Ro & CJ locked up.

-Ne bassz. Az ágyamban aludtál? Hát ez kibaszott aranyos. Legalább melegen tartottad nekem.-vigyorgok egy nagyot, hiszen tényleg kimondhatatlanul jól esik a lelkemnek, hogy ennyire kereste a közelségemet még akkor is, ha ezt most csak a holmijaimon keresztül érezhette.
Amikor elkezdek átöltözni félszemmel látom ahogyan az ajkába harap és eltéved a tekintete én meg gyorsan a hasam elé szorítom a pólót.
-Én csak egy darab hús vagyok neked, te nő?-kérdezem teljesen felháborodott hangom miközben azért megtáncoltatom neki a mellizmaimat.
-Kicsöppen a nyálad..-nevetem el magam és a hüvelykujjammal letörlöm a nem létező nyálcseppet a szája széléről majd belebújok a tiszta ruhadarabba.
Érzem a szavai súlyát, de nem akarom, hogy minden egyes közös percünket átjárja ez a fajta szorongás, hiszen meggyőződésem, hogy hamarosan visszakerülök a rácsok mögé.. így pedig szeretném kihasználni ezt a lehetőséget amennyire csak lehet. Érzem a mosolyát a csókunkban és ennél több nekem már nem is kell ahhoz, hogy teljesen boldog legyek.
Épp csak meglegyint a tenyerével és pedig nekivágódok az ülésnek drámain felnyögve és a mellkasomra szorítva a kezemet.
-Ver az asszony.-felröhögök mielőtt újabb csókra vonnám közelebb magamhoz... csak még egy kicsit... utána már tényleg mehetünk.. egyébként sem bírnék többet, mert ha tovább simogat a kezével hamarosan nem fogom tudni visszafogni magam. Megőrülök tőle.
-Igazad van... annyit fogok enni, hogy egy óra után kihányjam.-vigyorgok rá miközben már éppen kiszállunk a kocsiból. Fred hangja persze már akkor felcsendül, amikor átlépjük a küszöböt én meg mosolyogva vakarom meg a tarkómat. Soha nem fogom bevallani nekik, de rohadtul hiányoztak. Megvárom amíg Roxy leül, utána pedig én is helyet foglalok mellette.
-Kapjátok be az összes faszomat... te is.-nézek végig rajtuk Ro-t is beleérve.
-Mondjuk te tényleg megcsinálhatnád.-egy nagy puszit nyomok az arcára mielőtt Craig minden lelkesedésem kiölné belőlem egyetlen mondattal.
-Örülök, hogy így aggódsz a seggem miatt, megnyugtatlak semmi buzulás nem volt... sajnos.-nevetek mielőtt egy adag krumplit az arcomba tolok. Jesszus. Mindig ilyen rohadt jó volt a ez vagy csak a moslék után esik ennyire jól? Épp a kávémba kortyolok amikor a két hülye egymásra néz mintha szuggerálnák egymást, hogy melyik kezdjen el beszélni.
-Mi van?-kérdezem a karomat finoman Roxy válla köré helyezve.
-Öreg.. beszéljünk.-kezd bele Craig, de már intek is, hogy nem.
-Ne most. Egy órája se jöttem ki és tuti valami faszságot akartok mondani.-rázom meg a fejemet. Csak lazulni akarok egy kicsit. A haverokkal lenni és a legcsodálatosabb lánnyal az egész világon.

For @Charles Holmes House of the Rising Sun

"There is a house way down in New Orleans, They call the Rising Sun. And it's been the ruin of many a poor boy, And God I know I'm one."

Halkan felhorkantok, és visszatartok egy keserű nevetést, amikor azt mondja, őt ne féltsem, de azért megkönnyebbülök, hogy tegnap este senki nem kötött belé. Csak hát ez meddig is kéne megnyugtasson? Kábé a következő balhéig, amibe belekeveredik. Vagy a rá váró bírósági tárgyalásig. Vajon mindig ilyen lesz? Mint egy ketyegő időzített bomba?  

Átadom a neki hozott ruhákat, majd elmosolyodom, mikor angyalnak nevez. - Hát... gondolom ez a minimum, miután az elmúlt két napban elfoglaltam a lakásodat. Mióta kiengedtek a kórházból, az ágyadban aludtam – ismerem be egy féloldalas mosollyal. Azt azonban inkább nem mesélem most el, hogy ez idő alatt felbukkant az apja is, aki majdnem biztos vagyok benne, azért jött, hogy kirámolja a helyet, amíg a fia nincs ott. Végül Fredet is fel kellett hívnom, hogy átjöjjön, és segítsen kipaterolni az öreget.

CJ elkezd átöltözni, nekem meg a fejem kicsit oldalra billen, és az alsó ajkamba harapva figyelem őt közben. Az egy-két kék és zöld folt ellenére is határozottan tetszik is, amit látok. Aztán eszembe jut a tegnapi chat a csajokkal, és kicsit elvigyorodom. Néhány hét nagyon hosszú idő tud lenni.

Megérkezünk a parti kajáldához, és a srácok végre kicsit magunkra hagynak bennünket, én pedig mondhatni megfenyegetem Charliet. A torkom közben kissé összeszorul a sok-sok visszatartott érzéstől, de ahogy válaszképpen szalutál nekem, elmosolyodom. Aztán egyik pillanatról a másikra libabőrös leszek, amint tenyerét a nyakam hátuljára csúsztatja. A csókunk közben is mosolygok, pedig a szívemet most is annyira nehéznek érzem. - Hülye - csapok egy kisebbet a mellkasára, amiért épp engem vádol azzal, hogy nem tudnék vigyázni magamra. Jó, most tényleg én törtem össze magam, de ő a bajkeverő, nem én. Ám ahogy újra az ajkaimra hajol, az ép karom már felfelé simít a mellkasáról a nyakára, onnan az arcára, majd a tarkóján a hajába. Mintha újra ismerkednék vele, vagy ellenőrizném, hogy minden a régi-e rajta.  

