz perce -, máris sokkal személyeskedőbb a viszony közöttük, és így belőle is könnyebben szakad ki, amitől lassan kezd egyébként felrobbanni. Azt már nem teszi hozzá, hogy a másik álmaira gondolt, mert vírus lepte el az említett rendszert, és nem tud tisztán gondolkozni.

Semmi egyértelmű nincsen a kérdésében, legalábbis a gesztusai és a szavai nem a másik álmai iránti érdeklődését támasztják alá. Mégis, a visszakérdezéstől gyűlik benne a harag, mert az ő indulataira ilyenkor nem csak a saját csevegése van hatással, de másoké is. Ettől pedig a pultra csapja a konyharuhát, amivel igyekezett tisztára törölni a poharaikat, hogy nyoma se maradjon annak, hogy itt jártak.
Fabrizzio habitusáról ritkán tudják megmondani elsőre a származását - legalábbis, amíg meg nem szólal, mert a nápolyi akcentusával fát is lehetne akár vágni -, mert nem egy vehemens, vita közben jobbra-balra mutogató, magából könnyedén kikelő típus. Alfonso öccse a szöges ellentéte, ő azonban az anyjuk vonásait örökölte, és a kék szeme a megtévesztő a származását illetően. Fabrizzio viszont rendezett, megfontolt és végtelenül higgadt személyiség, aki a családja körében képes olaszos karaktereket kihozni magából, de ez is csak ritkán fordul elő, mert az esetek többségében csak vigyorog azon, ami a nyolc testvér és a fakanállal rohangáló anya között lejátszódik, és odébb sétál.
Most viszont le sem tudná tagadni a felmenőit, vagy bármilyen rokonságát, és a konyharuhás gesztust követően odafordul a másikhoz, készen arra, hogy robbanjon, ha arra van szükség. Elmondta már többször is, hogy Patrizia felborít benne mindent, most viszont őt magát borította meg, aminek ez az eredménye.
- Képes voltál így elengedni engem? - És szokatlan mód tökéletesen kirajzolódik a düh az arcán, amit azelőtt a másik nem láthatott rajta ennyire egyértelműen. Vagy azért, mert elnyomta, elfedte, elrejtette előle, ahogy sok mindent szokott, vagy mert nem állt hozzá ennyire közel, mint most, amikor dühös volt.
- Az álmok a vágyakat tükrözik, Patrizia. - És ő úgy gondolja, elmélkedni dolgokon, vagy elképzelni helyzeteket egy dolog, de a tudatalattiban őrizgetni valakit egy egészen másik szintje a viszonyuknak. Emiatt is fogott padlót ettől a hírtől, az pedig csak még tovább dühíti, hogy ezt nem volt képes vele megosztani a másik, mielőtt egy életre elengedte volna őt. Nem követelhet, nem várhat el semmit, mégis sértésként éli meg ő, akit azért elég nehéz megbántani, legalábbis kevés olyan dolog létezik a világon, amit magára venne.
- Nekem talán egyszerű? - És már mutogat, mert a mellkasára teszi a tenyerét, aztán visszavezeti a pultra, amin eddig is támaszkodott valahol a konyharuha közelében.
- Bemásztál a bőröm alá, lekötöd a gondolataimat, megbénítasz minden estére és éjszakára, mégis mit kellene veled csinálnom? - Egészen másként beszél, mint szokott, de csak azért, mert a dühe vezérli jelenleg, ami egyáltalán nem szokta. Leginkább az dühíti egyébként, hogy mindketten csak elnyomnak magukban mindent, ami egy normális világban nem kellene, hogy így legyen, velük viszont nem lehet sehogy másként.
El is kapja a tekintetét a nőről, mintha a poharak még igényelnék a figyelmét és a törődését, csak, hogy ne lássa Patrizia azt, ami minden porcikájában megül, mert ez nem ő, csak a telített változata, ami már ennél sokkal többet nem tud elcipelni, ha azt akarja, hogy megmaradjon a józan esze is a folyamat közepette.

A közeg ellenére, amiben felnőtt, Fabrizziot szeretet vette körül, és ez különösképp köszönhető az édesanyjának, aki erőn felül tartotta őket össze, olyan mértékig, hogy az összes testvérére tudja, bármikor számíthat. Ez formálta őt olyanná, amilyen most is, hiszen a legnagyobb felelősség elsőszülöttként mindig is rajta volt; mindez olyan egyértelműen lett számukra kommunikálva, hogy már Alfonso sem gondolkodott szinte soha azon, mi lenne ha.. hanem egyszerűen csak elfogadta a sorrendet, és másként kezdte el élni az életét. Mindenki bízik ebben a férfiban, nem csak a remek megoldóképességében, de az erejében is, amivel védelmezni tudja a családját.
