A Dodge kitartóan gyűrte maga alatt a poros aszfaltot, és mérföldek óta nem nagyon akadt társaságom, kivéve persze a háttérben búgó Blake Shelton, aki az otthonról énekelt.Nem is tudom miért érzek mindig késztetést arra, hogy őt hallgassam, amikor nagyon ritkán - évente két alkalommal- Texas felé veszem az irányt. Talán az érzést akarom elkapni, a magaménak tudni, amely ezekben a melankólikus, gyönyörű dallamokban megszületik.
Annemarie igazi new york-i lány volt. Olyan nagyszájú, színes ruhákban, a világbéke megrögzött híve, az emancipáció leghangosabb szószólója, aki a középiskolás éveink alatt rendszeresen arról tartott a csajos estéken kiselőadást, hogy egy nőnek igenis meg kell valósítania önmagát, és nem szabad a férfiaktól függeni.Hosszú, őszbordó hajával, ezerszínűre festett körmeivel, élénk sminkjével maga volt a megtestesült feminizmus.A négytagú lány baráti társaságban ő volt az a lány, aki mindig tudta hova érdemes bulizni menni,és mindig volt jegye minden valamire való koncertre.Aztán valami különös oknál fogva Austin-ba ment egyetemre, és az évek alatt végbemenő változás mind a személyiségében, mint a külsejében észrevehető volt.Ritkán jött haza, olyankor pedig már közel sem volt nyoma benne a korábbi lánynak. Mintha eggyé vált volna a vidékkel, azzal a végeláthatatlan erdőséggel, a tiszta vizű folyókkal, a távolt pettyező farmokkal, amelyek előtt úgy terültek a szántóföldek, akár a szépen csomózott szőnyegek.Az illatán is érezni lehetett a juharfák méltóságteljes színben pompázó leveleit, az érő kalászt, a mezei virágok kesernyésen édes illatát. A ruhája magán viselte a déli nők visszafogottságát és egyszerűségét, ahogy a hajviselete, vagy a hanghordozása is.Úgy nyolc éve, amikor egy hosszú párkapcsolatának a végére, amely gyakorlatilag a gyűrűhúzásig jutott, vége lett, vásárolt egy kisebb farmot Vintage Oak mellett és úgy határozott, friss közgazdasági diplomával a zsebében, hogy tejtermék gyártásra fogja adni a fejét. Vásárolt vagy kétszáz kecskét, majd visszavonult Marrie Oak Ranch-re és néha vendégül látott bennünket, a régi barátait. Szerettem az ott eltöltött heteket évente kétszer. Ilyenkor eljátszottam a gondolattal, hogy talán belőlem is válhatna olyan vidéki lány, mint belőle,de rájöttem, hogy nem nekem való. Nincs meg a motiváció.Mégis jó volt egy időre elszakadni a rohanó valóságtól, az egyre erősebben megjelenő problémák elől, és elfelejteni, legalább egy kicsit, hogy mennyi minden hiányzik az életemből.A lassan omladozó házasságom falai, melyet a hétköznapokban olyan nehezen tudtam megtartani, arra az időre lehetetlenül könnyűnek tűntek, vagy tán észre sem vettem, akkor őket. Újra a gimis lány voltam, aki a barátnőivel élvezi a vidéki nyugalmat. Aztán vissza kellett menni,és a pár hét alatt felmazsolázott élmények, csupán egy időre voltak elegendőek.
Két éve Annemarie életébe, gyakorlatilag váratlanul robbant be a szerelem, és túl a harmincon úgy határozott, újra megpróbálkozik azzal, hogy feladja a magányát.Nehezen mozdult ki a csigaházából, de egy gruene-i özvegyember mégis elcsavarta a fejét, és rabul ejtette a szívét. Annemarie kivirult. Újra olyan volt, mint akkor régen, amikor a mosoly szinte ráolvadt az arcára, és letörölhetetlenül ragyogott át rajta a szépsége.2021. karácsonyán jelentette be, hogy férjhez megy, és elképzelhetetlen, hogy egykorvolt legjobb barátnői, még akkor is ha mindegyikük már férjnél van, ne legyenek a nyoszolyólányai. Az esküvőt 2022. májusára tették. Egy rémes lila habcsókra emlékeztető szabású ruhát választott, mellé pedig valami elképesztően kihívó dekoltázst nekünk lányoknak.Nevetve csak annyit mondott, hogy legalább nem lesz unalmas a menyegzője.
