Jada mérges. Nem úgy konkrétan valamire vagy bármire, hanem akármire, és megkönnyíti az emberek dolgát, ugyanis különösebb indok se kell hozzá, hogy valamit teljes szívéből tudjon utálni, így nincs szükség megértésre, csak elfogadásra. Bosszantják a lassú járókelők az utcán; a taxisok, akik ügyet se vetve rá elhajtanak mellette; a pepecselő, fecsegni szándékozó bolti eladók; a latte art-jaikat mímelő baristák, holott csak a kávéjára vágyna, amire a következő pillanatban úgyis műanyag fedőt fog húzni; az ostoba, de magukat végtelenül okosnak gondoló emberek; a folyamatosan hisztériázva pittyegő háztartási eszközök, pedig ő elsőre is értette a mikró lejártát jelző hangot, épp csak nem ért oda időben; amikor a Nap sugara újból megtalálja azt a hajszálvékony rést a sötétítőn, amin át pontosan a szemébe tud vakítani; a lakótársa, amikor megeszi az utolsó adag Honey Nut Cheerios-t, és nem hogy arról nem szól, de azt se üzeni meg, hogy azzal a tej is elfogyott; a viccelődni szándékozó, de egyébként csak tapintatlan, bunkó tagok; azok, akik nem értik meg, miért kardinális probléma a jelen társadalom tükrében, hogy se nem elég fekete, se nem elég fehér -ráadásul még nő is; az anyja, amikor felhívja rá a figyelmét, hogy „az idegesség árt a szépségének”. Márpedig ő köszöni szépen, ha egy dologban egészen biztos, az az, hogy nincs az a mennyiségű stressz, ami negatív ráhatással tudna lenni az örökölt génjeire -ha valamit, azokat megköszönné a szüleinek; kár, hogy soha nem volt jó a hálájának kifejezésében semmilyen körülmények között, ami miatt bár többször felkopott már az álla, túl büszke és fölényeskedő ahhoz, hogy beismerje, változtatnia kéne, miután pedig úgy érzi, a világ van ő ellene, nem pedig ő a világ ellen, nem is fogja.
Végtelenül szabadszájú, és mondhatnánk, hogy vitathatatlanul akarnok, ami ugyan rá kétségkívül igaz, mégis vitatott, honnan ez a tulajdonsága -édesanyjában, bár temperamentumos asszony, megvan az a kellem és báj, ami szükségeltetik ahhoz, hogy a felpaprikázott vérmérsékletét el tudja fedni, de mindenesetre egy olyan köntösbe bújtassa, ami vállalható nem csak az anyai ági hangos pereputty, de a mindenkori publikum előtt egyaránt. Ettől fogva, noha a közeli rokonság csak ugratja vele, Jada minden további nélkül azonosulni tud azzal a gondolattal: egy személyben hordja ki mindazt a rátermettséget és tökösséget, amit egyébként szét lehetne osztani az öt fős család tagjai között, és valószínű, hogy valakiben még úgy is túlcsordulna. Sokszor tapintatlan és elérhetetlen, igazi díva, aki olyan könnyedén hordja a resting bitch face álcáját, mint más a sminkjét -bár hevesen tagadná, mint mindig minden jogos állítást, ami nem az ő száját hagyta el, nem a saját elhatározásai és life choice-jai vezették idáig. Mindig a környezetére, az őt ért bántásokra, megaláztatásokra érkező válaszreakció húzott további bőrt a képére, ami által könnyebbé válik a sérelmekkel való megbirkózás, ugyanis erőn felül igyekszik leplezni, de egy rendkívül mélyérzésű ember, aki, ha érzi is a torkát szorító gombócot, csak felvonja a szemöldökét, degradálón elmosolyodik, és azt a látszatot keltve, annyit se érsz, hogy tovább hallgasson, faképnél hagy.
