hard, i know

Hunyorogva próbálom nem csak a szemeimet, de a zárlatos agyamat is hozzászoktatni a fényekhez, Jada harsogásához, végső soron pedig a kétségbeejtő tényhez, hogy a redőny, és egyéb árnyékolási lehetőségek hiánya továbbra is az én lustaságomat igazolja. Azok úgy az évek során, mintha… elmaradoztak és elfelejtődtek volna. Pedig csak egyszer kell kommunikálni a főbérlővel, ráadásul bőven van létjogosultságuk, még ha ő a kezdetekben finnyogott is miattuk… „minek az, pucéron akarsz rohangálni?” És mi van, ha igen?! De nem is csak arra az esetre kell, ha nekiiramodnék éjjelek évadján egy szál pöcsben lófrálni, hanem az elmúlthoz hasonlóan túltolt éjszakákat követően jó lenne, ha nem jelentene problémát a létezés, és nem érezném szükségét – csak kurva lusta vagyok még ehhez is - hogy az orromra pöccintsek egy napszemüveget. Lakásban amúgy is, hogy nézne ki?
- Nem is találkozunk olyan sűrűn... – dünnyögöm az orrom alatt sértetten, arrogáns kis grimasszal keresve meg a tekintetét. Ha mégis egy időben tartózkodnánk egy légtérben, akkor csak a háta közepét látom és a tarkóját, mikor ki iszkol az ajtón, mintha egyetlen célja lenne: az előtt távozni, hogy hozzá szólnék vagy találkozna a tekintetünk. Ezért is köszönök sokszor csak az ajtónak, miután berakja maga mögött... Vagy Jada hűlt helyének intek, legalább az én lelkiismeretem tiszta, hogy megpróbáltam.
A pimasz horkantást hallva rosszallva vonom össze a szemöldökömet, és szeretném megkérdezni, hogy mi szórakoztatja ennyire; az, hogy képtelen vagyok két kurva szót úgy kimondani, hogy ne törjön bele a nyelvem, az ábrázatommal van baja vagy a tagadhatatlanul komikus szóhasználattal? Bár...amennyit látok a homályos arcvonásaiból, arra tippelek, hogy ez így együtt egy kellemesen komikus kombináció.
- Szerintem bőven adtok okot rá és nem kell magyarázzam – támasztom meg a fejemet a tenyerem élével, ügyelve arra, hogy a hajam azért, ha egy mód van rá, ne kapjon lángra az ujjaim közé fogott csikktől. Nem azt mondom, hogy kivétel nélkül az összes nőneműt elviselhetetlennek vagy túl bonyolultnak tartom, - kicsit talán mégis - egyszerűen vannak azok a fajták, akik… mondjuk ki, akik értelmesebbek annál, amit mi feltételezünk róluk. Ilyenkor pedig érvényes, hogyha egy nővel vitázol, két lehetőséged van: vagy neki van igaza, vagy neked nincs. Márpedig amióta Jada és én egy fedél alatt élünk – már nem is tudom mióta - két ujjam elég lenne, ha össze akarnám számolni, hogy hányszor volt nekem igazam, vele szemben. Ám az is tény, hogy engem jobbára csak a vita heve, a vérmérsékletem lelkesít és szít, valamint a ténye annak, hogy van valaki, akivel jól végig lehet morogni x percet vagy néhány órát. Csak az ostoba férfiúi büszkeségem visz bele ezekbe a sokszor eredménytelen és lealjasító küzdelmekbe, semmi más. Ami megint egy tény, hogy ehhez jó nagy ökörnek – az én esetemben mazochistának - kell lenni… de talán az élvezet is közre játszik, hiszen nincs még egy ember, aki úgy belém tudna- és tud is állni, ahogy azt ő teszi. Elkényeztetett már az emberiség azzal, hogy megfutamodnak minden szemmel verésem alkalmával… de ez a csaj baszd meg! Csak úgy pattog le róla minden rosszalló, vagy „pusztulj meg” pillantásom. Azt hiszem ezt meg élvezem.
- Jó! – Lendítek egyet a kezemen, hogy kevesebb, mint több sikerrel belé fojtsam a szót, mielőtt a büszkeségembe tiporna. És csak megteszi, az agyamban pedig le is állnak az éledezőnek tűnő fogaskerekek. Nagy sóhajjal dörzsölöm meg az arcomat, a csikket pedig a hamuzó peremén lévő kis mélyedésbe illesztem. Nem szar, másodszori próbálkozásra sikerül is. – Azt aláírom, és soha nem is tagadtam, hogy lusta disznó vagyok. Kényelmes... – javítom ki magam, lopva felé pillantva, mintha a reakcióját várnám. De bezzeg, ha nem a házimunkáról van szó, akkor dolgozok, mint a kisangyal – viszont hülyének nem tartom magam. Már… attól függ, hogy mit értünk az alatt, hogy hülye - főleg, hogy ő együgyűként jellemez, bár ez esetben egyre megy. Mégis kap egy magaslabdát, amin keresztül szabadon szapulhat, úgyis olyan jó benne, én meg nem vagyok kifejezetten ellenkezős kedvemben. Viszont, ha az önpusztítás, túlhajszolás, maximalizmus, önártalmak ide tartoznak, akkor, be kell látnom, hogy tagadhatatlanul az vagyok. Hülye. Egy címeres ökör. Mégis, ha az agyi és az élet kérdéseiről van szó, akkor kikérem magamnak a rágalmazást!
A gumikesztyű szót hallva megforgatom a szememet, majd a megállás nélkül füstölgő csikkért nyúlok, és elnyomom azt. Mintha korábban nem tudtam volna megtenni. – Túl van értékelve. Folyik víz a csapból, ha összemocskolod a kezed, megmosod – aztán nem így működik ez akkor, ha maró vegyianyaghoz nyúl az ember vagy olyan tisztítószerhez, aminek a szúrós szagát napok múlva is magunkon hordozzuk még. Halk kis sóhajjal vezetem végig a tekintetemet a konyhán, majd a nappali látható részén: ha Nancy ezt látná, kitagadna.
- Tényleg rá kell feküdnünk a takarítás kérdésére… ez nem állapot - mondom mindezt úgy, hogy az eddig egészen élettelennek és ridegnek tetsző hangomba némi szórakozottságot csempészek, mintha Jada se tenne semmit annak érdekében, hogy ne cipeljenek el bennünket reggelre a patkányok vagy a hangyák a hátukon. Nem mondom, hogy a környék amúgy ezt nem tenné lehetővé…
Megköszörülöm a torkomat.
