Julian & Katniss I'm a warrior

Magam sem tudom, hogy mi a fene vett rá arra, hogy edzőterembe jöjjek, soha életemben nem tudtam még tíznél több gugolást sem megcsiáni, de ha már itt vagyok, akkor megpróbálom hasznossá tenni magam. Jó érzés, hogy Mira is itt van végre, és azt hiszem, hogy leginkább miatta akarok bizonyítani. Bár jobban örültem volna, ha ő is velem tart, az eredeti tervünk az lett volna, de mivel közbe szólt a munkája, én meg unatkoztam, hát gondoltam végig viszem egyedül a programot. Bár körbe nézve a teremben nem is igazán tudom, hogy mivel és mit kellene csinálnom, és máris megbánom, hogy eszembe jutott ez az ökörség. Nem kevés pénzembe került egyébként sem, szóval ha már ostoba módon ki dobtam rá az utolsó fityingemet is, hát maradok. Le ülök egy kis padra, egy palack vízzel a kezembe, amibe bele is kortyolok, mint aki oltári módon el van fáradva, majd miután össze is csukom azt, csak igyekszem felméri, hogy az itt lévő emberek mit is csinálnak. Hát mit ne mondjak, nem tűnik túl könnyűnek. Én eleve nem szeretem kifárasztani túlságosan magam, utálom, ha izzadság szagom van és még csak nem is tetszik ez a hely. Azon töprengek, hogy ha vajon ki megyek és szólok, hogy meggondoltam magam, vissza adnák-e a pénzem. Valamiért nem hiszem. Pedig mennyivel jobban jártam volna, ha elmegyek inkább valami ruhát venni. Vagy megkeresni azt a díler srácot, hogy adjon valami ütőset, ami miatt elfelejthetek mindenféle bajt, ami körülvesz. De rá is jövök, hogy lényegében neki is tartozok nem kevés összeggel, amit az edzőteremre költöttem nem is igazán fedezné azt, szóval mindenféle szempontból jobban járok, ha még egyenlőre ki kerülöm. Miért van az, hogy bármerre megyek valami mindig a nyakamba esik? Valami baj. Ha nem az egyik akar kinyírni, akkor a másik, ha meg épp nem történik semmi, akkor a nagybátyám rak oda valami hülyeségre, amihez épp nincs kedvem. Alig várom már, hogy a nővéremhez költözhessek. Gondolataimból azonba felébreszt az, hogy meglátok egy ismerős arcot, és bár először nem tudom hova tenni, de aztán leesik. Ő Julian, a fizikatanár vagy ki, akivel volt egy igazán kalandos estém. Sóhajtok egyet, elmosolyodok és már meg is indulok felé. Eszembe jutott valami. Az, hogy hogyan tudott verekedni. Vajon mennyi az esélye, hogy engem is megtanítson? Egyáltalán az mennyiidőbe telik?
- Helló... itt Katy. - vigyorgok rá a hátában megállva, és mutató ujjammal megbököm a hátát is, hogy biztosan észre vegye, hogy mögötte állok. Közben pedig reménykedek abban, hogy nem tévesztem össze senkivel. Na az aztán oltári ciki lenne. - Én nem tudom mit csinálok itt igazából, de örülök, hogy van valaki akit ismerek. És még egy szívesség is jól jönne. - a vigyorom még szélesebb, miközben kezeimet össze kulcsoloma  hátam mögött és kiskutya szemekkel nézek rá. Éppen pénzt ne kérjen, ha vállalja a tanításom. Mert az most nekem sincs. De majd lesz.

Katniss and Julian;

I will help you protect yourself from evil

Az utóbbi időkben eléggé elhanyagoltam az edzőtermet. Eléggé lefoglalt, hogy teljes állású tanár és kutató lettem. Az életemet teljesen át kellett szerveznem, mert most már jóformán az egyetem határozza meg a szabadidőmet, nem pedig én. Igazodnom kell az órákhoz, a kutatásokhoz, ráadásul otthon is rengeteg a munka. Készülni az órákra, javítani a beadandókat és még lehetne sorolni.
Nameg persze a Párizsi kalandom... napokig az államokban sem voltam, hanem Franciaországban dolgoztam, holott nem is nyomozni mentem ki, csak egy válást elintézni.
A házasságom megtervezése is ott volt. Pap, tanúk, helyszínkiválasztás és még sok más. Rengeteg dolog történt, ami miatt a fizikai kondícióm kiképzése, karban tartása háttérbe szorult, de most itt a lehetőség, van egy kis szabad időm, hát akkor kihasználom.

Az edzőterembe érve az öltözőt céloztam meg először. Átvettem az öltönyt egy sportosabb ruhára, amiben jól tudok mozogni, majd kimentem az edzőtérbe és bele is vágtam a gyakorlatokba. Bemelegítésnek nyújtások, aztán jöttek a kardió edzések és súlyok. Ez egészen addig tartott, amíg meg nem hallottam egy ismerős hangot, ám csak akkor feleltem rá, amikor megvolt a megfelelő számú súlyfelhúzás, hogy ne kelljen félbe szakítanom. Ez csak másodperceket vett igénybe.
Kifújtam magam, felemeltem mutató ujjam, hogy csak egy másodperc, ittam egy kis sport koktélt a shakeremből, majd végül felé fordultam.
Katniss. A lány, aki segített nekem kiválasztani a karácsonyi ajándékokat és, akit sikerült is belekeverednie velem egy kis kalandba. Nem számítottam rá, hogy össze fogok még vele találkozni, de örültem neki. Főleg, hogy nem nézett rám ferde szemmel és nem azon aggódott most mi fog történni és hányan fognak meghalni.
- Szia, ezer éve - mosolyogtam és ittam még egy kortyot, majd intettem neki, hogy menjünk a padokhoz. Ott le is ültem. - Mit szeretnél, mondd csak. Ha tudok, segítek.
Előre szólok, nyomozni már nem nyomozok. Visszavonultam. Megházasodom - mosolyogtam felé üdén. - Már nem vagyok magánnyomozó. Az irodámat már átadtam egy barátomnak.
De ha nem ilyesmiről van szó, akkor persze segítek, ez természetes. Miről lenne szó?

