Valójában, ha kevésbé volnék intuitív, illetve nem ragaszkodnék annyira a saját szabályaimhoz: megfogadnám fiatalabb, önként fellépő életvezetési tanácsadóm javaslatát. No meg természetesen nem közölnék magamról átgondolatlan és kétértelmű dolgokat.
 – A csóróságom, vagy a titokzatos módszereim miatt? – egyértelmű viszont, hogy incselkedek vele. Féloldalas, beképzelt, sőt túlzó gunyorosság ül szám sarkába bizonyítása szándékául. Magam is meglepetten reagálok a felismerésre, mennyire és milyen gyorsasággal hozzászoktam a személyiségéhez; amit felém mutat belőle. Az öcsém játékos, időnként kötekedő jellemrajzával hasonlítgatom össze, tettem talán már az első élesebb megjegyzésnél, hiszen ez az egyetlen kommunikációs csatorna, ahol engedhettem magamnak hasonló replikát és stílust, mint most. Tanulópénz.
– Mindezt a tenyerem nélkül is? – ha már előre festi a lekövezett jövőmet, legalább tegye - jogosan megkérdőjelezett, de - elismert módszerekkel. – Ha jó irányba formál, állok elébe – elnézek a feje fölött, hátha füstös tekintetem és a mellékelt mimikám komorsága színpadiast hatást keltenek –, de ha rossz irányba történik, téged okollak majd. És hozhatod az ügyvédeket meg azokat' – csak', hogy tudja. Mikrogesztikulációm - több hely hiányában csak ennyire telik - leleplezi gyenge erőfeszítésem a mosolya előhívására. Kétlem, hogy az engem megformált, szétkapott, összetákolt életem még roncsolhatna bármit is azon, amivé összegyúrt végül a mindenség ügyetlen keze, de tegyen próbára!
Tudom, hogy korban sem passzol hozzám, ahogy a személyisége is élből üti az enyémet, ahogy azzal is tisztában vagyok a hibátlan boncolás kedvéért; hogy nem vidéken vagyunk és ő nem egy vidéki lotyó, akivel bárhogyan is lesz, majd csak lesz, tudom. Több sebből vérzik egy jelentéktelen, kérészéletű bók, vagy udvarlás a fémmonstrum gyomrában, de íme. El nem tántorít, hogy mosolyára függesztve tekintetem, folytassam...
– Így sem ismertél fel, szóval jól csinálom – vállat rántok, bár tovább bugyog torkomról az öblös, halk kuncogásom –, ha a szuperhős motyóm elrejt teljesen, ilyenkor miért ne lehetnék hétköznapi viseletben? Legyőzhetetlen vagyok, nem kell rejtőzködnöm – észre veszem, hogyan figyeli nevetésemből eredő barázdáimat, ám ahelyett, hogy kimosolyognám érte, csak közelebb döntöm felső negyedét énem valójának, hogy közvetlenül a füle mellé búghassak, elébe-bele nevetve: – A kabátomat kellett volna kihajtogatnom hozzá, az a köpenyem, de egy vakmerő utastársam megrongálta – felszisszenve húzok hátrébb aztán.
– Értékelem – biccentek sietve, kifelé hajtva kettesünket a témából. Eldöntöttem, komoly elhatározásra jutottam, hogy nincs több kaland, sem nő. Ha évekkel ezelőtt futunk össze, nem érdekelt volna, milyen károkat okozok majd később neki, őbenne, még a kora sem. Törtettem volna előre, a remény ígéretével ködösített fejemmel... Most? Most zsigerből építek fel láncokat, tudatosan tartom magamat kellően távol, egészséges flörtöléssel. Létezhet olyasmi az én számból?
– Bók, bók volt – kivételesen ebben az elcseszett, felesleges erőlködésben, ahol a fizikával és ördögi technikával, a modernkorral vívunk szélmalom harcot, most először örülök, hogy hangzavar van. Rekedtes hangomat maga alá temeti az a zsibvásár, amit az én csendhez szokott füleimmel igen frusztálónak találok egyébként. Nyelvemmel végig szántom felső fogsorom külső élét, mielőtt lehajtott fejjel bámulnék bele a semmibe. Nincs nyüzsgéstől mentes pont, hiába kutatom.
A kontraszt, ahogy utánam kap hangjával: viszketős idegességgel tölt fel. A hanghordozása, a nyíltsága… Ismeretlen terep nekem, erről pedig enyhén elkerekedett pillantásom bőszen árulkodik. Ilyen lenne ő? Mindig ugrásra kész, feszült figyelemmel, a szoros ellenőrzés alatt tartott, tökéletesen kontrollált arckifejezése mögött meggondolást nem igénylő énkifejezésekkel, amelyeket nyilvánvalóan perpillanat az idegein való táncolásom követelt meg? Ha így van, vesszen oda minden, ami belőlem még megmaradt, de felfedezem az általa ébresztett vonzást mellkasomban. Mi fene?!
– Hát ezt most nem tudom megmondani, mert amit most csinálsz, az legyen bármi is, de működik – habogok, mint valami iskolázatlan ostoba. Nem az általánosítás a célom, voltam én is, hosszú éveken át - szinte minden területen - analfabéta. Később, nem is olyan régen szereztem meg a megfelelő tudást és hozzáértést... A beszédem, mégis mintha visszamaradott volna a társaságában, a szellemi verseny, ez a csipkelődős játszma közöttünk egyértelműen az ő asztala inkább, kevésbé enyém. Az idétlen megnyilvánulásaimnál csak egy dolgot viselhetek nehezebben: a veszteséget.
– Igen – hang mintha nem is távozna, csak egy tátogás részemről az összes reakció. Bődületes baromság a semmire alapozni, mégis olyan űrt hagy a mellkasomban a rideg lekezelése ennek a számomra nagyon is fontos témának; az ütésem erejének, a rá mért erőnek... Mintha fizikai erővel taszított volna a csontjaimba. És ennek semmi értelme, soha többé nem látjuk egymást, ha ez a föld alatti gebasz megoldódik, mégis kelletlenül rám tapad.
