Egy szál tulipán. Egy mosoly. Egy béna kifogás a találkozás okára. Egy pillanat, amikor felfigyelsz valami apróságra, ami megfog Benne. Lehet ez egy kézmozdulat. Lehet ez egy mélyebb, hosszabb pillantás. Egy könnycsepp. Valami, ami érzést vált ki belőled.
És egyetlen döntés. A döntés, amikor elhatározod, hogy ha bolondot is csinálsz magadból, akkor is elé állsz, teljen akármennyi időbe is, és beszélsz Vele. Talán itt indul el egy kapcsolat. Egyetlen döntés nyomán. A többire már azt mondják, kettőn áll a vásár.
Nem akartam én letámadni Flort. Nem is tudom valójában mi volt az az indok, amiért ide jöttem, mert most, hogy szemben állok vele, valahogy semmi értelme az egésznek. Az öcsém sokkal összeszedettebb ezekben a dolgokban. Mindig csodáltam Ennioban hogy még ha garantált volt is a bukása - és valamiért nagyon szerette azoknak a lányoknak és asszonyoknak csapni a szelet akiknél szemernyi esélye sem lehetett - akkor is képes volt összeszedetten, célzottan támadni a lehető legbájosabb, leggálánsabb módon a hölgyek kegyeiért. Jómagam? Nem is tudom, hogy jellemezhetném magam ezen a fronton. Én inkább felderítek. Kielemzek. Figyelek. Félreértelmezek. Tépelődök. Meggyilkolom a saját lelkem mielőtt lépni mernék. Mégis irányítok, némi szabadságot hagyva az eseményeknek és soha de soha nem erőszakoskodom. Mert ez távol áll a természetemtől. Nem akarok semmit amit nem szívvel-lélekkel adnak nekem. Ha csak a jelét látom annak, hogy a szerelem oda lett, vége van. Melitina esetében is ez történt. Sokáig tartott míg elfogadtam, és ahogy hallom a húgomtól, neki még mindig nem esett le, hogy valójában nem szeretett már engem. Én sem szerettem őt. A változás pedig fájdalommal jár. De én tovább akarok lépni. Nem akarok már visszanézni, mert az élet előttem áll, nem mögöttem. Ami volt, felépített. Módosított és formált. Ami következik, az rajtam is áll. De a jelen! Na, az az igazi ajándék, ha az ember meg tudja élni a pillanatot.
Flor előttem áll. Motyogok, mint valami idióta, de a pillantása, a durcás ajkai még mindig pillangókat kergetnek a gyomromba. Nem vagyok szerelmes, félreértés ne essék. De nekem mindig kell, hogy valami megfogjon egy lányban. Valami furcsa, csakis rá jellemző vonás. Sosem keresem az előző partneremet az új lányban. Nem mintha olyan sok lett volna eddig. Mindig csak az adott illetőre figyelek, még ha azért fel is tűnik egy-két hasonló vagy épp ellentétes apróság.
Meglepődik. Látom rajta, hogy a válaszom terén nem igazán ez volt, amire számított. A "Nem rég." vagy esetleg "Úgy két órája" netalán még a "Nem számít, ne törődj vele, erre szántam ezt a napot." elfogadhatóbb lett volna. De nyers őszinteséggel belevágni valaki arcába azt amit mondtam? Nos, mentségemül szolgáljon, hogy őszinteségre neveltek, és nem mellesleg olasz vagyok. Gyakran beszélek meggondolatlanul gyorsabban, minthogy felfognám mit is mondok. A bál, ahol Florral találkoztunk is épp ezért jött létre. Milyen érdekes, hogy már szinte alig jut eszembe Olivia és a fájdalom, amit okozott. Talán mert csak esélyünk volt. Nem más, csak esély. Ezt pedig könnyebben feldolgozza az ember.
Mosolygok azon, hogy tényleg örül annak, hogy lát, és nem rémült meg attól, hgy eddig "követtem". A virágot átadva halványan ismét csak mosolyra húzódnak az ajkaim.
- Ha virágot adsz egy lánynak, mindig figyeld meg Piccolo, miként reagál. Ha csak illedelmesen mosolyog, de nem szentel neki különösebb figyelmet, nagy a veszélye, hogy te magad sem érdekled, csak nem akarja elmondani. De ha beleszagol, és közben lehunyja a szemét...ha időnként önkéntelenül megsimítja a virág szirmait, akkor a szívének kedves vagy. Mert a lehunyt pillák mögött téged lát a lelke.
Nonno bölcsessége ismét betalált. Ez valahogy megmelengeti a szívemet.
