Gregory Wyatt Leneghan Sr. a Tennessee állambéli Bedford megye egykor volt sheriffje legalább annyira körülményes ember volt, mint amilyennek a neve is hatott. Nem csak munkája okán, de annak ismeretében is, hogy ő, mint Shelbyville legismertebb „közszereplője”, példát mutat, tudta, kifogásolhatatlan életet kell élnie -neki, és családjának egyaránt. Szigorú volt, tekintélyelvű, olyan, akinek kelletlenül rándult a szemöldöke, és mély hangján dohogott, ha azt hallotta otthon, hogy „apa” ahelyett, hogy „Uram”. Soha nem tudta szétválasztani a munkát a magánélettel -feljebbvalója volt mind a beosztottjainak, mind a feleségének, és mind a gyerekeinek. Nem látta, milyen toxikus hatással van ezzel a szeretteire… már ha szerette őket valaha, nem pedig csupán egzecíroztatni, birtokolni vágyta őket.
Wyatt bár soha nem ismerte be, de nem is tagadta, hogy apja személye meghatározó volt egész életét felölelő jellemfejlődésében. Fiatalkorától tudta, hisz elvárás volt, meg kell felelnie neki, viszont minduntalan kellemetlen érzés fogta el, mikor rájött, nem tud felérni azokhoz a sokszor úgy tűnt, teljesen más ligában felállított célokhoz. Mintha egy sakkbajnokot akart volna súlylökésen indítani, és nyilvánvalóként tekintett az első helyre… Édesapja felfogása, az életről, a maszkulinitásról alkotott képe nem volt összeegyeztethető mindazzal, ami Wyatt volt -az idősebb Leneghan szerint puhány, semmirekellő, mihaszna. Már tizenéves korától fogva nem elvárt, kötelező volt a szemében, hogy legidősebb fia erőtől duzzadó, tagbaszakadt, felnőtt férfi legyen, de soha, még csak esélye se nyílt rá genetikájától fogva. Inkább hasonlított az édesanyjára, és az ő családi ágára, mintsem, hogy a Leneghan-vér ütközött volna ki a megjelenésén -sokszor meg is kapta: egy férfi nem lehet szőke, nyeszlett! Minden efféle megjegyzése csak növelte az egyre terjeszkedni látszó kisebbségi komplexusát, és szorongását. Apja ellen való tiltakozásból ez idő tájt kezdte, noha csak az őt nem érintő berkekben Wyattnek hívatni magát -a gondolatát is utálta annak, hogy ugyanúgy szólítják, ahogy az öregét; mintha vele azonosították volna.
Kedves volt, segítőkész, végletekig nyugodt, és kissé talán különc -ahogy fiatalkorában, úgy a mai napig egyaránt. Bár az egyetlen érzés, amit az apja felé táplált, a rettegés volt, mégis érdekelte a foglalkozása, így mindig, ha a szabadba került, maréknyi barátjával -hisz, ha gyerek vagy egy kis városban, nem válogathatod meg őket, mindenki, aki a nemedbe tartozik, és a kortársad, a barátod-, „nyomozósdit” játszott. Elvont gondolkodású, összefüggésekben, semmint célirányos konkrétumokban elmélkedő gyerek volt, akit épp ezen tulajdonságánál fogva sokáig elmaradottnak gondoltak kortársaitól, fejlesztésre szorulónak vélték, amiért a feladott házifeladatot nem tudta bebiflázni, de amint összeállt a kép a fejében, remekelt. Ezt manapság már csak úgy nevezi: szakmai ártalom. Szeret analizálni, sokszor tapintatlanul boncolgatni mások lelki hátterét -azt viszont nem szereti, ha az ő pajzsa mögé szeretnének látni, nehezen enged közel magához embereket. Mindig úgy gondolta, leginkább a foglalkozására való tekintettel, hogy képlékeny a világban betöltött szerepe, ezért óvatosan kezelte a kapcsolatait. Közvetlen, szeret viccelődni, bohókás személyiség, aki sokszor túlzottan szereti hallatni a hangját, különösen az őt foglalkoztató témákban. Épp csak sokan azt nem veszik észre, hogy bár sokat beszél, de keveset mond. Nem idegen számára a rébuszokban megejtett, körmönfont kommunikáció, ahol mindent és semmit vállal egyszerre.