Julian & Katniss I'm a warrior

Épp úgy ülök az egyik padon és iszok a vízemből, mint aki túl van már egy csomó gyakorlaton és iszonyúan elfáradt amiatt. Közben pedig még azt sem tudom, hogy minek vagyok itt egyáltalán. Nem is nekem való a sportolás. Unalmas. Meg fárasztó. Nincs is kedvem hozzá soha, az iskolában sem szerettem a tornaórákat. Épp megjárja a fejem, hogy pénz ide vagy oda, de inkább lelépek, mikor megpillantom a fizikatanárt, aki azon az estén olyan szívélyesen sietett a segítségemre, mikor rám támadtak, és akivel a bajokat leszámítva még igazán jól is éreztem magam. Talán ő az legnormálisabb ember, akit megismertem mióta New Yorkban élek. Kár, hogy vagy húsz évvel legalább nem fiatalabb, hogy együtt tudjunk lógni. Így egy kicsit furcsa lenne, bár vonzom valamiért az idősebb férfiakat magam köré. Igaz, hogy egy kicsit hezitálok, nem tudom, hogy mennyire helyénvaló őt megszólítanom, vagy, hogy egyáltalán emlékszik-e rám, de végül mégis csak felállok, hogy közelebb mehessek hozzá és úgy is szólítom meg, mintha nem tudom hány éves barátok lennénk. Türelmetlenül állok egyik lábamról a másikra miközben arra várok, hogy befejezze azt, amit épp csinál, sóhajtok amikor még iszik is, majd végül magamra erőltetek egy vékony mosolyt. Emlékszik rám. Ez jó.
- Azért épp annyira nem rég. Még mindig huszonhárom vagyok. - forgatom meg szemeiemt és követem őt a padhoz, ahol le is ülök mellé, miközben azt magyarázom, hogy szükségem van a segítségére. Mintha épp azért jöttem volna ide, mert őt kerestem. Pedig nem is gondoltam rá egyáltalán, nem hogy azt tudjam, hogy épp itt lesz. Az ötletem is csak úgy magától jött, hírtelen. Szóval mondhatjuk azt, hogy minden csak a véletlen műve. Megrázom a fejem és próbálom megemészteni mindazt amit mond. Hogy érti, hogy megházasodik? Nem azt mondta, hogy barátja van, aki ráadásul több tucat gyereket is nevel? Két férfi hogy a csudába házasodhat össze? Vonok egyet a vállamon, hiszen ez nem is rám tartozik. Biztosan lehetséges, ha pők csinálják.
- Gratulálok. - mosolygok rá, nem kimutatva az értetlenségemet, pedig elveszítettem a fonalat. - Nem kell nyomozni. Senkit sem akarok megtaláni. Aki meg engem akar, az megtalál nyomozó nélkül is. Szóval valami másról lenne szó... - megvakarom a fejem és pórbálom kitalálni, hogy hogyan is kérhetném meg erre az abszurd hülyeségre. Hogy tudjak megtanulni verekedni? Én? Még egy légy csípésétől is félek. Bár peresz nem lenne rossz, ha meg tudnám védeni magam, de akkor is. Nem tudom valahogy ez elképzelni.
- Hát én csak... arra gondoltam, hogy szeretnék verekedni tanulni. De egyedül nem megy. Pénzem meg nincs olyan mindenféle tanárokra. - vonom meg a vállam kicsit olyan arcot vágva, mint aki sajnálatra szorul. Ha Mira megtudja, biztosan azt fogja mondani, hogy megőrültem. De ez még neki is jól jöhet az őrült ex férje ellen, ha érte jön. Meg tudom majd őt is védeni és nem csak magamat.

Katniss and Julian;

I will help you protect yourself from evil

Nem számítottam rá, hogy a múltkori lánnyal megint találkozni fogok, pedig ha van ember, akinek az életébe rendszeresen térnek vissza az ismerősök a legváratlanabb helyzetekben, akkor az én vagyok. Már megszokhattam volna. Persze nem volt ellenemre, főleg, hogy végre békés körülmények között találkozom valakivel is. Se hulla, se gyilkosok, se veszély. Az egyetlen rossz, ami történhet, hogy ránk esik egy súly és összetör minket.
Egyébként őszintén nem értettem vajon neki mi keresnivalója van itt. Nem olyan lánynak tűnt, aki túlzottan edzene, vagy csak úgy különösebben megerőltetné magát. Nem tudtam elképzelni, hogy súlyokat emeljen, vagy csak úgy megerőltesse magát.
- És mégis, hogy repül az idő - viccelődtem. - Az ember szinte éveknek érzi.
A padokhoz sétáltunk, ahol leültünk, én pedig tartottam neki egy kis élmény beszámolót és felvilágosítást. Elvégre jó ha tisztában van vele, hogy már nem vagyok nyomozó, így ha esetleg munka miatt keresne, akkor tovább kell őt küldenem Elijahhoz.
- Igen, hallgatlak - feleltem, mikor annyi már kiderült, hogy nem nyomoznom kell. Akkor persze szívesen vállalom.
Nem értettem, vajon min kell ennyire vívódnia. Mégis miről lehet szó, amiről ennyire nehezen beszél? Csak nem arról lehet szó, hogy Ő meg Én? Dehát sokkal fiatalabb, ráadásul nekem vőlegényem van... De nem erről volt szó, viszont az is legalább akkora őrültség volt, amire kért.
Verekedni? Őt? Hát jó, miért is ne...? Bár nem tudtam elképzelni őt verekedni sem. Olyan, mint az edzés. A verekedés nagy erő befektetés és fárasztó is, fizikailag megterhelő. Bár tény és való, hogy neki jól jönne, hiszen vonzza a bajt. Mintha csak a fiatalabb, női önmagamat látnám. Részben. Én is vonzom a bajt, csak én meg is birkózom vele egyedül is. Néha nem, de többségében.
- Részemről rendben van és nem is kérek érte cserébe sem pénzt, se semmit, de remélem tudod mit vállalsz. A verekedés nem kis munka, igen csak megterhelő. Az edzés is és élesben is. Szívesen segítek és megtanítalak, verekedni, de jó ha tudod, hogy mit vállalsz vele.
Viszont megéri. Nagyon hasznos, ha az ember tud verekedni, főleg számodra, hiszen a múltkor is elég komoly bajban voltál, szóval én támogatom és leszek a tanárod, csak fel akarlak készíteni rá, hogy nem egy bevásárlás lesz, hanem igen is lesz benne munka.