Azonban a valódi okra ismét rá kell térnem, hogy miért vagyok itt. Nem mondhatom, hogy azért, mert...hát lássuk be, magam sem értem az igazi okot. De a lényegen amúgy sem változtat. Tényleg nem tudtam hová rakni a dolgot ami akkor volt, voltak sötétebb foltok, és az érzelmeim olyan skálán játszottak, hogy ha hangok lettek volna, az egyik véglet olyan mély lett volna, hogy a Marianna-árok is féltávig jutott volna, a másik véglete meg olyan magas, hogy csak a kutyák hallották volna. Most pedig kapkodok, hebegek valami marhaságot. Értőn bólogatok a válaszára, és most elég sok mindenre választ kapok amire eddig nem gondoltam. A kapkodásra, a késői öltözésére, a táncokra amiket tökéletesen eljárt, de végig érezhető volt némi felszültség. Arra, hogy miért egyedül ült kint a teraszon a sötétben.
- A féltékeny kedves Itáliában van - válaszolok kissé kétértelműen, és csak ha megjött a kellő hatás, akkor folytatom, miközben az asztal mellé lépek és elkezdem összeszedni a cuccaimat - Ami azt illeti, valójában már rég nem kedves. A menyasszonyommal azelőtt szakítottunk, vagyis szakítottam, hogy elfogadtam volna az ösztöndíjat Amerikába. Ennek már fél éve is van. Azóta pedig nincs senkim. Nem kell tartania sem tőlem, sem pedig mástól - pillantok egyenesen a szemébe, mert így is gondolom a dolgot. Nem akarok semmiféle módon fájdalmat okozni számára. A laptopom a hónom alá fogom és zsebre rakom a telefonomat, majd a másik kezemmel az asztalon hagyott tányérra rakom az üres bögrémet, és felegyenesedve bólintok. - Szívesen maradnék beszélgetni.
Nem firtatok most többet, azt hiszem ide nem is kell több szó. Örülök, hogy marasztal és igazán szívesen követem a pulthoz, hogy közben tudjon dolgozni is. Letelepszem, és egyelőre nem teszek mást, csak felülök a puha bárszékre és onnan figyelek. Hol Flor tevékenykedését nézem, s hogy ne hozzam teljesen zavarba, időnként kitekintek a külvilágra, a megjelenő vagy már itt lévő vendégekre. Picit elkalandoznak a gondolataim, s csak miután hagytam a szőke pultoslányt és Flort beszélgetni - feltételezem szakmai dolgokról - szólalok meg, ha már kettesben maradtunk.
- Tudja, mi hárman vagyunk testvérek. A húgom igazi olasz szépség, épp olyan, mint az édesanyám kinézetre. Magabiztos, igazi harcias amazon, eszes, gyakorlatias, erőteljes. Ő a legkisebb közülünk. Az öcsémmel találkozott is már, ő volt a bálon az énekes srác. Szóval az öcsém érzékeny lélek, kissé bohém, imád nevetni és nevettetni, és igazi nőcsábász. Nem csalárd, félreértés ne essék, de nagy dumás aki mindig észreveszi a szépet, igaz, őt nehéz lekötni. Viszont ő a legellenállóbb, aki nem fél kiereszteni a hangját és aki bátran szembemegy a világgal is. - mosolygok, mert a testvéreimmel jó viszonyt ápolok és nagyon szeretem őket - Szerencsés vagyok, hogy a bátyjuk lehetek. - mesélek, mert valahogy a kínos csendeket nem szeretem. Szeretem a csendet, de csak ha az nem feszültségtől terhelt. -
- A magam részéről én vagyok a család legcsendesebb tagja. Tudom, furcsa ezt épp egy olasz szájából hallani, és bevallom, nem is jelenti azt, hogy időnként nem ragad el a temperamentum, nem eresztem ki én is a hangomat, vagy beszélek kissé többet, mint kellene. Alapvetően azonban igaz, hogy nem szoktam feleslegesen jártatni a számat, inkább az a megfigyelő típus vagyok, főleg nagyobb társaságban. - mondom aztán körbenézek - Csak azért mondom ezt, mert egy ideje már eljárok ide, és feltűnt valami. Nagyon vegyes itt a felhozatal vendégek terén. Jönnek ide egyedülálló irodai dolgozók, üzletemberek és üzletasszonyok, rohanva elvitelre kérik legtöbbször a kávéjukat. Feszültek. Túlhajszolt édesanyák, a gyerekért rohanva az iskolába, menet közben felhajtva a kávéjukat. Párok, akik itt randiznak, vagy mert valóban egy párt alkotak, vagy mert szeretői viszonyt tartanak fent. Jönnek csapatosan az emberek, mint például a kollégáim, és még millió típusú embert tudnék felsorolni, kik járnak ide. Gondolom ez nagyjából minden kávézóra igaz. Elég régóta űzi már ezt a szakmát a táncolás mellett, hogy el tudja mondani, mi teszi vonzóvá az ön számára, hogy foglalkozzon ezekkel az emberekkel? Sokszor látom milyen lekezelőek, néha szemtelenek, főleg ugye a férfiak részéről mondhatom, és érdekelne, miként látja ezt a világot a pult mögül? Mi orvos dinasztia vagyunk, az édesanyám jogi vonalon tanult, az édesapám kórházigazgató, én is orvos lettem, a húgom szívsebész akar lenni, az öcsém egyedül aki zenésznek állt. Ön hogy keveredett a táncparkett mellett vagy helyett a felszolgálói szférába?
