Mom and Dad

"Obsession"

Will – én már csak így szólítottam – olyan sokszor utazott már el egyik pillanatról a másikra, hogy igazán nem tudtam azt remélni, hogy ez majd más lesz, hogy bármi is változhat. Szavakat bárki mondhat, attól az még nem lesz igaz. Éppen ezért nem reménykedtem, tulajdonképp már megszoktam azt, hogy sosincs otthon, emiatt inkább a munkába menekültem. Ma is sokáig voltam odabent, éppen egy húzós ügyön dolgoztunk, több oldalról is meg kellett vizsgálni a helyzetet, és úgy felépíteni a vádat, hogy az alól ne tudjon kibújni a bűnös. Amikor az órámra pillantottam, már kilenc elmúlt, én még sem éreztem azt, hogy haza kellene indulnom. A gyerekeim jó ideje a saját életüket élték, néha úgy éreztem, hogy ők is kirekesztenek, már nem olyan volt, mint kiskorukban. Már nem éreztem, hogy szükségük lenne rám, és ez megviselt. Tényleg csak az iroda adott egy kis reményt, némi megnyugvást, mert ott legalább azt csinálhattam, amit szeretek, amiben tényleg jó vagyok. A gyakornokom is támogatott, s nem csak a munkában számíthattam rá, de kimondottan jó társaságnak bizonyult. Ma is beszélgettünk, egy elírt jogszabályon képesek voltunk hangosan nevetni, de amikor ujjai a tenyeremre siklottak és meg akart csókolni, megriadtam. Elfordítottam a fejem, az utolsó pillanatban visszakoztam és sietve fel is függesztettem a munkát, majd csapot-papot ott hagyva felkaptam a holmimat, és elindultam hazafelé.
Odakint csepergett az eső, kénytelen voltam bekapcsolni az ablaktörlőt, nehezen koncentráltam vezetés közben, mert a gondolataim mindvégig a történtek körül kavarogtak. Őszintén az riasztott meg a leginkább, hogy elgyengültem és nem sokon múlt az, hogy ne adjam be a derekam Crispinnek.
Mire hazaértem, már tizenegy óra is elmúlt, sötét volt a lakásban, csak az előszobai fénynek köszönhetően tudtam eligazodni odabent. A kabátomat felakasztottam a fogasra, a magassarkút most csak letoltam a lábaimról – kivételesen nem raktam a helyére és arra sem figyeltem, hogy precízen álljanak egymás mellett. Ehelyett inkább a konyhába vettem az irányt, felkapcsoltam a szekrénysor alatt szökő világítótestet, majd a hűtőből elővettem egy üveg bort és töltöttem magamnak. Nagyot kortyoltam belőle, az első poharat gyorsan ki is végeztem, azután következett a második. Újra töltöttem, majd a pulton megtámaszkodva, az ablakból visszatükröződő vonásaimra pillantottam, s nagyot sóhajtva lehunytam a szemeimet. Nem gondoltam, hogy bárki is otthon lehet, hisz Tommy azt mondta, hogy a haverjával tölti az estét, Lita pedig említette, hogy a barátnőjénél alszik. Will meg...ki tudja, lehet, hogy már megint elutazott.

     My Wife

I missed you...

Remek estét töltöttem a fiammal, s reméltem a következő alkalom is adódik majd. Jó érzés volt időt eltölteni vele, s legalább annyira szükségem volt erre, mint neki.
Bíztam benne, nem kell ismét ilyen sokat várni a következő alkalomra, és lehetőségekhez mérten, majd a következő hónapokban több alkalom is adódik majd.
Persze hagytam neki időt a barátaival is, s nem akartam megakadályozni abban, hogy kicsit másképpen is szórakozzon.
Mivel az érkezés után nem pihentem semmit, hanem egy gyors átöltözés után már mentem is a fiamhoz, így a fáradság hamar erőt vett rajtam.
Vagy egy órája lehettem otthon. Hazaérkezve vettem egy fürdőt, majd pizsamát húztam, és eltettem magam az ágyba, mit már ki tudja mióta nem éreztem magaménak. Ki tudja mióta nem feküdt mellettem már senki.
Álmatlan forgolódásom egyre elviselhetetlenebbnek hatott, s lassan kezdtem azt érezni, átlendültem annyira a túlsó oldalra, hogy ne is tudjak elaludni.
Átfordultam a hasamra, feltoltam magam négykézláb, majd térdre, megdörgöltem képem, aztán kimásztam az ágyból, hogy majd készítek magamnak egy adag mézes tejet, hátha valóban működik, és elfogok tudni aludni végre.
Bár az is lehet, hogy… szinte végig sem gondoltam, s elmentem letusolni, majd némi idővel később visszatelepedtem a helyemre, félmeztelen, kicsit még vizesen, s próbáltam álmot eröltetni magamra, ám nem segített, így utolsó reménysugárként keltem ki helyemről, egy pólóval vállamon, és bandukoltam a konyha felé, ám útközben megtorpantam, hisz nem volt sötét ahogy hagytam.
Már-már azt hittem Melita érkezett haza, s széles mosollyal képemen vonultam a konyhaajtóba, ám megtorpantam meglátva feleségem.
Mosolyom elszelídült, miközben magamra rántottam pólómat, nehogy szó érje a ház elejét, hogy is nézek ki, aztán kicsit közelebb léptem, ám a küszöböt nem létem át.
-Szia Angie...-mosolyom továbbra is ott ült arcomon, miközben lassan közelebb mentem. Mezítláb, papucsom valahol fent felejtettem a szobában, pizsamámban. Hiányzott, s oly szívesen zártam volna karjaimba.
Nem tudnám megmondani, hogyan is áll a kapcsolatunk, s vajon nevezhető e még házasságnak felénk nézve, vagy inkább csak a külső szemlélők számára volt mondható az egész annak. Én még is bizakodva tekintettem előre, hogy ez még felhozható a béka segge alól.