Julian & Katniss I'm a warrior

Néha én magam is meglepődök azon, hogy milyen ötletek jutnak az eszembe, de azt hiszem, hogy ezt mindig az emberek váltják ki belőlem. Mert amint megpillantom Juliant, egyből tudom, hogy mit akarok tőle, még ha nem is vagyok biztos abban, hogy az mennyire jó ötlet is. Verekedni tudni hasznos dolog, csak épp az a baj, hogy bátorság nélkül aligha hiszem, hogy műkődne. Hiszen valljuk be nem vagyok valami merész. Szorult helyzetben viszont nem biztos, hogy nem tudna ki jönni belőlem az a vagány csaj, akinek nem csak a szája nagy, de az öklét is tudja használni, ha a helyzet úgy hozza. Ha valakinek igazán szüksége van arra, hogy meg tudja védeni magát, az én vagyok, és mondjuk ez így elképzelésnek jó is, viszont egyenlőre még nem látom magamat a boxoló szerepében. De szerencsémre kitartó vagyok és szeretem meglepni saját magamat is. Így Juliant megközelítve már körülbelül ki is körvonalazódik a fejemben minden, csak épp annyira van még szükségem, hogy rá is bólintson. Onnantól pedig már gondolom, hogy magától fog menni minden. Természetesen nem szeretném egyből ezzel lerohanni, azért egészen tisztelettudó szoktam lenni, csak néha meg meg feledkezem magamról. Remélem még mindig olyan kedves lesz majd, mint akkor mikor megismerkedtünk és nem fog bolondnak sem nézni.
- Hát kalandban nem volt hiányom azóta sem, az biztos. Úgy érzem, mintha legalább öt évet öregedtem volna. - kuncogok a saját nyomoromon lényegében, de Ő ezt úgysem érti. Elég ha azt hiszi, hogy valami kalandvágyó vagyok, aki nem szeret unatkozni. Az igazság ezzel szemben azonban az, hogy nagyon is imádok nem csinálni semmit, a kalandot pedig nem én szoktam keresni, hanem csak úgy mindig jön. Annyira kezdem megszokni, hogy furcsa is ha egy nap nem történik velem semmi. Meghallgatom a mesélnivalóját, még gratulálok is, bár nem tudok elképzelni az oltár előtt két férfit, akik kimondják egymásnak a boldogító igent, mégsem teszem ezt szóvá. De azért megfordul a  fejemben, hogy vajon Julian vagy a vőlegénye - menyasszonya? - veszi-e fel a fehér ruhát. Életemben nem hallottam még ilyenről. Végül össze szedve minden bátorságomat, egy kis hezitálás után bököm ki azt, amit fejben már annyira jól elterveztem. Én és a verekedés kicsit távol állunk egymástól, de valami majd csak kisül az egészből. Szerencsémre azonban sokkal könnyebben rá bólint, mint remélni mertem volna, azonban mégsem nyugtat meg annyira a válasza. Persze azt én is gondolom, hogy nem könnyű az, de... vajon mit ért az alatt, hogy megterhelő? Basszus... biztos ezt akarom?
- Igazi sportoló vagyok. Semmi gond. Mindennel megbírkózom. Frankón! - nyugtatom meg végül őt, de én magam meg csak még idegesebb leszek. Már 10 gugolás után is oltári fáradt tudok lenni. Remélem nem lesznek azért felém túl nagy elvárásai és figyelembe fogja venni, hogy alacsony is vagyok, meg lány is. Meg félős. - Azért is szeretnék ezt azt megtanulni, hogy a múltkori többet ne történhessen meg, mert mindig nem lesz mellettem valaki, hogy vigyázzon rám. - vonom meg a vállam, bár Cale megígérte, de azon az estlé sem igazán tartotta a szavát. Ha Julian nem jön, ki tudja mi történhetett volna. És ezekkel a gondolataimmal egyszerre kicsit körbe is nézek, hogy megnyugtassam magam, hogy semmi gyanús alak nincs a közelben, akivel a főnököm esetleg figyeltethet. Olyan néha, mintha mindenhol lenne szeme. Totál para.
- Szóval tőlem neki is kezdhetünk. Gyorsan tanulok és nem rinyálok majd. - magyarázom kihúzva magam, hogy lássa rajtam az elszántságomat is, holott csak még inkább nem vagyok biztos abban, hogy ezt szeretném. De már ha ki mondtam, annyira mindegy.

Katniss and Julian;

I will help you protect yourself from evil

Megjegyzése mosolyt csal arcomra. Tényleg hasonlít rám. Bajba keveredik újra-meg újra, de láthatóan még mindig itt van, talpon van, épen és egészségben. Bár ki tudja, lehet vannak sebei, amiket jelenleg nem látok rajta.
Jól látom rajta, hogy a házasság kérdése egy kicsit még új neki. Mármint az, hogy két férfi. Nem homofób, csak maradi a gondolkodásra. Látom én, hogy nem néz rám ezért rossz szemmel, nem néz le, vagy undorodik, csupán csak nehéz neki belegondolni milyen is a meleg házasság.
A kérését nem utasítottam el, de azért felhívtam rá a figyelmét, hogy bizony kemény dió lesz. Nem lesz az olyan séta dolog, mint gondolná, sőt. A fizikai harc egy testet-szellemet igénybe vevő dolog. Könnyűnek tűnik, mikor az ember külső szemlélőként nézi, de mikor az ember benne van, már nem annyira könnyű. Koncentrálni kell, figyelni az ellenfelet, előre gondolkodni, kiismerni, kivédeni és megjósolni a következő lépését.
Kicsit úgy éreztem nagyzol, de nem bántottam érte. Szerintem csak előttem játssza meg a frankó sportolót, mert attól aggódik, hogy elutasítanám, ha megtudnám, hogy életében nem futott még le talán két utcát sem, pedig attól még megkíséreltem volna tanítani.
Bólintottam indoklására, hiszen én is így gondoltam. Minden nőnek érdemes önvédelmet tanulnia, hiszen fokozottan ki vannak téve a veszélyeknek, főleg azok, akik igazán kiszolgáltatottnak tűnnek. Márpedig Katy az volt és ezt mások is észre vették és élnek is vele. Vagy legalábbis próbálnak.
- Rendben, akkor menjünk. A párom még úgyis dolgozik, van időnk - mondtam és elmentem az öltözőbe összeszedni a ruháim, cuccaim, majd kimentünk a Lexusomhoz.
- Van egy jó kis kung-fu edzőterem, ahová le szoktam járni. Elmegyünk oda és elkezdjük a kiképzésed.