Kíváncsi vagyok a válaszára. Nem tudom miért tettem fel a kérdést, ahogy azt sem, egyáltalán hogy jön ide a családom helyzete, de semmiképp nem akarom őt lenézni. Nem az a szándékom, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam, pontosan azért, mert tudom, hogy minden szakmának megvan a maga helye a világban, és senki nem több vagy jobb, csak mert ezt vagy azt a szakmát választotta. Mindenkinek helye van, minden összefügg, és nem ez számít. Hanem az, hogy milyen ember vagy a szíved mélyén. Hogy miként tekintesz önmagadra és másokra. Sokan elítélnek azért, ahogy kinézek. Magas vagyok, sportos, a csajoknak bejövök, orvosnak készülök. Bumm, kész is a koktél amivel mérgezhetik magukat velem szemben, hogy biztos minden este más csajt döngetek, hogy nekem minden az ölembe hullik. Azt senki nem tudja, hogy a szívem mélyén tele vagyok bizonytalansággal, hogy elvesztettem a legnagyobb álmomat, és senki nem is tud róla, miért és milyen körülmények között mondtam le róla. Senki nem tudja, hogy edzőterembe járok, de nem azért, hogy formás legyek, hanem azért, mert ha nem teszem, olyan vékony leszek mint egy deszka. Senki nem tudja, hogy teljesen kimerülök nagyjából minden félévben egyszer, olyankor összeomlok, és két napig sírok, nem tudok felkelni és úgy érzem, a világ terheit képtelen vagyok tovább vinni a vállamon. Hogy belenézek a tükörbe, és ők egy sármos arcot látnak, igéző szemeket, én meg fura, kezelhetetlen hajszálakat, túl keskeny arcot, túl széles állat, túl vékony ajkakat, kiszáradt bőrt és karikás szemeket. A lelkem mélyén pedig évek óta nagyon magányosnak érzem magam, rájöttem, hogy a lány akit majdnem elvettem nem szeretett igazán, talán sosem volt belém szerelmes, és emiatt megkérdőjelezem a saját értékemet, amire csak rátett két lapáttal Corinne-nel és Oliviával a sikertelen kezdeményezés.

Annak iején, még kissrác koromban nagyapám - akit mi általában Nonnonak szólítok, míg Amelia nagyit Nonnának -, szóval Nonnommal sokat jártunk horgászni meg más közös fiús programokat csinálni. Közben elcsevegtünk az életről, tanított nekem és az öcsémnek életbölcsességeket, vicceket, érintettünk kellemes és annál kínosabb témákat. Édesapám akkoriban rengeteget volt a kórházban, nagyon kevés időt tudott otthon tölteni. Hát rá maradt, hogy férfit neveljen belőlem és az öcsémből. Mondott ő általános dolgokat is, például, hogy a nőket tisztelni kell, és csak olyat tegyünk meg velük, amit megengednénk az anyánkkal, a húgunkkal szemben is, vagy képzeljük el, hogy mit tennénk, ha a mi lányunk lenne az illető hölgy...
- Ne feledjétek kis olasz ördögök, hogy lehet hogy az a lány most még azt mondja, bármiben benne van...
- Mit jelent az, hogy bármiben, Nonno? -vágott közbe Ennio egy ízben, míg a Fiumarella partján egy fa árnyékában ücsörögtünk egy jó piknik után a fűben, s hallgattuk a tücsökciripelést meg a város távoli zaját, s nagyapánk a kék kockás pléden keresztbe rakta a lábát, s pocakján összekulcsolta a kezét, úgy beszélt hozzánk.
- Ejj, ne szólj közbe, te gyerek! A bármiben, az...az annyit jelent, mindent, amit te akarnál! Abban, hogy olyan helyre tévedjen a kezed, ahol feltételezhetően utoljára az édesanyja keze volt, vagy ahová nagyon csábul a tekinteted, ha lehajol megkötni a cipőfűzőjét - mutatott vízszintesen a mellkasán oda-vissza - Érted már? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire Ennio elfintorogta magát.
- Pfuuuujj, én aztán biztos nem!
Elnevettem magam, de nagyapám csak folytatta.
- Na, hol tartottam? Ja, igen. Szóval lehet, hogy ami ott az adott pillanatban még mosolyt és arcpírt okoz annak a lánynak, az másnap könnyek kútjává válik és szégyenné az orcáján. És Isten óvjon benneteket, hogy megríkassatok egy lányt! Mert Isten számolja a könnyeiket! Tehát kétszer is gondoljátok meg, mielőtt hisztek egy lány szavának. Nem azért, mert megbízhatatlanok. Épp ellenkezőleg! Nagyon is azok! De annyira szeretnének megfelelni nekünk, férfiaknak, hogy sokszor nem mernek, vagy nem tudják, hogy merjenek szólni, hogy valójában valamit nem akarnak igazán. Szóval mielőtt még végső döntésre jutnátok, mindig kétszer kérdezzetek rá. Mert a női igen, nem mindig igen. A női nem viszont mindig és örökké nem legyen számotokra. Sose kelljen arra gondolnotok, hogy megbánjátok másnap, amit tettetek.
