Csak ötvenszer jutott lényegében eszembe, hogy mégis ott maradjak, mikor hazaértem meg az, hogy mégis visszamenjek. Nem igazán tudtam mit kezdeni a dologgal, de meggyőztem magam, hogy vannak észérvek, amik fontosabbak néha, egyszerűen segítenek megóvni a lelkünket egy esetleges szenvedéstől. Végül eltelt a hét és közben jöttem rá, hogy nem sajnálhatom magamat otthon, mert a suli meg az élet baromira megy tovább attól, hogy én történetesen szenvedek valamin. Tudom, mikor jöttek haza és természetesen nem hívott fel, nem írt és én sem tettem. Talán a jó szavakat nem tudom megtalálni még, vagy nincsenek is erre vonatkozóan jó szavak. Mindenesetre azt valahogy szintén nem ejtettem meg, hogy Gigit vagy Sage-et felhívjam, milyen volt a nyaralás. Főleg, mert senkitől sem köszöntem el igazság szerint, csak leléptem, mintha valami tolvaj lennék, aki nem akarja, hogy meglássák. Volt mivel lekötnöm magamat igazság szerint addig is, pláne mert a nővérem szólt egy eljegyzési partiról Maxwelléknél, amin mindhármunknak részt kellene venni. Mondanom sem kell, hogy semmi kedvem hozzá. De, ha mindkét testvérem szól, akkor nincs más választásom nekem sem. Ahhoz képest mondjuk, hogy egy eljegyzés, megadták a módját 150 meghívottal az élen, eljegyzési vacsorával, meg minden egyébbel. Szerintem enyhén túlzás, de ki is vagyok én, hogy megmondjam ezt nekik? Senki a kérdésben. De pont mivel eljegyzés, így nincsenek tiltott színek sem, mert a választott darabom láttán a bátyám először csak pislogni tudott. - Most miért? Egyedi, nekem készült. - mosolygok a tükörképemre. Szerintem tökéletes lesz, és a feltűnősége miatt senki nem mondhatja azt, hogy nem vett észre. Bár kétlem, hogy én lennék az egyetlen aki nem valami visszafogottban gondolkodik. Hah! Odaérve belekarolok a fivérembe és felsétálok vele a lépcsőn. Nyilván mindenki ajándékkal érkezett, nem mintha az ifjú párnak, akik nem is házasok, szüksége lenne bármire, ami ennyi ember idehurcol. Vagy csak volt valami listájuk, és a nővérem elintézte. Hiába, mindig is ő volt a szervező a családban, nem mi ketten. Erre azt mondják, remélem örülök, hogy a barátaimmal ülhetek egy asztalnál. - Jézusom, kikre gondoltok? - nehogy valami barmok közé ültessenek, mert rosszul leszek. Szerencsére jelenleg nem, úgyhogy a tesóm odakísér egyszerűen pár régi gimis évfolyam- meg osztálytárshoz, eljátsszuk a szék kihúzgálós malőrt is és még egy pohár pezsgőt is kapok. Lovagias. - Lily, jó látni! - kapom fel a professzionális bájmosolyt, hirtelen kb. csak a neve van meg. A mellettem lévő ültetőkártyára nézek és komolyan nem tudom hová kötni, a többit meg nem látom. A bejárat felé nézek és nagyot nyelek, amikor Maximot látom belépni a szülei meg a nagyapja társaságában. Sejtettem én valahol, hogy ebből ők sem fognak kimaradni. Még azt sem tudom, hogy hogyan kellene reagálnunk egymásra, végtére is ő sem keresett meg és én sem tettem. De gyanítom a pech széria magasfokaként őt is a mi asztalunkhoz száműzik, ahogy mindenkit lényegében, aki velünk egyidős. Ez ilyen, ezzel nem lehet mit kezdeni és nekünk meg nem szabad ostobán viselkednünk ennyi ember előtt. - Szia! - nézek rá én is, amikor odakísérik az asztalhoz. - Jól sikerült a nyaralás? - semmi gúnyos meg szar nincs a kérdésben, csak egyszerűen kíváncsi vagyok. Bár oké, az instájukat bevallom, figyeltem. Ki a fene ne tette volna a helyemben?? Az is igaz, hogy ő nem üldözött el, hanem én mentem magamtól. - Amúgy tudja valaki, hogy miért kellett majdnem 200 embert meghívni egy eljegyzés miatt? - kérdezek körbe és a poharamat simogatom jobbhíján. Valójában nem vagyok mostanság képben a helyi pletykákkal, kicsit bezárult rájuk a fülem. Vajon Maxi pedig előttem zárult be?
Kibaszottul utálom ezt az egészet, hogy úgy éreztem magam, amikor kilépett a szoba ajtaján, mint egy cserbenhagyott kisgyerek, akit minimum egy óriási trauma ért. Nem tetszett, hogy a hátát kellett látnom és még csak nem is jelentkezett azóta. Haragudtam rá, nem azért mert a furcsa szokásai miatt egy kis seb keletkezett egészen nagy egómon, mert ezt meg akartam vele beszélni, hanem az, hogy lelépett és nem is várta meg, hogy legalább normális hangulatban köszönjünk el. Jó lett volna ha normális ember módjára le tudtunk volna ülni és el tudunk tölteni egy normális hetet együtt, megpróbálni milyen egy párnak lenni és nem vedelni egész héten keresztül,mint az első este. Na ebből mi lett? Én egész héten ittam, minden este buliztunk, és ittam, egyik este még valami szart is bevettem, amitől az egész parti kiesett, de leszartam, mert pocsákul éreztem magam és az sem segített, hogy újra a nyakamba szakadt Gigi sajnálkozó természete és egy csomó csaj a bulikon. Dögösek voltak, de még mennyire, de egyik sem volt az én dögös egy napig tartó barátnőm. Nem tudom, hogy bírtam ki, de kibírtam és amióta hazaértem nem volt egy csajjal sem kapcsolatot, amit lakótársaim már egészen komoly betegségnek vettek. Beletemetkeztem a munkába, dolgoztam az irodában és otthon a videójátékok tették ki a délutánjaimat és a pia. Amikor anyám egy egész kedves üzenetben közölte,hogy ideje kimozdulni, na meg lenne egy eljegyzési parti, amire az egész család meg van hívva, még talán egy kicsit örültem is neki, ami őt jobban meglepte mint engem. Kellett egy kis kikapcsolódás az unalmas hétköznapokból. 1 egész napig sem volt a barátnőm ez a lány, mégis olyan szar a szingli lét ezután, amit sosem gondoltam volna, hiányzik, de eléggé megbántott azzal, hogy csak úgy lelépett. Felöltöztem,ahogy anyám kérte,elegánsba,mert meg kell adni a módját ennek az egész semminek,mert a lényegi rész az esküvőn van, de amint belépek a terembe szinte elfog az érzés,mintha ez is maga lenne az esküvő, pedig ez csak egy előszobája annak. Ez a mi kis közösségünk különlegessége, amitől olykor hányni tudnék. Egy mosolygós arc az asztalhoz kísér, anyámékat a mellettünk lévőhöz, amit rohadtul nem értek, de elindulok az asztal elé, és megtorpanok, de csak egy pillanatra, mert nem akarom, hogy bárki észrevegye pillanatnyi zavarom. - Bianca! - köszönök neki, megjátszott enyhe mosollyal az arcomon, mert viselkednem kell, mert a család itt van mellettem és most kurva büszkék arra, amit teszek az életemmel, nem akadhatok pont itt ki, ennyi fontos és kevésbé fontos ember között. - Jaja, egész jól elvoltunk a többiekkel. - ülök le és válaszolok röviden, mert jobb ha nem bonyolódunk bele ebbe az egészbe, szakítottunk vagy mi, ha azt annak lehet hívni, és nem tudom hogy kéne viselkednem a közelében. - A menyasszony anyja valami nagy celeb vagy divattervező, már nem tudom melyik és mindenki itt akart lenni abulin, szóval elcsődítették a fél elitet, akiknek a felével még életében nem találkozott egyik felével sem. - húzom le egyben a kapott pezsgőt, és már most tudom, hogy kurva szar este lesz, pedig mennyire vártam.
