Nem könnyű távol tartani a félelmet. És nem is lehet mindig. (...) Egy folyóban úszunk. A nyílt tengerre is kisodorhatnak minket olyan áramlatok, amelyekre nincs befolyásunk. Azon kaphatjuk magunkat, hogy nálunk sokkal erősebb áramlatok ellenében próbálunk úszni. És bármikor megfulladhatunk.
Spencer életének legmeghatározóbb alakja tagadhatatlanul az apja volt, noha nagy bátorságra vallana kijelenteni, hogy ezzel ő maga valaha tisztában volt. Harminc fölött azért a felismerés utat engedett magának, de mindaddig egyszerűbb, könnyebb és biztonságosabb volt tagadni és tagadásban élni. Van benne egy elzárt, egy egészen mélyre száműzött rettegés, ami az „apa figurákhoz” köti őt, hiába, hogy hosszú éveken át a bátyja igyekezett tenni azért, hogy minimális jó értelemben vett ragaszkodás is kialakuljon benne a tulajdon apjával kapcsolatban és ne csak a negatív élmények kössék őt a személyéhez. Hazug, ostoba, mondvacsinált kis sztorik, melyek feledtették vele a tapasztaltakat. Azt, hogy egy apa szigorú… egy apa kezet emel rád, ha nem úgy viselkedsz ahogy kell, és elvárja. És meg is teheti. Engedelmesnek kell lenned, oda kell figyelni a modorodra, mert nem hozhatsz rá szégyent. Az apádnak joga van megverni téged, ha úgy viselkedsz ahogy neki nem tetszik… az ütlegek pedig téged minősítenek mert rossz vagy, neveletlen, szeleburdi és tiszteletlen, pedig ő jól nevel téged - akkor is, ha valójában nem. A verés az jár. Nevelés célzattal, ha pedig kék és zöld leszel, mert nem fogta vissza magát, jönnek a beléd vert és beléd plántált hazugságok, hogy mit mondj az embereknek: elestél, beütötted a fejedet, lefejelted az asztal sarkát, elharaptad a szádat… "Találj ki valamit! Valami hihetőt! Hazudj! Mert a kegyes hazugság sosem árt, nekem viszont csak és kizárólag az igazat mondhatod, különben...!"
Az apja halálával nem múltak el nyomtalanul ezek a sebek és beidegződések, noha az emlékei cserben hagyták és újakat plántáltak a helyükre – vagy melléjük elnyomóként -, nem tudja egy igaz, egy tényleg létezett személyhez kötni a számára elrettentő és aggasztó érzéseket és azokat a mozdulatokat, melyek az életének első hét évébe jóformán a tudatába égtek. Ijesztő fúziót képezett benne a valós és a valótlan, s nem marad más, mintha valaki megnyomta volna a reset gombot és kitörölte volna az emlékeit, csupán a vészjelzésekre való reakciókat és azok parancsát hagyták volna bent az elméjében, hátha szüksége lesz még rá az életben. Ilyen módon vált ő a konfliktuskezelés tökéletes csődtömegévé. Veszekedések alkalmával egyre csak visszakozik a normálisnál durvábbnak ítélt, agresszívnek tűnő szóváltásokból, mielőtt kapna egy átszállóst. Ő az, aki elsőnek hátrál meg és kerüli el ezeket a kérdéses helyzeteket, hiszen nem erőssége azok megfelelő kezelése és hajlamos szélsőséges reakciókat produkálni: rögtön mentegetőzik és védi önmagát, inkább fizikálisan, mint szóban. Mintha mindig ugrásra kész lenne, máskor viszont beletörődve a sorsába, már-már megadóan várja, hogy lecsapjon rá valami igazságosztó nagyobb hatalom. Mikor pedig betelik a pohár, mint a legtöbb sértett és életének egy szakaszában bántalmazott személy, ő is ártó szándékúvá tud válni, és ökölharccal megvívni egyes ellentéteket. Mert egyszerűbb és könnyebb.
Nem szeret helyt adni a véleményének, mert az soha nem elsődleges vagy érdemleges. Sokkal jobban jellemzi őt az elfojtás és a belső viszályok elrejtése, azok megoldatlanul hagyása és a struccpolitika, minthogy hangot adna a nemtetszésének, vagy mások esetleges segítségét kérné, ha arra van szüksége. Inkább a szőnyeg alá söpri az őt érintő kérdéseket. Ha a teste jeleket küld, nem vesz róla tudomást, legyen szó betegségről, lelki vagy mentális problémákról. Mert amivel nem foglalkozik, az nyilvánvalóan nem is létezik.
