Sun Woo & Ah In

Hosszú percek óta hallgattam a halk zongorajátékot, mire végre kinyíltak a szemeim és sikerült szemrevételeznem a plafont. Kellett pár másodperc, amíg sikerült betájolnom a dolgokat. Hamar sikerült összeraknom a képet azzal kapcsolatban, hogy én most pontosan hol vagyok. Szerencsémre Sun Woo jellegzetes ruhái és a szétdobált cuccai már annyira ismerős és harmonikus képet alkottak a fejemben, hogy szinte azonnal megnyugodtam az ébredésem után. Ez ritka volt, főleg ha azt tekintjük, hogy határozottan nem a saját ruháimat viseltem... Ugyanis az utolsó cucc, amire úgy emlékeztem, hogy rajtam volt az szépen kimosva száradt a szekrényen. Hunyorogva pislogtam az öltönyömre, ami annyira idegennek hatott a szobában. Első körben nem tudtam azt, hogy milyen nap van és hányadika. Amikor pedig a telefonomra pillantottam hát... Realizálnom kellett magamban, hogy nagyjából négy napig kikapcsoltam. Ez most kevésbé tűnt ijesztőnek, mert minden bizonnyal Sun Woo felügyelete alatt voltam. Ő pedig pontosan tudja, hogy milyen jeleket kell észrevennie velem kapcsolatban, tehát reményeim szerint nem nagyon engedett ki a házból. Ami a továbbiakat illeti... Arról minden bizonnyal őt kell kérdeznem.
Pont ezért is szálltam ki az ágyából és indultam meg a zongora felé, ahol minden bizonnyal találni fogom őt. Nem is tévedtem túl nagyot, szinte azonnal meg is pillantottam a hátát, én pedig egyszerűen csak arrébb tessékeltem a csípőmmel, a hangszer előtt elhelyezett, széles zongoraszékről.
- Nagy a segged – morogtam neki oda álmosan, amikor sikerült végre leülnöm mellé, majd finoman végigfuttattam az ujjaimat pár billentyűn. Az jelen esetben teljes mértékben részletkérdésnek számított, hogy amúgy Sun Woo jóval vékonyabb nálam, így nyilvánvaló, hogy az én fenekem miatt nem fogunk kényelmesen elférni – Én vagyok az.
Pontosan tudta, hogy ez mit jelentett. Lényegében, amikor visszajöttem Amerikából, Shin volt az egyetlen ember aki elhitte azt, amit mondtam neki. Idővel Sun Woo is megtapasztalta azt, hogy pontosan miről magyaráztam neki, de ő jóval reálisabban gondolkozott és először megpróbált rávenni arra, hogy ne hazudjak neki... Emiatt pedig eléggé összevesztünk. Nyilvánvalóan ő nem volt jártas a betegségemben, így sokáig nem is haragudtam rá emiatt.
- Shinnek elmondtad? – halkan kérdeztem csak meg tőle a dolgot. Hármunk előtt sosem voltak titkok, de mindannyian alkottunk külön duókat, amik másképp működtek, ha nem volt ott valamelyikünk. Pontosan tudtam, hogy ők ketten legalább annyira jó barátok, mint Sun Woo és én, vagy Shin és én... Meglepő, hogy a kezdetektől fogva annyira felnéztem erre a srácra, hogy nem féltékenykedtem amikor ők is közel kerültek egymáshoz.
- Megint csak úgy megtörtént – sóhajtottam fel halkan, miközben a vállára hajtottam a fejem és finoman ráfogtam a csuklójára - Csináltam valamit az elmúlt napokban, amiről tudnom kellene? A bátyám... Szerintem kerestethet. Ha ez még egyszer megtörténik lehet, hogy haza fognak küldeni, Hyung.
Egészen halkan mondtam csak ki a szavakat. Ha nem beszélek hangosan, akkor ezek a dolgok nem történhetnek meg... A tekintetembe viszont így is könnyek szöktek, mivel sokkal jobban féltem a saját szüleimtől, mint bárki mástól.