Öntudatos és magabiztos, mert tudja, annak kell lennie, nem azért, mert valójában ösztönösen bízik magában -meglehetősen sok kétely és aggodalom tartja ébren hajnali háromkor, amit elmos a reggeli kávéjával-, egyszerűen legtöbbször csak önmagára számíthatott, így megtanulta, hogy nem válhat másoktól, csakis saját magától függővé. Egyes kultúrkörök ezt, mint girl power-t emlegetnék, de Jada gyakran képes átesni a ló túloldalára, ahol az öntörvényűség és önzés jegyében cselekszik. Meglehetősen nehezen viseli, hogyha irányítani akarják, nem csak, mert végtelenül feminista, ezáltal minden olyan élethelyzet, ahol nem ő áll dirigensi szerepben, feszélyezi, hanem mert meggyőződése, kevesen vannak nála jobb problémamegoldó-képességgel, és nem lesz még egy rajta kívül, aki legalább annyira jó, részletgazdag tervvel tudna előrukkolni egy fennálló krízisre, mint ő. Amolyan elméleti szakember, aki nagyon szereti a konkrétumokat megálmodni, kiötleni és betartatni, de véletlenül se csinálni, miután sokkal jobb szónok annál, mintsem, hogy gyakorlatba bocsátkozzon -előbb buzdít -meglehetősen egyedi módon- ahelyett, hogy vallaná, „egy mindenkiért”. Ez az az egy körülmény, ahol ő, mint „egy” háttérbe vonul, hogy a „mindenki” tudjon érvényesülni, leginkább, mert türelmetlen ember révén nem bírja a tökölést és a lassúságot, márpedig egy csapat olyan hatékony, mint amilyen a legbutább tagja... Munkamorálját tekintve elvei vannak: kezdetben ez úgy hangzott "vagy egyedül, vagy sehogy" -és mivel soha nem volt problémája a kitartásával, általában bármit tud abszolválni egyedül-, ez mára megváltozott a környezetéhez való alkalmazkodás okán, és átköltötte, miszerint "vagy egyedül, vagy én vagyok a főnök".
Szenvedélyes és hedonista, ami pedig még rosszabb: szenvedélyesen hedonista. Szereti élvezni az életet, már egészen kiskorában ellene ment az „önmérsékletre nevelés” legapróbb szándékának is; nem azon alanyi jogánál fogva, hogy három testvér közül ő volt a legkisebb, így mindent megkaphatott, hanem azzal, hogy addig hisztizett, míg meg nem kapta. Nagyra értékeli a jót, a szépet, sokszor sajnos azt is, amiről tudja, hosszútávon csak ártani tud, de a pillanat hevében annyira jól esik… azt pedig még inkább, hogyha ezekből a dolgokból sok is van. Nem mindig tud megfontolt és mértékletes lenni, különösen nem, hogyha tárgyi javakról van szó -soha nem mond nemet, ha meglát valamit a kirakatban, ami neki egyértelműen kell… gyakran szinte kifolyik a pénz a kezéből; a bátyjának, aki egyedüli mentsvára, valószínűleg több ezer dollárral tartozik, de ha épp utolérné a felismerés, csak elhessegeti egy „mire való a család?” hangzatos felmentéssel. Szenvedélye viszont nem csak a pénztárcáján, sokszor saját magán is túlmutat -vehemens, aki nem csak -de legtöbbször- saját magát igazolja az ügybuzgó hozzáállásával, de bárkit, akit kedvel vagy szeret, háromszor olyan tűzzel fogad a védelmébe. Bár nagyon sok ismerőse van, igazán közeli barátja különösen kevés, akikhez makacs hűség köti, ha örülnek ennek, ha nem. Nem tartja magát különösebben jó embernek, nem is szándéka, hogy bármiféle normának megfelelően rá lehessen aggatni ezt a címkét, de akik a bizalmi körében vannak, megtapasztalhatják, milyen is, amikor nem boss lady-t játszik: törődő, kedves, odaadó, hebrencs, és az oversharing legnagyobb mestere.