Nos, ez legtöbbször meglehetősen rossz időben ugrott be a fejembe, merthogy az ember nem igazán tudja elképzelni, hogy épp a lányát készül megcsókolni szenvedélyesen a hajába túrva vagy épp a derekánál épp csak az illendőség határán mozogva de lejjebb fogva egy macskaköves utca kissé sötétebb kapualjában. De szó ami szó, hatásos volt a tanítása. Mikor már elragadott volna a férfiúi vágy, mindig eszembe jutottak a szavai, és ez mindig segített abban, hogy ahelyett, hogy a szoknya alá vándorolt volna a feltüzelt menyecske combján a kezem, én voltam az, aki leállította magát és nyugalomra intette az ominózus hölgyet is. Pontosan azért, mert annyira belém égett nagyapámnak ez a leckéje, hogy inkább mentem haza sajgó, lüktető férfizónával, de egy illedelmes kézcsókkal elköszönve, semminthogy bármikor is azt mondják rólam, hogy megríkattam egy lányt a türelmetlenségemmel.
Florral szemben állni épp ezt az érzést idézi fel bennem. Akkor jó ötletnek tűnt az egész, hogy itt van, én is itt vagyok, és talán...talán ez a valami, ami nem hagy nyugodni, egyszerűen csak azért van, mert legalább egyszer találkoznom kell vele. De most, hogy szemben állok vele, azt érzem, ez kicsit olyan, mint az erőszak. Úgy érzem magam, mint egy bűnöző, egy pszichopata, aki csak megy előre, de nem nézi, hogy mit rombol le maga körül. Vagy hogy mit okoz másnak ezzel. Félek tőle, hogy talán megrémítem azzal, hogy itt vagyok.
Mégsem tudok mást tenni, csak felállni, és köszönteni őt, mikor meglátom, hogy megrökönyödve élő gátat képezve áll a pult előtt és engem bámul.
Ezek az első gondolatok amik jönnek és sajnos amit előre elterveztem, az valahol a neuronpályáimon elakadt, mert mikor végre meg tudok szólalni...hát, abban azt hiszem nem sok józanság vagy érettség köszön vissza.
Flor mosolya viszont még mindig lenyűgözően varázslatos. Zavaromban a hajamba túrok, mert most jövök rá, mekkora sületlenség itt ácsorogni, napokon át bejárni, és csak várni, miközben hagyhattam volna egy elérhetőséget is. Vagy egy levelet.
Bár mondhatnám, hogy megnyugtatott, hogy nem zavarom, de tartok tőle, inkább csak illedelemből mondta ezt. A kérdésére azonban már összevakarom magam annyira, hogy ne csak álljak, mint egy barom, de meg is szólaljak. A testvéreim között én vagyok a legcsendesebb, ez eléggé nehezembe esik mindig, de most azért igyekszem odafigyelni.
- Öhm...én....- válaszolnék, de egyik kérdés követi a másikat, így türelmesen elhallgatok, és megvárom, míg befejezi. Aztán válaszolok. - Úgy nagyjából két hete. És öt napja - billentem kissé szégyenkezve félre a fejem, majd pontosítok - vagyis amióta ide járok. Amúgy már ötödik hete tervezem, hogy megkeresem. Csak eddig valahogy mindig elkerültem. - mondom, és eszembe jut a virág. Gyorsan az asztal felé fordulok, és felkapom azt a sárga levelű tulipánt, a szirmok szélén enyhe bíbor pírral, és felé nyújtom.
- Ezt Önnek hoztam, ha elfogadja és nem tartja tolakodásnak. Igazából- mondom, és kicsit elakad a szavam attól, ahogy rám néz. Nehezen találom a szavakat - A kollégáim találták ezt a kávézót, ők cibáltak ide, de...akkor úgy éreztem, nem megfelelő az alkalom, hogy beszéljünk. Talán most sem a legideálisabb - nézek rá és mögé a pult felé, ahogy a szőke lány árgus szemekkel figyeli minden mozdulatomat. De össze kell szednem magam, mert nem erre tanított a nagyapám. Igyekszem figyelmen kívül hagyni, azt, ahogy beleharap az ajkába, mert túlságosan ingert keltő. Legszívesebben rászólnék, hogy hagyja abba. Helyette azonban folytatom amit elkezdtem.