- Legalább megoldódna a rend és a takarítás kérdése. Többet nem fájna miatta a fejed – tápászkodok fel a székről, a hűtőhöz bukdácsolva egy behűtött palackos vizet veszek magamhoz, míg fapofával végig hallgatom őt. Kérdőn széttárom a karjaimat. – Nevettem talán? Nem. Komolyan. Az, hogy most ilyen az ilyen, meg a „jól funkcionálás” is döcög egy kicsit, az egy dolog. Hosszú volt az éjszaka. Majd… lesz ez jobb is, lazább is, úgy öt…hat… sok év múlva – ülök vissza az asztalhoz egy halk nyögéssel –… amúgy meg ennék én, ha lenne rá érkezésem, de egyelőre el se jutok sokszor még a kaja gondolatáig se – és nem csak azzal van probléma, hogy tényleg nincs lehetőségem arra, hogy leüljek két bödön csirkeszárnnyal és egy ültő helyemben betoljam az egészet. Sok a meló. Mondhatni rengeteg, főleg amióta Remington a szárnyai alá vette a csapatot és beindult a fesztivál szezon…. de mégse annyi, hogy ne tudjak betolni legalább egy hotdogot. Egyszerűen hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy vannak olyan szükségletei is a testemnek, mint az evés. Minden más jobban csúszik, főleg folyadék formájában. – De elfogadok minden jellegű tanácsot, ha már felcsaptál dietetikusnak.
Lomha mozdulatokkal tekerem le az üveg kupakját és emelem a számhoz néhány korty reményében… a semmiből jövő csapkodásra és Jada hangerejére viszont megugrok, ujjaim szorosabbra fognak az üvegen, így az abból kirobbanó hűtőhideg víz az ölemben köt ki. Többek között ott. – Jada!? Mi lenne, ha kicsit visszavennéd a rohadt hangerőt és a hirtelenkedést? – Lesek rá sziszegve. - Nagyon hálás lennék érte, köszönöm! – Morgom lassan – inkább az ijedtségtől és a hidegtől - végre érthetően formálva a szavakat, majd magamhoz veszem a másik szék támláján árválkodó rongyot, hogy felitassam a lába kelt vizet.
- Higgadj le. Ne légy ennyire kritikus… - kezdek bele, de egy pillanatra se emelem rá a tekintetemet: látványosan, csak és kizárólag az ölembe ömlött víz felitatásával foglalkozok. – Ne a hibákat keresd mindig a másikban, vagy csak szard le, mert olyan, amilyen. Te se vagy kevésbé rémes. És csendben megjegyzem, nem te fogsz rendre nevelni, ha eddig nem ragadt rám, vagy nincs kényszerem arra, hogy rendezzem a környezetemet – azért a szobámat, ha látná, lehet zavarba jönne a katonás rendtől. -  Nem vagy az anyám. Meg talán mosolyoghatnál egy kicsit többet – rajzolok a levegőbe egy kis görbét. – Lehet többször kellene kimozdulnod… tudnék javasolni néhány koncertet is, akár… - halk nyekergés szakít félbe, majd egy borostyánszín szempár kíváncsiskodó pislogása próbálja felvenni velem a szemkontaktust az asztal alól. Két kis mancsa a konyharuha csücskén lévő papír után kapdos. – Hát te hol jártál eddig? – Gügyögöm a fekete-fehér ördögnek, mire ő újabb nyávogással reagál. – Adtál neki reggelit? Nézzed meg, csont és bőr! – Nyalábolom fel a földről a pohos kis testét, és magasról szarva rá, hogy belefogok fulladni a szőrfelhőbe, amit ereget magából így a berobbanó jó idő örömére, megölelgetem. Nem… nem csont és bőr. Dagadt.
Csak ezután orvosolom a tűzhelyt illető problémákat a bájos hölgykoszorúmban, Jada rosszalló- és a Cica kíváncsi tekintetének kereszttüzében. Fújtatva rázom a fejem.
- Mert engem nem érintett! De jól van, nyertél! Beszélek végre vele… csakhogy tutira megsüljenek a madaraid. Még miattam halnál éhen…
Az újabb fitymáló „hülye vagy te fiam!” megjegyzése el se jut hozzám, csak birizgálom a macska farka végét, míg az térfigyelő kamerát játszik az ablakban.
- Jól van… kössünk üzletet, ha már ennyire félted az iszákos, éhező seggemet. Főzz úgy akár döglött csirkét, akár zöldet, bármit, hogy nekem is jusson belőle, hogy még csak véletlenül se legyen lehetőségem éhen halni melletted. Nehogy a lelkeden száradjon, ha egyik reggel összeaszott múmiaként találsz rám a szobában. Én cserébe megjavíttatom a sütőt, megnézetem a vizet, szereltetek fel redőnyt. És nyilván fizetem a rám eső részt – szemtelen vigyorral billentem félre a fejemet. Szerintem hülye lenne belemenni, talán tartok is tőle, hogy a dajkám legyen, arról nem is beszélve, hogy nem azért költözött ide, hogy engem etessen és életben tartson. Nem is várom el tőle… de ha már ekkora szája van…
Az „úúú”-ra nem csak én fosok be – mi ez a hirtelenkedés és hangoskodás egész nap, baszd meg?! – de a macska is kis híján az utcán köt ki ijedtében.
- Mi van? Mi bajod van neked? – nyúlik el a képem. – Futni?! Persze, majd mindjárt eldobok mindent és rohanok... Tudod, vannak a „fuss, ha futni látsz” emberek. Na az én vagyok – függetlenül attól, hogy kölyökkoromban is jó voltam a legtöbb sportból, amit kipróbáltattak velünk az iskolában. Sportos ember lennék – talán – de nem úgy nevelkedtem és épp elég az, amit a színpadon annak szélei között rohangálok. Bár tény, hogy kaja hiányában még ez is sok.
- Nehéz elhinnem – dőlök hátra mellkasomon karba tett kezekkel. – De, hogy erre még meg is esküdj, na az nagy bátorság. Mi lesz a következő? Menjek edzőterembe is? – Megdöbbennék, ha idővel kiderülne, hogy tényleg szükség lesz rá, főleg, ha esetleg beindulna a szekér és napi szinten tolnánk a koncerteket egymás után. Érdekes lenne, ha a harmadik után már lógna a belem, az ötödiken meg csak vonszolnám magam A-ból B-be.
Néhány percnél tovább tartom rajta a szememet, mint az szükséges volna, mire leeresztő lufiként kifújom a levegőt.
- Remélem nem ma akarod kezdeni… - utalok az inkább szánni való, mint bármi másra alkalmas valómra.