Szinte egy maréknyira se jutó ismeretséget tudhat magáénak, akiket ritkaságukra való tekintettel mindennél többre becsül. Azonban, ha ők nincsenek, hajlamos a magányra, sokszor, és ezt is gátlástalanul fogja a munkájára, a depresszióra, szorongásra. Végletekig idealista, olykor csökönyös, aki a szókimondása miatt gyakorta sért meg, és taszít el magától óhatatlanul olyanokat, akiket a legközelebb szeretne tudni magához. Bár jó problémamegoldó, képes a legkilátástalanabb helyzeteket is egyenesbe hozni, ha időt szán a tökéletes terv kiötlésére, a saját életét mégse tudja úgy menedzselni, hogy azzal maradéktalanul elégedett legyen. Ahhoz, hogy ezt a vágyott célt elérhesse, túl sok olyan dilemmán kéne átrágnia magát, amik legtöbbször teljes mértékben ellentmondásosak, mégis egybefonódnak. Egy gordiuszi csomóvá avanzsálta az életét, csak az átvágásához szükséges kardot nem biztosítja neki senki.

Ambuláns lap

Ellátott neve: Gregory Wyatt Leneghan
Szül. hely, idő: USA, Tennessee, Bedford megye, Shelbyville; 1980. 12. 05.
Lakhely: USA, Illinois, Cook megye, Chicago
Tartózkodási hely: USA, New York, New York város (Brooklyn)
Aktuális panasz: Koncentrálási nehézségek, alvászavar, rossz közérzet, étvágytalanság, fejfájás, szédülés, letargia, légszomj, pánikszerű állapot
Diagnózis: Szorongásos és depressziós zavar. Pszichoneurózis és poszttraumás stressz szindróma jelei megfigyelhetők. Akut depresszív állapot (idegösszeomlás)
Alkalmazott terápia, beavatkozás, rendelt gyógyszer: Rivotril, Prozac
Megjegyzés: Pszichiátriai ellátása javasolt, de a beteg saját felelősségére távozhat. Terápia igénybevétele erősen ajánlott, munkavégzésre annak hiányában nem alkalmas.

---

Monoton léptek kopogásától döngött a ravatalozótól a sírhelyig vezető kikövezett út, ahogy a gyásznép, mint egy nagy, fekete hullám hömpölygött a koporsószállító autó mögött. Anya a kalapjáról a szeme elé hulló hálós fátylat igazgatta, mikor meg-megemelte a kezét, hogy a már csurig áztatott zsebkendőjével egy újabb, a lefolyt festékétől már szürke könnycseppet itasson fel a naphosszat való sírástól már kipirosodott arcáról. Alig tudott elkészülni, hogy időben elindulhassunk… attól a bizonyos naptól fogva a keze úgy remegett, mintha a vállánál fogva megállás nélkül rázták volna. A meg-, vagy éppen összeakadó nyelvétől jóformán beszélni se tudott, a szemei akkor is, ha éppen nem zokogott, fátyolosak voltak az eloszlathatatlan könnyektől. Mintha nem is ezen a világon lett volna, mintha megakadt volna félúton a felfoghatatlan valóság, és a tagadás biztonsága között. Tudta a nyilvánvalót, de nem akarta, jobban mondva nem tudta elfogadni.
Apa meghalt.