Fogalmam sem volt hol van a városka, őszintén szólva még a térképen is alig találtam meg, de a kis videó, amit Annemarie elküldött nekem, egészen elvarázsolt. Mintha egy apró, üveggömb alá rejtett mesevilágba csöppentem volna, amelynek apró házai, szorgos lakói, hívogatóan finom ételei és borai, a tiszta vizű Guadalupe folyó bűvkörébe vonzana, és észre sem venném az évszakok változását, mert mindegyik egy-egy apró ékszer a természet ujjain.És mind varázslatosan ragyogó.
“Ha lehet akkor egy héttel korábban gyertek. Azt szeretném, hogy lássátok ezt a városkát, amelyben a jövendő férjem él, és ahova én is költözöm majd.Keressétek Montgomery tiszteletest, ő majd útba igazít benneteket a Forton Ranch felé. Ja és ha egy mód van rá, akkor a puccos városi ruháitokat felejtsétek el. Farmer és póló, és csizma.”
Ez állt az utolsó emailben, amelynek alapján útnak indultam. Susan, Helen és Tina úgy döntöttek egy nappal korábban indulnak mint én. Én sajnos nem tudtam elcserélni a beosztásomat, így én egy nappal később követtem őket.Will egy hete elutazott üzleti útra és csupán egy apró cetli várt a hűtőn tőle. Mostanság többet veszekedtünk, de úgy hittem még meg tudjuk menteni a házasságunkat. Elvégre egykor oka volt annak, hogy összekötöttük az életünket.Még akkor is ha a várva várt gyermek nem született meg és talán nem is fog. Az én hibám….lehet, hogy az enyém. Kudarcként éltem meg, és nem volt nap, hogy ne ostoroztam volna magam miatta.Talán jó is lesz kiszakadni innen kicsit. Talán jó lesz ott, a vidéki nyugalomban, abban a finom illatú világban, a csendben kicsit elmerülni önmagamban.Talán….
Blake Shelton hangja lassan elhalkult, a rezgő akkordok még utolszor szívbemarkolóan csendültek, majd pár másodpercig csak a Dodge kitartó motorbúgása és az egyenletes lélegzetvételem hallatszott. A szürkülő, délutáni égbolton a távolban, pár mérfölddel odább  keresztülhasított egy villám.Az égzengés lehetetlenül távoli volt. Felfelé kémleltem a szélvédőn át kissé előre hajolva és meglepődtem a szinte semmiből érkező hamarosan idáig is eljutó zivatar láttán. Bár ez Texasban nem ritkaság, mégsem voltam rá felkészülve.Azon morfondíroztam, hogy ha szerencsém van, akkor elérem a várost mielőtt lecsap a zivatar.Idáig jutottam a gondolataimmal, amikor az autó hirtelen rántott egyet, köhögött, berregett, majd megint köhögött, a motorháztetőből pedig füst csapott fel. Újabb egyenetlen, erőteljes rángatás után köpködve, és morogva megadta magát.Huszonöt éve szolgált kitartóan, és nem sokkal indulás előtt még szervízbe is elvittem, hiszen ilyen hosszú útra mégsem indulhatok el vele ellenőrizetlenül, ám úgy tűnik nem volt túl sikeres a munka.A kocsi gyakorlatilag a semmi közepén, az országúton megadta magát.A 306-os út déli részén voltam, néhány eldőlni készülő, útmenti fenyő és platán mentén, és közel és távol egyetlen autó sem látszott, csak a napsütés mögöttem és feketés kéken közelítő zivatar előttem. A fellegek kitartó gyorsasággal közeledtek, és időnként újabb és újabb villámok cikáztak át a horizonton. Nem vagyok jóstehetség, de nagyjából fél órán belül leszakad majd az ég, én pedig itt állok egy lerobbant szürke Dodge-al a 306-oson.A telefonom megadóan villogtatta, hogy a szolgáltatóm itt nem rendelkezik megfelelő térerővel, így esélytelen, hogy segítséget hívjak. A város még messze ahhoz, hogy gyalog eljussak, főleg ha közben ideér az eső is. Lezártam az autót, magamhoz vettem a