A döntés a kezemben, leszállunk. Végül is, nem ez az első eset, hogy látszólag leküzdhetetlen akadályokba ütközök. Az egyre növekvő nyomás a dobhártyámban emlékeztet rá, hogy nem kell beleborzonganom az emlékekbe, maradhatok a jelen rabja. Így is lesz - de a hangulatváltozást a hirtelen-megkoronázott királylánnyal érzékelem. Hiába vagyok csapnivaló érzelembúvár, időnként nekem is lehet helyes tippem, mint most.
– Mondhatod, sőt rám is varrathatod valamilyen forró szutyokkal – nevetek, és a magas, sipító hang lyukat üt a feltámadt jókedvem törékeny szövetén körülöttünk. A fémkukac nem adja meg magát, zizeg, ropog, csörög, zörög. Emlékeztet rá, hogy hol vagyunk, mintha bármi elterelhetné a figyelmünket róla. Érzékelem, hogy megpróbál rést ütni a pajzson, engedem, feltárom helyét, közben pedig rámosolygok unottan. – Mióta mondhatom meg, hogy szabad e?! – kérdezem hasonlatos görbével a szám szélein. Szigorú szemeim összeszűkülnek, picsába, kezdi magát a bőröm alá fészkelni ez a Mérges-kishercegnő stílus, amivel mocorog körülöttem. Lehetne inkább hisztis, vagy tahó, ahogy javasolta - ehelyett valami más, új, és különleges. Idegesítő...
Szemöldökeim kis híján hajvonalamig felszaladnak őszinte véleményét hallva. Eltátott szájjal, de csak nyelvemmel csettintve replikázok, pár másodperc szünetet kérve magamnak, mintha fel kellene ébrednem egy pofon, vagy idegtépő álom után. – Tehát van benne tapasztalat? – ugratom. Egészen pontosan magam sem gondolom úgy, hogy ezt a témát tovább kell folytatnunk, mélyebbre ásnom magamat benne: miért nem feltételez rólam ilyesmit, hogy - és ez jobban foglalkoztat - ő miért tudja, milyen az, ha valaki olyan... Nemes egyszerűséggel inkább csak levegőben felejtem, ha a kérdésemre kapok választ.
– Londonban.., ott élnek a királyok, vagy nem? – fogadom el a kézfogását, gyöngén megrázva övét. – Kiara – nem mond számomra semmit a név, így csak elismerő biccentéssel küldöm felé elfogadásom szándékát, no nem mintha kérte volna, vagy szüksége lenne rá. Nem kritizáljuk egymás választásait, döntéseit ebben a beszélgetésben. Kellemes határokat húztunk, ő neki nem kell tartania továbbra sem ártó, és vagy elrejtett hajlamoktól. Szokatlan törekvés egy ismerkedés során, hogy ismeretlenek lehessünk...
Próbálok tárgyilagos, távolságtartó és megértő lenni, amikor a frászt hozva rám függ karjaival - de csak döbbenten keresem okát, mitől kell védfalat emelnem köré. Az instant infarktus lavinát indít el kaotikus jelenetsorunk közben, belőlem előhozva soha nem látott, felfedezetlen közelharcos képességeim, vagy legalábbis beállásomat... Arra hajaz a magas féltérdemelés és kemény asszonyfogás oldalamon. Én próbáltam elég magabiztos pöcsként viselkedni, vagy legalábbis idegenként, ami vagyok... Mindez azonban meglepően kevésnek bizonyul ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy Kiara egyre bátrabban keressen velem fizikai kontaktust...
– A csatorna általában tele van... – tehát mégsem kéri, hogy mondjam, gyors javítás, miközben belefulladok az illatfelhőjébe –, kismacskákkal, szeretik a vizes helyeket – hát nem biztos, hogy ez életem bizonyítéka arra vonatkozóan, amiről korábban már elemzést csináltam fejben: az életiskolájának éltanulója voltam mindig is... vagy ilyesmi. Csak ritkán érzem szükségét magyarázkodásnak, ám ez most egy olyan alkalom, hiszen nem csak ő ugrott intimszférát brutálisan mellőzötten ismét a karomhoz, nekem is megrándult a vállam, ahogy magamhoz-magamra vontam.
– Akkor talán nem gondolja senki azt, hogy büntethető ez – kétlábon járó paradoxonnak érzem magam, miközben nézek utána: naná, hogy saját magam válok a kettőnk között gomolygó feszültség élszurkolójává. Közben meg belefájdul a fejem, és egy pillanatra fontolóra veszem, hogy sarkon fordulok és némát játszok a későbbiekben, ha kérdezne, mondana bármit. – Mondtam már, hogy régi darab, de azt hiszem, hogy a legokosabb az lenne, ha nem mondanék semmit. Mert amit mondanék, az biztosan rács mögé tenne... Vagyunk még – páran kullognak előttünk, mögöttünk, ki tudja, ki gondolja, hogy el akarom rabolni. Bár az előbbi közös produkció után nehezményezem, hogy bárki azt gondolja, én vagyok, aki nyomul.
– Manapság mondjuk a puszta létezés is elég ahhoz, hogy – na, nem éppen ebbe az irányba szeretném terelni a pillanatnyi szóváltást közöttünk... – Mi bajod a patkányokkal? – azt hiszem, néha vissza kellene fognom az ösztönlényt és helyette többször átgondolnom, kinyissam e a számat úgy egyáltalán... De nem göngyölíthetem tovább a vetkőztetésem-fonalát magunk előtt, mert már így is kellemetlenül belesüppedtem az érintése függőségébe.
