Samuel & Katniss A man falls in love through his eyes, a woman through her ears.

Mint valami eszelős úgy vágom be magam mögött az ajtót, magára hagyva a nővéremet a hülye gondolataival együtt. Arra azért még volt eszem, hogy amíg nem figyelt a zsebembe vágjam a szekrényen felejtett pénzt, mert biza ha már ki tessékelt a házából és le húzta a wc-n azt a fehér szépséget, amiért a kínok kínját kellett átélnem, akkor tartozik nekem ennyivel. csalódott vagyok, ideges és magányos is. A testvérem, akiért én bármit megtennék csak úgy ki dobott este az utcára miután kigyót-békát rám ordított. És mindezt miért? Mert neki épp ma kellett a szobámba be mennie pakolászni és tiszta véletlenül is a kezébe akadt az életben az egyetlen boldogságom okozója. Oké, én tehetek róla, hiszen megígértem, hogy soha többé nem nyúlok drogokhoz, de egyértelműen csak azért mondtam ilyesmit, hogy le szálljon rólam. Abba hagynám én szívesen, de minek? Amikor be vagyok állva boldognak érzem magam. Ez pedig épp elegendő ok arra, hogy folytassam azt az életmódot. Még az ajtót is képes volt bezárni mögöttem, én meg itt állok az utcánk kellős közepén és közben azon töprengek, hogy hova a francba menjek? Este van...és hideg. Komolyan azt akarja, hogy az utcán aludjak? Két lehetőség játszódik le a fejemben, ahol meghúzhatnám talán magam. Az első a főnököm, de azt épp ilyen hamar ki is verem a fejemből, mert ő valószínűleg a barátnőjével lehet és csinálhat vele akaármit, amit nem szeretnék látni, a második meg... Samuel. De mennyi az esélye annak, hogy be fogad egy éjszakára? Mert  csak annyit kéne át vészelnem valahol, holnapra egészen biztos, hogy Mira is lenyugszik. Bár megérdemelné, hogy megbűntessem és legalább egy kerek hétig ne kerüljek a szeme elé, hogy had idegeskedjen csak. A nagybátyámhoz pedig nem mehetek vissza, mert az olyan lenne, mintha önszántamból sétálnék ismét a személyre szabott börtönömbe. A nővérem mellett legalább egy kicsit szabad lehettem. Végül az első taxit, amelyiket megpillantom intem le, be ülve abba pedig anélkül, hogy átgondolnék bármit is adom megneki a Sam bárjának a nevét, bár a jó ég tudja, hogy mit is akarok igazából. Alig pár napja találkoztunk utoljára, és valamiért azóta egyre többször gondolok rá, ami így bele gondolva is elég kínos. De Ő az egyedüli olyan, aki annak ellenére, hogy gonoszkodott, de megvédett a saját barátjával szemben, bár én magam sem értem, hogy miért. Azt hiszem, hogy nagyon nem kedvel amiatt, hogy drogozok, bár ez nem mintha engem érdekelne. De... egy kicsit mégis. Mert nem szeretem, ha valaki utál. Elmosolyodok, ahogy eszembe jut az miként fenyegette meg a taxist, aki olyan kedves volt, hogy még azt is megvárta amíg be érek a házba mielőtt elment. Nagyon a szívén viselte mindazt, amit Sam mondott neki, én meg komolyan úgy éreztem magam közben, mint valami králylány, aki teljes védelmet élvez. Amint megáll az autó, izzadni kezd a tenyerem és mintha még izgulnék is egy kicsit. vVégül aztán ki fizetem a fuvart aztán gondolkodás nélkül indulok meg a bár irányába, ahol elhaladva a kidobók mellett, már a tömegen próbálom átverekedni magam, abban bízva,hogy megtalálom Samuelt és a hülye barátjával sem futok össze ismét. Talán segít egyetlen éjszakára abban, hogy ne kelljen az utcán maradnom. Csak valahogy ki kell bírnom, hogy ne beszéljek neki a drogok utáni sóvárgásomról. Mert ha ő is el zavar, akkor fogalmam sincs tényleg, hogy mit fogok csinálni. Szerencsémre meg is pillantom a pult mögött ismét az egyetlen reménységem, bár nem mintha teljesen jó ötletnek tartanám ezt az egészet. Bár melyik ötlet jó igazából, amit hozni szoktam? Semelyik.
- Szia. Megint. - mosolygok rá, mintha olyan természetes lenne ez most tőlem, és azt sem tudom eldönteni, hogy ki mutassam-e, hogy mennyire szomorú vagyok, vagy inkább nem. Tuti biztos, hogy azt hiszi, hogy már megint kunyerálni jöttem. Pedig nem. Vagyis nem azt, amire gondol, bár az igaz, hogy nem lenne rossz, az sem.
- Azt hiszem, hogy innék valami erőset. Nagyon hosszú napom volt. Tudom, hogy azt kérted, hogy többet ne jöjjek ide, de az a szerencse, hogy nem szeretek nagyon szót fogadni senkinek. - vonom meg a vállam kerülve  a tekintetét és közben azon töprengek, hogy miként kéne elő állnom azzal, ami miatt lényegében most itt vagyok. Mintha lenne annak bármi értelme. - Szóval... egy kicsit bajban vagyok és... nem nagyon van akitől segítséget kérhetnék. - bököm ki végül megvakarva a fejemet és remélem, hogy nem hiszi azt, hogy csak a szívességek miatt szeretek ide járni. Lényegében pontosan ez történik, de azért jó, hogy újra találkozunk, nem? - Meg szeretném megint megköszönni a múltkorit. - fűzöm hozzá, és bízok abban, hogy nem borul el ismét az agya, és épp olyan kedves állapotában kapom el, mint amilyenné pillanatok alatt akkor is változott. Mert az a védelmező énje igazán szimpatikus volt.

Samuel & Katniss A man falls in love through his eyes, a woman through her ears.

Én magam sem értem, hogy miért épp Samuel az, akitől elvárnék bármiféle segítséget, de ha már el jutotta idáig, semmiképp sem szeretnék kihátrálni. Így amolyan lesz ami lesz alapon vetődök fel a bult előtt lévő magas székre és próbálom elő vennia lehető legbályosabb mosolyom is. Nem felejtettem el egyáltalán azt, hogy legutóbb milyen durva volt, és hogy, mit szeretett volna tenni velem, viszont azután meg is mentett, ami miatt igencsak nagyott nőtt a szememben. Nem tudom megmagyarázni, hogy pontosan mi is az, ami a fejemben van, de valamiért azt érzem, hogy Ő nem is rossz igazából, csak próbál annak látszani. Ha annyira szőrnyű ember lenne, akkor nem hátrál ki a tervétől csak azért, mert meglátja rajtam azokat a hegeket. Sőt, Ő maga vetett volna az erőszakos haverja lábai elé. De mindennek az ellenkezője történt és ez épp elég ok arra, hogy segítséget merjek kérni tőle. Bár azt hiszem, hogy amit akarok, arra nem igazán számítana jelenleg, sőt szinte biztos vagyok abban is, hogy azt fogja hinni, hogy drogozni akarok. Az is igaz mondjuk, hiszen a nővéremnek köszönhetően oda lett mindenem, de jelenleg sokkal fontosabb az, hogy ne kelljen az utcán éjszakáznom. Félek a sötétben, hideg van, és a város tele van mindenféle gonosz emberrel. Nem is értem, hogy Mira hogy képzelte ezt. Talán vissza engedne, de ahhoz túlságosan büszke vagyok, hogy könyörögni kezdjek neki. Kicsit mondjuk barátságosabb fogadtatásra számítottam volna, de az a jó, hogy kitartó vagyok.
- Tudom, hogy rá érsz. Te vagy itt a főnök. - emlékeztetem, bár valamiért kétlem, hogy ezt elfelejtette volna. Fel könyökölök a pultra és unottan nézem miközben ki tölti a tequilát, és eldöntöm, hogy nem számít, hogy mennyi időt kell várnom arra, hogy szórakoztasson, én innen akkor sem megyek. Mert nem szoktam hamar feladni, na meg jelenleg egyébként sincs ahová mehetnék. Nagyon bízok abban, hogy elég jó ma a kedve ahhoz, hogy még egy szívességet tegyen meg értem, bár ez sokkal furább, mint amit legutóbb kértem tőle azt hiszem. Tudom... kicsit őrültség azok után, amit csinált, nem is gondolnom, hogy épp az ő lakása lehetne számomra a menedék, de hát úgyis jobb, mint az utcán maradni. - De nem ám! - vágom rá rögötön a vissza kérdezésére, és még a fejemet is megcsóválom, mert biza legtöbbször mindennek az ellenkezőjét szoktam tenni, mint amit el várnak tőlem. Így vagyok itt annak ellenére is, hogy megkért, hogy ne jöjjek. Le pillantok az italra, amit elém tesz, majd vissza rá, de a mosolyom szépen lassan el is tűnik az ajkamról, amint egyre közelebb és közelebb hajol hozzám. Érzem, hogy elvörösödik a fejem a zavartól, nyelek egyet, és a szavai csak még inkább elérik nálam azt, hogy képtelen legyek a normális gondolkozásra. Vajon csak szórakozik velem, vagy komolyan provokálni próbál? Értetlenül nézem, és egy kósza tincset a fülem mögé rejtve igyekszem le is venni róla a tekintetem, bár kutya legyek, ha tudom, hogy most mit is kéne tennem.
- A tequila. Nem adtál mellé sót és citromot. - szólalok meg végül ki kerülve a kérdésére adott választ és megköszörülve a torkomat hajolok egy kicsit távolabb tőle, mert esküszöm még sosem voltam ennyire zavarban. A legkínosabb pedig az, hogy egy röpke pillanatig valóban elgondolkodtam azon, hogy még azért is megcsókoljam. De ne már! Hiszen csak szórakozik velem ez egyértelmű. Mégis miért akarnám őt megcsókolni? Ugyan már!
- Mindkettőt. Vagyis leginkább segítségre van szükségem, de ha már itt vagyok meg is köszönöm azt, hogy... szóval, hogy nem hagytad, hogy baj legyen. Meg a taxist is... egész az ajtóig kísért. - ezt olyan gyorsan hadarom el, hogy szinte még én magam sem tudom, hogy mit akartam mondani, csak bízok abban, hogy értelmesen jöttek kia hangok a torkomból és ő érteni fogja. - Ihatnál te is velem. - teszem ezt még hozzá, hogy nyerjek egy kis időt és át tudjam gondolni azt, hogy hogyan közöljem vele a jelenlegi helyzetemet. Biztosan őrültnek fog gondolni. És egy kcsit igaza is van. Szinte mindig önként, dalolva sétálok be az oroszlán barlangjába. De ő nem fog bántani. Hiszen ő is el mondta, hogy nem akar velem semmi rosszat tenni. Akkor mégis mi baj lehet abból, ha segít?
- Össze vesztem a nővéremmel... - kezdek bele végül, be vetve az ártatlan tekintetem, mert mint mindig, én biza most sem csináltam semmi rosszat. Ha Mira nem ment volna a szobámba, akkor most minden rendben lenne. Mi keresnivalója volt különben is a fehérneműs fiókomban? - ...ki rakott a házából. Én meg... szóval nincs hová mennem éjszakára. - bököm ki végül, amiből talán már sejtheti, hogy hova is akarok kilyukadni pontosan. - Örülnék, ha el vinnél valahová, ahol meg húzhatom magam. Csak ma... - fejezem be végül, majd fel is sóhajtok, mint aki nagyon elfáradt a mondandójában. Azt persze nem mondhattam, hogy magához vigyen el. Lehet, hogy van egy másik olyan hely is, ahol senkit sem zavarok.  

Samuel & Katniss A man falls in love through his eyes, a woman through her ears.

