Alexander & Shelley
   

   Vannak az életünkben események, amelyek éppen amennyire ijedelemmel és rémülettel töltenek el bennünket, éppen annyira fontossá, hovatovább sorsfordítóvá válnak a számunkra. Persze erről adott esetben még nem tudjuk, hogy így lesz. Néha csak sodornak bennünket az események, melyek megtépázzák a lelkünket, a felszínre hozzák megannyi érzelmünket, kiváltképp a rémületet vagy az aggodalmat. Vannak események, amelyek látszólag, adott pillanatban tragikusak, ámde a későbbiek folyamán felismerjük azok sorszerűségét.
Ragyogó, napsütéses volt a reggel. Ugyanolyan volt, mint bármelyik nyári reggel az elmúlt három évben.Reménytelenül várom, hogy esetleg megcsörren a mobilom, vagy jelez, hogy emailem érkezett, netán postán fut be valami levél, képeslap, üzenet arról, hogy megbánt mindent és hazatér hozzánk.Ostoba és reménytelen vágyakozás ez valami után tudom, ami sosem érkezik el, sosem ad feloldozást, vagy segítséget, hogy feldolgozzam, túllegyek rajta. Nem magam miatt….illetve miért is hazudok magamnak….miattam is. Nekem is szükségem van arra, hogy regenerálódjak, de képtelen vagyok úgy, hogy bizonytalanul tépelődöm és várakozom.Az utolsó beszélgetésünk egyértelművé tette, hogy a távozása nem átmeneti. Én vagyok csak olyan balga, hogy azt gondolom, talán mégis másképp lesz. Talán visszatér.
Hamar rá kellett azonban jönni, hogy a lelki fájdalmaknál sokkal inkább a valóság az, amely hamarosan észheztérítő fájdalommal csap arcul: egyedülálló anya lettem, ennek minden terhével és megpróbáltatásával együtt, amelyben nem csupán egy négy éves kisfiú számára kell pótolnom az apát, hanem ugyanennek a gyermeknek az ápolása is rám hárul, mivel tolószékhez kötve képtelen egyedül ellátni magát. Ott kellett hagynom a munkámat, ugyanakkor szükségem volt valakire, aki átveszi a háztartás terheit, és aki segít legalább addig talpon maradni amíg kitalálom hogyan tovább.Így toppant be az életünkbe Almudena Domingez, ez a félig puerto rico-i, félig spanyol asszony, akinek ereiben saját bevallása szerint még cherokee vér is csörgedezik, és vált egyszerre családtaggá. Ő lett a második anyám, Beni dadája, a barátja, az alvó társa, a szakácsnője és játszótársa. Almundea, akit mi csak Nanny-nek szólítottunk közel fél év alatt elválaszthatatlanul hozzánk tartozott.Néha jobban tudta mi merre van a saját otthonunkban mint én magam.
Nanny azonban ma nem tudott itt lenni, de mindent igyekezett úgy elrendezni, hogy a lehető legkevesebb dolgom legyen vele. Kávét és friss péksüteményt is hagyott a konya asztalon, Beninek epres habot, mert az volt a kedvence. Nekem még rengeteg intézni valóm volt az egy éve megnyílt cukrászdával kapcsolatban, mert bár elindultunk, és megnyitottunk a kezdeti döccenők azért alaposan próbára tették a kitartásom.Benjamint vártam éppen a konyhában, és a kávéscsészét öblítettem el, amikor hirtelen egy éles csörrenést hallottam, majd az emeletről érkező, korlátra szerelt lift óriásit csattant, a fogaskerekek nyikorogva adták meg magukat. Beni üvöltése jéghideg késként hatolt be a hallójárataimba, és a kezemből a csésze a mosogatóba hullott, én pedig eszement módon kezdtem rohanni a nappali felé.A kisfiam fájdalmas zokogással hevert a lakkozott nappali padlón, a kocsi a hátára zuhant, ő pedig tehetetlenül vergődött alatta. Fogalmam sincs pontosan mi történt, és meg sem tudtam kérdezni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy mihamarabb leszedjem róla a tolókocsit, és azt félreseperve megnézzem milyen sérülése van.Apró kezeivel a felkaromba kapaszkodott, éreztem a gyönge kis testének minden erejét beleadja ebbe a mozdulatba, és igyekszik segíteni abban, hogy az ölembe vegyem.
- Anya….anya….anya…- lihegte hörögve és zokogva a fájdalomtól és minden levegővétel szabálytalan és nehéz volt a számára. A tüdeje gőzerővel dolgozott, az apró mellkasban ezerszeres sebességgel vert a csöpp szívecske. Részint a félelemtől és az ijedtségtől, részint a rá nehezedő fájdalomtól.
- Leh….leh…szakadt…a lift.- lihegte és dadogta egyszerre, majd köhögve újabb keserves zokogásba tört ki, és minden második szava ezután az volt, hogy fáj.Mindene fáj.Nem mertem megmozdítani jobban, hiszen fogalmam sem volt milyen a sérülés.Beni deréktól lefelé semmit nem érez, így aztán abban sem voltam biztos, hogy nem tört el valamije, csak éppen megmondani nem tudja.
- Kicsim….kicsikém…maradj így, anya hív mentőt.Figyelj rám, kincsem….figyelj! Most erősnek és bátornak kell lenned. Egy perc és visszajövök, csak visszaszaladok a konyhába a mobilomért. Beni…ne mozogj, ez nagyon fontos, rendben?- fogtam meg két oldalról a könnytől maszatos arcot és mindkét oldalra csókot leheltem, hüvelykujjammal pedig végigsimítottam a csöpp pofit, letörölni igyekezvén a dundi, pergő könnyeket.Nem hagyta abba a sírást, de valamiféle bólogatással adta a tudtomra, hogy értette és minden bizonnyal a maga módján igyekszik is betartani a kérésem.
A mentők negyed órán belül értek ki, és szakszerűen emelték hordágyra a fiamat, a tolószéket pedig azt mondták, hogy vigyem utánuk a kórházba. A Presbyter az az ügyeletes sürgősségi, oda fogunk menni.Igyekeztem tartani a tempót a mentővel, bár sok helyen szabálytalanul hajtottam át a piroson, vagy éppen szegtem meg különféle közlekedési szabályt, de az agyam egyszerűen kikapcsolt. Csak arra tudtam gondolni, hogy a fiam után kell mennem, és bármi áron ott akarok lenni, amikor beviszik, látni hova kerül. Bár a mentőknek elmondtam mi történt, amit fel is jegyeztek az ambuláns lapra, de ettől függetlenül…az anyja vagyok, az én hibám, ott kellett volna lennem….ott kellett volna. Tudom, hogy nem lehetek mindig vele, hogy balesetek vannak. Hogy a lift, amely az emeletről lett volna hivatott lehozni elromolhat és el is romlik….hogy vannak helyzetek amelyek elkerülhetetlenek, de ez nem nyugtatott meg.Benjamin az én felelősségem, apa nélkül pedig duplán is.Elmondtam a mentősöknek, hogy Beninek alsó végtagi plégiája van, hogy nem fogja tudni megmondani hol fáj, igazából megmozdítani sem tudná a végtagját, és pont ettől veszélyes egy törés. Szinte a mentővel együtt vágódtam be a parkolóba, csak nekem helyet is kellett találnom a kocsimnak, így közel tíz perc is eltelhetett mire végre zihálva rontottam be a traumatológiára. Sokan voltak mindegyik váróban, de nem foglalkoztam vele. A mentősöket már nem láttam, hiszen nem is láthattam, a beteget mihamarabb leszállították, de fogalmam sem volt pontosan melyik részre. Tudnom kellett. A betegfelvételi pulthoz tartottam.Csapzott voltam, és még azt sem vettem észre, hogy a nagy ijedelemben és rohanásban nem öltöztem át. Így a reggeli bordó plüss köntös, a hozzá színben passzoló bordó plüss papucsom volt a lábamon. A vállamon átvetett táska, és a lófarokba felkötött hajjal minden bizonnyal valami szédült nőszemélynek tűnhettem. A nővérnek a szemei elkerekedtek mikor meglátott, de mindössze ennyi volt az összes, a külsőmet illető reakciója. Valószínű látott már ennél cifrább dolgokat is.
- Kérem….most…most hoztak be a mentők egy hét éves forma kisfiút….Benjamin Lane…merre, meg tudná ha esetleg….kérem, hogy hova….leesett a….a lift leszakadt…nem tudom…- gyakorlatilag értelmezhetetlenül dobáltam egymás mögé a szavakat, láthatóan zaklatott voltam, és a sírás kerülgetett. A hangom időnként el-el csuklott, és nagy levegővételekkel próbáltam józannak és erősnek tűnni. Azt hiszem nem nagyon sikerült, még én magam is éreztem.A nővér sóhajtott és a papírok között lapozgatott, végül a bal vállam felett elbökött a folyosó közepe felé.
- A négyes kezelőbe vitték. Foglaljon helyet majd szólítják.Hozzátartozó?
- Az édesanyja vagyok.
- Foglaljon helyet hölgyem, majd szólítják, és próbáljon megnyugodni.
Engedelmeskedtem és az egyenszínűre festett székek egyikére ültem le, az ölembe húztam a táskám, és a kezeim összekulcsoltam a tetején. Mikor egy pillanatra körülnéztem, akkor vettem észre,hogy néhány szempár engem méreget. Még ekkor sem esett le, hogy miért, azt gondoltam túl hangosra sikerült az előbbi kirohanásom.A percek méltatlanul lassan vánszorogtak előre, én pedig lassan alámerültem az emberi morajlásban, amely körülvett.Vártam. Nem tudtam mást tenni.



   

Shelley & Alex

Welcome the wind of golden days settling

Furcsa, hogy mennyi mindent jelenthet egy nap az embernek. Egy dátum. Hozhat változást, állandóságot, örömöt, szomorúságot, dühöt. Ünnepelhetünk, megemlékezhetünk, átkozhatunk. A legtöbben ünnepelni szoktak, például születésnapokat. Örülni szoktak az eseménynek, ha valaki megszületik. Tortával, ajándékokkal és szeretettel halmozzák el az illetőt. Sajnos nem adatott ez meg mindeninek. Nem, nem a saját születésnapomról beszélek... A "feleségem" félfekete gyerekéről. Igazából sajnálom őt. Tudom, hogy apa nélkül felnőni szörnyű dolog, de én még sem voltam és vagyok képes felvenni ezt a szerepet, mert az én szememben a létezése, ez a nap, amin született, a hűtlenség és árulások napja. A legrosszabb, hogy tudom, hogy nem szabad őt okolnom az anyja tettei miatt, még sem tudok rá jó szívvel gondolni. A gyerektartást azért még is fizetem, még ha nem is lenne kötelező, de pont azért, mert nem az ő hibája, hogy megszületett. Az anyja legalább félre teszi ezt a pénzt, hogy később kollégiumba mehessen.
Ezen a kissé szívfájós napon, a sürgősségi folyosóján sétálva végig tekintek az embereken és azon gondolkodom, vajon nekik mit jelent majd a későbbiekben ez a nap? Szörnyű emléket kötnek majd hozzá, mint a balesetet szenvedők? Vagy örömöt, mint azok, akik szülési fájdalmakkal térnek be. Persze a kis barátnőm már tudja, hogy mitől vagyok ennyire lehangolt, amikor a radiológus szobába lépek.
- Tessék, a kávéd. Ahogy szereted. - lép oda mellém fülig érő mosollyal, én pedig hálásan rápillantok.
- Köszönöm. Van valami sürgős? - kérdezem, mert még mindig az asztalomnál áll és kicsit elveszettnek tűnik.
- Az egyik gyerekdoki beszélni akar veled. Behoztak egy kisfiút, de nehézkes a vizsgálata és azt akarja tudni, hogy CT-zzék-e. - kicsit ráncolni kezdem a homlokom.
- Hány éves?
- Hét. - a válaszra halkan sóhajtok. Hét évesen olyan betegnek lenni, amitől nehezen vizsgálható... már rosszul hangzik.
- Itt van valahol, vagy azt várja, hogy telefonáljak? - kérdem végül, mire a nő felemeli a telefonkagylót, oda adja és már meg is nyomja az egyik gyorshívót. Egy kis mosollyal köszönöm meg neki, aztán beszélek az orvossal. Hamar kiderül, hogy több gond is van, mert a fiú plégiás emiatt a röntgen nehezen kivitelezhető és ami készült kép, az is kétes, illetve a fiú azt se tudja megmondani, hogy mi történt vele pontosan. Rákérdek az anyára, de a válasz az, hogy "nem beszéltek vele még". Úgy hogy két dolog miatt is leszidom az orvost, az első az, hogy a röntgenképeket nem neki, hanem nekem kell elemezni, mert én értek hozzá, a második pedig az, hogy mi az, hogy nem beszéltek az anyával? Joga van a gyerekével lenni, sőt! Egy traumát szenvedett kisfiút elválasztanak az anyjától, azt se tudják mit csinálnak vele és meg se keresik az anyját? Esküszöm, a beszélgetés végén olyat csattant a kagyló a telefonon, hogy a szobába végül bekukkantott a kis barátném.
- Ennyire..? - kérdez rá a butaságra, én meg felé fordulok a forgó székkel és levéve a szemüvegem megdörzsölöm az orrnyergem.
- Ennyire. - válaszolok egy sóhajtással. De hozzászokhattam volna már, hogy az empátia, vagy a szabálykönyv követése nem bizonyos orvosok sajátja. Minden esetre megkapom az egészségügyi azonosítót, megnézem a képeket. Megírom a hivatalos leletet, aztán kinyomtatom két példányban és felkelek.
- Mindjárt jövök! - szólok be a lányoknak az MR helységben, akik csak intéssel jeleznek munka közben, hogy értették. Kimegyek a sürgősségi folyosójára, aztán a papíromra nézek.
- Egy Shelley Lane nevű hölgyet keresek! - szólalok meg hangosan, felpillantva a tömegre, várva, hogy szerencsétlen gyermek anyja kiemelkedjen a tömegből és oda jöjjön hozzám. Amikor valaki köntösben és otthoni papucsban nagy sietve elindul felém, hirtelen azt hiszem, hogy páciens, aki kap az alkalmon, hogy orvossal beszéljen, ezért már előre rázom a fejemet.
- Ne haragudjon, de nem érek rá. Shelley Lane? - szólok hangosan újra. Ha a nő viszont jelzi, hogy ő az, akkor némileg zavarba jövök és újra végig mérem.
- Ó! Elnézést... azt hittem páciens. - szabadkozom, aztán megköszörülöm a torkomat.
- Dr. Alexander Mcgrover vagyok. Jöjjön velem kérem, elkísérem Benjaminhoz és közben megbeszéljük mi történt. - tárom ki a kezemet a folyosó felé, jelezve, hogy merre induljon és közben magam is elindulok.
   