öltözet

zene

helyszín

Mom and Dad

"Obsession"

Nehéznek éreztem a mellkasom, hiába vettem mélyről a levegőt, nem szűnt meg a nyomás, még mindig éreztem. Az este történései rossz hatással voltak rám, szörnyen éreztem magam legbelül. Szükségem volt most erre az italra, már a második pohár Merlot emeltem, hogy magamba döntsem a mélyvörös italt, amikor a semmiből rám köszönt Jack. Meglátva őt a tükörben rám jött a frász, hirtelen szorítottam rá a pohárra, így az össze is tört, s az üvegszilánkok hangos csörömpöléssel hullottak a pultra, én meg sietve fordultam a férjem felé.
- Szia -köszöntem riadtan, ahogy szembe fordultam vele. Pillantásom azonnal végig szökött rajta, végül az arcán állapodott meg a tekintetem. Nem is tudtam, hogy itthon van, ezért is lepett meg ennyire, s persze ott körözött bennem a bűntudat is, ami miatt olyan pocsékul éreztem magam. Jelenléte elvonta a figyelmem a történtekről, így nekem még csak az sem tűnt fel, hogy bal tenyerem vérezni kezdett. Sokkal inkább lekötötte a figyelmemet Jack, aki most úgy ácsorgott ott, mint annak idején, mielőtt megszülettek az ikrek.
- Nem tudtam, hogy itthon leszel, azt hittem, hogy megint elutaztál - jegyeztem meg, s csak ekkor éreztem meg, hogy úgy igazán sajog a tenyerem, lepillantva megláttam, hogy vérzik.
- Basszus - már fordultam is a csap felé, hogy egy kis vízzel mossam le a sebet.

     My Wife

I missed you...

Túlzás lenne azt mondanom, hogy pont őrá számítottam. Sokkal inkább fordult meg Melita hazaérkezése gondolataimban, mintsem feleségem felbukkanása, hisz általában az összefutás esélytelen számban ment közöttünk.
Szeretném azt mondani, hogy minden rendben, és ugyan olyan felhőtlen minden, mint a kezdetek kezdetén, ám az maga lenne a hazugságok legmélyebb bugyra.
-El… hónapokkal ezelőtt. - feleltem, miközben közelebb mentem hozzá, hisz feltűnt miképpen roppan össze a pohár a kezében, s hogyan is reagál jelenlétemre. Mintha csak egy szellem suhant volna be a látóterébe, ki ártani szándékozik neki. - Ma érkeztem. - magyaráztam tovább, miközben a fiókból előszedtem az elsősegély felszerelést, mit direkt pont a konyhai balesetek végett tartottam ott.
Mellé érve finoman fogtam meg kezét, s sétáltam vele a csaphoz, hogy ott kimoshassam belőle az esetleges darabokat, majd nekiálltam kiszedni azt, ami megmaradt tenyerében.
- Elmentem megnézni Tommy-ék koncertjét, majd elmentünk bowlingozni. - meséltem miközben mosoly költözött az arcomra. Jó volt minőségi időt tölteni a fiammal, s elterveztem, hogy a következő alkalommal Melita lesz annak áldozata, hogy az unalmas öregével kell töltenie az idejét.
-Aztán ő visszament a haverjaihoz, én meg hazajöttem. Fáradt voltam, de valahogy nem tudok elaludni… - morogtam, miközben lefertőtlenítettem a seb környékét, s a lehető legóvatosabban bántam vele.
Nem akartam fájdalmat okozni.
-Remélem nem kell majd összevarrni. - morogtam az orrom alatt, miközben befejeztem az ellátást, s lágyan elmosolyodtam, tekintetét keresve. - Hiányoztál… - ha hagyta, megsimítottam arcát, s közelebb hajoltam. Meg akartam csókolni, s bíztam benne, engedi majd, s nem ütközök falakba.
Ha hagyta, kezem derekára siklott, s úgy tartottam közben, majd ismét megsimítottam arcélét, ottfelejtve kicsit tenyerem, ám ha nem hagyta, hogy megcsókoljam, tekintetem megváltozott, s távolabb léptem tőle, a hűtőhöz lépve, hogy előszedjem belőle a tejet.
Szándékomban állt, hogy elkészítem magamnak azt a mézes tejet, hátha hatásos lesz, és tudok majd aludni rendesen. Bár akár viszonzásra lelt szándékom, akár nem, a tej akkor is előkerült a hűtőből, s megcsináltam magamnak a tejet, ám ha rideg elutasításba ütköztem, akkor nem maradtam a közelében, hanem sokkal távolabb telepedtem le.
Ellenkező esetben a közelében maradtam, s a napja felől érdeklődtem.
-Milyen napod volt?

öltözet

zene

helyszín

Mom and Dad

"Obsession"