to: @K. Jada Thompson
I WILL GO TO A PLACE WHERE MY DREAMS HAVE THEIR WAY AND THE STREETS ARE ALL LINED WITH GOLD; WHERE THE FORTUNES OF FAITH ARE NOT LOCKED BEHIND GATES LIKE THE STORIES THAT WE'VE BEEN TOLD. FOR SO LONG LET ME GO, I KNOW HEAVEN'S GOT A TELEPHONE AND I WILL CALL HOME WHENEVER YOU LIKE, WHENEVER YOU LIKE.

Ricky & Jada

I know I’m gonna figure it out, I just have to panic first! It’s part of my process!

– Csak minden második nap – hetykén rántom meg a vállam –, de miután az érzés kölcsönös, nem fogom magam zavartatni miatta – oké, az utálat nyilván egy erős – bár nem feltétlen alaptalan – kifejezés, de valljuk be, szükségtelenül megnehezíti azt, hogy fenntartások nélkül ki tudjam jelenteni, kedvelem. Határozottan nem tesz jót neki, se a renoméjának ez az együtt élés dolog… már persze, ha vagyunk olyan engedékenyek, hogy az általa folytatott életstílust ekként csúfoljuk, mert hát... na... Csak nézzünk rá.
– Kisanyám? – pimasz horkanással ismétlem utána; összepréselt ajkakkal a legnagyobb jóindulatom jeleként, hogy azért lássa, kivel van dolga, mégiscsak lefojtok egy nevetést, és hagyom érvényesülni. Mert én ennyire jófej vagyok. Néha. – Ti ezt már szükségtelenül túlbonyolítjátok, nem gondolod? – nem, persze. Ha már most fejtette ki, hogy azt mondja, amit gondol, és azt gondol, amit gondol, és… meglepő fordulat, de egyáltalán veszi a fáradtságot, hogy gondolkodjon. Jó, hát tény, nem magasröptű filozofálások ezek, de a semminél így is több, másnaposan pedig? Vagy aznaposan, részletkérdés... na, úgy meg aztán végképp becsülendő teljesítmény. – Hát figyelj… – visszaigazítok pár, a tarkómon elkószált hajszálat a rögtönzött kontyomba, mielőtt felfújva az arcomat lemondón ereszteném le a karomat. – Amiről mi most éppen beszélünk… beszélni próbálunk, szerintem nem a nemiség kérdését feszegeti, hanem az intelligenciáét. Az, hogy, ahogy te is mondod, folyik ki a szemét a kukából, és ezt te nem tudod összekapcsolni azzal, hogy lusta disznó vagy, hát… kisapám, mondhatod, hogy azért van, mert pasi vagy, de akár azt is, hogy, nem is tudom… együgyű? – járomcsontomon mozdulnak arcizmaim, akaratlanul is kérdőn húzom össze a szemeimet, úgy hunyorítok felé. Az egyenletbe egyébként, ha őszinték akarunk lenni, nem ártana részemről is egy kis korrekt önismeret, mert az én „takarításaim” után se lehetne nyugodt szívvel enni a padlóról – mondjuk, ha az bizonyítana bármit is, én megtenném –, és a rend is sokkal inkább egy rendezett káosz, semmint patyolat, de… ha már egyszer nem én vagyok a legrumlisabb lakója egy háztartásnak, becsületbeli ügyemnek érzem, hogy az ebből fakadó elvárásaimnak hangot is adjak. Az vesse rám az első követ, aki nem pont ezt csinálná a helyemben!
– Fasza! Biztos találsz majd hozzá gumikesztyűt is, már ha… tudod, merre keresd – én a helyében speciel a bevásárlóközpont megfelelő polcán kezdeném a kutatást, és a tisztítószerek felé őgyelegve folytatnám. Nagy tétet mernék rá tenni – vagyis hát a fizetésemet, ami egy átlagosan élő amerikai ember keresetével párhuzamba hozva nem nagy tét, de nekem minden vagyonom –, hogy az az egynéhány flakon, amit a beköltözésemkor volt szerencsém megtalálni a fürdőszobaszekrény és konyhaszekrény viszonylatban, nem az ő közbenjárásának köszönhetően kerültek oda, szóval legfőbb ideje, hogy hozzájáruljon a kétszemélyes lakóközösségünk közös érdekeihez.
– Hűha! – elkerekített szemekkel, a vakmerőségére nézve elismerően bólintok. – Azért legközelebb, ha ilyen nagy kijelentést teszel, figyelj már rá légyszi, hogy odakint álljunk. Ott legfeljebb az ég tud ránk szakadni, nem pedig a felettünk lévő öt emelet – kézfejeimet egymás fölé pakolgatva demonstrálom a panel ránk tornyosuló szintjeit. – Várj, te ezt most… komolyan kérdezted? – hüledezve pihegek el egy halk nevetést. – Te, aki kábé a holttestedet vonszoltad ki most is, annyira nem állsz a lábadon? – akár kedvesebben is végig nézhetnék rajta, mint ahogy teszem, de az orromat marja az alkoholos kipárolgásának szaga, szóval örülhet, hogy csak fintort kap, nem a reggelim tartalmát az ölébe… – Amint több kaját viszel be a szervezetedbe, mint piát, visszatérünk rá… de ki vagyok én, hogy ítélkezzek – sóhajtom egymásnak döntve ujjbegyeimet. Egyes emberek, ahogy azt a közhiedelem tartja, kiélik kicsapongó vágyaikat az egyetemen, kizüllik magukból, amit ki kell, mondanám, hogy tanulnak is, de minek, ha az esti ivással úgyis a WC-n húzzák le a full taccsra tett agyuk rövidtávú memóriájának túlcsömörlött kapacitását a gyomortartalmukkal együtt? Így vagy úgy bezsebelik a diplomájukat, igaz, egy tárgyra se fognak emlékezni, ami mellett jegy szerepel az oklevélben, ellenben arra igen, hogy a vodkát nem különösebben éri meg multivitaminnal keverni, de mit számít? Lediplomáztak, tehát felnőtt, felelős emberek! Egy-két éven belül el is kezdenek úgy viselkedni, ha megtanulnak azonosulni a reality-shockkal... És akkor itt van Ricky.
– Na! – mint akinek felettébb jó ötlete támadt – nem –, lendületből csapok a konyhapultra – és persze csak szolidan, igyekezve nem túl nagy feltűnést kelteni vágok elégedett pofát, ha ez Ricky-nek és a vele kéz a kézben járó másnapos fejfájásának kellemetlenséget okoz. – Mert akkor milyen képet kéne vágnom az élethez? – mutatok rá kérdőn, ujjaim közben a kávésbögrém fülébe csimpaszkodnak. – Ha már ennyire nagyon szeretjük egymást kritizálni, hadd halljam! – nem is csak, hogy ennyire nagyon szeretjük egymást kritizálni, tulajdonképpen másból nem is áll kettőnk kapcsolata. Ez legalább egy biztos és kiapadhatatlan forrása a mi utálatos kötelékünknek.
Lábfejemet a szék lábába akasztva húzom azt ki és huppanok le rá, lényegesen gyorsabban és dinamikusabban, mint ahogy a nyikorogva-csikorogva előadott produkció történt.
– Az lehet – volt már, hogy egyetértettem vele bármiben is? Nincsenek róla emlékeim. – De te élsz itt régebb óta, te nem szóltál még mindig a főbérlőnek, szóval a te hibád! – "nem én hozom a szabályokat!", üzenik kezeim, ahogy kitárom a karijaimat, hátra dőlve, mint aki nem csak, hogy elégedett a válaszával, de tudja is, hogy jól végezte a dolgát. Alantas vigyorral nézek rá a bögrém pereme felett. Egyszer ki fog nyírni álmomban...
– Tudom, hogy nem te vagy a legélesebb kés a fiókban – beismerőn lendül felé a kezem; csak az agyát húzom, na! –, de ha tudsz valamit, akkor azt ismerd be! – célzok itt azokra a bizonyos hormonális okokra. – Neked az ideális étkezési szokás, barátom, egy meglévő étkezési szokás lenne. Te csak úgy, tök mindegy, hogy mit, de egyél, meg... Úúú! – dobbantva egyet-kettőt a lábaimmal, fellelkesült ficánkolással dőlök előre mélyen támaszkodva meg az asztalra fektetett karjaimon, épp, hogy nem ejtve bele az államat a kávémba. – Gyere velem futni! – nem csak, hogy ajánlom, kijelentem. – Jó, mondjuk neked először olyan kaják kellenének, amik összetett szénhidrátokban gazdagok, meg, hogy többet vigyél be, mint amennyit felhasznál a szervezeted, de rohadt jót tenne az állóképességednek! – oké, színpadi ember, van fogalma róla, hogy mit jelent ott rohangálni az egyik végéből a másikba, de... na... azért, gondolom én, nem mondana nemet egynéhány kiló plusz izomnak. – De kajak! Jó lesz! Eskü!

