Mindenkinek van egy útja, amit be kell járnia. Hiszek a Sorsban, hiszek abban, hogy azért sodródunk életünk során a próbatételek felé, hogy megtaláljuk a célunk, hogy tudjuk mivé kell lennünk. Nekem anyám halála volt ez a próbatétel, anyám halála volt az, ami miatt tudtam, orvosnak kell lennem. Orvosnak, aki nem hagyja, hogy gyerekek elárvuljanak, aki nem engedi, hogy férjek végignézzék feleségük gyötrelmes tusáját az elmúlás ellen. Olyan akartam lenni, aki nemet mond a betegségeknek, őrt áll és megálljt parancsol a kórságoknak. Olyan akartam lenni, aki életet ment.
Céltudatossá váltam, hajszoltam a tudást, mindent magamba akartam szívni, amit az emberi testről csak tudni lehet, nyitott voltam az alternatív módszerek felé, mindent tudni akartam és ez a vágy, az olthatatlan szenvedély mind a mai napig kitart mellettem. Barátságok, ismeretségek, rokoni szálak sínylették meg az elszántságom, eltávolodtam apámtól, a nővéremtől, az osztálytársaktól, a szomszédban lakó barátaimtól. Orvos akartam lenni, gyógyítani, és nem érdekelt, hogy közben mit áldozok fel érte. Nem érdekeltek a szerelmek, a bandázás, nem tudott lekötni más, mint a tanulás, bezárkóztam a saját világomba és a falak mögé nem engedtem más.
Miatta azonban rést nyitottam a pajzson, miattad ismertem fel, hogy más is létezhet, mint az orvoslás. Te voltál az Mir, aki egy olyan világba vezetett be, ahol érzelmek, mosoly, vágy létezik, te voltál az, aki miatt életemben először későn értem be egy órára. És tudod mit kaptam a késésért? Semmit. Nem állt le az élet, nem került veszélybe senki, nem maradtam le semmiről, de ezt te már tudod, hiszen elmondtam neked. Mindent elmondtam már neked. Mindent tudsz rólam és én is mindent tudok rólad. Mindig is őszinte voltam hozzád és tudom, hogy te is mindig igazat mondtál nekem. Tudom, hogy megvan közöttünk az a bizonyos, hogy a Sors azért sodort feléd, hogy új célt találjak magamnak. Te vagy az Mir, csak te lehetsz!