Az anyja mentális és lelki hanyatlása mély nyomot hagyott benne és felnőtt fejjel bár valahol csodálja, hogy ilyen mérhetetlen szeretettel és ragaszkodással adózott az a férje irányába és annak elvesztése így megbetegítette őt, máshol felháborítja, amiért ott volt a három fia, akikért mégse látta értelmét, nem volt képes és nem is akart küzdeni. A démonjai erősebbnek bizonyultak. Pont emiatt törhetett el benne valami, ami az anyjához bármi neműen kötni tudná. Sokszor arról is hajlamos megfeledkezni, hogy egy szülője még életben van, és ha más nem is, hát a családi kötelék miatt illene meglátogatni. De talán csak fél szembenézni azzal, hogy talán végleg elveszítheti őt is.
Valószínűleg soha nem fog választ kapni arra a kérdésre, hogy honnan örökölte a művészi vénáját és a művészi látásmódját. Könnyen lehet, hogy a hányatott sorsának, az érzékenyebb - inkább labilis - lelkivilágának köszönhető az irányultsága és az, hogy könnyebben képes képekben, festményekben, digitalizált művekben, animációkban kommunikálni az emberekkel és olyan módon érzéseket közvetíteni és átadni. Ez lett az ő érzelmi nyelve, egyfajta menekülő út, amin keresztül kapaszkodni tudott a józan eszébe és ezzel együtt az életébe is, hiszen a támogatók, a testvérei szépen lassan kikoptak mellőle s kénytelen volt egymaga megkeresni azt az utat, ahol egymaga is meg tudja állni a helyét, és ahol kihozhatja magából a maximumot.
Szüksége volt néhány évre, hogy integrálódni tudjon egy normális, hétköznapi emberekkel teli társadalomba. Olyanok közé, ahol emberként bánnak vele, ahol őszinte válaszokat kap a kérdéseire, bevonják beszélgetésekbe és ténylegesen azt az odafigyelést kapja, amit megérdemel.
Munkájában abszolút maximalizmus jellemzi, nem elégszik meg az "elmegy", "jó lesz" és "elfogadható" értékelésekkel. Képes emiatt hosszú órákon, napokon át tökéletesíteni egyetlen egy skiccet, hogy az az addigi legjobb munkája legyen. Munkaholista révén a folyamatosan- és megállás nélkül pörgő agyát sokszor altatókkal kénytelen csitítani, hiszen képes rá, és meg is feledkezik arról, hogy ember lévén szüksége van a pihenésre és az alvásra...

1996. június 10.
Gyerek voltam még. Alig hét éves… mégis tisztán emlékszek arra a napra, mikor a csepp házban tolongó emberek között Wyatt karon ragadott és bevitt a szobámba, hogy rám aggassa azt a sötét öltönyömet, ami csak és kizárólag fontos és hivatalos alkalmakon került elő a szekrényből. „Mi van rajtad?! Miért nem öltöztél még át?” Kérdezte, miközben leakasztotta a fogasról a gyűlölt és kényelmetlen szettet. Fáradt, dohos és állott szaga volt és szúrós a szekrény alsó polcaiba rejtett, gyurmaszerű molyirtótól. A szokottnál is kellemetlenebb volt a viselése. Szorított és vágott. Kinőttem, olyan régen kellett felvennem és nem is számolt azzal senki, hogy a közeljövőben szükség lehet rá. „Erre senki nem számított.” Ismételgették az előszobában, mikor valahol a tömegben anyu is megjelent ismerős fekete kosztümruhájában, kezében a fátylas kalapjában, gyászosan lehajtott fejjel. És az se jutott eszébe senkinek, hogy ki kellett volna szellőztetni vagy mosni az előtt, hogy rám aggatják. Ezek ellenére olyan voltam benne, mint a nagyok, csak kicsiben, mégis komolynak tűntem és fontosnak - kicsit talán viccesnek is, mert a bokámat lengette. Fontos voltam. Tagadhatatlanul. Félárvává lettem, akit mindenki szánt. Idegenek és rokonok egyaránt. „Szegény, még olyan kicsi. Hogy fog apa nélkül felnőni? Szüksége lenne rá.” Sóhajtoztak. Hát persze. Hiszen mindaz ami számunkra bizonyos volt, azt ők nem értették.