To: Jada

“The only certainty is that we never know what tomorrow holds.”

Amikor naivan már épp elhinnéd, hogy talán ez egyszer beadja a derekát és nem szívja tovább a véred, mint egy rohadt pióca, akkor jön a baszd a kurva anyádat és szenvedj még egy kicsit, ha már megint ilyen állapotban evett haza a fene... Én pedig köszöntem szépen a rikácsolást, nem fáj eléggé a fejem, nem akar két percenként kifordulni magából a gyomrom, aminek nem mellesleg ha így haladunk, tényleg ő is a szemtanúja lesz. Amúgy meg örüljön neki a baszatlan picsája, hogy nem kellett megint összevakarnia valahonnan, és az én két saját kis virgácsomon botladoztam el hazáig. Valószínűleg a részegek védőszentje is velem tartott; se egy folt, se egy horzsolás… bár erre még nem vennék mérget, jelenleg arról se vagyok meggyőződve, hogy a fejem az enyém és tényleg a nyakamon van.
Hogy hogy sikerült megint így lealjasulni? Volt egy koncert… a többi már történelem. Nem élek szent életet, de ha már egy életstílusnak hódolok - idejét se tudom, hogy mióta - pont úgy, mint ím nevezett szent asszonyunk mellettem, aki az egészségre tette le a voksát meg a csirkecombokra, akkor azt rendesen csinálom. Nancy azóta is szeretné elhinni, hogy idővel majd benő a fejem lágya és felhagyok ezzel az őrült életmóddal, de túl sok az olyan külső tényező, amitől ez nemhogy jobb, csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. Én pedig ahelyett, hogy irányba állítanám magam, mert nem ártana megélni legalább a harmincat – 27 évesen megdögleni csak akkor buli, ha vagy valaki -, inkább a saját sírom felé vezető út kikövezésével foglalatoskodok. Egyelőre ez tűnik a biztosabbnak... ez van.
Összeszorított szemekkel és állkapoccsal próbálok minél távolabb húzódni tőle, így remélve a csendet – ne legyünk nagyravágyóak, ha csak halkabb lenne, már elégedett lennék - de csak annyit érek el vele, hogy két kézzel szükségeltetik az asztalba kapaszkodni, mielőtt a pazar egyensúlyomnak hála, leborulnék a székről.
- Kibaszottul… utállak, mondtam már? – Nyöszörgöm fejemet az asztal lapjára ejtve, és az annak közepére pakolt kis gyümölcsöstálat fintorogva igyekszek odébb hessegetni, mintha zavarna a túlérett banán szaga. És valahol így is van… de bezzeg a bagó füstje koránt se okoz ekkora problémát, sőt, attól várom a megváltást és a feltámadást.
- Kisanyám?! Nem haragszol, hogy pasiból vagyok? Csak nektek igen a nem és nem az igen, vagy talán és esetleg, meg lesz mindenből „nem úgy értettem, hanem amúgy…” de minimum „értsd ahogy gondoltam” és sértődés, ha nem találjuk ki, mit akartok, mert annak tök ellenkezőjét mondjátok… - össze-összeakadó nyelvvel próbálok darálni és bár józan állapotomban ez kifejezetten irigylésre méltóan szokott működni, ez a képesség most mégis cserben hagyott. Még én is vágok egy értetlen grimaszt, hogy mit is mondtam, majd egy zavart hümmentéssel folytatom. - Igen, mindent szó szerint értek. Pasi vagyok, egyszerű gondolatokkal és mindent úgy értek, ahogy mondok vagy mások, de főleg ti nőneműek mondani szoktatok. Ha azt mondod, hogy lusta disznó vagyok, akkor az én olvasatomban az is vagyok, nem pedig „veszem az adást” és pattanok, hogy levigyem a szemetet, mert talán arra akartál célozni, hogy megint hagyom kifolyni a zsákból a mocskot és neked kell lemászni vele… és igen, majd leviszem! – Előzöm meg őt, mielőtt még azt is rám olvasná, hogy a szemetet is neki kell állandóan lecipelnie. Ami már tényleg aljas rágalom lenne. - Nem kell túl sokat gondolni az agyunkról – dörmögöm, mielőtt szívnék egy újabbat a pöfékelőmből. Merész kijelentés ez úgy, hogy attól se kell tartanom, hogy alapvetően túl sokat gondolna rólam, mert köztudott, hogy pont annyira lehetek értelmes lény a szemében, ha már őkegyelme ilyen felsőbbrendűnek érzi magát, mint a nappalinak csúfolt zug ablakában kókadozó növénye. Még az is többet tesz a köz érdekében, mint én… ezt viszont én se vitatom.
Hiába jár a pofám, mintha a falnak beszélnék – könnyen meglehet, hogy tényleg többször bámulom azt, mint Jada-t – meghökkentő könnyedséggel kezel le és fordítja ellenem a szidalmaimat. Egyre csak előre eső vállakkal, mint egy rakás szerencsétlenség könyvelem el magamban, hogy az utolsó szó úgyis az övé lesz, kár vesződni vele, noha alapjáraton is szeretem egy egyszerű ajtóbebaszással a másik tudtára hozni, hogy részemről vége a vitának. De most még ez a lehetőség se adott; ha felállok, szinte biztos, hogy padlót fogok.