- Na gyere! Craig fizet, ezt nem szabad kihagyni - húzódom el halk nevetéssel. Odabenn az étteremben a srácok már előre megrendelt kávéval és két nagy adag sült krumplival várnak bennünket az egyik kedvenc törzshelyünkön.
- Na, ez egész gyors volt. 099-es rab, tegye le a seggét! - kiállt felénk már messziről Fred, és a boksz szabad felére mutat.
- Miért pont 099-es? - kérdezi Craig, aki épp a krumplit tömi befelé a szájába.
- Hát mert tuti nem százas! - nevetve foglalok helyet velük szemben. Fred logikája kikezdhetetlen, egyet kell értenem vele.
- Nem mond hülyeséget...
- De ugye nem hajoltál le a szappanért, tesó? - hajol előrébb az asztal felett Craig, miután lenyelte a falatot. Játékosan meglököm a vállát a hülye kérdés miatt, de amúgy nagyon élvezem, hogy végre mind újra együtt vagyunk, és csak lazulhatunk. Annak ellenére is, hogy tudom, ez egyelőre csak átmeneti. Nem csak azért, mert megkértem a fiúkat, ha alkalom adódik rá, majd beszéljenek Charlie fejével. Azt hiszem, csak együtt győzhetjük meg őt arról, hogy a legjobb megoldás volna Frankiet kiengesztelni.

Ro & CJ locked up.

Szeretném csak jó erősen magamhoz ölelni őt, de nem tehetem, hiszen valószínűleg szinte mindene fáj még mindig, így igyekszem óvatosan hozzáérni még akkor is, ha tudom nem kapnék szidást egy szorosabb ölelésért. Nincs időm kiélvezni a közelségét, de ami késik nem múlik.. azért örülök persze a két faszmadárnak is...
Balfaszkodok egy kanyart, hogy hogyan is tegyem Ro válla köré az egyik karomat ahogyan sétálunk a kocsihoz, még sosem volt ilyen, hogy ennyire vigyáznom kellett, hogy hogyan is nyúljak hozzá, így mérhetetlenül bénának érzem magam. Kinyitom neki a kocsiajtót és segítek ahogy tudok mielőtt beülök mellé.
Amint közelebb csúszik már be is fúrom az arcomat barna tincsei közé és lehunyom a szemeimet kiélvezve, hogy a lelkem ismét békére talál mellette. Nélküle nem működök jól... erre kiváló példa volt az elmúlt időszak, amit soha nem szeretnék megismételni. Ez van.. mi összetartozunk és mindenki bekaphatja az összes faszomat, aki ezt nem képes elfogadni.
-Nem bántottak.-ingatom meg a fejemet és ezzel nem is hazudok, hiszen tegnap este tényleg nem nyúlt hozzám senki, a mai búcsúpuszit pedig már nem is érzem.-Minden rendben, engem ne félts.-mosolygok rá a hüvelykujjammal végigsimítva az arcán gyengéden.
-Egy kibaszott angyal vagy.-nevetek egy rövidet és és már veszem is le a pólót, hogy kicserélhessem. Itt-ott kék zöld vagyok.. főleg az oldalamon, ahol a rend szorgos őrei el tudtak kapni, de ezekről már úgyis tudott Ro. A gatyát is lecserélem, mert tényleg egy merő kosz, vér meg miegymás az összes ruhám. Igazából ami lekerült rólam gyakorlatilag mehet majd egyenesen egy kukába. Én biztos nem állok neki ezeket a foltokat kidörzsölni meg kiáztatni a gönceimből.
Amikor ketten maradunk nem sietek a fiúk után pedig tényleg kurvára éhes vagyok, de sokkal nagyobb szükségem van arra, hogy egy kicsit csak mi lehessünk. Már olyan régen volt ez így.
-Igenis!-emelem a kezemet a homlokomhoz elfogadva a parancsot mielőtt vigyorogva a nyaka hátuljára simítom a kezemet.
-Kurvára nem akarok távol lenni tőled egy percet sem ezek után.-finoman csókolom meg az ajkait.
-Hogy a faszba hagynálak el? Látod, hogy nem tudsz vigyázni magadra...-nevetek bele a csókba.
-Olyan felelőtlen vagy....-sóhajtok egyet mielőtt újra lezárnám az ajkait az enyémekkel.

For @Charles Holmes House of the Rising Sun

"There is a house way down in New Orleans, They call the Rising Sun. And it's been the ruin of many a poor boy, And God I know I'm one."

Kicsit belebetegedtem ebbe az elmúlt hétbe, sőt, az elmúlt hetekbe, a drámába, a szakításba és a veszekedésbe, az aggodalomba, és CJ hiányába. Nem fair, ami történt velünk, bár azt hiszem, részben mi hoztuk ezt a sok hülyeséget a saját fejünkre. Eleve sosem kellett volna szakítanunk, engedni, hogy apám vagy bárki, illetve bármi más közénk álljon. Az biztos, hogy ezután ez többé nem történhet meg. Foggal-körömmel harcolnék azért, hogy ne válasszák el tőlem újra, és mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik, hogy ne kelljen visszamennie a börtönbe. De valahogy újra közös nevezőre kellene kerülnünk, mert bármilyen örömteli is most az, hogy kiengedik a tárgyalásig, hogy újra egymásra találtunk, még mindig vannak dolgok, amikben nem értünk egyet, és amivel szembe kell néznünk.

Ha nem lennék lesérülve, valószínűleg valami olyan programot szerveztem volna mára, ami emlékezteti mindkettőnket arra, hogy kik is vagyunk valójában, olyat, amitől kicsit elfelejtenénk a gondjaikat, és boldogok lehetnénk, még ha csak kis időre is. Egy napnyi lazulás a parton például jó időtöltés lenne, de törött karral és repedt bordával nem tudok szörfözni, meg talán Charlienak is inkább egy kis nyugalom és pihenés kellene a börtönben töltött idő után. Jó, ebben mondjuk nem vagyok biztos, de a lényeg, hogy végre újra együtt vagyunk. Úgy ölelem magamhoz fél karral, mintha az életem múlna rajta, és csak akkor lépek hátrébb tőle, amikor a srácok is oda dugják a képüket mellénk. Nevetve oldalazok odébb az útból, és hagyom, hogy a fiúk is üdvözöljék egymást. Ők is nagyon aggódtak Charlieért, és izgulnak a tárgyalás végkimenetele miatt, ebben biztos vagyok.

Fél karral átölelem a derekát, amikor visszahúz magához, így sétálunk vissza Fred kocsijához, majd Charlieval együtt elfogalom a hátsó ülést. A biztonsági övvel nem is foglalkozom, inkább közelebb csúszom hozzá, arcomat a vállába fúrom egy-két pillanatra, aztán felpillantok rá.

- Jól vagy? Ugye nem bántottak tegnap este? - kérdezem halkan, miközben tekintetemet a kékjeibe fúrom. - Ó, majd elfelejtettem! - nyúlok le az ülés mögött hagyott hátizsákomhoz. - Hoztam neked tiszta holmit. Nem engedték, hogy beadjam, mielőtt kijössz, de gondoltam jól jöhet. - Nézek végig rajta, majd oda is adom neki a táskámat. Hisz abban a cuccban van, amiben bevitték, és attól tartok, a pólóján még mindig ott van rászáradva a vérem. Meg ha jól sejtem, Frankie-é is.