A válaszában tulajdonképp benne volt minden. Már olyan rég ment el, hogy magam sem tudtam nyomon követni, olyan sűrűn utazgatott, hogy nem is emlékeztem rá, mikor voltunk együtt utoljára, lehet, hogy ezért is sikerült így rám hoznia a frászt. Nem hittem, hogy itthon lesz, nem mintha ez változtatott volna a helyzetemen és az érzéseimen, melyek ott bent kavarogtak.
Pillantásom követte Jack mozdulatait, aki szinte azonnal a segítségemre sietett és ezért hálás voltam. Ha valamit szerettem a férjemben, akkor az a figyelmessége volt és a gondoskodása. Lehettünk bármilyen kapcsolatban is épp, még ha fújtunk is a másikra, Ő a bajban is mellettem volt. Jóban, rosszban, ahogyan azt annak idején kimondtuk. Csak épp arról nem szólt a fáma, hogy mi lesz majd velünk húsz évvel később. Amikor kimondtuk a boldogító igent, akkor még semmi kétségem nem volt afelől, hogy életem végéig vele szeretnék ébredni. Mostanában viszont sok minden megfordult a fejemben, s kár lenne tagadnom, hogy nem mozgatta meg a fantáziám a gyakornokom. Emiatt mérhetetlen bűntudat volt bennem, mintha már átléptem volna azt a határt. Éppen ezért Jack hiába volt most velem ennyire kedves és segítőkész, kellemetlenül éreztem magam mellette. Nem miatta, hanem saját magam miatt. Olyan esetlen voltam, mint még soha, és most valahogy az se ment, hogy keménynek mutassam magam.
Csak hagytam, hogy segítsen ellátni a sebemet, s miközben Ő örömmel mesélte nekem, hogy milyen jó estéje is volt Tommyval, én azon gondolkodtam, hogy vajon hol rontottuk el? Hol rontottam el?
- Köszönöm - szólaltam meg egész halkan, miközben szemre vételeztem a bekötözött sebet. Egész ügyesen ellátta, mintha nem először tenne ilyet. Pillantásom aztán ráemeltem, s amikor megérintette az arcomat, lehunytam a szemeimet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hatott rám, mert kifejezetten jól esett. Sőt…annyira vágytam már részéről egy kis gyengédségre, egy kis odafigyelésre, hogy már el is felejtettem, hogy milyen az, ha hozzám ér.  Szinte beleborzongtam, még akkor is, amikor derekamra csúszott a tenyere, mindvégig tekintetét fürkésztem. Egy részem vágyta a csókját, egy másik részem viszont mélyen ellenezte. Megsebzett engem. Lehet, hogy nem tudta, de bántott azzal, hogy nem volt itthon, hogy folyton folyvást elutazott. És végig úgy éreztem, hogy megcsal. Ezt a gondolatot továbbra se tudtam kiverni a fejemből, így bármennyire is nehéz volt ellenállnom a vonzalomnak, végül az utolsó pillanatban elfordítottam a fejem, mielőtt az ajkaink összeérhettek volna.
Karjaimat összefűztem magam előtt, s lehajtva fejem a padlót fürkésztem, majd néhány pillanattal később - mikor már a hűtőből emelte ki a tejet - felpillantottam rá.
- Miért jöttél haza? -egész halkan tört fel belőlem a kérdés, miközben tartva a távolságot, Őt figyeltem. - Most épp kimenőt adott a Vörös? - amiatt gondoltam, hogy vörös hajú szeretője lehet, mert néhány hónappal ezelőtt mikor hazatért, találtam egy vörös hajszálat a kabátján.

     My Wife

I missed you...

Elláttam a sebét, segítettem, hisz mindig is ilyen voltam. Félre tudtam tenni esetleges haragomat, az, hogy valamin összevitatkoztunk, segítséget nyújtani, hisz ez volt a feladatom.
Igaz rengeteget utaztam a munkám miatt, sokat dolgoztam, és arra volt csak energiám, hogy lehajtsam a fejem hotelszobám, vagy éppen a sátram matracára, és álomba ringasson az éjszaka neszezése, de nem felejtettem el egyszer sem, hogy férj, és apa voltam.
Egy férj aki szerette a feleségét. Egy férj, aki sokat gondolt a feleségére, ki rengeteg üzenetet hagyott a számára, de választ nem sokszor kapott.
Tettemért nem vártam köszönetet, pusztán azt a csókot akartam, s együtt lenni nejemmel. Ágyba vinni, mindannak ellenére miként váltunk el legutóbb. Ám csókom viszonzatlanul maradt, mintha jeges kőtáblát öleltem volna magamhoz.
Szóval mikor elfordította a fejét, sóhajtva léptem távolabb, vettem elő a tejet, s készítettem el magamnak a mézzel, hátha legalább aludni tudok, ha egyszer már le lettem pattintva.
Épp beleittam a meleg italba, mikor megszólalt, én meg majdnem belefulladtam abba az egy kortyba, aztán letettem az asztal lapjára, s felszaladt szemöldökkel emeltem rá tekintetem.
-Mert fáradt voltam… és tudomásom szerint itt lakom. - értetlenkedve néztem rá, s előző kedvem, s terveim, miszerint ágyba viszem olyan gyorsan széledtek szét, akár egy megriadt madárraj ragadozó láttán.
-Milyen vörös? - összeszaladt szemöldökkel néztem rá, megdörgölve orrnyergem, majd mély sóhaj szakadt fel mellkasomból, s toltam fel magam állásba, hogy úgy nézhessek rá. - Nincs semmilyen vörös. Soha nem is volt Angie…
Elhallgatva tettem felé pár lépést. Nem akartam veszekedni. Még is újra ugyan az a verkli járt körbe és körbe, s nem akarta abbahagyni a saját nótáját. Mintha csak beakadna a lemez, és nem tudna tovább lépni.
Igaz lett volna lehetőségem számtalan, de sosem tettem semmit, még csak okot sem adtam félreértésekre. Szerettem őt… szeretem őt. Mindent megadtam ami csak tőlem telt, és láss csodát…
-Látod ezt? - felemeltem gyűrűs kezem, s rámutattam gyűrűmre. - Akkor és ott a templomban a pap előtt… a tanuk előtt, hűséget fogadtam. Jóban-rosszban, betegségben, egészségben… Hűséget Angie!! Hűséget! Nekem ez még jelent valamit akár elhiszed, akár nem!
Leengedve kezem léptem vissza a poharamhoz, s emeltem fel, hogy igyak belőle ismét, ám aztán még is visszatettem az asztal lapjára, s újfent megdörgöltem orrnyergem, majd ismét sóhajtottam. Sokat dolgoztam tény és való, sokat utazgattam, de csak mert nem akartam, hogy kontárok elrontsák a munkám, és ne tudjam szemmel tartani őket.
-Nem akarok veszekedni Angie...

öltözet

zene

helyszín

Mom and Dad

"Obsession"