- Jól van baszdmeg! Mosogatni fogok! Mindent elmosok magam után, csak hagyjuk már ezt a faszom témát… - gyanús, hogy ez inkább abban fog megnyilvánulni, hogy még annyit se fogok itthon enni, mint eddig. Így talán szent lesz a béke; neki megmaradnak a tiszta tányérok és evőeszközök, nekem pedig nem kell felpuhítanom a bőrkeményedéseimet az ujjamon, ahogy ő is mondta. Kellenek azok a papírtányérok.
- Nagyon is jól funkcionáló, húszas éveimben járó pasas vagyok, jó? – Emelem el az addig fejemet tartó kezemet az arcomtól és teljes elképedéssel, sértettséggel egyenesedek ki. – Már-már irigylésreméltóan jól – sanszos, hogy nem épp erre a témára gondolt. - Mire is gondolsz pontosan? – Vetek rá talán az elmúlt húsz percben először egy emberinek tűnő, egyszerre kíváncsi és számonkérő pillantást. – Mit jelent neked „egy egészséges, teljesen jól funkcionáló, húszas éveiben járó pali?” Mit kellene tudnom, amit most nem, vagy a többi igen? Hogy kellene élnem? Azon kívül, hogy nem így… - mérem végig először őt, majd a kamunappali felé pillantok. Ez a része tényleg elég kétségbeejtő, de a mai világban sajnos nem engedhet meg magának bárki egy saját lakást vagy egy olyan nőt, aki nem szükséges rosszként él mellette. Lehetett volna ez másként - ha szerencsém van… Ha a menedzserünk nem dobja fel a talpát idő előtt, talán már dollármilliókat szórnék ki az ablakon flancos göncökre és nem kocsmákban meg az alja népet befogadó koncerttermekben zenélnék, hanem arénákban, világszerte. De most már bizonyos, hogy rossz csillagzat alatt születtem és annak is örülnöm kell, hogy egyáltalán ezt a kurva lakást megengedhetem magamnak. Másnak még ennyi sincs.
- Valamiért nem lepődök meg – legalább olyan lesajnálóan fürkészem az arcát, mint ő szokta az enyémet. Néha tényleg érdekelne, hogy mire fel ekkora az arca? Vajon csak én kapom ezt a kitüntetett figyelmet tőle, vagy mindenki más is? És mégse lehet egy kurva szavam se, mikor én is hasonlóan állok az emberekhez, csak míg nagy általánosságban én vagyok az erősebb kutya, most egy nőben ellenfelemre leltem, aki ráadásul ismeri a gyenge pontjaimat is. Szar helyzet... Azt hiszem, ha nem élnénk egy fedél alatt és nem ismernénk egymást, nem kellene elviselni a másik baromságait, rohadt jókat tudnánk kefélni… feszültséglevezetésnek mindkettőnknek jó lenne, még élveznénk is a másik társaságát. De így?!
- Amilyen képet vágsz az élethez, nehéz elképzelnem, hogy boldog életet élsz – savanyú és keserű, mint az epe. Én azt hiszem, hogy a sokak által kergetett fene nagy boldogságból soha nem fogom már kivenni a részemet, de legalább teszek azért, hogy a magam szórakoztatásában jelesre vizsgázzak. Nem véletlenül vagyok jelenleg is kifogásolható állapotban.
Kizárólag a sokadnaposságomnak köszönhető, hogy lassabb tempóban jutok el A-ból B-be, mint szeretnék, de a végeredmény mégis ugyan olyan kielégítő, mintha a józanság talaján járnék. Számat vékony vonallá préselve, elégedett képpel, kisebb-nagyobb bólogatásokkal figyelem a remekművemet. Egyedül Jada nem tűnik olyan lelkesnek, mint vártam. Pedig egészen pofás lett és még működik is.
- Hálátlan dög... – piszmogom. Legközelebb majd szórakozhat egyedül a renoválással.
- Miattam? Ne haragudj szivi, ez már akkor szar volt, mikor még puszta gondolat se voltam! Még, hogy miattam... – a legnagyobb hibámat pedig ott vétem – nem is a lerészegedéssel – hogy meglegyezem a rohadt egóját.
Fapofával bámulok rá. – Ne bízd el magad. Ismerek olyat, aki salátán és halon él, de a levegőtől is hízik, meg olyat is, aki hamburgeren meg cukros löttyökön, de meg se látszik rajta. És ne gyere nekem azzal, hogy hormonális oka lehet! – Lassan kezdek magamra találni. Lehet tényleg hat ez a cigikávé kombó? – De ha ennyire aggódsz a kis testemért akkor tedd magad hasznossá és közöld, hogy mi lenne számomra az ideális étkezési szokás... napi tíz-tizenkét óra robot, koncertek, alig alvás, állandó étvágytalanság... nem rajongok az édes dolgokért, a tésztától nehéz a gyomrom, a tej se a haverom. Mire van szügsége ennek a testnek? – Mutatok végig magamon. – Hallgatlak.