Nem igazán készültem fel rá, hogy találkozni fogunk. Arra főleg nem, hogy itt, ilyen körülmények között úgy, hogy egyáltalán nem tudom, most akkor mi is van velünk. Mármint Görögországban elmaradt a randizás, de azt mondta, hogy a barátnőjének szeretne. Utána más dolgokat is mondott lassításról, arról, hogy meg kellene, hogy ismerjen. Én azt mondtam, hogy haza kellene jönnünk. Nem akart, én hazajöttem. Nem mondhatnám, hogy ez olyan baromira jól sikerült dolog lett így, de főleg az zavar, hogy nem tudom, most mi van. Lehetnék én a felnőtt mondjuk, hogy beszéljük meg akkor, de az az igazság, hogy megsértett és berágtam, ráadásképp vissza is utasított, ami mondjuk úgy, eléggé megtorpedózta az önérzetemet, amit azóta azzal próbálok helyrehozni, hogy figyelem más pasik reakcióit az ilyen-olyan ruhakölteményeimet tekintve. De valahogy nem érzem azt a bizsergető elégtételt, amit kellene. Egyiktől sem. És erről pontosan ő tehet, aki olyan természetességgel lépdel felénk a családja társaságában, mintha minden nap ezt csinálná. Lehet, hogy így is van. Fogalmam sincs mit csinál, mióta hazajöttek. Igazából akkor se szólhatnék semmit, ha azóta a fél várost megdugta volna. Sőt, rá sem kérdezhetek ugyebár, MERT NEM TUDOM, MI VAN! De nem fogok idiótán viselkedni, köszönök szépen, bár a "Bianca" megüti a fülemet. Nem is tudom mikor hívott utoljára Biancának. Szóval így állunk. Bianca. De, ha nem akarja, hogy furcsán nézzenek rá, akkor kénytelen lesz ehhez az asztalhoz leülni és legfeljebb később kimenteni magát valamilyen béna ürüggyel. - Örülök. - a francokat, vagyis de, vagy mit tudom én mit érzek. Nem azt vártam, hogy bevallja, szenvedett nélkülem és legalább olyan szarul érezte magát, mint én. Belekortyolok a pezsgőmbe, hogy ne tegyek megjegyzést. - Tartozom valamivel? - ha már ugye plusz egy személyre fizettek teljesen feleslegesen. És meglehet, hogy ezzel felhúzom, de...legalább az is valamiféle érzelem. - Szóval a nő nem tagja a társaságnak. Akkor ezért nem volt ismerős. - nem mintha itt ne lenne valamilyen értelemben mindenki az "újgazdag" kategória, mármint itt nincs nemesség, itt a pénz tesz nemessé és nem a jó értelemben. - Ha már 150 embert hívnék meg az eljegyzési bulimra, akkor tutira tematikus lenne. Nem ilyen...vegyesfelvágott. - ezt persze inkább a csajoknak címzem, akik helyeselnek is. Ha megadjuk a módját, akkor megadjuk a módját. Közben egyébként a desszertet várom, simán kihagyok akárhány főételt, ha a desszertről tudom, hogy jó. - Bár én nem tartanék eljegyzési bulit. - teszem hozzá inkább és kiiszom a pezsgőmet. Ezen Lily meglepődik, ő tutira tartana, szerintem már az is pont elég, hogy az esküvő intimitása elveszett, legalább az eljegyzés legyen meglepetés. - Hogy milyet szeretnék? Öhm...Ti? - hát ezen gondolkodnom kell - Személyeset, ami rólunk szól. Nem másoknak. - vonok vállat, nem mintha a közelében állnék ilyesminek. - Ja, és legyen meglepetés. - végtére is a lánykérés az nagy dolog. - Hah nézzétek, most tényleg letérdel és itt kéri meg a kezét a terem közepén? - nyújtogatom a nyakam, hogy lássam. Még mikrofont is visznek, hogy hallhassuk a nyilvánvalóan nem vőlegény által írt felvezető szöveget is hozzá. Úristen, de gáz...halkan köhintek, hogy palástoljam a nevetésemet. - Na, ez annyira őszinte, mint az újévi fogadalmak..
Mosmár talán fel kellene nőnöm, és nem szenvedi egy kisgyerekes belezúgás miatt, hiszen ez nem volt több. Szexeltünk egyszer, sok mdenkivel szexetem egyszer, valamit éreztem iránta, ja nem is keveset és ha az igazat akarom magamnak bevallani, akkor még mindig érzek, de nem akarok így érezni. Haragszom rá, és utálni akarom, amiért otthagyott egyedül abban a kurva nagy lakosztályban, és a legtöbbször egyedül mentem be oda és még az ágyig sem jutottam el annyira sokat ittam. Volt amikor Sga aludt a melettm lévő szobába, mert annyira kész voltam, hogy nem mertek egyedül hagyni. Olykor Kevin volt a társam akivel legurítottuk az italokat, ez az egy hét hónapoknak tűnt, és haza akartam jönni, de mégsem. Tudtam, hogy itthon sem vár több, de nem ittam legalább annyit, mert a munka meg várt, amibe beletemetkezhettem. A családi megjelenés szinte kötelező volt és életemben először nem éreztem erős untdotr miatta, sőt kellett egy kis kultórális kikapcsolódás, ha még egy ilyen fira partin is veszünk részt. Az eljegyzés szép dolog, bár aligha vágytam egy szerelmes eseményre, de eljöttem és mosolyogva köszöntem mindenkinek, akik a nagyapám bűvkörébe került, amint odaértünk. Az öreg ért a emberekhez, ahhoz képest, hogy mennyire zsémbes tud lenni. Az asztal elé sétálva észtem hirtelen, hogy kiszárad a torkom, ott ült előttem az a lány, aki miatt hetekig teljesen ki voltam és azt hittem végre jobban vagyok, de megláttam és kiderült, hogy nem. Mint minden normális ember ültem le mellé és köszöntem neki, vagy valami olyasmi, válaszoltam a kérdésekre, és hirtelen vedeletem be nem éppen az etikett szerint a pezsgőmet. A többieknek az arca rémlett, így mindenkinek elköszöntem az egyik szinte dühösen mért végig. Lehet ő is megvolt, baszki de utálom, hogy ennyire kicsi a világ a farkamnak. - Kvittek vagyunk. - meredek magam elé és amint kiejtem a szavakat érzem, hogy ha most nem szabadulok innen akkor most fogok kiakadni. De elkezd beszélni és én próbálok nem rá figyelni, de az eljegyzésről beszél, mintha nekem címeze mindent szót, pedig ez egész biztos nem így van, Pont egymás mellé kellett ültetnie minket ennek a szerencsétlennek? - A lánykérés már azt hiszem megvolt, csak valami formai cucc lesz most, olyan sznob szar. - bököm rá, mert közben totálisan érzem, hogy a többiek nincsenek annyira oda ezért az egész hercehurcáért. - Maxim Wood! El tudod képzelni, hogy találtam valakit aki hozzám jön? - hallom messziről a nagyon rég nem látott osztálytársam, ki az este főszereplője vagyis az egyik. Szinte hálásan kifújva a levegőt állok fel, hogy gratuláljak neki, mert ilyenkor azt hiszem azt illik. - Alex írt, amikor elutaztatok, hogy neked is úton van végre valami normális kapcsolat? - bök a fejével Bia felé, én meg elsápadok hirtelen. Anyám tekintete azonnal az enyémbe fúródik, mert az ifjú vőlegény képtelen halkan beszélni, mert már tuti van benne némi ital. Az egész jelenetet végignézte, és köztem és Bia között ingázik a tekintete, holott szerinte a leendő gyerekem anyjával vagyok együtt. Kurva jó. - Szóval te vagy az ötlet gazdája ennek a remek ültetésnek igaz? - kérdezem a vállára téve a kezem, és elnevetem magam. Viselkedni kell, ezt kérték, ez illik. Ő boldogan bólogat majd tovább áll, és anyám abban a pillanatban pattan fel a székről és mosolyogva tart felénk. Szinte sebesen ülök vissza a helyemre, de érzem a vállamon a kezét, a másik pedig egyenesen Bia vállára vándorol. - Nem vagyunk együtt sosem voltunk, Alex csak sokat ivott nyugodj meg, nem fogok szégyent hozni senkire, és nem csinálok fel senkit. - gyorsan darálom le, mielőtt bármit mondhatna és hátra fordulok hozzá és megfogom a kezét. - Nagy fiú vagyok, nem leszek szerelmes többet nyugodj meg. - anyám megforgatja a szemeit pedig ez nem neki szólt csak a sértődött énem mondta Biának. - Bárcsak egyszer tényleg felnőnél. - mondja, de látom rajta, hogy nem vár sokat most tőlem, fasza, egész este figyelni fog, az amúgy is igen kényelmetlen helyzetben.