Összefont karokkal fürkésztem Jack-et, és nem is tudom, hogy pontosan milyen válaszra számítottam. Valahol legbelül talán abban reménykedtem, hogy majd azt mondja, hogy hiányzott neki a család, a gyerekek és én, vagy hogy már unja a munkáját és az ingázásokat és véget vet mindezeknek, de nem ez történt. Jack szimpla választ adott, ettől pedig nem éreztem magam jól.
- Jack - sóhajtva ejtettem ki a nevét, miközben megráztam a fejem, így biztosan neki is szemet szúrt az elégedetlenségem. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, mert már fáradt voltam ehhez. Máskor talán hidegen hagyott volna az, hogy kivel és mit csinál, sokszor könnyedén kezeltem a távozásait, de ez most más volt. Túl sokáig volt távol és hanyagolt engem. Nekem ugyanis egy-egy üzenet semmit sem jelentett. Soha nem volt itthon, mikor szükségem lett volna rá, mindig valamelyik reptéren dekkolt, vagy éppen valamelyik építkezésen méricskélt. És persze értettem én, hogy mennyire fontos neki a munkája, hisz nekem is fontos volt az enyém, de attól még hozhatott volna jobb döntéseket is, mikor elvállalt egy-egy munkát. Mintha ne lett volna épp elég építkezés New Yorkban…  
- Az a vörös, akinek a hajszálát megtaláltam múltkor a kabátodon. Hosszú, rubin vörös, festett - éppen csak a számát nem tudtam az árnyalatnak, abban viszont nagyon is biztos voltam, hogy az egy női hajszál volt, Jack meg úgy csinált most is, mint legutóbb, mintha nem is tudná, hogy miről beszélek.
- Hát persze - még inkább átkaroltam magam a karjaimmal, közben el is fordítottam a fejem és összepréseltem az ajkaimat, hogy nehogy véletlenül olyat mondjak, amit később megbánnék. Közben nyugtattam önmagam, hogy csak nyugi Angie, csak nyugalom. De nehéz volt nyugodtnak lenni akkor, amikor az ember szemébe hazudnak. Miért nem lehet őszinte, miért nem mondja el, hogy igen, van valakije? Miért olyan nehéz ez?
Míg ezek a kérdések foglalkoztattak, érzékeltem hogy a férjem felállt és el is indult felém, pillantásom így visszavezettem rá, majd a kezén lévő gyűrűre, aztán újra vissza rá, mélyen a szemeibe. Will pedig őszintének tűnt, és ez volt a legrosszabb az egészben. Egyszerűen nem tudtam bízni benne, anyám is megmondta, hogy Jack egész biztosan megcsal ezeken az útjain és nem egyszer dörgölte az orrom alá, hogy ez is az én hibám, mert nem tudok olyan feleség lenni, aki képes megtartani a férjét. Talán igaza volt.
Nem tudtam mit mondani, csak nyeltem egyet, sírni lett volna kedvem, de azt nem lehet, ki kellett tartanom, nem tűnhettem gyengének. Figyeltem közben feszült mozzanatait, láttam rajta, hogy ő is feszült, de ettől nekem még nem lett jobb kedvem. Némaságba burkolóztam, egészen addig, míg ki nem mondta, hogy ő nem akar veszekedni. Nekem viszont elegem volt abból, hogy sosem beszéljük meg a problémákat, hogy azt gondolja, hazajön és akkor jól is van minden. A gyerekeknek persze jó volt, mert mindig én voltam a rossz zsaru, ő alkalmanként ha hazajött, elhalmozta őket minden jóval, ő volt a tökéletes apuka. Ebből is elegem volt. Hol voltam az egészben én? Miért nem számítottam Jacknek sosem? Nehéz volt megállnom, hogy ne sírjam el magam előtte, de összekaptam magam, s végül odaszúrtam.
- Van valaki a munkahelyemen - röviden csak ennyit mondtam, mert azt akartam, hogy neki is fájjon. Ugyan nem történt semmi, de az kizárólag rajtam múlt, Jacknek pedig tudnia kellett azt, hogy ezt nem csinálhatja velem tovább. Ha neki szeretője van, akkor nekem is lehet.

     My Wife

I missed you...

Egyszerű választ adtam, hisz magát a kérdést sem tudtam mire vélni. Egyértelmű volt számomra, hogy azért jöttem haza, mert itthon akartam lenni. Azért jöttem haza, mert ez volt az otthonom, és a családom fontos volt a számomra.
Azért jöttem haza, mert itthon kellett lennem, s nem azért, mert épp nem volt jobb dolgom.
Mikor kisóhajtotta a nevem, már épp bocsánatot akartam kérni, hogy elmagyarázzam a dolgokat, mikor nekikezdett ismét a szokásos nótának, én meg...nos meglehet csalódtam egy cseppet, hogy ezt az egészet nem felejtette még mindig el, hisz az a hajszál bárhol rám ragadhatott. Taxiban, a repülőgépen, vagy épp egy étteremben a ruhatári kabátokról, hol másokéval egyszerre lett leadva kabátom.
Összeszaladt szemöldökkel értetlenkedve emeltem rá pillantásom, persze tüdőm még égett a félrenyelt tejtől, de igyekeztem nem sokat krákogni miatta.
-Miért kell ezt csinálnod újra meg újra? Nincs semmilyen vörös. - igyekeztem higgadt maradni, és nem azzal foglalkozni, hogy mennyire fájtak szavai. Sosem voltam hűtlen, hosszú házasságunk alatt. Sose gondoltam más nőre, egyetlen alkalommal sem, még azután sem, hogy már nem közeledett úgy felém, s minden alkalommal elhajtott, elutasított, mikor közeledni akartam. Miért tette mindezt?!
Aztán megmutattam neki kezemen a gyűrűmet, s elmondtam mit gondoltam az egész jelentéséről, hogy az nem csak arra a pillanatra, vagy néhány évre szólt.
Mikor nem felelt rá semmit, s még tekintetét is elfordította, felsóhajtottam, s kijelentettem, nem akarok veszekedni. Nem akartam, hogy azt gondolja, vitatkozni akarok.
-Nem hazudok Angie… nem csaltalak meg soha. -olyan igaz volt, mint hogy ott álltam.
Egyre nehezebben viseltem ezt az egészet, s kezdtem úgy érezni, hogy Mark mekkora mázlista, hogy egy ilyen hosszabb út után hazaér, a felesége a nyakába borul, a reptéren várja, vagy épp a nyakába borul, karjaiba ugrik, annak ellenére, hogy már van három gyerekük is, és boldogok. Én meg… nekem meg…
Igaz az önsajnálattal nem érek el semmit sem, és nem lenne szabad így gondolkodnom, de más esélyt nem kaptam, hiába is próbálkoztam bármivel.
Az ajándékok nem kellettek, pedig éjjeliszekrényén ott pihent egy szépen becsomagolt nyaklánc, mit egy Cairoi bazárban vettem, s csodás színeiről ő jutott eszembe, hogy mennyire remekül illene a nyakába.
Már épp magyarázni akartam, s közelebb is léptem hozzá, mikor újra megszólalt.
-Ezt most hogy kellene értenem? - szaladt össze szemöldököm, s megtámasztottam magam a pulton vele szemben. Nálunk is volt általában valaki odabent, hisz kellett a biztonsági őr, bár valahogy egy belső hang azt súgta, ő nem erre gondolt.- Van valakid...vagy csak imponál...Szóval innen fúj a szél? Ezért akarod olyan veszett módon, hogy legyen valakim. - hangom túlságosan higgadtan csendült, s cseppet talán ridegen is. Ajkam egy pillanatra vékony vonallá préselődött, aztán lehajtott fejjel löktem el magam a pulttól, léptem a hűtőhöz, előszedtem belőle egy üveg sört, lepattintottam a kupakját, és beleittam az üvegbe.
-Ki kell ábrándítanálak Szépségem! Rajtad kívül nincs más nő az életemben.