Fred közben bekanyarodik az egyik kedvenc partmenti reggeliző helyünk parkolójába. - A reggelit én állom ma! – jelenti be Craig, majd kipattan a kocsiból. Őt követi pillanatokon belül Fred is, úgyhogy végre egy picit kettesben maradunk. Én azonban csak idiótán mosolygok Charliera, majd a karomat felemelve finoman megérintem az arcát. Annyira hiányzott, basszus! - Soha többet nem hagyhatsz el, megértetted?!

Ro & CJ locked up.

-Jól van...-bólintok végül egy sóhajjal. Mi mást tehetnék. Ro már egyébként is elintézte, hogy legalább ideiglenesen kijussak, amíg el nem kezdődnek a tárgyalások, így kár lenne ezen tovább arcoskodnom. A folytatást majd még megvitatjuk, hiszen eszemben sincs hagyni, hogy a végletekig menjen az én megmentésemben.. bár azzal is tisztában vagyok, hogy erről nem lesz olyan könnyű őt meggyőznöm. Ha más nem akkor kaptunk egy kis időt. Legalább kitaláljuk, hogy hogyan tovább.
-Hát öö.. a... öö... a tököm tudja Ro. Mindegy. Ezen ne aggódj... nem ez volt az első és rosszabba is beleszaladtam már.-vonom meg a vállaimat. Apám nevelési módszereihez képest ez még lófasz volt és esti fény, bár tudom, hogy EZ a tény sem kifejezetten hozna a számára megnyugvást, mert ugyan tudom... és értem is, hogy ez nem így a normális, de bassza fasz.. mit csináljak? Mondjuk viselkedhetnék úgy, hogy ne dobjon ilyet az univerzum nekem abból a kurva nyerőgépből, amit üzemeltet, aminek én lelkesebben rángatom a balszerencse karját, mint magamat 15 évesen... NAAAA mindegy.
Aggódni fog. Félni, hogy milyen állapotban jövök ki innen holnap. Bárcsak megnyugtathatnám, de azon kívül, hogy adok neki valamit amiről álmodozhat mást nem tehetek.
-Megyek már, bassza meg.-morgolódok miközben elvezetnek tőle... az egyetlentől, aki miatt valaha jobb ember akartam lenni.


Meglepő módon békésen telt az este. A vacsorát inkább kihagytam, mert kurvára nem nézett ki bizalomgerjesztően és úgy voltam vele, hogy majd reggel eszünk valamit a srácokkal, addig meg kibírom valahogy. Megkaptam a holmimat és visszavehettem azokat a ruhákat, amikben bekerültem, így legalább már valamennyivel jobban éreztem magamat.
-A fasznak örülsz, Holmes?... nem sokára úgyis itt leszel megint.-jegyzi meg az őr a mosolyom láttán. Mire inkább nem is reagálok csak betömködöm a lemerült telefonomat meg a többi szart a zsebembe. Kint akarok már lenni, hogy végre megölelhessem Roxy-t és ezt a szarfészket egy időre magam mögött hagyhassam.
Kifelé menet a kapu előtt megállva várjuk a zöld jelzést.
-A tárgyalásod után neked annyi.-veregeti meg a vállamat az őr mielőtt még benyalnék egy jó gyomorszájast, ami egy tökéletes C betűt csinál belőlem kiköpve az összes levegőt a tüdőmből.
-Jó mulatást.-húz vissza egyenesbe és kapok még két percet, hogy összeszedjem magam mielőtt kinyitnák az ajtót.
-Szopjál le.-vigyorgok az arcába mielőtt magam mögött hagynám az egész koszfészekkel együtt.
Még hallok egy sor káromkodást, de már le se szarom, mert úton vagyok Roxy felé, aki már célba is vett.
Amint megölel igyekszem valahogy a karjaimba zárni, aminek az lesz a vége, hogy néhány másodpercig csak nyújtogatom a karjaimat, mint egy debil sirály, hogy még féletlenül se gyűrjem össze fájó testrészeit.
-Kurvára hiányoztál.-temetem az arcomat a tincsei közé.
-Mondd, hogy én is hiányoztam.-csapódik Fred tenyere a lapockáim közé.
-Jajj hát te is itt vagy basszalak meg...-nevetek kicsit félrehúzódva Roxytól bár egy gyors pacsi után vissza is fonom a karomat a dereka köré.
-Zabáljunk valamit...-mintha ez lenne a legnagyobb bajom..

For @Charles Holmes House of the Rising Sun

"There is a house way down in New Orleans, They call the Rising Sun. And it's been the ruin of many a poor boy, And God I know I'm one."

Halkan sóhajtok, mert tudom, értem... Nyilván nem érezhetem úgy igazán át, de azért megértem. Nem akar tartozni a családomnak. Ő szeretne az lenni, aki gondoskodhat rólam. De bárcsak értené, hogy ő is ezt teszi, mert nem csak anyagilag tehetünk egymásért, hanem annyi más módon is, és... De most egyébként sem ez a lényeg. - Te is fogsz még rám vigyázni. Gyere ki innen, és megteheted. Engedd, hogy kihozzalak, és vigyázhatsz rám - mondom halkan, szinte könyörögve, és ismét ösztönösen mozdul felé az ép karom az asztalon, de még időben megállítom magam. Ez kínzás.

Ezt az egészet pedig még inkább megnehezíti, amit mesél. A hír arról, hogy megverték őt, amint bekerült ide. Lehet, hogy ez számára olyasmi, amit egy vállrándítás mellett képes könnyen elmondani nekem, mert már megszokta... Mert már kicsi kora óta az élete szerves részét képezi az erőszak, de ez nem normális. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Sem a gyerekkorában, sem most. - És ettől most jobban kellene éreznem magamat? - tárom kissé szét a karomat értetlenül. Tényleg azért beszél nekem ilyeneket, mert azt gondolja, azzal majd megnyugtat, ha tudom, hogy a rendőri túlkapás is tök megszokott dolog a számára?

Azt mondja, nem lesz baj, de ez ide már kevés. Kétlem, hogy képes leszek éjjel nyugodtan aludni, vagy türelmesen várni, hogy múljon az idő, és végre holnap délután legyen. Farkas szemet nézek vele pár pillanatig, miután visszaszól nekem. Lehet igaza van, lehet mindketten idióták vagyunk. Sőt, így visszanézve az elmúlt heteinkre, egészen biztos. És bőven volna mit megbeszélnünk már, de ez nem itt és nem ma fog megtörténni. Mégis házasságról és közös jövőről ábrándozva sikerül ezt a látogatást kicsit szebbé tennie, és elérnie, hogy egy reményteli, szégyenlős halvány mosollyal az arcomon távozzak tőle, amikor az őr végül jelez, hogy lejárt az időnk.  