fekete bőrkabátomat, és elindultam a kis poros bekötőúton, amelyet két fenyőfa között vettem észre. A megszáradt sárban keréknyomokat véltem felfedezni, ami azt jelentette, hogy erre szoktak autóval járni, a keréknyomokból ítélve valamiféle terepjáró lehetett.A hátizsákomat, amibe pár személyes holmit pakoltam a vállamra kanyarítottam és határozottan, mint aki pontosan tudja hova is tart nekivágtam, követve a keréknyomokat.Negyed órát gyalogoltam, amikor az ég felettem lassan beszürkült és a felhők lassú cseppekben kezdték ontani terhüket. Először csak kisebb gyémántcseppek koppantak a fejemen, a ruhámon, a fák levelein, majd egyre sürgetőbben, egyre intenzívebben és egyre nagyobb cseppekben hullott alá az égi áldás. A lábam alatt pillanatok alatt vált sártengerré az út. Én azonban megszaporázva a lépteimet haladtam előre, amikor hirtelen kettéváltak és ritkultak a fák, majd egy kivehető kis tisztást vettem észre katonás rendben sorakozó gyümölcsfákkal, és egy portával a távolban. Aranyfények világítottak meleg és hívogató fénnyel az ablaküvegen át. Az egyre erősebb eső ellenére, amelyben sűrűn pislogva, bőrkabátomat védelem - noha hasztalan- gyanánt a fejem fölé tartva szinte futva tettem meg az utolsó métereket, amikor az ajtóhoz értem.A piciny tető alatt leráztam magamról a vizet és a kopogtatót használva, nagy levegőt véve bezörgettem.Várnom kellett, mire egyáltalán kinyílt az ajtó és megpillantottam - minden bizonnyal- a ház tulajdonosát.
Kellemes melegség áradt odabentről, az aranyfények kiszöktek a küszöb alatt és simogatóan hatottak átfagyott mivoltomra. A hajamból csepegett a víz, a ruhámból úgyszintén. A hátizsákom elázott, a bőrkabátomat alaposan próbára tette a zivatar, mely mellé immáron szél is társult.
- Ahm….üdv! Bocsánat én…ahm…- őszintén szólva rémesen kínosan éreztem magam, mert semmi rosszat nem tettem, mégis kellemetlen volt beismernem mi történt velem, és persze azt is, hogy roppant módon gyakorlatlan vagyok az efféle helyzetek személyes kezelésében. Telefonon valahogy egyszerűbben menne. Bár nem feltétlen tanácsolnám azt bárkinek, hogy a semmi közepén induljon el, és kopogtasson be egy vadidegen ember házába segítséget kérve. Én mégis ezt tettem.
-...szóval lerobbant a kocsim, a 306-on innen úgy húsz percre….hogy milyen irányba, nem tudom, csak elindultam a kis bekötőúton a nyomokat követve….amikor…- mutogattam a hátam mögé nagyjából oda ahol sejtettem, hogy a Dodge áll.És próbáltam elmagyarázni, hogy nem törtem volna rá, ha lett volna más lehetőségem.
- Gruene-be igyekeztem Montgomery tiszteleteshez.Esküvőre. Mármint…- legyeztem magam előtt, próbálva megmagyarázni, hogy a túl sok információ zavaros volta valószínű onnan ered, hogy nem tudom mit is kellene még mondanom, hogy ne gondoljon valamiféle betolakodónak.
-...nem az én esküvőmre, hanem egy barátnőm esküvőjére egy hét múlva. Csak addig….- nagy levegőt vettem és szusszantam egyet, majd szinte ugyanabban a másodpercben egy hatalmas tüsszentés is elhagyta a számat, amit a kezemmel azonnal le is védtem előtte.
- Tudna segíteni?Mármint segítséget hívni, kérem?Én addig….megvárom, mondjuk…itt…- néztem oldalra, ahol a kis gangos tető alatt barátságos karfás pad állt.Végülis nem ázok, és ez a lényeg. Bizalomgerjesztőn és esdeklőn néztem az ajtóban álló férfira.


   

   “Vidéken minden kicsit lassabb. Olyankor hallod hogyan vesz levegőt az a sokféle mocsokkal telítődött városi lelked.”