öltözet

zene

helyszín

Mom and Dad

"Obsession"

Kifejthettem volna azt, hogy miért gondolok arra, hogy szeretőt tart, ahogy azt is felvázolhattam volna, hogy az anyám miért gondolja ugyanezt, csak épp nem tudtam volna olyan részletekbe menően felvezetni, ahogyan azt Victoria tette meg. Ő valamiért sosem volt oda ezért a házasságért, folyton az orrom alá dörgölte, hogy választhattam volna jobbat, s én olyankor minduntalan szembe mentem vele. Védtem előtte Jack-et, sokáig kiálltam érte és mindig próbáltam megcáfolni az anyám szavait, de az utóbbi időszakban már ez sem ment. Lehet, hogy mégis neki volt igaza, még akkor is, ha az az igazság olyan nyers és bántó volt. Mert hogy Victoria szerint én sem voltam jó feleség, úgy gondolta, hogy alkalmatlan vagyok mindenre is. S ahogy ezek a szavak újra ismétlődtek a gondolataimban, rosszul éreztem magam. Talán tényleg nem voltam jó és nem voltam elég Willnek, emiatt keresett magának valaki mást, valahol távol tőlünk. S hiába tagadta, hiába próbálta azt sugallni felém, hogy ez nincs így, az én agyamba ez már beleégett. Anyám megmondta. Egy ilyen jóképű férfi tíz új nőt is kap az ujjára, fiatalabbakat, szebbeket. Ez a vörös is biztosan fiatalabb volt nálam. S ahogy erre gondoltam, ökölbe szorultak a kezeim, a torkomat meg gombóc fojtogatta. Bárcsak Jack végre kimondta volna az igazat és akkor megnyugodhatnék. De nem tette, s mivel nem szerettem én lenni az egyetlen törött szárnyú madár, ha bántottak, hát visszavágtam. Most is megtettem, de kizárólag azért, hogy érezze, mi zajlik le bennem. Azt akartam, hogy tudja jól azt, hogy nekem is lehetne valaki más. Nem mintha akartam volna. A házasságunk óta egyszer sem voltam más férfival, nekem mindig is Will volt az igazi, én őt tényleg szerettem. Lehet, hogy nem tudtam neki mindig megfelelő módon kimutatni, de szerettem és még most is szeretem, különben nem fájna ez ennyire.
- Nem Jack – megcsóváltam a fejem, majd lehunytam a szemeimet, s mire felnyitottam, már láttam, ahogy sört húz elő a hűtőből a tej helyett. Biztosan megbántottam, rá volt írva az arcára, de ezt tudnia kellett. Elkaptam a pillantását, ekkor ismételte meg azt, hogy nincs senkije. Lehet, hogy tényleg nem volt senki, csak beleképzeltem ezt az egészet a hosszas távollétei miatt?
Nagyon nem voltam jól, éreztem, hogy a halántékom lüktet, ujjaimmal meg is masszíroztam kicsit, miközben a padlót bámultam. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy még csak nem is veszekedtünk. Régen voltak hevesebb vitáink, de azokban ott volt a tűz. És most? Mint egy kihűlt kandalló. Szörnyű érzés volt.
Elfordulva a pult felé, a borosüveg után nyúltam, majd egy új poharat kiemelve a szekrényből, töltöttem magamnak, bőven. Nagyokat kortyoltam az italból, a felét egyszerre meg is ittam, aztán kicsit lassítottam, újra Jackre néztem, de nem bírtam magam tovább tartani. Elsírtam magam, ott a pultnak támaszkodva, potyogtak a könnyeim.
- Nem bírom tovább Jack – ha nagyon komolyan akartam vele beszélni, mindig így szólítottam. - Hiányzol nekem, nagyon! És én ma majdnem elkövettem egy hülyeséget. Érted? És nem akarok én lenni az az elhanyagolt feleség, aki másnál keresi a boldogságot, mert te nem törődsz velem. De ha te tovább folytatod az utazgatásaidat, akkor az lesz a legjobb, ha elválunk, mert nekem ez így már nem megy – megtörten pillantottam rá, majd mindkét könyökömmel a pultra támaszkodtam, s tenyereim közé temettem az arcomat. Soha nem akartam elválni tőle, soha.

     My Wife

I missed you...