2018. május

---

- ... És akkor most mit fogsz csinálni? - ha a kettő közül meg kéne neveznem, melyik volt irritálóbb, a szobára telepedett csend, vagy a barátnőm kényesen sápítozó hangja, mely az előbbit volt hivatott megtörni, egészen biztosan azt mondanám, B. B, B, B! B!!
Válasz helyett csupán egy haragvó pillantást címzek neki, egyértelműen láttatva a magvas, ám egyetlen gondolatot, amibe az utolsó ép idegszálaim kapaszkodni tudnak: halvány lila fingom sincs. A szoba sötétjét csak az ágy fölé aggatott dekorizzók, valamint a laptopom képernyőjén túltolt fényerővel éktelenkedő kép hasítja át. Tessa talán kétségbeesettebbnek hat a félhomályból kitűnő gondterhelt arcával, nyugtalanul mély ráncokba szedett homlokával, mint én… Sőt, egészen biztosan az, ahogy a nemrégiben manikűrözött, tökéletesen formált körmeit rágja. Vagyis a körömágyát, és ebbe a ténybe talán még jobban beleborzongok -nem különbül a szájában pattogó nyál hangjába, ami minden egyes, a bőrdarabkákat szaggató mozdulatnál szétdurran ajkai szélén, előidézve a halántékomon megránduló ideg tikkelését. Cseszd meg magad, mizofónia... Vele ellentétben, aki a másodperc tört része alatt képes volt felsorakoztatni az érzelmek teljes skáláját -nemhiába ő, nem pedig én vagyok a színjátszókör legújabb üdvöskéje- pusztán a csillapíthatatlan haragot érzem; azt, hogy ha bárki a rendelkezésemre bocsájtaná a vicceskedvű barom nevét, gond nélkül keresném meg, koncolnám fel, és tűzném a fejét a Stockton cégérére mutatva, hogy ez a poén ezúttal rohadtul félrement...
- Megkeresem, aki ezt tette, és kinyírom... - a higgadt közönnyel formált szavaknak homlokegyenest mond ellent az eszelős nevetés, amivel azokat körítem; felhúzott vállaim már-már tényszerű beismerésként maradnak a fülem vonalában. Bölcsebben teszi, ha most nem kérdőjelez meg... – Ünnepélyesen esküszöm az élő istenre, hogy ki fogom csinálni! - nem csak az indulat az, ami felkorbácsolódik a vadul pulzáló ereimben -azzal együtt a hangerő is hirtelen ugorja meg a fülnek kellemes decibelszint határértékét (márpedig esti órákban a hálószobákban ideálisnak tekinthető érték nem lépheti túl a 35 dB-t, ugyanis az tartós zajszennyezésnek számít), hogy a szomszéd szobában, de akár még a felettünk lévő szinteken is hallják. Ha akarnak, még át is jöhetnek röhögni egy sort, feltéve, ha nem tették még meg biztonságban a hátam mögött… de ki az, aki ne látta volna, mikor már bejárta az egyetem hallgatói Facebook, Instagram, TikTok, Snapchat... soroljam még, milyen oldalát is?! Csoda, hogy nem kaptam még meg a beidézésemet a dékánhoz...
A montázsként összevágott kép bal oldalán a résnyire nyitott ajtóra illesztett szöveg olvasható: „Gondolkodtál már rajta, hogy szerezhet Jada Thompson mindenből A-t?” A jobb oldal pedig félreértelmezhetetlen és kimagyarázhatatlan, bármennyire is szeretném mindenki értésére adni, hogy "ez nem az, aminek látszik!" Ha valami nem az, aminek látszik, akkor az esetek 99,9%-ában pont az, aminek látszik...