 

“I'll use you as a warning sign; That if you talk enough sense then you'll lose your mind. And I'll use you as a focal point So I don't lose sight of what I want.”

to Jada

Tudományos kísérletnek egyébként kiváló élethelyzetben találom magam. A komor, sötét hangulat, az ösztöneimben kigyúló vörös jelzőfény és a lány egy intellektualitás bölcsességével... Cifra szavak hagyják el a száját, hétköznapi közönnyel beszél, én pedig azon kapom magam, hogy elragadónak találom a nyers lazaságát, ami úgy árad belőle, mint a hőség a betonból egy forró, nyári nap után...
– Nem hiszem, hogy valaha ügyvédhez folyamodnék. Meg vannak a magam módszerei, ha meg kell oldanom a problémáimat. Ráadásul megfizetni egy ilyen aktatáskást... – húzogatom a szám sarkát – Miért kellene megváltoztatnia? – kérdem, megnyalom az ajkamat és addig őt nézem, amíg a tömeg mocorgása megszakít fürkészésében. Vajon élt máshol is, hogy belső impresszió beszéljen belőle, vagy ez egy általános - előítéletességből felépített - minta szerinte? Különös késztetést érzek, hogy megtudjam rá a választ. Ha ez a környezet ilyen durván képes kifordítani önmagamból, tényleg a létező leggyorsabban megoldást kell találnom rá, hogy a hátam mögött hagyjam. Felmerülnek olyan egyéb kérdések is bennem, minthogy: változtathat e még egy hozzám hasonló elfuserált alakon bármit? Az idő megválaszolja, ha az előttem álló lánynak igaza van...
Szeretnék nevetni az arcára kiülő ábrázat láttán, de szorult belém - főleg az utóbbi időben - némi udvariasság, ezért csak egy hetyke, féloldalas mosollyal reagálok. Ő kért fel, bár lehet tudtán és akaratán kívül, de megtette. Micsoda ostoba lennék, ha nem pörgetném meg rendesen ebben a mi groteszk, idegen keringőnkben... Így hát a szavakat úgy vezetem, hogy megcirógassák, hassanak rá, elérjék és nyomot is hagyjanak.
– Engem meg egyszerűen nem érdekel, ha így is van – vallom be őszintén, szám sarkán titokzatos görbét kanyarintva –, egy bajba jutott hölgy elég egy napra. Főleg, ha ennyire tetszik a mellkas tulajdonosának – rázom a fejem tudálékosan. Biztosan el tudna képzelni korban és egyéb tekintetben is kellemesebb, vonzóbb szuperhőst, talán van is a fejében kép róla, melyik színész által életre keltett képregényhőssel repülne ki ebből a vashernyóból, de be kell érnie velem. Egy minden tekintetben átlagos, hétköznapi fazonnal. Engem ez kifejezetten szórakoztat. – Csak remélhetem – éles replika, nevetek. Meglep, milyen kacagás szalad ki a számon, de nem fojtom le. Ha általánosságban beszélt a kettőnk között kialakult instant közelség előnyeiről, biztosan el kéne szégyellnem magam a pimaszságomért. Csakhogy ilyen érzékeny tulajdonságokkal elfelejtették feltölteni a személyiségjegyeimet. Marad a megjátszott bocsánatkérés, felhúzott áll és bánatos ábrázat. Le sem veszem róla a szemeimet, nem vagyok képes rá. Nem csak a levegőbe szórtam a kijelentést, hogy tetszik nekem... Kinek ne tetszene? Gyönyörű nő. Attól, hogy ezt kimondtam még nem születik egy előre megírt forgatókönyv, hogy életünk végén egy öreg, recsegő verandán ücsörögve várjuk az unokákat... A nyilvánvalót közöltem, ha csak ennyi pozitív és kellemes emlék marad ebből az abszurd állapotból, legyen ez. Úgy gondoljon vissza rá, hogy a random, vén faszi azt mondta, tetszik neki. A tartásomból és fogásomból remélem sejti, nem egy perverz pasas vagyok, aki ezután követi majd, amerre megy... Szó sincs erről. Érzékeltetem minden mozdulatommal, amikor kénytelen vagyok megérinteni, sosem vagyok intim-direkt. A tekintetem mögé képzelt gondolataimról persze már nem lehetek ennyire egyenes... Sem korrekt.
– Tényleg nem volt egyértelmű? – a vállam fölül nézek le rá. Felsóhajtok, egy részem azt kívánja valami csoda folytán rendeződjön a masina alattunk, kerüljön helyére a félre csúszott alkatrész és menjen mindenki, ahova. Akkor nem kellene több időt töltenem a kishercegnővel... Menekülnék, ha tehetném. Megrémít, hogy semmi közünk egymáshoz, karakteridegenné tesz, mennyire segíteni akarom, óvni is. Semmi okom rá, mégis úgy matatok a megkérdőjelezhető foltok között, mintha az életem múlna rajta. Arról nem is beszélve, hogy a gusztustalankodás után, hogyan néz rám. Az ajkain uralkodik, de szemei nevetnek rám. Gúnyolódik, mégis vele együtt elmosolyodok én is. A feszültség körülöttünk pattog, vagy a bőröm alatt? I hate it here.
A rémület, hogy bántottam őt, úgy üli meg a gyomromat, mint hajóroncs az óceán feneként. Hiábavaló a gyors reflex, hogy a rendetlen utastársaktól megvédhessem, ha végül én vagyok az, aki miatt sérülést szenved... Körözök a nyakammal, kattognak az ízületeim, újabb lecke az élettől. Mintha sosem tanulnék, sikertelenül szorgoskodok a házifeladatokkal: távolságot tartok a nőktől... Hűha élmény, hogy megerőltetés nélkül is képes vagyok arcon vágni valakit.