   

Alexander & Shelley
   

   Magam elé bámulok révetegen, ahogy a padlón lévő bizalmatlan foltokat szemlélem.Néhol vannak hajszálnyi repedések, vagy félig ott maradt lábnyoma valakinek, aki valószínű beleléphetett a kórházi kávéautomata nem túl bizalomgerjesztő löttyébe.A testtartásom fáradtságról árulkodik, ám az agyam csillapíthatatlanul kattog és zakatol.Milyen anya vagyok én? Hogy nem vettem észre, hogy a lift hibás? Az sem mentség, hogy mindössze másfél éve szerelték be, és nagyjából mindenféle garanciát megvásároltam amit csak adtak. Nem a pénz miatt, noha nem vetett fel bennünket sem akkor sem most, sokkal inkább Beni biztonsága miatt.Persze hibák előfordulhatnak, elfogadom én….de akkor is. Jobban kellett volna figyelnem. Nem csak este ellenőrizni, hanem reggel is, ahogyan tettem nap nap után. Leeresztettem, majd visszahívtam.Odafigyeltem amennyire lehetett, de valahogy képtelen vagyok megnyugodni, hogy nem eléggé.Magamat hibáztattam, hiszen ki mást is tudtam volna? Han távoztával egy ideig üres maradt valahogy minden körülöttünk, és olyan lehetetlenül félrebillenő az életünk. Mintha kirúgtak volna egy támasztékot,és borul minden megállíthatatlanul.Én maradtam egyedül, nekem kellett volna duplán helytállnom, és úgy éreztem elbuktam. Most is itt ülök, a még otthoni, reggeli ruházatomban, hevenyészve felkötött lófarokkal, összekulcsolt kezekkel és várok. Hogy valaki szóljon hozzám, hogy jöjjön egy orvos aki végre megmondja pontosan hova vitték a fiamat, vagy megkérdezzék mi történt. Elmondtam én a mentősöknek ahogyan tudtam, de azt hiszem sem akkor, sem az előbbi tíz percben, amíg a recepcióssal beszélgettem nem voltam a helyzet magaslatán. Idegesen, és kétségbeesetten tördelem át egymáson a kezemet, néha felpillantok, amikor valaki érkezik, és reménykedem, hogy talán engem keres, vagy nem tudom….valamiért azt gondolom, hogy ha jönnek, úgyis tudják, hogy én vagyok, én vagyok Benjamin Lane édesanyja.
Nem tudom mennyi idő telik el, de annyi mindenképpen, hogy ne szűnjön meg az a nyomás mellkas tájékon, hogy ne fojtogassa ezerszer és ezerszer a felszín felé törve a könny a torkomat.Sok idő ahhoz, hogy csillapíthatatlan legyen az önvád, hogy átgondoljam legalább millióféleképpen azt mi történt ezen a reggelen.Hogy melyik volt az a pont amikor éreznem, vagy akár tudnom kellett volna a bajt.Senki nem áll hozzám olyan közel mint a fiam. Néha úgy érzem, hogy belém olvadt, hangtalan a részemmé vált az egykor szorosan összekötő köldökzsinór, melyen át immáron anyai szívem minden szeretetével, törődésével és féltésével táplálom őt.Sosem töltöttünk egymástól távol ennyire bizonytalanul hosszú időt. Máskor is volt már kórházban, de akkor tudtam, hogy mit csinálnak vele, merre vitték, melyik emelet melyik kórtermében van. Számtalan alkalommal megfordultunk már különféle vizsgálatokon a hét év alatt, de most először fordul elő, hogy még csak azt sem tudja senki megmondani, ki tud egyáltalán arról felvilágosítani, hogy merre van.Kegyetlen érzés.Körülöttem ismeretlen arcok váltogatják egymást, mint egy bolond cirkuszi körhintán az emberek, én pedig állandó szemlélője vagyok az egésznek.
Először fel sem fogom, amikor meghallom a nevemet.Kell legalább egy fél perc csúszás, amikor végül eljut hozzám egy férfi hangja, amint kissé emelkedettebb tónusban érdeklődik utánam. Valami furcsa zavar okán, amelyet minden bizonnyal az elmúlt pár óra történés, a fél városon való átszáguldás és az idegőrlő várakozás okozott először lassan emelkedem fel ültömből.Majd másodpercekkel később már úgy vergődöm át a várakozó, tébláboló emberek tömegén, mint valami kapura törő csatár a védelmi vonalon.Még a jobb kezem is a magasba lendítem, és úgy integetek neki, hogy itt vagyok, jövök már.Azonban úgy tűnik az orvos, aki engem keres, láthatóan átnézve felettem újra a várakozókat szemléi, tekintete ide-oda cikázik át a tömegen. Odaérve elé immáron szavakkal is igyekszem magamra vonni a figyelmét.
- Uram…kérem, doktor úr…- folytatnám, ám belém fullasztja a szót, vagy éppen a folytatást. Nem ér rá…nem ér rá? De hiszen engem keres. Értetlenül pislogok azon, hogy lerázni próbál, miközben ismét elhangzik a nevem, én végigtekintek magamon. Azt hiszem eddig nem realizáltam tökéletesen, de még minimálisan sem, hogy a külsőm nem éppen arról árulkodik, hogy egy gyermeke után aggódó édesanya lennék.Sután, félszegen próbálok immáron a látóterében integetni a kezemmel, és az elnyúló ábrázatom, az a kétségbeesett pillantás amivel feléfordulok megtámaszkodnak a kiejtett szavaimon.
- Én….én vagyok Shelley Lane.- szabadkozik én pedig nyögve sóhajtok egyet. Nem mosolyodom el a nyilvánvalóan komikus félreértésen, valahogy nem megy most, csupán megrázom a fejem.
- Semmi baj…jobban belegondolva valóban inkább annak tűnök.Mentségemre legyen mondva, hogy hirtelen történt minden, én pedig nem az öltözékemmel foglalkoztam.- valójában már az is kész csoda, hogy egyáltalán ki tudtam hajtani a kocsival a garázsból, az meg egyenesen egy őrangyal jelenlétére utal, hogy dacára annak mennyi közlekedési szabályt szegtem meg útközben, nem esett senkinek baja, ahogyan nekem sem.
Biccentek a bemutatkozására, majd valahogy ösztönösen, a jóég tudja miért én is bemutatkozom megint.
- Shelley Lane….- újabb néhány másodperces idő telik el, mire realizálom, hogy már tudja a nevem, elvégre engem keres, ahogy azt is, hogy a fiam miatt vagyok itt. Ó egek, valószínű pontosan tud mindent, én meg képtelen vagyok összeszedettebben viselkedni. Alaphelyzetben így is lenne, ám ez a helyzet most nem szokványos.
- Ó bocsánat!Hiszen….- emelem jobb kezem a halántékomhoz, hogy mutató ujjam begyével néhányszor átdörzsöljem, és kicsit hosszabban hunyjam le a szemeimet néhányszor.
- Igen. Köszönöm, Dr McGrover.- bizonytalanul nézek a folyosó irányába, amerre mutatott, majd végül el is indulok, ám visszalassítom a lépteim, amikor végül mellém ér.
- Ugye jól van a fiam? Senki nem mondott semmit, amióta behozták. Én nem jöhettem a mentőkkel, kocsival vagyok. Elhoztam Beni kerekesszékét is, odakint van. Nem tudták megmondani, hogy kell vagy sem.Ugye jól van?- adok valamiféle keretet a kérdéseimnek. És bár sajnálom, hogy őt rohanom le velük, de jelen pillanatban ő az egyetlen kapaszkodóm a fiamhoz.
- Mikor elindultunk még magánál volt, bár nem tudta megmondani, hogy hol fáj…a betegsége miatt.- halkulva teszem hozzá a végén, noha úgy hiszem feleslegesen, hiszen a doktor nagy eséllyel tisztában van azzal a különös helyzettel, hogy Benjamin nem úgy vizsgálható mint más gyermek.
- Kicsit fél a tűktől és nehezen barátkozik meg a kórházi fertőtlenítők szagával. Amennyit jártunk kórházakba és kezelésekre kicsi korától kezdve, nem is meglepő.- én sem szeretem ezeket ami azt illeti, csak az évek során valamiféle védelmi mechanizmus által képes vagyok nem ezt helyezni a középpontba.A fiam számomra mindennek az alfája és az omegája.
Ahogy haladunk a folyosón és a doktor esetleg válaszol a kérdéseimre, ilyenkor figyelmesen fordulok felé, és nem csupán a testtartásom árulkodik erről, hanem a tekintetem is.Néha kicsit le kell maradnom, vagy ő az aki eláll az útból, ha éppen szemben el kell engedni valakit, és közben azt érzem, hogy sose érünk oda. Ilyen rövid távolság is olyan hosszúnak tűnik.
- A házban lévő lift szakadt le, amivel az emeletről szokott lejutni a földszintre.A kerekesszéke pedig ráborult.Én nem is tudom….egyszerűen nem tudom mi történhetett.Minden nap leellenőrzöm a szerkezetet, elvégeztetem a karbantartásokat….én nem…egyszerűen…ott kellett volna lennem amikor megtörténik…többnyire ott is vagyok, de most én….csak meg akartam inni a kávémat…csak egy kávét akartam…édesistenem….- kétségbeesett a hangom, és röstellem, hogy egy alig pár pillanattal korábban megismert orvosra zúdítom rá a kiborulásomat, akinek a gyermekem hogyléte az elsődleges nem az én pillanatnyi lelkiállapotom. Ami azt illeti nekem is….csak egész egyszerűen az eddigi várakozás összes bizonytalansága ebben a kétségbeesett, frusztrált monológban teljesedik ki, majd hamvad is el éppen olyan hirtelen, ahogy érkezett.Mélyet szusszantok, majd fújom is ki a levegőt, próbálva elővakarni a rémes külső és a zilált lélek alatt szunnyadó professzionális nőt, aki lassan négy éve állja a sarat mindig és minden körülmények között.
- Ilyen esetekben indít a kórház hivatalból valami vizsgálatot? Nem azért, mert nem érezném akár a legkisebb mértékben is a felelősségem az ügyben, csak…Benjamin-nek egyedül én vagyok.- nézek vissza rá, és bár elhalkulok a lépteim kitartóan vezetem mellette egészen addig, amíg el nem érünk a fiamhoz.