Apa meghalt, és túl a tragédián, ami a családot érte, megannyi kétely támadt benne, vele együtt pedig bennem is. Eddie és Spence még kicsik voltak, előbbi tizenegy, utóbbi alig hét éves. Őket nem kapta el torkuknál fogva a felismerés, hogy apa hiányával a család megrekedt -ha nem is azonnal, de Damoklész kardjaként lebegett a fejünk felett mindaz, ami kilátástalanná vált, holott azelőtt olyan nyilvánvaló volt. Evés, számlák kifizetése, a ház, telek fenntartása… megélhetés. Tudtam, hogy kezdetben a lakóközösség támogatni fog minket, de semmi nem tart örökké. Jobban aggasztottak a tények, mint a saját apám koporsójának látványa a hosszúra nyúló autó bereteszelt terében, mely csigaléptekben haladt, hogy a gyászoló tömeg leszakadás nélkül tudja követni. Nem voltam több mint tizenhat 1996. június 10-én, amikor temettük… mégis, Gregory Wyatt Leneghan Jr.-ból az egyetlenné váltam ezen a néven, ami csakis egyet jelentett -én leszek a felelős a családomért. Hiszen anya egész életében egy percet se dolgozott. Abban az állapotában meg tudtam, nem is lenne rá képes. A kezemben tartott keze nem volt több egy tollpihe súlyánál. Éreztem, hogy az ujjai közrefogják a tenyeremet, de mintha csak a szél simogatta volna. Hogy várhattunk volna bármit is tőle, családfenntartó szerepben? Hisz kedves, lelkiismeretes, és a közösségért odaadó nő volt, de nem volt okos, nem volt tanult, se nem tapasztalt. Ahogy férjhez ment, azt vallotta, nem is használta többé az agyát, és ahhoz, ami a feladatává vált apa mellett, nem is volt rá szükség.
Kezek nyúltak a vállam után, ahogy a kiásott gödörbe lassan, apránként eresztették le a nagy, lakkozott koporsót. Azzal nyugtattak, hogy most talán nehéz, de jobb lesz így neki… Biztosan neki?... Apa nem természetes halált halt -biztos voltam benne, hogy nem esett jól a koponyájába ékelődő lapát éle, amit a hatóságok gyilkos fegyverként könyveltek el. De a legtöbben nem tudták, hogy nem természetes halált halt, a városházán úgy gondolták, jobb nem felizgatni a lakók lelkivilágát -csak a Leneghanek álltak szürkévé, már-már falfehérré sápadva a tények tudatában. Ha sejtették volna, nem dobálóztak volna átgondolatlan kijelentésekkel. Mégse gondolt bele egyik se, hogy a népszerű, nyitott koporsós temetés nálunk miért maradt el? Pár kósza esőcsepp hullott a mély árokba, ahogy a sírásók földelni kezdték -aznap is esett. Szinte keretessé vált a történet… Ott, a tátongó lyuk előtt állva szinte láttam megelevenedni lelki szemeim előtt a pajta széltől lengedező ajtaja alatt megjelenő vékony, az esővíztől felhígult vörös kis csermelyt. De hamarabb éreztem a jellegzetes, fémes, fanyar szagot, amit azóta mindig, a nap minden egyes órájában, mint valami eltörölhetetlen, megmásíthatatlan béklyót. Huszonhét év telt el, és még mindig…
Az elhantolt koporsó mellett, ahol a friss, nyirkos földet a virágok fogták közre, a szükségesnél több tenyér simult a hátamra -mint ahogy mások a kilincset adogatják egymásnak. Anyát és az öcséimet kocsival vitték a tor helyszínére, de én még maradni akartam, nekik azt mondtam, elbúcsúzni. Azt kérdezték, hogy vagyok, hogy érzem magam… De nem mondhattam semmit.
Féltem a rám váró kötelezettségektől, de... Hogy mondod meg bárkinek az apád sírjánál állva, hogy tizenhat éved során akkor először éreztél mérhetetlen, felszabadító megkönnyebbülést? Ha lett is volna könny a szememben, az örömé lett volna…

---

Munkája során mindenki, aki bármely rendfenntartó egység embere, szembesül a neki szegezett fegyver, a felé záporozó golyók okán beinduló adrenalinnal, a gyorsan cikázó, vészféket behúzó gondolatokkal, miszerint valahogy, de menekülni kell. Nem lehet megszokni… minden alkalom olyan, mint az első. A pánik, amit le kell győznie a józanésznek, nem múlik el egy szempillantás alatt, és még további órákon át képes zubogó folyóként áramoltatni a vért az ereinkben; hajlamos a nyugtalanságot kényszercselekvésekbe, mozdulatokba fordítani, hogy levezessük a hirtelen felgyűlt indulatokat. Nem lehet megszokni -egyedül, amiben fejlődni tudunk az az, hogyan uraljuk az agyunkat, testünket, az elménket, és leginkább az érzéseinket. Számtalan alkalommal néztem már bele a felém tartott pisztoly csövébe, és reméltem a legjobbat, miközben, ha csak egy halk, vékony hang is volt, de azt skandálta, lehet itt a vége. Aznap ott volt a vége...