- Na, de hogy a lényegre térjek...én csak szerettem volna tudni, hogy jól van. Azon az estén. A bálon. Nem voltam épp teljesen önmagam. De gyötört a kétség, hogy hátha tettem vagy mondtam valamit, amivel esetleg bántottam Önt vagy kellemetlen helyzetbe hoztam. Szokásom ilyesmikbe keveredni, mert egy kicsit őrült családból származom. - vallom be, és egyelőre nem tudom, mit kezdhetnék azzal, hogy itt van előttem. Egyáltalán, hogy van-e értelme ennek az egésznek? - De ha van kedve, talán később beszélgethetnénk egy kicsit? Már persze, ha nem támad rám esetleg az udvarlója, a kedvese, a férje, mert igazán nem szeretnék Önnek semmi rosszat előidézni.
Elcsendesedek és azt hiszem egyszerre sápadok el és vörösödik ki a fejem mint egy karácsonyfaégő, pedig tudom, hogy emberileg ez lehetetlen. Mégis ezt érzem, mert ennyire bénán még sosem sikerült megkérdeznem senkitől, hogy van-e épp pasija, vagy sem. Bár azt sem igazán értem, hogy ezt nekem miért is kéne tudnom? Miért akarom tudni? Legszívesebben leülnék az asztalhoz és olyan apróra húznám össze magam, mint egy embrió. Ne is látszódjak. Ennio sokkal jobb a csajozásban, noha suliban engem jobban bírtak a csajok, de dumában sosem voltam igazán jó. Hogy őszinte legyek, eddig nem nagyon kellett megerőltetnem magam. Most határozottan zavarban vagyok és ez talán valóban annak köszönhető, hogy fogalmam sincs, tulajdonképpen miért is vagyok itt igazából. Mi a hosszútávú célom ezzel? Felszedni? Randira hívni? Vagy most megtudni mi van vele és elfelejteni? Valaki igazán adhatna támpontot mert bár az eszem józanságra ösztönöz, valahol mégis nagyobb a csábítás a randira hívás felé. Elment az eszem, igaz?

Megannyi lehetőség lett volna választani másik helyet, ahová betérhettünk volna kávézni. A kollégáim mégis épp azon a napon indultak el ebbe a kedves kis kávézóba, amikor engem is elcibáltak magukkal, és épp Flor is dolgozott. Az élet produkál olykor olyan véletleneket, amik mellett nem mehetünk el egyetlen szó nélkül.
De miért is kéne ezt tennünk? Miért kéne figyelmen kívül hagynunk azokat a lehetőségeket, amelyeket elénk tár?
Én a magam részéről sosem voltam túl rámenős, ha lányokról volt szó. Sosem kellett különösebben megerőltetnem sem magam, ez igaz. Fiatal suhancként tapadtak a csajok, mert jól fociztam és illedelmes voltam, sosem erőltettem magam senkire. Melitina felbukkanásával pedig az elérhetetlen préda lettem, akit nem lehetett megkaparintani, ez pedig különösen vonzóvá tett a másik nem szemében. Az ideérkezésemkor szembesültem azonban azzal, hogy ez a város, ez a környezet alapvetően más, mint amihez hozzászoktam. Az emberek Amerikában zárkózottabbak, nehezebben kiismerhetőek. Corinne kedves volt és udvarias, imádtam a társaságában lenni, mert folyton csacsogott és kalandvágyó volt, nem hátrált meg semmitől, a kissé fura randinktól sem, aminek a felén nem is voltunk közvetlen kontaktban. Értékeltem azt, hogy amikor visszautasította a további randevúkat nem váltunk el haraggal. De nem számítottam rá, hogy ez fog történni. Olivia pedig a másik meglepetést okozta amikor váratlanul közölte, hogy el sem jön a randira, ahol épp Flor volt az, aki kirántott a negatív érzés hullámvölgyéből.
Így most, hogy eljutottam hetekig tartó önostorozás és pánik után arra a pontra, hogy szeretnék szembenézni Florral és azzal, hogy mit is műveltem azon a partyn, kitartóan ülök be nap mint nap ebbe a kávézóba, és minden nap reménykedem, hogy besétál és végre beszélhetünk. Nincs más kapaszkodóm, csak az, hogy itt láttam, és talán még visszatér ide.
Az asztalon ma is egy szál tulipán hever. Ezúttal sárga színű, a szirmok szélén enyhe bíbor pírral. Jobb kezemnél egy bögrében almás-fahéjas ízű forró tea gőzölög, előttem nyitott laptop, rajta egy tanulmány az aneurizmák kezelési módszereiről, a legújabb technikákról. A lábam kissé elzsibbadt már a sok üléstől. Laza farmer van rajtam, egy fehér póló és felette egyszerű sötétszürke vékony pulcsi. Semmi extra a kinézetemben. A hajam a szokásosnál kissé hosszabb, lévén, hogy nem igazán van időm fodrászhoz menni. Meg kedvem sem. Ennio öcsém biztos hogy seggbe is billentene, ha így meglátna, bár jelenleg ez a veszély nem fenyeget, mivel nagyon elfoglalt a stúdiójával.