Zavartan pislogok  miközben egyre közelebb hajol hozzám, és bár nem kéne ilyen fura dolgokat éreznem ezzel kapcsolatban, de basszus... közelről nézve egészen jó képű is lehetne, ha nem tudnám róla azt, hogy igazából gonosz. Mert hát engem is bántani akart, sőt nem is volt túl kedves hozzám legutóbb mikor itt jártam. Azzal viszont, hogy megmentett és most meg így néz rám teljesen összezavar, és jó lenne ha el tudnám dönteni, hogy komolyan azt akarja-e, hogy megcsókoljam, vagy csak ugrat. Na nem mintha csak úgy osztogatnám azokat a csókokat egyébként is. Csomó ember van még itt, már csak az hiányozna, hogy mindenfélét kezdjenek itt össze hordani. Nem mintha érdekelni szokott volna az emberek véleménye úgy általában, de mégis azért na... Én egyáltalán nem vagyok olyan lány, mint az itt lévők többsége. Ezért is hajolok végül el tőle - bár azért azt be ismerem, hogy egy kicsit nehezemre esik-, és követelem inkább a tequilához járó sót és citromot. Nem mintha olyan túl gyakran szoktam volna alkoholt fogyasztani, de azt még én is tudom, hogy a tequila ezekkel együtt jár. A lényeg... mi is a lényeg? Az, hogy itt vagyok már megint, mint valami ostoba, hogy azt reméljem, hogy képes lesz megint valahogyan segíteni rajtam. Egyáltalán a segítségről szól ez? Nyílván arról is, hiszen tényleg bajban vagyok, azonban - bár ezt sosem ismerném be -, de őt is látni akartam, azt viszont senki se kérdezze, hogy minek. Életemben először mellette éreztem magam igazán biztonságban azután, hogy meg védett a barátjától. Ez épp elég ok azt hiszem, hogy a közelébe akarjak lenni. Végül én is fel emelem a poharamar, majd szórok egy kicsi sót a kezemre, le nyalom azt onnan és magamba öntöm a tequilát, mutrázva, majd a citrommal le is nyomtatom azt, amitől látványosan még a hideg is ki ráz. Az erős ital miatt meg a savanyú iztől egyszerre borzongok össze. Az üres poharamat vissza rakom a pultra, majd egy kicsit közelebb is peccintem hozzá, jelezve, hogy jöhet a következő kör. Elvégre is ezen a helyen isznak az emberek nem? A kérdése amúgy is olyan váratlanul ér, hogy valóban rám fér még, hogy igyak. Basszus... el is felejtettem, hogy legutóbb mit hazudtam neki.
- Elég igazságtalan ez szerintem is. - vakarom meg zavartan a fejem vigyázva arra, hogy a tekintetünk ne találkozzon. Nem csak azért, mert rosszul hazudok, hanem azért is, mert még mindig zavarban vagyok az előbbi miatt. Bár végülis... az nem hazugság, hogy Mira el kergetett. - Azt hiszem jöhet a következő kör. - pillantok rá végül bízva abban, hogy nem foglalkozik többet azzal, hogy mit csináltam a fizetésemmel. Arról volt szó, hogy eltörölte a tartozásomat. Akkor meg nem tök mindegy az már? Igazából nem is értem, hogy miért tőle várom a segítséget. Csak azért, mert egyszer megvédett még nem jelenti azt, hogy kötelessége mindig az, hogy ki húzzon a bajból. Mégis azért annyira örülnék, ha segítene... A kérdésére bólintok, a nyelvem hegyén azonban ott van, hogy még mi egyébre is vágynék. Mégis azt inkább magamba folytom, mert nem szeretném, ha azt gondolná, hogy ki akarom használni. Mert úgy tűnhet, de amúgy nem azért járok ide... de nyílván, ha azt mondaná, hogy ad valami ütős cuccot megint, nem utasítanám vissza. - Öhm... csak ennyi. Milyen más fajta szívességre gondolsz pontosan? - kérdezek vissza tettetve a hülyét, holott pontosan értem, hogy mire céloz. Bízok abban, hogy majd magától fogja azt mondani, hogy nem csak szállással, de droggal is tud segíteni rajtam, holott pontosan tudom, hogy erre az esély igencsak sekély. Egyenlőre mondjuk az is elég, ha azt nem fogja hagyni, hogy az utcán éjszakázzak.
- De igen. - ismerem be végül, mert azt kár lenne tagadnom, hogy mennyi minden megfordult a fejemben ezzel kapcsolatban. - Ugyanakkor azt hiszem, hogy ha bármit is akartál volna velem tenni az akaratom ellenére, akkor arra lett volna már lehetőséged. Most meg... hát nem igazán van választásom, mint bízzak benned. Bármi jobb, mint az utcán lenni sötétben. - vonok egyet a vállamon, és bár vannak bennem kételyek természetesen, hiszen nem szokásom idegen férfiakhoz járkálni, de jelenleg nem nagyon van más választásom. - Van egyébként paprika spray nálam. Meg egy kicsit tanultam verekedni is. Na meg... elnézve ezt a helyet azt hiszem, hogy nem egyetlen szoba található a lakásodban... talán ki tudjuk kerülni egymást. Nem foglak zavarni. - sok igazság van a szavaimban, bár a paprika spray hazugság, meg ha lenne is nálam valószínűleg nem merném használni. A verekedés meg... hát azt láthatta, hogy sokra nem mennék vele akkor sem ha valóban tudnék úgy ütni, ahogyan arra tanítottak. Szóval... igazából csak annyiban vagyok őszinte ismét, hogy nem szeretném őt zavarni. Holott egy kicsit lehet, hogy mégis.  

Samuel & Katniss A man falls in love through his eyes, a woman through her ears.

Zavaromban vele együtt nevetek, bár fogalmam sincs, hogy mi olyan vicces a számára. Oké, bénán hazudok az igaz, de azért ez ennyire nem nevetni való szerintem. De legalább nem kezd megint dühöngve arról hadoválni, hogy mégis csak adjam vissza a pénzét. Azt már akkor sem szeretném, ha lenne miből, hiszen megbeszéltük, hogy tiszta lappal indítunk, vagyis adóságok nékül. Még mindig nem tudom mire vélni a hírtelen rá törő kedvességét, de nekem ez mindenképp jól jön. Sokkal jobban szeretek az emberekkel jóban lenni, mint azt érezni, hogy haragszanak rám. A tequila szinte el zsibbassza az egész torkom, nem nagyon szoktam erős italakat inni, mert könnyen megüt az alkohol és olyankor hajlamos vagyok mindenféle hülyeséget össze hordani. De néha persze elő fordul, hogy kicsit jobban elengedem magam, és ha az ital még valami droggal párosul is, akkor megnézehtem magam másnap. Mert igazából nem a részegséggel van baj, hanem sokkal inkább a másnapossággal, ami iszonyú kellemetlen. Mégis értetlen lesz az arckifejezésem, amikor a koromról kérdez. Hát úgy nézek én ki, mintha gyerek lennék? Jó, tudom, hogy a viselkedésem alapján sokszor talán annak tűnhetek, de mégis ki kérem magamnak.
- Nem illik ilyent kérdezni egy lánytól. - bököm oda végül válasznak az üres poharamat varázsolva, mintha attól megtelne egy újabba adaggal. - De nyugi... át léptem azt a korhatárt, amikor legálisan is ihatok alkoholt. - nyugtatom meg, majd a kabátom zsebébe nyúlok, hogy elő kotorásszam a megmaradt pénzem is, amit a nővéremtől vettem el és ami vissza jött a taxizásból. Néhány apró csak, de remélhetőleg elég ahhoz, hogy egy újabb italt kaphassak. Az előző meg... hát szerintem gyűjt elég borravalót ahhoz, hogy azt fedezze. Közben pedig úgy teszek, mint aki nem érti, hogy milyen másfajta szívességet várhatnék el tőle azon kívül, hogy nem hagy az utcán. Pedig nagyon is jól tudom, hogy mire gondol. Jól esne valami igazán ütős, ami azt illeti, hogy el felejtsem azt, hogy Mira képes volt az utcára dobni, de nem szívesen teszem azt most szóvá, mert nagyon nem szeretném, ha most ő is kidobna. Tényleg nincs hová mennem. Meg egyébként is van benne valami izgalmas, ami miatt semmiképp sem szeretném elveszíteni a barátságát? Nem tudom, hogy annak számítunk-e egymásnak valójában.
- Tényleg nem szeretnék most kivételesen semmi mást. - rázom meg a fejem is, hogy hihetőbb legyek, és minden erőmmel azon leszek, hogy végig vissza fogjam magam majd. Csak az a baj, hogy megszoktam, hogy a drogok miatt keresem őt... így ez olyan nehéz és egyben furcsa helyzet is. Álmomba sem gondoltam volna, hogy egyszer majd tőle fogom elvárni, hogy elszállásoljon. Főleg azok után, amit a múltkor akart tenni velem. Ostoba vagyok, hogy bízok benne. Nem tűnik úgy, mint aki hisz abban, hogy lenne nálam bármiféle védekező eszköz is, beismerem, hogy ez még számomra is nevetséges, mondjuk az igaz, hogy verekedni tanultam, még ha nem is igazán emlékszem már azokra a fura fogásokra.
- Csak egy ilyen kicsit. - és a hüvelyk meg mutató ujjammal meg is mutatom azt, hogy mennyire kicsit és talán még az is túlzás. Egyszerre könnyebbülök és lepődök meg azon, hogy valóban segíteni fog. Még mindig nem vagyok abban biztos, hogy ez helyes lenne, van bennem egy aprócska félelem is még mindig, hiszen bárhová is visz majd, minden bizonnyal csak ketten leszünk ott. Azt tehet velem majd amit csak akar, az sem valószínű, hogy lenne, aki a segítségemre siessen. De mégis egy kicsit talán örülök is, hogy egy egész éjszakát tölthetek vele. Na nem úgy.
- Szóval aggódnál értem? - nekem nagyon úgy tűnik abból, ahogy beszél. Na de vajon miért? Hiszen valószínűleg megkönnyebbülne ő is, ha megszabadulhatna tőlem. Nem lenne aki a nyakára járjon többet. - Szívesség? Tőlem? - még a szemöldökömet is össze húzom érthetetlenségemben, mert nem igazán tudom, hogy mire is gondol pontosan. Milyen szívességet tudnék én neki tenni, amit Ő maga ne tudna megoldani. Bár végülis... ha nem pénzről van szó, akkor miért ne? Remélem azért nem kell megölnöm senkit, vagy épp segítenem elásni egy hullát. Az azért kicsit sok lenne még nekem is. Nem válaszolok egyből, sőt egy ideig csak bambán bámulom a felém nyújtott kezét is, de végül aztán bólintok és óvatosan fogom meg az övét, és egy kéz rázással meg is pecsételjük az alkunkat. Bárcsak tudnám, hogy mire bólintok éppen rá. - Áll az alku. - válaszolok végül, majd hamar vissza is húzom a kezem és kelek le a székről, hogy követhessem, de minél jobban rá jövök, hogy merre is tartunk, annál inkább elbizonytalanodok. Eszembe jut az, hogy legutóbb hogyan rángatott abba a helyiségbe, és mit akart tőlem. Nem lépek be az irodának tűnő helyiségbe csak az ajtóban állok meg és figyelem, amint valamiket le vesz az íróasztalról, közben pedig szemeim előtt szinte fel tűnik az, hogy mit csinált velem itt korábban.
- Nem...nem vacsoráztam. - válaszolok végül a kérdésére, és minden erőmet össz szedve igyekszem nem más szemekkel nézni őt, mint egy gonosz, nőket bántó férfi. De mégis miért tűnik azóta másnak, hogy megvédett? Ő az első ilyen az életemben. Félre állok végül az irodája ajtajából, hogy ki tudjon jönni, egy kicsit félénket mosolygok rá, majd követem egy másik ajtóig, ami előtt szintén megtorpanok, amint ki nyítja előttem. Fel pillantok ismét rá nagyokat pislogva, majd végül ki lépek a friss levegőre, ami a hűvős ellenére is jól esik most.
Ha megindul a kocsi felé és be is ül, én is azt teszem, bár egy kicsit hezitálok, hogy előre vagy hátra üljek inkább, de végül az anyósülés felőli oldalt választom, az ajtót jól be csapom magam mögött, mert mindig attól félek, hogy ki esek út közben, és eszem ágában sincs azért biztonsági övet kapcsolni, mert ki nem állhatom. Idegesít. Végül ismét Samre nézek, még kicsit oldalra is fordulva. Olyan másnak tűnik most.
- Te igazából ilyen vagy, vagy olyan, mint amilyennek a múltkor mutattad magad? - kérdezem kíváncsian, hiszen valóban érdekel, hogy melyik a valódi jelleme. Most kicsit mintha olyan gondoskodó lenne. Ez pedig tetszik.   

Samuel & Katniss A man falls in love through his eyes, a woman through her ears.