Mindez azonban vékony cérnaszálon függ, mióta megismerte a nőt, mert pontosan ezek a kvalitásai simultak szinte papírvékonnyá a másik mellett, és ha a józan eszét használta volna ahelyett, hogy a szívére hallgat, az első pillanatban kiiktatja Patrizia gondolatának legapróbb morzsáját is az életéből, hogy ne kockáztasson semmit. Ez ellentétesen is igaz, mert ha őszintén törődne a másikkal, akkor olyan messze kerülne tőle, amennyire csak lehet, hogy ne hozzon rájuk nagyobb veszélyt, mint eddig tette. Ebben a városban bárkinek elég a Deluca név, mint említés, nem fontos a személye egyáltalán, hiába ő az örökös. Csak ennyi kell, hogy bármikor célkeresztbe kerüljön nem csak a nő, de a neki kedvesek is.
Mégis teljesen felborítja, ahogy a tudatalatti szóba kerül, és amikor nem érti a másik, mitől remegett bele a lelke ebbe az egészbe, csak még dühösebb lesz tőle.
- Vágyakozni egy dolog, Patrizia, azt lehet kezelni és idővel elmúlik. Emberek vagyunk, vágyunk mindenre, főleg arra, ami nem lehet a miénk, ez belénk van kódolva. A tudatalattiba azonban nem kerül be akárki. Főleg nem egy egynyári kaland felületes érzésekkel. - Morogja mindezt valójában a csapnak és a konyharuhának, mert nem tudja úgy kimondani, hogy közben látja a másik barna tekintetét. Az utolsó mondata kétértelmű, hiszen ellentmondás van benne, amivel azt próbálja kifejteni, hogyha a tudatalattiból éjszaka ez a férfi tör fel, akkor már régen nem egynyári kalandról van szó felületes érzésekkel, hanem annál többről.
Lehet, ha erről tudott volna, nem engedi ezt el annyira könnyen. Közben pedig nem tudhatja a választ rá, hiszen a helyzetük ennél sokkal bonyolultabb.
Ösztönösen fordul a másik felé, amikor közeledik, mert az ő tudatalattija úgy csap a felszínre, hogy fogad és enged a nőnek, szinte bármit. Sosem beszélt még úgy vele senki, ahogy azt sokszor a másik megengedte magának, de nem szólt semmit, mert nem érdekelte. Ahogy az a rengeteg nem túl illendő irodai találkozás, a megjegyzések hada, a vágyakozás, és a csókok, ezeket mind el kellett volna kerülnie, de képtelen rá. Mintha az elméjének egy fontos részét bénította volna le a másik, és most döbbenet csillan a szemében attól, ami történik.
A kezeit nem ő irányítja, amikor azok a másik derekára simulnak finoman, mikor Patrizia keze már a mellkasán pihen. Nem ő az, aki tudatosan közelebb húzza őt, mikor a kezei elindulnak felfelé, és megállnak a tarkóján. Nem ő fagy meg, amikor kap egy csókot hirtelen, hanem a döbbenet teszi ővele, hogy még csak annyit sem tud kipréselni magából, hogy ezt nem lenne szabad. Mert akkor már vággyal, szenvedélyesen követelik az ajkaitól a választ, neki pedig összeomlik a rendszer a fejében.
A válasza olyan, amit már ismerhet tőle a másik; lassan, de annál szenvedélyesebben csókolja, miközben közelebb vonja még egy kicsit jobban, és az egyik keze, amivel a derekára simított, most megtalálja az utat a szoknya és a blúz között, hogy érezhessen valami olyasmit, amit eddig nem. Illetve simított már a bőrére korábban is, de ennyire tiltott helyen nem érintette, pedig jobban vágyott rá, mint valaha el tudta volna képzelni.
Hosszú percek, és néhány lépés, amíg magához tér a vonzásból, és mielőtt felrakná a másikat a pultra - amihez már néhány hátrafelé tett lépéssel odavezette a nőt -, elhúzza az ajkait, és vesz egy mély levegőt, mielőtt a másik homlokához döntené a sajátját.
- Mit művelsz velem? - Annyit is kérdezhetett volna, mit művel a másik, de a csóknak nincsen szüksége magyarázatra, az tudja, hogy miért történt. De, hogy hogyan volt képes Patrizia úgy átvergődni magát a férfi erős akaratán, hogy azt valójában nem is szándékosan csinálta, Fabrizzio számára elképesztő.
- Nem szabad, tudod jól. - Nyögi szinte fájdalmasan a szavakat, ahogy a keze még mindig a másik derekán pihen, és most finoman belemar a bőrébe, éppen csak annyira, hogy mindketten érezzék, mit is kellene elnyomniuk, de nagyon gyorsan. A csípője viszont nem hallgat arra a cseppnyi józan észre, amivel még rendelkezik, és finoman mozdul előre, hogy Patrizia a pult és a férfi közé szoruljon egy pillanatra, amíg Fabrizzioból kiszakad a levegő.