A little sympathy, I hope you can show me -
Pszichológiai elemzés; Edward is olyan ember, mint a legtöbb: rendelkezik sötét oldallal, piszkos múlttal és benne is ott munkál a személyes vágyakozás a megbékélésre azokkal a bizonyos belső démonokkal, akármilyen mélyre gyűri is azt. Általában nem szoktam ezt a 'volt-e gyerekszobád', 'téged hagytak-e sírni', 'dicsértek-e eleget a szüleid kiskorodban',  'ássunk mélyebbre, hallottad a szüleidtől azt, hogy szeretnek' megközelítést alkalmazni fiktív karakterek esetén, ezúttal mégsem tudok kitérni ennek a szülői modellnek tanulmányozásából, mert Edward karakterének kardinális pillére az apjával, Gregoryval való kapcsolata. Apuci köszöni szépen az érdeklődést, - Bedford megye volt sheriffje, mi más -, karakán, maszkulin, katonás típus, tökéletes férfi. Saját magát emelte magaslatokra, a birodalmában (amit leginkább a családja, a háza falain belül élő emberek adják) precizitása kifogásolhatatlan. Minden józan érzet ellenére születik nem egy, de három fia is, és később viharos szerelmüknek (csúfolhatjuk így?) köszönhető, talán konvenció és kényelem, mindenesetre lesz egy családja. Megkérdőjelezhetetlen, feddhetetlen, minta család. Gyatra problémamegoldó, saját dicsőségében fuldokló, határozottan rossz ember, aki bármiféle gyöngédségre képtelen, így minden konfliktushelyzetre a válasza az erőszak - a vonás, amit majd a fiára örökít -, akkor is, amikor szükségtelen. Nem próbál mélyebben foglalkozni a gyermekei, vagy a felesége lelki világával, inkább a munkára koncentrál, mert dolgoznia kell rajtuk. Mindegyik rokonán, hibásak, a személyiségük restaurálása elsődleges. A fiai anyja egyébként sem érdemel tiszteletet, móresre is tanítja, mert az ő kezei majd olyan mintára formálják, amivé egyébként magától kellett volna lennie. Valószínűleg a lelkét is sikerül öklével kihasítania testéből, olyan üressé lesz a későbbiekben. Edward sem érdemli meg a kitüntetett figyelmét, mindegy mennyire erőlködik érte, miatta. Alapvető személyiségjegyek ritkán szoktak megváltozni, és akkor is csak ideig-óráig, ezzel egy ilyen írói közösség bizonyára tisztában van. Tehát Gregory az apai gondoskodást úgy értelmezte, ha nem vagy kiváló, elverlek, ha engedély nélkül megszólalsz, megütlek, ha apának szólítasz, az uram helyett, még a vacsorád is megvonom tőled, ha betegeskedsz és nem vagy elég tökös, hogy tekintélyed legyen, a beled is kitaposom. Lélektanból kiváló vizsgamunkát biztosítana egy ilyen család további boncolgatása...  
Edward majd csak már felnőve talál kapcsolatot a viselkedése és az apja által mutatott minta között. Korábban is tudja, látja benne a hibákat, de tagadásban él, ragaszkodik hozzá, hogy mint mindenki számára, az apja egy hős, annak kell lennie - szörnyen tragikus, hogy mostanra túl késő a felfedezése, valószínűleg örömmel rárontana egy olyan keserű éjszaka, hogy a három - akkor még igen csak szőke - kisfiú védelmére keljen. Tehát Edward se nem több, se nem kevesebb, mint egy megrendítő gyerekkor és egy diktatórikus apa együttes rekonstruálása. Olyasvalakire hasonlít, akivel kapcsolatban ellentmondásos, bonyolult érzései vannak, azok voltak mindig is. Az igazi megpróbáltatás, hogy önmagával szemben is hasonló érzelmek kínozzák emiatt: alkoholizmus, deperszonalizáció, az állandó önutálat jelenléte, krónikus motiváció a fájdalom elérésére.
Alap faktor személyiségében a düh, a hirtelen harag, az ingerlékenység, a mélyről jövő, állandó - számára is irritáló - frusztrációja. Okos gyerekből még lehet később egyszerű tudással bíró, de értelmes felnőtt, mert elhanyagolja az intelligenciája pallérozását, másféle érdeklődési körbe lép, stb. Fordítva viszont nem szokott megtörténni, vagy legalábbis ezt mondják. Az, aki felnőttként művelt, okos, képzett is, az gyerekként is az kellett, hogy legyen a nagy könyvek szerint, mindegy mennyire villogott a képességeivel az iskola padban: köztudott tény, hogy a legnagyobb koponyák is bukdácsoltak bizonyos osztályok között. Az igazán értelmes gyerekek márpedig átkozottul kíváncsiak, empatikusak és szenzibilisek is. Írnom sem kell az okát, miért utóbbit emelem ki a karakter kapcsán. Edward nem csak, hogy elnyomásban élt, annyiszor hallotta, hogy hülye vagy, buta vagy, semmi eszed, hogy nem érted?, hülye gyerek, hogy el is hitte magáról. Azzá lett idővel, kamaszkorára bizonyosan, amivé apja szánta.