- Holnap... - bólintok, és egy kicsit megint összetörik a szívem, míg azt figyelem, hogy elvezetik őt.



Másnap délután...

- Mennyi az idő? - fordulok Fred és Craig felé a kérdéssel már vagy ötödször, pedig a telefon nekem is itt lapul a zsebemben, de még ennél is sokkal frusztrálóbb a képernyőt figyelni minden pillanatban. Amúgy is akkor talán véletlenül lemaradnék a látványról, ahogy nyílnak az ajtók, és kiengedik őt.

- Fél perccel több, mint legutóbb, mikor kérdezted, Ro – forgatja a szemét Craig, de csak egy fintort vágok felé, majd ellököm magam a kocsitól, aminek eddig támaszkodtam, hogy hátra hagyva őket meginduljak a szuperbiztosan zárt épület felé.

- Hagyd már, tesó! - hallom Fred csendes hangját, és lefogadom, hogy épp egy mindent tudó pillantást váltanak a hátam mögött, de ezúttal inkább nem nézek feléjük. Amúgy imádom őket, és szükségem is volt rájuk, mert törött, felkötött karral, és félig gyógyult repedt bordákkal, nem mellesleg totál káros kocsival kicsit nehéz lett volna egyedül eljönnöm, plusz tudom, hogy ők is itt akartak lenni, de nem okvetlenül bántam volna, ha ez a ránk váró néhány perc csak az enyém és Charlie-é lehetett volna. Annyi szarság után alig várom, hogy újra láthassam dráma, kórház és börtönőrök nélkül.

Félúton járok a cirkálásommal a parkoló jármű és a bejárat között, amikor végre nyílik az ajtó, és CJ-t kitessékelik rajta. Megtorpanok a járkálásban, a szívem a torkomban dobog, aztán végre sietve megindulok felé. Már amennyire az állapotomban siethetek. - Végre itt vagy! - bújok hozzá fél karral átölelve a derekát.

Ro & CJ locked up.

-Ez nem csak pénz, Ro. Tudom, hogy a családod bankszámlája nagy eséllyel meg sem érezte vagy ha mégis, akkor két napon belül egyszerűen a kamat visszahozza nekik az összeget...-a hangom egy kicsit élesebb a kelleténél és csak remélni tudom, hogy tudja nem neki szól.-ÉPPEN ez az....Ezek mind szívességek. Amiket azért kérsz, hogy az én seggemet mentsd és ezt nem szeretem. Nekem kellene rád vigyáznom nem pedig fordítva.-még akkor is ha már megszokhattam volna a millió alkalom alatt, hogy ez a gyakoribb felállás. Ő kevesebb olyan dologba szalad bele, amikor az én védelmemre szorul, mondjuk az is tény, hogy cserébe ő sem aprózza el.
Az arcát elnézve már meg is bánom, hogy most mondtam el neki, hogy kaptam a pofámra tisztességgel. Nagy eséllyel egész este azon fog kattogni, hogy vajon élek-e még vagy kiverik a lelket is belőlem mielőtt kiengednek.
Kérdéseire akaratlanul is horkantok egyet. Szeretem, hogy erről a részről lövése sincs.
-Ugye tudod, hogy azért a járőrautókban meg mielőtt bedugnak egy kalitkába azért kicsit jó modorra tanítják az embereket?-mindig beleszaladtam egy-két lelkes igazságosztóba csak az volt a különbség, hogy akkor egyet-egyet kaptam, hogy viselkedjek, most viszont gondolom Rhodwillék kicsit megkenték a zsarukat, hogy nyugodtan szaladjon meg a kezük ha már én majdnem halálra vertem az a féreg gyereküket.
Amikor rámcsattan félig suttogva-kiabálva meglepetten emelkednek feljebb a szemöldökeim mégsem tudom megállni, hogy egy pillanatra ne mosolyodjak el.
-Nem lesz baj, oké?-mármint holnapig bár ez egy nagy eséllyel hazugság, de majd meglátjuk. Nem akarom, hogy ezen aggódjon, bár tudom, hogy úgyis fog, hiszen szerintem azóta félig görcsben van a gyomra miattam, hogy először bajba keveredtem és ez addig így is marad, amíg meg nem öregszem annyira, hogy ne bírjak ennyi faszságot csinálni.
Az viszont, hogy Francis-tól szívességet kérjen totál ki van csukva a lehetőségek közül. Tudom, hogy ő nem fogja elengedni ezt a dolgot Ro két szép szeméért és ha bármit kérni fog cserébe, akkor az valami olyan lesz, amiért földbe rakom tényleg a srácot most már. Rohadtul felbasz, hogy pont arra a nőre van így ráállva az a vásári majom geci, aki hozzám tartozik és ennyi verés után sem értette meg, hogy semmi joga sincs Ro közelében lenni.
-Te vagy idióta.-mormogom az orrom alatt még mindig egy kicsit a fejemet rázva, de igaza van ezt nem itt kell megbeszélnünk. Egyébként sincs már túl sok időnk és azt nem akarom azzal tölteni, hogy gyilkoljuk egymást, miközben mindketten megpusztulunk azért, hogy legalább kezünk összeérhessen egy pillanatra.
Ahogy a döbbenet kiül az arcára nekem széles mosolyra húzódnak az ajkaim minden rezdülését elraktározva az agyamba.
-Egyből.-bólintok legyen az akármikor is.
-De ez nem lánykérés. Azt nem így akarom csinálni, te szebbet érdemelsz.. ez csak egy ígéret.-hogy majd meg fogom tenni. Látom, hogy az őrök elkezdenek mozgolódni egy kicsit előkészülve arra a lehetőségre, hogy nem mindenki akar majd olyan könnyen véget vetni a találkozónak.
-Idő van!-harsan az őr hangja ismét én pedig abban a pillanatban mozdulok áthajolva az asztal fölött csókolom meg az ajkait. Nem engedhettem el enélkül.
-Holnap..-mosolygok az ajkaira mielőtt az egyik őr a vállamnál fogva húz hátrébb, elválasztva tőle.

For @Charles Holmes House of the Rising Sun

"There is a house way down in New Orleans, They call the Rising Sun. And it's been the ruin of many a poor boy, And God I know I'm one."