- De… Jada, nem gondol… -
- Mi nem, Tessa?! Hogy nem-e gondolkodtam hamarabb? De, baszki, gondolkodtam, de azt nem sejtettem, hogy Benj… akarom mondani Mr. Davis lesz annyira… - összepréselem az ajkaimat, azt várva, hogy azokra a megfelelő szó érkezzen; mikor rátalálok, egyszeriben köpöm azt barátnőm elé. – ... balfasz, hogy nem tudja, hogy kell bezárni egy tetves ajtót! Ha már professzor, tudhatná, hogy akkor jó, ha kattan a zár nyelve. Nem kell hozzá még csak egyetemi végzettség se! - istenem! Nem szükséges még csak kimondanom se, hogy heves legyen a fohász, amit hanyatt fekve a fejemre szorított párna alól intézek gondolati síkon a megváltó atyaúristenhez. Mert ha létezik, márpedig a családom túlnyomó többsége úgy tartja, akkor most kell, hogy megsegítsen, és én nem leszek rest éjt nappallá téve imádkozni hozzá. Feloldozásért vagy kegyelemért? Én már nem tudom, ezen mi segíthetne, de majd ő eldönti. Úgyis ő a szakértő…
- De legalább jó volt? - bár ne eresztette volna át a kérdést az arcomra applikált többréteg anyag. Bár ne…
A párna sarkát megfogva vágom azt a lányhoz, aki, bár nem gondoltam volna, a lendülettől, miután fél seggel ült csak az ágyon, a földön köt ki. Felegyenesedve pillantok le rá, szándékát se mutatva annak, hogy bocsánatot akarnék kérni tőle. Tespedjen csak ott és fájlalja a valagát!
- Komolyan ez érdekel a legjobban?! - ripakodom rá, és keservemben a két tenyerembe temetem a fejemet. Hogy lehetsz ekkora címeres ökör, Jada Thompson?!
- Ha mást nem mondasz, legalább… -
- Itt hagyom a sulit - jelentem ki szárazon. – Tessék, mondtam valamit. Többet ér a jóhírem annál, mintsem, hogy a hátralévő éveimet ilyen megszégyenítésben csináljam végig…

2023. március

---

- Igazán megvédhettél volna, csak úgy mondom! - a kanapé háttámlájául szolgáló párna, valamint az ülőmatrac találkozásából húzom ki az egyik zokniját -mert miért kell még itt, a nappaliban is az ő büdös szennyesének lennie?!-, és nagyot suhintok vele, hogy kirázzam belőle a ki tudja, talán évek alatt rárakódott port. Vagy bármi mást... A csípőmmel kitámasztott kosárba hajítom a megannyi ruhája közé, amit persze felhánytorgatnék, hogy tulajdonképpen miért is én mosok, ha nekem egy szál bugyim sincs benne?, de nem teszem, mert… mert nem teszem, mert hülye vagyok, azt hiszem.
- És mit kellett volna tennem, hm? - hüvelyk- és mutatóujjával a szemüvege alá nyúlva dörgöli meg az orrnyergét, ahogy magába szakadva áll a nappali közepén. Ez hülye? Az előbb még én voltam az, de úgy tűnik, ragályos.
- Mondjuk bármit, ami több a karba tett kézzel való ácsingózásnál?! - teremtem le okkal, és hozzátenném, joggal. Mert hát nem?! Most őszintén... Miért nem evidens? Miért nem teljesen magától értetődő, hogy ha az embernek van egy barátnője, akivel történetesen együtt is él már lassan fél éve, akkor azt, ha egyet is értünk vele -ami további kérdéseket vetne fel-, nem hagyjuk, hogy a „kurva” ranggal egyazon időben említsék, majd szakadatlanul vihogjanak rajta? Hát ki fog este a kedvére tenni: én vagy ők? Úgy látszik, szerinte az utóbbi, de akkor istenemre mondom, hogy barátkozzon meg a kanapén fekvés gondolatával, és tegyen egy jó derékcsípődés a kedvére!