Drogok, alkohol problémák, mintha lehetetlen feladat lenne betömni azt az éhezően tátogó lyukat a gyomrában, vagy a mellkasában, ami a boldogság mineműségét idézi fel. Leginkább ebben az időszakában csak keringett, mint az a bizonyos gólyából jövő melléktermék (salakanyag, szívesen) odafenn. Évekig kallódott, hosszú és sötét időszak volt az a közel tíz év számára. A pénzt is ilyen-olyan ügyletekből szerezte meg, általában elverette magát bundázott versenyeken, vagy lopott.
Később, jóval később találkozott egy lánnyal. Más volt, mint a többiek. Nem csak a magassága, külleme és zárkózottsága miatt, de olyan erővel ütött vissza, hogy Edward feje talán még azóta is kong. Beleszeretett, vagy legalábbis követni kezdte, kötődött hozzá, kereste. A szociális szférában dolgozó nő, Jean meglátta benne azt, amit egyébként senki sem keresett, mert megérdemli a sorsát, az ilyen lusta, ostoba fasz.
Jean otthont adott és megtámogatta a felépülését, a sarokköve lett az életének. Edward fokozatosan épülni kezdett abból a sh*thalomból, amivé lett. A nő, - akkoriban lány - nem viszonozta az érzéseit, vagy igen, de se neki, sem magának nem vallotta be. Kicsit plátói szerelem volt ez, sosem beteljesülő. Edward mégis őt tartja első számú kapcsolatának és mindig úgy fog rá emlékezni. Hiába indult be a tanulással a tudásának tágítása is, ha közben ugyanúgy képtelen volt viselkedni. Életében talán Jean lesz, vagy volt is mindig az egyetlen olyan nő, akinek elvesztését tényleg, kibaszottul bánja. A fantáziádra bíznám, hogy hol baszhatta el, de nem akarom. Féltékenység, mérgező szeretet a részéről, talán túl sok, vagy kevés kettejükhöz, Edward a sokak által szeretettel dobált nárcisztikus tünetegyüttes két lábon járó megtestesítője. Igen, megütötte. De nem a nőt. A nő udvarlóját, annak a barátját és még a nő testvérét is. Mennie kellett. Ment is. Próbált visszakapaszkodni, de Jean erősebb volt nála. Mindig az volt. Túlélte őt, jobbat is érdemelt nála, mindig. Ennek így kellett lennie... Hitegetheti magát, ugye?
A következő kapcsolataiban sikerült kifognia a leggyengébb jellemeket. Aki tűrte, elviselte a verést, sőt egy olyan is akadt, aki konkrétan kérte. Egy olyan ember számára, mint Eddie ez felért volna a mennyei mindenséggel, de szerencsére van még benne jóság, így véget vetett neki. A legnagyobb baj, hogy nem csak iszonyatosan sérült, kettősség is van benne. Egyik pillanatban még az apja tökéletes mása, a másikban újra az a kisgyerek, aki könyörög azért, hogy hagyják békén. Negyvenhez közel az ember már egyébként is ragaszkodik a kényelmesen bejáratott pszichológiai betegségeihez. Betegség, vagy állapot? A szarkazmus és irónia is állandó jelenlétükkel kísérik, mint régi cimborák kötődnek hozzá. Emiatt időnként nehéz eldönteni, hogy tréfálkozik e. Edward-nak jelleme okán az átlagnál nagyobb figyelemre, törődésre, szeretetre, igazi, őszinte szeretetre lenne szüksége, olyasvalakitől, aki hozzá hasonlóan kiemelkedően érzékeny rá és a hangulatingadozásaira. Valakire, aki kellően intelligens, hogy megértse mi történik vele - hisz ez a fiú még mindig ugyanaz a kis srác, aki keresi a soha meg nem kapott melegséget, kérdések százai tülekednek a felszínre minden pillanatban benne, megválaszolásra várva, hogyan működik egy kapcsolat, egy jó kapcsolat. Van benne makacsság bőszen, de dolgozik rajta, tényleg igyekvő a jobb élet reményében.
A munkahelyén, köztudatban, távoli ismerősök előtt viselt álarc eléggé megkreált ahhoz, hogy normálisnak tűnjön - azaz viszonylag könnyen, erőfeszítés nélkül kap visszaigazolást a saját különlegességéről, arról, hogy normális ember. De azért bizakodásra ad okot, hogy nem csak látja, de érti, megérti is a gyökereit a rossz berögzüléseinek. Természetesen nem létezik hirtelen szerű gyógyulás ebből a mélyről jövő, kaotikus állapotból. Szakember, vagy bármilyen külső segítség nélkül esélye sincs, de ott még nem tart, hogy megtegye ezt a lépést. A felismerés legalább már övé, határozottan javuló tendenciát mutat a róla megalkotott képben. Meglehet, hogy még át tudja őt segíteni a fal másik oldalára valaki, vagy valami...

