Pár perccel ezelőtt még lihegve a falnak lapultam valami sikátorban, mikor egy rendőrautó lassan – idegőrlő lassúsággal, mint amikor a pénztárban keres előtted egy néni aprót – elment az utcán. Villogó kék-piros fények, csatorna és szemét szag keveredve a nyári forróság után a város feledt rekedt óceáni sós levegővel, és valami felszívott por és benyelt tabletta után már nem tudom, hogy a saját szívverésemet hallom-e, vagy Babe-ét, vagy egyáltalán ver-e még az ő szíve.
Pár perccel ezelőtt, lihegve a falnak lapulva még nem ment elhinni azt, amit valamivel azelőtt láttunk, vagy, hogy onnan még valaha is haza jutunk (haza, jó, a faszt, az ő otthonába, na, de amúgy is, tényleg most akarunk leakadni a szóhasználaton?).
Most viszont, a konyhában ülve gyér lámpafénynél, cigarettáról cigarettára gyújtva csak arra tudok gondolni, hogyha valóban ideértünk, akkor valóban meg is kellett történjen az, amit ott…

Két slukk között próbáltam elnyomni a remegésemet. Szerintem nem sikerült jól, de nem tudom, Babe figyelt-e annyira, hogy ezt egyáltalán szóvá tegye. Meleg vodkát ittam, de minden korty után furcsa módon csak egyre józanabbnak éreztem magam, pedig nyilván nem voltam az, meg szerintem már soha nem is leszek. Néhány percenként a tökéletes csendet – amit csak a hűtő zúgása, a kint elhaladó autók zaja, a szomszédok éjjeli motoszkálása, a csöpögő csap és az a fülsiketítő zaj, ahogy a hamu a cigaretta végéről a hamutál mellé hullt zavart meg – meg-megtörtem azzal, hogy rákérdezzek, hogy mégis mi a rohadt kurva élet volt ez az egész, de ilyenkor nem is érdekelt nagyon a válasz, csak töltöttem magamnak még egy kis vodkát. (Fél vagy negyed pohárkányikat, legtöbbször ki sem ittam, csak rátöltöttem, hogy úgy érezzem, csinálok valamit.)

Biztos voltam benne, hogy rövidesen vagy hányni fogok, vagy sírni. Biztos voltam benne, hogy JJ konyhájában ülök, meg hogy JJ most a szobájában alszik, meg hogy a reggeli híradóig már csak másfél órát kell várni, és hogy abban a híradóban majd elmondják, hogyan késelték meg Seymour-t, és hogy hogyan hagyták őt ott az utcán, és hogy…
Szóval biztos voltam benne, hogy hol vagyok, inkább csak hellyel-közzel volt szent meggyőződésem, hogy mi lesz a híradóban, de mindez tulajdonképpen mindegy volt, ha lehunytam a szememet, ha nyitva volt, kizárólag Seymour arcát láttam magam előtt, ahogy az a tag belenyomta a kését a hasfalába. Ezt még kétszer ismételte meg, mielőtt Seymour összeesett volna, mikor pedig Seymour végül a földre esett, én pedig elkerekedett szemekkel bámultam csak az egész jelenetet, Babe pedig… hát bánom is én! Na, akkor kanyarodott be a sarkon egy járőr autó, és rá nulla egész egy tized másodperccel eredtünk futásnak.
Most pedig még mindig csak azt szeretném tudni, hogy
- Mi a rohadt kurva élet volt ez az egész?