A nevetése nem éppen a legőszintébb, és egy kicsit idegenül cseng ezen a rideg helyen, de akkor is öröm és megkönnyebbülés ennyi idő után újra hallanom. Halványan elmosolyodom, és tényleg egy kisebb darab kő is legördül a szívemről. Ám az egész tényleg csupán egy pillanatig tart, hisz a valóság, ami körbevesz bennünket, nem hagyja, hogy igazán fellélegezzek.

- Tudom, hogy ez neked kellemetlen, és sajnálom. És lehet, hogy egy sznob picsának hangzok, hogy ha azt mondom, hogy ez csak pénz, de nem érdekel. Nekem te vagy a fontos, és hogy kikerülj innen, és nem számít, hány szívességet kell ehhez kérnem, vagy ha teljesen eladósodom. És nevethetsz azon, hogy minden követ megmozgatnék érted, de te is megtennéd ugyanezt. Te sem adnád fel, ha fordított lenne a helyzet, vagy én kerülnék bajba. - Nem hiszem, hogy annyira nehéz volna a helyembe képzelnie magát. Ha hasonló esetben ő lenne az, aki tehet valamit annak érdekében, hogy ne válasszanak el bennünket évekre, vagy hogy vigyázzon rám, a lehetetlenre is képes volna. Csak azt kéne már végre megértenie, hogy ő is megérdemli ugyanezt. Valakit, aki bármire képes volna érte.

Legalább azt elismeri, hogy nincs jól. Nem mintha szükségem lett volna arra, hogy ezt bevallja, tudtam eddig is. Az azonban meglep, sőt, egyesen sokkol, hogy bántották őt. A következő pillanatban pedig már dühít, csak még azt nem tudom, kire is kellene ezt a haragot rászabadítani.

- Mi az, hogy szarrá vertek? - kérdezek vissza úgy, hogy én is kicsit közelebb hajolok, és lehalkítom a hangomat, de közben ökölbe szorul az ép karom, amivel az asztalon könyökölök. - Ki tenne ilyet? És miért? - hiszen csak pár napja van bent. Nem árthatott senkinek, ideje sem lett volna rá. Azt mondja, amint behozták...? Tényleg nem értem, de haragosan hordozom végig a pillantásomat minden jelenlevő alakon.

- Már hogy ne aggódnék? - csattanok fel továbbra is visszafojtott hangon, de a szemembe közben már könnyek gyűlnek a tehetetlenségtől. Lehet, ő úgy van vele, széles háta van, bármit elbír, de legyen akármilyen szívós, nem ezt érdemli. Ez nincs így rendben. Persze tudom, hibázott, amit tett, az elég komoly, de a helyzet jóval összetettebb, mint bárki gondolná. Neki nem itt van a helye. Ki kell hoznom innen, mármint végleg, és ha kell, akár könyörögnék is azért Frankienek, hogy ezt lehetővé tegye.

Összerezzenek kicsit a határozottabb hangszíntől, pedig várható volt, hogy nem fog tetszeni neki ez az ötlet. Összeszorítom az ajkaimat, és az égnek emelem a szemeimet. - Néha annyira idióta vagy – sziszegem neki dühösen. Ez most nem az a helyzet, amikor számít az egója, vagy hogy mennyire utálja Frankiet, vagy féltékeny, vagy akármi. De nem most és nem itt fogok veszekedni vele erről. - Oké, hagyjuk ezt most, de holnap még visszatérünk rá. Ígérem, addig messzire elkerülöm az egész Rhodwill klánt, amíg ezt nem beszéljük meg, de ezzel ez még nincs lezárva – sóhajtok végül. Nem akarom, hogy ebben az egy napban, amit még itt kell töltenie, azon idegeskedjen, hogy mit fogok tenni, de ha tényleg Frankie lesz az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatok, nem fog érdekelni az sem, ha ezzel magamra haragítom Charliet.

Az egyik pillanatban még haragosan meredünk egymásra, aztán pedig már ellágyulva nézünk a másik szemeibe. Bárcsak megérinthetném! Lehet, nem ez a legjobb, leghelyesebb indok arra, hogy összeházasodjunk, mégis végigfut az agyamon az opció, hogy akkor legalább időről időre vele lehetnék akkor is, ha a legrosszabb forgatókönyv lépne érvénybe. De amíg ez az én fejemben még csupán egy kósza gondolat, ő hangosan is kimondja, mintha csak olvasna bennem. Tátva marad a szám. - Amikor kijutsz...? - Úgy érti ezt, ahogyan én? Vagy majd három év múlva gondolta, amikor szerinte szabadulni fog? Egyáltalán komolyan gondolja? Nem úgy tűnik, mintha viccelne. - Elveszel..? - Akkor ez most egy lánykérés? Egy börtönben? Bár amúgy sem kérés volt, inkább kijelentés. Egy sóhajtás után elmosolyodom. Ez annyira elcseszett, mégis passzol hozzánk.

Ro & CJ locked up.

Mivel ártok többet? Ha nem vagyok hajlandó a reménykedésre és ezzel őt is csak jobban megijesztem vagy azzal ha lelkesedéssel hitegetem holott szerintem mindketten tudjuk, hogy ennek mi lesz a végkimenetele. Rácsok mögött fogok rohadni és csakis azt bánom, hogy a kibaszott Francis miatt pontosan annyit fogok ülni mintha egy rendes embert vertem volna félig agyon.
Az állkapcsomat feszegetve dőlök hátra és fonom össze a karjaimat miközben próbálom benyelni, hogy ennyi idő után még mindig nem érhetek Roxyhoz amikor szeretnék. Elbasztam. Nagyon. Tudom én.
-Persze, hogy nem adod fel.-bukik ki belőlem egy nevetés. Ha én lennék a legnagyobb főgonosz a világon Ro még akkor is próbálna valami kiskaput találni, hogy bevédje a seggemet.
-Szerinted attól jobban érzem magamat, hogy máshonnan kellett megszerezned a pénzt?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet kissé megdörzsölve a homlokomat.
-Szívességeket kellett kérned miattam... megint... és nem tudom majd visszafizetni sehogy... ezt sem..-és azt hiszem már így is elég hosszú a számlám a Carlton családnál ahányszor ki kellett menteniük.
-Persze, hogy nem vagyok jól, Ro.. nem lehetek veled már megint és szarrá vertek amint behoztak.-jóval csendesebb a hangom, mint korábban, még kicsit előrébb is dőlök, hogy csak ő adja.
-Ezen most ne kezdj el aggódni kérlek, csak gondoltam jobb ha tudod, mert holnap nagy eséllyel már látni fogod a nyomokat.-így legalább van egy napja nagyjából belenyugodni, hogy a ruhák alatt kifejezetten fosul nézek ám ki és akkor még nem kaptam senkitől sem búcsúajándékot ha már kimehetek. Szóval még lehet rosszabb lesz a helyzet holnapra.
Hirtelen kapom rá a tekintetem.
-NEM!-akaratlanul ütök meg egy erősebb hangsúlyt és hangerőt, amin még én magam is meglepődök egy pillanatra. Kissé aggódva körbe is pillantok és két őrrel is összeakad a tekintetem akik jelzés értékkel kihúzzák magukat. Faszom.
-Nem fogsz azzal a gyökérrel alkudozni értem. Akkor inkább megrohadok itt.-jóval moderáltabb hangszínt találok, de ettől függetlenül ugyanolyan komolyan gondolom minden szavamat, mint az előző kirohanásomat.
Lassan lágyulnak el a vonásaim miközben beszél és most válik még kínzóbbá, hogy még csak a kezét sem foghatom meg.
-Tudom kicsim... és azt is, hogy nem tudnálak lebeszélni róla, úgyhogy meg sem fogom próbálni és rájöttem, hogy már egy rohadt napot sem akarok úgy végigcsinálni, hogy nem mondhatom azt, hogy az enyém vagy... amikor kijutok elveszlek.-még akkor is ha Mexikóba kell szöknünk majd az apja elől. Mindegy, hogy hol... csak mellette lehessek.
-Még 10 percük van!-jelenti be az őr megkocogtatva az ajtó fölötti órát a gumibotjával.
-Borzasztóan hiányoztál..-már attól jobban vagyok, hogy legalább láthattam át.