Az irónia - mert még így a szekrény előtt hasalva, a saját vérének mocskában fetrengve is nyitott az iróniára -, az a dologban, hogy az egyetlen olyan igazán vastag falú korsó darabjai táncolnak ragyogva, szilánkosra törve körülötte, amit az apjától vett el öröksége gyanánt. Az ütés, ami a tarkóján robbant szét, legalább már tompán emlékezteti a gyerekként elszenvedett atyaiakra. Valószínűleg egy ép eszű embert egy ekkora találat elgondolkodtatna, vagy legalábbis maradásra bírna. Felkönyököl alkarjára, cuppog a vérben, szúrják bőrét a szétszóródott üvegdarabok. Ahelyett, hogy foglalkozna a sikongatással maga mögött és inkább megragadná a szenvedő szerepét, vagy a bocsánatkérőét, szája sarka rándul csak. Tenyerével végig szánt sebzett pontján. A bíbor folyam ujjaira ragad, tenyerén szirupos bordó massza, apró rángás fejével. Hasogat valahol hátul, nem egészen meghatározható a metszete... Lassan négykézlábra tolja magát, szeme sarkából látja a tétován hátra-előre ringó alak formáit. Végül térdére támaszkodik, felkel. Újra a saját lábán. Újra. Az apja keze felfut a felhők közé és onnan mér rá újabb csapást, durván csattan arcán a lapáttenyere. Az alkohol bűze facsarja az orrát, keveredik a sár jellegzetes friss eső utáni aromájával. Hogy gondolta, hogy elengedi a kutyát? Hogy képzelte, hogy elvágja a csomót, amit gondosan megkötött? Mert szerencsétlen állat egyetlen bűne az volt, hogy bokán marta, amikor az anyjuk után csörtetett különösebb álcázása nélkül, mire készül? Ő pedig elengedte. El, bizony. Ezért most nem csak, hogy megrángatja, üvöltözik vele, de újabb és újabb ütésekkel érteti meg vele, hiszen "Érted már, ugye?" hogy a kutyának hol a helye. Fémes íz a szájában, sípol a tüdeje. Az anyja kiabál valahonnan, de a zúgó hang fülében elmossa minden szavát. De én megértettem. Értettem. És helyesnek is gondoltam, hogy a levegőért meg kell küzdenem, hogy lépni alig bírtam később. Mert apának mindig igaza volt...
- ... Ed? - egy pillanatig hunyorogva keresgéli az egyensúlyát. Kész csoda, hogy nem ájult el. A nő mögötte biztosan jobban járt volna. Önvédelem. Pontosan hányszor is ütötte meg előtte? Nem néz hátra, elfelejtette. Bár nagyobbat ütött volna... A remegő hang, a szipogás, a fogai ritmustalan koccanásai. Reszket. Fél. Edward szemei a plafonra sietnek, válaszokért, vagy csak mert időt kell nyernie, bárhogyan is.
- Meg-... - kezd bele, hallja, hogy sír. Az ostoba. - gondolja magában. Miért sír? Talán nem is miatta, talán a saját sérülései miatt. Bizonyára. És a rettegés, hogy fel fogja jelenteni? Ugyan. Szánalmas és gyáva dolog lenne. Na, nem mintha egy nő verése ne lenne az. - Meg kéne nézetnünk, nagyon csúnya... - mintha közelebbről hallaná, de erre mérget nem vehet. Nem látja, még mindig előre mered. Könnyebb, mint szembe fordulni vele és tudomásul vennie, hogy ismét bántotta. Szemöldökei felpattannak, majd mintha csak egyetértene bólogatni kezd. A tenyerei, bütykei sajgásából tudja, nem kímélte.
- Mi a faszt keresel még itt? - ráharap alsó ajka belsőjére. Érzelemmentesen, lustán beszél válla fölött, de végül fél oldalasan fordul. A torka hátsó részén éri a kiszáradás, a látvány megértése, felfogása után. A szőke hajzuhatag tincsekbe csomósodva keretezi a vörös, már éppen lila foltokkal borított nő arcát. A felkarja durván ujjlenyomatraktárrá vált és még a nyaka... Jó ég, hogy néz ki a torka? Edward elkapja a tekintetét róla. A törzse mellett lógó karjára pillant, hogy képes erre?
- Nem tudok mozogni... - mintha elszakadna az a bizonyos cérna, ami eddig saját önzéséről gondoskodott. Hirtelen nem csak a figyelme, de minden érdeklődése és teljes léte a nő köré épül. Sietősen lépi át a távolságot kettejük között, nem törődik vele, mennyire megborul a szoba. Hogyan lesz az oldalfalból mennyezet, és a lámpa miét hajlik lábaik alá... Két tenyere a nő két fülét keretezi. - A vér és a... - sokkot kapott? A felismerés gyomorszájon vágja. Fájóbb pont a tudat, hogy traumát okoz a nőben, mint az, hogy még mindig ég a tarkója. Könnyek áztatják kétségbeesett, távoli arcát. Vörös, duzzadt ajkai remegnek, összeomlik előtte. Edward ott áll és nézi, hogyan lesz egyre kisebb előtte, megalázza magát. Semmi tartása.
Lehajtja a fejét, így a szőke, hullámos fürtök eltakarják arcát. Nem tudja eldönteni, kell e még maradniuk itt, éppen ő kell e, mi a frászt csináljon most? Hányszor is emelt már rá kezet korábban? Ez a negyedik alkalom? És pontosan miért is? Most, hogy a nő picire gubbasztva kucorog előtte, tekintete megállapodik a levegőben felejtett végtagjain. Próbálja felidézni, pontosan mi okozta, mi váltotta ki belőle ezt. Összeforrnak arcizmai, amikor megérzi a köré simuló karokat, a mellkasába bújó nő melegét. Az ő karjai még a levegőben várakoznak, nincs tudatában a tökéletes reakciónak. Kedve lenni újra megrángatni, elrángatni a hajánál fogva, ha kell a küszöbig és ott még egy utolsó intő érintéssel búcsúzni tőle. Miért marad itt? Miért öleli át? Mit vár ettől az egésztől?