 – Ez nem vicces – remélem, hogy a rám máskor jellemző rideg pillantásomat nem váltja fel érzékenységtől párálló tekintet és lesz súlya annak, ahogy lopva ránézek. Fenébe. Maradtam volna inkább a seggemen. Biztosan reagálhatnék jobban is, siralmas, hogy ennyire vagyok képes.
– Mindegy hogy volt – mintha meg sem hallanám a mentségemre feltett kérdését. Az egyetlen szerencséje a sötét felhőkkel ködösített fejemnek, hogy akad nagyobb problémánk is, mint a velem járó balsors. Ki kell jutnunk innen, ami az ösztönlényt előrángatja mindenkiből, aki itt ragadt. Éppen ezért sikerül abba a bizonyos hátsó zugba száműznöm minden rossz érzést és emléket... Zug? Inkább mély kráter.
Lezuhan a tekintetem a szoros fogásra karján, vele együtt a szívem is a gyomromban köt ki. Érzem, hogy marja a sav. Észre sem vettem, milyen erővel húzom magamhoz, hátra, el. Bocsánatkérő, de ideges mosollyal engedem útjára. Észbe kellene kapnom, hogy a váratlan szövetségünk hamarosan véget ér, nekem pedig egyébként nem kötelességem vigyázni rá.
– Khm, bocs – bökök állammal a kezére. Biztosra veszem, hogy emiatt a rideg mosolya. Lehet, hogy egyszerűen hagynom kellett volna, hogy elmossa az ember-ár és akkor talán ő kapaszkodik belém, nem ennyire erőszakos és szándékos érintés lett volna... Persze, ha egy nő lettem volna nem így reagál, vagy? Ne keverjek bele mindenféle mellékszálat ebbe az egyetlenbe, igaz? Hisz alig ismerjük egymást... Ismerjük? Találkoztunk. Kár előítéletre, első benyomásra alapozni bármit is. Feltételeztem hálás lesz majd a védelmemért, mégis az az érzésem támad, nem kér belőlem.
Sikerül megtalálni a telefonját, legalábbis élből azt feleli, hogy az övé. A kérdései elmossák a koncentrációmat, amikor egymás után érintem a telefonokat, egy, a megszokásra alapozottan ismerőset a zsebembe vágok. Felkelek a féltérdről és a nyakam nyújtogatva keresem a mellényes hősünket, csüggedten rántok vállat, amikor a koponya rengeteg között egyet sem lelnek szemeim. Nemleges irányba csóválom a fejem. Összegrimaszolom az arcizmaimat, kavargó örvényre emlékeztet ahogy egymás körül gyűrűznek a barázdáim. A feltett kérdése megkongatja a vészjelzőimet. Hízelgő, hogy az együtt megéltek után ad a véleményemre, de óhatatlan terhet helyez a vállamra. Ha rosszul döntök, a pokolban még az ő halálával is birkóznom kell abban a kénköves lázálomban...
– Nem értek az ehhez hasonló monstrumokhoz, de inkább nem várnám meg, amíg a biztosítékok megadják magukat és esetleg – robbanást imitálok ökölbe zárt tenyereim egymáshoz koccantása után, szétfeszítem ujjaimat –, valamelyik faltörő biztosan megtalálja a vészkijáratot. Passzolom hány méterekként, de lenniük kell a járatokban – lazán megrántom a vállamat, de megvárom, egyetértünk e. Nem egy amerikai akció filmben vagyunk, hogy látványos hőstetteket hajtunk végre és a véletlenszerűen összeírt karakterek majd egymás karjaiban zárják a napot... A ropogó, sistergő hang a katalizátorként mozdítja meg végtagjaimat, hogy a birkák után lépjek.
 – Hogy hívnak? Nem kell a valódi nevedet elárulni, bárki lehetsz, sőt. Játsszuk azt, hogy bárki mások vagyunk... – kérdem, a kezemet nyújtva, ha szüksége van segítségre a lelépéshez. Nem tervezem az életéről faggatni, helyette furcsa játékot találok ki magunknak.
 – Harry vagyok – az idegesség beszéltet, vagy egyszerűen csak szívesebben hallgatnék mást is, mint a kiabáló, kétségbeesett üvöltéseket valahonnan előttünk, nem tudhatom. Mindenesetre megdörzsölöm a tarkómat, ahogy melankóliával átitatott mosollyal lepillantok az oldalamon lévő lányra.
 

“I'll use you as a warning sign; That if you talk enough sense then you'll lose your mind. And I'll use you as a focal point So I don't lose sight of what I want.”