Talán nem épp az eszemről vagyok híres, ezt többen is mondták már, viszont most valamiért egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem származik semmi problémám abból, ha egy olyan ember segítségét kérem, akitől legutóbb engem kellett volna megmenteni...majdnem. De aztán mégis, mint akinek helyére kattant az agya Ő maga volt az, aki megvédett, és talán épp ez az, ami elég magabiztosságot ad ahhoz, hogy most is elvárjam tőle, hogy segítsen. Annak ellenére, hogy csúnyán viselkedett velem, most mégis biztonságban érzem magam a közelében, épp ezért, annak ellenére, hogy tudom butaság az, ami a fejemben van, de nem hinném, hogy bármi bajom származna abból, ha nála húzom meg magam. Csak egyetlen éjszakára. Annyira szeretnék mégis néha gondolatolvasó lenni, hogy tudjam, hogy mi járhat a másik fejében. Bár egyébként sem vagyok túl jó emberismerő, de Samuelben mégis van valami titokzatosság, ami talán egy kicsit több kedvet is ad nekem ahhoz, hogy vágyjak a társaságára, mert szeretném Őt megfejteni. Talán úgy tűnhet, hogy minden egyes alkalommal, amikor valami butaság miatt felkeresem, csak a kihasználásom a cél, pedig valójában élvezem a jelenlétét is, bár, hogy miért arra magyarázatot nem igazán tudok adni. Talán szeretek veszélyes emberek társaságában lenni és veszélyesen élni. Meglepődök, hogy nem veszi el a pultra le rakott pénzt, amit azért halásztam ki a zsebemből, hogy töltsön még egy tequilát, de helyette csak vissza tolja azt nekem. Ez furcsa, mert azt hittem, hogy nem szereti ha tartoznak neki. Végül mégis csak vállat vonva, rakom vissza a zsebembe az aprókat, arra gondolva, hogy majd valami másra biztosan jól fog jönni. Egy pimasz mosoly jelenik meg az ajkamon, amint ki tölti a kért italt, és csak úgy, mint az előzőt magamba is öntöm, amit a citrommal nyomtatok, és látványosan borzongok bele újból. Igazából a tequila azok az italok közé tartozik, aminek borzasztó az íze, mégis mindenki úgy issza azt, mintha finom lenne.
- Köszönöm. Még jó, hogy te vagy itt a főnök. A többiek lehet, hogy itt tartanának most mosogatni. - meglegyezem magam a kezemmel, mert érzem, hogy kicsit elmelegedek így a második pohár után, de legalább még nagyobb bátorságot ad ahhoz, hogy tökösebbnek mutassam magam, holott pontosan tudom, hogy ha el megyek vele, akkor azt tehetne velem, amit csak szeretne, mert nem tudnám magam megvédeni, még akkor sem, ha az nem hazugság, hogy tanultam verekedni. Vagy valami olyasmit csinálni és azt is csak egyetlen alkalommal, egy rövid ideig, és nem is tetszett igazán. Sőt mi több, nem is emlékszem már egyetlen mozdulatra sem belőle. De Sam ezt nem kell, hogy tudja, mondjuk az igaz, hogy nem is tűnik úgy, mintha nagyon pánikolna emiatt.
- Mutassam meg? Jó...talán majd egyszer. De csak ha megígéred, hogy nem fogsz visszaütni. - forgatom meg a szemeimet, de azért valahol legbelül bízok abban, hogy nem lesz szükségem arra, hogy valóban védekeznem kelljen ellene. Szerintem Ő egyáltalán nem olyan rossz ember, mint amilyennek mutatni próbálja magát, azzal, hogy a tudtomra adja, hogy aggódna értem, ezt be is bizonyítja. Mert nem vagyok én neki senkije, hogy csak úgy aggódjon...mégis, ha képes annak ellenére is, az azt jelentheti, hogy szíve is van, csak valamiért nem szereti, ha az emberek ezt tudják.
- Na és nálad biztonságban leszek? Nem lesz veszélyes a közeledben? - pillantok rá érdeklődve, bár én magam nem gondolnám, hogy veszélyt jelentene a számomra most már, de azért szeretném ezt az ő szájából is hallani. - Félek a sötétben. - vallom be végül lesütött szemmel, és remélem, hogy abba a szobába ahol meghúzhatom magam, lesz valami fény is, mert amúgy mindig úgy alszok éjszaka, hogy az éjjeli lámpám bekapcsolva hagyom. Olyan rémisztő a vak sötétben arra várni, hogy végre kivilágosodjon. Bár elképzelésem sincs, hogy milyen szívességet tudna tőlem kérni, de úgy érzem, hogy semmi olyasmit nem várna el, ami bajba sodorna. - Milyen szívességről lenne szó? Szeretném előre tudni, hogy felkészüljek rá rendesen... - nem értem, hogy mi olyan létezhet, amit Ő ne tudna megoldani nélkülem, de úgy vagyok vele, hogy nekem megéri, mert nem kell az utcán lennem. Abban meg bízok, hogy nem valami hullákat kell elásnom, vagy el tegyek valakit láb alól, hanem tényleg valami normálisabbra gondol. Egyszerre vagyok kíváncsi, és félek is amiatt, hogy mit fog majd akarni tőlem. Ha bele gondolok a múltkoriba... hát remélem, hogy valami olyasmiről sincs szó.
Végül csak követem őt először az irodájáig, ahonnan nincs túl sok jó emlékem, majd az autójáig, ahová szélsebesen be is ülök, mielőtt meggondolhatná magát, és végül mégsem engedné, hogy nála töltsem az éjszakámat. Remélem útközben sem fog csak úgy kitenni valahol.
- Úgy nézek ki szerint, mint aki zöldségeken él? - vonom fel a szemöldökömet, mert minden vagyok de vegetáriánus az nem, meg egyébként is arra neveltek, hogy a készenben nem szabad vállogatni. - Majd kigondolom, hogy mit kérek mikor oda érünk. - bólintok, bár kezd egyre nagyobb lenni bennem a gyomorideg, amint elindulunk, és kétlem, hogy tudnék bármit is enni, amúgy sem vagyok túl nagy étkű. Főleg nem olyankor, amikor ideges is vagyok. Most pedig nagyon az vagyok, hiszen fogalmam sincs, hogy mi fog rám várni, csak reménykedek abban, hogy tényleg nem fog bánatni, és olyasmire sem kényszeríteni, amit nem szeretnék.
- Én nem félek tőled. Szerintem ha rosszat tennék, akkor sem bántanál, csak ezt úgy mondod, hogy ne próbálkozzak semmivel. De én... szóval én szándékosan sosem szoktam ártani senkinek. Vagyis nem akarlak hátba szúrni, de azt hiszem, hogy az közös pont bennünk, hogy én is először a saját javaimat nézem.. - épp ezért nem merem megígérni, hogy nem tennék a későbbiekben sem olyasmit, amit árulásnak venne, mert például a drogokért elég sok mindenre képes vagyok, főleg akkor, amikor már egy bizonyos ideje tiszta vagyok tőlük és egyszer csak történik valami újabb szar, ami miatt szükségem van arra, hogy valami elbolydítsa az elmém. - Vagy lehet az is, hogy én is kedvellek, és azért jöttem hozzád. Így nem is gondolok arra, hogy milyen veszélyes ez. - vonom meg a vállam, mintha olyan könnyű lenne ilyesmiről beszélni. De tényleg kedvelem, leginkább a titokzatossága miatt. Valami féle kihívást látok benne. Érzem, hogy bele pirosodok egy kicsit ebbe a beszélgetésbe, így oldalra fordítom a fejem és az ablakon bámulok ki, hogy elrejtsem azt. Mindaddig, amíg meg nem érkezünk oda, ahonnan az ételünket kell beszereznünk.
- Ugyanazt kérek, amit te. - húzom ki magam egy kicsit, holott a csípősbe nem is vagyok annyira biztos, de már mindegy. Úgyse vagyok éhes, fáradt viszont annál is inkább. - Én biztos, hogy nem! Szerinted kitisztítanám én valaha bárki autóját is? Soha! - rázom meg a fejem, majd felvonom a szemöldökömet, mert még a szobámat is utálom kitakarítani, nemhogy az autóját. Közben pedig inkább előre hajolok és bekapcsolom a zenét, még egy kicsit fel is hangosítom azt, anélkül, hogy az engedélyét kérném, mert jobban telik úgy mindkettőnknek. Remélem azért nem lakik olyan túl messze.
- Na és van valami terved? Mit fogunk csinálni, miután ettünk? Ugye... külön szobában fogunk aludni? Mert gondolom van a házadban több szoba is, igaz? - minél közelebb érünk a célhoz, annál jobban bennem van ez a félelem, bár igazából nem bánnám az egy szobát sem talán, ha abban van két külön ágy, vagy valami. Becsukom a szemeimet, és mosolyogva kezdem végül ritmusra mozgatni a fejemet hátra dőlve az ülésben. Remélem Mira most nagyon aggódik miattam, és rosszul érzi magát azért, mert képes volt az utcára tenni. Talán jobb is lenne egy pár napig a szeme elé sem kerülnöm, hogy had egye csak magát.    

Samuel & Katniss A man falls in love through his eyes, a woman through her ears.

Egyáltalán nem vagyok jó emberismerő, ez azt hiszem, hogy az elmúlt pár hónapban be is bizonyosodott, hiszen rendszerint olyan emberek kerültek az utamba, akiket normális körülmények között talán sokkal jobban szeretnék ki kerülni. Sam viszont valamiért mégis más. Titokzatos, én pedig szeretném Őt megfejteni, még akkor is, ha veszélyes. Legutóbb például, amikor bántani akart és olyan dologra kényszeríteni, amit én nem szívesen tettem volna meg, semmi mást nem éreztem iránta csak gyűlöletet és talán ha akkor valóban tovább megy, akkor most én sem lennék itt, de... aztán végül mégis Ő volt az aki megvédett a saját barátjával szemben, ez pedig akkora biztonságérzetet keltett bennem, hogy jelenleg úgy gondolom, hogy Ő az egyedüli, aki annak ellenére is, hogy azt mondja magáról, hogy nem jó ember, én rá merem bízni magam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem egy kicsi pánik amiatt, hogy hogyan fog alakulni az éjszakám egy idegen férfi lakásán, de ha rá nézek akkor pontosan azt látom rajta, hogy hiába mutatja magát ilyen keménynek, nem lenne képes olyant csinálni velem, amit én nem akarok. A szavait pedig épp emiatt el is hiszem.
- Hogyan tudsz magadtól megvédeni? - állom a tekintetét, de csak egy rövid ideig, és, hogy zavaromat leplezzem, hamar magamba is öntöm a második tequilámat. Megborzongok az íze miatt, még a fejemet is megrázom, ahogyan érzem, hogy az erős ital szinte égeti a torkomat. Nem az a célom, hogy berúgjak, utálok másnapos lenni, viszont szeretném ha valami el tűntetné a fejemben kavargó gondolatokat. Még soha egyetlen férfire sem gondoltam úgy, hogy az vonzó lenne, de a Sam jelleme valamiért nagyon is az a számomra, ami már csak azért sem jó, mert nem akarok sehogy másképp nézni rá, mint eddig. Ő csak a dílerem, akinek kicsit nyers a stílusa, és aki valamiért nem akar nekem drogokat adni. Ráadásul valamiért azt érzem, hogy csak szánalmat érez irántam. Pedig annyira nincs arra szükségem. Látom rajta, hogy meglepi a kijelentésem, így csak bólintok egyet mikor vissza kérdez. Bár nem nevet, de szinte biztos vagyok abban, hogy magában azért jól szórakozik rajtam.
- Nem teljesen... Te sosem érezted még azt, hogy a sötétség miatt sokkal nagyobb veszélyben vagy? Mármint általában akkor történnek a rossz dolgok is, mikor nem látunk. Rémisztő az egész. Főleg mikor még csend is van és hírtelen valami zajt hallasz. - próbálok neki elég kielégítő választ adni, de valamiért azt érzem, hogy így sem fog igazán megérteni, nekem meg nincs kedvem azt ecsetelni, hogy hányszor hallottam anyát éjjel felsikítani, mert apa bántotta. Arról sem akarok beszélni, hogy hányszor zárkóztunk be egy szobába a nővéremmel, le kapcsolva a lámpákat, hogy apa ránk is ne rontson, higgye inkább azt, hogy alszunk.
A kocsiban ülve kezd egyre nagyobb lenni bennem a gyomorideg is, mert azt hiszem, hogy abban a percben fogom fel igazán, hogy lényegében tényleg a lakására fogok menni. Ráadásul ott maradok éjszakára is. Kicsit ismét kezd elő jönni belőlem a bizalmatlanság, de ezt azért próbálom nem ki mutatni, mert nagyon nem lenne jó, ha útközben meggondolná magát és valahol mégis csak ki rakna. Jelenleg minden rossz gondolatom ellenére, mégis csak biztonságosabb vele lenni, mint egyedül az utcán.
- Jobb lenne, ha akkora lennék, hogy a kocsidba se férjek be? A téglákat még a kezemben sem bírnám sokáig cipelni, nem hogy a lábamon. - látom rajta, hogy jól szórakozik rajtam így akaratom ellenére is a bufli kinézetemet felváltja azért egy széles mosoly, mert hiába minden félelem, ami bennem van miatta, azért valahol mégis csak jól érzem magam a társaságában. Mármint ilyenkor, amikor egészen barátságos. Remélem, hogy így is marad majd, és nem olyan Ő is, akinek a gyógyszere minden apróság miatt el tud gurulni. Kicsit még saját magamat is meglepem a kijelentésemmel, a meglepettségét látva ha tehetném vissza is szívnám, de igazat mondok. Tényleg kedvelem Őt. Minden ellenére jelenleg mégis csak az a személy, aki épp segíteni próbál. Látszólag legalábbis.
- Miért olyan meglepő ez? Hisz az imént te is azt mondtad, hogy kedvelsz... vagyis én nem úgy. Szóval érted. Mindenkit kedvelek, aki kedves hozzám. Te pedig most épp az vagy. - próbálom menteni a menthetőt, mert nagyon nem szeretném, ha félre értené. Oké, az nem igaz, hogy mindenkit kedvelek, talán egy kicsi más is bújkál a szavaim mögött, de ez akkor sem jelent számomra olyan túl sokat. Ismét elmosolyodok azon, hogy furcsának hisz, egyáltalán nem zavar, mert én is épp ezt gondolom róla. Még mindig nem tudom, hogy melyik oldala a valódi, de talán a rosszal akarja elrejteni a jót. Vagy épp fordítva. A jóval akarja vissza folytani a rosszat. - Szóval most már lehetünk barátok is akár nem? - kérdem miközben a kajákra várunk, bár állítólag két ellentétes nem között nem létezik a barátság. Szerintem viszont nagyon is lehet olyan. Én otthon, amig a normális, régi életemet éltem, nagyon sok fiúval voltam jóban úgy, hogy közben nem képzeltem bele semmi többet. Bár azt belátom, hogy Sam kicsit azért ki tűnik mindegyiktől. Valamiért olyan más, mint akiket eddig ismertem. Érdekesebb. Ahogy ismét elindulunk és fel teszi a számomra elég kellemetlen kérdést, a saját nyálamat félre nyelve kezdek köhécselni, mert basszus... erre milyen választ lehet adni? Az igazat semmiképp. Tuti biztos, hogy azonnal az útra hajítana miatta.
- Hogy mit? Hát... ezt is azt is. - tudom le végül a választ ennyivel miután sikerül helyre jönnöm a köhécselésből és reménykedek abban, hogy ezzel le is zárhatjuk a beszélgetésnek ezt a részét. - Ugye nem akarsz most a munkáról beszélni? - adom a tudtára, hogy én biza nem szeretek dolgozni akkor is, amikor nem kell. Sőt igazából semmikor, de hát ez van. Ki bámulva a mellettem lévő ablakon igyekszem inkább az útra koncentrálni, mert nem túl bíztató a kérdésemre kapott válasza sem. Remélem, hogy tényleg Ő sem tudja, hogy mit fogunk csinálni és ez nem csak valami trükk akar lenni, miközben nagyon is tisztában van már mindennel. Talán már egy egész terve is van. Idegesen sóhajtok egyet, amint rá eszmélek, hogy megérkeztünk, és félve követem Őt a liftig, amiben végig a lábammal dobolva igyekszem nyugtatgatni magam és valóban elhinni, hogy nem fog történni semmi baj. Csak vacsorázunk, aztán egy szobában meghúzva magam ki várom, hogy reggel legyen. Talán addig Mira is megenyhül egy kicsit. Amint megáll a lift és a kulcs is elkattan a Sam lakása ajtaján, nyelek egyet, és kicsit bizonytalanul lépek be a lakásba. Már nincs visszaút, csak a reményem, hogy valóban nem tesz majd velem semmit, amit én nem akarok.
- Igazán szép a lakásod. - jegyzem meg egy helyben toporogva, bár nem túl sok helyszínt árult el benne, a mosdót viszont valóban épp elég, hogy tudom, hogy merre van. Figyelem ahogyan a tányérokat pakolássza, majd végül ki bújva a kabátomból akasztom azt fel a fogasra és még mindig kicsit megszeppenve ülök le asztal mellé, mert úgy tűnik, hogy az evéssel szeretné kezdeni. Bárcsak ne lenne ilyen gyomor idegem.
- Üditőt? - ismétlem utána értetlenül, mintha nem ismerném a szó jelentését, pedig csak inkább meglep egy kicsit. - Szerinted gyerek vagyok én? Biztosan van valami más italod is, mint az üditő. - nem szeretném, hogy azt gondolja, hogy valami alkoholista vagyok, vagy ilyesmi, de azt hsizem, hogy ahhoz, hogy fel tudjak oldódni, még mindig egy kicsi alkoholra lenne szükségem. Főleg ha már a kábítószert ki sem ejthetem a számon. Vajon a házában tart valami bódító szert elrejtve?
- Remélem a barátnőd nem érti félre azt, hogy mi... vagyis, hogy én... szóval érted. - vakarom meg zavaromban a fejem, mert eszembe jut, hogy semmit sem tudok róla igazából. Mi van ha van valakije, én meg épp itt vagyok? - Nem szeretnék kellemetlenséget okozni, de... azért hálás vagyok neked, hogy befogadtál. - mosolygok rá ismét, bár azért azt remélem, hogy mégsincs senkije. Nem másért, csak nem akarok problémát. Meg azt sem, hogy esetleg váratlanul be toppanjon valami nőcske és majd őket kelljen hallgatnom egész éjjel.     