---

Amikor Gwen felnéz, Edward ott áll előtte. Az orra épp egy vonalban a homlokával, de a szemei egy felnőtt kalkuláló tekintetét sugározzák, mintha végső elhatározásra jutna vele kapcsolatban. Oldalra dönti a fejét, felemeli a kezét, és egy pillanatra, mintha engedélyt kérne, de meg sem várva a nő lassú bólintását, megragadja és szorosan magához öleli. Ujjai tarkóján gyöngéden gubancolják a hajzuhatagját, eközben másik karja óvón, féltőn, ragaszkodón hátán keresztül simítva érezteti összetartozásukat. S, ha mindez nem volna elegendő bocsánatkérés, belesuttogja a nyakába, vállára, mennyire sajnálja, ígér: többet nem bántja. Elmondja, hogy érte megváltozik, miközben könnyekkel küszködnek mindketten. Ujjai marják, tépik a másikat, nem a testét, de a lelkét magához, magának. Olyan érzést kelt, hogy elhinné bárki, fontosabb a jelenléte, a meleg gyengédség, ami belőle szétárad a megbocsátás leple alatt, mint a levegő, vagy annak hiánya. Később elmondja, mi történt vele, miféle démonnal kergetőznek koponyájában, hogy még mindig nem ereszti el a benne élő kisfiút, mert ezt a megoldást látta, csak ezt ismerheti. Meggyőzi, hogy soha többet nem emel rá kezet, és valóban így is történik. Mert ebben az elképzelt utópiában Edward elég erős ahhoz, hogy meg tudjon küzdeni az árnyékkal, ami kíséri őt és képes teljes, egészséges életet élni. Bírj tartaná magát egy boldog párkapcsolathoz, ahol nem bántja a másikat, csak azért, mert nyitva maradt az ablak, vagy mert megteheti, erőfölényben van. Gwen nevet, meleg fény ömlik át az ablakon, és a szemei mosolyognak a férfira, Edward pedig hosszú időre fürdőzik ebben, gyógyul a szeretetben, amit általa és a kitartásában megtapasztal...