Annemarie szavaira önkéntelenül is elmosolyodtam sok héttel korábban, amint azt próbálta éppen ecsetelni, hogy mennyire megváltozott az élete, amióta maga mögött hagyta a nagyvárost. Abban egészen biztos voltam, hogy amikor elfogynak mögülem az órási, égig nyúló csupaüveg épületek, amikor csupán a saját gépkocsim motorjának ütemes zúgása lesz az egyetlen mesterséges hang, amely már mérföldek óta elkísér, valóban megváltozik minden. A világ színesedni kezd. A világ pompázatossá válik, még akkor is, ha egyre erőteljesebb, őszi ruháját öltik magukra a fák, és dér csípi reggelente harmatpöttyösre a kocsim szélvédőjét.
Ahogyan egyre inkább zöldült a táj, ahogy egyre távolabb megjelentek az aratás utáni földek, a munkás kezek apró pontokként csoportosultak a távolban, az apró házak kéményei pedig füstöt eregettek a beköszöntő estével, valóban igaznak hittem azt amit Annemarie mondott. Hallottam ahogy kifut belőlem a városi életérzés, ami mindig rohanásra sarkall, amely örökké a határidőket figyeli, ami mindig bevásárló listát ír, amely akciókat figyel, ami nem nyugszik egy percre sem, és képtelen maga mögött hagyni azt a fajta rezgő nyüzsgést, ami olyan jellemző a városi emberre.
Végül elfogy az út, egyre ritkásabb lesz a táj, egyre kevésbé bukkannak fel emberek, sokkal inkább az út szélén terpeszkedő, hívogató gyorséttermek, apró delikáteszek, benzinkutak, rozsdás padokkal, és tájszólással beszélő, dohányt rágó de nagyon segítőkész emberekkel.Egybefolyik minden, végül már nem lehet különbséget tenni a gombostűnyi kisvárosok között, amelyek követik egymást az úton.
Ragyogó napsütésben indultam el, és még majdhogynem a klímát is rá kellett kapcsolnom, igaz ez csak addig tartott, amíg a nagyvárosok összefonódó kocsikból álló forgalmát magam mögött nem hagytam. Végül a füllesztően feszült levegőt, amelyben keveredett a benzingőz a mesterséges ételek zsírszagával, felváltotta a vidék finoman hömpölygő virágillata.Igaza volt Annemarie-nek. Vidéken minden kicsit lassabb. Még az ahogy az ember a levegőt veszi, noha ezt még szoknom kell. Nem ebben élek, éppen ezért a szokatlansága gyakorta megakaszt.
Az eső New Yorkban sosem ér váratlanul, ám éppen azért mert ott annyira egymásba érnek az épületek, mert ott van a metro vagy éppen egy bevásárlóközpont, üzlet, ahova el lehet menekülni, szinte ki is ölte belőlem azt az érzést, hogy képes legyek a bőrömön tapasztalni a varázslatát. Gyerekkoromban imádtunk Roryval elázni, amikor meglátogattuk a rokonokat fenn északon. Ott valahogy minden más. Ott harapni lehet a világot. Olyan az egész mint egy óriási vattacukor, évődött gyakorta az édesanyánk, és mi nevetve haraptuk a húgommal a levegőt, mintha valóban valami ízletes csemege lenne. Itt, szinte a semmi közepén, az ismeretlenségben azonban váratlanul ér a zivatar, főleg mert a mindig hűséges járgányom is megadja magát, pedig eddig sosem hagyott cserben. Kivéve persze azt a pár alkalmat, amikor mégis, de az mégsem ilyen hosszú úton történt.
Milyen vicces, jut eszembe, hogy alig fél órára a céltól ér el ez az egész, a lerobbanással, meg a zivatarral együtt, amely bár hirtelen érkezett, a súlyos felhők bőségesen ontották az áldást a világra. A fák és a növények hálásan bólogattak, hagyták, hogy a cseppek végigcsiklandozzák őket, majd a föld alaposan magába szívja, rövid időn belül óriási sártengerré változtatva a környéket. Az jutott eszembe, hogy ha el is áll, és sikerül is valahonnan segítséget hívnom, vajon hogyan lesz képes bevontatni a városba. Hiszen leszaladtam vele az útról és jelenleg a füvön álldogál a Dodge.
A kisház, mely a takaros porta ölelésében bújik meg, mégis reménységgel tölt el. New Yorkban bizonyosan nem is nyitnának nekem ajtót, ám itt talán másképp viszonyulnak egymáshoz az emberek. Itt még talán megvan a bizalomnak egy minimális léte, amely nem hagyna ázottan ácsorogni a verandán, ahova végül megérkezem.