---

Az edzőteremhez érve felmutattam a bérletem és vettem jegyet Katynek is.
- Csak nem a lányod, doki? - mosolygott a recepciós hölgy, mire elnevettem magam. Nyilvánvalóan vicc volt, már csak a bőrszín miatt is.
- Deee. Ma adoptáltam - nevettem.
- Jó választás! - kacsintott, aztán ott is hagytuk őt.
- Elsőnek tartok neked egy bemutatót. Utána mindent megtanítok neked lépésről lépésre - mondtam és intettem is az egyik edzőnek. - Donaka, gyere légyszi.
Az ázsiai származású férfi oda is jött hozzánk.
- Hello doki! Már azt hittem sose jössz felénk! - mosolygott. - Mi a helyzet? Ki ez a kislány?  Donaka Chen - nyújtott kezet. - A terem első számú oktatója és egyik alapítója.
- A lány az egyik barátom. Szeretne megtanulni verekedni - mosolyogtam.
- Jaj, hát akkor a legjobb helyen jár - mosolygott. - Itt a siker garantált.
- Tartsunk neki egy bemutatót, aztán lépésről lépésre megtanítom neki a fogásokat.
- Rendben, akkor ringbe, gyere - intett, aztán egy használaton kívüli ringbe léptünk.
- Na, akkor jól figyelj - pillantottam Katy felé, aztán bele is kezdtünk a bemutató harcunkba.

(A harc, csak nyilván nem ilyen vérre menőn és késelés nélkül)

Julian & Katniss I'm a warrior

Ha bele gondolok abba, hogy mostanában milyen emberek vesznek körül, akkor bátran kijelenthetem, hogy Julian messze a legnormálisabb az egész közül. Mondjuk ha figyelmen kívül hagyjuk azt a kocsis üldözést, amiben részünk volt. Innen pedig eszembe is jut az, hogy vajon azzal sikerült-e egy újabb őrültet is magamra vonzanom. Hiszen én voltam aki rá lőtt. Nem tűnik mondjuk úgy, mintha bárki is - akit nem ismerek - az életemre akarna törni, így elkönyveltem azt annyival, hogy nem látta az arcomat és azért nem üldöz. Vagy börtönbe zárták és onnan soha többé nem szabadul. Mindegy is. Az önvédelem nagyon fontos lenne és örülök is, hogy vállalja a taníttatásom, bár azt hiszem, hogy nem csak nekem kell felkötnöm a gatyámat, hanem neki is. Semmi közöm a sportokhoz, a verekedéshez meg még annyi sincs. De remélhetőleg jó móka lesz majd. Egyébként is unatkoztam, szóval legalább még az idő is jobban fog telni, ha már itt vagyok. Még mindig jobb, mint súlyokat emelgetni és egy helybet futni valami gépen. Amit csinálni fogunk az hasznos lesz és talán még egészséges is. Mert gondolom nem szó szerint akar azért tanítani. Nem kell megvernie azért, hogy felmackosodjak. Mert esküszöm, hogy elképzelésem sincs, hogy ez hogyan is fog működni. De ha elvállalta, akkor minden bizonnyal tudja is a dolgát. Bár olyan Chuck Norrisos mozdulatokra, amiket tőle is láttam, aligha lennék képes. De persze még magamat is meglephetem.
- Szuper. Alig várom, hogy neki kezdjünk. - hazudok és egyáltalán nem magabiztosan lépkedek mellette. Biztosan el ment az eszem. Hát hogy jut eszembe ilyen hlyeséget kérni egy idegentől? - Egyébként meg... az a férfi... akit meglőttem... aki üldözött minket... ugye még mindig él? És nincs is szabadon, igaz? - kérdezem azért amíg az edzőterem felé ballagunk, mert hiába mondom, hogy nem érdekel azért biza a fantáziámat dolgozza ez rendesen. Annyi mindenki haragszik rám, hogy tényleg nem hiányzik még egy a nyakamra. Pedig én tényleg mindig ártatlan vagyok. Sosem értettem, hogy hogy lehet az, hogy semmit sem csinálok, senkinek sem ártok és mégis mindig körbe vesz valami rossz? Az egyik megkínoz, a másik fenyeget, a haramdiknak valami fura lényei vannak... üldöz a balszerencse, nincs mit tennem. Mosolyogva állok meg mellette a recepció előtt, úgy tűnik, hogy ismerik őt elég jól, biztosan gyakori vendég. De miért mondják neki, hogy doki? Egy tanár mióta számít annak? Csak szótlanul mosolygok amint épp azon viccelődnek, hogy a Julian lánya vagyok... ami a korkülömbséget illeti simán lehetnék. Legalább nem azzal jöttek, hogy nem-e vagyok a szeretője? Akkor aztán pipa lennék. Szavaira bólintok, bár nem számítottam arra, hogy még valaki jönni fog majd. És ő is dokizza. Most vagy én vagyok hülye, vagy a doki szót másra is használják. Megvakarom a fejem és próbálok mosolyogva úgy tenni, mint aki alig várja, hogy a két férfi megmutassa, amit tudnak, még mindig nagyon szótaln vagyok, hiszen izgulok a rám váró feladat miatt. Mi az ördögöt keresek itt? Mikor elkezdenek egymással harcolni, még a  szájam is tátva marad. Úgy rúgdosnak, meg pörögnek és dobálják egymást, mintha ez olyan normális lenne. Mármint valahol biztosan az, de... esküszöm azt hittem, hogy  ilyen csak a filmekben létezhet. Én mégis, hogy a túróba tanuljam ezt meg? Időnként tenyeremmel eltakarom a szememet is, mert olyan valóságosnak tűnik az egész. Hogyan közölhetném vele, hogy ezt inkább mégse szeretném? Amint abba hagyják, nagyokat pislogva nézem hol egyiket, hol a másikat és remélem, hogy most nem rajtam lesz a sor.
- Én erre képtelen leszek. Fájni fog? Nincs hozzá bátorságom. Ez... nagyon ijesztő. Hány évembe is fog ez kerülni? - mert gondolom pár óra alatt nem lesznek ilyen mozdulataim. Hátha azt mondja, hogy nem hiszi, hogy nekem való lenne és leléphetnék. Hát a maradék eszem is el ment? Aztán ahogy arra gondolok, hogy Cale Braxtont leteríthetem egy ilyen mozdulattal mikor épp kínozni támadna ismét kedve, akkor akaratom ellenére is széles vigyor jelenik meg a számon. Hát... végülis miért ne?