- De ez nem az én ügyem, Jada… Amit anno hülyeségből elkövettél had ne az én lelkemen száradjon már! Igen, megtalálták a képet. Na és? - tárja szét a karjait, és kénytelen vagyok végérvényesen meggyőződni afelől, hogy elmentek neki otthonról. És még csak nem is próbálja titkolni. – Akkor kellett volna, hogy annyi eszed legyen, nem kavarsz össze a tanároddal. Most meg azért, ami több mint öt éve volt, engem vonsz felelősségre, mert nem védem meg az akkori becsületedet? Képzeld csak, én se értek vele egyet, sőt! De a részed, ezért elfogadom. Azt azonban ne várd, hogy tapsikoljak, és saját magamból csináljak hülyét azzal, hogy pártollak! -
Azt hittem, hogy New York-ba költözni egy új esély lesz. Egy tiszta lap, amire a NYU-n kezdhetem el írni a történetemet, ami majd egykoron jó köszönőlevél lehet a szakmába, a filmgyártás krémjébe és elitjébe… Valahogy mindig bennem volt a feszültség, az érzés, mintha egy bennmaradt levegő szorítaná a tüdőmet, mégse hittem volna, hogy ténylegesen utol tud majd érni minden, amit Atlantic City-ben elkövettem, és úgy gondoltam -reméltem-, hogy ott is hagytam. A tény azonban csak saját magát igazolja: ami egyszer felkerül az internetre, az ott is marad. Bár leszedették és megrovásban részesítették azt, aki visszaélt a fotográfiával, de a modern technológia és a screenshotok világában -ami nem, nem csak arra jó, hogy a barátunk orra alá tudjunk dörgölni akár két évvel ezelőtt elejtett fél mondatos bántásokat is, mint most kiderült- gyorsan kapnak szárnyra az infók. Épp elég, ha innen valaki ismer régi Stockton-os hallgatót, és nekem meszeltek. Íme!
- Ezt te se mondhatod komolyan, Gael… - hitetlenül kergetőznek a gondolatok a fejemben, mielőtt a legabszurdabb, legnevetségesebb ellenvéleményt szolgáltatom neki. Az egész testtartása, az, ahogy az orrcimpái kitágulnak, ahogy kapkodja a levegőt, a hibáztatás, ami fröcsög a hangjában mind-mind őt igazolják. Én meg állok előtte, kettőnk közt a kanapéval, és szorongatom a szaros gatyáival teli ládát a kezemben. Ez az egész nem én vagyok…
- Te mondod mindig, hogy „nincs szükséged férfira”, és „azért vagy, mert akartalak, nem azért, mert kellettél”. Most akkor hol van ez az átütő feminizmus, ha ilyenkor a barátod kellene, hogy a segítségedre rohanjon? - igaza van… igaza van, de mégis… fáj. Fájnak a kíméletlen szavai, fáj a szembesítés, fáj, hogy az övé a pont, és fáj, hogy mindezek ellenére, ha visszapillantok, azt akarnám, hogy így legyen. Pedig mikor gondoltam én utoljára meghatározónak azt, hogy egy férfi mit gondol?...
A kosár hangosan puffan mellettem, ahogy lefejtem róla az ujjaimat. A szemem sarkából látom, ahogy megrezzen, de nem nézek rá, mikor elhaladok mellette.
- Most mit csinálsz? - töretlen vehemenciával egészen az ajtóig menetelek, amit nem kisebb lendülettel, mint ahogy megérkeztem idáig, szélesre tárok -ahelyett azonban, hogy én lépnék ki rajta, elállok, hogy utat biztosítsak neki.