to Jada

A filmek olykor túldramatizálnak egyes élethelyzeteket. Elég egy a hallásunknak kellemes soundtrack hozzá, meg egy valamire való vágás és máris kész a hangulat, az igazi elmerülés, beleélés, mindenki sír, még a cameraman is könnyeket potyogtak – szerencsére vele nem foglalkoznak. Ezzel szemben a való életben, - ha nincs a füledbe felejtett lejátszó eszköz - akkor zene sem szól a háttérben és oda a színpadiasság, marad a csupasz, külső szemmel érzelmektől mentesülő jelentsor, ami kínossá is válik egy igazán átélt érzelem miatt. Mert a valóságban mindenki anyáz és elküldi a másikat melegebb éghajlatra… Ami idén egyébként már azt jelenti, hogy nyugodtan maradhatunk is a picsánkon, mert jön a globális felmelegedés és egyéb melléktermékei… Nincs garancia rá, hogy a következő jelenet résztvevője is leszel, nem ugrik be egy piros pizsamás szuperhős, hogy megmentsen egy előre elsütött, néha nevetségesen silány megjegyzése után… Maximum azok, akik mindennapi viseletként hordják, bár ezzel a jelenséggel személy szerint én még barátkozom… Itt csak te vagy, a húsvér ember, akit a metró szörnye kénye-kedvére dobál, akivel az orvosok nem fognak foglalkozni, ha beveri valamelyik pánikbeteg az arcodat, és aki meg is baszhatja magát, mert azt szokták mondani, "Majd jönnek a jó napok is!", és ettől rögtön azt is kellene éreznünk, hogy így is lesz, mert valaki ezt mondta. Ha az életem egészét nézem, csak rossz és kevésbé rossz napok vannak mögöttem, ilyen háttértörténettel nincs meg a hirtelen lelkesedés a képeslapokra való motivációs beszédekkel kapcsolatosan. El fogok késni, éppen ma. Ez a nap most már biztosan nélkülem robog tovább…
A kedvemet csak a fiatal lány határozott kiállása tartja felszínen, aki nem rest megacélozott, erőteljes aurájával magához láncolni. Szó szerint is, mert belém csimpaszkodik, miután a mellkasomra kenődik, mint egy illatos, vonzó, meg persze élő matrica. Még egyszer-kétszer egymásba kényszerít bennünket az égi kezek láthatatlan, matató ujjainak jó? akarata, én meg ugyan nem bánom. Inkább vigyázok a testi épségünkre, mint foglalkozom azzal, mennyire jellemző az, hogy nem sikerül az első tömegközeledéssel való próbálkozásom… Beszélnem se. Átfut az agyamon, hogy siket, vagy nem beszéli a nyelvet, én nem beszélem a közös nyelvet… Aztán: helyeslő bólintással veszem tudomásul, hogy jól van. Ellenkező esetben sem lenne módomban tenni bármit, a kérdés mégis magától tört ki belőlem. Totál feleslegesen érdeklődik kabátom állapota felől, bár azt mondom, nem érdekel, a hátamon csüngő, kiálló szövetdarabokról vizionálok a továbbiakban. Kínosan mosolyogva oldalazok arrébb, félre értés ne essék, nem tőle, de miatta. Tenyérbemászóan perverz vigyorú idióták is vannak körülöttünk, akik élvezik, ha csinos hölgyek kerülnek elesett, kihasználható helyzetekbe, ezért feltételezem, ha számára kedvezőtlen is a társaságom, tudtán kívül felajánlom szolgálataimat. – Francba. – féloldalas, túljátszott mosollyal kontrázom. – Kár érte… - lenézek rá. Egy kőszobor állandó mimikája is több érzelmet mutat, mint amit nekem sikerül magamra aggatnom. Csak találgathatok, mennyire irritálja az, hogy ennyire szorosan van velem. Az eddigi bemutatkozása arra enged következtetni, jobb, ha nem is kérdezem...
A játszmát ellenben örömmel folytatom vele, ha csúfolhatjuk annak. Meg kell hagyni, jól végzem a dolgomat, ha az arckifejezése valóban… kifejező. Szűkösen vagyunk ahhoz, hogy nagyobb gondom legyen belőle, bár szerintem, ha akarna, simán felképelne. Sőt, bokán is rúghatna, vagy máshol… felérne egy égető, zsibbasztó pofonnal. Nem akarnék én okot adni rá, bízom abba távolságot tartó helyzetemből érzékeli és értékeli is, nyomulásom nem készakarva történik... Bár ellenvetésem sem akad.
- Azt látom… - helyeslek követve az ujjából kiinduló, láthatatlanul fodrozódó gyűrűk útvonalát... Szemem sarkából kezdem el őt méregetni, tehát akad némi pozitívum is az incidensben. – Biztos? – igyekszem nem sokat sejtetően mosolyogni, csak annyira, hogy érzékeltessem, ne legyen biztos abban, hogy nem adódik rá alkalmam. Haja fölött nézek keresztül a tömegen, nedvesítek cserepesre száradt alsóajkam vonalán. –  Előnyösnek érzed?– féloldalasra kapom szemöldökeim vonalát, ahogy egy alaposabb szemügyre vétel, szkennelés alá vetem őt. A fintoromból, ahogy elhúzom a szám sarkát, nehéz megállapítani, hogy sóvárgó, kíváncsi, bosszús vagy végtelenül elégedett. Elképzelhetően mind a négy egyszerre. Ez a legvalószínűbb…
A kétségbeesett massza közepén állva jobb partnert keresve sem találtam volna. A körülményekhez képest higgadt maradt, nem ugrál a nyakamba és nem érzi a késztetést, hogy akciófilmekbe illően megpróbáljon hőst játszani. Egyszerűen elfogadta a helyzetünket, abból pedig a nyugalom oltáráról próbál kievickélni, velem együtt. Megkönnyítené a dolgunkat, ha az embercsomó nem nyüzsögne ennyire, a hangzavar csökkenéséért is rendkívül hálás lennék, de here we are.
- Nem értem az okát… - legyintek egy lemondó csuklómozdulattal. Mintha nekem volna ilyen bensőséges kapcsolatom... bárkivel. Nevethetnékem támad, amiért a létő' világon egyetlen arc, vagy név sem villan fel előttem, mint barát… Bensőséges kapcsolat… Kapcsolat. Whats wrong with me? I know... but? A fogalom is idegen, keresnem kellene egy valamirevaló értelmező szótárat, hogy megértsem pontosan mit jelent. Ehelyett szolgálatba állok a törpe hercegnő rövid, egyszemélyre kiterjedő uralkodása alatt és hasznossá teszem magam. Ha meghalunk, legalább azzal a tudattal tegyük, hogy megpróbáltuk megkeresni Hamupipő elveszett fülesét…
Boldog mosolyom hamar szétmálik a képemen, mikor válasza végére felcsípi azt a bizonyos „nem”-et. Kedvem az lenne hasonló szarkazmussal felelni a bolondozására, de végig mártogatva az ujjamat ki tudja hány, mióta száradó rágógumiba és egy beazonosítatlan, forró foltba az egyik mamuttalpú mellett – elvette az erre vonatkozó lelkesedésem.