Ricky & Jada

I know I’m gonna figure it out, I just have to panic first! It’s part of my process!

- Lehetne… - mosolygom negédesen, a kedve szerint halkítva le a hangomat -azelőtt legalábbis, mielőtt közelebb hajolva, mély levegővel felkészülök a folytatásra. – De nem akarok! – harsogom, szigorúan azon a hangerőn, ami tudom, őt még különösen fogja bosszantani, de azért a szomszéd nem dübörög majd fel partfissal, hogy kussoljak már el. Mondhatnánk, persze, hogy lakva ismerszik meg az ember, de én Rickyt csak és kizárólag lakva ismerhettem meg… nem tudom, hol lehetne pénzvisszatérítésért kuncsorogni, mert abban egészen biztos vagyok, hogy bár ténylegesen fogalmam se volt róla, és a számos kérdést felvető személyéről, nem erre szerződtem le.
- Szeretsz mindent szó szerint érteni, igaz? – kérdezem félrebiccentett fejjel nézve azt a holdvilág képét. Lassan félő, hogy a sok, alacsonyan szálló „dugulj el” és „baszódj meg” felszólításomat is nem átvitt értelmében, hanem tényleges valójában fogja dekódolni, és… nos, még a végén elég érdekes képsorokra fogok hazatoppanni, ahogy éppen… na mindegy.
- Pont miattad van mindig a fülemben… - szúrom közbe halkan, mintegy felvilágosítás gyanánt, de végül, ahogy feltűnik, nem áll szándékában elhallgatni, legyintve megteszem helyette én. – Az azért remélem eljut az okos kis buksidig – két tenyérrel mutogatok felé, megállapítva, hogy valószínűleg még egy csontvázba is több spiritusz szorult ezen a gyönyörű napon, mint belé -, hogy minél többet mocskolsz, de mosogatni nem vagy hajlandó, végül annál kevesebb tiszta edény marad, amit én fel tudnék használni, ergo kénytelen vagyok utánad elmosogatni? Nem pedig bebaszni a vödörbe… - grimaszolom úgy, mintha legalábbis épp az anyámat szidta volna, nem pedig a fordított arányossággal lennének kétségbeejtően nagy problémái; bár, ha nem is őt, ezzel közvetve az általa belém nevelt takarítási módszert, ami tegyük hozzá, mindenkinek alapvetőnek kéne lennie, szóval, ha úgy vesszük, mégis csak őt. Úgyhogy kapja be! Szó szerint…
Teátrális elánnal forgatom meg a szememet -tulajdonképpen nem túlzok, hogy Ricky lehetne bármelyik Netflix tinidráma mélyen favorizált férfi főszereplője, akiért, miután elérhetetlen, megfoghatatlan, mellette egy személyben metal és alter, sokszor pedig flegma és nemtörődöm is, döglenek a kis fruskák. Lehet, hogy ha a laptopom képernyőjén látnám, én is azt mondanám, hogy megér egy-két ajtócsapkodást, de így? Hogy itt van előttem? Maximum az orrára csapnám rá az ajtót…
- Találgassuk akkor azt, ha az szimpatikusabb, hogy miért élsz ilyen – mocskolódva mutatok végig rajta -, életvitelt, hogyha lehetnél akár, nem is tudom… egy egészséges, teljesen jól funkcionáló, húszas éveiben járó pali is? – persze már most tudom, hogy nem, hogy nem szimpatikusabb a felvetés, de nem is akar majd velem találgatni -végül egész költői a kérdés, mert azon túl, hogy „mert nekem így jó”, más felszínes bullshitet nem tudna összehordani. Ez viszont nem válasz.
- Nehéz elhinnem, hogy neked lehetnek jó terveid – foghegyről vetem vissza a választ, türtőztetve magamat, hogy csak tetté ne lépjen elő a múltkori incidensét firtató szándék… - Mert alaptalan? – ha erre a válasz „igen”, akkor akár be is bizonyíthatja, hogy mekkorát tévedtem; ha viszont „nem”, akkor meg nem előítélet, hanem tény. Elengedhettem volna, sőt, talán bocsánatot is kérhettem volna, mert hát bizonyos szempontból kéz a kézben szaladhatnánk a naplemente felé az „előítélet” nevezetű sétányon, de… azért csak győznöm kell, ha már adódott egy konfliktus, nem?
- Aha, köszi. Csak előbb, nem is tudom, tervezek leélni egy valamirevaló, a maga nemében akár még boldognak is mondható életet – minő fene nagy boldogság vele egy fedél alatt élni, de tényleg! Jobban meggondolva, mellette lehet nekem is láncdohányosnak kéne inkább lennem… talán hamarabb végére érnék a miatta elszenvedett kínjaimnak -mint mondjuk a fejfájásnak, amit az egyértelműen ostobának tűnő ötletének látványa okoz. Elnyúló arccal figyelem, ahogy ezermestereket megszégyenítő, és nem a géniuszát méltató, hanem valóban idióta módon kezeli le az ajtó kérdését, és még így is azé a legnagyobb döbbenet, hogy jelen körülmények között nem tudom felülbírálni. Kénytelen vagyok az ajkaimat rosszallón összedörzsölve elfogadni, hogy mától home made gumipókkal fog létezni a sütőnk, mert egészen biztos vagyok benne, hogy neki ebből az jött le: működik.
- Mert miattad nem működik rendeltetés-szerűen a sütő – ez persze ilyen formán nem igaz, de olyan egyszerűnek és közönyösnek hat a hetyke vállrántásom, hogy szinte még magam is elhiszem. Gondosan teszem oda a kávét főni, és biccentem neki a csípőmet a konyhapultnak, ahogy nincs más feladatom vele, mint megvárni, hogy produkáljon valamit, amivel kevésbé tűnik majd lehetetlennek elviselni az elviselhetetlent.
- Tudom, hogy jól nézek ki – más erre talán azt mondta volna, hogy „köszi”, ha épp nem mentegetőzött volna egy „ugyan!”-nal, de minek áltassam bármelyikünket is? – Éppen azért, mert mindig figyeltem a tudatos étkezésre. Tehát ami neked felesleges cécó, az másnak egy jól megkomponált életstílus. Ajánlanám figyelmedbe, Mr. EgyCigiÉsKávéPontElégKalória – vetem a szemére. A mindig az nyilván túlzás. Voltam tini, voltam gimis, voltam fiatal egyetemista, ergo testképzavarral küzdő, „egy kortytól is hízok tíz kilót”, enni nem akaró, két lábon járó ideggörcs, aki feleannyira se lett volna kezes vele, mint amennyire vagyok most. You’re welcome.