Az elmúlt pár napban új rutint kellett felvennie. Reggelente a kanapén ébredt ahonnan egyenesen a hálószobába sétált, hogy ránézzen a fiúra, akit ott tartott, vagy legalábbis próbált a nap nagyobbik részében, utána dolgozott, főzött és ismét dolgozott, amíg nem feküdt le aludni. Mindeközben pedig a barátjára vigyázott. Egyáltalán nem engedte ki a lakásból, hogyan is tehette, hiszen tisztában volt vele, hogy ez nem valami jó ötlet. Bár az elején nehézkesebben ment a szokatlan betegség kezelése neki, de mostanra már egészen belejött. Így az elmúlt négy nap nem is volt annyira borzalmas talán. Végig nyugodta maradta a sráccal, na jó, talán majdnem végig, néha azért már ő is unta, de végig mellette maradt, mert a barátok ezt szokták tenni. Majd valamikor túl lesz rajta. Végig ezt mondogatta magának, mert hát… jobbat úgysem tudott kitalálni.
Most is kint játszik a zongorán, nem dalt szerez, egyszerűen csak szórakoztatja magát. Reggel Ah In még aludt, mikor bement hozzá, így nyugodt szívvel kezdett el pötyögni a hangszeren. A dallam ismeretlen lehet egy átlag ember fülének, azonban ha valaki ügyes és jó a hallása, akkor rájön, hogy ez valójában a Carmen opera egyik részlete csak a hangok el vannak nyújtva. Na persze, aki sose hallotta a darabot, az honnan is tudná ezt? Így meg hogy a ritmust teljesen meg is változtatta aligha ismerné fel valaki. Szeret így eljátszogatni a már létező dalokkal. Teljesen más szemszögből tudja így megközelíteni az alkotásokat, akár már ihletet is meríthet belőle. Vagy csak pusztán az órán fel tudja használni, mint zenehallgatás anyag és a gyerekeknek ki kell találniuk mit is hallottak.
Közben az álmosabbik is kijön, először fel sem tűnik neki, csak akkor realizálja, hogy ott van mellette a fiú, mikor már rászól. – Mondod ezt pont te? – kérdez vissza hasonló stílusban. Mikor pedig végig megy a srác a zongora billentyűin rosszallóan néz rá. Nem azért, mert nem bánik vele finoman, pusztán azért, mert megzavarta. Éppen jött volna a kedvenc része. – Rájöttem. – válaszol most már azért egy kicsit normálisabb hangnemben. Végre megint jól van! Persze ezt hangosan nem mondja ki, csak magában gondolja ezt. Nem fogja az orrára kötni, hogy az elmúlt napok milyenek voltak. Pontosan tudja, hogy beteg, így nem is tudja hibáztatni.
-Felhívott, hogy mi van veled. Szóval elmondtam neki. – Nem gondolná, hogy baj, hiszen Shin is a barátjuk, így joga van tudni erről. Arról nem is beszélve, hogyha Ah In eltűnik, akkor először rajta keresi, hátha esetleg vele van, ami persze érthető. Ez kölcsönös, hiszen ha ő nem hall a fiúkról egy ideig, akkor egyből érdeklődni kezd, ha pedig a mellette lévő srácról van szó, akkor Shin az első, akihez fordul információért.
-Semmi olyat, ami kellemetlenséget okozott volna bárkinek. – válaszol csak így egyszerűen a kérdésre. Neki nem volt kellemetlen, ennél részletesebb leírást pedig nem kell, hogy adjon, hiszen így is érzi, hogy megint elszomorodott a srác. Így egyből átkarolja és megveregeti a vállát. – Nem fogsz visszamenni. Nem fogjuk hagyni, hogy ez történjen.

Sun Woo & Ah In

Mindig hálás voltam Shinnek és Sun Woonak azért, hogy nem hagytak el. A velem nagyjából egyidős fiú már az oviban rám tapadt, és nem is igazán értettem, hogy mit látott bennem annyira különlegesnek. Velem ellentétben Shin mindig beszédes és kedves volt, ezért az idegenek számára egészen irreálisnak hathatott a mi barátságunk. Viszont ő mindig gondoskodott arról, hogy én ne érezzem magam kényelmetlenül vele és el tudja érni, hogy a magam elcseszett módján mosolyogjak.