Samuel & Katniss A man falls in love through his eyes, a woman through her ears.

Kíváncsian pillantok körbe a világos helyiségben, és nem is tudom, hogy miért lepődök meg azon, hogy ennyire menő lakása van, hiszen már a környék önmagában is elég puccos, na meg akinek bárja van és alkalmazottjai, az naná, hogy élvezi a luxus élet minden velejáróját. Van aki szerencsés és kijár neki minden jóból, míg mások kevésbé tekinthetőek annak, én azt hiszem, hogy az utóbbiak táborát erősítem, de lehet, hogy az nem is olyan nagy gond, mert eddig úgy tűnik, hogy nincs az a pénz mennyiség, amit ne lennék képes elverni pillanatok alatt. Azt hiszem, hogy ezért is tartok itt, ahol, és kénytelen vagyok egy olyan férfinél meghúzni magam, aki megmutatta már azt is, hogy milyen az, amikor nem túl kedves. Mégis értetlenül emelem rá a tekintetem, ahogyan beismeri, hogy akárcsak nekem, neki is vannak félelmei, bár azt nehéz eldöntenem, hogy őszintén mondja-e vagy csak azért, hogy megnyugtasson, hiszen ennyi idősen is még mindig félni a sötétben elég ciki.
- Mármint mi? Mi leselkedett rád a sötétben? - a kíváncsiságom kezd egyre nagyobb lenni bennem, és magam sem tudom, hogy miért, de azt érzem, hogy szeretném Őt jobban megismerni. Persze nem biztos, hogy ezzel Ő is így van, de úgy hiszem, hogy ha már megosztozunk a lakásán egyetlen éjszaka erejéig, akkor semmi bajunk nem származhat abból, ha egy kicsit beszélgetünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem semmiféle félelem vele szemben, mégis csak valami nagyon rossz dologra akart kényszeríteni nem is olyan régen, de azt hiszem, hogy mindenki megérdemel egy újabb esélyt, Ő pedig most mintha egy másik ember lenne, mint azon a napon. Tényleg kedves és abban csak reménykedek, hogy ez nem csak egy színjáték nála.
- Tudom, hogy nem fogsz bántani. Mert... szerintem jó ember vagy. Mármint most annak tűnsz.  Meg amúgy sem tartozok már neked, nem igaz? Nincs is okod rá. - vonom meg a vállam nyugodtnak mutatva magam, hiszen ha az emlékezetem nem csal, akkor eltörölte a tartozásomat valami különös oknál fogva. Szóval, ha úgy vesszük, akkor kezdhetünk tiszta lappal is, de azt inkább azért nem hozom fel, hogy mennyire szeretném, ha adna még nekem abból a múltkoriból. Azt sajnos a nővérem megsemmisítette. Amint kimondja, hogy lehetünk barátok, máris ott a nyelvem hegyén az is, hogy valamit kérjek, de aztán inkább lenyelem a szavaimat, mert nagyon nem akarom elrontani ezt az egészet. Mivel az Ő lakásán vagyunk, az Ő játékszabályai is érvényesek. A drogozás pedig azt hiszem, hogy abba most nem fér bele. Bárcsak érteném, hogy miért van annyira ellene. Meglepetten pislogok mikor a hátamba lépik, és amint megérzem kezeit a vállamon, szinte kővé dermedek. Óvatosan fordítom oldalra a fejem, így az arcunk is elég közel kerül egymáshoz. Az érdekes pedig az egészben az, hogy már egyáltalán nem azt érzem a túlzott közelsége miatt, amit korábban. Nincs bennem az a fajta félelem, ami akkor volt, amikor mocskos ajánlatokat tett fel.
- Igazad van. Viszont a munkáról beszélni kicsit unalmas. A mi barátságunk még amúgy is csak az elején tart, nem? - ha nem tudnám, hogy mennyire kemény jellemmel rendelkezik, akkor azt gondolnám, hogy megsértődött azért, mert nem adok konkrét választ a kérdésére, még egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon, de az is csak egy rövid ideig, és nem is igazán értem, hogy miért gondolja, hogy nem akarok vele beszélgetni. Nagyon is szeretnék, csak... valami másról. Sóhajtva lépek közelebb ezúttal én hozzá, és megfogom a karját, hogy hagyja abba a pakolászást egy kicsit. - Én szeretnék beszélgetni veled. Szóval... ha ettünk akkor játszhatnánk valami kérdezz-felelek játékot. Akkor jobban megismerjük egymást és...és hivatalosan is barátok lehetünk. - mosolygok rá, majd elengedve őt hátrálok is egyet türelmetlenül állva egyik lábamról a másikra, bár azt nem rejtem véka alá, hogy mennyire nem tetszik, hogy üditővel kínál. Nem értem, hogy mi bajunk lehetne még egyetlen pohár akármiből, amiben alkohol is van. Tutira csomó finom piát tart itthon. Fintorogva hallgatom szavait miközben az elém lerakott kolára nézek, végül csak lemondóan sóhajtok. Hát úgy tűnik, hogy szeret atyáskodni mások felett. Biztosan megszokta, hogy Ő a főnök és mindenki azt kell tegye, amit mond. Kár, hogy én jobban szeretem mindennek az ellenkezőjét csinálni.
- Szerinted gyerekesen viselkedek? - vonom fel a szemöldökömet, bár azt belátom, hogy igaza van egy kicsit. - Sokkal könnyebb gyereknek lenni, mint elfogadni a felnőtté válással járó sok szart. Ha akarok, akkor tudok ennél komolyabb is lenni. De így könnyebb. Mert ha azt látják, hogy gyerek vagyok, akkor úgy kezelnek... és az biztonságosabb. - magyarázom lesütött szemekkel, mintha valami hatalmas titkot árultam volna el épp. Nem is hiszem, hogy van ennek bármi jelentősége, hiszen minden egyes ember álarcot visel, csak nagyon kevesen vannak, akik épp olyanok, mint amilyennek mutatják magukat. Az viszont igencsak komolyan befolyásolhatja a barátságunkat, hogy van-e barátnője, egyáltalán nincs szükségem senki féltékenykedésére. Bár igyekszem nem kimutatni, de azért mégis megkönnyebbülök a válasza miatt.
- Nagyon vicces... - vigyorgok rá, és még meg is lepődök a kihúzott széken, de végül le ülök, holott elnézve az előttem lévő adagot, kétlem, hogy képes lennék megbírkózni vele. Becsomagolva nem is tűnt ilyen nagynak.
- Ez legalább egy közös pont bennünk. Mert én sem tudok főzni. Mindig is egy varázslónak tartottam anyut és a nővéremet amiatt, hogy néhány alapanyagból pillanatok alatt képesek össze rittyenteni valami ehetőt. - nevetem el magam, miközben neki is látok az evésnek, aztán felszisszenek, mert a tacosban lévő akármi jobban csíp, mint hittem volna. - Basszus... - mormogom majd a kola felé nyúlok, hogy azzal nyomtassam le a csípős ízt, majd kezemmel is meglegyezem magam, mert hírtelen még el is melegedek. Oké... talán nem volt jó ötlet ugyanazt választanom, amit Ő.
- Hm... nekem ez nem probléma. Ha szeretnéd, akkor majd én szórakoztatlak téged. Azt mondják, hogy abban jó vagyok. - próbálom elterelni a figyelmem a beszélgetéssel arról, hogy a tányéromban lévő étel igazából csípős, és vigyázok arra, hogy sokkal kisebbeket harapjak, mert úgy azért elviselhetőbb.
- Néhány hónapja. De utálom itt. Még mindig nem sikerült beilleszkednem. Sőt... igazából te vagy az egyetlen barátom jelenleg. - vallok szint neki ismét, időnként rá pillantva az ételemről. Minél több időt töltünk együtt, annál könnyebb megnyílnom előtte. Van benne valami titokzatosság, ami arra is ösztönöz, hogy legyek őszinte, mert akkor talán én is megtudhatok róla többet.
- Kérdezhetek valamit? - ismét félve keresem a tekintetét, de végülis úgy vagyok vele, hogy tök mindegy mit válaszol, attól még én úgyis kérdezni fogok. - Egyszer azt mondtad, hogy emberek vére szárad a pénzeden, az apukádé is... ezt hogy értetted? - tényleg komolyan érdekel, hogy mit miért mondott, mert lehet, hogy sokan ostobának tartanak, de azért a memóriám tökéletesen múködik. Minden egyes beszélgetésünkre tisztán emlékszem. Ez pedig már azóta piszkálja a fantáziámat, csak akkor nem volt bátorságom rá kérdezni.     

Samuel & Katniss A man falls in love through his eyes, a woman through her ears.