// Egy hete
- Már megint késésben? - John, akit manapság a legjobb barátomnak szoktam nevezni, viccelődve nyújtott át egy bögrét, melyben a szokásos reggeli kávémmal volt tele. Kevés cukor és kevés tej, pontosan úgy, ahogyan szeretem, pontosan úgy, ahogyan mindig is ittam és iszom. A megszokások embere vagyok és mindennek úgy kell történnie, ahogyan azt az évek során begyakoroltam. Háklis tudok lenni, ha a kulcscsomó nem a bal farzsebemet húzza, morcossá tudok lenni, ha egy kórlapra nem kék színnel írok feljegyzéseket és átélem a második világháború összes csatáját, ha a metrón nem a második vagon második ajtaján szállok fel. Ezekről az agymenésekről persze John is tud, és pontosan ezért olyan széles a mosolya, hiszen tudja, hogy valaminek el kellett romlania reggel, hogy elkéstem. - Ha találgatnom kellene, akkor eldugult a lefolyó, így nem tudtál vizet engedni, hogy megöntözd a virágokat... Bár nem, ma szerda van és virágot locsolni csak hétfőn és csütörtökön lehet!
- Élvezed, mi?
- Minden egyes pillanatát! - neveti el magát újra, amikor csatlakozik hozzám a már szinte futásnak is tetsző sietségben, majd még felvázol pár lehetséges eshetőséget, mely arra engedtet következtetni, hogy túl sokat tud róla.
- Nem volt csokis fánk... - John megállt, megvakarta a tarkóját, majd ujjait a szája elé húzta és csak rázta a fejét a döbbenettől. - Ne izélj már, biztos neked is vannak ilyenjeid!
- Nem Gabe, nincsenek. Sőt, a legtöbb embernek nincsen ilyenje... Te vagy az egyetlen ember, akiről tudok, hogy elrontja a napját, ha nem csokis fánkot reggelizik. Mert tudod mi, normál és egyszerű halandók, beérjük egy lekvárossal is, vagy ... és kérlek ne térj ki a hitedből ... egy üressel is!
- Menj a francba! - gyűlölöm, ahogyan gúnyolódik rajtam, de nem tehetek róla, így is kedvelem. Azt hiszem...
- És hogy oldottad fel a gordiuszi csomót?
- Egy másik fánkozóba kellett mennem, egy utcával arrébb.
- Egy hős vagy, egy igazi hős! Azt meg inkább némítsd el, tudod, hogy mennyire gyűlöli a prof, ha megzavarják az előadását a hematómákról és más vérrel teli duzzanatokról. - engem is meglepett, hogy megcsörrent a telefonom, hiszen erre hetek óta nem volt példa, és még inkább ráncoltam a homlokom, amikor láttam, hogy nagynéném a hívó fél.
Amikor megszólalt, hallottam a hangjában a szomorúságot, hallottam, hogy a könnyeivel küzd. Megálltam egy pillanatra. Láttam, ahogyan John elsiet mellettem, majd ahogyan visszafordul, és csak néz rám, meg mond valamit, de csak a szája mozgását láttam, a hangját nem hallottam. Az ujjaim közül kifordult a bögre, s láttam John arcán a félelmet, az aggódást, a döbbenetet. Erőtlenné vált a kezem, a telefonom is a padlón landolt, csak azt láttam, hogy darabjaira törik a fekete-fehér márványon.
- Gabe...? - lépett vissza hozzám John, hogy megtartsa eszméletvesztett testem.

// Négy napja
- Hogy bírod?
- Szarul... - őszintén válaszoltam neki, és okkal nem tettem mögé a "de büszkén" szavakat. Amikor meghallottam a hírt, összetörtem, s azóta csak önmagam kóborló szelleme vagyok. - Miért nem szólt? Miért nem mondta el? Úgy értem, nem volt közöttünk jó a kapcsolat, főleg azok után... De miért nem hívott fel? Miért így kellett megtudnom?
- Nem tudom öregem, most nem tudok semmi okosat mondani.
- Nem baj, elég, hogy itt vagy John! - próbáltam elereszteni felé egy mosolyt, de John megértette, hogy grimaszom nem volt túl őszinte. Sóhajtottam, majd hátradőltem a padon és a nyitott koporsót kezdtem fürkészni. Ott feküdt ő, az apám, akivel utoljára fél éve beszéltem, akivel haraggal váltunk el és már nem lesz lehetőségem, hogy rendbe hozzam vele mindazt, amit egymással tettünk. Figyeltem merev vonásait, néztem arcának élettelen jegyeit, s egy könnycsepp indult el a szememből, amit szinte azonnal elhajtottam, amikor a család egyik barátja közeledett, hogy részvétét nyilvánítsa ki. Beszélgettünk pár szót, megígértük egymásnak, hogy a szertartás után még váltunk pár szót, hogy keressük majd egymást telefonon, de mindketten tudtuk, hogy egyik sem fog megvalósulni. Túlságosan eltávolodtam már a rokonságtól, az ismerősöktől, hogy számítsanak.
- Ne nézz balra! - hát persze, hogy balra kellett fordítanom a fejemet, de bárcsak ne tettem volna. Bárcsak követtem volna John utasítását, bárcsak megfogadtam volna az intelmet. - Maradsz... Elengeded a témát és nem szólsz hozzá!
Mindketten tudtuk, hogy nem ezt fogom csinálni és az sem tartott vissza, ahogyan John ujjai a csuklómra fonódtak.
- Mit keresel itt? - álltam útját Kellynek, ahogy próbált leülni a padsorok közé, s amikor próbált kikerülni, akkor sem engedtem tovább.
- Ne csinálj jelenetet Gabe, ne itt, ne most! - kiabált suttogva, engem azonban nem hatottak meg sem a szemében látható szomorúság, sem a sírástól véreres tekintet. Már nem tudtam hinni neki, már képtelen voltam bízni benne.
Két évig voltunk együtt. Két túlhajszolt, áttanult, kialvatlan évig, s ha azt mondta volna, hogy ez így nem megy neki, ha elém áll és bevallja, hogy több kell neki, akkor lehet még mindig együtt lennénk ... vagy már külön utakon járnánk. Ő azonban másnál keresett vígaszt, másban találta meg a törődő férfit, mást akart. S az a másik most ott fekszik a koporsóban, arra várva, hogy minden szerette elbúcsúzzon tőle.
- Szerettem őt Gabe, miért nem tudod elfogadni? - fakadt ki, a mellkasomat ütve ökölbe zárt tenyerének élével, majd a negyedik vagy ötödik csapás után hirtelen átölelt és a nyakamba fúrta az arcát. - Sajnálom, annyira sajnálom, de megtörtént és...
Elléptem tőle, majd kifelé indultam a templomból, nem is nézve magam mögé siettem ki a padsorok között. Friss levegőt kellett szívnom, érezni akartam a decemberi hideget az arcomon, akartam az ujjaimat görcsbe rándító fagyos szelek érzetét.
- Miért nem hívott fel? Miért nem kért bocsánatot?
- Nem tudom öregem, nem tudom... - John utánam hozta a kabátomat, majd felsegítette rám és gyalog elindultunk az állomás felé.
- Találkoznom kell vele. - ahogy egymás mellett sétáltunk, nem kérdezett vissza, hogy kiről van szó, hiszen pontosan tudta, hogy Mirre gondoltam.