---

Az ajtó keret alatt feltűnő, széles vállú férfi alakja homályos. A szőke kedves körvonala fölött, mögött áll, messze tőlük. Arcának csak egy néhány vonása ismerős számára, ennek ellenére tudja, hogy ki az. Lassan behunyja szemeit, elengedi a fentebb leírt álomképet, elmorzsol egy könnycseppet érte. Elég erős, vagy inkább gyenge hozzá, hogy több érzelmet facsarjon ki megsavanyodott bensőjéből, ki tudja? Hűvös, mélyről jövő vékony csík, ahogy rászárad borostája erős szálaira.
Már nem sajog a feje sem, megüresedett. Jó ismerőseként gondol a fantomra, végül is egész életének egyetlen igazán meghatározó alakja. Hazudhatja, hogy jól van, hogy rendben lesz, hogy majd ő lesz a minta-férj, az, aki lehozza a csillagokat és elvarázsolja kedvesét egyetlen virágcsokorral... De tudatában annak, hogy ez nem fog megtörténni, ezt a fajta büntetést egyetlen ember sem érdemli meg. Őt. Azt, ami belőle lett. Hiszen felnőttként már képes belátni, hogy egyetlen kislány sem érdemli meg, hogy az anyja sorsára jusson. És soha nem sikerült még senkinek megfékezni a benne élő szellemét, azt a mintát, azt, amiről tudja, hogy rossz, mégis él vele. És amíg nem találja meg, amíg nem lesz olyan társa, aki elég erős ahhoz, hogy legyőzze őt így, vagy úgy, addig bármi jobb, mint az, hogy magához láncoljon még valakit, akivel csak így elbánna. Előbb mindig csak egy érzékeltetés, egy intelem, egy jelzés, és persze csak hirtelen felindulásból, hazudta hányszor. De ez később gyakorivá válik, majd már erőszakosabb, domináló és ha engedélyt kap rá, él vele, durván és dominálva, nem törődve vele, milyen tartós károkat okozhat. Mintha nem is ebben a dimenzióban lenne olyankor, bárcsak a tudatmódosító szerek egyikére foghatná. Ám legtöbbször innia sem kellett hozzá...
S éppen emiatt, mert belátja, tudja, hogy erre a nőre jövő nem vár mellette, a kezei rideg, durva eszközökként fonódnak Gwen karjai köré. A nő felszisszen, kérdőn, kérőn, könyörögve halandzsázni kezd. Edward nem hatódik meg tőle, talán nem is hallja, mindkettő érdeke, hogy soha többet ne találkozzanak, így lenyeli a bűntudat, a bánat és a rettegés gombócát, hogy egyedül kell maradnia ezek után. Megint.
- Menj a picsába! - durván tolja maga előtt, néha maga mellett húzva. Csapkod, ráfog a kezére, de ez nem számít. Amikor a nő már minden erejét beveti, hogy a megfelelő fogással kibújjon a férfi erős szorításából, Edward a hajánál fogva éri el.
- Mi bajod van neked? - üvölt vele, amitől a zord álarc egy másodperc erejére leomlik, újabb látomás születik, már nem Gwen kapálózik miatta, hanem önmaga. A kutyát kimenekítő kisgyerek, aki próbál menekülni az újabb elkerülhetetlen verésektől. - Beteg fasz! Engedj már el! - egy utolsó rángatás, mielőtt áthajítaná a küszöbön. A nő az oldalára esik, vagy képes megtartani magát négykézlábon, a látszat ellenére utóbbiban bízik, de már nem láthatja. Rácsapja az ajtót, bezárkózik. Tenyere még ott marad, éppen csak egy arasznyit csúszik le korábbi tapadáspontjáról, vörös lenyomatát hagyja azon. Homloka neki koccan, résnyire nyílt szemekkel bámul maga elé, a semmibe. Újra és újra felsejlenek előtte képek ahogy megpördül előtte a lány, a hirtelen felemelkedő szőke fürtök, a kiabálás, mindez összemosódik saját sikolyaival, apja nevetésének trillázásával, a saras illat, megint, persze, miért kímélné?
- Edward? - a legkínzóbb lelkiismeret-furdalás kezdi gyötörni. A férfi arca ismét sötétségbe borul. Ráharap öklére, amivel eddig a kilincset szorongatta. Nem kell többet mondania, nem kell válaszolnia, nem kell... - Edward? Beszéljük meg... Nem történt semmi, ez nem olyan rossz helyzet, mint aminek tűnik. - látja a nőt lehunyt szemei mögött, krokodilkönnyekkel az arcán. A kemény szorításon torkában mit sem változtat a tudat, hogy sír. Egyetlen erős szorítás a torkán és elhallgatna...
Ez nem elég rossz? Gyomorforgató a rémület, ami maga alá temeti hirtelenségével. A csontjai törékenyek, biztosan, de a valóságba való visszajutáshoz szükséges megtudnia. A bónusz fájdalom eléréséhez pedig a falhoz csattan ökle. Egyszer. - Edward? - talán többször is kiáltja, az ő üvöltése elnyomja a nőét. Gwen cipőjének kopogásának távolodó hangjából tudja, elment.