Elegem volt. Elegem volt abból, hogy újra meg újra ismételnem kell önmagam, hogy nincs senkim, nem kerestem vigaszt máshol, pedig már nem egy alkalommal tanácsolták, ám sosem kértem belőle. Hallani sem akartam. Lassan úgy éreztem, ha újra el kell mondanom, végleg betelik a pohár, s talán keresek tényleg valakit, csak hogy örömmámorban úszva ràmmutathasson, hogy háhá! Én megmondtam! De nem akartam. Nem akartam erre a szintre eljutni, s úgy érezni ennyi volt.
Mikor eleredtek a könnyei, megdörgöltem arcomat, megnyomkodtam orrnyergem, s úgy emeltem rá tekintetem, miközben nem épp a legfinomabban tettem le az üveget a bútor lapjára.
Összepréselt ajkakkal, hallgattam végig szavait, miközben végig a pultot fixíroztam, majd felemeltem tekintetem, rászegezve kékjeim.
Benedvesítettem ajkaim, aztán végül megtörtem a csendet, mit magam köré halmoztam.
-Hiányzok...hát persze. Számtalanszor kerestelek az elmúlt időben. Telefonon, videóhívással. Sose vetted fel. Nem írtál vissza, nem hívtál vissza, de most azt mondod, hiànyoztam.-nem kiabáltam, pedig megtehettem volna. Helyette jobbom egy pillanatra ökölbe szorúlt, majd ernyedt el, s vettem fel az üveget, ittam bele, ám ez alkalommal nem tettem vissza.
-Az rémlik, hogy az elöbb megakartalak csókolni, és elutasítottál? Mert én tisztán emlékszem rá. Tudod arra gondoltam eredetileg, ha már így hazaértem, és nem tudtam aludni, hát enyhíthetnénk a hiányt, de ez az egész, rádöbbentett, feleslegesen törném magam.-lemondóan ingattam meg fejem.-Eszembe jutottál a bazárban is, mikor vettem neked egy aprósàgot, és gondoltam majd hátha...hátha ezt nem vágod hozzám, vagy nem képzeled bele a szamárságaidat.
Nem tudtam tovább magamban tartani, ám hangom tovàbbra sem emeltem fel. Csak végre kiakartam mondani, ami bökte a csőröm. Míg beszéltem, előszedtem a gondosan becsomagolt díszdobozkát, s elé csúsztattam.
-De most eszembe jutott, úgy is beleképzeled majd, azért kapod, hogy kompenzáljam a bűntudatom, amit a megcsalás keltett. Az egyetlen bűnöm, hogy még mindig  Szeretlek.-csendben léptem el onnan, otthagya a kis csomagot, miben egy szívmedálos nyaklánc pihent. Feleslegesnek éreztem mindezek után.
-A munkám meg...mindig is tudtad, hogy ilyen. Nem zavart. Velem tartottál. Mostanában azt sem akarod. Pedig a gyerekek már nagyok. Tudnak magukra vigyázni...Anyám is rájuk tud nézni...de te mégsem jössz.-megingatva fejem léptem tàvolabb, majd tettem le magam egy távolabb lévő székbe a fal mellett.

öltözet

zene

helyszín

Mom and Dad

"Obsession"

Miután rázúdítottam a gondolataimat, összetörten támasztottam a pultot és zokogtam. Pedig ez egyáltalán nem volt rám jellemző, nem szerettem mások előtt kimutatni az érzéseimet, főleg nem akkor, amikor sebezhető voltam. Neki ezt most mégis sikerült elérnie. Azt hiszem, hogy mindezek után talán csak arra vágytam, hogy megöleljen és azt súgja, nem lesz semmi baj. Ehelyett azonban hallottam, ahogy az üveg hangosan találkozott az asztallal, s ahogy közelebb sétált, hibáztatott. Mintha nem tudná, hogy milyen vagyok, amikor haragszom. Bár nem mentség, de én sem voltam tökéletes, csak épp gyűlöltem ezzel szembesülni, főleg most. Nem is akartam ránézni, ellenben az ellen nem tudtam mit tenni, hogy ne halljam bántó szavait. Csak a pultot fixíroztam, s ahhoz is gyenge voltam most, hogy ellenálljak. A szeretlek-re csak összerezzentem, megint csak erősebben jöttek elő a könnyeim, miközben tengernyi gondolat és érzés kavargott bennem. Amikor újra kinyitottam a szemem, ott volt előttem a pulton a kis dobozka. Lehet, hogy más asszony ujjongott volna, de Will ezek szerint még ennyi év után sem ismert igazán.
Nem érdekelt az ajándék, nem érdekelt hogy bazárban caplatott, mert nekem Rá volt szükségem, nem holmi ajándékokra. Abban az idegállapotban pedig nem is tudtam megfelelően értékelni egy ilyen ajándékot, ami egyébként tényleg szép volt, láttam, miután felnyitottam a dobozt. Örülni most még sem tudtam ennek. Csak az zakatolt a fejemben, hogy el fogjuk egymást veszíteni. És ettől rettegtem.
Végül alább hagyott a sírásom, kézfejemmel töröltem el arcomról a cseppeket, majd elindultam, hogy magam mögött hagyjam ezt az egészet. Azt hittem, hogy menni fog, hogy tudok kemény is lenni újra, de ahogy mögé értem, földbe gyökereztek a lábaim. Menni akartam, de nem ment, késztetést éreztem, hogy hozzáérjek. Először csak óvatosan nyújtóztam a válla irányába, volt bennem némi bizonytalanság, de aztán végül megérintettem, először a jobb majd a másik tenyeremmel, s ha Will nem mozdult vagy nem távolodott, akkor mögötte állva, tenyereimet lejjebb csúsztatva felsőtestén, szorosan átöleltem, s fejemet a vállára fektettem. Én csak így tudtam kifejezni, hogy szeretem.

     My Wife

I missed you...