Az ajtót egy barátságos arcú férfi nyitja ki, aki óriási szemekkel figyel engem, és bár nem szól egy szót sem, a mosolya, a kedvessége nem olvad le az arcáról. Talán valóban nem veszett el a remény. Próbálom elmagyarázni miért vagyok itt, remélve, hogy ezzel tovább növelem azt a bizalmat, amelyet meglehet annak ellenére alakítok ki, hogy a külsőm nem éppen bizalomgerjesztő az ázott mivoltom okán.Az utolsó mondatomat, azonban éppen olyan csend követi, ahogyan az eddigi beszédem alatt sem szólt egy szót sem hozzám. Zavarodottan vakarom meg a tarkómat, kissé áttúrva ázott tincseimet, és várakozón pislogok az ajtóban álló férfira, aki hirtelen megemeli a kezét. Az ajkai szóra nyílnak, de nem szavak szöknek ki közüle, hanem csupán echolál, töredék hangokkal, miközben a megemelkedő kezével mutogatni próbál.Kell egy kis idő mire rájövök, hogy minden bizonnyal egy siketnéma emberhez próbáltam beszélni, és előadni kis híjján az élettörténetem. Ez egyszerre zavarba ejtő és mulatságos. El is nevetem magam, kissé lehajtva a fejem, amikor a következő pillanatban oldalról, a szemem sarkából érzékelek ugyan valami mozgást, de nem vagyok felkészülve arra, ami következik, és majdnem a frász jön rám, ahogy megérzek két mancsot rátenyerelni az ázott farmeromra.
- Jesszuuusoooom!- sikkantom el magam, de az ösztönöm cserben hagy, és az ijedt hangokat mozdulat nem követi, nem lépek egyik irányba sem, mert a kutya, amelyik barátságosan rohant éppen oda hozzám,és hagyta sáros nyomait a tintakék farmeren, óriási menhelyi pillantásokkal engem figyel, majd újra felém ugrik barátságosan, ám a néma férfi elkapja a nyakörvét, és igyekszik tőlem távoltartani.
A hátam mögül érkező köszöntésre újra a frász jön rám, mert nem számítok rá, és hirtelen megpördülve, kezem a mellkasom elé kapva pillantom meg az érkezőt.
- Ó egek! Nagyon megijesztettettek! Gondolom a sütőtökös pite illatát érzi rajtam, amit pár mérfölddel korábban ettem a kávé mellé.Kettőt is.- teszem hozzá mosolyogva, teljesen jelentéktelen, ám vidám információként.
- Üdv! Igen….észrevettem. Ha nem jött volna, akkor lehet a fél élettörténetem rázúdítottam volna, mielőtt rájövök, hogy lehet felesleges, mert válaszolni nem tud. Illetve tud, csak nem feltétlenül fogom érteni.- közben azt hiszem mégis értette mit beszélek, mert az információk többségét elmutogatta az érkezőnek.Én meg csak álltam ott kissé sután, és behúztam a nyakam a vállaim közé. Nos igen….rémesen kellemetlen helyzet.
- Igen, az enyém. Hűséges jószág volt. Eddig. Most azonban úgy tűnik dacol a helyzettel és azzal ahova éppen készülnék vele. Lehet a holnapi virág díszítés nincs ínyére, vagy nem tudom.Pedig meg is nézettem mielőtt elindultam vele, a szerelő, aki évek óta foglalkozik vele, azt mondta minden rendben. Háááát ezek szerint talán mégsem.- magyarázom, és kissé vacogni kezdenek a fogaim a lassan feltámadó, eső utáni szélben. A kérdése a munkámat illetően meglep.A hangsúlyából úgy érzem, hogy nem örülne annak, ha ügyvéd lennék, bár csak remélni merem, hogy ennek semmiféle következménye nincs arra nézve, hogy legalább a verandán meghúzhassam magam amíg annyira elvonul az eső, hogy útnak induljak. Vagy legalább egyet telefonáljak és segítséget hívjak.
- Nem….nem vagyok ügyvéd. Ez baj?- nézek rá félrebillenő fejjel, a kérdésem sokkal inkább visszafogott és óvatos, még az alsó ajkam is beharapom ezt követően.Aztán hirtelen pillantok le a combomra, és ahogy meglátom a mancsnyomokat a farmeremen hirtelen elnevetem magam. Jóízűen, és vidáman. Ha jobban belegondolok annyira nevetségesen buta ez a helyzet, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni.