Wyatt mintha robotpilótára kapcsolt volna, gépies mozdulatokkal vette le rólam az elnyűtt pólómat és a fehér ingre cserélte. Nem beszélt. Nem mondott semmit. Nem tudott, vagy nem akart, nem tudtam eldönteni, de mintha távol, valahol nagyon messze járt volna. Vajon mi járt a fejében? Én pedig nem akartam és nem is tudtam beszélni, hiába, hogy tudni szerettem volna. Megtanultam és túl jól csináltam: túl szófogadó fia voltam az apánknak. Nem beszélhettem, ha akartam. Nem mondhattam semmit, ha mondandóm támadt. Nem sírhattam, ha fájt. Minden tiltva volt, én pedig jól teljesítettem. Talán jobban is, mint amennyire szükséges lett volna, így az évek alatt próbáltam csendben, a magam módján, kimondatlanul kommunikálni másokkal. Egy pillantással, aprócska mozdulatokkal és gesztusokkal. Aki akart, az úgyis megértett. Wyatt mindig értett.
Aznap nem éreztem semmit, így a kommunikáció is elmaradt. Ő pedig nem is próbálkozott. Mindketten gyászoltunk, csak máshogy. És másabb gyász volt ez annál is, mint amilyennek természetesen lennie kellett volna. Üres voltam. Talán mert egy hét éves gyerek bár már tudatánál van és érző lélekkel bír, én mégse voltam képes összeegyeztetni a gyászruhát az elmúlással és a ténnyel, hogy apu nincs többet. Azokban a pillanatokban, míg Wyatt az ingujjam gombjával babrált, majd a gallérommal és a nyakkendőmet csomózta, abban se voltam teljes mértékben biztos, hogy mi fog ezután történni? Hova készülünk és miért? Fogalmam se volt arról, hogy mi lesz ezután? Mit jelent az, hogy „apu nincs többet”? És ez miért olyan nagy baj, mint ahogy mindenki emlegetni? Tényleg nem fogom őt többet látni? Nem jelenik meg újra és újra az ajtóban fenyegető testtartással, haragvó tekintettel? Nem kell többet odafigyelnem arra, hogy hogy viselkedek? Lehetek rossz is? Csak ez foglalkoztatott... Elevennek és pimasznak lenni úgy, mint a legtöbb kisgyerek és úgy, ahogy az előtt soha. És az, hogy az a félelem vajon el fog múlni, ami kizárólag hozzá kötött, mégis az egész életemre és mindenki máshoz kötődő kapcsolatomra hatással volt? Vagy örökké velem marad, mert a lényem részévé vált a rettegés?
Emlékszek a házra telepedő csendre. A suttogó hangokra, a halk szipogásokra. Csak az idő múlásával értettem meg azt az idegen ürességet, ami később egyfajta megkönnyebbüléssé vált. Feloldozás volt számomra az apánk elmúlása, semmint egy valódi fájdalom, ami egy apa elvesztését jelenti és ami mély, fájdalmas, soha nem múló nyomot hagy egy gyermek életében. Az űr egyet jelentett csupán: kérdéseket. Hogy fogok innentől kezdve nem félni? Hogy kell nem félni és igazat, boldogságot érezni? Hogy kell boldognak lenni?
Sírnunk kellett volna. Mindannyiunknak sírnunk kellett volna akkor, ott, amikor a meglett férfiember derekánál is mélyebb gödörbe leengedték a koporsót. Mégse tettük. Nem mindenki.
Esett… anyu kalapos feje felett esernyő nyílt. Egy idegen óvta őt a dagadt cseppektől. Egy kopasz férfi volt, aki támogatta őt és minket is a legnehezebb pillanatokban. Míg anyu egyre csak sírt, én a nyakamat nyújtogattam, miközben a virágokkal és esőcseppekkel behintett koporsóra lassan elkezdték visszapakolni a korábban kiásott földkupacokat. Tompa puffanások sűrűn egymás után. Hogy mi lesz ezután? Ki fogja megkeresni a kenyerünket? A betevőt? Hogy fogunk létezni? Mit fogunk enni? Hol volt nekem ez a problémám hét éves fejjel? Egyetlen egy dologban voltam csupán biztos: anyu üveges tekintetét, reszkető kezét, vállait és megállás nélkül remegő, egészen elkékült ajkait látva bizonyossá vált, hogy őt elveszítettük.