Töretlenül olvasok, olykor hívnak és beszélek azzal, aki keres, válaszolok felmerülő kérdésekre és húsz teljes percig még a húgom is boldogít azzal, hogy megpróbáljon hazacsábítani egy hétvégére. Azt hiszem nehezen viseli, hogy már csak ő maradt otthon aki felett a drága Nonnám aggodalmaskodhat és akit nyüstölhet, hogy keveset eszik és vékony, akár a nád.
Felpillantok, és a szokásos kávézói kép fogad. A szellőben lengedeznek a zöld növények, néhányan épp helyet foglalnak, a szőke pincérlány kivisz egy párnak néhány gőzölgő italt és két szelet süteményt. Újra az olvasásra fókuszálok, s mikor újfent megszakítom a cikk értelmezését, egy valami változik. A szőke lány nem visz már semmit, páran eltűntek az ablak mellől, a barna táncoslány pedig döbbenten áll a két pult között, mögötte pedig egy másik próbál előre jutni, de ő elállja az utat.
Széles mosolyra húzódnak ajkaim. Talán bátorítás, talán a helyzet komikuma ami erre késztet, talán az is, hogy a saját megújuló idegességemet leplezni tudjam. Felállok az asztalnál és nem tudom, hogy nekem kéne-e odamennem, vagy várjam-e meg, míg ő lép ide. Úgy döntök végül, hogy teszek egy lépést az asztal végéig, és ha elindul felém, akkor megvárom, ha nem, akkor odamegyek én magam.
Mikor végre a közelembe kerül, kedvesen pillantok rá és próbálok nem reszkető hanggal megszólalni.
- Szép estét, Signorina Moreno - bólintok és mélyen beszívom a levegőt. Érzem, hogy a vérem úgy szágult végig a testemen, mint a gyorsvonat. Ideges vagyok - Én...elnézést, ha megzavartam - kezdek bele és idegesen túrok a tarkómon a hajamba - Öhm...remélem nem hoztam kellemetlen helyzetbe. Itt...azt gondoltam, megvárom, hátha egy nap szerencsém lehet, és találkozhatunk.
Van az az érzés, amikor előre megtervezel mindent. Tudod mit fogsz mondani, mit teszel, mit fogsz lépni és elképzeled a reakciók alternatíváit is. Most...minden kiesett a fejemből. Állok vele szemben bambán, mint egy elsős gimnazista aki új osztályba kerül, és fogalmam sincs, mint kellene mondanom vagy tennem. Hogy is volt a terv?
A kezdeti idegesség most határozott pánikká alakul át. Teljesen kiürül az agyam és ha őszinte akarok lenni, most fogalmam sincs, tulajdonképpen miért is jöttem ide? Azt az egyet tudom, hogy még mindig hihetletlenül hosszúak a szempillái, gyönyörű az a barna szempár és nagyon remélem, hogy nem fog elhajtani.

- Ne kéresd már magad, Dr. Grandi! Gyere szépen, rád fér a lazítás egy ilyen szörnyű nap után - húzott maga után könyörtelenül Sabina egy kisebb társaság felé, akik már a kórház előtt várakoztak összeverődve. Reggel volt, kilenc felé járhatott az idő, és a negyvennyolc órás ügyeletem épp most ért véget, alig több mint két órával ezelőtt. Semmi kedvem nem volt semmihez, csak hazamenni, letusolni és elájulni. De a sors időnként furcsa fricskákat tud adni, és bármennyire nem tetszett az ötlet, nem volt erőm teljes odaadással ellenállni az invitálásnak. Hagytam magam, hogy legyőzzenek.
- Dr. Grandi, de jó, hogy csatlakozik! - intett felém és a még mindig a karomat rángató Sabina felé az egyik kollégám - Amúgy is meg akartam kérdezni Mr. Clark cytológiai leleteinek az eredményét és....
Sóhajtottam. Sabina, az osztályos nővér mosolyogva engedett végre el, és hagyott kissé magamra, mikor látta rajtam, hogy kezdem kényelmetlennek érezni az érintését, de illedelmes és figyelmes srác lévén, nem szóltam egy szót sem. Némán hallgattam végig Dr. Preston beszámolóját, és bólogattam. Nem volt kérdéses, hogy ha eddig kimenthettem volna magam bármilyen halaszthatatlan programra hivatkozva, innen már nem volt menekvés. Mennem kell velük.
Ha az ember ennyi időt tölt el összezárva ugyanazokkal, automatikusan elkezdi kialakítani a kapcsolódási pontokat. Ez a mi szakmánkban különösen fontos. Ugyanúgy, mint a tűzoltók, a mentősök, a rendőrök, a mi életünk is erre a kapcsolat-rendszerre épül. Bíznunk kell egymásban, hogy együtt túléljük majd, hogy együtt megcsináljuk, hogy együtt megmentjük a beteget, kihúzzuk egymást a csávából. Én lassan fél éve voltam együtt velük, és még alig fogadtam el a meghívásokat. Egy-két órára csatlakoztam néha a közeli bárban egy-egy üdítőre, meg két szülinapi bulit nem engedtek visszapasszolni, de ennyi. Így most bármennyire is nem volt kedvem, az volt az érzésem, muszáj velük mennem, mert már rám fogják sütni, hogy távolságtartó vagyok, meg azt, hogy esetleg utálom őket. Pedig ez egyáltalán nem volt igaz egy percre sem.