- Menj el -
- De Jada… -
- Menj el, baszd meg! - rivallok rá, mit se foglalkozva azzal, hogy az erélyes utasítás visszhangja a folyosó falairól pattog vissza. – Itt hitegetsz pár hónap híján két éve! Elvárod, hogy támogassalak, amit meg is teszek, mert annyi önbizalom nem szorult beléd, mint egy elhalt hajszálamba, erre mikor egyszer, egyetlen egyszer azt kérem, hogy állj az én oldalamra, beközlöd, hogy ez is az én hibám? Hogy megvetsz azért, mert egyetlen alkalommal hibáztam?! Mondod ezt, miközben a ki-tudja-milyen foltos fecskéidet mosom, minden nap kinyalom a lakást, épp csak a seggedet nem, majd főzök, esetleg hazafelé hozok neked kaját, hogy véletlen se szenvedj semmiben hiányt? Elvégre anyuci pici fia ehhez van szokva. Gael, az ilyen fellengzős kis pöcsöknek, mint te, csak megszületni volt nehéz, de hogy egy sikeredet se magadnak, hanem azoknak köszönheted, akik egyengetik az utadat, mert máskülönben azt se tudnád, merre vagy arccal előre, az is biztos! Szóval tedd meg nekem azt a szívességet, ne kelljen harmadszor mondanom, hogy húzzál ki az ajtón, mielőtt úgy tartaná kedvem, hogy a kanapéba kövült zokniddal verlek agyon! Többé látnom se kelljen! - a hangom ide-oda szánkázik, egy egész érzelmi mélyrepülést írva le vele, aminek, ha nem mozdítja a csülkeit, márpedig nagyon úgy tűnik, nem teszi meg, lesz még hova süllyednie. Lépteim ereje alatt döng a padló, ahogy közelebb igyekszem, és a lapockájánál fogva kezdem kifelé taszigálni. Egy szemernyi bűntudatot vagy megbánást se érzek, mikor a küszöbön rácsapom az ajtót még azelőtt, hogy meg tudna szólalni. Felszabadultan vetem a hátamat a fának, lehunyt szemmel adva át magam az örömnek, ami egy szárba szökkenő mosoly formájában jelenik meg az arcomon, mígnem…
Az agyamba tóduló felismerés által pattan fel a szemhéjam, és válik haragossá az ablakon át jobb híján Manhattannek címzett pillantásom.
- Ó, hogy… - szusszanva lépek el, és fordulok meg a zárra meredve. Nem hiszem el… Finoman fordítom el a gombkilincset, és épp csak annyira nyitom ki a bejáratit, hogy gond nélkül rálássak, ő pedig rám. Nem ideges, csak a vállát a félfának vetve áll ott, felsőbbrendűen, lekezelő, diadalittas félmosollyal… Rohadna meg.
- Ez a te lakásod… -
- Igen -
- Igen… - ismétlem utána. Merthogy az anyjáék vettek neki egyet. Én meg a kolit is lemondtam miatta, amit apuék ímmel-ámmal, de beleegyezve, miután felajánlottam, hogy majd az egyéb megélhetésemet én finanszírozom, fizettek. Nagyon jó… - Akkor én most… - mutatok a kabátomra, majd utána az ajtóra, ő pedig áll ott, és bólogat. A szeméből ordít a tudálékosság. Kinyomnám. Mind a négyet.
- Igen -
- Igen… - magamra penderítem a koptatott, barna bőrkabátomat, a táskámat a kezembe fogom, és megköszörülve a torkomat furakodok ki mellette, felszegett állal, büszkén -nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy akárcsak egy porcikám is őt, vagy a felettem való győzelmét igazolja. Bármennyire is tudom, az volna a normális, ha undorító, takonyfolyós bőgésben törnék ki, mégse jön egy könnycsepp se a szememre. Zaklatott és feldúlt vagyok, ahogy a zöld főbejáraton át a járdára vezető lépcső tetején szobrozok, kikeresve a bátyám telefonszámát. – Mitchell?... Szia! Emlékszel, amikor azt mondtad, hívjalak, ha bármi kéne?...