Magunkra maradtunk…

Napjainkban
- Muszáj? – Vetem meg a lábaimat a kávézó bejárata előtt, mikor a nálamnál alacsonyabb nő a fejét félrebillentve, rózsás ajkait csücsörítve csak megrázza a fejét. Rosszalló pillantással méreget, majd a szemeit forgatja, miközben megborzong ahogy a nyaka és a vastag, puha anyagú kötött sál közé beszökik a hűvös, késő reggeli szél.
- Ha tudnám, hogy mi ez a nagy ellenkezés és fóbia, talán megérteném és azt mondanám, hogy természetesen nem. De addig amíg egy büdös szót nem mondasz csak azt szajkózod, hogy „nem!”, „muszáj?” és „utálom a karácsonyt” én meg csak találgathatok, azt mondom, hogy igen, fogd magad, húzd be oda a formás seggedet, ha már sütit akartál enni és kávét inni! Odabent áttudjuk beszélni a következő projektet és legalább nem a stúdió hangzavarát kell hallgatni és azt, ahogy Margaret fel-alá rohangál a csörgős elf mamuszában és azt se tudja, hogy melyik feladatához kapjon két agyvérzése közepette, hogy a végére érjen, mielőtt elmegy a kéthetes karácsonyi vakációjára. Mázlista picsa…
- Én meg gürizhetek helyette.
- Úgyis szeretsz. De akkor neked most jött el a kikapcsolódás ideje. Kell az erő, hogy rákészülj, az ünnepek alatt- és között úgyis csak bálázol – sóz rá egy jókorát a karomra. - A finom, frissen lefőtt kávé illat, fahéj és szegfűszeg már odabent vár… monoton duruzsolás a háttérben, jó kis karácsonyi zene a hangszórókból, kell ennél több? – Lelkendezik nagy örömködve, majd a sarkán pördülve, kitárva a két karját a „látkép” felé biccent. – Erről a fantasztikus kilátásról már nem is beszélve! Nem mindennapi munkakörnyezet azért valld be – karácsony van. Legalábbis közeledünk felé, így minden lépten-nyomon ho-ho-hohó-t szajkózó Télapóba botlik az ember az utcán, száncsengőhang csilingel a feje felett, ha belép egy boltba, fagyöngyöt aggatnak mindenhova és idegesítően nevetgélnek, ha véletlenül valakivel alá állnak. Piros gömbök és mesevilágok a kirakatokban, girlandok és boák tekeregnek a korlátokon és a kandeláber oszlopokon.
- Na gyere már, te...!

1996.December
Az aprócska nappali egyik egész falát betöltő ablaka előtt egy cserépbe állított, díszítetlen fenyőfa legalább öt doboznyi piros gömb után kiáltott. Talán azok díszében szebb látványt nyújtott volna, mint úgy, hogy magában roskadozva az anderseni mesék szerencsétlen, kihajított kis kóróját idézte. Fényesen és fémesen csillogó boák hiányoztak róla, színesen világító fényfüzérek fényében kellett volna úsznia és vele együtt az egész nappalinak is, hogy a falakon és komódokon lévő képkeretek családi fotóin szereplő személyek vonzóbbnak, őszintébbnek – ne őszintén komornak – és közvetlenebbnek tűnjenek. A szigorú tekintetek meglehet, tényleg boldogabban csillantak volna.