Hihetetlen, hogy ennyi ember itt van és a 150-ből nekem pont Maxim jutott az egyik oldalamra. Ennyire nem szivathat meg a világegyetem. A jelek szerint viszont de, bár sosem szoktam hinni a véletlenekben, részemről teljesen idegen volt az egész meghívás, és ha nem hívnak el a testvéreim, valószínűleg most valahol egészen máshol lennék és mást is csinálnék. Bár oké, a ruha eléggé feldobja a hangulatomat. Nekem készült, tehát egy centivel sem nagyobb, vagy kisebb mint kellene. Tudom, hogy talán kényelmetlen dolog az anyagi vonzatokról társalgást kezdeni, de mivel fogalmam sincs a számlaszámáról, nem tudnám másképpen megoldani. Viszont azt nem tudom, hogy mire értheti a kvittek vagyunk dolgot. Én nem fizettem neki semmit, amivel "tartozása" állna fent. Nyilván rendes járattal jöttem haza a bőröndjeimmel meg a szenvedésemmel együtt, ahhoz nem kértem szívességet. Azt pedig csak remélem, hogy tényleg jót nyaraltak, ha már annyira maradni akart ugye. - Kvittek? - és ez a kérdőjel a tekintetembe is beleköltözik, mert mondhatta volna azt is, hogy nem, vagy hagyjam csak, de ő ezt a szót használta. Szóval kvittek. Erre remélem, nem az a válasz fog érkezni, mint ami a fejemben megjelent, mert akkor vélhetően az üres poharával találom fejen vágni. Helyette mondjuk meghallgatom a többiek válaszait - az ő kivételével - az eljegyzési álmaikról, mert hát tagadhatatlan, hogy mindenkinek van valami gondolata erről. - Ismered valamelyiket? - kérdezem kíváncsian, mert nekem teljesen idegeneknek látszanak. Azon meg már régen túl vagyok, hogy gondolkodjak, miért kapunk meghívást ideg meg oda. De a kérdésre igazából nem is kell választ várnom, mert a taps és csók után már jön is felénk a vőlegény. Sőt, egyenesen hozzá jön. Tehát ismeri, ugyan én is megfordulok, hogy lássam, de nem igazán maradt meg a fejemben, még ha találkoztunk is már ezelőtt. Semmi személyes, sok az arc és sokakat elfelejtettem már. Kicsit meglepődöm a bekérdezésen, hogy Alex de pletykás...pedig eléggé a halálán volt az első napon, az is csoda, hogy valamire emlékszik. Mindenesetre ezt a kérdést nem hozzá intézték. Közben kapunk újra pezsgőt - legalább a pincérek dolgoznak - és megmerevedek, amikor Maxi édesanyja lép oda hozzánk, úgy téve a vállát a kezemre, mintha éppen valami jókívánság áradatba készülne belefogni. De a kedves fia megelőzi mindennel. Szóval nem és sosem. Nem és sosem. És nem és sosem. Azt hiszem ezt a két szót felírhatnánk a mennyezetre is, bár az agyamba már beleégtek. Az utolsó mondatánál már én is ránézek. Ó, ne aggódj, Maxi. Megértettem én is. Vigasztalón megveregetem az anyukája kezét a vállamon. - Ne legyen csalódott, Mrs. Wood. Majd egyszer annak is eljön az ideje. Vagy nem. - a jelen helyzet szerint leginkább utóbbi. Nem és sosem. Vagyis bekerültem a Maxim Wood Strigulái című nagykönyvbe és ahogyan a legtöbb csaj, én is egy alkalmas voltam. Hűh, erre innom kell. Persze, míg itt vagyunk nagyon kell ügyelnem rá, hogy ne igyak túl sokat és ne legyen semmi gáz, de szívem szerint átkérném magam a bátyámék asztalához. Ő is tud idióta lenni, de legalább nem egy alázó seggfej. Biztos szélütésem volt, hogy én elhittem...hogy tényleg elhittem, hogy Maxim Wood mégsem olyan, mint gondoltam. És ez a felismerés, a hallottak, összeszorítják a gyomrom, apró, szúrós görccsé teszik és még ülni is kényelmetlen. Ráadásképp ezt az egészet az asztalunknál ülő összes jelenlévő hallotta is, úgyhogy vehetjük úgy, hogy letanúztuk. Ha most felállok, az pont olyan lenne, mintha sértett lennék. Pedig nem vagyok az. Megbántott és ez akkora pofonként csattant, hogy még mindig csak próbálom felfogni. Tehát tök fölöslegesen ettem magamat a dolgon, mert nem is lett volna miről beszélnünk. Az egész csak egy ostoba műsor volt neki. Seggfej! - Egyetlen szót se. Egyet sem. - integetek a távozó anyukája után, de neem, én azt hiszem bőven eleget hallgattam a drága fia kamuit. Már nem vagyok rájuk kíváncsi. Közben tálalnak a svédasztalon és végre felállhatok ebből a Pokolból. Nem mintha képes lennék bármit letuszkolni a torkomon, de nálunk, csajoknál az ilyesmin senki nem lepődne meg. Persze a bátyám most is remekül időzít, mert hozzám sétál egy olyan tányérral, amit OKÉ, otthon simán megennék, de itt és most, ki van zárva. - Ha iszol, eszel is. Vita nincs, kölyök! - és még mindig így hív, borzasztó. - Kizárt, hogy én ezt megegyem! - nézek rá megütközve, hát nem látja, nem érzi a kis tesós antennáival, hogy ki kell mentenie? Nem érzi, csak vigyorogva itt hagy. Bekapok két falatot és részemről le is van tudva a vacsora. - Na jó, én lépek a bárba. Ez itt gyász. - és tényleg az, mert nem akarok, nem tudok a közelében lenni, főleg mert a fején akartam landoltatni a tányért. Nem és sosem. Mekkora barom vagyok! - Nem tudom, martinit. - nézek a cuki lányra a pult mögött. Legalább nem férfiból van, tehát nem fog az agyamra menni 3 perc alatt. De nem ülhetek itt, tehát visszacsüccsenek az átokverte helyemre Maxi mellé. - Most mi van? - vigyorgok Lilyre - Majd eszem a desszertből. Ó, még nyitótánc is? - nézek előre a párra - A haverodat is fel kellett volna világosítani, mint anyukádat, mert a végén kihívnak. - eresztem meg felé, bár félő, hogy "véletlen" lesántulok addigra.