Katniss and Julian;

I will help you protect yourself from evil

- Még él és jelenleg egy szigorúan őrzött börtönben van itt New Yorkban. A Ray Brook Szövetségi Büntetés-végrehajtási Intézet-ben "nyaral". Szóval egy ideig senkinek sem kell miatta aggódnia - mosolyogtam felé megnyugtatóan és természetesen nem is hazudtam neki. Bár akkor is ezt mondtam volna neki megnyugtató mosollyal, ha szabad lábon lett volna.
Megérkeztünk az edzőteremhez, ahol be is fizettem a napunkat, de látva Katy értetlen arcát úgy éreztem szükséges egy kis magyarázat a hallottakhoz. Eléggé kiült az arcára az értetlenség, amin segíteni akartam.
- Ez egy tudományos fokozat. Vannak az orvos doktorok és vannak a tudományos doktorok. Én nekem doktori fokozatom van fizikából, ezért dokiznak az emberek - mondtam neki mosolyogva a pontos információkat, hogy ő is megértse mit-miért hall.
Rövidesen Donaka és én belekezdtünk a bemutató harcunkba, hogy megcsináljuk neki a kedvet és megmutassuk neki miről is szól a kung-fu és a tai chi. A hatás nem maradt el, olyan ámulattal nézett minket, mintha Harry Potter varázsolt volna elő egy baziliszkuszt. Ez jó jel is volt, meg nem is. Reméltem, nem ijesztettük el.
Természetesen az ütések és rúgások valóságosak voltak, fájtak is, de mi már tudtuk mekkorát szabad ütni és milyen lendülettel kell rúgni, hogy ne tegyünk a másikban komoly kárt, de még így is volt, hogy néha belelendültünk és alaposan oda sóztunk a másiknak, de ez volt a harc lényege. De azért vér nélkül megúsztuk a harcunkat.
Mikor végeztünk a ring széléhez lépkedtem és Katyre pillantottam.
- Na mit szólsz? - kérdeztem mosolyogva, de a válasza kicsit kiábrándító volt. De csak egy kicsit.
- Jó, természetesen nem holnapra leszel ennyire profi, de nem kellenek feltétlen évek, hogy egy-két jobb mozdulatot elsajátíts. És nem fog fájni, nem fogjuk megütni egymást. Csak a mozdulatokat fogom megtanítani neked, de nem fogunk verekedni. Élesben legalábbis nem. Ahhoz még sokat kell tanulnod. Na gyere, ugorj be a ringbe, hadd mutassam meg a fogásokat és segítek kigyakorolni - mosolyogtam és ha jött, akkor elsőnek az alapvető pozíciókat segítettem neki kigyakorolni. Ismernie kellett a beállásokat, mert a legtöbb támadó és védő mozdulatnak ezek a pózok voltak a kiindulási alapjai. Ezeket muszáj volt ismernie és pontosan kigyakorolnia, máskülönben nem fogja tudni a helyzeteket kezelni. Ezek abszolút nem voltak bonyolult pózok.
Mikor ezekkel megvoltunk, jöttek a kézi támadások (2). Egyesével megmutogattam neki a kéztartásokat és a mozdulatokat és azt is, hogy a támadás során a kéz melyik részét használjuk a támadáshoz.
Aztán ha ezeket nagyjából ismerte már, megmutattam neki azt is, hogy kell egy késes támadó késes kezét leszerelni.
- Így ráfogsz a csuklójára jó erősen és a kést a föld felé irányítod. Fontos, hogy a támadó keze úgy álljon, hogy könnyen és gyorsan elérd a másik kezeddel. A tenyered felső szakaszát fogod használni, az ujjaidat és itt a csukló csont alatt teszed rá a kézfejére az ujjaidat, oda, ahol a csukló hajlik és löksz rajta egy erőset. Mintha... mintha valamit le akarnál nyomni a föld felé - kerestem a jó hasonlatot.

Julian & Katniss I'm a warrior

Nem igazán tudtam elfelejteni azt, hogy le lőttem valakit, csak próbálom úgy felfogni, hogy megérdemelte. Épp úgy, mint a nővérem férje is megérdemelte, hogy leszúrjam. Szerencsémre nem tudok semmivel sem jól célozni, mert azt azért elég nehezen viselném, ha valaki miattam halna meg. Meg is nyugszom amiatt, hogy közli velem Julian, hogy a támadóm még él és nincs is szabadlábon. Nem lettem gyilkos és még egy plusz őrült sem jár a nyomomban. Remélem, hogy nem is fog soha többé kiszabadulni onnan ahol van, vagy ha mégis, akkor engem békén fog hagyni. Hiszen nem velem van baja. Én csak megvédtem magunkat, ezt szerintem bárki más is megtette volna a helyemben.
- Ennek örülök. De ha ki szabadul akkor mi lesz? Meg fog engem ölni, mert rá lőttem? - persze, hogy tőle várom a megnyugtatást is, hiszen miatta kerültem abba a helyzetbe akkor. Ha nem lettem volna vele, akkor még a mai napig nem is tudnék annak a férfinek a létezéséről, akinek az arca bele égett a retinámba, és csak reménykedni merek abban, hogy az enyém viszont az övébe nem. Talán verekedés helyett inkább lőni kéne megtanuljak? De fegyverem mégis honnan lehetne? Ki olyan hülye, hogy a kezembe olyant adjon? Hiszen a balszerencse mindig a sarkamban van. Még csak az hiányozna, hogy pisztollyal a kezembe járkáljak. Bár nem kérdeztem, hogy miért mondja neki mindenki, hogy doki, de úgy tűnik, hogy ez mégis az arcomra lehetett írva, mert szó nélkül is megértette, az érthetetlenségem. Igaz, hogy felvilágosít, de még így sem értek ebből túl sokat, mégis felemelem a hüvelyk ujjam egy okét mutatva neki, holott a doki az számomra még mindig azt az embert jelenti, aki ember életeket ment, és fehér köpenyt visel.
- Értettem, doki. - és még rá is vigyorgok, hogy ne lássa rajtam, hogy tényleg ennyire ostoba vagyok. Vagyis én annyira nem érzem magam annak, nem tehetek róla, ha még nem hallottam ilyesmiről. De azért mégsem szeretném, ha ő annak tartana. Mira tutira ki nevetne, hogy milyen kis butus vagyok, hogy még ezt sem értem. De hát mit tegyek? Lehet tanították a suliban, fogalmam sincs, és erről azt hiszem, hogy az tehet, hogy többet jártam mellé, mint az órákra. Miért? Mert egyszerűen utálok tanulni bármit is. A verekedést persze simán megtanulom, ha kell. Csak a látottak alapján még épp arra nem jöttem rá, hogy mégis hogyan. Mert ez sokkal durvább, mint amit elképzeltem.
- Hát... igazán bámulatos volt. Nézni. Na de csinálni is? - úgy nézek rá, mintha az ő ötlete lenne ez az ostobaság, holott én vagyok az, aki kitalálta. Azt hiszem nem gondoltam ebbe bele rendesen. Nem mintha arról lennék híres, hogy az eszemet használom. Vagyis szoktam gondolkodni, csak mindig akkor, amikor már késő.
- Jó, nem bánom. De... ezért cserébe kell adnom valamit? Mármint az emberek csak úgy jó szántukból nem tesznek szívességet másoknak. Főleg így ismeretlenül. - miközben beszélek követem őt a ringbe, de máris kezd remegni az egész testem az izgatottságtól és bízok abban, hogy nem fogok túl cikin viselkedni, és neki sem lesz ezzel semmi hátsó szándéka. Valamiért az emberek azt hiszik mostanában, hogy kedvük szerint rángathatnak. Én nem akarom, hogy Julian is ki akarjon majd használni valamivel. Mondjuk nem tűnik olyannak, de mint tudjuk, nem éppen vagyok jó emberismerő. A beállásokban viszont ahogy próbálom utánozni, kénytelen vagyok elnevetni magam, mert baromi vicces. Úgy érzem magam, mint kicsi Chakie Chan, aki épp harcolni tanul. Baromi vicces. Talán azt is gondolhatja rólam, hogy nem veszem komolyan ezt a leckét, pedig de.... csak szórakoztató na. Mit csináljak? Igyekszem elkomolyodni és a kezemmel is csinálni azokata  ozdulatokat, amiket mutat, több kevesebb sikerrel, és bár én nem látom magam kívülállószemmel, de valamiért mégis azt gondolom, hogy ez nem nekem való. Még egy legyet sem biztos, hogy le mernék csapni. Nem, hogy megüssek bárkit. Bár dühömben sokszor képes lennék elég sok mindenre.
- Oké, de mi lesz akkor, ha a támadóm sokkal gyorsabb, mint én vagyok, és mire elkapnám a kezét már meg is szúr? - vakarom meg a fejem, mert valóban nem értem, hogy ezt hogy lehetne összehozni. Nekem. Neki valószínűleg simán menne. - Hát... én nem hiszem, hogy mernék egy késelővel szembe szállni. Mármint... ha valaki mondjuk egy késsel egy jelt akarna karcolni a kezemre úgy, hogy én arra még csak fel sem vagyok készülve, és leszorít egy asztalhoz, akkor mégis hogyan vegyem el a kezéből azt a kést? - ezt mintha csak egy költői kérdésnek szánnám, pedig a valóságomra próbálom felhívni a figyelmét. Ha még ilyesmi történne velem, akkor hogyan védekezhetnék ellene. Arról meg inkább nem is beszélek, hogy a testem miképpen lett össze vissza karcolva.