Hosszú éveken át anyu volt az, aki a karácsonyi csodáért felelt. Azért, hogy a díszek a megfelelő helyükre kerüljenek, hogy a pulykasült tökéletes legyen, illatos és omlós, majd pedig, hogy a három csemetéjének vasakaratú apja egyetlen pillanatra se vehesse át elviselhetetlen természetével az uralmat az ünnepek felett és tegye tönkre mindannyiunk hangulatát, az együtt eltöltött perceket. Azon az egy napon talán még meg is erőltette magát, amennyiben a házsártos kedve úgy tartotta, bár a kellemetlen csend rendre úgy telepedett ránk, mint baljóslatú, komor viharfelhő, ami magával hozta a harag, a veszekedés és az utálkozás szelét. Egyetlen nap. Néhány szerény órácska… Ennyi jutott nekünk egy évben igazi családként, amit látva egy kívülálló talán még vállat is vont volna, mondván nincs itt semmi baj, csak a szokásos feszültség a karácsonyi felhajtás és a készülődések ideje alatt. Mi viszont tudtuk jól, hogy egyetlen rossz szavunkat verés követte, ha összenéztünk, már gyanúsítások áldozatává váltunk, mondván rosszban sántikálunk. A karácsony számunkra csak egy mondvacsinált csoda volt… csodának kellett volna lennie, mint minden gyerek számára. De nem volt az.
Aznap különösen nem tűnt csodásnak, mikor felemás zokniban, félregombolt ingben, elanyátlanodva ácsorogtam több, magából díszeket és boákat okádó doboz mellett a ki tudja, hogy honnan szerzett kóróval, miután Wyatt hiányában Ed kiadta az ukázt, hogy díszítsem fel a fát, mire ő hazaér, ki tudja honnan? Tanácstalan voltam, csak pakolásztam ide-oda a díszeket és az égőket, miközben a fotelban üldögélő lelketlen, üveges tekintetű anyánk felé pillantgattam. Naivan reméltem a támogatását és vártam a megváltást. Bíztam a soha nem érkező segítségében, hiába, hogy apu halála óta csak magunkra- és egymásra számíthattunk. Pontosabban én Wyattre és Edre.
- Anyu…? – Halkan próbálkoztam, bizonytalanul. Az előszoba felé lestem, ahonnan apu dolgozószobájának ajtaja nyílt. Mintha bármelyik szó után ami elhagyta a számat, megjelenhetett volna a küszöbön, hiába már, hogy lassan az enyészetté vált ott, ahova került. Tudtam jól, hogy hiába várom, nem fogok választ kapni. De én mégis rendíthetetlenül reménykedtem annak ellenére is, hogy a többiek annyiszor mondták már, hogy ne tegyem. Csak fájni fog.
Egy aranyhatású gyöngysort bogóztam, de ahelyett, hogy eltűnt volna a gigászi gubanc, csak egyre nagyobb csomó kerekedett rajta. A szám sírásra görbült. Többször is abban az időben, mint korábban valaha. Semmi nem úgy történt, ahogy szerettem volna. Egyedül a hangomat találtam meg végre.
- Azt mondták, hogy díszítsem fel – mutattam a fára, szavaimat újra neki intéztem – soha nem csináltam még ilyet. Nem csináljuk együtt? Légyszi! – Nem érkezett válasz. Apu halála óta pont annyira volt hasznos, mint egy szoba sarkába állított szobanövény, melyek sorra kókadtak el a hetek- és hónapok során. A bátyáim alkalmatlanok voltak arra, hogy életben tartsanak néhány növényt... vagy csak volt elég dolguk velem és saját magukkal. A virágok voltak a legkevésbé fontosak.
Anyu már nem felelt se a takarításért, se a főzésért, mint korábban tette teljesállású háziasszonyként, és azért se különösebben tett semmit, hogy ellássa a gyermekeit és megteremtse számukra az ideális, élhető életet. Elveszett belőle mindaz, amire emlékeztünk, és akit szerettünk. Mintha apu halálának pillanatában elveszítettük volna őt is. Végérvényesen.
- Szerinted hoz nekem a Télapó olyan játékot? Az az autó nagyon menő! Amit az újságban mutattam, emlékszel rá? – Izgatottan csicseregtem úgy, mint korábban soha, és a madzagnál fogva felakasztottam a fa tüskés, szúrós ágára egy piros gömböt. Ez legalább ment. Egy gömb ide, egy oda. Elégedetten, szám szélében pici mosollyal néztem a művemre: csinos volt. Kis fa, nagy piros díszekkel. – A régi eltört. Ed azt mondta, hogy majd megjavítja. De nem csinálta meg. Kidobta. Nagyon szeretnék egy újat, az volt a kedvencem. Csak most feketét. Megírtam a Télapónak, hogy jó voltam egész évben! Wyatt azt mondta, hogy írjak neki, bár, szerinte tudja, hogy kik a jó gyerekek, de azért nem árt emlékeztetni rá, hogy elszoktam mosni a tányéromat, rendet rakok a játékaim között. Már öreg, talán feledékeny is. Ó, és nem félek már a sötétben sem!