Ha valakinek kiöntöd a lelked, vagy csak annyit böffentesz oda, mi pillanatnyi helyzetedben zavar, vagy mi nyomaszt, még arra is szokott valami válasz, vagy esetünkben replika érkezni, ám ő nem felelt. Egy árva hang nem hagyta el a torkát jelen helyzetben a síráson kívűl, én meg lehet átkozott szemétláda voltam azokban a pillanatokban, de nem kezdtem el vígasztalni. Azaz időszak elmúlt.
Kimondtam a kimondatlan szavakat, hisz elegem lett abból, hogy mindig hallgatva s szavak nélkül húztam be a féket, és nyomtam egy hátraarcot.
Nem akartam veszekedni, csendes szavaim sem arra szántam, de minimum egy sajnálomra számítottam, helyette maradt a bőgés, mit más esetekben nehezen viselek, és bizony vigasztalás lenne, ám mindazok után amit mondott, s ahogyan reagált ...
Meglehet nem is lett volna gond, s az egészel nem hozakodok elő, ha enged a csókomnak. Ha közel enged magához, és nem fordítja el a fejét, ám nem úgy lett. Nem kaptam csókot, nem kaptam bíztató érzéseket, csak becsmérlő szavakat, kérdést, miért jöttem haza, majd a szemrehányást, én pedig csalódott voltam.
Egyéb esetben egy hiányoztál jobban esett volna egy boldog csók után, ha úgy reagàl mint régen, hogy aztán vàgytól izzón karjaimban vihessem az ágyba...ám mindez elmaradt, s az érzelmek felváltották egymást.
Mondhatni az akarlak érzés kipukkadt mindt egy lufi, és hozta magával az őszinteséget.
Háttal neki telepedtem le.
Meglehet, vártam valami reakciót, ám helyette maradt a bántó, már-már folytogató néma csend, s fejemben egyre inkább zakatolt a szó, mit ő mondott ki. A szó, mi roskadozó homokváram falait nyomta gőzerővel lefelé. A szó, mit sosem akartam hallani. Válás...
A Válás, mi az Én nyakamba lenne varva. A Válás, mi az Én hibámból esne meg. A Válás, mire eddig sosem gondoltam. A Válás, mi mázsás súlyával nehezedett egyre erőteljesebben vállaimra, az olmadozó homokváramra.
Szavaimra, mik őszintén fakadtak, aztán sem kaptam választ.
Ám megérezve érintését vállaimon, egy pillanatra nem mozdultam, hisz vártam, majd eztán érkezik a szó áradat,a feszült vita, az ellenkezés, ám helyette nem kaptam semmit. Továbbra sem hagyták el szavak ajkait, csak mellkasomra csúsztatta kezét, miket abban a pillanatban mázsás súlynak éreztem.
Mellkasomban szívem vad ritmust dobolt. Lehunytam szemeim, majd néhány pillanat műve alatt mozdítottam karom, hogy aztán megfogjam kezeit, s fejtsem le magamról, majd elengedve azt keljek fel onnan.
Nem ezt akartam. Nem kellett a csend. Nem kellett a hallgatás.
Szavai, miket mondott égették bőröm, elmém minden zugában zakatolt, hisz megannyiszor bizonygattam már, hű voltam, nem csaltam meg sosem, mint akkor is, mikor viràgot hoztam, s kértem bocsánatot a késésért.
Szavaim süket fülekre találtak, akár csak most.
Nem akartam az ölelést. Nem akartam mindig csak Én engedni. Nem akartam meghunyászkodni.
Meglehet gonosz dolog volt mit tettem, de nem tudtam elengedni szavak nélkül az egészet. És megint én voltam a rosszfiú. A bűnös, ki a síró asszonynak sem tud feledni semmit... De többet nem akartam hallgatni. Elég volt a csendből.
Letettem az üveget a pultra, szinte érintetlenül hagyva tartalmát, s indultam el kifelé a konyhából.

öltözet

zene

helyszín

Mom and Dad

"Obsession"

Nem voltam jó abban, hogy szavakban fejezzem ki az érzéseimet, talán sosem voltam normális ilyen szempontból, így volt ez most is, ebben a percben. Hiába kerestem a szavakat az elmémben, leginkább úgy éreztem, hogy meg kell ölelnem Willt, éreznie kell azt, hogy mennyire nagyon hiányzott nekem. Emiatt sétáltam hozzá, emiatt is próbáltam megölelni őt, hogy a történtek ellenére tudja, mit érzek. Ő azonban lefejtette magáról a kezeimet, s azzal a lendülettel már kelt is fel, hogy magamra hagyjon. Nagyon fájt, hogy ezt teszi, tétován léptem hátra, s magam mellett tehetetlenül lógó karjaimmal csak figyeltem, hogyan lép el mellőlem. Tényleg ezt érdemeltem? Miért nem értett meg? Miért nem látott át rajtam?
Annyira fájt, annyira sértett, hogy legbelül kavargó érzéseim közt teljesen elvesztem, s ahelyett, hogy utána szóltam volna, idegesen szaladtam el mellette, felkaptam a kocsikulcsot, s kirobbanva a házból, csak úgy, mezítláb vettem célba a kocsit. Potyogtak a könnyeim, ennek ellenére elindítottam a járművet és a gázra tapostam, mert el akartam tűnni innen, minél messzebbre. Ám a reflexeim már nem úgy működtek, ahogyan a könnyeimtől sem láttam jól, így nem is jutottam messzire, mert nagy csattanással szaladtam bele a kerítésünk oldalába.
A légzsák nem nyílt ki, de nem is lett nagyobb bajom, mint hogy picit beütöttem a fejem a kormánykerékbe és megrongáltam a kerítésünket. Nem fájt az ütés, csak megijedtem. Aztán újra bőgni kezdtem, s nem értettem, hogy mi történik velem.

     My Wife

I missed you...

A csend úgy vett körbe bennünket, akár egy fojtogató rémálom. Úgy éreztem, nem bírom tovább szavak nélkül. Úgy éreztem, ez bőven sok volt, s többet nem akartam ennyi hallgatást magam mögött tudni.
Nyelni, és elviselni, amit rám mér a sors.
Házasságunk kezdetén, nem ilyennek képzeltem ezt az egészet. Úgy hittem, minden rendben lesz, és szerelemben élünk idős korunkig, pont mint a szüleim, ám az évek múlásával valami megváltozott.
Oké, persze igaza volt, és tényleg rengeteget dolgoztam, és rengeteget voltam távol, ám olyan időszak is sok volt, mikor nem utaztam el, mikor maradtam itthon, s csak pár várossal voltam odébb, s olyankor éjszakára mindig hazaértem.
Kisétáltam a konyhából, s megindultam az emelet felé. Nem akartam  ezt az egészet, s hallgatni a sírását, s arra a következtetésre jutni, hogy mindent én rontottam el, s az egészben ő az áldozat.
Néhány pillanata odafent voltam, mikor hatalmas csattanás ütötte meg a fülem.
Elsőre nem is foglalkoztam vele, pusztán odasétáltam az ablakhoz, immár teljesen felöltözve, csak a zokni lógott a kezemben, mikor megpillantottam az autót a kerítésbe csapódva.
Mindenek ellenére, kihullott minden a kezemből, s rohantam kifelé a szobából, le a lépcsőn, s mezitláb rongyoltam kifelé a kocsihoz, hogy aztán feltépjem az ajtót, s aggodalmas pillantással vegyem szemügyre, hogy egyben volt e.
Elsőre talán még hozzáérni sem mertem, nem akarva, hogy bármi probléma legyen belőle, s míg ő bőgött, én mérlegeltem, vajon kell e hívnom mentőt, avagy sem, hisz a kisebb komolynak nem látszó sérülésekből is lehet komoly baj.
Nem egy ilyen esetről lehetett olvasni.
Ha hagyta, benyúltam, kikapcsoltam az övet, már ha bekapcsolta, ha nem, akkor megfogtam arcát, s ha hagyta a nagy bőgésben, akkor szemeibe néztem.
-Jól vagy?! - hangom aggodalmasan csendült, bár a bennem dúló frusztráltságon ez mit sem változtatott.
Aztán elléptem tőle ha kiakart szállni a kocsiból, majd bevezettem a házba, ahol aztán leültettem a kanapéra, hogy elláthassam a fejsebét, de szólni nem szóltam semmit, csak kitisztítottam a sebet, lefertőtlenítettem, s ha kellett, tettem rá seb összehúzó tapaszt is. Azt azonban már el is könyvelhette magának, hogy szépen befog lilulni az a terület.

