Deborah & Pierre

Egy gyermek lelke azért olyan különleges, mert még nem érték el annyira a világ mocskai, még nem fertőzték be annyira az emberek, s még nem rakódott rá annyi teher. Tiszta, mint a frissen esett, lágyan ropogó hópaplan. Ilyenkor lehet igazán megismerni, hogy milyen lélek lakozik bennük, hiszen most kezdik csak bontogatni a szárnyaikat. Alakul még a személyiségük, változnak a rohanó világgal, de az alapok ott vannak bennük. Azokra építhetnek. Mikor én gyermek voltam, már nekem is látszódtak az alapok, annyi különbséggel, hogy engem a fejemben gomolygó intenzív káosz gyermekpszichológushoz küldött. Mindig is nagyon intenzíven éltem meg mindent, melyre a testem is sokszor reagált, s így jobban is fogadtam be a világ apró részleteit. Én nem virágokat, házikókat, labdákat rajzolgattam. Én megörökítettem a szomszéd macska tetemét, vagy éppen a hatalmas világűrt, vagy egyszerűen csak a mosogatótálcát. Egyszóval, kilógtam a sorból, de szerencsére vagyok már annyira tudatos, hogy a helyén kezeljek mindent, ami a fejemben létezik. Ez a kulcs mindenhez. A tudatosság. Gyermekként nehéz volt, hiszen mindenki bolondnak és furának tartott, ami ugyan egy rétegnél máig sem változott, de azért ott van a tény, hogy egy elismert, világhírű festő vált belőlem. A hírnevet pedig nem a hangyák hordják össze, nem igaz? S mivel ebbe a táborba különleges képességű gyermekeket hívtak meg, ezért reménykedem benne, hogy valamelyiküknek megadhatom azt a segítséget, melyet én nem kaptam meg régen, s melyre borzalmasan szükségem lett volna. Elvégre a világ nem fehér vagy fekete. Ahogy egy gyermek lelke sem.
A vázlataim számtalan témát tartalmaznak. Egyszerűeket, s olyanokat egyaránt, melyek messze elrugaszkodnak a valóságtól. Szeretném megmutatni majd a fiataloknak, hogy ne féljenek belenézni a saját lelkükbe, ússzanak bátran az árakkal, s rajzolják és fessék ki magukból azt, amit csak akarnak. Gondosan sorba volt rendezve mindegyik, de most sikeresen kaparhatom össze őket a nappaliból, mely most úgy fest, mintha bomba robbant volna. Hátsó felemet hát az ajtó felé emelem, miközben magamhoz húzom a papírokat, ám annak hamarosan nekikoccan az ajtó, s egy hang szólal fel mögülem, melyre egyből hátra kapom a fejem.
- Ohh, bocsánat az illetlenségemért, az hittem, hogy ma még egyedül leszek. De ezek szerint van egy kis kavarodás. - miközben beszélek, egyből felpattanok, s kicsit odébb állok az útból, hogy a hölgyemény is beljebb tudjon jönni, remélhetőleg úgy, hogy a cipőjén levő hótakaró nem az egyik vázlatomon landol.
- Jean-Pierre Duval a nevem, én leszek az egyik előadó, a művészeti ágat képviselem. - mutatkozok be egyből, kezemet nyújtva a másik irányába. Az illem ezt diktálja, még ha először a hátsó felemmel is sikerült találkoznia.
- Engem idevezetett az egyik idősebb hölgy, aki itt dolgozik, és még kulcsot is kaptam a faházhoz. - lengetem meg a levegőben a vaskos kulcsot, melyet ugyan még nem modernizáltak - direkt -, ám így sokkal hangulatosabb. A kártyás megoldás olyan lelketlen.
- Elvileg két szoba van a felső szinten, és azt mondták, hogy a társam csak holnap érkezik. Nekem még nem sikerült megnéznem a helyet, a vázlataim életre keltek időközben. - nevetem el magam, s a padló irányába mutatok. Már nincs olyan sok hátra szerencsére.
- Ha nem okoz problémát, hogy ezeket még összeszedem, akkor utána természetesen rákérdezek, ha szeretnéd, hogy mi ez a kavarodás. - biztosítom a hölgyeményt, elvégre tudom jól, hogy nem mindenki tölti szívesen az idejét egy másik nemű emberrel, különösen akkor, ha kapcsolatban van. Engem ugyanakkor ez közel sem zavar, nem teszek különbséget senki között, s még otthon sem vár senki, aki a fülemet rágná pár féltékeny üzenettel karöltve. Az illem ugyanakkor illem, s ha az érkező így szeretné, szívesen utánajárok a dolgoknak, ám ha nem, abban az esetben maradok.  