For @Charles Holmes House of the Rising Sun

"There is a house way down in New Orleans, They call the Rising Sun. And it's been the ruin of many a poor boy, And God I know I'm one."

Charlieról csak úgy süt a reménytelenség, és egyértelmű, hogy máris feladta, az pedig, hogy így kell látnom őt, engem belülről pusztít el. Most még inkább utálom a tényt, hogy nem tudtam előbb eljönni, meglátogatni őt. Ha már másnap, és azóta minden nap itt lehettem volna, talán nem alakul így, nem hagytam volna, hogy ennyire elveszítse a reményt. Már csak emiatt is fontos, hogy mielőbb kijusson innen, és együtt lehessünk.

Automatikusan nyújtom felé a kezem, mintha a tükörképe lennék, amikor felém nyúlna, aztán összerezzenek az őr határozott hangjától, és a csalódottan markolom a semmit magam előtt az asztalon. Holnap... holnap már kint lesz, és senki nem állhat többé közénk. Komolyan hinni akarok ebben.

- Nem, Charlie, nem... - ingatom a fejemet hevesen. - Akkor lesz vége, ha... ha vége lesz, de még nincs vége, úgyhogy én még nem vagyok hajlandó feladni. - Fordított helyzetben ő sem tenné. Tudom, hogy nem. - Ne aggódj az óvadék pénz miatt, oké? Megkerültem apámat, és egyenest a nagyimhoz mentem, így volt a legegyszerűbb, szóval... az most tényleg nem számít. Csak az a fontos, hogy kijuss innen, mert látom, hogy nem vagy jól. Kicsit sem vagy, de... holnap már máshogy fogod látni a helyzetet. - Legalábbis remélem, hogy így lesz.

- Prestonnak hála, sikerült egy nagyon jó ügyvédet találnunk, aki simán felveszi a versenyt Rhodwillékével. De ha... ha mégsem... szóval... beszélek majd Frankievel. Talán tudok hatni rá... - Tényleg bízom benne, hogy az ügyvédek ezt lerendezik nekünk, de ha mégsem jönne össze, nem úgy alakul a dolog, ahogy szeretném, még mindig ott a lehetőség, hogy beszéljek az exemmel. És tudom, hogy Charlie utálni fogja ezt az opciót, de nem érdekel. Ő hozott bennünket ilyen helyzetbe, és úgyis tudja, hogy bármit megtennék érte.

- Én is szeretlek. És utálok mindent, ami mostanában történt velünk, és igen, ki fogjuk használni, ha végre újra együtt leszünk. De ahogy mondtam, ez még nem a vége. Egyébként pedig... remélem tudod, hogy ha úgy alakulna... én akkor is várni fogok rád – nézek a szemeibe. Nem számít, ki mit gondol, vagy ha apámnak ez nem tetszik. Ha százszor is a fejemhez vágja, hogy ő megmondta. Én akkor is kitartok Charlie mellett. Sőt, akár hozzá is mennék már holnap, csak hogy rendszeresen bejöhessek hozzá, és vele lehessek, és hogy tudja, hozzá tartozom.

Ro & CJ locked up.

Sokat segített volna a helyzetemen, ha nem nézte volna végig a letartóztatásomat, hiszen tudtam, hogy így küzdeni fog majd értem, pedig ez most tényleg olyan reménytelen, mint még soha. 3 év.. mármint akkor ha most nem varrnak mást a nyakamba a korábbi ügyeimből. Kb 28 leszek majd mire szabadulok. Végül is az nem olyan vészes. Nem is emiatt van rossz érzés a gyomromban, hiszen valljuk be, nekem erre volt a legtöbb esélyem az életben. Az jobban zavar, hogy pont most, amikor Ro konkrétan veszélyben van és így kurvára nem fogom tudni megvédeni. Egyébként sem biztos... de így meg aztán főleg.
Az én kis őrangyalom persze most is, mint mindig küzd azért, hogy szabadlábon lásson, de örültem volna ha ezt azért leegyezteti velem, hiszen el tudom képzelni, hogy hány szálat kellett megmozgatni a pénzért, amit sosem fogok tudni visszafizetni vele és jó esetben is csak a jövőhéten lévő tárgyalásomig vett nekünk egy kis időt.
Ahogy kimondja a nevem egy másodpercre fájdalmas grimaszba torzul az arcom. Bassza meg.. hogy fogom kibírni nélküle?
-Ro! Figyelj ide...-mondom miközben kinyújtom fel a kezeimet, hogy legalább egy másodpercre megérintsem a karját.
-HOLMES!-a figyelmeztető hangra vissza is húzom a karomat és inkább csak összefonom a mellkasom előtt a másikkal.
-Ebből nem tudsz kihúzni.-a hangom csendes. Igyekszem nyugodt hatást kelteni, holott egyébként rettegek. Pont akkora szar alak lettem, mint az apám. Nem mondom, hogy Francis nem érdemelte meg. De csinálhattam volna egy kicsit okosabban, ha már egyszer elhatároztam, hogy félholtra verem. Nekem mentesítő tényező az, hogy rosszabb, érzékenyebb pillanatomban fel sem bukkanhatott volna az a gyökér, de kétlem, hogy az esküdteket ez majd érdekelni fogja.
-Én örülök Ro, hogy egy kicsit még veled lehetek csak.. nem akarom, hogy... már így is túl sokat tettél értem és bele sem akarok gondolni, hogy mit kellett megjárnod ezért.-bocsánatkérően pillantok rá.
-Köszönöm.. tényleg. Legalább lesz még egy kis időnk.-nem sok.. de legalább valamennyi.
Craig és Fred említésére halkan nevetek egyet. A két hülye.
-Akkor csak összejön megint a csapat.-össze tudom hozni az embereket az egyszer biztos.
-Tudom, hogy képtelen lennél csak úgy hagyni az egészet. Csak nem akarom, hogy túlságosan nagyot csalódj, amikor elítélnek.-már nem is használok feltételes módot.
-Szeretlek Ro.. és eddig is kurva sokszor mentettél ki. Csak használjuk majd ki, hogy együtt lehetünk.-nem akarom elvesztegetni az időt arra, hogy mit a kutya kergetjük a saját farkunkat.