---

Mind elmegy. Jeannie, Juliet, Diana, Wanda és most Gwen is. Még Gwen is, pedig vele aztán milyen jól ment... Ha velük ellentétben elmenekülni nem is tud, falakat azért emelhet. Megváltozott? Nem, csak a munkahelyén kívül nem társalog. Nem építkezik kifelé, bezárt. Nem szólalt meg, csak ha már igazán indokolta az eset. Gondolkodik. Ismétel. Ujjaival végig szánt fejbőrén, bele-beleakad egyik-másik a hajába. A következő pillanatban tenyerével állát kapirgálja. Lába drasztikus rángógörcsben ugrál fel-alá. A kávézóban terjeng egy illat, ismerős. Nosztalgikus. Az édesanyjuk készített kakaót mindig, amikor az apjuk elverte őket egyik, vagy másik alkalom után, vagy éppenséggel pont őt. Kellett az elterelés...
- Köszönöm! Minden jót! - a hang után fordítja fejét, de ahogyan jött, olyan sebességgel is távozik. A barna hullámok fel-le lobognak, miután sietve elhalad előtte. Nevetséges és elkésett felfedezés, mégis, előbb biztosra menne, mielőtt szólna utána. Szólna? Mire nyílna a szája, a nő már sehol nincs. Leejtett valamit. Edward felpattan, hogy utána szaladjon vele. Ismeri őt.
- Hé! - nem elég hangosan teszi. - Hello? - a kelleténél biztosan durvábban kapja el kézhajlatát, türelmetlen, feldúlt, robbanékony reakciót kap viszonzásképpen, mielőtt felmutatná a hölgy kártyáját.
- Agh, köszönöm! - a tekintetük nem találkozik, hogy azért, mert nem érdekli Edward kiléte, vagy a rohanás mossa el figyelmét, tárgytalanná válik. Abban a pillanatban, amikor a kártya átadására kerül sor, feltűnik számára, hogy az ujjáról hiányzik kettejük egyetlen összekötése. Arcáról eltűnik a mosolya, pont olyan semmisé lesz, szürkévé, mint ahogyan az előtte elköszönőé volt.
- Előfordul. Nincs mit... - ott marad, értetlenül, kétségbeesetten. A nő után néz, utána lép, annak árnyékában ragad. A feltételezés is sértő lenne részéről, hogy egyazon okkal válhattak el egymástól, amivel neki kell megbirkóznia évek óta, de a gondolat motoszkálni kezd a fejében, apró bogár formát öltve. Elenyészően kismértékű gondolatfoszlány duzzad olyan mértékűre, hogy képtelenné válik a szabadulásra tőle; Jól van? Még ha az alkohol az esküvőn ködösítette is elméjét, az irigység volt az egyetlen, ami erősebb volt a benne duzzadó haragnál. Haragudott, mert a kötelékük sérült, mert mindig ő volt az erősebb, a jobb, az ügyesebb, az első. Mindenben. Ebben is. A boldogság megtalálásában is, abban meg aztán pláne, egy hétig sikálta magáról a mézes-mázas illatot, szükség is volt rá, hogy kiheverje azt a tömény nyáladzást, ahogy egymást nézték. Irritálta, mert neki sosem volt benne része és jó eséllyel nem is lehet. És rosszat kívánt neki, de azt is csak úgy a felszínen lobogtatva, nem mélyről. Talán tudta, talán nem. De mit számított? Előtte, utána sem kellettek egymásnak. Most viszont, ahogy még mindig a nő után néz, borzongani kezd. Jobbja türelmetlenül keresni kezdi a készüléket farzsebében, hogy előszedve telefonját, felkeresse idősebb testvére, Wyatt nevét. De mégis mi a francot kellene írnia neki? Lehet már a száma sem ugyanaz - gondolja, kifogásnak tökéletes.


Valószínűleg nem az évezred beszélgetésindítója, ha figyelembe vesszük, mennyire távol is voltak mindig is, és vannak egymástól. Tudja jól, hogy az amivé lett a leggyűlöltebb valami lehet Wyatt szemében, ettől függetlenül, hacsak egy újabb "Takarodj innen!" lesz az eredménye a próbálkozásának, számít? Talán. Mert: a család fontosabb mindennél.

A dolog, ami az idilli testvér kapcsolatait rettenetessé tette, a kényszerérzet, ami a mellkasszőrzetével együtt indult növekedésnek. Az a fajta mániákus csodálat, sóvárgás és akarás, hogy az apja észre vegye Wyatt mellett, valószínűsíthető, hogy mindig visszájára fordult. A gond, az, hogy elvárás felé soha nem is létezett, nem kellett, hogy bármilyen legyen. Wyatt minden esetben tökéletesnek bizonyult, elég volt ráfigyelnie. Az anyja meg a legkisebbre, - ha volt hozzá képessége, ideje, meg jelen is volt, nem csak fizikailag, de mentálisan is, - persze, hogy vele törődött. Edward a saját útján próbált járni, és eljutni hozzájuk, ha véletlenül még sikeres is volt valamiben, akkor megkapta, hogy egy Leneghan, naná, hogy sikeres, meg persze Wyatt mindent is hamarabb csinált, gyorsabban jött rá dolgokra, ez semmi. Hasznosabb segítség volt, okosabb és erősebb is nála, ha elbukott sem vállalt semmiféle kockázatot, mert a bátyja volt a minden. Makulátlan precizitással az életre...
Edward az árnyékból akkor, gyermekként így élte meg.
Az ő törekvéseit nem tudja elismerni senki, mert beleszületett abba az ösvénybe, amit már letapostak előtte. Nem, Ő soha nem lesz, nem lehet sem a legokosabb, legügyesebb, legbátrabb, legjobb kisfiú. Ő csak létezik, nem úgy mint testvérei; nem kellett minden nehézségük ellenére bátor szívűnek lennie, sem kitartónak, vagy igazán keménylegénynek. Csak meg kellett születnie, azt tenni, amit mondanak neki, de jutalmat, dicséretet soha, verést akkor is kapott, ha nem érdemelte volna. Bár ez mindegyikükre igaz volt, ő mégsem az összetartozásukért küzdött, mindhiába, nem látta be a közös szenvedésből adódó lehetőségeiket, inkább hagyta, hogy messzire sodorja a kínlódása testvéreitől...