To: Jada

“The only certainty is that we never know what tomorrow holds.”

Értetlen pislogással nézem végig a Jada arcán rohamos intenzitással váltakozó indulatokat, melynek végletessége megállás nélkül ingadozik a megvetés és a harag között, de soha, egy pillanatig nem marad meg egy helyen. Nekem pedig mindehhez mit se kell tennem, csupán… léteznem. Ami valljuk be, már önmagában is kifejezetten bicskanyitogató tud lenni, ki se kell nyitni hozzá a számat.
Hangja hallatán fintorogva rázom meg a fejem. Kussolj már el az ég szerelmére! És csak rikácsol tovább… Tenyerem alsó élét a halántékomhoz nyomva, összeszorított szemekkel viselem a hangerőt és a stílust, és beletelik néhány percbe, míg erőt tudok venni magamon, és a cigarettát tartó két ujjamat a szám elé emelve halk susogással próbálom csitítani. Erre baszdmeg még a holtak is felébrednek.
- Csak… csak halkabban! Lehetne? Egy kicsit – mutatom azt az aprócska, két ujjal mérhető mennyiséget amire szükségem lenne. - Olyan a hangod, mint egy macskáé… - akit éppen nyúznak, de annyi bátorságot már nem érzek magamban, hogy ezt ténylegesen a szemébe is mondjam. Akkor aztán a nyakamba kaphatnám a virgácsaimat...
Fogalmam sincs, hogy akadtunk egymásra, – olcsó a rezsi – jobb kérdés, hogy hogy nem nyírtuk ki egymást már az első napon? Kibaszott nehéz vele együtt élni… nem, nincsenek tévképzeteim, velem se egyszerűbb, és bár kezdünk belejönni, az örökös szócséplés és egymás kiidegelése vagy az ajtócsapkodás valószínűleg soha nem fog megszűnni.
- Nem hiszek ilyen hülyeségekben. De örömmel hallom, hogy te igen – ábrándos lánygyermek.
- Ha nem hordanád azt a szart mindig a füledben– biccentek meggondolatlanul túl nagyot a fülhallgató felé – akkor néha hallanád is, amit dumálok, nem csak ostobán bámulnál miközben jártatom a pofámat. Más különben a kutya nem kérte, hogy ganézz utánam is. Ha nem tetszik, kinyitod azt a szekrényt – mutatok a mosogató alá - ott van a vödör, belevágod a mosatlant ami nem a tiéd, aztán jónapot! Ha már nincs miből egyek, úgyis elmosok valamit. Nem mintha olyan sokat ennék itthon. De tudom…tudom! – folytom belé a szót, ha esetleg mondana valamit - biztos a „manóid” hordják össze a mocskot – két ujjam…max három elég lenne, hogy összeszámoljam, egy hét alatt hányszor van lehetőségem itthon enni. Egy részről, alig tartózkodok itt, jobbára csak aludni járok haza azt is hajnalban, vagy éjjel. És nem épp éhen halós állapotomban. Maximum egy bögrét szoktam elővenni, hogy megigyak egy kávét, vagy kettőt, a reggeli pedig valamikor a délutáni órákban csúszik le, mikor az éppen aktuális munkaadóm baromságait hallgatom, közben a valahonnan összekalapált szendvicset tömöm az arcba, máskülönben „hogy dolgozzak, ha éhen döglök, ember?!” Könnyen lehet, hogy pont emiatt marad ott a mosogatóban egy-egy régebbi, itt-ott penészfoltos mosatlan, mert jóformán meg se közelítem ezt a szerencsétlen nyomorlyukat és „elfelejtődik”. Meg, mire odáig jutok már csilli-villi rend van. Azok a fránya manók. – És különben se vagyok a szavak embere – fogalmazzunk inkább úgy, hogy érzelmileg eléggé… korlátolt vagyok. Ami megint csak nem az én hibám… az már annál inkább, hogy fejlődni nem sikerült még ezen a téren. Jó irányba legalábbis biztosan nem.
- Jézusom – veszem számra a teremtő nevét, ami nyilvánvalóan csak ilyen megviselt pillanatokban szokott lelkiismeretfurdalást okozni – a másnaposság még belőlem is előhozza az ősvallásost -, amúgy pont olyan lelkesen szidom, hogyha a hű hívők hallanák, sorra vetnék rám a kereszteket.
- Nem hiszem, hogy túl sokat kellene találgatnom, hogy mikor mi a bajom – igen, cigi, kávé és mert sokszor ahhoz is lusta vagyok, hogy egyek valamit ezek után. A különböző szerekről melyek néha-néha lecsúsznak…felszippantódnak...beinjektálódnak és azok utóhatásáról inkább nem is beszélek.
- Messze sokkal jobb terveim vannak annál, minthogy a károgásodat hallgassam null huszonnégyben – prüszkölöm és lomhán emelve meg a seggemet vonszolom el azt a tűzhelyig, hogy a másnapos csipáim mögül pislogva felmérjem a szar helyzetünket. Illetve az övét. – Előítéletes vagy – elégedetlen dörmögéssel próbálom nem magamra venni, hogy burkoltan kikiáltott a férfiatlanság mintapéldányának. Hozzászoktam már a külsőmet és megjelenésemet illető kritikákhoz, és pont azért nézek ki úgy ahogy, pont azért nem változtatok, mert kurvára leszarom, hogy kinek mi a véleménye. Nekem ez így jó, és így is marad. Ha valakinek nem tetszik, nem néz rám. Ennyi! Nekem se tetszik sok minden, mégse teszek kéretlen megjegyzést másokra.
- Felzabálnak majd idővel anélkül is, hogy etetnéd őket – festek le neki egy nem túl szép, de annál kellemetlenebb jövőképet – Miért? – Pillantok rá. – Úgy nézett ki, mint amit olyan sűrűn használtak? - És még mielőtt belefulladna a velős megjegyzésekbe, elcsoszogok a fürdőszobáig, ahonnan egy fasz tudja, honnan rám maradt gumis anyaggal térek vissza. Azt se tudom, hogy jutott eszembe, hogy van ilyen itthon? – Sajnálom, az a sorsunk, hogy egész télen tartópillérek legyünk – akaratlanul is elmosolyodok miközben átfűzöm a hozott anyagot a tűzhely fogantyúján, erős csomót kötök rá, és az egyik leszakadt és mindeddig semmire se jó függönycsipesz végét meghajlítva, beakasztom a masina hátuljába. – Jobb, mint új korában. Így talán aranybarnára szolizza majd magát a madarad – mikor visszafordulok, kis híján egymásnak ütközünk, és egyetlen mázlija, hogy fürgébbek a mozdulatai az enyémnél. Ha rajtam múlna, lepattanunk egymásról.
A szék hangosan nyög alattam. - És ugyan miért? Hogy mondtad? Nem tűnt fel, hogy nem vagyok az anyád? – Csúszik feljebb néhány oktávot a hangom, és gyanús, hogy a világ legértelmesebb pofájával nézek rá – nem – mikor felsorakoztatja nekem a szénhidrátokat meg a transzokat…
- Tudod mit? Folyik víz a csapból, lakj vele jól. Abban nincs se szénhidrát se cukor. Vagy menj ki a Napra és szívj magadba egy kis napfényt, hátha kedvesebb is leszel tőle – mondja ezt a kedvesség másik nagykövete. – Hogy te mit eszel az engem kurvára nem izgat. Csodasütőt fabrikáltam neked, használd! Pár óra múlva talán elég meleg is lesz benne ahhoz, hogy csináljon valamit - duzzogok a hamutálba ejtve a pernyét. - Amúgy mi a francot mentesezel? Se cukor se tészta? Jól nézel ki, minek ez a felesleges cécó? Azért vagy ilyen boszorka, mert nem eszel elég édességet... 