New York zegzugos utcáin még mindig el tudtam volna tévedni, ez most sem volt másképp. Azt sem tudtam merre megyünk, mikor végre felismertem egy boltot, ahová időnként betértem, ha az x-boxomhoz széttörtem idegből a kontrollert. Az úttesten átvágva megcsapta az orromat a nagyvárosokat oly gyakran jellemző pöcegödör szag. Vizelet, szemét, csatorna odorja keveredett a meleg, párás levegő nehézkes, szmogos illatával és egy közeli indiai étteremből kiszivárgó fűszeres aromával.
Lépéseimet igyekeztem a csoportoz igazítani. Vegyesen voltak ott fiúk és lányok, de alig voltunk többen nyolc embernél. Nővérek és ápolók tették ki a többséget, leginkább az érsebészetről és a reumatológiáról - ez a két osztály épp egymás mellett helyezkedett el a kórházban.
- Hová is megyünk, ha szabad kérdeznem? Még azért az államhatáron belül maradunk? - kérdeztem előre, mire nevetve csapott hátba Isaac Mundore, egy fiatal rezidensem. Vállán megigazította a rezidensekre oly jellemző oldaltáskáját és kissé csapzott, barna üstökébe túrt. Okos, apró, barna szemeiben vidámság és élet csillogott és ahogy előre pillantott egy sötétbarna hajú, egzotikus szépségű nővérre, meg is értettem miért.
- Ne aggódj, csak egy tök jó kávézót találtunk nemrég, gondoltuk beugrunk meginni valamit. Van lattéjuk meg mindenféle kávé csodájuk ami mellett a starbucks elbújhat, és a kiszolgálás is sokkal kellemesebb. Van benti rész, meg terasz, sütit is lehet kapni, de majd meglátod. Ott is van szemben, nézd csak - mutatott előre kissé felém hajolva, s én követtem a tekintetemmel a kezét. A teraszon és bent is csak néhány ember volt jelen. A teraszon leanderek hajladoztak, kellemes zene szűrődött ki s a szívemnek oly kedves illatokat hozott felénk az olykor meglendülő lágy, meleg szellő.
Bumm!
A többiek elindultak a kávézó felé, de nekem abban a pillanatban földbe gyökerezett a lábam, s csak mereven bámultam előre, mint az a bizonyos borjú.
Ő volt az.
A lány. A táncos lány. Flor.
A lány, akivel egyetlen egyszer táncoltam csupán, alig beszéltünk néhány szót, igazából semmitmondó csacsogás volt, mégsem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy mi lehet vele, hol lehet, mit csinálhat épp, ebben a pillanatban egyensúlyozott ki széles mosollyal az arcán, fehér blúzban és kötényben egy tálcányi süteményt és forrú kávét egy kisebb asztaltársaságnak. Teljes életnagyságban. Én pedig megdermedten álltam ott és csak bámultam, mert azt hittem, soha többé nem látom már.
S hogy miért járt folyton az eszemben? Nem tudnám megmondani. Egy részem persze azóta felfogta, hogy volt ott egy igen csúnya pofára ejtésem és jól esett, hogy egy igen szemrevaló, bájos teremtés nem koptatott le amikor azt is megkérdőjeleztem, embernek lehet-e még tekinteni, vagy csak valami lábtörlőnek? Egy másik indokkénk a szégyent éreztem, hisz meglehetősen részegen abban sem vagyok biztos, miket hordtam össze, nehogy mit műveltem vele a táncparketten. Meglehet, ami nekem meglepően kellemes, sőt talán szenvedélyes táncnak tűnt, az valójában az ő szemszögéből egy lefagyasztott aztán félig kiolvasztott féllábú ősember botladozása volt csupán. Harmadik indokom pedig...hát,mit tagadjam? Rohadtul bejött a csaj.
A testemen végigszáguldott egy spontán villámcsapás, és a tudatom annyira leszűkült, hogy gondolkodás nélkül léptem le a járdáról az úttestre, s ha valaki nem ránt vissza, bizony kilapított volna egy száguldó taxi.
- Mit csinálsz, Fabrizio! Még megölöd magad!
Isaac sosem szólított még a keresztnevemen, és kissé dühösnek is tűnt, de ahogy visszarántott, én is visszazökkentem. Azonnal hátrálni kezdtem.
- Hé, most meg hová készülsz? Gyere már, a többiek mindjárt odaérnek - intett hívogatón és értetlenül a kollégám, de én megráztam a fejem.
- Ne haragudj, de...mennem kell. Ments ki kérlek. Csak...légyszi, ne mondd ki a nevem a kávézóban, jó?
Fogalmam sincs, hogy ezt miért mondtam. Isaac zavartan nézett át a kávézóra, kutatón vizsgálta a környezetet, a vendégeket, majd visszanézett rám.