Most mégis, talán csak mert végre képes egy másik elszenvedő gyerekként gondolni a bátyjára, úgy gondolja, ha idővel meg tud neki bocsátani azokért a dolgokért, amiket ő sem érdemelt, pláne nem tőle, meg teszi a lehetetlent és építkezni kezd felé. Első lépésként elküldi az üzenetet, várakozik és remél... 

Ha Wyatt meghallgatná, akkor Edward hosszan és radikálisan beszélne neki azokról a forró nyarakról, amiket végig betegeskedett a szobájukban egy kék pokróc alatt. Három pofon után természetesen, hiszen ilyen időszakban nem beteg egy tökös, igazi férfi sem. Akkor kezdett el rajzolni, az első rajzain mind a hárman szuperhősökként látható tótágast álltak. Mesélne neki a parttalan időkről és az éles fényben áttetsző szöszökről, amiket elnevezett, amiknek mesélt, mikor egyedül volt. Ahogy azt sem felejtené ki, hogy hány éjszaka figyelte, vajon alszik-e már, ha éles csattanással kivágódna az ajtó, mert éppen üvöltözés volt, kell-e ébresztenie, vagy sem.

Nem találja szokatlannak, hogy ilyen részletességgel szeretne beszélni vele...

---

Take me home

A felhőcirógató épületek és zsúfolt utcák kibékíthetetlen ellentétében ott van az a bizonyos zölden elfekvő terület (amit a köznyelv csak Big South Fork-ként emleget, nagybetűsen) ami a lemaradt, elmaradt civilizáció földjét képezi. Fa ameddig a szem ellát, finom kavics az autó kerekében mindenhol, ragacsos por a hajadban, szúrós por a szemhéjaid alatt, kaparós, de friss levegő a tüdőd hátuljában.
Lóhátról lenézve könnyű kivenni a patak kanyarban megcsillanó sodrás körvonalát. Edward gondolatai között átfut egy vad vizi lovaglás lehetősége, de persze az alatta pöfékelő hátas ezzel sincs kibékülve, durva koppanásai patkójának jelzik is felé, "eszedbe se jusson". Hiába, nem szokták meg egészen egymás stílusát, de kedvére van az ismerkedő fázis. Az emberekhez egyáltalán, de az állatokhoz annál inkább ért. Ráadásul egyáltalán nem áll messze tőle ez a fajta élet, ahogyan máskor, most is örömmel utazott messzi földekre, hogy kiszellőztesse fejét. Általában nem tér vissza ugyanarra a helyre, ha teheti, bérli a lovakat és mindig, minden alkalommal olyan helyet keres, ahol van megjelölt túravonal, nem lehet eltévedni, de elég messzire benyújtózik a zöldbe. Ilyenkor újra gyerek lehet, egy kicsit önmaga, egy kicsit más, egy kicsit új, egy kicsit boldogabb. Röhögve rázza fejét, mond is valami megértőt a folyamatosan pufogó barnának. "A legalkalmazkodóbb." - mondták, mégis mintha vele szemben volna tartása. Nyilván nem hülye, érzi a vívódást benne, de hát ezzel most így hirtelen a vad világ közepén nem tudnak mit kezdeni és mivel egymásra vannak utalva, felépítik a bizalmat. Komótos óvatossággal.
A kantár szárának finom húzásával eltereli onnan, ha már tele itta hasát a hűvös frissítővel. Jobbra, majd balra ringó csípője és enyhén elült feneke jelzik, hogy ideje lesz megpihenni. Tovább falják a kavicsos buckákat, a tökéletes, nyilvánvalóan kellően füves helyet keresik. Meg aztán, Apollo legyen akármilyen szupervagány musztáng is, biztos tönkre tenné a napját, ha Edward csak magával foglalkozna és a haladásra koncentrálnia, egy, vagy két óra pihenőt sem iktatva be a számukra.