Minden csoda két napig tart szoktál mondani, de az én fejemből nem tudott elmúlni a hiánya, amit akkor okozott és azóta sem múlt el, amikor kilépett az ajtón. Hiányzott kurvára, de nem volt benne annyi sem, hogy írjon, amikor hazaért, nekem kellett volna zaklatni. Mindkettőnkben voltak tüskék, de olyan makacsak voltunk, hogy egyikünk sem nyitott pedig kellett volna, hogy az újratalálkozás ne legyen ennyire feszült. - Kvittek, igen. - nézek rá most először rendesen, mert nem akarom látni milyen kurva nagyot buktam azzal, hogy engedtem kicsúszni a kezeim közül. Sosem várnám el, hogy fizessen én akartam elvinni, sokkal többet is tudtam volna és akartam volna neki adni, mint egy kibaszott éjszaka amit külön töltöttünk majd képesek sem voltunk megbeszélni, mert azzal, hogy elment szépen eldobott magától. Kérdésére nem is tudok felelni, mert azonnal jön is hangosan üdvözölve az pár egyik tagja, és máris a lényegre tér, amit jobb lett volna nem szétkürtölni, mert ekkorát mint Biával sosem koppantam és ez köztudott. Mindenki úgy tudja, hogy Maxim Wood sosem adja be a derekát, erre képes már lassan hónapok óta várni egy lányra, és mással még le sem feküdtem, mert nem ment, pedig akartam, nagyon sokszor. Az irodában még mindig ott díszeleg a képe, amit már megannyiszor lefordítottam, de aztán vissza, mert látni akartam, tudni, hogy elbasztam és ez nem nekem való dolog. Anyám olyan gyorsan sétál oda, amikor a hülye volt haverom kiteregeti a szennyest, hogy szinte porzik utána a simára súrolt parketta. Kamuzok neki, persze, hogy kamuzok, mielőtt elszólja magát a nemsokára érkező legkisebb Wood-ról, aki a szerint barátnőm fog szülni és közben a nyaraláson meg azt hallja, hogy Biával hetyegek. Az ő szemszögéből igazából eléggé helytálló az aggódás, de nekem rohadt sokat jelentett volna az a hét, mert én tényleg kezdtem beleszeretni, még soha nem éreztem ilyet és azt sem, hogy olyan mélyre tudtam zuhanni, hogy már nem is fájt, csak a padlón heverve tűrtem és tűrök most is. Amikor anyám elmegy látom az arcán, hogy megint döftem a mellkasába egy kést, de mit tehettem volna. Nincs köztünk semmi, szerelmes még nem voltam belé, vagy de azt hiszem már jó úton haladtam, de ha bevallom, akkor magam alatt vágom a fát, hisz en nyilvánvaló, hogy nem vagyunk egymásnak valók, csak a fejem kevert meg. Nem is hiányoztam neki, nem is keresett és azonnal azzal jött, hogy ki kell e fizetnie a nyaralást. Szavai anyám felé engem is szíven döfnek, mert az a hangsúly amivel mondja, nem olyan, amit megszoktam tőle tehát most válunk egymás számára teljesen idegenné azelőtt, hogy megismernénk egymást, csodás forgatókönyv ez a kis életünknek. A kajára azonnal szétszéled a tömeg mindenki megrohamozza a pultot én meg csak ülök ott és rögtön a pulthoz megyek, ahol az italokat szolgálják. A lány kedves de még egy mosolyt sem eresztek felé csak kikérek pár adak whiskyt egybeöntve, valami üdítős pohárba, hogy ne legyen feltűnő mit iszok, kérek bele egy kis kólát, hogy a látszat is meglegyen, majd egy nagy adag tortával ülök a helyemre, és csak piszkálom, mert az alkohol valahogy jobban csúszik ma. Amint visszaér ő is a helyére felé fordulok és lehúzok egy nagyobb kortyot. - Te hagytál ott Bianca, most ne játszd itt nekem a sértődöttet. - mondom neki halkan, ameddig az asztalunk majdnem üres és csak egymást halljuk a nagy zsibajban. - Kértem, hogy maradj, tudtad jól, hogy mennyire oda voltam érted. - nyelek egy nagyot és a kezembe veszem a poharat, hogy leöblítsem feltörő dühömet magam iránt. Direkt beszélek múlt időben, nem kell tudnia, hogy nem tudtam ennyi idő alatt túllépni az alig egy napos kapcsolatunkon, mert én már azelőtt benne voltam ebbe, hogy mi azt tudtuk volna. - Nem kell táncolnod velem pontosan tudom, hogy még ez is mennyire kényelmetlen neked. Megejtjük a formaságokat és itt sem vagyok, mázli, hogy külön kocsival jöttem kivételesen. - fordulok vissza az asztal felé, amikor már kezdik feltölteni a szabad székeket és a pohár aljára nézek. Még egy pohár és még simán bennem van egy hazaút kocsival, már vezettem több alkohollal a szervezetemben is. - Ki akar velem táncolni? - kérdezem az asztalunk tagjaitól és mivel már két jelentkező is van, csak fél szemmel Bia felé sandítok és megvonom a szemöldököm. Nem akarom, hogy kötelezőnek érezzen bármit, ezután az este után közünk nem lesz egymáshoz, pont mint a hazaútunk után,vagy miután ő maga lépett le.
Azt hiszem, a mát legalább mégis vehetem tanulságos napnak. Nem kerestük egymást, amit eleve a részéről vehettem volna jelnek. Végtére is megbántott, mint nőt, hát ezt nem fogom neki ragozgatni. És akármit mondhat rá, a visszautasítás elég nyílt volt. Az után mégis mit várt? Kezdeményezőkészséget? Ugyanmár. Azt is megértem valahol, hogy ő berágott, pedig tudom, hogy jobb ötlet volt hazajönni, mintsem kitenni magunkat annak az egy hétnek, illetve a folytatásának. Valószínűleg az összes szarság előjött volna, ami kimaradhatott volna mondjuk addig, míg tényleg meg nem ismerjük egymást jobban. De az, hogy itt ül mellettem és Biancának hív, egy második jel. Annak kellene vegyem. - Kvittek. - mondjuk ki akkor negyedjére is ezt a megmagyarázhatatlan szót. Hogy a fenébe lehetnénk mi kvittek? Mivel végre hajlandó rám nézni, láthatja az arcomon az értetlenséget. A vőlegény pedig megkavarja a helyzetet és hallva a nevetését még majdnem én is elmosolyodom, de megjön Mrs. Wood és amiket mond neki...ahogy elsorolja, mintha alsó hangon is sértés lenne az ő meg én kérdéskör. Baromira szarul esik ez is, mert én sose mondtam ilyeneket neki, nem csináltam ezt. De akkor tudja mit? Kapja be, nehogy már kínlódjak meg szenvedjek, amikor ő csak így eltrillázik egy nem és sosemet úgy, hogy itt ül mellettem és rám se néz közben. Hát tőlem aztán betarthatja nyugodtan ezt az ígéretet, amit tesz az anyjának. Nem fogom benne megzavarni, csak gyűlölöm a tényt, hogy úgy lettem valamiféle ostoba strigula, hogy én egészen másképp gondoltam. Tehát egy dekára sem különbözöm a többi csajtól, akikkel eddig összefeküdt azokra az egy alkalmakra. Mert ugye mindenki tudja, hogy nála egy alkalmak vannak. Jah, már én is tudom. A martini kesernyés íze esküszöm, mintha a hangulatomhoz lenne keverve. Az ő szavai már nem pont, de nem tudom, már megint persze az én hibám a dolog, ő aztán oly ártatlan, hogy még a pólya is körülötte díszeleg. - Ja és semmi okom sem volt így dönteni, igaz? - hát gondolja már át, hogy miket mondott akkor, milyen körülmények között. - Én pedig kértelek, hogy gyere velem haza. - hát megkérdeztem, nyíltan és egyszerűen, de a múlt idő megüti a fülemet. Ja, volt és most már nem. Ha nála így működik, akkor cserélhetnénk. Átadnám neki a saját érzéseimet én meg szépen átpakolnám múlt időbe az egészet, ahogyan ő teszi. - De nyugi, tisztán és világosan hallottam, amit anyukádnak mondtál. - nem és sosem, írjuk az égre is, ne csak a plafonra. Furcsa, de ennyire átverve még sose éreztem magam. Ha nem esne ilyen szarul, szaladnék is egy jó pszichológushoz, hogy beszélgessük ki szépen, bontsuk le a héjakat, mi is ez. Némileg gúnyosan sikerül felnevetnem. Miket nem mond. - Mondja az, aki letagadta az egészet. Igazad van, olyannal nem táncolok, aki letagad, mintha valami szégyellnivaló olcsó ribanc lennék a gyűjteményéből. - kortyolok egykedvűen a martinimbe, mert hát végül is ezt csinálta. Nem és sosem. Dugja is fel magának. Mivel jelentkeznek ketten, feléjük mutatok. Nosza, válasszon. Az ő dolga, hogy mit csinál. Grimaszolva nézek utána meg a csaj után és amikor felharsan a zene, az anyukájához sétálok. Tuudom, hogy éppen a gyönyörűséges fiában gyönyörködik, aki megérdemel most némi törlesztést. - Bocsánat, Mrs. Wood, de Maxi szólt, hogy sokat ivott és segítsük ki. Felelősségteljes, hogy így nem akar vezetni. A bátyám - akinek oda is integetek és mosolyogva biccent, mert gondolom azt hiszi éppen fényezem - hazaviszi az autóját, úgyis útba esik a lakása. - és ez csak azért, hogy tudja és ücsörögjön csak itt nyugodtan vagy hajnal háromig, Mr. Letudjuk a Formaságokat. - Elkérném a kártyát, kiállunk addig. - jobban mondva én kiállok és én elviszem a kocsit, ő meg malmozhat. - Nekem azt mondta, hogy a tánckör után. - vágok tök ártatlan arcot és kártyástól el is indulok szépen a mélygarázsba, ő meg pukkadjon meg. A parkolóőr már aztán igazán egyszerű menet, úgyis leszarják, melyik kié. Ha van kártya, van kulcs. Úgyhogy teljes békességben lóbálom a slusszkulcsot, hogy beszálljak. Technikailag ellopom a kocsiját, igen, de mit számít? Kétszer ripityára zúzta az önérzetemet, fikarcnyit se sajnálom.