Mivel úgy vagyok bekódolva, hogy mindenről mindent szeretek tudni, így egyáltalán nem is restellek bármire rákérdezni, ami épp érdekel. Samuellel kapcsolatban pedig egyre több minden van, amikre szeretnék választ kapni, mert az a titokzatosság ami benne van, egyszerűen nem hagyja, hogy csak úgy csendben maradjak. Na de szőrnyek az ágy alatt? Hát ez még engem is meglep. Mégis írtó aranyosnak tartom, szerintem Ő egy cuki kisfiú volt valamikor. Talán még most is az, csak ugyebár azóta felnőtt, meg hát tud goromba is lenni. Remélem azt azért, hogy többet nem kell találkoznom azzal az énjével. Nem volt túl szimpatikus. Kissé mégis felszökik a szemöldököm, majd még a szám is távtva marad, amikor jobban kifejti a sötétségtől való félelme igazi okát. Az ember azt gondolhatná, hogy egy olyan embernek, akinek látszólag mindene megvan, annak mindig is tökéletes élete volt. Erre kiderül, hogy az enyémhez hasonlóan, a Sam gyerekkora sem volt olyan, mint amilyennek lennie kellett volna.
- Ezt hogy érted? - kíváncsiskodok tovább, mert bizony ha bele kezdett, akkor nagyon is örülnék annak, ha be is fejezné. Ennyitől nem lettem túl okos. Bár eszem ágában sincs tolakodni, de tudni szeretném a választ. Hogy miért érdekel ennyire, azt én magam sem tudom, de az első lépés afelé, hogy tényleg barátokká váljunk az, ha megismerjük egymást. Bár én nem szeretek az életemről beszélni, szerintem semmi fantasztikus nincs az enyémben, ellenben az övére nagyon is kíváncsi vagyok. Meg hát jó is ha egy kicsi beszélgetéssel eltereli a gondolataimat, mert azok folyamatosan azon járnak, hogy valahogyan valami kábítószerhez kéne jutnom. Szóba hozni azonban nem merem, mert nem szeretnék azzal mindent elrontani.
- Nekem mindig az számít, hogy az emberek milyenek velem. Az nem érdekel, hogy másokkal hogy viselkedsz. Hozzám most jó vagy. - állapítom meg egy kicsi túlzással, mert azért nem nagyon szeretem az erőszakot, sem az olyan embereket, akik bántanak másokat, de titkon mégis mindig jobban vonz az ilyen emberek társasága. Sokkal izgalmasabb, és könnyeb önmagamat adnom is. Sokszor próbáltam már én is rossz lenni, de sajnos másoknak ártani nem tudok. Csak akkor, ha a szeretteimet bántják. - Már sokszor próbálkoztak azzal, hogy eltapossanak. De nyugi. Egy igazi túlélő vagyok. - vigyorgok rá megnyugtatásként, bár ez valóban igaz most. Attól eltekintve, hogy ilyen vagyok, amilyen, még mindig lélegzem, pedig az elmúlt hónapokban elég sokszor voltam olyan helyzetben, amiből azt gondoltam, hogy nincs kiút. Na és láss csodát... itt vagyok Sam lakásán, annak ellenére is, hogy folyamatosan a tudtomra adja valamilyen formában, hogy nem biztonságos a közelében lennem. Én is tudom ezt, de sokak szerint öngyilkossági hajlamaim vannak, hiszen szeretem kísérteni a sorsomat. Ez van. Egy bólintással erősítem meg azt, hogy komolyan gondolom a játékot, de amint közelebb hajol hozzám egy kicsit úgy is érzem, hogy meg fogom bánni. Mégsem hátrálhatok most már ki, mert gyávának fog gondolni. Mélyeket lélegezve próbálom leplezni a zavaromat, de nem túl könnyű azt, amikor ennyire közel van hozzám. Idegesen igazítok egyet a hajamon és próbálom kerülni a tekintetét, mert valahányszor az szembe találkozik az övével, a zavarom is sokkal nagyobb lesz.
- De akkor azt, amit már megbeszéltünk nem hozhatod ismét szóba és... - el is hallgatok, mert lényegében fogalmam sincs, hogy mit akartam mondani. - ...nincs és. Azt, hogy valamit tennem kell neked, gondolom semmi olyasmit nem jelent, amire ne lennék képes. - bár mivel makacs vagyok, még azért is egészen biztos, hogy megválaszolom minden kérdését. Vagyis megpróbálom. Ha az igazság túl kínos, akkor hazudok. Vagy nem is tudom. - Jó, legyen. De ez érvényes rád is akkor. - nyújtom felé a kezem, olyan áll az alkul féle módon, még mindig arra törekedve, hogy magabiztosnak tűnjek, de nem olyan könnyű azért. Ki tudja mi mindent forgat épp a tarsolyában. Azt már előre látom, hogy sok kínos párbeszédben lesz részem. De az is lehet, hogy feleslegesen kattogok ezen, mert igazából nem is lesz az olyan szőrnyű. Megismerni egymást csak jó lehet. Azt azonban nem igazán értem, hogy miért akarom mindenképp megértetni vele, hogy a gyerekes viselkedésem mögött legtöbbször csak egy színjáték van, a válasza pedig még ennél is jobban meglep. Azt hittem, hogy ki fog nevetni, helyette viszont valami olyant lát bennem, amit senki más. Még én magam sem.
- Kisfőnök? Én? Mégis ki fogadna szót nekem? Még saját magamnak sem mindig tudok parancsolni. Nem hogy másnak. - és még el is nevetem magam, hiszen ez egy kicsit butaságnak hangzik számomra. Persze az igaz, hogy szeretek a magam ura lenni, utálom, ha bárki is meg akarja mondani, hogy mit tegyek, de legtöbbször meg is szoktam bánni a döntéseimet, mert általában hamarabb cselekszem, mint gondolkodnék. - A gyerekeket viszont hamarabb meg is sajnálják, és kevesebb veszélynek teszik ki. Hisz te is ezt érezted nem? Akkor, amikor...szóval tudod. - utalok arra a napra amikor olyan kegyetlen módon akart megalázni, de azért intézek felé egy mosolyt is, mert nem szeretném, hogy azt gondolja, hogy bármiféle tüske is maradt bennem. Azt már akkor megbocsájtottam, amikor megvédett a barátjától. Igazán nem áll szándékomban a múltat felemlegetni, tényleg szeretném, ha tiszta lappal indíthatnánk. A csípős étel azonban kicsit megleckéztet, mégis makacsul rázom meg a fejem. Nem lehet egy tacos erősebb nálam. Még csak azért is megeszem, hogy megmutassam nem vagyok én olyan gyenge. Csak kisebb falatokban kell haladnom.
- Arra semmi szükség. Megbírkózom vele. - ezt kicsit magamnak is mondom bíztatásként, de azért tetszik, hogy ilyen figyelmes is tud lenni. Komolyan nem tudok eligazodni rajta. Mitől lett ilyen kedves hozzám? Miért gondolja, hogy más vagyok, mint azok, akiket gondolkodás nélkül bántana? Vagyis ezt állítja folyamatosan... Talán ezért is merek egyre közvetlenebb lenni vele, mert valahogy akárhányszor rá nézek, nem látom azt a szemeiben, amit akkor láttam, amikor bántani akart. Mintha Ő is csak megfejteni akarna engem, ahogyan én is teszem az újabb kérdésemmel, ami látszólag meg is lepi, mintha nem számított volna arra, hogy megjegyeztem, azt, amit azon a napon mondott nekem. Én soha nem szoktam felejteni. Sem a jót, sem pedig a rosszat. Vigyorogva vonok vállat, mert ha meg kell halnom azért, mert kíváncsiskodok, állok elébe. De amit meg akarok tudni, azt meg is tudok. Vagy így, vagy úgy.  
- Nem tudom... tégy próbára. - közben abba is hagyom az evést, mert sokkal jobban érdekel a játékunk annál jelenleg, meg hát nekem ennyi amúgy is elég hogy jól lakjak. Miközben beszél, kiegyenesdve, az asztal alatt az ujjaimat tördelve hallgatom, és még azt sem tudom eldönteni, hogy meglep-e a válasza vagy sem. Ahogyan azt sem tudom, hogy félnem kéne-e minden miatt. Aki a saját apját megöli, attól vajon én mire számíthatok? Mégsem láthat rajtam semmi olyasmi érzelmet, ami ítélkező lenne, sőt, azt hiszem, hogy jobban megértem, mint bárki más. Én is sokszor éreztem azt, hogy képes lennék megölni apát, amikor bántotta anyut... vagy épp minket. Csak én szerencsésebb voltam, mert az élet nálam sokkal hamarabb megelégelte ezt.  
- Akkor ha jól értem, megölted őt azért, hogy magadat védd. - szűröm le a mondanója lényegét és az a vicces az egészben, hogy kedvem lenne megtapsolni emiatt. Még akkor is, ha nem vagyok az erőszak híve. - Szerintem helyesen cselekdtél. Vagyis nem... de mégis. Sőt... én azt gondolom, hogy nem csak magadat mentetted meg, hanem a világot is ezzel. Mert az olyan ember, aki bántja a saját gyerekét, az képzeld csak el, hogy mi mindent tehet a kívülállókkal. Az enyém rendőr volt, képzeld... - és még el is nevetem magam, mintha valami poént sütnék el, bár nem fejtem ki ezt ennél jobban, mégis ha bele gondolok, hogy arra esküdött fel, hogy megmentse az emberek sorsát, miközben otthon a saját családját tönkre tette... hát egy kicsit vicces. Aztán hamar el is komolyodok, mert rá jövök, hogy már játékban vagyunk, és a Samuel kérdése legalább annyira meglep, mint az előbb az enyém Őt. Iszok egy nagyobb kortyot a kolámból, és egyre jobban örülnék most inkább valami alkoholosnak. A lábammal idegesen dobolok, nem csak azért, mert nem tudom, hogy bízhatok-e benne annyira, hogy elmondjak bármit is magamról, de azért is, mert a drog utáni sóvárgásom is folyamatosan fokozódik bennem.
- Ha el mondom a titkomat, akkor lehet, hogy rá jössz, hogy annyira nem is különbözünk egymástól. - próbálom kerülni a forró kását, majd egy újabb kortyot iszok, mielőtt válaszolnék, bár nehéz eldöntenem, hogy melyik titkomat is kössem az orrára. - Azért  vagyok New Yorkban, mert leszúrtam a saját sógoromat. Bántotta a nővéremet. Csak meg akartam védeni. De nem sikerült, mert még mindig él. - grimaszolok és közben próbálom kerülni a tekintetét, mert kicsit félek attól, hogy másképpen fog majd rám nézni ezek után. Eddig valószínűleg egy esetlen, buta lányt láthatott bennem, én meg elárultam, hogy vannak gyilkolásra hajlamost gondolataim. De azt nem tagadom, hogy egy kicsit megkönnyebbültem, hogy kimondtam. Nem is beszéltem erről még senkinek.
- Én jövök. - még mindig mozog a lábam az asztal alatt, de azért elgondolkodok azon, hogy mi olyat kérdezhetnék, ami a legjobban érdekel vele kapcsolatban. - Miért árulsz drogokat? Na és... miért van az, hogy egyeseknek szívesen adsz, míg másokat megpróbálsz le beszélni arról? - nem akarom el rontani az esténket ezzel egyáltalán, én tényleg csak szeretném megérteni, hogy miért akarja mindenáron azt, hogy abba hagyjam az egyetlen dolgot, amitől boldogságot érzek.      

Samuel & Katniss A man falls in love through his eyes, a woman through her ears.