Kivétel volt, ha apu szobája előtt kellett elmenni.

Napjainkban
...a kávézó csordultig van emberrel, ami alapjáraton nem is okoz különösebb problémát, mindaddig, míg a legtöbb irányból záporozni nem kezdenek a „karácsony” az „ajándék” az „ünnep” vagy a „díszítés” szavak, és nem kell az egyetlen szabad asztalig úgy szlalomozni a papírtáskák között, mint egy jól idomított agility-s kutya az akadályok között.
- Ne vágj már ilyen képet! – Szól rám Emma anyáskodó szigorral. – A végén kirakják a szűrödet, mert ráhozod a frászt a gyerekekre!
- Csak tudnám, mit keresnek kölykök egy kávézóban?
- Sütit ehetnek és forrócsokit is ihatnak. Tudod, nem ártana neked is innod egyet, hátha a cukortól és a csokitól majd kedvesebb leszel.
- Én kedves vagyok! Csak ehhez az egész felhajtáshoz nincs semmi kedvem – el nem tudja képzelni, hogy mekkora küzdelem és szenvedés nekem minden egyes évben a november-december időszak. Míg más ilyenkor ragyog igazán és érzi magát ereje teljében és a kreativitása csúcsán, ilyenkor áll neki a megmaradt vagyonának utolsó centjét is ajándékokra, nagy lakomákra költeni, reggeltől késő estig üvöltetik valamelyik éppen aktuális karácsonyi klasszikust, addig én szívem szerint elvonulnék egy olyan helyre, ahol nemcsak, hogy nem ünneplik, de fogalmuk sincs arról, hogy mi fán terem a „szeretet ünnepe”.
- Akkor nézz rá arra ott, és máris jobb kedved lesz – mutat az egyik ablak felé, amely egy boltíves, félkörös kiugró az utca irányába. Ott helyezték el a Rockefeller Center előtt felállított és azt már-már szégyenbe hagyó, ezer színben pompázó karácsonyfát.  
- Pompás! Csodás lett a kedvem... - főleg a piros gömböket látva.

1996. December
Két kezemben egy csillogó dísszel araszoltam közelebb anyuhoz. Világos tekintete meredten figyelt egy pontot a padlón, ki tudja, hogy miért volt az olyan érdekes? De állandóan azt nézte. Fáradtnak és meggyötörtnek tűnt. A rajongásig imádott anyám nem szólt egy szót sem, de még csak rám se emelte a pillantását jelezve, hogy figyel és kíváncsi is arra, hogy mit szeretnék mondani. Emlékeztem még arra, mikor minden este az ölében üldögélve néztünk együtt meséket mindaddig, míg nyolcat nem ütött az óra, és elérkezett az alvás ideje: nyolckor egy ilyen kisfiúnak ágyban a helye! – emlékeztetett újra és újra, minden egyes nap. Én pedig akkor is megtartottam ezt a jószokásomat, ezt az íratlan szabályt, mikor ő már alkalmatlan volt arra, hogy együtt élvezzünk egy mesét vagy filmet, és már nem szólt azért se, hogy ideje nyugovóra térnem.
A rövidke ujjakban végződő kezemet bátortalanul emeltem meg, s mintha csak egy idegent érintettem volna, reszketegen fogtam meg a vékonyka, szürke, teljesen áttetsző bőrű kézfejét. Az erek kékesen kacskaringóztak rajta. Hideg volt és szoborszerű. Idegen. Nem az anyukám keze volt.
- Anya… - ráztam meg finoman, hátha. Mégse reagált, csak azt a biztos pontot fürkészte a padlón, mozdulatlanul – anyuci, egyedül nem tudom feldíszíteni! Hogy tegyem rá ezeket? És a csillagot? Azt mindig te tetted rá! Kérlek, gyere velem! Hallod? – Minden türelmemet félretéve kapaszkodtam a kezébe és kezdtem el őt húzni, vonszolni… nem tudtam feldolgozni, hogy nem volt többet...