   

Shelley & Alex

Welcome the wind of golden days settling

Ez nem egy börtön. Ez egy kórház. A páciensek, ha olyan állapotban vannak, járkálhatnak a kórházon belül olyan helyeken, ahol egyébként más is. Más osztályokra mehetnek át más pácienseket látogatni, beszélgetni. Lemehetnek a földszinti kafatériába, a büféhez, kimehetnek dohányozni - még ha ellenjavalt is -, ezt pedig általában vagy kórházi köntösben, vagy hozott hálóruhában, papucsban teszik. Gyakori látvány így tehát egy köntösbe bújtatott úr, vagy hölgy, még akkor is, ha a sűrgősségin van. Ennek köszönhetően, amikor a hölgy szinte fáziskésve felugrik és elindul felém, nem hiszem annak, aki. Megpróbálom finoman elutasítani, még mielőtt bele kezdene a problémái hadába, de aztán hamar kiderül, hogy őt keresem. Őszintén zavarba jövök, amiért ilyen elutasító voltam pont vele szemben és a kínos szituáció sosem jó alapja egy amolyan nyílt beszélgetésnek, mint amire szükség van, de szerencsére nem úgy néz ki, mint aki neheztelne rám. Meg is nyugszom kissé, amikor a bocsánat kérésemet elfogadja és még ő kezd el szabadkozni. Elmosolyodom a gondolatra, hogy még ő akar bocsánatot kérni tőlem, hogy jött be a kórházba, mikor vészhelyzet volt.
- Ugyan, amikor egy szeretett személyről van szó, sose az számít, hogy nézünk ki. Ez egy kórház, nem szépség verseny. - mondom, igyekezvén megnyugtatni őt, aztán be is mutatkozom. Ő is, annak ellenére, hogy tudom a nevét, de ez egyébként is az illem része, illetve az izgalomnak is be tudom, ami teljesen érthető a részéről. Elnézően rámosolygok, amikor maga is észreveszi a "hibát", hogy már tudom a nevét, de nem is húzom az időt azzal, hogy ezt firtatnám. A kezemmel jelzem is, hogy jöjjön velem és elindulunk a folyosón. Ahogy az természetes, rengeteg kérdése van, én pedig már a többiek nevében is szégyellem magamat, amiért mindent most, tőlem, utólag kell megtudnia. Ennek nem így kellett volna történnie. Csendesen végig hallgatom a hölgyet, ahogy kifejti, hogy nem mehetett a mentőkkel - ami ismét sok kérdőjelet okoz bennem -, hogy nem tudták megmondani neki, hogy hol van és jól van-e. Olyan apróságokat is megtudok a gyermekről, minthogy nem szereti a fertőtlenítők szagát és a tűket a kezelései miatt. Halkan sóhajtok, mert pont egy ilyen gyermeknek van a legkisebb szüksége arra, hogy még egy rossz élményt éljen át egy kórházban. Így veszítjük el az emberek belénk vetett bizalmát. Ez rossz érzés.
- Sajnálom, amiért csak most tud meg mindent és hogy nem vitték a fiához. Benjamin, amennyire eddig megvizsgáltuk, rendben van. A röntgen felvételeken látszódik, hogy nem törte el semmijét, nincs agyrázkódása sem, de ha beleegyezik, akkor a kezein ultrahangot is végeznék. Azt fájlalja, mivel azzal igyekezett tompítani az esést. Megnézném, hogy szakadt-e szalag, vagy csak zúzódása van. - válaszolok, amire csak tudok és közben, hogy Shelley lássa a nyíltságomat, rá nézek és mindig hagyok kis szünetet, hogy közbe tudjon kérdezni, ha akar.
- Ami a mentősök és a kórházi dolgozók hozzáállását illeti, mélységesen sajnálom, ami történt. Nem magunk ellen akarok beszélni és remélem, hogy a jövőben soha nem lesz szükség erre a tudásra, de kiskorú gyermeket nem vizsgálhatnak egyedül a szülő jelenléte, vagy engedélye nélkül, főleg nem sugaras vizsgálatot, mint maga a röntgen is. Az, hogy a mentősök maga nélkül távoztak, felháborító, az pedig, hogy senki nem tudta megmondani Önnek, hogy hol találja a fiát, vérlázító és jelenteni fogom az igazgatóságnak. Vagy az emberekkel, vagy a rendszerrel van gond, de bármelyik is legyen a forrás, azt javítani kell és fogjuk is. - felelősséggel tartozunk a betegeink iránt minden értelemben, a jogaikat pedig nem hághatjuk át, mert nekünk úgy kényelmes. Ez nem így megy. A folyosón sétálók miatt kicsit lassabban haladunk, de azért meg nem kell állunk, legalább is a lifitg, nem kellene, de amikor a hölgy elkezdi magát hibáztatni és előjön rajta az a mértéktelen teher, amellyel együtt kell élnie, megállok. Őszintén szólva, szeretnék valami biztatót mondani neki, de nem biztos, hogy bármelyiket elfogadná. Az ember ilyenkor hajlamos mindenféle logikát mellőzni, hiszen érzelmek irányítják.
- Balesetek bárkivel előfordulhatnak. Ha naponta tízszer ellenőrzi a liftet, akkor is lehet, hogy épp abban a pillanatban nem találja meg a hibát. Azért, mert az elkerülhetetlen megtörténik, még nem lesz sem rossz szülő, sem rossz ember. Maga egy erős, gondoskodó anya, Benjamin pedig nem is tudna magánál jobbat kívánni. Mi sem mutatja ezt jobban, mint ahogy most itt előttem áll. - mosolygom rá bátorítóan, a vállára téve kezem, remélve, hogy egy kicsit feltudom emelni abból a lelki összezuhanásból, amiben van. Tovább indulunk a következő kérdése pedig meglep. Mielőtt erre válaszolnék, oda érünk a személyzeti lifthez. Bedugom a kulcsom, elfordítom és megnyomom a hívót, aztán kihúzom a kulcsom és komoly tekintettel nézek Shelley-re
- Ahogy mondtam, balesetek történnek. A CPS csak akkor lenne értesítve, ha Benjaminon olyan sérüléseket látnánk, ami nem balesetből, hanem hosszan tartó, rendszeres bántalmazásból adódna. A gyerek viszont - leszámítva ezt az esetet és az alapvető betegségét - makk egészséges, jókedélyű, az orvosi előzményei pedig nem utalnak arra, hogy szükség lenne a gyermekvédelem közbe lépésére. - nyugtatom meg komolyan, hogy tudja, nem viccelek, tényleg nincsenek kitéve ennek.
- Megérdeklődhetem, hogy mi történt az apával? Már csak azért is, hogy beszélgetés alatt még véletlenül se tenyerelhessek bele olyan témába Benjaminnál, ami felzaklathatja. - kérdezek, aztán belépve a liftbe megnyomom a négyes emelet gombját. Az a gyerekosztály, már oda szállították őt.
- Teljesen egyedül neveli őt? - kérdezem, hangomban elismeréssel. Gyakran felnőtteket is nehéz ellátni, akik tolószékhez vannak kötve, de egy gyereket még nehezebb lehet. Lelkileg is erősíteni és támogatni kell, anyagilag is és közben meg kell tanítani őt az életre. Nem mondom, hogy ismerem ezt az érzést, mert az én családi életem már sok éve fuccsba ment. Mondhatni, még erre az állapotra is irigy tudnék lenni, de már egyre kevésbé fáj, hogy nem lesz gyerekem. Már hozzászoktam a gondolathoz.
   

   

Alexander & Shelley
   

   Mi nők kétszer születünk meg. Egyszer, amikor a világra érkezünk apró gyermekként, és egyszer, amikor mi magunk adunk életet a sajátunknak.Ilyenkor válunk anyává, mert mi nők vagyunk a létezés leggyönyörűbb kaméleonjai.
Mindig is anyának készültem, mintha az életem, a földi létem leggyönyörűbb diadala lenne mindez. Ez megmásíthatatlan érzés.Éppen ezért voltam boldog, mikor az életem összekötöttem Stephen-el. Mert mindketten ugyanazt akartuk, ugyanolyan céljaink voltak, és noha alaptermészetünknél fogva különböző módon éltük meg az előttünk álló csodás közös életet, a cél ugyanaz maradt. Egy összetartó, nagy család.De a különböző életfelfogásunk akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire éket ver majd közénk, azt meg végképp nem, hogy Han megtagadja majd a fiunkat és inkább továbblép. Kiszáll egy olyan küzdelemből, amelyet egyikünk sem akart, de egyedül hagy benne.Benjamin sosem tudom igazán miképp gondol az apjára. Néhány tárgyhoz ragaszkodik még, amelyeket apró gyermekként kapott tőle. Kapaszkodik azokba az időkbe, amikor még csecsemő volt, és bár nem emlékszik ezekből ő maga semmire, de a közös fotók mégis beszédesek számára. Ismeri az apja őszinte és önfeledt mosolyát, az ölelését ahogy magához vonta néhány naposan, és úgy tekintett le rá, mintha örök védelmezőjeként, létének végéig képes lenne akár mellette lenni.Ismeri az apjának ezt az arcát,és nagyon fiatalon, kicsi gyerekként meg kellett ismernie azt, hogy ez a rendíthetetlen bástya miképpen árulja el. Nem azért mert nem szereti talán, hanem mert ez a szeretet nem elég ahhoz, hogy elfogadja úgy, ahogyan van. Benjamin, hiába mondom neki, hogy én pontosan úgy szeretem őt, amilyen, hiába tudja, hogy mindannyian, akiknek fontos teljesen mellette állunk,és akár az egész világgal szembemennénk érte….hiába, ha az apja hiányzik az életéből. Kiszakadt belőle valami, amit talán be tudnék foltozni, talán sikerülne tompítani benne egy férfi példakép iránti sóvárgást, ha végre kicsit több időt fordítanék arra, hogy megtaláljam számára.Lassan már ott tartok, hogy magamat háttérbe szorítom, és nem számít én miképp érzek egy férfi iránt, sokkal inkább az számít, hogy Beni miképp tekint rá, hogyan tudja elfogadni.Az egészben talán az a különösen mulattató, hogy hiába tervezem el én mindezt, ha időm egész egyszerűen nincs megvalósítani. Minden létező, vagy a jóég tudja honnan szerzett energiámat felemészti, hogy a fiamnak képes legyek ne csupán anyagilag, de lelkileg is megadni mindent amit csak tudok.Nem tudom néha ez mennyire elég, nem tudom, hogy valóban érzi e mennyire szeretem, nem tudom, hogy a szavak, vagy az iránta érzett múlhatatlan kötődésem képesek lesznek e számára ezt egyértelművé tenni. Néha már nem is gondolkodom ezen, csak megyek és teszem a dolgom önzetlenül, anyai szívem minden odaadásával.
Sokszor pokoli nehéz. Leginkább a tehetetlenség. Vagy leginkább látni őt tehetetlennek, kiszolgáltatottnak, és ilyenkor gyakorta az is eszembe jut, hogy mi lesz vele később? Mi lesz vele, ha én már nem tudom mindezt biztosítani számára? Mi lesz vele ha egyszer felnő?Félrebillent mérleghinta vagyok az élet kiszámíthatatlan játszóterén, és kegyetlen bizonytalansággal tekintek az eljövendő felé.
Egyszer azt mondta nekem a húgom, hogy én vagyok a legbizakodóbb pesszimista. Talán van ebben valami, mert ez sem feltétlenül sarkos gondolat.Sosem lehet annyira komor és lehetetlen bármiféle akadály, hogy ne lenne meg a lehetősége annak, hogy átugorjuk, hogy eljussunk valahova. Nem feltétlen mindig oda ahova tartottunk, de a kerülőutak is lehetnek meglepetésekkel telve,és vezethetnek bennünket egy másik, mégis éppolyan jó irányba.Hiszem, hogy minden okkal történik, még akkor is, ha adott pillanatban ez az ok nem feltétlen világos előttem. Még akkor is, ha adott pillanatban fájdalmasan élem meg. Még akkor is, ha csupán bizonytalanul toporgom az adott helyzetben, nem találván belőle a kiutat.
Jelen pillanatban határeset vagyok a szánalmasan nevetséges, és a szánnivaló bolond között, legalábbis ami a külsőmet illeti. Nem kellene, mégis szabadkozom a doktor előtt, aki megértéssel fordul felém, és ez elmondhatatlanul jól esik. A hangja, az egész kisugárzása, ha nem is nyugtat meg pillanatok alatt - elvégre még nem láttam a fiam, és nem tudom pontosan mi van vele, milyen állapotban van - de eléri nálam, hogy képes legyek kissé rendezni kusza érzelmeimet, a zilált lelkemet.
A folyosón végighaladva igyekszem lépést tartani vele, és hol azt figyelem senkinek ne menjek neki lehetőség szerint aki éppen szembejön velünk, vagy váratlanul kilép egy ajtón, hol pedig a hozzám beszélő orvos arcát nézem, fürkészve őt.
Amikor azt mondja, hogy Beni a helyzethez képest jól van, mondandója közepén, egy másodpercre lehunyom a szemeimet, és a mellkasomhoz emelem jobb kezem, nyitott tenyerem, mint egy élő legyezőt terítve el rajta. Némán formálják ajkaim a megkönnyebbülés szavait, amely leginkább értethetetlen kuszaság, de mindegy is.
- Köszönöm…- fordulok immáron érthetőbben az orvos felé, és őszinte hálával nézek rá. Nem csak azért mert elhozott számomra a több órás bizonytalanság után némi információt a fiamról, hanem mert valóban érzem rajta a megértést.Talán van családja. Talán tudja, hogy mi az amin most keresztülmegyek.Orvosként bizonyára számtalan esetben kellett sajnálkozását kifejezni, hol súlyosabb, hol enyhébb esetben, minden bizonnyal akár a rutin részévé is válhatott volna nála, mint oly sokaknál, de benne még megmaradt az, amiért ezt a szakmát választotta. Sokan elhivatottságnak neveznék, én egyszerűen emberségnek hívom. Dr Mcgrover emberséges, empatikus és valahogy megnyugvással tölt el, hogy ő az aki a fiamat kezeli.
- Persze, természetesen. Ha úgy látja jónak. Benjamin az évek alatt megszokta már az ultrahangos vizsgálatokat, a CT-t is, bár van egy enyhe klausztofóbiája, amikor abba a szűk kapszulába betolják, de ilyenkor mindig énekelni szoktam neki az irányító szoba mikrofonján keresztül. Többnyire engedték, mert Beni olyankor nyugodt volt,és a vizsgálatot is könnyebb volt elvégezni.- enyhe, finom mosolyt sikerül csalnia a keserű jelen ellenére ennek az emléknek az arcomra. A mai napig meglágyul a szívem valahányszor eszembe jut a kedves dallam, a “twinkle, twinkle little star”.
- Igaz az utóbbi két vizsgálaton már kifejezetten kérte, hogy ne tegyem. Bátor nagyfiú már, ezt mondta.
Elnézést kér a kollégái nevében, és noha tudom, hogy a mundér becsülete kötelezi, hogy a kék köpenyesek világát valamiféle módon sajátjának érezze, enyhén megrázom a fejem, és úgy jelzem felé, hogy ez igazán nem szükséges. Amikor azonban arról beszél, hogy jelenteni fogja, riadtan elkerekedő szemekkel kapom fel a fejem, és ragadom meg a felkarját, mintegy fél másodpercre visszatartva.
- Ne, kérem! Ne tegye! Nem akarok ebből semmi problémát. Emberek vagyunk, és néha nem csupán egyszerűen tévedünk, hanem olyan dolgokat teszünk, ami nem feltétlen etikus vagy elfogadható.Ugyanakkor az sem biztos, hogy mindezt szándékosan csináljuk. Benjamin jól van, és nekem ez az ami számít.A többi az már megtörtént, nem tudunk rajta változtatni. Én a jövőben igyekszem odafigyelni, hogy még egyszer ilyen ne történjen meg.De kérem, hivatalos számonkérésnek ne tegye ki őket!- lassan engedem aláhullani a kezem a karjáról, mert nem szándékoztam tapintatlan lenni, egyszerűen a hirtelen tiltakozás késztetett erre a mozdulatra.
Ugyanakkor én is remélem, hogy a másik oldalon engem sem kérnek számon a fiam balesete miatt. Különös világot élünk, és néha már nem feltétlenül vagyok azzal tisztában, hogy még a józan ész irányítja a világot, avagy sem.Megnyugtatnak azonban a szavai, és ez látszik is a lassan ellágyuló arcvonásaimon. Megkönnyebbülök.Jól estek a korábbi megnyugtató szavai, az, hogy nem tart felelősnek, hogy baleset volt, még ha én magam még nem jutottam el magamat illetően ebbe a fázisba. Lehet nem is fogok. A húgom szerint talán kicsit lazítanom kellene. Kicsit a lányokra hagyni a Butterbean-t, úgyis jól elboldogulnak, Nanny vigyázna Benire, én meg egyszerűen elmehetnék valahova. Kibérelhetnék egy kis házat valahol Martha’s Vinyardon, és élvezhetném az óceán nyugalmát.A legnagyobb gondom meg az lenne, hogy cukorral vagy mézzel igyam az esti nyugtató teámat.Ám képtelen vagyok önerőből kiszakadni ebből a mókuskerékből.Úgy meg méginkább, hogy valahol még itt van a rendezetlen múltunk és jelenünk Stephannal. Talán most sikerül pontot tenni a végére.
Állok ott Dr Alexanderrel a liftnél, és éppen akkor teszi fel a kérdést Benjamin apjával kapcsolatban, én meg tartok egy fél perces néma csendet, mielőtt válaszolnék. Nem azért, mert érzékeny lenne a dolog, nem azért mert ne tudnék már beszélni róla anélkül, hogy magam miatt éreznék fájdalmat, hanem sokkal inkább Beni miatt. Hanem mert nem tudom hogyan és hol kezdjek bele. Nyílik az ajtó, és belépek utána magam is, megállva jobbján, és egy ideig az emelet mattszínű gombjait szemlélem, meg az erősen világító négyest, ahova tartunk.
- Benjamin nem nagyon emlékszik az apjára. Mindössze három éves volt, amikor végleg elhagyott bennünket.Bár igazából akkor már másfél éve nem is volt része nagyon az életünknek. Mikor kiderült Beni betegsége, egyszerűen összecsomagolt és elment.- halkan beszélek, a hangom összeolvad a felfelé haladó lift belsejének monton, ezüstös búgásával.
- Benjamin nagyon erős kisfiú. Nem csak a betegsége miatt, hanem mert lelkileg is hamar fel kellett nőnie ehhez a tényhez. Nem tudom valójában mit érezhet, de nem beszél róla. Talán még nincs kész rá.Talán soha nem is lesz, én pedig nem faggatom. Egyszer biztos vagyok benne, hogy meg fog majd nyílni nekem.Szóval talán a legjobb lesz, ha semmiféle módon nem emlegeti az édesapját.- azt már csak magamban teszem hozzá, hogy ez nekem is jó lesz. Valakiből kiszeretni nem megy olyan egyszerűen, még akkor sem ha olyan pokoli és megbocsáthatatlan fájdalmat okozott, mint Stephan nekem. Öt év elég volt ehhez, de ettől még ott maradt egy tüske, amit kihúzni soha nem akarok.Mégiscsak neki köszönhetem az életem leggyönyörűbb ajándékát, a fiamat.
Halkan és röviden csendül a lift amikor megérkezünk a gyerekosztályra, és én elsőként lépek ki a fülkéből, de megvárom a doktort, elvégre ő tudja, hogy hova is megyünk pontosan. Szóval miközben beszélni kezdek, követem őt.
- Többnyire igen, egyedül nevelem, de négy éve van azért valaki, aki az életünk része, és nélküle néha azt sem tudnám megmondani milyen nap van. Mi Nanny-nek nevezzük.A családunk részévé vált, ahogyan mi is az ő családjának.Nem egyszerű ez, tudja.Tökéletes akar lenni az ember, még akkor is, ha tudja, hogy ezt soha nem érheti el.- a pillantásom egy másodpercre a kezére siklik. Szinte önkéntelen a mozdulat, mintha azt kutatnám van e felesége, családja, vajon érti miről beszélek? Vajon boldog az életében, vagy pontosan tudja milyen ez az állapot amiben most vagyok? Nem látok az ujján jegygyűrű, vagy csak lehet elkerülte a figyelmem. Igaz nem akartam túl feltűnően bámulni a kezét.
Ahogy haladunk előre a folyosón, a fülemet hirtelen megüti Benjamin csacsogó, vidáman trillázó hangja.
“Neeeeem. Amerika kapitány nem DC hanem Marvel. Én jobban szeretem a Marvelt. Sokkal több benne a király szuperhős.A doki is szuperhős. Le fogom rajzolni.”
Mosolyogva csóválom meg a fejem, majd a doktorra sandítok, remélve, hogy ő is hallotta a fiam összetéveszthetetlen hangját, még a néhány szobából kiszűrődő sírás, szipogás, vagy éppen duruzsoló, gurgulázó nevetés közül.
- Maga remek gyerekorvos lehet, Dr Mcgrover. A fiam valószínű megláthatta ezt magában.- szent meggyőződésem volt, hogy Alexander a fiam orvosa, és ő éppen róla beszélt valakinek.Vagy tévednék?    