öltözet

zene

helyszín

Mom and Dad

"Obsession"

Azt hiszem, hogy soha, de még soha nem voltam ennyire magam alatt, vagy talán csak egyszer, azon az ominózus napon, amikor anyámék elvették tőlem Genesist. Akkor sírtam utoljára úgy, ahogyan most, s igazán azt se tudtam eldönteni, hogy vajon az ijedtségtől tört rám ennyire, vagy csak azért, mert én magam törtem össze legbelül.
Külső szemmel nézve szégyen és gyalázat voltam, ittasan így a kormány mögött, és ha otthon lettek volna a gyerekek, akkor egész biztos, hogy anyaként is leszerepeltem volna előttük. Akkor már nem hívhatnám fel a figyelmüket arra, hogy viselkedjenek, hogy ne igyanak vagy ne dohányozzanak, mert mostantól már ujjal mutogathatnának rám. Egész egyszerűen katasztrofális voltam és megbuktam.
Sok mindent sirattam meg, s ezek közé nem tartozott a kerítés, amivel csúnyán elbántam, ahogyan a méregdrága autóm sem, amit majd vihetek másnap a szerelőhöz. Igazából egyelőre ez sem érdekelt.
Csak sírtam, gyengének és sebezhetőnek éreztem magam, kicsúszott alólam a talaj. Hirtelen tárult fel az ajtó, de erre is már csak akkor eszméltem fel, amikor megéreztem Jack jelenlétét. Felé fordítottam a fejem, potyogó könnyeim fátylán keresztül láttam aggodalmas vonásait, még most is éreztem mozdulataiban a törődést, pedig meg sem érdemeltem. Kérdésére nem tudtam felelni, mert egyáltalán nem voltam jól, zavarodott voltam, s ez talán neki is feltűnt.
A házba a segítségével kerültem be, odabent aztán a kanapéra ültetett, nem volt komoly sérülésem, alig éreztem csupán, Jack mégis ellátott, immár másodszor az est során. Amikor végzett a homlokommal, s húzta volna el a kezét, utána nyúltam, tenyereim közé fogtam a kézfejét.
- Sajnálom Will - bukott ki belőlem, ahogy a szemeibe néztem. Tudtam, hogy haragszik és utál, s hogy túllőttem a célon, bennem is sok minden kavargott. Bármennyire is haragudtam rá a hetekben, ezt nem érdemelte, nem ilyen feleséget érdemelt.
- Sajnálom - sóhajtottam újra, majd végig simítva kézfején el is engedtem őt, hisz tudtam, hogy ez most az, amire legkevésbé vágyik. A konyhában sem vágyott az ölelésemre, nem tudtam, mi lehet most benne. Csak felkászálódtam a kanapéról, aztán lassan felsétáltam az emeletre, ott még bevettem egy nyugtatót, s aztán eldőltem az ágyon, ahol végül el is nyomott az álom.

     My Wife

I missed you...

Utánam nyúlt, megfogta a kezem, én meg csak fa arccal emeltem kezeinkre tekintetem. Lehet túl szigorú voltam, s nem kellene eképp reagálnim, de nem épp én voltam az, ki belegondolt abba, megcsalom a másikat.
Sosem fordult meg a fejemben, hogy esetleg lenne valaki más az életében. Majdhogynem vakon bíztam abban, hogy egyszer majd normalizálódnak a dolgok, s minden olyan lesz, mint amilyen régen volt.
Szerelem, család és boldogság.
Ám az utóbbi néhány percben, mikor rendes üdvözlés helyett elutasítást, gyanusítást, és még a válás gondolatát is megkaptam, már nem tudtam mit is akarok igazán.
-Feküdj le...aludd ki magad...-elhúztam kezem, felkászálódtam, és magára hagyva felballagtam az emeletre, ahol magamra kaptam egy farmert, pólót, pulóvert, s a következő pillanatban már a kabátom után nyúlva léptem ki a bejárati ajtón. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Gondolkodni, vajon mit is kellene tennem.
Küzdeni az egészért a gyerekek miatt, és felállni a szarból, megpróbálni visszatalálni arra az útra, s talán észhez téríteni a feleségem, vagy egyszerűen csak elballagni az ügyvédemhez, és benyújtani a válási papírokat, majd a nejem orra alá csapni.
Ezer felé kattogtak gondolataim, ám nem ültem aztóba, csak sétálni akartam kicsit az utcákon, hogy a hűvös szél kifújhassa fejemből ezeket a dolgokat.
Ám a gondolatok oly makacs mód kapaszkodtak, hogy órákkal később is ott bolyongtak elmémben, s aznap... Aznap a kanapén aludtam.
Fel is mehettem volna, de jobbnak láttam a kanapét.
Nem tudtam tisztán gondolkodni. Egyre csak az járt a fejemben amiket a fejemhez vàgott, s tulajdonképpen az alvás is nagy szó volt, hisz jobban hathatna a forgolódás megnevezés, s egy idő után inkább elmentem felöltözni egy gyors zuhany utàn, kocsiba ültem, és bementem a munkahelyemre, annak ellenére, hogy azt mondtam, néhány napot otthon töltök majd.
Csak egy cetli pihen utánam az asztalon. Bementem az irodába. Majd jövök.

öltözet

zene

helyszín