Katniss and Julian;

I will help you protect yourself from evil

Nem tudtam neki biztosra mondani semmit. Nem tudtam, hogy vajon Edward mennyire nézte meg magának Katnisst és azt sem, hogy emlékszik-e majd rá ki ő és hogy néz ki, meg ilyenek. De ha emlékszik is majd rá, vajon rá tudna találni? Ki tudná nyomozni ki ő, hol lakik, stb?
Sejtem, hogy nem nyelte be neki, hogy meglőtte és az oldalamon vette fel vele a harcot, de bíztam benne, hogy nem lesz semmi baj. Nem akartam hamis biztonságérzetben ringatni, de megijeszteni sem akartam, így csak annyit tudtam mondani, hogy én nem tartom valószínűnek, hogy megkeresné és megölné, de azt sem hiszem, hogy egy hamar szabadlábra kerülne.
A bemutató harcra tett megjegyzésén jót mosolyogtam, kételyeire pedig csak legyintettem. Szerintem meg fogja tudni tanulni. Nem nehéz, főleg, ha valakinek van tánc érzéke. A kung-fu olyan, mint a tánc és a kick-box keveréke. Könnyen megtanulható, főleg, ha valakinek van érzéke hozzá.
- Tudom, profi MMA-sként könnyen beszélek, mert én már mester vagyok, de én azt gondolom, hogy könnyen meg lehet tanulni, könnyen el lehet sajátítani, csak gyakorlás kérdése. Lehet nehezebb a boksznál és a karaténál, de sokkal sokoldalúbb és sokkal hatékonyabb is. A kung-fu a harcművészetek között a legmacerásabb, de a leghatékonyabb is. De ettől függetlenül, ha az alapokat megtanulja valaki és tökéletesíti, hamar el lehet érni a haladó, majd pedig a mester szintet.
Nekem mindenem megvan már, pénzt pedig nem szeretnék elfogadni a segítségemért. De megállapodhatunk abban, hogy ezzel viszonzom a karácsonyi bevásárlásban nyújtott segítséget - mosolyogtam felé. - És majd legközelebb is segítesz nekem, ha oda kerül a sor, hogy valamiben kell. Kölcsönösen segítjük majd egymást.

El is kezdtük az edzést, a gyakorlást, amivel szerencsére nem volt túl sok gond. Kezdő még, de az érzéke szerintem meg van hozzá. A megfelelő mennyiségű és minőségű gyakorlás után egy egész jó kung-fu harcos lehet belőle. Profi nem biztos, hogy lesz, de jól fog tudni teljesíteni. Viszont abban nem voltam biztos, hogy képes is lesz használni a tudását. Nagyon szép gondolat volt, hogy én megtanítom, ő pedig megtanulja, de nem sokat fog érni a harci tudás, ha nem fogja használni.
Arról már nem is beszélve, hogy mi lesz, amikor a testének meg kell szoknia majd a fájdalmat. Tudni illik, az ütés nem csak annak fáj, akit megütnek, hanem annak is, aki üt. Meg kéne erősítenie a kezeit, de az is fájdalommal jár. Én már vagyok olyan szinten, hogy cserepeket és beton török a kezeimmel, amire valószínűleg ő soha nem lesz képes. De meg teszek majd mindent, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki belőle.
Kérdése jogos volt, hiszen benne volt a pakliban, hogy a támadója gyorsabb, ügyesebb és erősebb nála, vagy épp jobban fel van fegyverkezve. Akkor gond van.
- Természetesen ez benne van a pakliban. Ezért kell törekedni a képességeink fejlesztésére. Gyorsaság és erő, ez a kettő az, ami a kung-fuban nagyon fontos. Minél erősebb, minél gyorsabb, minél mozgékonyabb, annál több esélyed van az ellenféllel szemben.
Neked egész jó adottságaid vannak. Könnyű vagy és mozgékony.
Elsőnek mindenképp a csuklóját kell elkapnod, hogy megakadályozd, hogy szúrjon, vagy vágjon. Vissza kell tartanod a kezét és eltávolítani belőle a kést. Ha a kezeidet lefogja, akkor a lábaidat kell tudnod használni és olyan ponton megrúgni, megtérdelni, ahol akkora fájdalmat tudsz neki okozni, hogy a testre reagáljon és elgyengüljön, hogy ki tudj szabadulni a kezeiddel.