- Igen, azt észrevettem. Semmi baj, legalább feldobta valamivel ezt az unalmas darabot.A kényelem miatt vettem fel.Egyszerűbb és praktikusabb ebben vezetni többszáz mérföldet.- ahogy a kutya után nézek, amint a néma férfi bevezeti a házba, eszembe jut Fahéj, kislánykorom imádott arany színű golden retriver-e.Kilenc voltam, amikor apa hazaállított vele, és szerelem volt első látásra, amely kitartott tizenhárom évig.
A szíves invitálás ránt vissza a merengésből, és elmosolyodva követem a férfit, hálásan nézve rá.Végül kizárta a kinti világot, és az eső kopogása tovább már csak az ablakok párkányán hallatszott. Odabent kellemes meleg, lágy fények és finom, a vidékre jellemző nyugalmas illat fogadott bennünket. A felém nyújtott kézre figyeltem, majd a sajátomat, amely ázott volt és hideg, beletöröltem a combomon a farmerbe. Rossz ötlet volt, még vizesebb lettem, ennek ellenére kezet fogtam a férfival.
- Nagyon örülök, és köszönöm. Pernille. Pernille Anderson.- mutatkoztam be én is, ahogy beljebb léptem, és azon meditáltam, hogy ha kilépek a cipőből, akkor az átázott zoknim lesz a lábamon, ha viszont a lábamon hagyom, akkor végighordom az idefele összeszedett sarat, amely megragadt a cipőm talpának mintázatában.Végül egy egészen új megoldást választottam. Levettem a cipőt a lábamról, majd a zoknit is, és belegyűrtem mindkettőt a lábbelibe. Így aztán mezítláb, a mályvaszínre lakkozott körmeimmel ácsorogtam ott.Felegyenesedve igazítottam egyet az egybeálló, csuromvíz tincseimen, amely hasztalan próbálkozásnak bizonyult, hogy vállalható külsőt varázsoljak magamnak.A néma férfi pillantását elkaptam, ahogy rajtam kuncogott.Én pedig csendesen megvontam a vállam, és huncut mosollyal néztem rá, mellé kacsintottam is egyet cinkosan. Még szélesebb lett a mosolya.
- Lehet nem volt jó ötlet levenni a zoknit….de az is tiszta víz.Mondjuk mindenem tiszta víz, tekintve, hogy bőrig áztam.Én egyébként….egy esküvőre jöttem Gruene-be.A gimis legjobb barátnőm megy férjhez.Ő kérte, hogy egy héttel korábban jöjjünk, és eltölthessünk egy kis időt a Forton Ranch-en. Ott lesz a menyegző. Gary-Lance Forton, a ranch tulajdonosa, talán ismeri, a barátnőm pedig Annemarie Hawke.Ő Vintage Oak-ban élt, és a környéken az ő kecsketejéből készült sajtokat vette szinte mindenki, a Marrie Oak Ranch-ről….egek! Jó magára zúdítottam itt mindent!- nevettem el végül magam, mert arra gondoltam, hogy bár kicsi ez a városka, hogy ne ismerjen mindenki mindenkit, de egészen úgy beszéltem most itt, mint valami helybeli kocsmároslány, aki a friss híreket szolgáltatja.
- Én egyébként new york-i vagyok. Bár ezt nem nehéz leszűrni abból, hogy nekiindulok a semminek amikor lerobban a kocsim, és azt gondolom, hogy itt is kinő a földből egy autószervíz.És persze nem mérem fel, hogy hamarosan a nyakamba szakad az évszázad zivatara. Mondja, ez errefelé sűrűn jön? Mármint efféle égszakadás.- közben újra megjelenik a kutya, ám ezúttal már szárazabban és mellőzi az újabb ugrálást, ellenben őszinte lelkesedéssel telepszik a csupasz lábaimra, és hirtelen melegséget érzek.A kutya pocakja melegíteni kezdi a lábfejemet.
- Oh, micsoda szolgáltatás.Nagyon jó kutya vagy, köszönöm. Hogy hívják a kutyát?- ujjaim lágyan simítom az állat puha szőrébe, hogy megsimogassam, miközben visszapillantok Holdenre.