   

Shelley & Alex

Welcome the wind of golden days settling

Habár sajnos nincs gyerekem, azért együtt tudok érezni Shelleyvel. A nemsokára-ex-feleségem fia nem kötődik hozzám és őszintén szólva a gyerektartáson kívül mással nem is járultam hozzá az életéhez. Nem kötődöm hozzá és sokan talán elítélnek azért, mert hagyom két pad közé esni őket, de ott a másik oldal, hogy mekkora árulás áldozata lettem és senki nem kényszeríthet mást arra, hogy felnevelje más gyerekét. Ettől függetlenül még alkalmasnak érezném magam az apai feladatokra, csak épp soha nem volt lehetőségem ezt kamatoztatni, mert sose született sajátom. Nem tudom, miért nem sikerült akkor anno. Nem próbálkoztunk olyan régóta, hogy azt gondoljam, talán gond van velem és meg kellene nézetni magam. Lombik programokig sem jutottunk el, mert miután az exem terhes lett, bele ringattuk magunkat - illetve én magamat - abba, hogy minden rendben van. Azóta meg már öregedtem és a saját korosztályomban nem is tudnék apa lenni, a fiatalabbak pedig... Nem tudom, kétes érzésekkel gondolnék rá. Egy 30 éves nő, ha korán kezdem, gyakorlatilag a lányom lehetne... én pedig nem csak gyerekre, de a boldog közös öregkorra is vágyom. Nem mintha ennek sok köze lenne a mostani szituációhoz. Shelley egyébként rendkívül jól fogad mindent és abban is benne lenne, hogy ultrahangosan megvizsgáljam a fiát. A mesékre elmosolyodom, ahogy elképzelem és azt is, ahogy énekel.
- Az jó, ha megtanulta legyűrni a félelmeit. - helyeselek egyébként a dologra. Amikor viszont a felelősségre vonásról beszélek, akkor megragadva megállít. Meglepve állok meg és nézek le rá. Nem mintha nem nyugtatna meg, hogy nem akarja beperelni a kórházat, de valahol úgy érzem, nem áll ki magukért eléggé. Azt azért még se szeretném, hogy magát hibáztassa mindenért, de úgy azt sem, hogy a felelősök csak lerázhassák magukról a dolgot. Elgondolkodva, nyugodtan fürkészem a nő arcát, aztán ahogy elenged, halkan sóhajtok egyet.
- Nem viszem az igazgatóhoz a dolgot, de beszélek velük, hogy legközelebb nem ússzák meg ejnye-bejnye nélkül. Rendben? Nem csak magának kell a jövőben oda tennie magát, hanem nekik is. Nekik egy ilyen helyzetben több felelősségük van, mint magának. - mondom egy megnyugtató, barátságos mosollyal. Sokan nem értik meg, hogy orvosnak lenni nem annyit jelent, hogy kiadod az utasításokat, aztán szarsz mindenre.
A lifthez érve Shelley azon kezd aggódni, hogy a gyermekvédelem bele szól majd mindenbe, de megnyugtatom, hogy ez az eset távol van attól, hogy elvegyék a fiát tőle. Egy baleset nem számít elhanyagolásnak. Amikor látom rajta, hogy megkönnyebbül, még egyet rámosolygok, aztán rákérdezek arra, hogyhogy egyedül neveli a fiút. Részben azért is, nehogy bele tudjak tenyerelni valami igen kellemetlen témába Bennél, amikor megvizsgálom. Szerencsére a liftben csak ketten vagyunk, így Shelley nyugodtan beszélhet erről, míg én őt figyelem. Látom, mennyire megviseli ez az egész, nem csak a gyereke állapota miatt, hanem mert nyilván szerette is a férfit, aki csak úgy faképnél hagyta őket. Át tudom érezni az ehhez kapcsolódó fájdalmat, de azt hiszem Benjamin dolga a legnehezebb mindünk közül. Látni másokat, ahogy az apjukkal és az anyjukkal is élnek, felnőnek, nem lehet egyszerű. Bár egy fokkal jobb, mint megszeretni valakit és elveszteni egy balesetben, mint nélküle és emlékek nélkül felnőni. Az egy fokkal kegyelmesebb.
- Nem fogom felhozni, ezt megígérem. - mondom komolyan. Megérkezve az emeletre Shelley szót ejt a dadusról is, aki gyakorlatilag családtaggá nőtte ki magát a szemükben. Ezen kicsit elmosolyodom, mert habár nekem sosem volt dadám, attól még egy nagyon kedves történet.
- Ezen mondjuk lehetne filozofálni, hogy ki lett kinek a családtagja. - mosolygok tovább. Mi van, ha nem is az ő családjukba, hanem a dadáéba olvadtak be? Biztos vagyok abban, hogy Nanny  családja is szereti Shelley-éket. Kedvesek és szimpatikusak így elsőre.
A folyosó gyerekek zajától hangos. Néhol sírás, néhol örömteli kiáltások, mesék hangja és játékok csipogása szűrődik ki. A nővérpult mellett elsétálva köszönök a nővéreknek, Shelley felsandít rám, de nem veszem a lapot... aztán megszólal. Meglepve nézek rá, aztán megint egy kis zavart mosoly jelenik meg az arcomon, mint mikor véletlenül páciensnek néztem.
- Jaj... nem! Elnézést, nem akartam megtéveszteni, bemutatkozáskor mondanom kellett volna, csak elterelte a figyelmem... - hebegek egy kicsit.
- Én csak a radiológus vagyok, nem gyerekorvos. Megnéztem Benjamin felvételeit és szeretném őket kiegészíteni az ultrahanggal. Azért mentem én önért, mert egyébként is a fiúért mennék és habár nem sugaras a vizsgálat, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne legyen mellette. - masszírozom meg a tarkómat aggodalmasan. Nem tudom, hogy ez az egész mennyire hangzik jól, vagy rosszul. Végül is a gyerekorvos az, aki nem vette a fáradtságot, hogy érte menjen, és az kifejezetten rosszul hangozhat, hogy egy random orvos, aki még csak nem is látta személyesen a gyereket, ő menjen az anyjáért és kérdezgesse. Nem is tudok hirtelen olyasmire gondolni, amitől ez az egész jól venné ki magát. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy másnak akarom kiadni magam. Kicsit szégyenteljesen égő arccal állok meg az ajtóban, ott, ahonnan a Marveles kiáltás kihallatszott. Ben az ágyban fekszik, mellette nővér és az ebéd, amit valószínűleg most fogyasztott el a gyerek.
- Majd elvinném az ifjút egy uh-ra. Henderson? - szólok előre a nővérnek és kérdezek rá az orvosra.
- Vizitel. Egy órát még biztos nem lesz. - jön a válasz a kifelé sétáló nővértől. - Kérjünk beteghordót?
- Nem kell, letoljuk mi Benjamint a székében. Emiatt nem kell ágyat mozgatni. - rázom meg a fejem, aztán ahogy a nővér kilép, az én szemeim az anya-fia egymásra találást figyelik, kis mosollyal.
   