Hisz mit tehetsz, ha az, aki a szolgálati fegyverét egyenest a mellkasodnak szegezi, a tulajdon feleséged?
Kiszolgáltatottan, kétségbeesetten, megalázva, és a világ legmagányosabb, legtehetetlenebb érzésével nyeltem le a torkomra forrott szavakat a szememből kibukó könnycseppekkel együtt. Tompa volt a külvilág, elmosódtak a hangok, lelassultak a mellettünk fegyvert rántó kollégák tanácstalan mozdulatai, egymástól kérdező, és minket utasító szavai… Csak Jennifert láttam. Az arcát grimaszba, fintorba rántó, dühhel vegyes hisztériát, az elárultság érzését, a gyászt -gyászolhatott volna engem is, mert nem tiltakoztam a golyó ellen, de helyette már ott, egy karnyújtásnyira tőlem, a kezeinek meghosszabbításául szolgáló pisztoly markolatába vezetve minden mérgét, a házasságunkat temette. Szinte könyörögni tudtam volna, biztosítsa ki, és húzza meg az elsütőbillentyűt. Lehet jobban esett volna, mint az elmúlt két év, nélküle.
Nekem már csak Ő volt. Egész életem során a szeretet csak, mint vendég járt nálam -egy futó anyai ölelés, egy baráti vállpaskolás, egy-egy összekulcsolt kézfogás, ritka csók, amik mind-mind képlékenyek voltak. Miattuk, de legfőképp miattam, mert nem mertem, nem engedtem szeretni, szeretve lenni. Nem tudtam, hogy kell... Ő viszont többet adott, többet ígért, mint amit valaha is kérhettem volna. Talán most jövök rá igazán, méltó se voltam rá… a mindig sziklaszilárd erkölcsei, határozottsága mögött olykor elgyengülő, visszaigazolást vágyó törődésre; a fáradt, korareggeli, mégis a legtisztább, legszeretetteljesebb, álmatag pillantásokra és ölelésekre; a letaglózó, kimerítő munkanapok utáni összebújásra a kanapén, ami, mint a foglalkozási ártalmaktól mentes terület, olyan volt akár a nyugalom szigete a karjai közt; a munkahelyen lopott összenézésekre, a sanda, játékos kis mosolyára, a dacosan felhúzott orrára, a kicsi civakodásokra, pimaszságokra… az egyszerű, mégis sokat jelentő emlékekre. Nekem már csak Ő volt, és soha nem is kívántam mást -mégse becsültem meg eléggé.
Akkor jössz rá, mid volt, amikor már nem a tiéd. Az arcáról elkent könnycseppekkel mosta és törölte el mindazt, hűvösen és érzéketlenül, amik mi voltunk. Együtt, és egymásnak… Az ingemen át érzett hideg fém se volt olyan rideg, mint Jennifer pillantása, mikor utoljára találkozott az enyémmel. Hét év barátság, bizalom és kitartás; két év őszinte, szívvel és szeretettel teli házasság került megtagadásra a viharos, zöld tekintete mögött. Mintha soha nem is lett volna… mintha azt kívánta volna, soha ne is lettem volna. És én is ezt akartam akkor, és azóta is, mikor hagytam, hogy hátat fordítson, és a kollégáink szegélyezte úton beüljön az egyik kocsiba, és egymaga elhajtson. Minden porcikámat rázta a rettegés, a harag és a magárahagyatottság elegye… csak akkor eszméltem fel, mint egy rossz rémálomból, levegő után kapva, mikor Jeff a vállamhoz ért. A szabadkozásának hangja egybezúgott a fülem veszedelmes csengésével. Minden, apránként a tudatomig hasító szavával szorult egyre feszesebb ökölbe a kezem -nem gondolkodtam, mikor a bütykeim az állkapcsába csapódtak. Először, másodszor… lett volna több, ha nem rántanak le róla.
Tudtam, hogy az áthelyezésemet kell kérnem, mert mellette, mellettük nem maradhatok, csak azt nem tudtam, merre… Jennifer nélkül elmosódott előttem az út.