// Ma
Egy hete nem indítottam el a számítógépem, egy hete porosodtak a billentyűk a klaviatúrán. S most, amikor a villogó kurzort figyelem, fogalmam sincs, hogy mit írhatnék. Fogalmam sincs, hogyan mondjam el neki, fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá, csak azt tudom, hogy látni akarom őt, hallani akarom a hangját, érezni az illatát, elveszni a mosolyában, a tekintetében...
Sóhajtok. Egy levélre válaszolok, a kórházból keresnek, hogy mikor megyek vissza. Még két napot kérek a személyzetistől, amit a következő levelében meg is ad. Még két napom van, hogy feldolgozzam, két napom, hogy átértékeljem, két nap, hogy továbblépjek.
Azt az aprócska kis képet figyelem, amit megosztott velem, nem túl jó minőségű, kicsit elmosódott, de nem érdekel, nem azért akarok vele találkozni, ahogyan kinéz, hanem amit megérintett bennem. A bensője villanyoz fel, a válaszai csábítottak el, a gondolatai, a kifejezései. - Szedd már össze magad!
Korholom le a monitorban látszódó tükörképem, majd újra a kurzort figyelem és egy sóhaj után a következőket írom le:

"Beszélnünk kell. Személyesen."

Kezembe veszem az egeret, a küldés gomb felé terelem a mutatót, majd le akarom nyomni a bal gombot, őszintén el akarom küldeni az üzenetet, de valami visszatart, valami visszafog. Hátradőlök a székemben, majd a plafont kezdem bámulni és rá gondolok. Kétkedem magamban, mi lesz, ha nemet mond? Kérdések és kusza teóriák cikáznak a fejemben, mi lesz, ha elutasít?
- Akkor legalább tudod, hogy nem ő volt az... - válaszolom meg magamnak a kérdést, félhangosan mormolva a szavakat, ami így is elég volt, hogy halk nyüsszögést váltson ki a kutyámból. - Te sosem hagysz el, igaz Sammy?
Simogatom meg a kobakját, ahogyan a fejét a combomhoz fúrja és újabb nyüszítéssel próbál megvígasztalni.
- Küldés. - mondom ki a szót, ahogyan mégis rányomok a gombra, majd kikapcsolom a gépet és elindulok a közeli parkba a kutyámmal. - Kérlek Mir, nem utasíts el...