Jobb nem kavarni az álló szart azzal, hogy kifejtem mire gondolok, így a kérdésre csak ugyanazt a választ adom, nem kell ezt túlbeszélni. Inkább csak felejtsük el az az egy napot utazástul mindenestül, mert mindenkinek az lesz a legjobb. Úgysem történt ott semmi, csak életem legjobb menete, érzelmi szempontból és talán történhetett volna valami igazán felemelő kettőnkkel, erre tessék itt vagyunk ezen a szar eljegyzési bulin, ahol valaki más szerelmét ünnepeljük a mienk meg sehol nincs, mert képes volt kiakadni azon, hogy lassítani akartam és beszélni vele, én meg azon, hogy nem aludt velem részegen. Mindenkinek megvannak a maga sérelmei, de ezen nem fogunk túllendülni itt egészen biztos nem mert viselkedni kell, vagyis kellene, de a vőlegény olyan mértékben basz el mindent aztán én anyámmal, hogy nem is tudom, hogy bármikor még szóba fog e velem állni. Automatikus védekezés mechanizmus, bár ez a kisebb rossz, minthogy kiderül, hogy nemsokára apa leszek, szóval talán ennyit még be tudok nyelni, na nem mintha bármiben reménykednék Biával kapcsolatban, elég csak ránézni az arcára, és érzem az undort amit felém érez, mint a gimiben. PIával a kezünkben már mindketten a saját magunk igazát hajtogattjuk és nem vagyunk hajlandóan egyszeren meghallgatni amásikat, én sem hozzáteszem. Talán jobb is, hogy nem beszéltünk, nem lett volna értelem. Most egészen biztos azt hiszi, ő is csak egy volta sok özül,mert úgy viselkedek, pedig ha tudná, hogy milyen szarul éreztem magam végig, amióta elment és, hogy milyen kurvára hiányzik most is nem hinné azt. De nem hinném, hogy most lenne jó ötlet papucs srácba bújni és meghunyászkodni, sosem voltam olyan és sosem leszek, akkor is kiállok a magam igaza mellett, ha beledöglök is, és én meg akarom beszélni, hiába fogalmazok múlt időben, mert még mindig megőrülök érte, de nem akarom ilyen formában folytatni, mert mindig ugyanez lenne belőle. Csak legyintve ráhagyom ezt a ki mit kért a másiktól dolgot, mert már kezdek belefáradni és elengedni ezt a témát. - Ilyenkor képes vagy figyelni rám. - mondom neki lemondóan, amikor anyám és köztem lévő beszélgetést hozza fel. Jó nem volt fair vele szemben, de mit tehettem volna? Szinte érzem, hogy felmegy a pumpám, amikor olyan jelzőkkel illeti magát, ami szerintem ő az anyámnak mondott szavaim alapján. Kicsit idegesen fordulok felé, de le kell nyugodnom, mert gyűlik vissza nép körénk. - Sok minden vagy nekem Bia, de utolsó ribanc nem, szóval ezt jó lenne ha kivernéd abból a csinos kis fejedből és leszállnál végre a földre. Lehet, hogy eddig minden csak úgy az öledbe pottyant, és nekem is, de baszki én képes lettem volna ezért bármit megtenni, de úgy néz ki mindig az lesz, hogy valamit rosszul csinálok. Sosem fogom levetközni azt a srácot, aki a szemedben voltam a gimiben ugye? - megkérdezem, hogy ki akar táncolni és amint elindul a zene, meg is fogom lány kezét és vissza sem nézek. A kurva életbe, hogy ennyire hatalma alatt tart még mindig ez az érzelem, és utálom, hogy ennyire utál most. A tánc közben szinte állandóan őt nézem, nem tudom miért, de zavarja hogy otthagytam, bűntudatom van, de amint anyámhoz megy elengedem a csaj kezét és elindulok feléjük. Olyan gyorsan távozik, hogy irányt váltok én is, és átverekedve magam a száz emberen indulok meg utána. A garázsban már látom mire megy ki a játék, de csak felnevetek hangosan, amikor a kocsikkal teli nagy hangárban állunk, és éppen a kocsim felé közeledik. - Arcfelismerős, és ujjlenyomattal indul hercegnő! - állok meg és zsebre vágom a kezeimet. - Mi volt a terved majd szépen elslisszolsz a kocsimmal? Mond hova akarsz menni és elviszlek, de ne menj nélkülem, most ne! - még mindig felbosszant, amit tettünk, vagy nem tettünk meg, de ha a tényleg azt akarta csinálni amit akkor nem engedte el a dolgot, csak játssza azt, hogy mégis. - Döntsd el mit akarsz végre. - lépek közelebb hozzá, de még így is óriási a tér kettőnk között, de vele szembe állva már sokkal könnyebben meg tudom érteni talán mit is akarunk ettől. - Ha odaadod a kulcsot elmehetünk és megbeszélhetjük a dolgokat, már ha meg akarod, ha el akarsz menni a kocsival, ülj be, majd a parti végén hazaviszlek, mert az fix, hogy nem fog elindulni. Nem vagyok jó ebben Bia, nagyon nem, csak te sem segítesz azzal,hogy ilyen helyzetbe hozol. - hátralépek kettőt és hátat fordítok neki. Talán hagynom kellett volna, hogy maga jöjjön rá a kocsi titkára, de én utána jöttem, de leszartam volna ha elviszi, úgyis visszahozta volna, ha elindul neki, de én más miatt vagyok itt. Sértett férfi lelkem akkor sem hagy nyugodni, de már elfogadtam, hogy ez van és ha ebbe nem törődök bele meg fogok őrülni. Ez a nő fontos nekem és baszki talán szerelmes is vagyok belé, de ameddig nem tisztázunk egy két dolgot, addig csak vergődni fogunk és ahhoz az én idegrendszerem édeskevés.