Julian & Katniss I'm a warrior

A bemutató önmagában annyira le nyűgöz, hogy meg is feledkezek arról az aprócska dologról, hogy mikor legutóbb Juliannel voltam rá lőttem egy pszichopatára. Szinte tátott szájjal figyelem miként harcolnak, és közben próbálom elképzelni magamat én is ebben a szerepben, de valahogy sehogy sem megy. Az én természetem alapjában nem is olyan, aki szívesen okozna fájdalmat bárkinek is, kivétel csak akkor van, ha bárki is a szeretteimet bántja. Olyankor néha hajlamos vagyok félre tenni a bizonytalanságomat és félelmem is, és gondolkodás nélkül cselekszem. Csak azt sajnálom, hogy mikor még apa is élt, nem voltam elég erős ahhoz, hogy anyut is megvédjem tőle, de legalább a nővéremet megpróbáltam a férjétől, még akkor is ha nem épp úgy alakult az a tervem, ahogy akkor elképzeltem. Így vissza gondolva persze örülök, hogy nem lettem gyilkos, de ugyanakkor ha sikerült volna egy kicsivel arrébb szúrjak, akkor a Mira babája lehet, hogy még most is életben lehetne. Talán már a nővéremért is megérné megtanulni ezt a furcsa sportot, hogy ha az az állat úgy döntene, hogy utána jön, tényleg meg tudjam védeni majd. Bár előbb talán magamra kéne megtanulnom vigyázni.
- Hát.... Én gyorsan tanulok. - hazudom, bár valamilyen szinten ez az állításom azért igaz, ha megfelelően arra koncentrálok, amire kell. De legtöbbször sajnos kicsit szeleburdi vagyok és gyakran előfordul, hogy néhány jó tanácsot csak úgy elengedek a fülem mellett. - Azt, hogy mester legyek mondjuk erősen kétlem. Egyáltalán ilyen harcokat lányok szoktak csinálni? - értetlenkedek, mintha szándékosan keresném a kifogásokat arra, hogy inkább mégis csak hagyjuk a levesbe ezt az egész mindenséget. Még rá gondolni arra is vicces, hogy én kezdjek így rúgdosni, meg ütni. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, csak fura. Amiken pedig mostanában keresztül megyek, azt hiszem, hogy nem is olyan meglepő az, hogy kicsit kételkedek abban, hogy Julian önzetlenül szeretne segíteni nekem, úgy, hogy semmit sem várna el cserébe.
- Tényleg köszönöm a segítséget akkor. És természetesen bármikor viszonzom majd én is. Bár nem hiszem, hogy létezne olyan dolog, amiben én lennék az ügyesebb. - mosolygok rá egy szem forgatás kíséretében, mert azt mindketten tudjuk, hogy elég kevés annak az esélye, hogy a jövőben bármikor is épp az én segítségemre lehetne szüksége. Bár...sosem tudhatjuk.
Mindenben próbálom magamhoz képest maximálisan leutánozni a mozdulatait, de természetesen azért időnként nevetnem is kell, mert igazán szórakoztató ez az egész. Meg olyan abszurd is. Én és a kung-fu. Ha meg mutatom Miranak, hogy milyen hasznosan töltöttem az időmet, tutira hanyatt vágja majd magát. Nem tervezem mondjuk innentől az életemet a sportolásnak szentelni, sőt szinte biztos vagyok abban is, hogy edzőterembe legközelebb talán jövő ilyenkor jövök majd még el. De most, ha már itt vagyok és még Julian is képes rám áldozni az idejét, hát igyekszem úgy is viselkedni, mint aki komolyan vesz mindent. Remélem nem veszi észre rajtam, hogy igazából elég komolytalan vagyok. Pedig amúgy tényleg szeretném megtanulni azt, hogy hogyan védhetném meg magam. Nem mintha olyan bátor csaj lennék amúgy. A kérdésemre kapott válasz egy kicsit ismét elbizonytalanít és el képzelem magam előtt a főnökömet, akinek valamiért ismét el gurul a gyógyszere és megtámadna, én meg kénytelen lennék használni ezeket a cseleket, amiknek amúgy már a felét el is felejtettem. Hát tutira, hogy csak még jobban begőzölne. Szinte öngyilkossági küldetés lenne a részemről.
- Hát... Ez nem hangzik olyan könnyűnek. Főleg ha a támadóm fizikailag is erősebb nálam. Hogy tartsam vissza a kezét? Rúgni ott ahol fájdalmat érez? Na és ha valaki nem érzi a fájdalmakat? Rúgjam tökön? Vagy, hogy kell ezt érteni? - egészen biztos, hogy azt fogja gondolni rólam, hogy hülye vagyok. Hiszen még én is hallom, hogy mennyire ostobaság minden egyes kérdésem, amit felteszek neki. Talán nem kéne ennyire ki mutatnom, hogy mennyire nem bízok magamban. Hiszen olyan lelkesnek tűnik.

Katniss and Julian;

I will help you protect yourself from evil

- Ez nem nemhez kötött harcművészet. Úgy, ahogy a bokszot is űzik nők is. Vannak női bokszolók, női focisták, minden. Már rég nincs olyan, hogy valamit csak nőknek, valamit csak férfiaknak szokás, vagy szabad. Ma már elég nyitott a világ, elég nyitott a társadalom. Nincsenek megkötések - igazítottam helyre, majd igyekeztem megnyugtatni, hogy nem kérek pénzt, vagy bármi mást a segítségemért cserébe. Majd rendezzük, ha nekem is szükségem lesz egy kis segítségre.
De persze abban is kételkedtem, hogy mindenben jobb lennék nála. Biztos vagyok benne, hogy sok dologban ő a jobb, csak még mi magunk sem tudjuk, hogy mi az, de ha helyzetbe kerülünk, akkor meg fog mutatkozni.
Neki is megvannak a maga erősségei és nekem is megvannak a magam erősségei és ezek idővel meg is fognak mutatkozni.
- Szerintem pedig van olyan és meg is fog mutatkozni - vontam meg vállaim és el is engedtem a kételyeket.
Egyébként meg voltam elégedve a teljesítményével. Kezdőhöz képest nem rossz, főleg, hogy mennyire kevés volt az önbizalma kezdetekben. Én adtam neki egy esélyt, meg mertem kockáztatni, hogy egy elég jó harcost fogok belőle tudni csinálni, csak idő kérdése. Az akarat meg van benne és volt egy olyan érzésem, hogy igenis számít neki, hogy sikerüljön elsajátítania a technikákat, de vajon hosszú távon lesz benne elég kitartás?
Nem igazán tudtam hová tenni a kérdést. Olyan dolgokról beszélt, amik normál esetben nem jutnának egy embernek az eszébe. Mint ez a fájdalmat nem érzés. Vajon saját tapasztalatokból beszél?  Kicsit aggódtam is, hogy vajon mik történhettek vele, hogy milyen tapasztalatai lehetnek, pedig láthatóan nem volt rajta sérülés, hacsak a ruha el nem fedte.
Minden esetre nehéz kérdés volt, amit feltett. Soha nem gondolkodtam még ilyesmiken. Egy ellenfél, aki nem érez fájdalmat. Hallottam már ilyesmit, de így belegondolni elég szürreális volt, még akkor is, ha létező jelenségről beszéltünk. Mert létező jelenség volt, valós rendellenesség, de egy ilyen ellenségnek aligha fogunk tudni fájdalmat okozni. Ez már csak azért is problémás volt, mert sok esetben egy harcos a fájdalomra is épít. A harcok fájdalmat okoznak az ellenfélben, a fájdalom pedig gyengít és esélyt ad rá, hogy még többet tudjunk támadni, míg végül harcképtelenné tesszük. A fájdalom visszatartó erő is tud lenni, de így nem, ha nem érzi az ellenfelünk.
Kicsit zavarban is voltam és nem tudtam mit válaszolhatnék neki erre a kérdésre.
- Hát... nem tudom. Ilyesmivel még nem találkoztam. Ilyen helyzetben még nem volt dolgom. Akkor sokkoló. Szerezz be egy sokkolót és használd azt. Az nem okoz fájdalmat, ellenben izomgörcsöket igen. Az pedig ideiglenesen megbénítja a támadót. Rángatózni kezd, görcsölni és harcképtelen lesz. De csak rövid időre.