Minél többet tudok meg Samről, annál érdekesebbnek gondolom Őt, és a társasága is kevésbé félelmetes már, bár azért természetesen még mindig vannak bennem kétségek, hogy vajon meddig marad ilyen, meg igyekszem azért arra is, hogy nehogy olyat mondjak, amitől esetleg fel kapná a vizet és dühbe gurul. Mégis csak az Ő lakásán vagyunk épp, ez azt hiszem, hogy egyben azt is jelenti, hogy az Ő játékszabályai vannak érvényben. Ez a jelleme azonban igazán tetszik, sokkal jobban áll szerintem, mint az az érzéketlen, akinek lenni próbált. Azt azonban még mindig nem tudom eldönteni, hogy ilyen vagy olyan a természete, de addig jó, amíg velem barátságos. Bár már így is sokkal többet elárult magáról, mint azt gondoltam volna, de mégis olyan érzésem van, mintha lenne valami amiről nem akar beszélni. Nem véletlenül nem válaszol az előbb feltett kérdésemre sem, én pedig egyenlőre azt nem is szeretném erőltetni, de azért titkon reménykedek abban, hogy előbb vagy utóbb sikerül szóra bírnom, mert egyre kíváncsibb vagyok, hogy mi minden van, amit titokként őriz.
- Az lehet. De sajnos nem tehetek arról, hogy mágnesként ragad rám minden, ami nem jó. Talán valaki valami átkot szórt rám. - vonok egyet a vállamon, mert bizony rá kell döbbennem arra, hogy annyira megszoktam már ezt így, hogy el sem tudnék képzelni magamnak egy nyugis és békés napot. Unatkoznék. Azt pedig nem szeretek. Talán ideje lenne már végre a sarkamra állnom és megtanulnom egyedül, mindenféle segítség nélkül is boldogulni az életben, mert elég kellemetlen, hogy mindig szükségem van valakire. Tudom, hogy nem vagyok gyerek és azt is, hogy  ahhoz, hogy normalizálódjon az életem szükségem lenne egy normális munkahelyre, az első lépés mindenképp az lenne a rendes emberré váláshoz, azonban ez nem megy olyan könnyen. Mert gyűlölök dolgozni. Az viszont meglep, hogy Sam képes volt utánam nézni. Mégis hogyan? Na és miért?
- Mégis miért néztél utánam? Maradjunk annyiban, hogy nincs munkám. Nem titkolok semmit, csak egyszerűen nem szeretek erről beszélni. - az rendben van, hogy Ő sem él olyan tisztességes életet, talán én sem tudok róla még nagyon sok mindent, viszont akkor is jobb, ha itt le zárjuk a témát. Az azonban egyre jobban tetszik, hogy egy játékkal próbáljuk meg jobban megismerni egymást, bár egyenlőre fogalmam sincs, hogy miért is érdekel engem annyira a múltja és úgy egyébként az élete. Én sem igazán szeretek az enyémről beszélni, nagy valószínűséggel ezzel Ő is így van, de ha barátok akarunk lenni, akkor mindenképp szükség van arra, hogy megosszunk egymással néhány apróságot. Azzal viszont sikerül meglepnie újból, hogy valami oylasmit lát bennem, amit eddig még soha senki. Még, hogy kisfőnök. Én? Nem azt mondom, hogy nem tetszene egy valami olyasmi pozició betöltése, de akkor is olyan viccesen hangzik. A pénzt csak költeni szeretem, osztogatni semiképp. A főnököknek pedig az is a feladata, azt hiszem.
- Az lehet. De akkor is ott egy aprócska gubanc... mégis ki a fene hallgatna épp rám? - még mindig értetlenül pislogok felé, hiszen úgy tesz, mintha nem sikerült volna kiismernie. Elég valaki csak csúnyán rám nézzen és már fülem, farkam behúzva szaladok is el. Így, hogy lehet parancsolni? - Van ebben valami. De mit tehetnék, ha egyszer ilyen a természetem? Mindig jobb mindennek az ellenkezőjét csinálni. Tudod te, hogy milyen rossz az, amikor döntenem kell a jó és a rossz között, és valahogy mindig a rossz mellett maradok, csak azért, mert a jó nem kiabál elég hangosan a fülemben? - szélesedik ki a mosolyom, azt hsizem, hogy nem is lennék igazán önmagam, ha valaha is azt a lépést választanám, amelyikről az eszem tudja, hogy helyesebb lenne. Hát ez van... szeretek izgalmasan élni. Azt pedig csak úgy lehet, ha néha le térünk arról a bizonyos útról. Mondjuk általában annak meg is szokott lenni a következménye, de ez már mellékes. Az a fő, hogy mindig megúszom valahogyan.
- Mert ha gyerekesen néznék ki, akkor most nem lennék itt...gondolom. - a szemeimet le is sütöm, hogy ne lássa rajtam, hogy sikerül megint zavarba hoznia azzal, ahogyan végig mér, és így legalább én sem látom azt rajta, hogy a szemeivel már épp vetkőztet. Tutira nagyon sok minden megjárta már az eszét fejben... minden pasit csak az érdekel, hogy nekünk lányoknak mi is van a ruhánk alatt. Mondjuk addig nincs baj, amíg csak bámul és mindenfélét elképzel, csak tartsa be a szavát... - Zane haverod egy bunkó! Soha többé még csak látni sem akarom. Ő tuti az a fajta, akit ha tökön rúgok, nem elmenekül, hanem jól pofán vág... Hiszen az amit csinálni akart velem... undorító. - grimaszolok közben, és az oké, hogy Sam is valami olyasmivel próbálkozott - az mellékes, hogy ponéból vagy sem -, de utána meg is védett, ami már épp elég ahhoz, hogy kapjon tőlem egy piros pontot. Ha annyira rossz lenne, akkor nem verte volna képen a saját haverját, aki egyébként holt biztos, hogy sosem állt volna ki értem, hanem inkább röhögve nézte volna végig, hogy valaki meg akar épp erőszakolni. Talán még videóra is vette volna az egészet. Oké, nem is ismerem Őt, de ezek után nem is áll szándékomban megismerni.
A nagyfejűségemnek köszönhetően még azért sem adom fel a csípős tacosal való megbírkózást, bár időnként azért törlök a szemeimen is, amelyek könnyel telnek meg. Nem azért hagyom ott végül az utolsó pár falatot sem, hogy Sam azt gondolja, hogy legyőzött az étel, egyszerűen csak nem tudok sokat enni. Nem csak azért, mert haragszom Mirara és zavar az, hogy nem jutok hozzá semmiféle bódítószerhez, hanem alapjáraton gyenge étkű vagyok, ez azt hiszem, hogy meglátszik azon is, hogy olyan pehely súlyom van, hogy bárki bárhol fel tud kapni és jó messzire szaladni velem. Mondjuk még mindig jobb így, mintha gurulnék. A gondolataimat mégis eltereli a velem szemben ülő férfi vallomása, és az a meglepő, hogy még csak nem is ítélkezem amiatt felette, mert képes volt kinyírja a saját apját. Valahogy tökéletesen megértem Őt.
- Az mindegy. Azt tetted, amit tenned kellett. Vagyis hát... csak azért, mert valaki felnő és gyereket vállal, nem jogosítja fel ahhoz, hogy rosszul bánjon a családjával. Mindössze azért, mert úgy gondolja megteheti. - mintha azt várná, hogy a vallomása után messzire meneküljek tőle, az arckifejezéséből ezt tudom le olvasni. Emiatt pedig kénytelen vagyok ismét rá m-osolyogni, mert bármennyire is furcsa lehet a számára, de azért annyira nyuszi mégsem vagyok. Főleg, mert az én múltam sem teljesen makulátlan. Sokkal jobban megértem Őt, mint azt gondolná. - Néha tudok meglepetéseket okozni. - a vigyoromat pedig csak a felém tett kérdése lombozza le, még én magam is meglepődök azon, hogy milyen könnyedén sikerül mégis be vallanom azt a titkomat, amelyről egészen eddig mélyen hallgattam. A reakciója sem igazán lep meg, bár azt is mertem volna gondolni, hogy meghazudtól majd. Elvégre is, ki hiszi el rólam, hogy tudok olyan tökös is lenni, hogy le szúrok egy embert a nővérem védelme miatt? Érte újra meg tenném gondolkodás nélkül, a szemem sem rebbenne közben. Már épp kérdezném, hogy jól van-e miután sikerül félre nyelnie az ételt, de szerencsére mégis csak sikerül rendbe szednie magát, én meg csak úgy pislogok rá, mint aki bánja, hogy ezt elmondtam neki, holott egy kicsit megkönnyebbültem amiatt, hogy ki tudtam beszélni ezt egy kicsit magamból. Az első kérdésére csak bólintok, hiszen nem akarom még egyszer kimondani azt, amit az előbb, meg amúgy is szerintem ez a kérdés csak ösztönösen jöhetett ki belőle.
- Én ugyan nem menekülök senki elől! - jelentem ki úgy, mintha maga lennék a megtestesült bátorság, aztán eltöprengek azon, hogy vajon mennyit mondhatok el erről neki. Tényleg bízhatok benne? Elvégre is barátok vagyunk most már. - A nővérem most már jól van, biztonságban velem. Vagyis én élek vele, de ez mellékes. Mert kidobott. Meg találta a szobámba azt, amit legutóbb adtál és...és lehúzta a wc-n, majd ordítozva kidobott. Szóval azt hiszem, hogy kutya baja. - csóválom meg a fejem rosszallóan, azt pedig már nem is teszem hozzá, hogy Miranak voltak szabályai ahhoz, hogy vele lakhassak, amelyeket én folyamatosan megszegek. Hát ez van. Most majd foghatja a fejét, hogy vajon a kishúga kinél is tölti az éjszakát. Mert ha tudná, hogy épp a díleremnél - vagyis úgy tűnik csak volt a dílerem - vagyok, Ő maga könyörögne, hogy inkább menjek haza. - Fogalmam sincs. Emir még nem kezdett zaklatni minket. Szerintem Mirát sem, mert akkor el mondta volna nekem. Talán nem is tudja, hogy hol vagyunk. Bár én nem hiszem, hogy ilyen könnyen feladta volna azok után amiket a nővéremmel tett... De egyenlőre csendben van. - akaratom ellenére is nagyon könnyedén jönnek a szavak a nyelvemre, és így, hogy ennyi mindent el mondtunk egymásnak, kicsit úgy érzem, mintha közelebb is kerültünk volna általa egymáshoz. Mármint természetesen, mint barátok. Többet kár is lenne bele képzelnem. A whisky azonban úgy hiszem, hogy a legjobbkor jön, és nem is igazán értem, hogy eddig miért nem került elő az a csodálatos ital. Hát mióta mondom már, hogy innunk kéne valami erősebbet. Bezzeg ha Ő akarja az rendben van.
- Hm... biztosan jó pénz jön belőle. - mert gondolom másképp nem csinálná. Kár, hogy én gyáva vagyok ahhoz, hogy ilyesmikkel foglalkozzak. Félek a rendőröktől, meg attól, hogy be zárnak valami rácsos szobába. - Értem, de... én még sosem találkoztam olyan dílerrel, aki nem használja azt, amit árul. Soha nem is vonzott, hogy ki próbáld? Néha olyan jó, amikor eltűnteti a fejedből azt a sok szart és képes vagy úgy igazán szívből nevetni, legtöbbször a semmin. Én felejtésnek használom. Vagyis annak indult, aztán... hát nehéz nélküle. - vallom be végül abban reménykedve, hogy most már talán egy kicsit megért, és továbbra is segít hozzá jutnom ehhez-ahhoz. A szavai viszont el is űzik belőlem ezeket az ábrándokat, sőt szinte még rosszul is esik, hogy miket feltételez rólam. Persze nem ok nélkül, de akkor is. Épp ezért kapom el az előttem lévő italt és kortyolok abba bele egy jó nagyot, amitől még a hideg is végig fut a hátamon és grimaszolok is közben, mert nem gondoltam abba bele, hogy ilyen égető íze van.
- Szóval ilyennek gondolsz? - nézek rá kicsit össze húzott szemöldökkel, a fene sem tudja, hogy miért érint ez ilyen rosszul. Valóban ennyire rossz embernek tűnhetek a szemében? - Talán bármikor átvernélek, igaz. Mert én is haszon ember vagyok, és engem is csak az érdekel, ami jó nekem. De... sosem szúrom hátba azokat akiket szeretek. - itt el is hallgatok, mert rá jövök, hogy kicsit rosszul fejeztem ki magam, zavaromba még a fejemet is megvakarom.- Mármint a barátaimat. Ha arra gondolsz, hogy esetleg fel kutatom a házadat a drogok miatt, akkor tévedsz. Hamarabb kérném inkább...hisz már barátok vagyunk. - nem akarom meggyőzni annak az ellenkezőjéről, amit rólam gondol, viszont mégis jó lenne ha valahogy hinne nekem. Mert valamiért az fontos nekem, hogy ne nézzen ennyire rossznak. Kitelik belőlem, én is tudom. De akkor is rosszul esik ennek a felismerése.
- Halott. Bár Őt nem én öltem meg. De azt hiszem, hogy ha még egy pár évet húzza, akkor én is megtettem volna. Fel vette a rendőr ruháját és játszotta a hős megmentőt, hogy aztán mikor haza jön, a családján vezesse le a benne lévő stresszt. Leginkább anyán. - vallok szint ismét az életem egy darabkájáról, ami szintén azok a fájó pontok közé tartoznak, amelyekről nem szokásom beszélni, azt pedig ismét le nyomtatom egy újabb korty itallal, bár ez sokkal kisebb, mint az előző, és még így is bele borzongok.
- Minden drogos lányt a szárnyaid alá akarsz venni és leszoktatni azokat a szenvedélyükről? - dobom felé ismét a labdát, nem csak kíváncsiságból, de egy kicsit azért is, mert jól esne az egómnak, ha a válasza az lenne, amit hallani akarok. De természetesen felkészülök azért mindenre. Miért is lennék én kiváltságosabb bárki másnál?      

Samuel & Katniss A man falls in love through his eyes, a woman through her ears.