Az emberhullám fojtogató, bosszús és meggondolatlan… Én tényleg csak a frissen megalakult túlélő társam épségét próbálom menteni, mert ettől a pillanattól fogva ismét csak egy magas hatékonysággal működő problémamegoldó gépezetként funkcionálok. Ideggyenge vagyok én ahhoz, hogy elviseljem más, durva kezek matatását… Még ha csak kutakodnának! Két alkarommal támaszkodom a lány körvonala körül, kell egy bónusz perc, hogy képes legyek eltolni magam tőle.
- Mh-mh. – lehet, hogy meg sem hallja, mit morgok. Ingerülten kapom vállam fölött hátra a tekintetem, de az „áu”-val magára hívja azt. Rémülten figyelem, hol fáj neki, mi történt… Az orra? Fürkészem pár másodpercig, remegővé válik a tüdőm. Felsejlenek képek, szürke villanások, kiabálás és a zsibbasztó érzés a tenyeremen. Lepillantok annak irányába, talán… - Megütöttelek?... – a kapkodás, a vágy, hogy vigyázzak rá, kikapcsolta volna az összkép feletti uralmat és még azelőtt lendült a karom, hogy? Picsába. Harag, az ismerős önutálat villan a szemeimben, meg sem hallom, hogy még mindig hozzám beszél… Elfordulok tőle, amennyire emberileg lehetséges. Az Isten óvja azt, aki úgy dönt, megpróbál hozzám érni ezek után…
- A másik is… - utalok a lejátszó készülékre, de a következő szavaival elárulja, hogy a telefonja… Csak ekkor fedezem fel üressé vált tenyereimet. Ah, nagy levegő. Nem éri meg, hogy feldühítsem magam miatta, vagy emberek fognak meghalni… A fejem felé kapom, mikor kérdez, de már csak annyi lélekjelenlétem van, hogy nemleges irányba csóváljam. Ha kinyitom a számat, olyan cifra szavakkal fogom illetni a fennálló tragikomédiánkat, hogy még az is a pokolba kerül, aki csak hallja…
- Én meg nem mozdulok többet. – sejtette, látom rajta. Türelmesen nézem, mégis kissé sürgetőn. Nem kockáztatnám meg, hogy még egy sérülés miatt „hálálkodhasson”, ahogy Mózes, vagy melyik úttörő tette - sem vagyok, hogy ketté válasszam a csürhét magunk körül… Részemről ott egye meg a fene azt a fost. Az egyetlen bizodalmam, hogy rajta van a zseblámpa mód, elég a fények után kutakodnia. Bár, ha a sajátját meg is leli, kétlem, hogy bármiről felismerné az enyémet. – Hé! – az utolsó utáni pillanatban, mielőtt alá merülne, kapok a karja hajlatába. Nem mondok semmit, lehet nem is hallaná meg, csak állammal bökök valahová a túloldalra, tőlünk balra. Az egyik szárny kinyílt, az emberek pedig -  mert bizonyára véges az életünk idebenn!? – kifelé szállingóznak, egymást eltaposva. A kishercegnőnek semmi esélye sem lenne a padlón, ráadásul legalább nekünk legyen annyi eszünk, hogy megvárjuk, amíg tiszta a terep, vagy tisztább. Emberből. A mocsok nem tűnik el. – Várj még. – húzom hátrébb, de amint biztonságban találom magunkat, elengedem. A tér tágul, azzal együtt hatolok beljebb, hogy felfordítsam a pofára ejtett mindennapi-mechanikus-szolgáinkat. – Ez az? – valamiért emlékeztet rá, amit a kezemben tartok, fel is mutatom.
 

“I'll use you as a warning sign; That if you talk enough sense then you'll lose your mind. And I'll use you as a focal point So I don't lose sight of what I want.”

to Jada

Hiába: Hello there. üzenik szemeim egy megadó somolygás keretén belül, nem úgy tűnik, mint akit azonnal zavarba hoz egy random idegen ilyen fokú közelsége - hát igyekszem viszonozni ezt a hozzáállást. Örülök, mert a későbbiek során - kivételesen - nem szeretnék egy áfonya színű monoklit a szemem alá, ha koccannának vonalaink. Elnézve a heringpartit, nem lenne nagyobb meglepetés az sem, ha még közelebb lenne hozzám... Erről a pofátlan és egyéb helyzetben pimasz közelségről nem tehetünk. Nincs is mit tenni, belenyugszom a pozícióba. Valahol a hajkoronája fölött keresek lehetőséget a bámészkodásra, hagyom az irdatlan monstrumnak alattunk, ringasson. Erősen koncentrálnom kell a célállomásra, ne felejtsem el, hol kell leszállnom, ami már önmagában kész produkció lesz, ha nem fogyatkozunk addig.
De vigyázz, mit kívánsz! A korábban nonverbális bőrbe bújtatott kommunikációnkat sikerül új szintre emelni. A néma egyezség, a "mit bánom én?" új szintre emelkedik. Belém kapaszkodik, érzem a tenyereinek melegét egy-egy ponton, míg' én hasonló heveséggel és odaadással kaptam alá. Megtámasztom őt, majd vele magamat, magunkat... Biztosan létezik egy logikusabb sorrendje az ellenőrzésnek ilyen helyzetben, én mégis vele kezdem. Fejem egy vonalba ejtem övével, oldalról keresem, kutatom arcát. Megütötte magát? Kisléte miatt törékenynek tartom. Addig masszívan vigyázok rá, amíg elég stabilnak látom.