2023. augusztus

---

- Szóval ez… az?... - Mitchell a kezében tartott dobozzal megrökönyödve torpan meg a küszöb előtt, mintha legalábbis felszórták volna sóval azzal a reménnyel, hogy az majd kint tartja a gonoszt… vagyis hát, jelen esetben bent, mert az arcára van írva, hogy a rontás egyértelmű jeleit véli leolvasni a -hadd ne mondjam, nem éppen bizalomgerjesztő- falairól a lakásnak. De legalábbis azét egészen biztosan, hogy nem, hogy tisztasági festésre, de egy alapos penészírtásra is igencsak rég került sor… Hát, szó se róla, nem egy Hilton, de ez is épp, hogy nem lépi túl a büdzsémet.
- Ez! - a legőszintébb kamu-mosolyt erőltetem ajkaimra, és valósnak nem mondható, de egy, a részletekre soha nem koncentráló férfinak -még jó, hogy orvos, egyébként…- tökéletes megvezetésül szolgáló lelkesedéssel perdülök a sarkamon, ahogy az asztali lámpámat, és az egyéb íróasztali holmikat felsorakoztató tárolóval beljebb oldalgok. Nem szép, ellenben csúnya, és bár mondhatnám, hogy „legalább az enyém”, azt hiszem jobb nem ezzel dicsekedni -még nem kizárt, hogy én is inkább csukott szemmel fogok közlekedni, csak ne kelljen ezt látnom. A lepattogzott festéket, a sarkokban telepet vert penésztanyát, az ósdi bútorokat, az itt-ott hiányos parkettát, a koszt, amit szerintem már egyetlen tisztítószer se tudna lehozni, csupán egy bontógolyó… kár, hogy ezek legtöbbjének még szaga is van, de legalább helységenként változik, így, ha kedvem is támad világtalanként bolygó hollandit játszani, pontosan tudni fogom, merre bóklászok éppen. Nevetséges... Valahogy anno nem ilyen körülmények között képzeltem el a huszonhat éves énemet, de mégis ki vágyna erre a jóhiszeműen odaígért siker ellenében? Lakótársakkal osztozkodni, egy, valamikor a kilencvenes években már kiszuperált East Village-i lakáson, csórón, alapdiplomával, mégis a szakmámon kívül egy semmirekellő kifőzde felszolgálójaként… Micsoda karrier, anyuék igazán büszkék lehetnek rám! Nem baj, három projektjükből végül is csak egy fuccsolt be -Nevaeh és Mitch megadják nekik azt a látszatot, hogy nem velük volt a hiba, ugyanakkor jobb lett volna időben megállni, mielőtt világra hozták az antikrisztust.
- És hol találtál rá épp erre? Valamelyik sikátori hobo ajánlotta, mint hajléktalanszállót? -
- Haha… - a szememet forgatom felé, míg a kanapé karfájára teszem combommal megtámasztva a kartondobozt.
- Bár igaz is, még azok is jobban néznek ki… -
- Te már csak tudod… - prüszkölöm. - Szóval… - intek felé, ha nem is mondva ki, de a szükségesnél jobban érzékeltetve, hogy „ha meghallgatnál…”, - múltkor beszélgettem az egyik törzsvendégünkkel, ő mondta, hogy van egy ismerőse, akinek egy haverja épp lakótársat keres, miután az elődöm, hát… talált jobbat… - szusszanom az utóbbi szavakat; jobb is, ha nem egészen érti -mintha legalábbis lenne rá reális esélyem, hogy eltussoljam előle, mennyire szar a helyzet. Az utca sarkáról már ki lehetet szagolni, hogy valami rohad, és nem biztos, hogy akarom tudni, a hűtőben, valamelyik ficakban, esetleg a falakban…
- Ennél jobbat? Kizárt! - cukkol, én meg a legkifejezőbb reakció gyanánt fancsali mosollyal ragadom meg az egyik párna sarkát, és hajítom hozzá, végignézve, ahogy az éppen csak bekacsintó Nap fényében porfelhőt hagy maga után a röppályán, és szinte gombafelhőt generál, ahogy becsapódik Mitch mellkasán. Azonos az arckifejezés, ahogy mindketten beharapott ajkakkal, felvont szemöldökkel meredünk a másikra, és még így is tudjuk: valószínűleg ez még mindig a jéghegy csúcsa.