Deborah & Pierre

Mikor elindultam New Yorkból, még a langyos napsugarak világították be a várost, melyek az ünnepek ellenére is tavaszias hangulatot ültettek gondolataim mélyére. Ahogy a kopár fákat figyeltem, azon kezdtem el agyalni, milyen csodás lenne, ha a hőmérséklet felfelé kapaszkodna, s a természet szép lassan elkezdene zöldülni. Csalóka a világ, s akkor tudatosul bennem ennek az évszaknak a szépsége, mikor a napsugarak elbújnak a fehéres, szürkés felhők felett, s felfelé haladva a hegyen szinte egyetlen óra leforgása alatt érkezek meg az igazi télbe. Már majdnem elfelejtettem, hogy az elvágyódás helyett inkább megélni kellene a pillanatot, s ahogy elkezdenek ropogni a gumik a hótakarón, s fehérré változik minden a hegyekben, egyből visszatérek a valóságba.  
Az út nem egyszerű a központig, hiszen erre már nem kotorják a havat a gépek, de végül sikeresen megérkezem pár kisebb kicsúszást követően a szálloda parkolójába, s egyenesen a buszok mellé rakom le pihenni a sötétszürke Alfát, mely már oly régóta hű társam. Ha pedig már a szállodánál tartunk, nem is nagyon tudom, hogy lehet-e ezt a helyet annak nevezni. Inkább egy üdülőközpont, ami számtalan minőségi faházból áll. 
Mikor kiszállok, egyből magamba szívom a friss, hűvös hegyi levegőt, mely kellemesen tölti meg egész tüdőmet. Felkarolom a csomagtartóból a nagyobb gurulós bőröndömet, illetve egy nagy kupac nagyon bénán összekötözött vázlatot és rajzot, mely hamarosan úgyis megadja magát, de én naivan bízom benne, hogy legalább a szállásig nem lógnak meg tőlem.  
Lépteim könnyűek, s meghagyom magamnak a kezdeti csodálat örömét, elvégre sietnem nem kell, a délután utolsó fényes óráit tapossuk épp, hiszen az első órára, amit a gyermekeknek adok, csak holnap kerül majd sor. Választani lehetett, hogy ma érkezem a csoport többi tagjával együtt, vagy a holnapi reggelen esek be a kezdésre. Egyértelmű volt számomra, hogy kihasználom ennek a remek alkalomnak minden kis apróságát, elvégre nem vagyok semmilyen időhöz kötve, magam osztok be mindent, s erre a hétre előre amúgy sem terveztem semmit. Pár hónapja felajánlották ezt a lehetőséget, hogy átlag feletti intelligenciával és kreativitással bíró szegényebb sorsú gyerekeknek fűszerezzük meg kicsit az ünnepeket, s adjunk nekik valami maradandót. A szervezésben ugyan nem segédkeztem, de tippeket, praktikákat szívesen adok számukra, hogyan tökéletesítsék a művészetüket. Hogyan húzzák a vonalakat, s hogyan játszanak a színekkel ahhoz, hogy ne egy egyszerű képet adjanak a világnak, hanem érzéseket és hangulatokat. Természetesen nem csak én vagyok az egyetlen, aki ezt vállalta, lesz még itt orvos és informatikus, csillagász és matematikus, s még sorolhatnám. Olyan lesz ez, mint egy iskolai hét, annyi különbséggel, hogy itt a fejlődésen és az érdeklődésükön van a hangsúly, illetve azon, hogy életükben először végre eljuthattak egy ilyen különleges téli varázsvilágba.
Már a központi épületet is gerendák ölelik körbe, mely sokkal barátságosabb külsőt kölcsönöz az egész helynek, mint azok a túlságosan modern és kopár, színtelen és szagtalan épületek. Negyed órás beléptetés és beszélgetés után végül az egyik nagyon kedves idősebb dolgozó, kiről mint megtudtam, az unokáját is elhozta magával ezekre a napokra, elvezet engem ahhoz a faházhoz, mely az elkövetkezendő egy hétre az otthonom lesz. Utunk közben megmutatja a távoli szoborparkot, elmutat a sípálya irányába, s tovamutat a sűrű erdőn, melyen túl ott pihen a központhoz tartozó apró falucska, amitől óvaint, hiszen szerinte nem túl barátságosak a helyiek az idegenekkel szemben, de biztosít, hogy a központ területén semmiben sem fogunk hiányt szenvedni, hiszen még egy kisebb bevásárlóközpont is kialakításra került itt, amit kedvünkre használhatunk.
A faház bejáratánál megállunk az idősebb hölgyeménnyel, ki onnan magyaráz pár percig, hogy mit hol találok, s mit hogyan kell használni. Kellemes időtöltést kíván, végül óvatosan eltipeg a hótakaróban, melyet hiába sepernek el az útról óránként, amaz hamar visszanövi magát.
Nagy szerencsémre a papírok és a vázlatok kupaca csak akkor adja meg magát, mikor a lábammal betolom magam mögött az ajtót. Esélyük nincs kimászni, azonban a szélrózsa irányába mindenfele elsiklanak. Eleve egy nagyon széles és nyitott nappaliba érkezem, melynek közepén kanapé pihen, balra tőle pedig a falnál egy monumentális kandalló, melyet olyan különlegesen alakítottak ki, hogy ilyet még sosem láttam. Jobbra pislog felém a konyha, mely némileg egybe van kötve a nappalival, s ez is kellemesen nyitott. Nem úgy, mint a fürdő, melynek ajtaja úgy nézem, hogy a szemközti, a szobákhoz vezető lépcsők alatt van. Az alsó szint amúgy igazán barátságos, hiszen bár gyér a kinti fény, mégis a széles ablakok beengedik a hatalmas fehérség csillogását, s az alattunk elterülő különleges tájat látványát.
Ám mielőtt még felfedezném a helyet, a földre térdelve, hátsó felemet az ajtónak mutatva kezdem el összeszedni a papírokat, azon agyalva, hogy egy délutáni kávé mennyire jól esne most a szervezetemnek. Már csak az a kérdés, hogy itt, vagy a kis kávézóban a központban?