… hosszú ideje akkor mozdult meg először és talán utoljára. Nemes egyszerűséggel kirántotta a kezét a mancsaim közül, én pedig nagy csattanással és csörgéssel a díszekkel teli dobozok között landoltam. Gömbök, csillagok és tobozok peregtek az arcomba, gurultak ezer felé a szobában, s ahelyett, hogy betartottam volna az ígéretemet Ednek, hogy az a fa igenis pompázni fog, mire hazaér, nem foglalkoztam tovább vele. Egyetlen dologra koncentráltam csupán, hogy visszatartsam a krokodilkönnyeimet… „Erősnek kell lenned!” – visszhangoztak a fejemben a bátyám hozzám hasonlóan elveszett, de kemény szavai. És én erős akartam lenni, de mégis eltörött a mécses.

Napjainkban
...a nagy csattanást hallva összerezzenve térek magamhoz a pillanatnyi ábrándozásból… a múlt mindmáig úgy kísért, mintha erre az átokra kárhoztam volna. Tekintetem követi az elcsendesedő tömeg mozdulatát ahogy az ajtó felé fordulnak- és pillantanak, ahol egy kiskölyök vágta hanyatt magát az ott összegyűlt, kintről behordott esővíz pocsolyájában. Egy pillanatra mintha magamat látnám a szőke üstökű, hét-nyolc éves forma szerencsétlenben, csak míg én akkor gömbökben és díszekben, csillámban fetrengtem teljes elveszettségemben, neki csak a víz jutott. Szája úgy görbül, mint egykor az enyém, és ő is támogatást keres... az anyját keresi. Csak míg az enyém soha többet nem guggolt mellém, ha elestem, az övé mellette van.
- Köztünk vagy még? – Hegyes ujj mélyed az oldalamba, amit bősz védelmezéssel takarok el előle, majd a pult túloldalán ácsorgó lányra pillantok, aki filctollal és papírpohárral a kezében várja a csodát, hogy majd kibököm neki a nevemet, amit a papírra karcolhat.
- Spencernek hívják - előz meg a paffogó partnernőm. De írhatod azt is, hogy „tök fej”. És lepd meg valami csodálatosan édes löttyel, csajszi! A kis barátomra ráfér valami kedvderítő. Olyan, mintha citromba harapott volna. Cukor, méz, fahéj, mályvacukor, cukorka szórás, mehet bele minden is! Sok! Hátha megérinti végre a karácsony szelleme - én viszont biztos vagyok benne, hogy karácsony szelleme ide vagy oda, nem maradok más, és nem marad számomra más, mint kijelenteni: hivatalosan is én vagyok a Grincs vagy Scrooge. A karácsonyi csoda harmincon túl is elmarad és a karácsonyi hangulatomon még a bájos, elfnek öltözött pultos lány se fog tudni segíteni...
... ugye?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Keresem a szavakat, de egyelőre nem találok egyet sem megfelelőnek ahhoz, hogy kifejezze menyir imádtam a lapodat, azt az életérzést amit elindítottál bennem az olvasása közben. Először is, úgy szögeztél az irományoddal a képernyő elé, mintha maga Victor Hugo sorait olvastam volna, nagyon szemléletes, izgalmas és érzelemdús lapot írtál nekünk.
Nem könnyű egy életen keresztül magunkkal cipelni a gyermekkori traumákat. Olyannyira a személyiségünk részei lesznek ezek a negatív érzések és tapasztalások, hogy talán fel sem fogjuk, még felnőtt fejjel sem, hogy minek a következményeit szenvedjük el. Nem könnyű magunk mögött hagyni a multat, segítség nélkül azt hiszem nem is sikerülhet. Olyan dolgokon kellett keresztülmenned nagyon fiatal korodtól fogva, ami egy felnőtt, teljesen tudatánál levő embert is a padlóra küldene. Sem apád, sem anyukád nem engedhették volna meg maguknak, hogy egy életre szóló sebesüléseket okozzanak nektek.
Nem tudni, hogy mit tartogat számodra a jövő, talán egy sokkal szebb jövő képe vár rád, csak próbálj meg egy kicsit nyitottabb lenni. Nyitottabb a karácsonyra, az életre, a csodákra és a tesvéreidre is.
Rangot és színt admintól kapsz majd, de addig is foglalózz és nyomás, keresd meg a saját karácsonyi csodádat.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!