Bronxban születtem, itt jártam általános iskolába.
A családom többnyire szeretett. Édesanyám gyengéd és gondoskodó volt, míg apám inkább keményebb és kimértebb, vele nem volt jó a kapcsolatom.
Amikor kilencedikes voltam, az egyik legjobb barátom előlépett a rangsorban, és mélyebb lett a kapcsolatunk.
Éreztem én azelőtt is, hogy nem egészen vagyok… normális. Nyolcadik osztályos koromban tudatosult bennem a dolog, hogy én szeretem a fiúkat.
Két hónapig tartott a kapcsolatunk, persze tökéletesen titokban. A szülőknek nem volt különös, hogy néha ott-ott aludtunk a másiknál, vagy el-el mentünk bulizgatni.
Ám egy éjjel, mikor ott „aludtam” nála, a szülei benyitottak a szobába, és rajtakaptak minket. A barátom kicsit hangosabb volt a kelleténél. Felettébb kellemetlen helyzet volt. Az ő anyja zokogott, míg az apja, miután kiordibálta magát, felhívta az én szüleimet. Azonnal kocsiba ültek, és eljöttek értem.
Egész úton egy szót se szóltak, csak anyámon látszott, hogy már kisírta a szemeit. Amint végre megérkeztünk a lakásunkhoz, apám megszólalt.
– Menj fel, szedd össze a holmidat, és takarodj el innen!
A hangja hideg volt, és dühös volt egyszerre. Tudtam, hogy borzalmasan utálnak, anyu nem is szólt hozzám.
Felmentem, és nehéz szívvel pakoltam össze egy bőröndbe a ruháimat, a könyveimet, és mindent, ami fontos volt számomra, majd elhagytam a lakást.
Taxiba pattantam, és elindultam Brooklynba, ahol a nagynénémék laktak. Ama nap óta nem beszéltem a szüleimmel.
Apám már évek óta nem beszélt a nővérével, de engem néha eljöttek meglátogatni. Nagy örömmel fogadtak be magukhoz, főleg a nagybátyám. Brando bácsi azt hajtogatta: „Egy család vagyunk, mio figlio, összetartanunk.” A nagybátyám olasz, sőt, édesapám is olasz, tehát beszélem a nyelvet.
Brando bácsi, nem vagyok rá büszke, de a maffia része, sőt, valami egész magas rangú emberke, igazán sose folytam bele ezekbe a dolgokba. A pár év alatt, amit náluk laktam megtanított lőni, megkülönböztetni a drogokat, és hogy miként kell eltüntetni egy embert. Igaz, ezeket nem használtam, de nagybácsi kötelességének tartotta ezt megtanítani.
Az érettségim jól sikerült, ösztöndíjasan kerültem be a Columbia University-re. Itt a tanárképzőbe mentem, történelem szakra. Már kiskorom óta történelemtanár szerettem volna lenni, s az álmom teljesült.
A kollégiumban, hová beköltöztem, hogy ne kelljen sokat utaznom, a szobatársamban a szerelmemre leltem.
Mondhatni lelki társam volt, borzalmasan szerettem. Az egyetemi éveket vele töltöttem. Kedves és gyengéd volt, tőle jobbat az ember kívánni se kívánhatott.
Az utolsó két évben, a nagybátyám jóvoltából tudtam venni egy házat, ahová ketten be is költöztünk.
Nagybátyám kifizette a vételár felét, amiért borzalmasan hálás vagyok. Brando bácsi úgy szeret engem, mintha a fia lennék, én meg apámként tisztelem, tehát amikor felhoztam, hogy majd visszafizetem heves tiltakozásba kezdett. Azt mondta, hogy ez egy ajándék.
Két gyönyörű évet töltöttünk el abban a lakásban együtt.
A diplomaosztó után hazamentünk, s kellőképp megünnepeltük a „diadalt”. Azon az estén különösen romantikus volt, akkor nem igazán értettem, de sajnos ez később értelmet nyert.
Reggel, miután felébredtem a kanapén találtam őt. Olvasott, mikor odaültem mellé, és megcsókoltam, de ő nem csókolt vissza. Gyönyörű, ám bús szemeivel nézett rám, már akkor tudtam, hogy baj van. Közölte, hogy elhagyja az államokat.
Mintha egy világ dőlt volna össze bennem. Csak csendben bámultam magam elé, s nem szóltam semmit. Szólongatott, de nem reagáltam. Ekkor megszólalt, hogy nemsokára indul a gépe, mennie kell, s egy búcsú csókot próbált ajkaimra lehelni, de eltaszítottam magamtól. Dühös voltam rá, a szemeibe néztem, és megkérdeztem kissé idegesen.
– Hová mész?
– Ne keress, köszönöm az együtt töltött időt.
És ezzel búcsúzott, majd kihúzta a bőröndjét a lakásból.
Amikor a nagybátyám megtudta, hogy a párom miként hagyott el engem, kicsit begőzölt.
Sietve libbent be a nappalimba, a szájából egy füstölgő szivar lógott. Az ajtóban kettő gorillája állt meg. A két arcomra nyomott egy-egy puszit, miközben így beszélt.
– Ciao, mio figlio, úgy sajnálom ami történt. Engedd meg, hogy felkutassam, és eltüntessem.
– Nem! – tiltakoztam. – Zio Brando, erre semmi szükség – mosolyogtam rá halványan, de látszódott rajtam, hogy megviselt vagyok, és nem igazán tudok aludni.
– Va bene, de ha bármire szükséged lesz, szólj, és el van intézve!
– Grazie, zio Brando. Kérsz egy kávét? -kéreztem, mosolyogva, s már indultam volna a konyhába, de ekkor megszólalt.
- Ne haragudj, de mennem kell. Tudod találtunk egy téglát, és el kell döntenünk, hogy mi lesz vele, meg hát a húsüzemben is hideg van, nem akarjuk, hogy meghűljön a kedves vendég – húzta ördögi mosolyra a száját, majd a hajamba túrt, s távozott. Már gyerekkoromban szokása volt, hogy összeborzolja a frizurámat. Igaz, azóta sokat öregedett, kicsit őszebb lett a bajusza, és hullik a haja, én meg borostás vagyok és egy fejjel magasabb nála.
Nehéz pár hónap jött ezután, amin a munkám segített át. Szeretek tanítani és szeretek gyerekekkel foglalkozni. Persze az űr, amit ő maga után hagyott kitöltetlenül maradt, de az élet megy tovább, nem állhat meg.