   

Alexander & Shelley
   

   Mai napig fel tudom idézni Beni születését. Azt a pillanatot, amikor először meghallottam a hangját, mi olyan idegen volt, mégis olyan ismerős.Fel tudom idézni az első órák aggodalmát, a hiányát, amelyet az első percek után okozott azzal, hogy elvitték, hogy ellássák.Magam előtt látom Stephan boldogságát, a ragyogó mosolyát, ahogy bennünket néz. Fel tudom idézni a homlokomra adott többezer csókot, a verejtéktől csillogó arcomra simuló kezének érintését. Hallom a hangját, amint a fülembe suttogja: “Köszönöm, Édesem…köszönöm neked ezt a csodát.” Az első napok lázas, kitartó ébrenlétét, amelyben csak egyszerűen néztem hogyan alszik a mi életünk legfontosabb és leggyönyörűbb személye, a házasságunk szentségének megpecsételése.Akkor, azokon az első órákon én hittem abban, hogy az eddig is tökéletes, és hovatovább sziklaszilárdnak vélt házasságunk még inkább kikezdhetetlenné vált.Tudtam, hogy ez a fájdalmas szeretet, ez a tiszta és önzetlen odaadás, amelyet a fiam iránt érzek sosem múlik majd el. És hittem azt is, hogy ezzel Han is pontosan ugyanígy van. Majd három évvel és egy sokkoló diagnózissal később egész egyszerűen, kíméletlenül törte szilánkokra minden hitem, és minden jövőbe vetett bizodalmam.Nem voltak közöttünk hangos veszekedések, nem hibáztatott, vagy mondta azt, hogy miattam történt ez az egész. Egy rossz szava nem volt hozzám. A hallgatása, a csendje volt ami mindennél jobban fájt.Egész egyszerűen kihátrált az életünkből. Megfakult, eltűnőben lévő emlék lett csupán a családi eseményeken, melyeken egy idő után már senki nem kérdezte meg hol van Benjamin édesapja. Leginkább azt hiszem tapintatból. A részleteket senki nem ismerte, de nem bántam. Néha, a házassági évfordulónkon elővettem a fotóalbumot, és kerestem, kutattam azokon keresztül, hogy hol romlott el ez az egész? Hogy miért nem volt elég az a tiszta és önzetlen szeretet, ahogy eleinte a fia felé fordult?Hiszen nem tud ugyan járni, de ő attól még a mi fiunk, a szeretet iránta nem apadhatott el ennyire. De nála igen. Múltak az évek, és miután kisétált a közös otthonunkból azon a bizonyos koraőszi estén, soha többé nem jött vissza. Időnként küldött pénzt, időnként felhívta valamelyik közös ismerőst, hogy felőlünk érdeklődjön, de engem soha. És Benit sem. Évekkel ezelőtti emlék viaszmásaként maradt meg a fiunk emlékezetében, és talán fel sem ismerné ha felbukkanna. Kínosan ügyelek arra, hogy sose emlegessem őt semmiféle módon, vagy én magam hozzam fel neki a témát. Nem csak azért mert nekem is könnyebb így, elvégre önző dolog lenne saját lelkem dédelgetése okán elzárkózni a témától előtte.Ő sem említi. Időnként megijeszt mennyire nem vesz az apjáról tudomást, bár különös kettősség él a lelkében. Tudom, hogy fáj neki, hogy valahol magát hibáztatja, pedig ő tehet róla a legkevésbé. A festményein vagy a rajzain néha árnyként ábrázolja az apját, valahol a távolban, akit a zord szelek cibálnak, üstökét ezerfelé fújja a szél, arctalan mered előre a messzeségből, akárha várna valamire. Nem a visszatérésre.Sokkal inkább, hogy megmagyarázza a fiának, miért nem tudta őt eléggé szeretni.
Talán pont ezért arra is igyekszem ügyelni, hogy más se hozza fel neki a dolgot.Nem dugom homokba a fejem, egyszerűen csak szeretnék biztos lenni abban, hogy Beni lélekben feldolgozta az egészet, és kész felnőni a tényekhez. Túl korai ilyesmit várni egy ilyen gyerektől, és mert nem akarom, hogy a gyerekkorát elsősorban ez határozza meg, egyelőre a jótékony terelést választom.
Az orvos konstruktív hozzáállása az esetünkhöz megnyugtató. Benjamin apró gyermekkora óta gyakorlatilag úgy szívja magába a kórház levegőjét, mint más a mindennapok rohanásának városi bűzét. Vannak dolgok, amelyeket megszokott már, vannak olyanok, amelyek a mai napig nehézséget okoznak a számára. Ilyen az MR gép, vagy a CT , olyan szűk helyek, ahol megmozdulni sem szabad.Nehezen viseli a bezártságot. Talán pont azért, mert az egész élete a helyhez kötöttségről szól.
Az apró térben a vallomásom a férjemet illetően kissé talán sutának hat. Nem akarom, hogy azt gondolja búsulok, még akkor sem ha ez valóban így van. De azt hiszem mindig túl őszinte ember voltam ahhoz, hogy a valódi reakcióimat, vagy a hanghordozásomat rejtegetni tudjam.Nem kellemes, beszélni sem az róla.Hálásan pillantok az orvosra, ám a korábbi apró, jelentéktelen, de valódi pici ajakrándulás, a mosoly jeleként elmarad.
- Hálás vagyok érte. Leginkább Beni miatt.- és ez valóban így is van. Számomra ő az első.Nanny említése már önmagában is az egész helyzet ellenére valamiféle lágy derültséget okoz nálam.Úgy hiszem ő a mi védőangyalunk, valaki, aki a legjobbkor és a legnehezebb helyzetben érkezett az életünkbe. Hosszú történet, és leginkább az én szempontomból kínos a megismerkedésünk a dadussal…de ez talán egy másik idő, másik története.
- Hiszem, hogy bizonyos emberek azért a legrosszabb pillanatban érkeznek az életünkbe, hogy lássanak minket a legrosszabb helyzetben. Hogy aztán legyen honnan elindulni, legyen honnan felfelé tartani.Hiszek abban, hogy bizonyos emberekkel sorszerűen a legrosszabb időben kell találkoznunk.- ha valaki, akkor én megtanultam, hogy a ragyogó és tökéletesnek hitt másodperc mennyire fájdalmas árulást tud hordozni magában.Kevés olyan csodás és tökéletes indulás van, amiben nekünk volt részünk Stephannal.
Aztán nem messze, az egyik kórteremben meghallom Beni csacsogását. Szemforgatva mosolyodom el és sóhajtok. A szuperhősök….mostanában ez megy minden áldott nap.Újabban a tájképeket is felváltották a fiam fantáziájából kipattanó szuperhősös képek.Boldogan sandítok az orvosára és azt kell megállapítanom, hogy a fiamnak igaza van: lehetetlenül megértő. Talán ez az ő szuperképessége. A pokolba, már én is kezdem ezeket a szuperképességes dolgokat!A derűt azonban az orvos hebegése fagyasztja az arcomra, és elkerekedő szemekkel, zavarodottan nyúlok a fülemhez, mögé tűrve egy hajtincset, amely leginkább egy újabb ostoba félreértésemet hivatott kompenzálni.
- Nem nem….ön nem is utalt ilyesmire…csak tudja a kedvessége okozta ezt. Mármint nem baj, hogy kedves, csak megszoktam, hogy a legtöbb esetben Beni kezelőorvosai, gyerekgyógyászok ilyenek. Igaz, magának hiányzott a nyakából a fonendoszkópon lógó plüss állatka.- mutatok ujjammal a nyaka felé, és a kinyújtott mutatóujjammal néhány apró kört rajzolok le előtte.
- Az eddigi összes orvosnak volt ott valami. Kismajom, béka, fekete macska, volt egy orvos, ha jól emlékszem egy érsebész, akinek egy csillámpóni hintázott a mellkasán, amely mindig elkezdett valami gyerekdalt, valahányszor hozzáértek. Remek terelés volt a gyerekeknek. - a szavai meghatnak. Őszintén. Régen kaptam ennyi figyelmet, még ha ennek oka egy baleset, és még ha ez nem önmagam sokkal inkább a fiam érdekében történik. De talán pont ettől lesz súlya, ettől lesz értékes.
- Egy dologban igaza van a fiamnak, Dr Csak Radiológus. Maga igenis megérdemli azt a szuperhős plecsnit.- feszítem meg az állam büszkén, kicsit hetykén, majd a kórteremhez érve az orvos mögött bedugom a fejem az ajtón.
- ANYAAAAAAAAA!- Beni gyermekien lágy, magas trillája megtölti a szobát, én pedig még beljebb lépek. A nővérre nézek, aki éppen egy mappát szorít magához és egy fejbiccentéssel jelzi néma kérdésemre a választ: nyugodtan közelebb mehetek.Én pedig abban a pillanatban ahogy megkapom az engedélyt magam mögött hagyok mindent, és másodpercek alatt szelem át a Beni és közöttem lévő távolságot, hogy a karjaimba zárjam és magamhoz szorítsam.
- Jól vagy Kincsem? Minden rendben? - záporoznak a hogylétét firtató kérdések én pedig elhúzódom, hogy két tenyerem közé fogjam az arcát, aztán egyik kezemmel áttúrom a haját, és megigazítom, mintha fésülném.
- Annyira….annyira aggódtam érted.
- Semmi baj anya! Jól vagyok, tényleg. Bár ha baj lenne sem tudnám megmondani.- neveti el magát. Kevés gyereket ismerek, aki ilyen fiatalon, ennyire erősen és büszkén lenne képes az öniróniára.
- Lehetetlen alak vagy Benjamin Lane.- kócolom össze a haját nevetve, amire ő is kacagni kezd, én pedig némán újra magamhoz szorítom.
- Finom volt az ebéd?- nézek az üres tányérokra, amelyet éppen most szed össze a nővér.
- Hát, reggelizni nem volt időm, szóval bármit adtak volna megeszem. De amúgy finom volt. Banános zabkása és egy kis kókuszos keksz.Szigorúan cukor nélkül. Na az rémes volt.De mondjuk a mangós forró tea az finom volt. Még ha ki is sajnálták abból is a cukrot.- csacsogja, én pedig egy pillanatra hátrafordulok, amikor elcsípem a nővér és az orvos beszélgetését arról, hogy Beni orvosa éppen vizitel és mi majd letoljuk kocsival Benit a vizsgálatra.Összeakad a tekintetünk én pedig némán bólintok.Egyértelmű, hogy velük megyek.
- Anya, így akarsz jönni? Köntösben és házimamuszban vagy.- nevet a fiam, mire én megvonom a vállaim.
- Na és? Legalább én is páciensnek tűnök.- a vállam felett hátrapillantok az orvosra és mosolyogva kacsintok rá, cinkosan jelezve az első másodperceit találkozásunknak, amikor ő is éppen annak nézett.
- Ő egyébként Dr Mcgrover. Ő a radiológus, aki meg fogja röntgenezni a lábad.- nem kell neki külön elmagyaráznom, hogy mi a röntgen. Hét éve alatt minden bizonnyal több felvétel készült a lábáról, mint másnak egész életében.A fiam bizalmatlanul sandít az orvosra, aztán enyhülni látszanak a vonásai, végül beleegyezően bólint.
- Ha te is ott lehetsz, anya akkor oké.Felhívod majd Dr Orlando-t, anya? Elmondod neki mi történt?- érdeklődik tovább, miközben kezével kicsit könnyedebb, ülő helyzetbe tornázza magát.
- Igen, Kincsem, majd később.Most a vizsgálat a legfontosabb.Dr Orlando Benjamin állandó kezelőorvosa  négy éve. Ő diagnosztizálta.- magyarázom Dr Alexandernek, miközben két kezem közé veszem a fiam egyik kezét és hüvelykujjammal lágyan cirógatni kezdem, vállam felett megint az orvosra pillantok, vagy ha közben mellénk lépett, akkor ültömből tekintek fel rá.
- Mondja Dr Mcgrover mit segítsek és én boldogan megteszem.Itt van Beni kerekesszéke is, ha szükséges ki tudok érte menni. A kocsim a mélygarázsban áll.Vagy nem tudom…miben venné hasznomat?- valóban segíteni akarok és ezt éreznie is kell a hangomon.
- A dokinak van családja? Vannak gyerekei?- teszi fel hirtelen a kérdést a fiam, amin egyetlen másodperc alatt meghökkenek. Jesszus egek!
- Benjamin!- csattanok fel komolyan, jelezve, hogy ez az én meglátásom szerint illetlen és tolakodó kérdés.
- Most miért? Nem kérdeztem semmi rosszat.- hogy miért kérdezte van egy sejtésem, és nem tetszik. Nagyon nem.