- Eddig is komolyan gondoltam, Kiara, hogy nyugodtan maradhatsz még nálunk, de ezek után… -
- Te talán igen, de a nejed nem osztotta a véleményed - hisz lakva ismerszik meg az ember, nem? Csak ennek köszönhetően tudhattam meg, hogy a sógornőmnek még mélyebben van a karó a valagában, mint azt gondoltam. Upsz… - Forgathatod a szemed, de te is tudod, hogy igaz! Öt hónapot dekkoltam nálatok... még egy nap, és kitépjük egymás haját - feddőn bökök felé a levegőben, a kartámaszról a földre téve a dobozt, hogy annak a helyére nehezedhessek, és még épp elkapom, ahogy a „forgathatod a szemed”-re újból azt csinálja. Elmosolyodok. - Mitch, megleszek. Tényleg!... Mind tudjuk, hogy az egyetemista évek nem a luxusról szólnak, és hát… na, ki tudja! Még akár jó is lehet! - tárom szét a karjaimat jobban hitegetve magamat még nála is; az arcát fixírozva tudom, ő se hiszi el, de én talán még kevésbé… Szinte hallom a távolból Morgan Freeman hangját: "de nem lett".
Morgan Freeman-t egy élesen vijjogó ajtónyikorgás kíséri, mintha nem is a térleválasztás, hanem az idegesítő hangadás lenne a rendeltetésszerű feladata. A minden négyzetcentijén tetovált, félmeztelen srác a szemét dörgölve csoszog el kettőnk közt, ügyet se vetve ránk -Mitchell felfelé ívelő szemöldökének mozdulatával egyidejűleg nyújtok el egy kényszeredett mosolyt az arcomon. Mert jó lesz ez, mondtam már?
- És mit akarsz ezzel bizonyítani? Vagy kinek? -
Fogaim közé csípem nyelvem hegyét, mielőtt az első kéretlen gondolatom legurulna róla… Mellkasom elé font kezekkel utasítom vissza a kérdését, és hihetnénk, azért, mert valótlan, pedig közelebb nem is célozhatott volna az igazsághoz. Bekaphatja…
- Inkább te bizonyítsd nekem, hogy nem tunyultál még el, és fel tudsz hozni még pár dobozt az ötödikre! - élcelődök, ahogy ellökve magamat a támaszomtól megpaskolom a vállát, és sietve lépek el mellette. Nem itt, és nem most fogjuk ezt megbeszélni…
- Ha már úgyis mentek le, vidd már le a szemetet! -
- Baszd meg, Ricky!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Melletted aztán nem árt az embernek felkötnie a nadrágját, mert te teszel róla, hogy ne könnyítsd meg mások dolgát, ha éppen ők sem teszik meg neked ezt a szívességet.  
Tipikusan az a személy vagy akivel szerencsésebb jóban lenni, mint ellene, habár az első kategóriát azért ki is kell érdemelni. Nem adod könnyen a bizalmadat vagy úton-útfélen a kedves szavakat, hisz semmire sem mennél vele. Határozott véleményed van a világodról vagy a környezetedben élő emberekről és aki nem tudja ezt elviselni, annak mindig ott a lehetősége lelépni.
Nagyon tetszett, hogy ennyire részletesen írtad meg a jellemedet és bírom a kishölgy stílusát is.    Manapság amúgy sem árt, ha létezik olyan, mint te, aki megmutatja másoknak hol a helyük, ha ők nem képesek azt maguktól felfogni.
Igazán szépen fogalmazol és szívesen olvastam volna még a történeted. Épp ezért (is) kívánom, hogy a továbbiakban sok játékkal legyen még lehetőséged színesíteni a játékteret vagy felkavarni egy kicsit mások életét. Örülök, hogy olvashattalak!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!