- Azt kérdeztem, hogy jól... - kiabálnom kell, mert nem érti. Ennek több oka is lehet: az emberek félnek, üvöltöznek, innen-onnan hangos szó, kérdés, irányítás hallatszik, valahol még csörömpölés is, megkoronázza ezt a fémes csilingelés is ... Természetes reakciók. A száját figyelem, hátha leolvasással megértem, mit mond, vagy, hogy őt is erre buzdítom. Kiveszi a füléből a valódi okát a kettőnk közötti kommunikáció bukásának, arcizmaim ki is simulnak. Értőn csóválom a fejem nemleges irányba, szabadkozva, a szabad tenyerem közénk emelem védekezőn, "minden rendben." Szemöldökeim vonala egészen homlokom közepéig felfut, az említett anyag irányába kapom futólag pillantásom, majd csak sztoikus nevetéssel nézek tovább. - Ócska rongy, nem baj, ha igen. - vállat rántok közönyösen iránta. A munkahely az egyetlen, ahová - az iroda miatt - kiöltözöm, egyébként sosem hordtam márkás, vagy értéket képviselő göncöket. Nem vagyok sem divatkedvelő, sem márkarajongó. Ami jó rám, megtetszik, jöhet. Ez a kabát is egy ócskaság, mint minden anyagi tulajdonom...
Éppen csak nedvesíthetek torkomon, már megint a karomba kapom a lányt. Ezúttal hamarabb ütközik nekem, mint hogy én nyúlnék érte, utána. Reflexből jön a mozdulat, átölelem. Eltolja magát, én meg közben egyre türelmetlenebb hangulatomba kerülök. Ehhez hozzá jön az ő kiakadása is, ami más helyzetben szórakoztató lenne. Tényleg mindig a legalacsonyabb lányok mérge a legédesebb? Legaranyosabb? Ezzel viszont nincs időm foglalkozni, mert többen kapálózni, - vannak olyanok is, akik ugrálni, mászni egymáson - kezdenek. A következő szavai végett előbb az arcom fordítom felé, lefelé kissé, csak később szemeim. Ha más helyzetben lennék, kihasználnám a lehetőséget, hogy férfias humorral oldjam a feszültséget, de a körülöttünk duzzadó rémület kioltja ezt a vágyamat.
- Nincs ellenemre. - közlöm félmosollyal, a tőlem telhető legbarátságosabb hangszínnel, de nem sokáig tudok rá figyelni, vagy a hirtelen kialakult közelségére, mert a tömeg megbolondul. Tényleg nincs rajtunk kívül senki, aki felfogja ép ésszel, hogy mindegy mennyire kapar, kiabál, a metró nem fog engedelmes kiskutyaként viselkedni és lefeküdni, vagy épp a helyére menni!? A lány megjegyzése kivált belőlem egy rosszallást, egyértelműen nem az ő irányába. - Ja, maradtam volna vidéken... -  hogy magam narrátora vagyok, vagy vele osztom meg ezt az egyébként ránézve semmitmondó információt, én sem tudom. Mégis, ahogy rendezni igyekszem szétcsúszott helyzetünket, mintha felesküdne ellenünk az ég is... Sötétség, remek!
- Lehet, hogy most nem veled van baja... - közelebb vagyok hozzá, mint sejtem. A rángatás és a hirtelen jött vakság eredménye, hogy orrom hegyével végig simítok illatos fejtetőjén. Mit is érzek pontosan? Sietősen húzódok hátrébb, elég rendetlenül járnak a karjaim is, az elengedett kapaszkodót sem találom. A felragyogó fénypontok segítenek, hogy ne nyúljak ott és úgy a nő felé, ahogy - még jobban - bánjam a megszületésemet is... Magam is a farzsebemben matatok, előszedem a telefonom. A legközelebbi utastársam kérésére minden sejtem zsigerből jövő késztetést érez rá, hogy szolgálatba álljon. - Mire van szükséged? - aggódva mozdulok közelebb. Jelentős megkönnyebbülést érzek, hogy "csak" a fülesről van szó. Jól láthatóan bólintok, a zseblámpaként funkcionáló készüléket lefelé tartom, keresni kezdik szemeim az említett tárgyat. Leguggolni esélyem sincs a hullámzó emberfal miatt, de amennyire a helyzetünk megengedi, tartásomon görnyesztek, nyakam, állam nyújtogatom. Kedvezőbb fényviszonyok mellett hamarabb megtalálnánk... Még mindig nyekereg alattunk a fémkígyó, de legalább már van egy alap ritmus, amire sikerült beállnia. Azt hiszem, elhiszem, közben már a harmadik megszáradt rágóra bökök fellelkesülten, hogy megtaláltam. Fuck this shit.
- Megtaláltad? - fordulok vissza hozzá, bizakodva a szerencséjébe (pedig hol van már az, nézzünk szét...) - Ha visszaállítják a fényeket, meglesz az. - hatni próbálok rá, amikor újabb - utolsó - rántás, egy durva lökés. Nem foglalkozom a leejtett telefonnal, minden fénypont egyszerre játszik hullócsillagot. Arra figyelek, hogy - magam sem értem - megakadályozzam, hogy a lány beüsse a fejét a háta mögött lévő - sűrűn átkozott - ajtóba.
A pánik hozza végeredményben, hogy a testemmel borulok árnyékként rá, nem tudhatom... Azt viszont igen, hogy a mögöttünk (inkább mögöttem, szemben vagyunk) lévő kupac durva birkózásának köszönhetően, szerencse, hogy így alakul. El sem tudom képzelni, hogyha egy az oldalamba érzett gócpont az előttem védett kisebbet találja gyomorszájon, mi történik. Goromba hadviselés, késztetést érzek rá, hogy megforduljak és beleverjem az arcát minden látott és nem látott jelenlévőnek az ablakok egyikébe, de nem teszem. - Hihetetlen basszameg. - elfogyott a türelmem, mire megállunk. Megállunk? Feltolom magam az újonnan kialakult szituációba, és ide-oda forgatom a fejem. Biztos, hogy az ajtó mellett vagyunk a legnagyobb biztonságban, ha megálltunk?