- Van valaki aki nem tudhatja, hogy itt vagy? - kérdezte, hisz annyit tudott, hogy ösztöndíjas programmal kerültem be a csapatba.
Nem feleltem, csak távolodtam. Lépteim ólomnehezekké váltak minden pillanattal, de nem tudtam levenni Florról a tekintetem.
- Csak ments ki kérlek. Legközelebb csatlakozom, de most...mennem kell. Ne haragudjatok. - mondtam, majd vasakarattal hátat fordítottam és vissza sem néztem. Isaac értetlenül nézet utánam, de aztán feladta. Már nem tudott mit tenni. Én pedig olyan gyorsan hagytam el a helyszínt, amilyen gyorsan csak tudtam, mert úgy éreztem, ez a találkozás...ez nem történhetett meg így.

Hetek teltek el azóta. Hogy hányszor sétáltam el arra, remélve, hogy meglátom őt és "véletlenül" egymásba botlunk? Elmondani sem tudom. Voltam ott reggel, munka előtt, ebédszünetben is, sőt, nem egyszer munka után. De valahányszor nem láttam ott, megkönnyebbültem, hogy nem kell még lépést tennem, még húzhatom az időt, s valahányszor ott láttam...inamba szállt a bátorságom.
Ugyan, miért is emlékezne egyáltalán rám? Minden este lehet fellépése, ahol újra meg újra belebotolhat hasonlóan kapatos, kissé zavart agyú bájgúnárokba, mint amilyen én is voltam akkor este. Miért éppen én lennék, aki kirí a tömegből? Mi van, ha akaratlanul is, de megbántottam, csak túl illedelmes volt, és nem szólt róla? Mi van, ha bunkó voltam, csak nem vettem észre? Mi van, ha tolakodón viselkedtem? Mi van, ha...mi van, ha...
Ezer és egy indokom volt azt feltételezni, a háta közepére sem kívánna engem, nemhogy megismételni egy találkozást. Mégis, minden alkalommal, mikor arra kóvályogtam, észrevétlenül egyre közelebb merészkedtem a kávézóhoz.
S végül, több hétnyi gyötrődés, kínzás, fetrengve vergődés, dühöngés és önmarcangolás után arra jutottam, hogy ideje lenne végre összeszedni a bátorságomat, és tenni valamit, mert már az idegrendszerem kezdte felmondani a szolgálatot. Egy szép, napsütéses reggel, úgy fél kilenc tájékán besétáltam hát a kávézóba, és egyenesen a pulthoz sétáltam.
- Jó reggelt kívánok! Elnézést a zavarásért, kérhetek egy kis segítséget? - szólítottam meg egy szőke lányt, aki a pult mögött tevékenykedett, s megvártam, míg rám tudott figyelni. Széles mosollyal köszöntött, s azonnal bájologni kezdett.
- Ilyen kedves megszólításra? Természetesen állok rendelkezésére! - támaszkodott a pultra kezében még mindig egy sárga törlőrongyot szorongatva - Jó reggelt! Miben segíthetek?
Türelmesen mosolyra húztam ajkaimat és próbáltam nem észrevenni a nonverbális jeleket amiket a testbeszédével üzent. Kihívásnak tekintett.
- Érdeklődni szeretnék, hogy Flor Sancez Moreno kisasszony bent lesz-e ma? Úgy tudom itt dolgozik.
A lány arcáról lesült a vigyor és igencsak elkomorult egy pillanatra, aztán megpróbált póker arcot vágni, de addigra késő volt. Már észrevettem a változást.
- Elnézést, de erről nem adhatok tájékoztatást. Ha mást nem óhajt...- intett fel a menütáblára, így is jelezvén, hogy komolyan gondolta amit mondott. Nem akarta megmondani, Flor mikor fog dolgozni. Bólintottam hát, s kissé feszengve túrtam hátul a hajamba.
- Rendben. Tiszteletben tartom, elnézést a zavarásért. Köszönöm. Minden jót kívánok.
Sarkon fordultam, s kimentem. De a fejemben már megszületett a terv. Mert egy óra múlva egy szál tulipánnal visszatértem, s leültem az egyik sarokban lévő asztalhoz, ami elég távol volt a bejárattól, de jól beláttam a terepet. S ott ültem egészen zárásig, minden órában rendelve valamit inni, vagy épp enni. Flor nem jött.
De másnap reggel ugyanúgy megjelentem. És harmadnap. És negyednap. Minden egyes szabadidőmet elkezdtem a kávézóban tölteni. Minden nap, amikor nem a kórházban voltam, oda mentem. Hol délelőtt, hol délután, hol csak egy órára. Senkivel nem beszélgettem, csak illedelmesen rendeltem majd csendesen eltöltöttem az időt. És vártam az adandó alkalomra, hogy kiderítsem, emlékszik-e rám egyáltalán egy a gyönyörű táncos lábú teremtés, és hogy miért is nem akaródzik kiverni őt a fejemből.