For @Charles Holmes House of the Rising Sun

"There is a house way down in New Orleans, They call the Rising Sun. And it's been the ruin of many a poor boy, And God I know I'm one."

Az ajkaim két széle picit felfelé rándul a pingvin szót hallva, de aztán a szomorúság csak még nagyobb súllyal nehezedik rám. Hiszen az, hogy lelki társak vagyunk, vagy az, hogy ez egy életre szól, igencsak fájdalmassá tud válni, ha elválasztanak bennünket egymástól. Az egy hetet is rosszul viseltük mindketten, most pedig úgy néz ki, ez akár több év is lehet. Ha a Rhodwill családon múlik, Charlie nem fogja könnyen megúszni. Kinézem belőlük és az ügyvédeikből, hogy régebbi dolgokat is előásnak róla, csak hogy tovább rontsák a helyzetet, de nem... ilyenre most nem gondolhatok. Meg kell próbálnom optimistának lenni. Még így is, hogy a legalapvetőbb dolgokat is megtiltják nekünk, mint amilyen egy ártatlan ölelés.

Sóhajtva bólintok, mielőtt helyet foglalnék, aztán figyelmesen fürkészem Charlie minden vonását. Azt mondja, jól van, de én nem ezt látom. Azt hiszem, elég jól ismerem már ahhoz, hogy észrevegyem, mennyire nincs jól. De egyelőre nem tudnám megmondani, a rá váró tárgyalás az oka, a gondolat, hogy évekre lecsukhatják, és kezdi elveszíteni a reményt, vagy valami több is van a háttérben. Mégis úgy döntök, nem teszem ezt szóvá, végül is próbáljunk a pozitívumokra koncentrálni. Szóra is nyitnám a számat, hogy elmondjam a jó hírt, de hamar belém fojtja a szót, így pedig csak tátogok, és elkerekednek a szemeim a szavaitól.

- Charliee – ejtem ki kicsit hosszabban a nevét némi dorgálással a hangomban. Bár hiányzik belőle az él, a határozottság, nem úgy cseng, mint máskor, ha hasonlóval próbálkozom. - Nem adhatod máris fel. Kérlek, ne csináld ezt! - ingatom a fejemet. Persze tudom, tudom, hogy nagyon-nagyon rossz a helyzet, hisz megtette, amivel vádolják, ezt nem lehet tagadni. Egy rakás tanú és egy komoly kórházi számla meg lelet Frankie két héten túl húzódó felépüléséről egyértelmű és megingathatatlan bizonyíték arra, hogy Charlie bűnös, de... De vannak enyhítő körülmények. Ezt Preston is elismerte. Ez nem olyan szitu volt, hogy CJ minden ok vagy előzmény nélkül támadta meg Frankiet. Ennek múltja van. Én vagyok a múltja, ha őszinték akarunk lenni. És természetesen tanúskodni fogok, és... és nem tudom, de ennek még nincs vége. Legrosszabb esetben személyesen beszélek Frankievel, és meggyőzöm őt valahogy, hogy vonja vissza a feljelentést.

- Igazából tényleg kifizettem. Az ügyvédek valószínűleg épp most intézik a papírokat, és ha minden jól megy, holnap már kijöhetsz innen. Én... azt hittem, örülni fogsz... - ismerem be az igazat, aztán lesütöm a pillantásom.

- Craig és Fred az üdvözletüket küldik egyébként - szólalok meg újra az asztal fémlapját elemezgetve. - Ők holnap akartak bejönni hozzád, de így... úgy beszéltük meg, együtt jövünk el érted... - vonok vállat. - Charlie... meg fogjuk oldani. Még nem tudom, hogyan, de nem várhatod tőlem, hogy csak üljek és ne tegyek semmit – pillantok fel rá újra, és talán most először láthat ismét harciasságot megcsillanni a tekintetemben, mióta beléptünk ebbe a terembe.

Ro & CJ locked up.