“I'll use you as a warning sign; That if you talk enough sense then you'll lose your mind. And I'll use you as a focal point So I don't lose sight of what I want.”

to Jada

Kiradírozott arcok, elfolyó alakok mindenhol. Kedvetlenül koválygok, elrontja a hangulatomat, hogy kétszer sikerült eltévednem. De miért is ne? Ha csapatépítésről van szó - a saját magam bedolgozásáról -, biztosan jól járok, előnyömre kovácsolhatok egy görbe estét mellettük. Igent mondtam az összejövetelre, naivitásom tornázta fel lelkesedésem a legyintéskor; "Á, oda fogok találni.. Cöh, szuperkütyük, beszédes táblák, talpraesett ember vagyok. Ha a vadonban nem tévedek el, akkor a betondzsungel sem lehet útvesztő." Ha tudom, hogy késő este is bolyongó kísértetként járom az utcákat, nemet mondok. New York fényei változnak körülöttem, összetiporva érzem magam tőlük, sehol a tanyasi gyerek... Kihunynak, felizzanak, hirdetések villognak, és a változó megvilágításban olyan könnyű elképzelni, hogy minden jól alakul: mesébe illően feltűnik egy átjáró, talán csíkos kapu, egy eddig észre nem vett névtábla, és ott is vagyok...
A gondosan őrzött (ócska) készüléknek és abba épített térképnek köszönhetően megtalálom a megfelelő lejárót a metróhoz. Igyekszem majd úgy tenni, mint aki elsőkörben meglelte, bármiféle segítség nélkül a megadott címet. Cipőm kopott éleivel játszadozom, amíg várom a mechanikus kígyót, hogy gyomrába lépve megnyugodhassak: alakul az a bizonyos péntek este. A peron mögött ácsorogva figyelem a gyülekező embereket. El- vagy megfáradt arcok néznek vissza rám, nem bélyegezhetem meg egyiküket sem. Nem vagyok hozzászokva ekkora tömeghez. Egyébként is a magányt preferálom...
Ha a hosszúra nyújtózott modernkori hintó előszele érződik, pár lépést teszek felé. Beszálláskor próbálok, tényleg próbálok udvariasságra törekedni, de még így is koccannak vállaim utastársaimmal. Nem szokás "Elnézést." kérni, belőlem mégis kifakad, amikor egy otromba másiknak köszönhetően, egy tőlem karcsúbb nőnek - talán inkább lánynak - csapódok. Bizonyára meg sem hallja. Vagy hallja, csak nem érdekli. Nem kísérem figyelemmel a helyzetünk alakulását, eleresztem tekintetemmel. A fémes nyikorgás, az induló rezgések elvonják figyelmem. Még annak ellenére is, hogy ugyanabban az ember-hézagban ragadunk. Fölötte simogatom ujjaimat a csőre, kapaszkodnom csak kell, nem árt. Állandóan az útvonaltervet bámulom a metró gyomrában, s a legbelső hangomon mantrázott megnevezésre koncentrálok. Véletlenül se utazzak tovább, pedig tudom, kevesen maradunk fenn a célállomásig.  
Ki tudja mennyi idő telik el, amikor durván kileng a kocsi. Százötvennégyezer egyedi alkatrész egyszerre ordít fémes hangján, borsódzik a hátam tőle. Számomra minden lengése idegen, a rémült, hirtelen felnéző arcokból tudom: baj van, nem szokványos dolog történik. Az egyensúlyérzékemmel minden rendben, ültem már meg zabolátlan hátasokat, de a durva taszigálás, erőszakos lökések következtében magam is pánikba esem. Az utasok egy része kiabálni kezd, mintha bármelyikünk tudná, mi a fene történik? Egy újabb dobbanás, mintha lassulnánk. Meg is állunk? Előtte azonban még ismét erőszakos rángatás, koppanások, csattanások zaja, sikolyok vegyülnek, a lámpa fejünk fölött pislákolni kezd, és egyszerűen nem tudom, hogyan, de a karomban találom a korábban perifériámon észlelt, finoman meglökött nőt. Erősen tartom hátán, másik karommal karöltve kapaszkodva az eddig közösen? fogott csővel.
- Jól vagy? - kisebb termete és a közeledő eszköz bitang erejétől egyáltalán nem csodálnám azt sem, ha megütötte volna magát, reflexem lassúsága miatt - vagy a hangos félelem körülöttünk rajta is jeleit mutatnák. Egy jó időre őt pásztázzák szemeim, megszűnik a külvilág, nem értem miért érdekel, talán csak az emberi bajtársiasság kel életre legbelül.
Feje fölött nézek el, kíváncsian, tekintetemmel másokét lekövetve, van-e egyirányú több, vagy mind csak értetlenül figyelünk és leginkább össze-vissza? Elengedem idő közben a nőt, de még egyet előre pöfékel a kocsink, vele együtt a többi is, mintha oldalba állna... Elég erőteljes a rángatása a benne lévőknek, nem csoda, ha a másik ismét a karomban köt ki. Gond nélkül magamhoz szorítom. - Ember?! - szólok egy mellettünk elhaladó után, aki szemmel láthatóan az egyik ajtót kezdi el durván ütni, ököllel természetesen. Bizonyára van kihelyezett eszköz rá, de felmerül bennem a kérdés, ha a kocsik egymás mellé, akár egymásra képesek valami oknál fogva zsúfolódni, nem itt vagyunk e a legnagyobb biztonságban? Jobbra-balra kapom a fejem, tanácstalanul kapva el mások értetlen, kétségbeeső pillantását.
- Minden rendben? - kérdezem a lánytól, mire a fények egyszerre kihunynak körülöttünk. Ekkor döntöm el, hogy többet nem szállok metróra...

“I'll use you as a warning sign; That if you talk enough sense then you'll lose your mind. And I'll use you as a focal point So I don't lose sight of what I want.”

to Jada