---

Ha minden a terv szerint halad is, soha nem lehetünk biztosak, mi a következő lépés -mint egy sakkjátszma, ahol a mattot az viszi be, ki logikázott ügyesebben. Nálunk, ha van egy adó, van egy fogadó fél is, mindkét oldalon, ha nem nekünk áll a zászló, hozzáértő, okos személyekkel, akik pontosan tudják, mit akarnak. A pólus két végében állva is a célunk egy: leigázni, porba dönteni a másikat. A győzelem, bár a mi, és a közjó érdekeit szolgálja, pontosan ugyanúgy hullhat az elkövetők ölébe; nekünk, ha elhappoljuk, egy letudott aktával több, és csupán egy a következő ügyünket megelőző esetek között. Darab-darab, mondhatnánk. Nekik azonban, ha túljárnak még az FBI agyán is, a legnemesebb trófea. Csakis másodpercek tört részei döntik el, hova, melyik értékrend fontosságának súlya felé billen a mérleg nyelve.
Meleg volt, füllesztő hőség -kénytelen voltam megbontani a nyakkendőmet, és kioldani az ingem felső gombjait, hogy levegőt kapjak. Minden másodperc idegtépő volt, nem hangzottak el felesleges szavak, kéretlen instrukciók, feszültséget oldó, meddő próbálkozások. Néma csend honolt, leszámítva az ellenőrzött fegyverek fémes, csikorgó hangját, a golyóálló mellények tépőzárjainak sercegését, a bevetésre készülő kollégák elmélyített, egész tüdőt kitöltő levegővételeit, annak elnyújtott kilélegzését. Biztos voltam magamban, tudtam, hogy nem lehet baj; ismertem az ügyet, mint ahogy először, úgy másodszor is. A forgatókönyv már-már kísértetiesen hasonlított Kaliforniára, arra az esetre, amire apellálva ehhez is felkértek, mondván, ha először ment, másodszor is fog. De legalábbis, mint aki annak idején vezetője volt a nyomozásnak, én álltam a legközelebb ahhoz, hogy az akkori tudásunkat, sejtéseinket felhasználva fáklya lehessek a nyomravezető ismereteket hiányoló nyomozók élén -annak ellenére is, hogy, bár az elkövetőnk akár lehetett volna a favorizált bűnözője is, ha ő nem ült volna épp a Pelican Bay Állami Börtönben, a munkáiban hagyott aláírása pont olyan hamisítvány volt, mint, ahogy később megtudtuk, az elénk tárt indítékai. Ha hasonló is két ügy, soha nem lehet azonos nem más, mint az egyén okán. Mégis, évek tapasztalatával a hátam mögött nehezemre esett felismerni az egyetlen komponenst, ami döntő súlyúnak bizonyult, és akit Michael Brooks-nak hívtak. Minden igaz volt rá, ami egy robbantót jellemezhet: mint olyan, aki távolról vívta a választott harcait, kerülte a nyílt konfrontációt; intelligens volt, amit igazolt a Cornellen folyamatban lévő mérnöki képzése is -máskülönben képtelen lett volna összetenni egy robbanószerkezetet; a munkája, bár esetében az egyetemi tanulmányai biztosítottak neki minden szükséges hátteret az ámokfutásához. Az indítéka pedig egyértelműen politikai szándékra következtetett, ezáltal szimbolikus helyszíneket választott, legyen az közigazgatási épületavatás, a BLM mozgalmak ellenlábasainak kampányhelyszíne, az LMBTQ társadalmat tagadók gyülekezete, szoborszalagozás… bármi, amivel, és ahol a nemtetszését fejezhette ki. Nyilvánvalónak tűnt, hogy számára az, hogy emberek sérülnek, drasztikusabb esetben halnak meg, mindössze másodlagossá lényegült amellett, hogy a belső frusztrációjának levezetését szolgálták az ügyei.