Ha lenne valami normális munkám, olyasmi, amit az átlag emberek csinálnak azért, hogy tisztességes úton pénzhez jussanak, akkor sem tartom valószínűleg, hogy szívesen beszélnék róla, mert önmagában a téma unalmas, így meg végképp nem. Nem csak azért, mert szégyellem, de mint kiderült néha, ha épp olyan a kedve szereti a hőst játszani. Bár nem kételkedek abban, hogy nem olyan könnyű elijeszteni, de azért mégsem szívesen úszítanám rá a munkaadómra, mert még csak annak az esélyét sem szeretném megadni senkinek, hogy bántsák Samet. Megmagyarázni ugyan nem tudom, hogy ez miért van így, de akkor is jobbnak látom, ha megtartom a titkomat.
- Most pont úgy beszélsz, mint valami maffiavezér. - nevetem el magam, holott fogalmam sincs, hogy egy maffiavezér, hogyan beszélne, de valahogy így tudnám elképzelni. Persze nem vagyok teljesen hülye, értem, hogy mire célozgat, hiszen Ő sem a tisztes élet mintapéldája, azt hiszem, hogy éppen ez is vonz benne a leginkább. Nem úgy. Vagyis hát csak élvezem a társaságát, a fene tudja miért. Azt hiszem, hogy hálás vagyok, amiért azon az estén megvédett, és még mindig azon van, hogy gondoskodjon rólam, pedig nem is lenne kötelessége. Simán az utcára dobhatna, hogy oldjam meg magam a problémáimat, de Ő mégis inkább a társaságomat viseli el. Ez pedig azt bizonyítja, hogy igazából nem is olyan rossz ember, mint amilyennek mutatja magát.
- Hát jó. Ha te mondod. Bár az életben nem lesz belőlem sosem főnök, az halál biztos. - még egy grimasz is kiül a szám szélére, holott egy röpke pillanatig azért elképzelem, hogy milyen menő lenne, ha mégis valami csoda folytán főnökké változnék, és parancsolgatnom kéne másoknak, akiknek ráadásul én adom a fizetésüket is. Nem mondom, hogy nem élvezném. Bár előb azt hiszem, hogy sokkal jobb lenne, ha megtanulnék vigyázni a pénzemre, mert elképesztő gyorsasággal képes vagyok elkölteni mindent, mintha nyomná a zsebemet. Néha értem, hogy Mira miért haragszik meg rám, de változtatni nem tudok a természetemen, még akkor sem, ha körülöttem mindenki fejre áll. Egyszerűen így vagyok bekódolva, pedig Isten bizony én próbálkozok. - Nem teljesen. Mindig azt választom, ami akkor úgy tűnik, hogy nekem a legjobb, de aztán végül rá is jövök, hogy a másik döntéssel talán jobban jártam volna. - pontosítok a megjegyzésére egy szemforgatás kíséretében, mert azt hiszem, hogy arra már Ő is rá jöhetett, hogy nem az eszem az, ami híressé tesz. A legutóbbi viselkedése után a leglogikusabb az lett volna tőlem, ha soha többé még csak a nevét se mondom ki, és most itt vagyok vele, ráadásul a lakásán. Csak merem remélni, hogy nem iszom meg a levét ennek a döntésemnek a legvégén, bár egyenlőre egyáltalán nem néz ki úgy, mint aki bármi rosszat is készülne elkövetni velem. Sőt... túlságosan jó hozzám, ami csak azért sem jó, mert én meg könnyen ragaszkodok az olyanokhoz, akik törődnek velem. Ha meg mégis csalódnom kell az ilyenekben, akkor azt pokoli fájdalmasan élem meg. Ha már eddig el jutott a kapcsolatunk, nagyon nem örülnék, ha véget érne. Talán ezért is folytom el magam a kábítószerek utáni sóvárgásom, és nem teszek rá említést, pedig ha Sam nem tudna ebben is segíteni, akkor senki. Mégis tudom, hogy egy rossz szó, és mindennek vége.
- Te most azt mondod, hogy szépnek gondolsz? - meglepetten pillantok rá miután kiszűröm a leglényegesebbet a mondandójából és már nem is igazán érdekel az sem, hogy miért segít és miért nem. Tényleg arra célzott, hogy tetszem neki? Pont én? Hát mit ne mondjak ez igazán jól esik a lelkemnek, és így legalább nekem sem annyira ciki beismernem, hogy igazából én is helyesnek tartom őt, bár nyílván én sosem mondanék ki ilyet. Vagyis ha a helyzet azt követelné, talán... a fene sem tudja mi bajom van. A tequila lehet, hogy mégis a fejembe szált. - Oké, hát én hamar megbocsájtok az embereknek igazából. De mindenképp bocsánatot kell kérnie. Mert én mindenre tökéletesen emlékszem arról a napról. - kissé lesütöm a szemem, de nem tagadom, hogy arra is célzok a megjegyzésemmel, hogy egy apró tüske még azért mindig bennem van az miatt, ahogyan viselkedett velem. De ha ilyen jól fog haladni a barátsáunk, akkor azt hiszem, hogy képes leszek elfelejteni mindent. Meglepő módon még a vallomása sem lep meg, sőt még csak ítélkezni sem tudok az miatt, hogy megölte a saját apját, viszont azok alapján, amiket eddig el mesélt, azt hiszem, hogy már sokkal jobban meg is értem Őt. Minden bizonnyal egy olyan környezetben nőtt fel, ahol nem kaphatott túl sok szeretetet, így lehet, hogy ez miatt képtelen arra, hogy az emberek felé kimutassa a saját érzéseit. Mintha valami láthatatlan pajzsot tartana maga előtt, hogy véletlenül se sérüljön. Én csak annyiban különbözök tőle, hogy nekem van egy nővérem, akire már gyerekként is támaszkodni tudhattam. Ez épp elég volt ahhoz, hogy erősebbnek gondoljam magam. Bá jól most haragszunk egymásra, de pontosan tudom, hogy ez csak ideiglenes állapot, és lehet, hogy holnaptól már minden meg is oldódik. Mondjuk attól még mindig szeretném Őt megleckéztetni, hogy aggódjon csak miattam nyugodtan.
- Köszönöm. - mosolygok rá az miatt, hogy ismételten felajánlja a segítségét Emírrel kapcsolatban is, de azért bízok abban, hogy nem kerül arra sor. Mindenesetre most már valahogy nem is tűnik olyan veszélyesnek a világ. A tudat, hogy Sam van nekem, valahogyan olyan biztonságot nyújt a számomra. - De amig a múlt árnyékként a sarkamban van, nem olyan egyszerű a jövőmre koncentrálnom, ami amúgy elég kilátástalannak tűnik. De ha meg egy kicsit be vagyok állva, akkor... mindegy. - legyintek is egyet, mert tényleg nem szeretném, ha azt gondolná, hogy erre megy ki a játék. Csak akartam, hogy értse meg azt, hogy miért lettem a drogok rabja, és, hogy valójában nem is vagyok én attól olyan rossz. Csak egy kicsit eltévedtem. Azt hiszem. - Na és nem félsz attól, hogy egyszer kicsúszik az irányítás a kezeid alól? - pislogok felé, még mindig nem értve, hogy hogyan lett ilyen erős mindazok ellenére, hogy nehéz gyerekkora volt. Annyira jó lenne, ha én is képes lennék ilyenné változni. Velem sajnos az a legnagyobb baj, hogy nem tudom még mindig a hátam mögé söpörni a múltamat, és képtelen vagyok megfelelni bárkinek is. Piszkosul élvezek lázadni a világ ellen, még akkor is, ha ez gyakran azzal jár, hogy hibákat követek el. Mégis rosszul esnek a szavai, holott valahol jogosak. De nem akarom Őt hátba támadni. Már nem.
- Na és hogyan lehet azt a bizalmat kiérdemelni? - ez tényleg nagyon fontos lenne nekem, éppen ezért is remélem, hogy segít egy kicsit abban, hogy legalább elmondja, mik az elvárásai. Megértettem azt, hogy nem akar a drogokról hallani... igyekszem is tőle nem kérni, de... mástól igen. Csak találnom kell egy másik dílert, és megpróbálni nem beállni, akkor amikor Sammel találkozok. Vagy inkább visszafogni magamat, hogy beállva ne keressem fel. A lényeg ugyanaz. -  Jó... hát engem nem is érdekel. Majd... talán egyszer leszünk olyan jóban, hogy elárulod, hogy hol tartod azokat a csodákat. Gondolom még annyiba sem szeretnél segíteni, hogy hogyan találjak egy másik dílert, igaz? - kicsit félve kérdezek, lesütött szemekkel, mert szégyellek rá nézni, de mivel nem nagyon sok embert ismerek ebben a városban, fogalmam sincs, hogy hol keressek. Vajon az a Zane nevű haverja segítene? - Bocsánat. Nem kérdeztem semmit. Vagyis én nem azért. Mindegy. Megoldom. - idegesen vakarom meg a fejem miközben kijavítom végül magam, hiszen épp arról beszélünk, hogy szerinte én kihasználom. Én hülye pedig épp úgy is beszélek, meg akaratom ellenére is hülyeségekre gondolok. Pedig esküszüm, hogy őszintén akarok a barátja lenni. Tényleg nem a drogok miatt.
- A barátságunkra.- koccintom a poharának a sajátomat, majd hozzá hasonlóan én is megpróbálom azt mind magamba önteni egyszerre, de még a felét sem igazán sikerül, mert ahhoz nem vagyok én annyira hozzá szokva. Bele borzongok, mutrázok is közben, majd ismét neki esek a pohár kiürítésének, mert az nem lehet, hogy a whisky erősebb legyen nálam. Miközben a kérsdésemre válaszol már sikerrel is járok, bár azt beismerem, hogy kicsit azért ütősebb, mint a tequila volt, amit a tacos már fel is szívott belőlem. A poharam lerakva nagyokat pislogva igyekszem értelmezni a szavait és közben nem bele képzelni semmi mást. Egyértelműen nem lát bennem semmi egyebet csak egy drogos libát, aki mindig bajba sodorja magát.
- Ez esetben akkor minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy ne rontsam el a barátságunkat. - hozzá hasonlóan az utolsó szavamat én is jobban kiemelem, ahogyan Ő is tette, de kutya legyek, ha értem, hogy milyen barátság is lehet a miénk. Mondjuk nem lehetetlen. Én hiszek a fiú és lány közti barátságokban, az igazi otthonomban is nagyon sok fiúval lógtam, viszont Sam valahogy másmilyen mint azok. Bennük nem láttam semmi férfiasat, ellenben a pártfogómmal, aki egyébként valamiért más benyomást kelt bennem, mint bárki eddig. De lehet csak én képzelgek.
- Hm? Hogy mit? - nézek rá úgy, mintha héber lennék, aki nem érti, hogy miről beszél, majd megrázom a fejem is. - Oké... a vendégszobát. Kíváncsi vagyok rá. A zuhany meg...azt hiszem jól esne. - bólogatok, mint akinek csak most esik le, hogy miről is beszél, aztán ismét akaratom ellenére is vigyor húzódik az ajkamra. - Ezzel most arra akarsz célozni, hogy én csináljak neked valami reggelit és kávét, úgy, mint... mint a  filmekben csinálják? - igazából én nagyon rossz alvó vagyok, de most hogy lőjjem le azzal a poént, hogy még csak egy rántottát sem tudok megcsinálni? Nem azért, mert hülye vagyok... csak hozzá szoktam, hogy valaki mindig megcsinálja azt helyettem. Nem vonzott a konyha. - Inkább nem gondolkodok még azon, hogy mi lesz holnap velem. Ha Mira nem jön helyre addig a hisztijéből, akkor... lehet szükségem lesz arra, hogy egész az ajtóig elkísérj, hogy ne tudjon kinyírni. - tutira ha meglátna Sammel, máris elkezdene mindenfélét össze vissza beszélni, és akkor legalább elszáll a mérge. Nagyon kíváncsi a szerelmi életemre mindig, és neki aztán magyarázhatnám, hogy nem az történt, amire gondol... Miközben Sam mellett haladok a vendégszoba felé, azért akaratom ellenére is körbe jár a tekintetem, és nem is akarom titkolni, hogy mennyire tetszik ez a lakás. Nagyon illik hozzá. Türlemetlenül nézek fel rá arra várva, hogy kinyítsa végre az ajtót, és ez amint meg történik, még pár másodpercig a szám is nyitva marad a meglepettségtől. - Huuh... ez nagyon menő. - és már be is lépek a szobába, bízva abban, hogy nem akar még ilyen hamar magamra hagyni. - De ugye nem akarsz máris ágyba dugni? - vonom fel a szemöldököm, mert igaz, hogy nem tudom hány óra lehet, de álmosnak egyáltalán nem érzem magam. Aztán leesik, hogy talán a kérdésem félreérthetően hangozhatott.- Izé... tudod, hogy értettem. - még azt is érzem, hogy bele vörösödik az egész fejem. Egyáltalán nem olyan ez, mint pizsama partyzni egy olyan barátommal, aki nőből van. Beljebb lépek a szobába, tekintetemmel igyekszem felfedezni benne mindent, mad sóhajtva ülök le az ágy szélére. Olyan fura itt lenni. Mégsem félek már.
- Légyszi még egy kicsit maradj velem. - pillantok ismét felé, halványan mosolyogva és reménykedve, hogy valóban nem azért kísért ebbe a szobába, mert álmos.    

Samuel & Katniss A man falls in love through his eyes, a woman through her ears.