   

Shelley & Alex

Welcome the wind of golden days settling

Túl sok jó irányzat van az orvostudományban. A genetikától kezdve, az apró organizmusok kutatásán át, a legveszélyesebb sebek gyógyításáig minden van, bármire lehet specializálódni. Igazából lehet ezért is lettem elsősorban belgyógyász. Az egy kicsit minden ebből is, abból is. Épp csak annyira kapargatom mindennek a felszínét, hogy tudjam, hogyha egy beteg hozzám jön problémával, akkor melyik szakértőhöz küldjem. Ugyan ez igaz a radiológiára is. Noha ott fordított a helyzet: a szakember küldi őket hozzám, én pedig nekik vissza az eredményt. Különös együttműködés és harmónia van közöttünk. A gyerekorvosokkal is, legalább is kellene. Habár én nem vagyok gyerekorvos, a gyerekeket szeretem. Vicces lehet, de sokkal jobb betegek, mint a felnőttek. A felnőttek úgy jönnek hozzánk már manapság, hogy előre ki guglizzák a tüneteiket, persze a google szerint rákosak, erre már úgy állítanak be hozzánk, hogy ők halálos betegek és nem is igazán vizsgálatot akarnak, hanem önigazolást. Egy gyerek ezzel ellentétben kíváncsi. Sokat kérdez, nem ítélkezik és nem kérdőjelezi meg a tudásunkat.
"- Egy 0-10-es skálán mennyire fáj?
- 20!
- Hm... Látja a folyosó végén azt az ember, akinek leszakította a lábát egy munkagép és ordít?
- Igen...?
- Na neki 10-es a fájdalma.
- Oh...
- Ez alapján akkor mekkora fájdalmat érez?
- Akkor csak 9."
Ilyen, és ehhez hasonló beszélgetések zajlanak le a hipochondriától, drogfüggőségtől és igazolásra vágyó betegimmel. De egy gyerek? Egy gyerek más. "Mi ez? Mi az? Mit jelent ez? Mit jelent az? Fáj-e? Elmúlik-e? Halálos-e? Anya elkaphatja? De ugye nem vágják le semmimet?" és hasonló ártatlan és ártalmatlan kérdésekkel bombáznak minket. Ez aranyos. Még sem lettem gyerekorvos, mert mindamellett, hogy ártatlanok és ártalmatlanok, egyben őket kezelni is a legrosszabb. Egy olyan empatikus orvosnak, mint jómagam, hosszútávon kínzás, ha szenvedni látom őket. Azzal, hogy a radiológia útjára léptem, megtaláltam a magam egyensúlyát. Egyszerre dolgozhatok is a gyerekekkel, gyerekekért, de közben nem töltök velük annyi időt, hogy bele rokkanjak, ha nem tudnak meggyógyulni.
Szerencsére a mostani helyzet egészen más. Shelley nagyon alapos és csupaszív anyuka, a fia pedig hasonló kaliber lehet. Még nem találkoztam vele, de hamarosan fogok és már alig várom. Addig is elbeszélgetek az anyjával arról, hogy hol van az apja, amikor pedig megkér arra, hogy ne emlegessem, kérdés nélkül egyezek bele. Nem kívánok felsérteni semmilyen sebet - sem Beninek, sem Shelleynek. Aztán jön a dada, aki valamilyen szinten pótolja a fiúnak a kimaradt szeretetet, bár egy dada sosem lesz olyan, mint egy apa, még ha plusz egy nevelői feladatot is lát el. Megmosolygom azért a hármasuk harmóniáját, és azt, hogy Shelley egészen meghatóan beszél róla és arról, ahogy az életükre érkezett. Pont időben, pont jókor.
- Csupa szív és lélek lehet a dada is, ha ennyire magasztosan beszél róla. - jegyzem meg kis mosollyal figyelve Shelley arcát. Bár nekem soha nem voltak ilyen revelációs érzéseim, a másénak még tudok örülni. A nő pedig megérdemli, hogy egy ilyen dada csapódjon hozzá. Nem mintha ismerném őt, de abból, amilyen gondoskodó a fia iránt, úgy gondolom, nem lehet rossz ember - mert anyának biztosan nem rossz.
A folyosóra érve aztán zavarba jövök, mert véletlenül azt a benyomást keltettem Shelleyben, hogy én vagyok a gyerekének az orvosa. Kicsit hebegve magyarázkodom, mert félek, azt hiszi majd, hogy félre vezettem, de szerencsémre ezt is épp olyan jól fogadja, mint azt, hogy én kéretlen páciensnek néztem még oda lent a váróban.
- Igen, mindig van náluk valami. Nyalóka, plüss, vagy bohóckürt. Azt nagyon szokták imádni, olyankor attól hangos a folyosó. - bólogatok mosolyogva arra, hogy valójában hiányzik rólam az, ami igazán gyerekorvosossá tehetne. Ennek ellenére azért meleg, kedves mosolyt eresztek meg Shelleyre, amikor közli, hogy a plecsnit így is megérdemelném.
- Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést még sosem kaptam. Sem szülőtől, sem gyerektől. - vallom be örömtől vidám mosollyal, de aztán már intek is, hogy menjen, ne várakoztassuk meg jobban a fiát. Beni olyan kitörő örömmel fogadja az anyját és ő is olyan szeretettel rohan felé, hogy egészen belefacsarodik a szívem. Hát volt képe az orvosnak ettől megfosztania őket? Az eszem megáll. Egy-két szót váltok a nővérrel, de közben fél füllel figyelek a páros felé. Aztán hamar egy lépést közelebb is teszek, mert javítanom kell.
- Khm, szia Beni! Nem láb röntgent csinálunk, azon voltál. A kezedet fogom megultrahangozni, mert arra estél rá. - mosolygok rá barátságosan, aztán szinte el is vigyorodok, amikor az ifjú az anyja öltözetét kezdi górcső alá venni. Közben pedig azt is megtudom, ki kezeli a fiút, én pedig sűrűn bólogatok Shelleynek a Dr. Orlandó névre.
- Fogja majd látni a leletet, ne aggódjon. És te se, Beni. Jó kezekben vagy, anyukád mindent elintéz. - kacsintok rá röviden, aztán az emlegetett hölgyre pillantok, aki már rögtön segíteni is akar. Elmosolyodva rázom meg a fejem.
- Nem szükséges lemennie érte, van az emeleten pont ilyen esetekre. De szórakoztathatja közben Benit, én néha ijesztő vagyok a gyerekeknek. - mosolygom rá. Közben már tolja is be a nővér a kerekesszéket. Leengedjük Beni ágyát, miközben mellé tolja, a hirtelen kérdésre a családomról pedig halvány, némileg szomorkás mosoly ül ki az arcomra, de nem veszem rossznéven. Ahogy mondtam: gyermeki ártatlanság. Persze Shelley elhűl, de kedvesen rámosolygok.
- Semmi baj, kérdezzen csak nyugodtan. Van...volt egy feleségem, de már nem vagyunk jóban. Gyerekem pedig nincs. Van viszont népes családom az unokatestvéreim részéről! - válaszolom meg a kérdést, aztán a nővérrel együtt átültetjük a székbe Benit. Most csak azért nem mondom Shelleynek, hogy tolja ő, mert nem fogja tudni, merre kell menni. Egyszerűbb, ha mellettünk jön. El is indulunk, miután a lábait feltettük a helyükre és kifékeztem a kerekesszéket.
- Csak egyel lejjebb megyünk. Voltál már valaha ultrahangon, Beni? - kérdezem mosolyogva.

   

   

Alexander & Shelley
   

   Volt egy mondata egykor az édesanyámnak, mely szerint a nő a férfiban mindig a biztonságot és a stabilitást keresi elsősorban. Lehetünk bármennyire önállóak, akarhatunk bármi áron függetlenek, szuverének, önmegvalósítók lenni, valahol mélyen, legbelül a lelkünk egy feltáratlan mélységében mindannyian egy olyan hátországra vágyunk, akire minden körülmények között számíthatunk.A boldogsághoz szükségünk van arra, hogy meglegyen ez a bizonyos biztonságérzetünk. Társas lények vagyunk, a szeretet és törődés iránti örök és elfojthatatlan szomjúságunkkal együtt.
Megfelelni vágyunk mindezeken túl. Megfelelni annak, aki a legfontosabb számunkra, aki életünk egy szakaszában belépett, és vele együtt tántoríthatatlanul haladunk előre.Én hittem abban, hogy mindent jól csinálok, hittem egy olyan türdérmesében, amelyet ketten írtunk, melynek egy váratlan, mégis gyönyörű fejezetében igazi csoda történt velünk, és én teljes szívvel megéltem ezt. Beni életünk leggyönyörűbb része volt, az a fajta katarzis, amely nem a történet végén, sokkal inkább annak derekán érkezik el, és általa lesz teljes és megmásíthatatlanul varázslatos életünk közös regénye.
Ő mindig megfelelni akart nekünk. Elsősorban az apjának, és mint a kölyökmacska, áhítozva ácsingózott a figyelemért, egy csöpp törődésért.Onnantól kezdve, hogy felfedezte maga körül a világot, és képes volt elhelyezni magát benne, szinte minden alkalommal az apja tekintetére vágyott. Arra a büszke, atyai tekintetre, amely erőt ad neki, hogy a csöpp kis önbizalma, a magába vetett hite szépen lassan erősödjön.Egy fiú gyermek minden esetben az anyja törődésére és önzetlen szeretetére, de az apja figyelmére, és büszkeségére áhítozik. Élete azon pillanatától kezdve, hogy képes felismerni a körülötte lévő világ rezdüléseit. Sokszor szó szerint törte magát mindezért. Már egészen pici korában túl voltunk számtalan baleseten, törött csontokon, és sérüléseken, csak mert Beni nem hitte el, hogy sosem tudja majd megmozdítani a lábát, és sosem fog tudni járni. Ő elhitte, hogy egy napon majd képes lesz erre. Azt szokták mondani, hogy elég csupán hinni valamiben, mert akkor félig már valóra is vált….de mindez pusztán illúzió. Nem elég.Ettől még fájdalmasabb lesz az egész. És Han számára nem volt fontos, hogy felfigyeljen a fia bizonyítási vágyára.Egy ideig ócska, de jótékony hazugságban próbáltam ringatni magunkat. Arról beszéltem a fiamnak,hogy apu egy napon majd meggondolja magát, hogy akkor is szereti őt, ha nem is tud szaladni éppen úgy mint a többiek, hogy az apukája számára csak idő kell….olyan dolgok, amelyeket még fel sem foghatott.Elvégre mégis hogyan magyarázzam el, egy alig három éves gyereknek, hogy az apja szemében ő nem ér semmit azáltal, hogy nem olyan amilyennek szerinte lennie kell?
Ezerszeresen felelősnek éreztem magam mindig. Ezerszeresen ott akartam lenni minden olyan helyzetben, amelyben baja eshetett. Talán valahol, mélyen legbelül bizonyítani akartam Stephen számára is, hogy akár vele, akár nélküle, de a fiunk számára meg fogok teremteni egy olyan életet, amelyben nem lesz szüksége arra, hogy egy korty figyelemért, egy falat szeretetért bizonyítani kelljen bármit is.A mostani baleset talán ezért lehet egy olyan nehezen elfogadható és feldolgozható számomra, hiszen figyelnem kellett volna. Még akkor is, ha tudom, hogy megtettem mindent, amit csak lehetett. Mélyen legbelül tudom, hogy nem az én hibám, de valahogy nem tudom magamnak megadni a feloldozást. Ugyanakkor a boldog derültséggel tölt el, amint eljutok végre a fiamhoz, és látom, hogy jókedvű, hogy a mosolya átragyog a kórház steril és szinte rideg légkörén. Látom, hogy nem számít mi történt, ő holnap újra ott fog majd körülöttem téblábolni, hallom majd ahogyan a szék kereke fémesen kattan, hallom ahogy tenyere a gumin surran, és hajtja magát előre a házban. Benjamin az a fajta gyerek, aki lélekben sosem marad a földön elesve. Ő már akkor feláll onnan, amikor még csak realizálja bárki, hogy egyáltalán ott van.
A gondviselés szeret minket, hiszen a legtöbb esetben, amikor igazán szükségünk van olyan emberekre, akik törődnek velünk, még ha az csupán pár óráig is tart, az utunkba vezérli őket. Legyenek kedves emberek a buszon, vagy éppen a supermarket csupamosoly pénztárosai, esetleg a könyvtár előtt üldögélő idős bácsi,ki észreveszi, hogy egy csavar meglazult Beni kerekesszékében, és most csilingelve bucskázik le a gránitlépcsőn. Vagy viseljenek fehér köpenyt, láthatatlan hőseiként egy olyan helyzetnek, amelyet nélkülük nem feltétlenül lennénk képesek megoldani.
- Akkor azt hiszem éppen ideje volt,hogy megkapja.- felelem válaszul Dr Mcgrover mosolyára, hasonló szelíd derültséggel, mielőtt belépnék a fiam kórtermébe, hogy végre magamhoz ölelhessem őt.Nehezen viselem, ha kényszerből kell tőle sok időt távol töltenem. Tudom, hogy természetes lesz majd kicsit elengedni a kezét, kicsit hagyni, hogy a lehetőségeihez mérten maga fedezze fel a világot amely körülveszi, ez még nem megy.Vagy legalábbis nem olyan gyorsan.Még nehezen dolgozom fel, hogy megváltozik annak a mértéke majd, hogy mennyire és milyen formában lesz a továbbiakban szüksége rám. Az élet rendje.
Némiképp megnyugtat, hogy a közérzete a helyzethez képest jó, és bár igen erősen kutatom, nem találok semmiféle olyan sérülést, ami nagyobb aggodalomra adna okot. Igaz, a röntgen még hátravan….és hát tudjuk, hogy bizonyos sérülések, noha nincsenek látható nyomai, bizony komoly problémát okozhatnak.
Beni ragaszkodik Dr Orlandó-hoz, az egyetlen orvoshoz, akinek a hosszú évek alatt bizalmat szavazott, és ez töretlen, megmásíthatatlan, és elszakíthatatlan. Ha bármi történik, arról az orvosnak tudnia kell, és tud is.Hálásan bólogatok Dr Mcgrovernek, néha Beni felé fordulva, megsimogatva a haját jó párszor, törődő, sietős homlokcsókkal erősítve meg az orvos szavait.
- Szóval a kezem…ahha. Hát jó. A kezem mondjuk tudom mozgatni, csak a csuklómnál néha olyan mintha kattogna. De nem mindig.- mozgatja meg a vékonyka végtagot, én pedig kissé aggódva ráncolom a homlokom.
- Erre már panaszkodtál korábban is, még a baleset előtt. Reméljük az ultrahang kimutatja ha baj van, igaz, Dr Mcgrover?- nézek hátra megerősítést várva az orvostól.Ha ez az egész nem történik, akkor valószínű pár héten belül magam kértem volna minderre felülvizsgálatot.Bár úgy tűnik, hogy erre a félévre kimerítjük majd a biztosítási keretünket. Ez a baleset nagyon nem hiányzott.
Bár felajánlom, hogy felhozom a fiam kerekesszékét, úgy tűnik nincs rá szükség, mert megoldódik másképp.Finoman megcirógatom Beni kobakját.
- Jó lesz, igaz? Még akkor is, ha nincs rajta az a világítós kardos köpenyes matrica…- forgatom meg a szemeimet, a jóég tudja miért vagyok képtelen megjegyezni ezeknek a filmhősöknek a nevét, pedig nagyon igyekszem. Egészen jól haladok. Tony Stark az már megy, bár ez esetben minden bizonnyal közrejátszik, hogy az őt alakító színészt kifejezetten kedvelem.
- Anakin anya….Anakin Skywalker a neve, és én még jobban szerettem akkor amikor nem állt át a sötét oldalra.- magyarázta a fiam nevetve, ahogy mindig szokta, valahányszor nem jegyzek meg valamit, pedig nagy eséllyel nem most világosít fel róla először.
- Szerintem a doki tudja, hogy kiről van szó, pedig ő is öreg mint te, anya!- magyarázza, én meg elkerekedett szemekkel szólok rá!
- Benjamin!- ebben a hangsúlyban csupán egy apró, szülői figyelmeztetés van, hogy valami olyasmit mondott amit nem illik.Még nem tudhatja. Noha a korához képest roppant érett gondolkodású kisfiú, még tanulja önmagát, a kapcsolatát a világgal.Néha meg kell neki mutatni hol vannak a határok, és mikor lépi át azokat.
- Ijesztő? Maga tréfál velem ugye? Látta már Dr Hallenberget a gyermek szemész szakorvost? Na ő tényleg ijesztő. Nem viccelek! Olyan sűrű szemöldöke van, még én is félek tőle.- ráncoltam a homlokom az orvos felé fordulva, ezzel azt a hatást próbálva elérni, mintha az én szemöldökeim is középen összenőttek volna.Benjamin-ból kitört a nevetés. Tudom nem szép dolog az ilyesmin tréfálkozni, de úgy hiszem ennyi még belefér. És különben is. Dr Hallenberg tisztában van azzal, hogy még a kollégái is Szemöldökdokinak hívják.Végül én is elnevetem magam, meg a nővérke is, aki a kerekesszéket hozta.A derültség azonban ahogy érkezik úgy távozik is, miután Beni megint egy olyan kérdést tesz fel, ezúttal Dr Mcgrover-t célozva meg, és kissé túlzottan gyalogolva bele a magánéletébe, amit megint nem hagyhatok szó nélkül.És bár az orvos próbálja a dolog élét elütni, és persze nem haragszik meg azért, hogy a fiam ennyire nyílt és ennyire érdeklődő, én mégis a fejem csóválom.
- Tudom…de akkor is…- mégis én magam is érdeklődve hallgatom ahogy egy apró kis darabot megenged számunkra nyitni az életéből.Én nem akarok rákérdezni mi történt, de a kíváncsiság, ahogy alapvetően úgy hiszem minden emberben megvan, dolgozik bennem, de visszanyelem a jólneveltéség okán. Nem úgy Beni, aki képtelen magában elnyomni az erősen felszínre kívánkozó gyermeki érdeklődést.
- És azért nincs gyereked mert nem vagytok jóban, vagy azért mert félsz, hogy nem lesz olyan tökéletes amilyennek te akarnád?- vált egyszeriben tegezésbe a fiam, amely önkéntelen, és olyankor szokott előfordulni, amikor valaki felé megpróbál ösztönösen nyitni. Valahogy megvan a képessége ahhoz, hogy tudja, ki az akit egy csöpp bizalommal is megajándékozhat. Mennyire kár, hogy az egyetlen akinek a legnagyobbat és legtöbbet adta az árulta el. Mégsem volt képes Benjamin lelkében elnyomni ezt az ösztönt.Nem szólok rá, nem mondom ezúttal neki, hogy túl messzire ment, nem csattanok fel. Talán próbálja feldolgozni azt ami vele történt, talán megerősítést vár, hogy ő sem kevesebb másoknál, hogy vannak akik neki is örülni tudnának.
- Hallod? Csak egy emelet, nem is olyan vészes, igaz?- próbálok terelni, de Benjamin még akkor is kitartóan Alexander vonásait fürkészik, amikor megérkezik a lift és mi beszállunk.Az orvos megnyomja a kiválasztott emelet gombját, és a lift rándul egyet.
- Amúgy azt hiszem voltam már ultrahangon….vagy nem tudom, anya jobban tudja, ő emlékszik olyan dolgokra is, amikre én nem.Sok orvosnál voltam, és már nem félek tőlük, tőled sem.Hasonlítasz Tim Humprey-ra, tudtad?- elmosolyodom.Már előre látom, hogy Beni milyen csodás tirádákat fog zengeni Tim-ről.
Rövid út….illetve az lenne, ha nagyjából három másodperc múlva ne rántana egy nagyot a szerkezet és egy hatalmas nyekergést, és fémes csörgést követően nem állna meg a lift.Rémülten kapaszkodom meg egyik kezemmel az orvos felkarjába, a másikkal Beni befékezett kerekesszékének tolókarjába.
- Ó egek! Ugye….nem?- a hangom aggodalommal vegyes. Még ha tudom is, hogy az efféle helyzeteket elég hamar meg szokták oldani a kórházakban, elvégre betegek nem szorulhatnak hosszú időre a liftbe, tudom, hogy ez nekem egy örökkévalóság lesz.
- Anyu klausztrofóbiás.- jegyzi meg Benjamin, én meg próbálom elviselhetővé tenni a légzésemet.
- Bocsánat…..mindjárt…- zihálom elhalkulón. Nem engedhetem meg magamnak a rosszullét luxusát. Nem miattam vagyunk a kórházban hanem Beni miatt.
- Jól vagyok….tényleg…jól leszek!Egy fél perc.- tényleg kis idő telik el, mire rendezem magam annyira, hogy már nem zihálok, és még ha kissé sután is előbb Benire majd a dokira mosolygok, a jobb kezem felemelve, hüvelykujjam az ég felé tartva jelzem, hogy oké minden.Közben remélhetőleg Dr Mcgrover tudja mi a protokoll a kórházban efféle helyzetekre, és sikerült neki segítséget hívnia.
- Jól vagy kincsem?- nézek végig a fiamon, de ő csak mosolyog.
- Én jól. De én jobban aggódom érted, anya.- a hangja meglepően nyugodt, és félszegen az orvosra sandít.