Meg kell hagyni, piszkosul élvezi, ahogy bokáinak ütközése a ló két oldalán elengedő ahhoz, hogy féktelen vágtába kezdjenek. Előre, hátra billen rajta, miközben vehemens lihegésének hangja eggyé válik a lüktetéssel fülében. Egy ritmusra dobban a szívük, Edward erre gondol, ahogy egy hosszúra simult terület széléről annak közepe felé haladnak. Apollo térdig gázol a hangatengerben, vad ritmust ütnek lábai. Újra oda szorítja a sarkait, mire trillázni kezd nyerítésével az állat, de meg nem áll, sebesebben nyargal. Biztosan élvezi, szőrén üli meg, nem kínozza a szokványos viseletével. Elneveti magát az irónián - hiszen mindig megtalálja - hogy milyen gunyoros az élettől, milyen gyengéd érintés okozhat ilyen mértékű heves, életerős, szívós reakciót egy másik létezőtől. Elfelejtette, hogy mekkora katarzist tud ajándékozni egy ehhez hasonló élmény. Hangos nevetése, melyet már hírből sem ismert, a jó kedve visszatalál hozzá, olyan állapot ez, amihez régen nem volt közelében sem. Előre engedi törzsét, megpaskolja az állat izmos, vastag nyakát. Valószínűleg értékeli, fejének cifra billegéséből Edward erre következtet. Miután kiegyenesedik rajta, elengedi a szárát, áthajítja a feje fölött. Apollo tudja, mit jelent ez. Lelassít, körkörös ügetésbe kezd, hol csak sétál, mintha időt hagyna maguk számára, hogy megszokják a növényzet jellegzetes illatát.

Besötétedik, mire visszaérkeznek a tanyára.
- Milyen volt? - kérdi Logan, ahogy elkapja a szárat.
- Remek. - magára erőltet egy mosolyt, kissé szofisztikált.
- Megkedvelte magát. - kérdővé válik Edward tekintete, hunyorog is mellé.
- Ezt miből gondolja? - értetlenkedik.
- Morcos ábrázata volt, amikor ide jött, most nem az. Nyugodt?- az istálló előtt megálljt parancsol a lónak, Edward lepattan róla.
- Nem értem. - neveti.
- A lóhoz beszéltem. - tudálékos arckifejezéssel vezeti el, pontosan az orra előtt a barna paripát. Leneghan utánuk néz. Elnyílnak ajkai, le kell nyelnie a szárazság ellen gyűlt gombócát, mielőtt kalapja árnyékába temeti arcát.
- Maradjon vacsorára. Örömmel látjuk! - kiabál odabentről. Edward felszegi állát, az idősebb után indul, befelé. Elfogadja a meghívást, bár eltart egy kis ideig. Hosszú idő óta most először étkezik úgy egy család társaságában, hogy nem tart attól, meglódul bárkinek a keze, nem fél sértéstől, vagy attól, hogy gorombán bánna bárkivel. A nevetés, a sziporkázó szóviccek és a meleg aura, ami körbe lengi a Grey család minden egyes tagját, az alsóbb szövetek, a legmélyebb rétegek alá fészkeli magát. A vacsorából egy egész este lesz. Az estéből kettő. A kettőből három. Végül egy egész héten át marad náluk.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nehéz megtalálni a megfelelő szavakat egy ilyen részletes, démonokkal teli, s sötétséggel övezett történet után. A múltad démonai voltak ezek, apád föléd magasodó sötétsége, ami visszavonhatatlanul rányomta a bélyegét egy már felnőtt férfi mindennapjaira, viselkedésére és életére. Mentségül szolgálhat-e, hogy mi mindenen kellett magadnak is keresztül menned, hogy idáig juss? Egyáltalán van-e kiút, kapaszkodó még olyan mélyről, mint ahová kerültél? Bevallom, nem szívesen cserélnék veled és nem lennék a fejedben sem, ha napi szinten ilyen gondolatokkal - a tetteid következményeivel - szembesülsz. Néhányan nem születnek elég erősnek az ilyesmihez.
Először azt gondoltam az ördögi kör a megfelelő kifejezés arra, amit "papírra" vetettél, de jobban belegondolva ez nincs így. Hiszen az ördögi körökre azt szokás mondani, hogy képtelenség megtörni őket. Reménytelen helyzet. De ha javulásnak épp úgy vannak fázisai, mint a gyásszal való megbarátkozásnak, talán megtetted már az első lépést. Akarva akaratlanul is, de felismered a problémát. Az még mindig jobb, mintha úgy gondolkodnál, mintha semmi baj nem lenne a viselkedéseddel, igaz? Ez a felismerés pedig egyben azt is jelenti, hogy van hová lépni. Talán egy fentebb lévő lépcsőfokra, a következő szintre. Vagy épp ellenkezőleg - lefelé, ahonnan már tényleg senki nem húz vissza téged. Melyik lesz a te utad?
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!