Felül kell emelkednem ezen az egész dolgon, hiszen hallhattam, a saját két fülemmel hallhattam, hogy ő hogyan látja. Eléggé bántó, hogy letagad az anyja előtt, mintha tényleg valami filléres ribanc lennék, aki olyan kitérőnek számít, amit nem szokás bevallani és emlegetni sem. Na, ezt nem! Ott kapja be, ahol gondolom. Még sose éreztem magam ennyire megalázva, ilyen...leértékeltnek. És az baj, ha így kell magamat éreznem bárki miatt. Ha így akar kezelni, tegye, de csinálhatná diszkréten. Ő viszont pont úgy mondott ki minden szót, hogy tudta, hallom én is. Alig rohadtul 40 centire ültem tőle és még azt mondja, hogy ÉN ne játsszam a sértődöttet? Baszd meg, Maxi, jogom van megsértődni, jogom lenne most szépen hazamenni és bömbölni egy sort a hülyeségem miatt. - Jaj, hagyjuk ezt a dumát.. - szemforgatok, hát mi az, hogy ilyenkor? Mindig figyeltem rá és most ne akarjon úgy csinálni, mintha az előbb elhangzottakat csak képzeltem volna. A haverját is felvilágosíthatta volna mondjuk ilyen tempóban, mint az anyját. Rá bezzeg csak erőltetetten mosolyogni tudott. Kapja be! Nem nagyon értem, hogy mit mond, vagy hogyan jön az ide, hogy kinek mi hullott az ölébe, meg mi nem. Mintha bármelyikünk is nehéz életet kényszerült volna élni. Ettől még az, ahogy bánt velem és ahogyan beszélt - jobban mondva letagadott -, az baromira sértő, nem, ez lealázó. Pont arra a szintre, ahol a Gigi féle csajok is vannak. - Én szálljak le a földre? Talán meg kellene válogatnod a szavaidat, nem gondolod? Mr. Nem és Sosem. - ciccentek, baromira kezd felidegesíteni. Elutasít, letagad...nem értem a srácot, abszolút nem, mert hiába akar mindenáron belőlem hibást faragni, én azért ilyeneket nem csináltam vele. Mindenesetre nyilván nem fogok vele kimenni a parkettre simulós táncot lejteni, még csak az kellene. Az utolsó kérdésére nem is reagálok. Nem látnám annak, ha nem viselkedne úgy. Persze, biztosan meg tudná magyarázni, hogy miért mondta azt az anyjának, amit. Hogyne. Minden srácnak örökké vannak magyarázatai. De amíg ő andalog a parketten, én bekérem a parkolókártyát és lemegyek a mélygarázsba. A legnagyobb meglepetésemre az ő nevetése harsan a hátam mögött. Oh, Sherlock, csak nem figyeltél? Magamban káromkodok, hát erre mondjuk speciel nem gondoltam. Lehet elég lett volna, ha egyszerűen lenyúlom a kulcsot. De mondhatni a tett helyszínén vagyok és már nem vagyok 10 éves, hogy azt mondjam, a hátsó ülésen akarok aludni, amíg a többiek fent buliznak. Hogy mi volt a tervem, azt történetesen el is meséli, nem kell rá reagálnom. - Na és miért ne? - miért ne menjek el nélküle? Odafent azt mondta, hogy táncol egyet és hazamegy. És ne menjek el? Miért ne menjek el? - Én? Maxi, szerintem teljesen egyértelműen elmondtam, hogy mit szeretnék. És folyamatosan megbántasz ennek ellenére. - most nem akarom megint előhozni, hogy megsértődött, elutasított, mit mondott ott, miket mondott most és miért volt nekem ezt mindet szar hallanom. Sőt, borzasztóan szar volt hallanom, a jelek szerint pedig neki ez fel sem tűnt igazából. Nem érzi, hogy vajon milyen ennek a másik oldalán lenni. - Baromi szar volt hallani, hogy letagadtál. - mert azt tette, de emelem is a kezem, mielőtt jönne, hogy az nem is úgy volt. - Nem érdekel miért csináltad. Megtetted. Én sosem tennék ilyet. - bár hozzám nem rohanna úgy oda egyik testvérem sem. A bátyám azt hiszem, őszintén nem mer belegondolni, hogy közöm van valami sráchoz. - Milyen helyzetbe hozlak? - mert ezt mondjuk szeretném tudni. És most mondhatnám neki, hogy menjen vissza, élvezze a partit, engem meg hagyjon szépen békén. Mondhatnám. - Hol akarsz beszélni? - mondom a hátának, ha már elfordult tőlem ugye. Megint. Mint a hotelben, ott is simán hátat fordított nekem, amikor beszéltünk.
Soha a büdös életbe nem kellet volna belemenni abba, hogy legyen köztünk több, el sem kellett volna mennem a nyaralásra, a fotózásra, és akkor továbbra is csak az a srác lettem volna neki, akit a gimiben egy fasznak tartott. A tetteim most sem sugallnak mást, letagadom, hogy bármi lett volna köztünk, annak, aki megszült engem. Nem vagyok normális, de ez nem is meglepő, mert egy nagyobb rosszat akartam elkerülni vele, bele sem gondolva abba, hogy ez miként fog hangzani Biának, akinek teljesen mást mondtam Görögországban. Amit ott mondtam azt érzem most is, őt akarom, minket, hogy megint olyan legyen, mint a buli előtt, amikor még józanok voltunk. Igen nyálas leszek és kézenfogva akarok sétálni és nem örülnék másnak jobban, mint, hogy most őt vigyem a parkettre, és ne mást. Most csak veszekszünk és ennek semmi értelme, mindezek ellenére, még egészen jól tartjuk magunkat, mert senkinek nem szúrt szemet. - Mivan? -nézek rá értelenül a megnevezésben, mire leesik, és hirtelen sápadok bele, hogy mennyire szíven ütötte az amint anyámnak mondtam. Még mindig a fejében csenghet, és sosem fogja megtudni, hogy mi volt mögötte, mert még mindig félek elmondani neki az életem egy elég jelentőségteljes pontját. - Hidd el ezen az eseményen a szavaim nagyon meg vannak már válogatva. - mondom neki és nekiesek a kajának, majd amilyen gyorsan tudok megyek is táncolni a csajjal, akinek a nevét sem tudom, de nem is érdekel, nem akarom megfektetni, még táncolni sem de most ez az egyetlen menekülési útvonal. Ahogy látom Bia is éppen ezt teszi, így nemes egyszerűség hagyom ott a partnerem és indulok meg a csajom után, vagyis a volt csajom után, ha egyáltalán él az a fél nap. A garázsban mr nevetnem kell, mert leesik a tantusz, hogy mire készül, de ez őszintén annyira nevetséges, mégis érzem, hogy ezzel pontosan azt jelzi felém, hogy nincsen túl rajtunk, ami megnyugtat és teljesen máshogy tudok beszélni, bár még mindig nem tudom mi is van most velünk vagy lesz e egyáltalán még bármi is. Kérdéseire szinte felelni sem tudok, az, hogy bántom engem is bánt, de nem tudtam, hogy a szavaim ilyen mértékben sújtja majd le, azt hittem nem fogja annyira meghatni, de pontosan azt értem el vele, hogy a lelkéig hatoltam és nem jó értelemben. - Nem akarom, hogy elmenj. Bia végigszenvedtem ezt a kurva pár napot, amíg nem hallottam rólad, vagy ittam vagy dolgoztam ájulásig, mert nem tudom mit akarsz. Nem értem, nem értem mit kellene tennem, akármennyire is hülyének tűnök emiatt. - mondom neki kétségbeesve, mert komolyan nem tudom én mit tudnék tenni, pedig egészen biztos a szemem előtt lebeg a válasz és tuti, hogy már mondta is, de pár nap amit nélküle töltöttem rendesen megölt pár agysejtet, és a barátnős dolgokban sosem voltam jó. - Sajnálom, nem ez volt vele a célom, sosem akarnálak bántani és nem fogom kimagyarázni magam, mert akkor ott azt éreztem ezt kell mondanom és nem tudom meg nem történtté tenni. - felelem neki komolyan mágbánva azt amit mondtam, de nem fogom tudni visszaszívni és ezzel együtt kell élnem, ha emiatt veszítem el akkor magamra vethetek, de az előzmények miatt nem tudtam máshogy viszonyulni hozzá. - Elcsavarod a fejem, adsz esélyt, hogy végre legyek valaki, aki nem tudtam, hogy lehetek, majd otthagysz a gondolataimban és nem értem mi van. Sosem akartam még eddig semmit és olyan gyorsan tört ketté, hogy még felse fogtam igazán, hogy ennyi volt. Itt állok és fingom nincs mit akarsz most. Elmenni azzal a kurva kocsival és vissza sem nézni, legyen vigyed, nem érdekel, neked is adom, vagy velem akarsz elmenni és megbeszélni. - tanácstalanul tárom szét a karjaimat, majd hátrlok egyet, mert csak azt akarom, hogy odajöjjön hozzám és elfelejtsünk mindent, de őt ismerve nem fog megtörténni, így inkább elfordulok mielőtt még jobban kiakadnék, az senkinek nem lenne jó. - Én megtettem amit meg kellett, anyám látta, hogy eljöttem, felőlem mehetünk bárhova, csak ne maradjunk itt és velem legyél. - mondom neki és elindulok a kocsi felé, menet közben kivéve kezéből a kulcsot. Kinyitom neki az ajtót és várom, hogy beüljön, de mielőtt megtehetné megfogom a csuklóját és egy kicsit magamhoz húzom. - Sajnálom hercegnő, kurvára hiányoztál és nem igazán tudtam hogyan viselkedjek. - elengedem a kezét és ha beült én is elindulok a vezetőüléshez, az is lehet nem megyünk sehova, de ez is nyugisabb hely, mint bármi más a helyen.