   

Shelley & Alex

Welcome the wind of golden days settling

Ha valaki szereti, amit csinál, akkor egy percet nem dolgozik az életében, szokták mondani. Nem mondom, hogy ez velem is így van, mert habár szeretem a munkámat, még is munkának élem meg. Szeretek szüneteket tartani, pihenni néha elvonulni, nem csinálni semmit, mert vannak nagyon nehéz esetek, nagy a nyomás és a felelősség. Kell néha pár lépés távolság, objektív szem, pihenés az agynak és a testnek. De egyébként pont azért szeretem ezt a munkát, mert tudok segíteni az olyanoknak, mint Shelley és Benjamin. Rettentően örülök annak, hogy megérdemelném én is azt a fajta kitüntetést, amelyet más gyerek orvos. Büszkévé és boldoggá tesz a bók, mert tudom, hogy őszinte és szívből szólt. Tudom, hogy a munkám sokat segített Shelley és Benjamin egymásra találásában, és remélem, már soha el sem szakadnak többé egymástól. Mosolyogva nézem őket, közben elintézek mindent. Amikor a csuklókattogás jön szóba, akkor bólintok egyet, de már most sejtem, hogy mi lehet a probléma.
- Persze, erre valóak az orvosok, meg ezek a gépek. - kacsintok röviden a fiúra, remélve, hogy ezzel mindkettőjüket megnyugtathatom. Hamarosan már ültetjük is be Benjit a kerekesszékbe, közben pedig mosolyogva hallgatom a panaszkodását, amiért az anyja nem ismeri Anakint. Persze egy őszinte gyerek-beszólást kapunk mindketten, de olyan ártatlan ez is, hogy el kell nevetnem magamat rajta.
- Igen, én ismerem Anakint. Tudod, én még moziban láttam, mikor kijöttek ezek a részek. Otthon blurayen is meg van az összes rész! - mosolygok le rá.
- Nekem mondjuk Qui-Gon Jin volt a kedvencem. Menő volt az öreg! - mosolygok tovább, aztán Shelleyre nézek.
- Biztos látta már a filmeket... vagy csak Beni? - kérdezem mosolyogva.
Közben el is indulunk, nekem pedig eszembe jut, hogy ez szokott a gyerekeknél a legijesztőbb rész lenni. Elindulunk egy fertőtlenítőtől szagos, öreg folyosón az ismeretlenbe és még csak nem is a szülő vezet. Sokaknál itt tört el a mécses, de Shelley nagyon is tesz arról, hogy a komor, vagy félős hangulat nem csak Benit, de engem is elkerüljön. Elvigyorodva figyelem, ahogy jól összehúzza a szemöldökét, a fiát pedig rendesen meg is nevetteti ezzel. Mások csak mosollyal, kézfogással nyugtatnák a gyereküket, legalább is általában ezt csinálják, de ez a nő... Sokkal több. Annyi energia van benne, mint három másik anyukában - és pont ennyire anyatigris is. Akkor kapok észbe a talán már illetlenre húzódó bámulásból, mikor Beni rákérdez, hogy van-e családom. Persze Shelley felhörren, de én így is megosztom vele az életem egy apró darabját. Sose baj, ha a páciens tudja, hogy én is ember vagyok, ehhez pedig ez a legjobb út. A kis mosoly a szám sarkában akkor hervad le, amikor viszont a gyerek témára kérdez rá. Nem azért, mert engem bántana még, hanem mert tudom, hogy saját magából és a saját traumájából indul ki. A szemem sarkából Shelleyre nézek, mert ő kivételesen nem szól Benire, ezért úgy hiszem, ennek egy tanulságos pillanatnak kell lennie és itt valahogy össze is tudom kapcsolni magamat a fiúval.
- Ennek semmi köze a tökéletességhez. Emberek vagyunk, senki sem tökéletes. Azért nincs gyerekem, mert ő másik férfit választott apukának. Nem kellettem neki. De tudod, Beni... - gondolkodom el egy kicsit és lenézek rá.
- Nem bánom, mert ez azt jelentette, hogy nem illünk össze, az pedig hosszútávon nagyon káros lett volna mindkettőnknek. Nekem nem ő volt a nagy Ő. Persze, nem esett jól, amiért magamra maradtam, de a fájdalom és a hiány, amit érzek, elmúlik, meggyógyítja az idő. Helyette pedig jön egy olyan személy, akivel összepasszolunk majd. - nyugtatom meg mosolyogva, remélve, hogy ezt magára is rá fogja tudni vetíteni és némileg Shelleyre is rámosolygok bátorítóan. Nem szabad a veszteségekhez ragaszkodni és azokba kapaszkodni. Nem szabad a múltban ragadni, különben nem megyünk előre. A gyászon túl kell esni, fel kell dolgozni, legyen az bármi miatt. Hiszem egyébként, hogy egy ilyen erős nő képes volt erre és mivel Beni az ő fia, ő is képes lesz rá. A lifthez érve Shelley már terelni is kezdi a témát, a kérdésemre végül pedig utólagosan választ is kapok. Hümmögve bólintok egyet, beszállunk a liftbe, az összehasonlításra meglepve nézek le Benre.
- Kicsodára? - kérdezek vissza mosolyogva. Megnyomom a gombot, az ajtó bezáródik, mi pedig lassan elindulunk... aztán nyikorgunk, és egy kis rugózással meg is állunk, két emelet között. Én halkan felsóhajtok, mert ezt a héten már harmadjára játssza el, bár eddig én még mindig megúsztam, csak a betegszállítóktól tudok róla. Meglepetten nézek viszont Shelleyre, aki hirtelen karon ragad és úgy kapaszkodik a kerekesszékbe is, mintha rosszul lenne, fürkészve őt fogom meg az alkarját és mire megkérdezhetném, mi a baj, Beni már el is mondja, hogy klausztrofóbiás.
- Jól van Shelley, semmi gond. Csukja be egy kicsit a szemét és kezdje el a légzését figyelni, lelassítani. Három másodpercig szívja be az orrán, majd három másodperc alatt fújja kis rendben. Szép lassan beszív, szép lassan kifúj. Képzelje magát egy rétre. Érezze a friss virágok illatát, a szelet az arcán... - kezdek neki folyamatosan beszélni, miközben szabad kezemmel megnyomom a vészjelzőt a liften, aztán ugyan azzal a kezemmel írok egy üzenetet az igazgatónak. Szemem ezután Shelley van, és úgy tűnik, egy kicsit tényleg jobban van, mert rám mosolyog és még a nemzetközi OK jelet is megmutatja. Csak akkor engedem el egyébként az alkarját, ha ő is elengedi a felkarom, de fél szemem rajta tartom. Amikor egymásért kezdenek aggódni, halványan elmosolyodom. Tudom, hogy ez eltarthat egy fél órát, szóval felénk fordítom Benit, aztán a lehető legegyszerűbb mozdulattal leülök a lift aljára törökülésbe és felnézek a nőre.
- Üljön csak le, várnunk kell, és legalább Beninek is kíméljük a nyakát. Igaz, nagyfiú? - kérdezem rámosolyogva. Biztos nem sokszor van az, hogy ő van magasabban, hiszen ha valaki leül vele szemben egy székre, még akkor is felfelé kell néznie.
- Meséljen Shelley, mit dolgozik? - kérdezem, és most kivételesen azért kezdem az anyát faggatni, hogy eltereljem a figyelmét arról, hogy be vagyunk zárva.