Sun Woo ilyen téren számomra kicsit mást jelentett. Ő nem volt velem gyerekkorom óta, mégis igen korán tanúbizonyságot tett arról, hogy megbízhatok benne. Az elején nagyon elutasító volt velem, amit annak idején nem igazán értettem. Fogalmam sincs, hogy az ő hatására erősödtem meg annyira, hogy én is növeszteni tudjak magamra egy védő burkot, ami kizárja az embereket, vagy pedig ezt amúgy is hozták volna magukkal az évek, amik szenvedéssel teltek volna a számomra. Ugyanakkor az ő csendes törődése nagyon sokat jelentett nekem. És nem is igazán tudom, hogy mi lett volna velem, ha nem jelenik meg az életemben és szeretteti meg velem a zenét. Azt hiszem, hogy neki köszönhetem már azt a tényt is, hogy valami gondolatom lett azzal kapcsolatban, hogy mit kellene tennem az életemmel és az ő hatására másztam ki a kilátástalanságból. Mert most producer akarok lenni, amivel más tehetségek munkáját segíthetem, így nekem a zene és a filmkészítés is hobbi marad, ami egyfajta szórakozási lehetőség is a barátaimmal… Ez pedig azt hiszem mindennél többet jelentett.
Hiába volt nehéz az ébredésem és hiába kellett rájönnöm arra, hogy megint baj történt, a bennem levő félelem egyszerűen semmivé foszlott, amikor megpillantottam a barátomat a zongoránál… Pont, mint amikor először megláttuk egymást. Folyamatosan az jutott eszembe ezen a ponton, hogy mennyire menőnek gondoltam őt és milyen szerencsésnek éreztem magam, amikor megsajnált és végül mellém szegődött… Ennek hatására pedig barátok lettünk.
- Az enyém is nagy – egy kis mosoly bujkált a szám sarkában, ahogy kimondtam ezt – Szóval legközelebb az öledbe kell majd ülnöm annak érdekében, hogy elférjünk. És a hatalmas segged majd elbír engem is.
Elég határozottan vigyorogtam az arcába, mert minden bizonnyal pontosan tudta, hogy csak viccelek vele. Tudtam, hogy ha eleget vigyorgok, akkor majd az arcomra fagy a mosoly és egy idő után jobban fogom magam érezni. Hatalmas segítség volt, hogy ezúttal nem egyedül vagyok és nem is kell titkolnom azt, hogy pontosan mi történt velem. Ez pedig sokban segített feldolgozni azt, hogy nem voltam magamnál egy ideje.
- Jó – csak egy bólintással nyugtáztam a dolgot – Jól tetted. Amíg Dae Il hyung nem tud róla, addig nincs baj.
Shin pedig nem fogja elmondani neki, mert annak idején megeskettem, hogy senkinek ne szóljon róla. Ő is tudta, hogy abból nagy baj lesz, ha kiderül. A szüleim biztosan hazavinnének és bezárnának a lakásba, amit azt hiszem egyikünk sem akar. Végre kaptam egy minimális szabadságot, mert a bátyám így sem loholt a sarkamba minden alkalommal és hagyott élni rendesen.
- Akkor gondolom végig veled voltam – egy halk, megkönnyebült sóhaj szakadt ki belőlem aztán őszintén pillantottam rá – Köszönöm. Ismét.
Nem ez volt az első alkalom, hogy vigyázott rám, és próbált megnyugtatni egy ilyen helyzet után, éppen ezért is nem éreztem semmit abban, hogy a fejemet kicsit a vállára biccentettem és onnan pillantottam fel rá. Tényleg azt hiszem végem lett volna nélküle. És most nem csak erre a napra gondolok, hanem az összesre, amin mellettem volt.
- Megtanítod azt, amit játszottál? – nem volt ismerős a dallam, szóval legalább lett volna még egy kis időm arra, hogy összeszedjem magam, mielőtt hazamegyek – És az ebédet én állom majd. Mit szeretnél enni? Tudod, hogy nekem bármi jó.