Julian & Katniss I'm a warrior

Én is pontosan tudom, hogy sok olyan nő van, akik tökéletesen helyt állnak a férfi sportokban is, viszont azok valószínűleg nem olyan félősek, mint amilyen én is vagyok. Én néha képes vagyok megijedni a saját árnyékomtól is, nem szeretek fájdalmat okozni senkinek és hát... valljuk be, hogy nem éppen van azért sportos alkatom sem. Nem azt mondom, hogy ne lennék megelégedve az adottságaimmal, viszont valamiért mindig túl lusta voltam ahhoz, hogy bármi megerőltetőt is csináljak. Túl hamar fáradok el és még csak a fájdalomküszöböm is elég gyenge. Ha megcsíp mondjuk egy darázs, már amiatt is képes vagyok pánikba esni. Hát ha valaki még hozzám is ütne. Bár amiken átestem, azokhoz képest egy verés talán semmi sem lenne. Szeretném persze, ha meg tudnám védeni magamat, csak valamiért nem látom magam abban a szerepben ahol harcolok bárkivel is. De persze meglepetést okozhatok még saját magamnak is. Én lényegében az egész világra haragszom jelenleg, talán ez épp elég indok arra, hogy le tudjam vezetni az adrenalint valamivel. Jelenleg a verekedéssel. Az egyedüli jó dolog, ami mostanában történt velem az a nővérem felbukkanása, akivel ezentúl mindig elválaszthatatlanok leszünk.
- Oké, ez igaz. Simán verekedhetek én is. Mert miért ne? - vonom meg a vállam, bár ez olyan, mintha inkább saját magamnak mondtam volna a megynugtatásom miatt. Végtére is aki tud ilyen olyan harci trükköket, az sezrintem elég menő. Nagyon tetszett az is, ahogy Julian akkor este leteremtette a támadóimat is, mondjuk azt nem tartom valószínűnek, hogy valaha is elérjem azt a szintet. Ahhoz sajnos nem vagyok elég kitartó, jobban szeretem a könnyebb utakat választani. Elszaladni egyes helyzetek elől például lássuk be, hogy sokkal könnyebb, mint szembe szállni azokkal. De annak azért örülök, hogy nem vár el tőlem semmit cserében. Pénzem amúgy sem lenne most, de talán igaza lesz és egyszer én is segíthetek neki valamiben.
- Akkor majd szívesen segítek bármiben. Vagyis majdnem bármiben. - teszem azért hozzá, mert azért vannak olyan dolgok amiben ha tudnék sem biztos, hogy segítenék. De olyasmit szerintem nem is várna el, mert nem tűnik sem perverznek sem pedig valami maffiózonak. Sőt... azt hiszem, hogy ő a legnormálisabb ember, akivel mostanában megismerkedtem. Igyekeztem a lehető legkevesebben butyutáskodni a mozdulatait utánozva, és amint a végéhez érünk mindennek, érzem, hogy a víz is lefolyik rajtam. Hát ez nem is olyan könnyű amúgy, mint amilyennek kívülálló szemmel tánhet. Meg hát természetesen vannak kétségeim, mert valószínűleg még olyan emberrel nem találkozott az élete során, amilyen a főnököm is. Szemrebbenés nélkül vágta meg magát a szemem láttára, és még csak egy pisszenés sem hagyta el a száját közben. Persze, hogy felmerül bennem az aggodalom, hogy hogyan lehet legyőzni valakit, aki nem érzi a fájdalamakat. Mert ha egy késsel képes volt megvágni magát, akkor ahhoz képest a kezemmel vagy lábammal mégis hogyan okozhatnék fájdalmat? Az ötlete azonban tetszik, és még csak nem is megerőltető egy sokkolót használni. Vagyis gondolom.  Igazából még azt sem tudom, hogy az hogy néz ki, de nem hiszem, hogy olyan komplikált lenne a használta.
- Na és mégis én hol kapok olyan sokkolót? - vonom fel a szemöldökömet, mert halvány ibolyám sincs, hogy ilyesmiket hol árulnak. Nem mintha tudnám, hogy mit kéne keresnem. - Az miatt be zárnak a börtönbe, ha használom? Úgy értem, hogy legális? - teszem fel az újabb kérdéseimet, bár nem mintha a drogozás annyira engedélyezett lenne. Sőt, hogy néha ezt azt el lopok az üzletekből, az sem épp tartozik a jó cselekedetek közé. A védelemért pedig mindent, ugyebár. Bár azt mondta, hogy csak egy ideig hatásos a sokkoló is. Az lehet, hogy elég ahhoz, hogy meneküljek, de... mi lesz majd azután ha ismét elkap? Egyszer talán használhatom véletlenszerűen, hiszen nem számíthatnak arra, de másodjára már tutira hamarabb vetik azt be rajtam, minthogy ismét elő vehetném. - Na és ha a sokkoló hatása után ismét elkapnak? - már kicsit kínosan is érzem magam amiatt, hogy ennyi butaságot kérdezek tőle, elképzelésem sincs, hogy miket gondolhat közben, de remélem, hogy olyan nagyon nem fárasztom azért le az agyát. Mert még szükségem van rá.