Minden éjjel vele álmodtam. Vagy a karjaim között feküdt miközben én tehetetlenül ordibáltam mindenkivel és egyre többen álltak körülöttünk és csak bámultak senki nem tett semmit... vagy a kórházban voltunk és küzdöttünk, hogy közelebb jussunk egymáshoz miközben engem a rendőrök rángattak őt pedig az apja. Véget nem érő vergődés volt és akármennyire szenvedtem egy lépéssel sem tudtam hozzá közelebb kerülni, miközben könyörgött, hogy ne hagyjam ott. Nem akartam. Tényleg nem és emiatt lázálom szerűen gyötrődtem minden kibaszott este.
Rohadtul összevertek miután bekerültem és bárcsak azt mondhatnám, hogy a cellatársam volt... de nem. Az őrök jöttek gumibottal. 2 vert, amíg egy lefogott, bár egyébként sem lett volna esélyem ellenük. Rhodwill család küldte így minden jókívánságát a jövőre nézve annak ellenére, hogy így is a markukban vagyok. A tárgyaláson el fognak ítélni, ehhez kétség sem fér és mivel nem először akaszkodtam össze valakivel így nem fogom egy laza felfüggesztettel megúszni, mint korábban, főleg, hogy most már biztos vagyok benne, hogy Joe Carlton nem fogja kimenteni a seggemet, akkor sem, ha Roxy zokogva hever majd a lábai előtt. 1 és 3 év közötti börtönnel kell számolnom és hiába tanúznak a többiek hogy hirtelen felindulásból követtem el biztos vagyok benne, hogy kibaszott Francis szülei ki fogják harcolni a maximumot. Szóval.. rábasztam.
-Holmes! Látogatója van.-a falhoz állítanak és megbilincselnek, amíg átkísérnek a látogatói terembe. Ha tudom is én csekket hamisítottam volna akkor nem lennének ennyire beszarva tőlem. A tekintetem türelmesen pihen Roxy-n amíg le nem veszik rólam a bilincset. Él, lélegzik, úgy látom valamivel jobban van nekem pedig más nem is számít csak ez.
-Hello, pingvin.-hosszú idő után most először mosolyodok el és látom, hogy tanácstalanul mozdul egyet felém a keze, majd az őrökre pillant.
-Nem lehet.-válaszolok mindenki helyett és vele szembe ülök le. Nincs érintkezés. Még akkor sem ha jóformán őt végig röntgenezték azért, hogy most itt lehessen.
-Hát. Megvagyok. Minden oké a körülményekhez képest.-persze, hogy hazudok. Nem mondhatom el neki, hogy hány ökölbe szaladtam bele mióta bekerültem. Az a szerencse, hogy a fejemet verik a legkevésbé, főleg olyan helyekre kapok, amit takar a ruha, így ő sem láthatja, hogy rosszabbul nézek ki, mint a múltkor amikor apámmal futottunk össze a parton.
-Ugye nem fizetted ki az óvadékot?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet. Konkrétan kidobott pénz lenne tudva, hogy gyakorlatilag 1% esélyem sincs arra, hogy ne csukjanak le. Az az 1% azt jelentené, hogy Rhodwillék visszavonták a vádakat, az meg csak akkor fog bekövetkezni, ha befagy a pokol.
-Ro.. ezt nem fogom megúszni..-mondom jóval csendesebben.

For @Charles Holmes House of the Rising Sun

"There is a house way down in New Orleans, They call the Rising Sun. And it's been the ruin of many a poor boy, And God I know I'm one."

Az az igazság, hogy nyugtató nélkül valószínűleg nem bírtam volna ki azt az első éjszakát. Sőt, a másnapot sem. Hiába feküdtem törött karral, zúzott, repedt bordákkal, fejsérüléssel a kórházban, biztos vagyok benne, hogy képes lettem volna Charlie után menni, vagy már aznap este neki látni a telefonálgatásoknak, intézkedéseknek, hogy kiszabadítsam. Még álmomban sem hagytak nyugton a gondolatok, a félelmek, hogy mi van, ha ezúttal tényleg hosszú évekre lecsukják? Mi van, ha a börtönben kell megöregednie, és soha többé nem lehetünk együtt? Korábban is aggódtam már érte, de többnyire olyanokkal keveredett harcba, akiknek nem voltak gazdag ügyvédei és különösebb motivációi arra, hogy hosszabb időre hűvösre juttassák. A korábbi alkalmakkor legtöbbször egyformán provokálták egymást azzal, akivel összeverekedett, még ha épp Charlie is volt az, aki hevesebben reagált. A korábbi eseteknél nem vert senkit félholtra, és nem volt rá legalább ötven tanú. De ezúttal éppen ezek a korábbi ügyek egyben a nehezítő tényezők is. Egy visszaeső bűnözőnek mutatják őt be, és valószínűleg lassan én vagyok az egyetlen, aki nem így látja őt.

Aggódom. Olyannyira aggódom, és féltem őt, hogy az érzés szinte marja a torkomat, súlyként ül a mellkasomon, alig tudok nyelni vagy levegőt venni napok óta. Az első pár napban a tehetetlenség is teljesen kikészített. Az orvosom ragaszkodott hozzá, hogy legalább két-három napot bent töltsek, apám pedig nem engedte volna, hogy saját felelősségre távozzam. Mintha csak egy gyerek lennék, akinek nincs joga dönteni a saját élete felett. De egyrészt minden ellenérzésemtől és tenni akarásomtól függetlenül tudtam, hogy tényleg meg kell erősödnöm, fel kell épülnöm, amennyire lehet, mielőtt bármibe belefognék, Charlie is ezt akarná – másrészt jelenleg kicsit sem vagyok abban a helyzetben, hogy ellenkezzek apámmal, amikor a segítségére (és bármennyire is utálom ezt beismerni, de a pénzére) van szükségem. Úgyhogy én tényleg igyekeztem nyugton maradni, amennyire csak lehetett, és egyedül Preston volt az, akivel az elmúlt pár napban többször beszélgettem az ügyről, a lehetőségekről, és miután végre kijöttem a kórházból, segített nekem elintéztetni, legalábbis elindítani a procedúrát, hogy óvadékkal kihozassam Charliet. A baj csak az, hogy Frankie ügyvédeinek hála, illetve annak, hogy Charlie büntetett előéletű, az óvadékot akkora összegre ítélték, amennyi pénzt nem lett volna képem kérni apámtól. Így is fura a szitu most köztünk, és tudva, hogy az ügyvédeket is neki kell majd fizetnie, és hogy nem egész két hete „nyomatékosan kérte”, hogy maradjak távol Charlietól, abból csak veszekedés lett volna, ha az óvadékra is tőle kérek kölcsön. Úgyhogy muszáj volt a nagyanyámhoz fordulnom, akihez Preston kísért el és furikázott, de végül némi alkudozás, és többféle ígéret után végül megkaptam az óvadékra a kért összeget.

Aztán ma a börtönlátogatásra is sikerült végre megszerezni az engedélyt, és őszintén örülök, hogy személyesen én vihetem a hírt Charlienak, hogy holnaptól majd szabad lábon védekezhet. Azzal pedig próbálok egyelőre nem foglalkozni, hogy mibe fog kerülni Frankievel visszavonatni a vádat.

Alaposan átvizsgálnak befelé menet, a begipszezett karomat többször is átvilágítják, mintha attól tartanának, hogy majd abban juttatok be valamit, és ettől az egész helyzettől csak még valóságosabbá válik az egész szituáció, és még inkább átérzem, hová is érkeztem. A lábam türelmetlenül jár az asztal alatt, amíg várakozom, majd mint akibe villám csapott, hirtelen állok fel, amikor végre bekísérik őt a többi rabbal együtt a terembe. - Charlie! Szia! - közelebb lépek, de aztán mégsem ölelem át. Nem tudom, hogy megtehetem-e, bizonytalanul pillantok a közelben szobrozó őrök felé. - Hogy vagy? - kérdezem elhaló hangon, miközben már ülök is le vele szemben a rideg fémasztalhoz. - Van... van egy jó hírem... - próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de elég vérszegényre sikeredik, a hangom elcsuklik, a torkomat meg a sírás szorongatja.