Ciccentek, mint aki nem is emlékszik rá, hogy mit mondott nem is olyan régen a saját anyjának. Hacsak nem nullás a rövidtávú memóriája, akkor egyszerűen el se jutott az agyáig, hogy nekem vajon hogyan esik, amit hallok. Nem is értem, egyáltalán minek pazarolom az időm arra, hogy mondjak neki valamit, mert hát hallhattam a véleményét gyakorlatilag. Az meg, hogy én szálljak le a földre? Normális, de komolyan? Mert kezdek benne kételkedni. Másodjára bánt meg baromira és még csak el sem jut az agyáig. - Ja, még legyek is hálás, hogy ilyen finom és kedves voltál? - pff, és ezért meg is érdemli, hogy kapjon egy kis leckét. Mert én nem fogom, nem vagyok képes végigcsinálni vele itt az estét úgy, mintha minden rendben lenne és az lenne a legtermészetesebb, hogy egymás mellett ülve csevegünk. Mire végre lelép táncolni, már libbenek is oda az anyjához egy szép mesével arról, hogy bizony haza akarjuk vinni és ki kell állnunk az autóval. Meglep, hogy ebben nem kételkedett. Biztos azért, mert egymás mellett ültünk, ja és semmi köze sincs hozzám. Bizonyára fontos kitétel ugyanúgy, mint a nem csinál fel senkit és nem hoz szégyent senkire dumái. Jót fog neki tenni, ha szépen itt marad a haverjával meg a felkapaszkodós menyasszonykájával. A kocsiját nyilván nem akarom megtartani. Eléggé meglep, hogy megjelenik. Modortalan nem figyelni a táncpartnerére, hanem helyette utánam jönni ide. Azt sem értem, hogy miért teszi. Őszintén nem. - Egyáltalán tudod, hogy mit akarsz? Mert, ha tudnád, akkor tudnád mit akarsz tenni. - nem értem, most megint összezavar. Fent még Bianca voltam, meg nem és sosem. Most meg megint Bia? Meg ne menjek el? Tényleg van valami zavar a fejében. Egy olyan kavalkád, amit talán messzebbről kellene néznem, mert a közelében lenni elég fájdalmas. - Hát nem. - fonom össze a karjaimat magam előtt. Tényleg nem tudná kimagyarázni és ahhoz képest, hogy nem akart vele bántani, kurva sértőre sikeredett. - Elmondtam, hogy miért kell hazajönnöm, csak nem akartad megérteni. Ha ezt te úgy értelmezted, hogy ennyi volt, akkor tényleg nem figyeltél rám. - vagy lehet, hogy akkor ezek szerint tényleg úgy van vele, hogy semmi köze nincs hozzám? De akkor most miért jött utánam? Hihette, hogy egyedül megyek szépen haza. - Nem tudom, oké? Teljesen összezavarsz.. - nyögök fel, mert tényleg ezt teszi. Ha érdeklem, akkor miért csinál úgy, mintha egy letagadni való pont lennék az életében? Miért nem hívott fel, amikor hazajött? MIÉRT? És rákontrázva minderre most azt mondja, menjünk el együtt, legyek vele és beszéljük meg. Komolyan...Kicsit le is fagyok, mert már el is veszi tőlem a kulcsot és ott áll a nyitott kocsiajtó mellett. Most mondjuk vissza is mehetnék és én tehetnék pontot erre az egészre, hát ne szórakozzon már velem! Mégis elindulok felé és a nyitott ajtó felé. Nem tudom, hogy mi lesz. Fogalmam sincs, már nem értem az egészet. Magához húz és közelről nézhetek a szemébe. Maxi bolond, erre nincs más szó. Most meg azt mondja hiányoztam neki. Nem úgy tűnt, egyáltalán nem úgy tűnt. Pedig én még valahol örültem is, hogy látom. Annak dacára is, hogy megbántott Görögországban, örültem neki. Aztán elbaszta. - Érdekesen mutatod ki. - de valami mintha megnyugodna a lelkemben a becenévtől, úgyhogy beülök a kocsiba, de arra nekem sincs ötletem, hogy hová menjünk. Nem öltöztem túl az estét. - Mindegy hová megyünk igazából, csak ne maradjunk itt. - bár gondolom egyeseknek feltűnhet, hogy pont mi ketten mentünk el. Egyedül a családja van abban a hitben, hogy őt mi visszük haza. - Oké? - fordulok felé. Közben dobok egy sms-t a bátyámnak, hogy leléptem és majd találkozunk. A magyarázkodások korából már kinőttem. Becsatolom az övet, részemről megvagyok.