   

   

Alexander & Shelley
   

   Az a nyár lehetetlenül forró volt.Éppen csak túl voltunk anya születésnapi ünnepségén, és pihenésképpen Georgia egyik apró kis poros városkájába utaztunk, hogy ott töltsünk pár napot, az évente egyszer meglátogatott rokonoknál.Lizzy-vel szerettük ezeket az időket, kivált azt, hogy a narancs szín estéken kiülhettünk a kopott, visszhangos folyosóra, ahol a csendesülő este apró neszei közepette dalokat énekeltünk. A kertben kabócák táncoltak, a fák felett feketén kezdett elterülni a déli este, és olyan volt minden mint egy lehetetlenül puha, lágy film utolsó filmkockáinak egyike.
Aztán megláttunk a távolban valamit, és meg akartuk nézni. Két buta, búzaszőke loknis kislány, nevetve és kíváncsian fut be a kukoricák közé, hogy aztán maguk mögött hagyva, immáron az eperfák sorai között végül egy nyulat kergetve jusson el a birtok legközepére egy barlang bejáratához.Nem tudom már melyikünk ötlete volt, azt sem tudom, hogy miképpen volt bátorságom, hogy én legyek az első, aki lemerészkedik abba a sötétségbe. Talán be akartam bizonyítani Lizzynek, hogy én vagyok az idősebb és okosabb….hogy nem engedem a húgomat előre, elvégre nekem kell rá vigyáznom.
Remegő térdekkel és szuszogva ereszkedtem beljebb a sötétbe, és egészen addig nem is volt semmi gond, amíg a lábam alól ki nem futott a talaj és beszakadt alattam, magával ragadva egy mély gödörbe. Sikoltottam, a visszhangom félelmetesen, és fémesen csapódott vissza a fénytől elzárt falakról. Lizzy rohant segítségért és jöttek is ahogy csak tudtak, de közel két órát kellett a szűk gödörben töltenem. Fénytelen, hangtalan, csupán a szálló port lélegezve be, és a homlokomon végigpergő verejték keveredett a barlang oldaláról lecsöpögő iszapos vízzel. Azóta félek a szűk helyektől, nem lehet rávenni a barlangászásra, de még arra sem, hogy erről egyáltalán beszéljek. Arra meg végképp rávehetetlen vagyok, hogy bármiféle olyan filmet nézzek meg, amelyben ilyenről van szó.
Han sosem szeretett kirándulni, sokkal inkább szerette az urbanista kényelmet, semmint maga mögött hagyni a nyüzsgő nagyvárost, és kiszakadni kicsit a vidék békéjébe. Én kedveltem a várostól távol eső helyeket, és Benivel, nyaranta legalább egy hosszú hétvégét - mivel az üzlet miatt többre nem is nagyon lett volna lehetőségem- távol töltöttünk New Yorktól. Ilyenkor azt játszottuk, hogy annak a kis városnak vagyunk a lakói, ahova elmentünk, és úgy tennünk, mintha a nagyváros csupán a könyvekből és netről ismert fogalom lett volna, ámuldozva csodálkoztunk rá az égig nyúló felhőkarcolókra.Talán egyszer ráveszem magam, hogy valahol egy farmon telepedjek le Benivel. El tudnám képzelni. A fantáziám támogatná, az anyagi helyzetem azonban erősen behúzza a féket.Még nem.
Ez a baleset nem jött jókor. Volt egy meglepetésem a fiam számára két hét múlva, amikor újra felkerekedünk majd, bepakoljuk a Ford Sedant és csak azt határozzuk meg milyen irányba induljunk, a helyet majd ott, ami éppen megtetszik. Talán északnak megyünk a nagy tavak felé, a fenyvesek ölelésébe, vagy délre a lovak, és a statson kalapok hazájába. Még nem tudom.Pontosabban jelen pillanatban nem tudom, hogy ebből megvalósul vajon valami, vagy esetleg el kell majd tolnom őszre.Remélem nem. Beni imádja ezeket az utakat.Már akkor elkezdtük, amikor Stephan még velünk élt. Jobban mondva mellettünk. Az évek alatt az együttélést felváltotta az a megszokott érzés, hogy igazából csupán jelen van az életünkben, nem része annak.
-Aaaaaaz nagyon menő! Bírtam.- ragyogott fel Benjamin szeme, amikor az egyik kedvenc mozija kerül szóba, és ebben láthatóan a doktor is partner lesz. Én csendben lapulok és hallgatok, nem merek megszólalni, mert időnként nem csak a filmeket kavarom össze, hanem annak szereplőit is.Én más kategóriájú filmeket kedvelek. Én valahol leragadtam lány és fiatal felnőtt korom mozijainál, azok közül is a romantikus, kissé talán nosztalgikusan rózsaszín alkotások között. Sokan a kedvencemről még csak nem is hallottak, pedig én magam már legalább ezerszer láttam. A Sabrinát. No nem a régi, ötvenhetes változatot, hanem a kilencvenötös feldolgozást.Imádom. A mai napig képes vagyok bőgni rajta. Istenem, mennyire szentimentális tudok lenni.
Összerezzenek amikor Dr Mcgrover felém fordul azt tudakolva, hogy én is láttam vajon azt a bizonyos filmet, aminek hőseiről éppen ők ketten diskurálnak.Csak hebegek, próbálom nem bevallani, hogy többször nekifutottam már Benjaminnal a részeknek, de a legtöbbször bizony sikerült elszenderednem, nem egyszer elfeküdve a szemüvegemet.
- Ááááá! Anya mindig elalszik rajtuk. Pedig a fénykardos részek nagyon überjók! - adja meg a fiam a választ helyettem, én meg bocsánatérően vonom meg a vállaim, és elmosolyodom.
- Tény, hogy mindegyikből láttam egy keveset, de egyszer sem sikerült még egyben végignézni.Szóval bevallom magának hősiesen, hogy Benjamin jobb partner ha erről kell beszélgetni mint én. Sőt! Figyelmeztetem, ha belelendül és maga adja alá a lovat, akkor nem lehet a végén lelőni sem.- magyarázom, miközben lágyan, amolyan anyai évődéssel borzolom meg Beni kobakját, amitől ő huncutul kuncogni, majd nevetni kezd.
Csendesen hallgatom végig kettejük beszélgetését családról, ragaszkodásról, össze nem passzolásról, és kicsit olyan érzésem van, hogy noha mindketten a maguk módján beszélnek valamiről, ami számukra rossz emlékeket hordoz, mégis mintha kicserélnék a terheiket. Nem feltétlenül vagyok jó emberismerő, de a doktor arckifejezésén végigfutó kósza, kissé suta árnyék, éppen olyan fénytelenül csúszik be hármunk közé, ahogy Benjamin szavaiban megbújó elengedési szándék. Próbálja az apját távolabb tolni, hogy ne fájjon annyira, de maga sem tudja hogyan. Ó édes lélek! Honnan is tudná, mikor a jóval több évemmel és élettapasztalatommal én magam sem tudom.
- Mint a puzzle. Odatettük valahova, még olyan is volt, mintha passzolna, sokáig nem is vesszük észre, hogy az árnyalat nem stimmel. Hogy nem oda való. Csak mi láttuk annak.- szólalok meg csendesen, és lopva, kissé lesütött szemekkel a doktorra nézek. Nem akarok tolakodó lenni, de a szavaim mögött megbújó csendes rezdüléssel akarom számára jelezni, hogy nem csak a fiam, de én is értem és érzem miről is beszél. Még ha nem is mond sokat, annyira pontosan eleget, hogy ezt megérezzük.
Jönni fog…neki mindenképp kellene, hogy jöjjön. Megérdemelné. Jó ember, ebben biztos vagyok, a tettei ezt igazolják. És reménykedem, hogy a mi életünk is immáron jobb dolgokat tartogat. Nem feltétlen csupán magam miatt, hanem a fiam miatt. Neki mindenképp szüksége van rá.
- Tuti. Batman-nek is volt csaja. A szuperhősöknek mindig van csaja.- tesz fel az i-re a pontot Beni, és a komoly hangulatban egy csöpp vidámságot csempész. Ehhez mindig is értett.Fejcsóválva elnevetem magam, és miközben beszállunk a liftbe hallom ahogy Benjamin egyetlen nagy szusszanást követően belekezd Tim Humprey dicséretébe. Egy képregényhős, aki ha jobban belegondolok tényleg hasonlít Dr Mcgrover-re.
-...és akkor ha felemeli a kezét olyan hálók jönnek ki belőle mint Pókembernek, csak sokkal erősebbek és sokkal nagyobbak….és a haja ezüst színű, olyan mint a higany, és abban van az ereje….egy tincs képes bárkit megyógyítani….és akkor ott volt neki Bonnie, akit nagyon szeretett, de Bonnie egyszer elhagyta, és azt mondta soha többé nem jön vissza….mert amúgy Bonnie angyal volt, de Tim ezt nem tudta….- vége és hossza nem volt a beszédnek, egészen addig amíg a lift, éppen csak elindulva meg nem akadt volna.
Szinte másodpercek alatt rohant meg a régi érzés, abban a szűk barlangi veremben, ahol gyerekként eltöltöttem két órát.A szívem vadul kezd dobogni, a pulzusom az egekben,érzem, hogy teljesen kipirulok, és meg kell kapaszkodom az orvosban, hogy ne váljanak rongyokká a lábaim.
Beniért aggódom, pedig jelen pillanatban valóban én szorulok segítségre. Igyekszem úrrá lenni a rajtam eluralkodó pánikon. Egyszerre röstellem a dolgot, és egyszerre reménykedem abban, hogy gyorsan a segítségünkre sietnek és majd úgy tehetek mintha semmi sem történt volna.
Hallom a hangját, de mintha nem is itt lennék. Mintha egy dobozban ülnék, ahol nem hallatszik a mondanivaló, csak a hangok.
- Anya….anya….anya! Csináld amit a doki mondd!- az agyamhoz eljut Benjamin hangja és végre az orvos mondanivalója is.Lehunyom a szemeimet és próbálok a légzésemre figyelni.
- Csak lassan, anya, nem lesz semmi baj!- Beni beszél még hozzám, én pedig lehunyt szemekkel csak bólogatok. Igen, nem lesz semmi baj.
- Jácint!- jelentem ki kissé akadozva a kedvenc virágomra gondolva, meg arra, hogy egy jácintmező közepén vagyok.Kell legalább egy-két perc, hogy sikerüljön annyira megnyugodni,hogy ne zihálva vegyem a levegőt. De még mindig be vagyok feszülve attól a gondolattól, hogy be vagyunk ide zárva ki tudja meddig.
- Ide, le?- nézek körbe bizonytalanul, miközben a fiam apró kuncogását hallom, de aztán követem a kérést és a dokival együtt én magam is elhelyezkedem úgy, mintha csak egy laza délutáni beszélgetésen lennénk.
- Wáó! Tiszta jó érzés! Magasabb vagyok nálatok mami. Mint a piknikeken, emlékszel? - nevetve néz le rám, én megpróbálok mosolyogni, és lélekben kiszakadni innen.
- Mikor piknikezünk, mindig egy pokrócon ülök, és úgy készítem az ennivalót magunknak. Ilyenkor Beni magasabb nálam, és azt játssza, hogy ő a természet gyermeke, aki védelmez engem, amíg élvezem a napsütést és a friss levegőt.- fordulok a doki felé, és óvatosan kifújom az utolsó, még benn tartott hosszú sóhajt.
A kérdésén meglepődöm, ugyanakkor sikerül vele kizökkentenie a jelenlegi helyzetből.Hirtelen ránt egyet rajtam a valóság szétterülő ernyője és a kis kávézóba repít egyenesen. A helyre, amely az én gyermekem és amelyre olyan büszke vagyok.
- Cukrász….cukrász vagyok. És van egy kis cukrászdám és kávézóm Staten Island-en. Annadale-ben, a Wilbure streeten. Kis kertvárosi környék. Épp olyan csendes amennyire szükséges, és éppen annyira forgalmas, amennyire egy ilyen kis helyhez illik.Sokáig másoknak dolgoztam, aztán a kényszer hozta magával, hogy saját boltot nyissak. Amikor Benivel egyedül maradtunk, és rám szakadt minden, nem engedhettem meg magamnak kötött munkahelyet. De a bevételre szükségem volt. A biztosításra, az otthon fenntartására és átalakítására. Mikor kiderült, hogy Benjamin kerekesszékhez lesz kötve az egészet át kellett formálni, hogy neki is komfortos legyen.- kezdek bele a mesébe, és büszkén pillantok fel az én kis hősömre. A kezem nyújtom neki, Benjamin pedig belefűzi a sajátját.
- És maga? Mindig is orvos akart lenni, vagy más álmai is voltak, csak valahogy itt kötött ki?- érdeklődöm most én is a doki felé fordulva, majd nevetve teszem hozzá.
- Ha kijutunk innen esküszöm sütök magának egy málnakrémes álomtortát. Ha szereti.