„…Fekete fiú…”, szinte most is hallom Whitlock hangján az információt, ami kint, a kocsiban, szemközt a rádióval ülve úgy hasított át az agyamon, mint kés a vajon. Addig csak egy, a fülünkre mondott, a feltételezéseinket megerősítő név volt csupán, ahogy megkaptuk a bejelentést a 1 Police Plaza Központjából, ahova ő maga a pokolgéppel sétált be. Öt emberünket küldtük utána, hogy vádalkuval kenyerezzék le, majd lehetőleg sértetlenül, bilincsre verve hozzák ki -úgy éreztük, ha magát vállalja, és hajlandó is volt velünk szóba állni, menekülni vágyik, kiutat keres... egészen Gavin ismertetéséig. Már hiába tenyereltem a mikrofonba, felszólítva őket, hogy azonnal távozzanak…
Michael Brooks fekete volt, ez pedig olyan fegyverténnyé vált, amit nem láttunk előre, mégis döntő fontosságúvá lépett elő az esete szempontjából -nem a hírverés, a pánik volt az, ami miatt népszerű, politika-vezérelte célpontokat választott. A személyes indíték, a rasszbéli megkülönböztetettség érzése, az elnyomatottság, a veszteség… hiszen, ahogy az egyetemi oktatói is mondták, a mindig szorgalmas fiú egyre több óráról maradozott el, mígnem be se járt, feltételezhetően az apja halálával őt ért gyász miatt. Ekkorra az apja hirtelen jött elvesztésének képe összeforrott a rendőri túlkapások keltette ideával, és tehetetlennek éreztem magamat, mikor megértettem, az NYPD Központjának helyszíne nem egy trófea, hanem a bosszújának megkoronázása. Az utánzó elkövetőnk egyszeriben lépett elő minket megvezető, nyíltan gyilkolni vágyó merénylővé. Hibás volt az általam felállított profil.
A kocsiból kirobbanva, ha áldozatot is szerettem volna hozni, hogy magam sétáljak be, mint szinte szükségtelen hatodik, maga a detonáció szabta volna gátját az akkor helyesnek vélt gondolatnak -én küldtem be őket, nekem kellett volna a bőrömön éreznem mindazt a felcsapó tüzet, a nyaldosó forróságot, a szétpattanó üveg- és neoncsőszilánkokat, a pergő vakolatot, ami a nyakukba szakadt… Az út túloldalán, a járdán állva mégis mardosóbb volt a látvány, mint mindezek összessége. A tehetetlenség, a mellkasomba vájó düh, az idegtépő felismerése annak, hogy mindaz, ami akkor és ott végbement, az én mulasztásom okán történhetett. Az önhibáztatás, a pánik, és a szememet égető frusztráció, mind elviselhetetlen volt, mégse tudott könny, csupán a torkomat szaggató ordítás formájában kibukni.
Aznap többen életveszélyes sérüléseket szenvedtek, a kevésbé szerencsések pedig a helyszínen meghaltak, velük egy barátom is... Mattot kaptunk -nem más, mint az én hibámból.
Nincs az a hát, ami mindezt elbírná...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Azta mindenségit! Jelenleg ennyi pörög az agyamban ahogyan próbálok felszínre kúszni abból az ámulatból amibe a történeted küldött.
Egy meghatározó apai felfogás vett körül, ami szigorú, sokszor lenéző, de köze sincsen ahhoz a szeretethez, amit egy gyermek érdemelne. Ez a környezet nem meglepően rányomta a bélyegét a te érzéseidre is, mégis úgy veszem észre, hogy igyekeztél felülkerekedni rajta. Számomra úgy tűnt te nyitottabb vagy a világ felé még akkor is, ha szükséged van az egyedül eltöltött pillanatokra. Belőled nem veszett ki a törődni akarás érzése még ha érthetően óvatosan is kezeled a kapcsolataidat és közben meg is válogatod kit engedsz közel magadhoz. Ezek mellett képes vagy arra, hogy időnként felfedezd az élet naposabb oldalát is, ami egyáltalán nem árt.
Annyira szépen fogalmazol, ez pedig még nagyobb élménnyé tette a kiragadott jelenetek olvasását. Engem teljesen lenyűgöztél, de van egy olyan érzésem az olvasottakból, hogy Jennifert már nem lesz ennyire könnyű.  
Nem is tartalak fel tovább, hisz már várnak rád. Köszönöm, hogy olvashattalak!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!