Teljesen tisztán látszik a viselkedésünkből, és a hozzáállásunkból, hogy ennek valóban ott volt a vége, amikor ő elment. Az, hogy haza akart velem jönni, nem sok jót hozott volna nekünk. Én puffogtam volna valószínűleg, hogy hazajöttünk, elvégre mégis az ő ötlete volt az egész és ő akarta lelépni, és mindenkit otthagyni, de meg is tette. Én meg mint jó barát maradtam a többiekkel, de hozzáteszem egyáltalán nem éreztem jól magam, mert nem volt ott és a hiánya igencsak kicsinált. A tánc jó ötletnek tűnik egy kicsit eltávolodni tőle, mert akármennyit vagyok a közelében nem lesz könnyebb, nem fogom tudni pikk pakk elfelejteni és az, hogy min normálisan kommunikáljunk szinte hihetetlennek tűnik. Amikor csak úgy elsuhan a partiről gondolkodás nélkül megyek utána, nem érdekelve, hogy anyám mit fog szólni na meg a táncpartnerem. A garázsban már azt érzem, hogy sokkal könnyebben meg tudok nyílni, a sok ember tette azt a fejemmel, és az, hogy én legszívesebben ott mindenki előtt mondtam volna meg neki, hogy mennyire hiányzott, ő meg csak annyit volt képes nekem lökni, hogy mennyivel tartozik. Túlságosan sok a sérelem és olyan dolgok miatt, amik nem is valósak, vagy olyan szinten aprók, hogy nem is kellene figyelembe venni őket. - Abban biztos vagyok, hogy azt nem akarom, hogy elmenj, de megzavarod a fejem azzal, hogy olyan makacs vagy és alig tudok vele zöld ágra vergődni. - mert kár szépíteni, hogy nem vagyunk egyszerű esetek, egyikünk sem és ha most fejet hajtok annak, amit akar azt később meg fogom bánni és belefásulok egy kapcsolatba, amit annyira akartam. Nem, megmondom neki és vagy elfogadjuk egymás hülyeségeit, vagy nem, nem ma kel eldönteni, és lehet, hogy ma még nem is lesz ennek jó vége, de azért érzem, hogy nem ma lesz vége. - Én nem éreztem, hogy nekem akkor segített volna a hazajövetel, egyetlen egy dolgot értünk volna el velem, legalábbis az én oldalamról, hogy többet veszekedtünk volna, mert amúgy egyikünk sem akart hazamenni, de ott maradni sem lett volna jó együtt. Igazság szerint pontosan így kellett lennie, de valahogy annyira a végének éreztem, hogy nem volt olyan este, hogy ne ezen kattogtam volna részegen hol a szobában, hol a parton. - nem titok, hogy mennyire ki voltam, mindenki végigasszisztálta, bár volt amikor velem ittak, máskor csak elviselték a kibírhatatlan viselkedésem. - Te is engem. - felelem neki, mielőtt nagy nehezen hozunk egy nem éppen egyértelmű döntést, de azt mindketten tudjuk, hogy innen menni kell, így kiveszem a kezéből a kulcsot és a kocsihoz sétálok. Hiányzott tényleg nagyon, és amikor visszaszól egy mosoly jelenik meg az arcomon, amit már nem lát, mert beül a kocsiba, csak akkor veheti észre, amikor mellé ülök. - Keressünk egy másik bált, vagy inkább bemegyünk egy plázába ha még van nyitva ilyenkor bármi és veszünk valami normális ruhát, mert ezek eléggé kényelmetlenek. - igazítom meg egy kicsit a nyakkendőmet, hogy ne szorítson annyira, de inkább meg is szabadulok tőle és nemes egyszerűséggel dobom hátra. - Oké, amit szeretnél. - indítom el a kocsit és kifelé hajtok a főútra, egyenesen, de még fogalmam sincs hova. - Bowling? - nézek rá kérdőn és előveszem a telefonom, hogy beírjam a térképbe az egyik kedvenc helyem. - Minden gurítás előtt mondanunk kell valamit, ami majd talán segít előre lendíteni ezt a zűrt körülöttünk. - játszva könnyebb minden, talán ez segíthet majd nekünk, ha nem akkor még mindig fiatal az este.
Talán hiba, hogy ő is a garázsba jön. Hiba, mert azt mondta az anyjának, amit - hallottam, tökéletesen - aztán nyugodtan maradhatott volna táncolni. Nem tudom minek jött utánam, hogy mit akar mondani. Úgy egyáltalán nem tudok már semmit sem vele kapcsolatban. Nem nevezném úgy, hogy haragszom rá...inkább baromira megbántva érzem magamat. Nem tudom miért reménykedtem idiótán abban, hogy majd felhív, ha hazaértek az útról. Nem tette, szóval semmi nem mozdult sehová. De most nem tehetek mást, mert Maxi itt áll előttem teljes életnagyságban. Ráadásul sajnálatos módon a remek tervem nem jön össze, mert hát a franc sem gondolta, hogy ez a kocsi így nyílik. Én nem vezetek, nincs is kocsim, hát mit tudom én, hogy ilyen is van már. De tényleg nem tudom, mit akar. Mert olyannyira élből tagadott le az anyjának, hogy szinte kifüstölte a nevem az évkönyvéből is. Chh, most akkor miért is van itt előttem? Miért? Nem értem. Tényleg nem értem őt. - Én vagyok makacs? Ki mondja... - őt sem lehet meggyőzni lényegében semmiről sem. Tudom, velem sem egyszerű, de tényleg csak jót akartam azzal, hogy azt mondtam, jöjjünk haza. Igaz, ha mindketten jöttünk volna, talán jobb lett volna. De elfogadtam, jöttem egyedül. Ha maradtam volna, csak a balhé lett volna. Korai volt összezárni magunkat egy hétre, csak nem gondoltam, hogy ennyire felgyorsulnak majd az események. Most viszont azzal jön, hogy nem akarja, hogy elmenjek. Akkor mit akar? Maradjak itt? Ahj, teljesen megbolondulok már. - Mondtam, hogy hiba összezárni ott magunkat. - ez tény, tényleg mondtam és komolyan is gondoltam, most sem lennék más véleményen - De megértem, hogy nem akartál velem jönni. - tényleg és komolyan. Tudom, hogy sértésnek vette, amiért nem aludtunk együtt és személyessé tett egy egyébként teljesen személyhez nem köthető dolgot. Senkivel sem alszom piásan és pont, nem hazudtam neki akkor sem. Sőt, eddig egyáltalán nem hazudtam neki, ha már itt tartunk. - Mégsem hívtál fel, hogy megkérdezd, így van-e. - mondom halkan. Nyilván az egója nem engedte, hogy megtegye. Én is felhívhattam volna mondjuk egy annyira béna ürüggyel, hogy uh leszállt a gépem, nem raboltak el útközben. Nem tettem. Talán az is jobb volt így. Ennek ellenére megrezzenek az illatától, a tényleges jelenlététől és beszállok a kocsiba. Én sem tudom mi legyen, teljesen összekavarodtam, mert folyamatosan megsért és meg is bánt. Egyáltalán nem kellene beszállnom a kocsiba és sehová nem kellene elmennünk együtt. Az még inkább felkavar, hogy azzal jön, hogy hiányoztam neki. Ha tényleg így van, miért kellett odabent parasztnak lennie? Meg úgy egyáltalán...áááááá! Adhatnának ehhez valami kézikönyvet, mert én már eltévedtem az útvesztőben. Beülök, elrendezgetem a szoknyámat, és....és fogalmam sincs, hogy hová kellene most mennünk. A pláza mondjuk merőben furcsa ötlet. - Fogalmam sincs. - nem tudom mi legyen. Meg minek mennénk egy másik bálba, amikor már itt sem tudtunk 5 mondatot sem váltani normálisan? Nem...az se jó. Nem tudom. - Nem azért, de akkor már hazamegyek átöltözni. - veszek egy mély levegőt, hát a bowlinghoz valahogy ez az egész este nem hozta meg a kedvemet, sőt, mivel ennyire meg vagyok zavarodva, úgysem tudnék rá odafigyelni. - Nem lehetne, hogy csak...kocsikázzunk céltalanul? Mert az, ami odafent is elhangzott...nem is tudom, nem vagyok túl játszós kedvemben. - és ez az igazság. Megbántott basszus és még azt se tudom, hogy melyik gondolatom a helyes vele kapcsolatosan, melyik érzésem működőképes meg melyik nem. Előbb ennek kellene eldőlnie. - De, ha nincs kedved, megértem. Akkor viszont tényleg hazamennék átöltözni, elég hideg van már kint. És sétálhatnánk egyet. - most fordulok felé. Ismerve magunkat, fogalmam sincs mi fog következni. Azt sem tudom, hogy miről fogunk pontosan beszélgetni. Igaza volt, mindketten makacsok vagyunk és nem kicsit.
Kezdőlap