Tetszem neki? Én? Hatalmas szemeket meresztve bámulok rá, pontosan úgy, mint aki nem érti, hogy a másik miről is beszél, mert basszus... ezt tényleg nem nagyon értem. Oké, talán nem kéne ettől mindjárt hanyat vágom magam, mert nem olyan nagy ügy egyébként, de... de mégis. Én vagyok az a lány, aki minden téren a szerencsétlenség megtestesítője, akinek sosem - vagyis nagyon ritkán - mondanak szépet a férfiak, és Sam a maga módján ugyan, de megdícsért. Könnyebb lenne nem is komolyan venni, hiszen minden bizonnyal megártott neki a mai nap egy kicsit, de mégis örülök, hogy ilyeneket mond, és nem csak azért, mert dagad a májam miatta. Hanem csak, mert... csak úgy. Egy kicsit talán nekem is tetszik Ő, de nyílván ezt hangosan én sosem mondanám ki. Sóhajtok egyet végül, hogy vissza térjek a való életbe, mert gondolatban már jóval többet képzeltem bele így is mindenbe, mint azt szabadna, vagy, mint ami rám lenne jellemző, és úgy döntök, hogy nem is kerítek ennek inkább olyan nagy feneket, ahogyan annak sem, hogy a Zane nevű haverja valaha fog-e tőlem bocsánatot kérn, vagy sem. Igazából ez annyira nem érdekel, bár egészen biztos, hogy a történtek után sosem fogok tudni rá túl jó szemmel nézni. Én is szoktam beállva lenni, de attól nem támadok rá senkire. Ez szerintem az ember jelleméből fakad.
- Lehet, hogy egyszerűbb lenne úgy minden, de én nem szeretek a jövőn agyalni, sem pedig előre gondolkodni a holnapon. Nézd... most tiszta vagyok. Csak az a kevés alkohol van bennem. Na és? Attól még mindig nem lesz ahol aludnom holnap, ha a nővérem továbbra is hisztizni fog. - ezzel arra akarok célozni tulajdonképpen, hogy valami baj velem van, nem pedig azzal, hogy épp drogok hatása alatt vagyok-e vagy sem. Akkor sem vagyok túl szerencsés az életben, ha igyekszem normálisan viselkedni. A vállamon ülő kisördög valahogy mindig annyit suttog a fülembe, hogy ha két napig sikeül is a normálisak táborát megerősítenem, akkor a harmadik napra már biztosan ez változni fog, mert... hogyan is válhatna egy függőből nem függő?
- Hisz a haverod is be volt állva. Ha én be lennék, attól még tudnék dolgozni. Becsszó, Sőt... lehet, hogy még jobb is lenne a munkához a kedvem, ha... Mit értesz legális munka alatt? Nagyon szeretnék bizonyítani. Nem csak neked. A nővéremnek is. De én nem ígérhetek olyant, amit nem biztos, hogy be tudok tartani, mert nézd... - a jobb kezem óvatosan emelem fel, hogy lássa mennyire remeg, és nem a félelemtől - az már nincs bennem -, hanem sokkal inkább amiatt, mert két napja tiszta vagyok, és nem olyan könnyű elviselni. Pedig tényleg nagyon örülnék, ha megszabadulhatnék a függőségemtől. Vagyis nem mindig. De most jó lenne, ha nem éreznék így. A kezemet vissza húzva sütöm le a szemem, mert úgy érzem, hogy a bizalmát így csak még ennél is jobban eljátszodtam, szégyellem is magam a szavaim miatt, aztán végül a fejem felemelve a kijelentésére, étetlenül nézek rá. Most akkor mi is történik?
- Ehm... ez most azt jelenti, hogy adsz nekem drogot, de...akkor meg elveszítem a... barátságodat? Vagy nem értelek. Sam, én... szóval nekem tényleg fontos, hogy bízz bennem. - részben örülök annak, amit mondott, de ugyanakkor van is valami a szavai mögött, ami elbizonytalanít. Nem is értem igazából, hogy miért is fontos nekem ennyire ez az egész. Hisz eddig is csak egy díler volt, és annál nem több. Bárcsak ne mutatta volna meg azt, hogy tud ilyen aranyos és barátságos is lenni. Úgy sokkal könnyebb lenne most minden.
- Valóban? Hát akkor majd, ha megnéztem a szobát le jövök. Gondolom azért kulcs van a fürdőszobához. - szeretném ha tudná, hogy épp annyira nem bízok benne én sem, mint ahogy Ő nem bennem, hisz legutóbb nem volt túl szép, amit tenni akart velem, szóval gondolom az valahol érthető, hogy zuhanyzás közben magamra zárnám az ajtót. Nem mintha nem lenne már elég merész az is, hogy egyáltalán itt fogok aludni nála.
- Nem. De legalább azzal lenne elfoglalva, hogy ki vagy és mit csináltunk együtt. - vallom be kicsit szégyenkezve, mert valamiért az embereknek az egyértelmű, hogy ha egy  férfi és nő egy házban éjszakáznak, akkor... Szóval Mira még mindig nem tudja, hogy én nem szoktam olyasmit csinálni, ami.. - Azt semmiképp sem szeretném, ha rá ijesztenél. Csak ha te is ott leszel velem, akkor... egészen biztos, hogy kedvesebb lesz majd. Nem fog rögtön elkergetni. Vagyis remélem. - Mirat ismerve, egyből lázba jönne, hogy végre lát egy pasival, bár valószínűleg nem örülne azzal, hogy az a pasi a dílerem, meg hát valljuk be, valóban nem is néz ki Sam úgy, mintha angyal lenne, dee... a zavarom aligha tudnám leleplezni előtte, miközben farkasszemet nézünk a buta elszólásom után, és még csak választ sem igazán tudok adni a vissza krdezésére, mert már így is csak össze vissza beszélek. Mégis mi a fenéért akarom, hogy itt maradjon velem? Érzem, hogy tűzpirossá válik az arcom, idegesen szorítok rá az ágyat belepő takaróra, miközben egyre közelebb ér hozzám. Igazából nem is azzal van a baj, hogy közelít felém, hanem inkább azzal, ahogyan végig engem néz. Nyelek egyet, amint már elég közel kerül hozzám, majd a következő percben már a lábamon állva, hozzá simulva vagyok kénytelen tovább a szemeibe nézni, és csak nagyokat nyelve, kezeimet a mellkasának támasztva próbálom kitalálni, hogy mire is készül. A legjobb az lenne, ha elhúzódnék tőle, mielőtt késő lenne, de mégsem akarok kihátrálni ebből a helyzetből. Érzem, hogy a tenyerem izzadni kezd, a szívem egyre hevesebben ver, és ahogy a másik keze a tarkomra simul, ezzel végérvényesen megakadályozva a menekülésem, nem tudok - sőt nem is akarok - mást tenni, csak engedni, hogy a pillanat magával ragadjon. Még a szemeimet is becsukom miközben az ajkunk össze tapad. Az egyik kezemet óvatosan szabadítom ki kettőnk közül, és szinte ösztönszerűen ölelem át a nyakát, de a másikot még mindig ott tartom, mintha azt szeretném, hogy legyen valami mégis, ami közénk áll. Ezúttal semmi durvaságot nem fedezek fel benne, sőt... olyan gyengéd. Fogalmam sincs, hogy mennyi időmbe telik végül megértenem, hogy mi is történik, de, mintha valaki fejbe kólintott volna, úgy veszem le ajkam az övéről, elhúzódni viszont nem akarok még mindig.
- Én...te... vagyis mi... öhm...ilyent szoktak csinálni a barátok? - pislogok rá értetlenül, mert fogalmam sincs még mindig, hogy ez mi a fene is volt, mégis az a legfurcsább, hogy nagyon is élveztem. - Azt hiszem, hogy lehetett valami abban a whisky-ben. - széles mosolyra húzódik a szám és még mindig csak a tekintetét figyelem, mintha arra várnék, hogy ismét megcsókoljon, mert én ugyan nem fogom. Én nem is szoktam ilyeneket csinálni.     

Samuel & Katniss A man falls in love through his eyes, a woman through her ears.

Kérdésére bólintok, holott egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy bíznék benne, azonban nincs más lehetőségem, mint elhitetni vele, hogy igen. Hisz ez az Ő háza, én meg önként és dalolva jöttem ide. Bár próbálom elfelejteni azt, hogy legutóbb milyen mocskos dolgot akart velem tenni ez néha akaratom ellenére is az elmémbe villan, ugyanakkor azóta sokkal több jót is tett értem ahhoz, hogy ne futamodjak meg. Nem mintha lenne hová mennem és nem az lenne a célom, hogy Mira idegeskedjen amiatt, hogy hol vagyok épp, kivel és milyen őrültséget csinálok. Megérdemli. Ahogyan Sam is, hogy megpróbáljak alkalmazkodni hozzá. Már többször is a tudtomra adta, hogy utálja az olyanokat, mint én is vagyok, mégis képes minden ellenére is megtűrni maga mellett, sőt, még munkát is ad, ami igazából az első lépésem lenne afelé, hogy tisztességesen éljek. Bár a drogokoról nem valószínű, hogy bárki kedvéért is képes leszek lemondani.
- De fog. Mira fél az olyan emberektől, mint Te vagy. De épp ettől lenne vicces az egész. Ugyanakkor azt hiszem, hogy ha jobban megismerne, akkor kedvelne. Ha annyira rossz lennél, akkor... - nem fejezem be a mondatomat,  mert eszem ágában sincs alá adni a lovat, vagy elérni, hogy épp az miatt, hogy még mindig a rosszat lássam benne csak, valami butaságot akarjon velem tenni. Mégsem akarok elhúzódni tőle, amint magához húzva tapad rá az ajkamra. Bár talán a lelkem legmélyén tisztában vagyok azzal, hogy ez mennyire nem helyes, jobban járnék, ha ellökném magamtól és rá szólnék, hogy soha többé ne merjen ilyent tenni, viszont az a baj, hogy piszkosul élvezem az egészet. Annyira, hogy szinte nehezemre esik végül mégis elhúzódnom tőle. De a mohósága azt sugallja, hogy szeretne ennél is tovább menni, én pedig egyáltalán nem vagyok olyan lány. Nem akarok senki életében csupán egy kaland lenni. Mélyeket lélegezve pillantok fel rá, egyszerre kerít a hatalmába a vágyakozás és a félelem érzése is, hisz nem tudhatom, hogy mire lenne képes, ha ennél is tovább megyünk majd. Mi lesz, ha nem fog tudni leállni? Csak ketten vagyunk, az sem lenne, akitől segítséget várjak.
- Tényleg nem igazán volt még ilyen barátom. - rázom meg a fejem, mintha magam is próbálnám felébreszteni egy álomból, hisz kutya legyek, ha értek az egészből bármit is. Akaratom ellenére is az alsó ajkamba harapok, amint megérzem az érintését a hátamon, aztán meglepetten, szinte értetlenül pislogok felé, amint elengedve engem hátrál tőlem. - Persze... a tusolás. Majdnem kiment a fejemből. - nem túl könnyű bármi másra is koncentrálnom az imént történtek után, mert egyszerűen nem értem, hogy mi a fene volt ez. Most akkor tényleg csak úgy ki megy a szobából és magamra hagy? Na nem mintha akarnék még bármit is tőle, de... de akkor is. Mi változott meg benne az utóbbi találkozásunk óta? - Hát akkor... jó éjt, Samuel. - vonok egyet a vállamon, mintha nem érdekelne egyáltalán, hogy magamra hagy, de azért érzem, hogy tűzpiros az egész arcom. Csak akkor vagyok képes végre elmozdítani a földbe gyökerezett lábaimat, amikor Sam magamra hagyva csukja be a szoba ajtaját. Még mindig teljesen ledöbbenve nézek utána, majd ülök le az ágy szélére. Basszus. Mi csókolóztunk.

Egész éjjel forgolódtam az ágyban és akaratom ellenére is azon kattogott az agyam, hogy mi volt az a jelenet itt az este, na meg egy kicsit bennem is volt egy olyan félelem, hogy valami elborul majd a Sam agyában, és mégis rám fog rontani. De nem történt semmi ilyen. Komolyan mondta, hogy nem fog bántani. Fogalmam sincs, hogy mikor nyomhatott el végül az álom, de annak ellenére, hogy nem aludtam túl sokat, reggel fél 8kor pontosan olyan kipihenten ébredek, mint aki végig aludta az éjszakát, és nem gondolkodott olyan dolgokon, amiken más talán nem is rágódna ennyi. Nem olyan nagy ügy végülis, ha két ember csókolózik, felesleges bármit is bele képzelni az egészbe. Kicsit elfogott a hév, de igazából semmi jelentősége. Ugye? Megdörzsölöm az álmos szemeimet, aztán az ágyból kibújva húzom magamra vissza a nadrágomat is, mielőtt óvatosan lépek ki a szobából. Igyekszem halkan közlekedni, hisz Sam mondta, hogy sokáig szokott aludni, bár azt nem is igazán tudom, hogy mit jelent pontosan. Most akkor nekem unatkoznom kell? Lábujjhegyen megyek le a lépcsőkön, de végül a konyhát kikerülve inkább a nappaliba lépek be, abban bízva, hogy nem lesz semmi bajom abból, ha kicsit felfedezem a házat. Az elvonási tüneteim egyre jobban uralkodnak felettem, és hiába mondta azt Sam, hogy a házban nem tart semmit, azért én úgy vagyok vele, hogy mégis körbe néznék, hátha véletlenül itt felejtett valamit, ami nekem most nagyon jól jönne. Még csak nem is az a tervem, hogy lopjak, hisz azt mondta, hogy ad bármikor bármilyen csodát, ha arra vágyok. De nem költhetem fel azért. Átvizsgálok előbb néhány fiókot, majd szekrényt is természetesen feleslgesen, végül aztán feladva az egészet, puffogva adom fel, hogy lerohamozzam a konyhát inkább egy kávéért, de arra nem számítok, hogy a bugyutaságomnak, meg a remegő kezeimnek köszönhetően ejtem ki a kezemből a bögrét, amit épp a kávégép alá szerettem volna rakni. A pohár hangos csörömpöléssel ér földet, darabjaira hullva.
- A fenébe! Basszus.. - horkanok fel morcosan és nem túl halkan, aztán már hajolok is le, hogy össze szedjem az egészet mielőtt Sam észre venné. Amig a David házában laktam, megtanultam, hogy nagyon kell vigyáznom a  törékeny dolgokra, mert Ő iszonyú pipa tudott lenni az ilyenekért. Nem akarom, hogy Sam haragudjon rám. Főleg a tegnap este történtek után, amik nem kicsit zavartak össze.