Ricky & Jada

I know I’m gonna figure it out, I just have to panic first! It’s part of my process!

Felpattanó szemöldököm alól mérem végig, ahogy önmagát kijavító szavait visszahangozza -lehet nem voltam elég egyértelmű? Karba font kezeimet szorosabbra húzom mellkasom előtt, enyhe elcsigázottsággal nedvesítem be ajkaimat, míg rosszallásomat kifejezve a homlokom ráncolom; nem, mintha ő ezekből a szavak nélküli helytelenítések bármelyikéből olvasni tudna. Vagy néha, úgy gondolom, szimplán olvasni… Persze nem buta; néha szimplán csak rendkívül ostoba.
- Aha… - nyújtom el, ahogy leejtem tekintetemet a padlóra, valahova a lába, és a mellette elszaladó portigris magasságába. Metszőfogaimmal csípek a nyelvemre, természetesen úgy, hogy ő is lássa, mennyire visszafogom magam, hogy ne kapjam le kora reggel -neki legalábbis az- a tíz körméről. Biztos senkinek nem idegen Dwayne 'The Rock' Johnson mantra-szerűen skandált „Don’t cry, don’t cry, don’t cry” gifje… na, ha volna rá lehetőségem, alkalmam, vagy alapjaiban véve szándékom, reprodukálnám, csak, mint „Don’t kill him, don’t kill him, don’t kill him”. Ebben az újraalkotás-mozgalomban egyedül az hátráltat, hogy nem akarom, bármi bizonyíték legyen ellenem, ha valami rejtélyes okból kifolyólag Ricky eltűnne a Föld színéről. – Nem tűnt fel?... – hangsúlyozom hozzá hasonlóan, némileg előre billentve a felsőtestemet, úgy, ahogy az igazgatóiban szokták korholni a dirigensek a gyerekeket, akik rossz fát tettek a tűzre. Nem tapasztalat; hallomásból tudom! - …hogy nem vagyok az anyád? – folytatom ekként. Valahol a mondat vége és az azt követő mély sóhaj között kibukik belőlem egy leginkább morgással hasonlatos „seggfej” titulus, amit kevésbé jobb napjaimon a szemei közé szoktam célozni. Örülhet, hogy ilyen jó kedvemben talált!, és ennek a „jó kedvnek” köszönheti, hogy végül csak elé górom azt a nyomorult kávét, amolyan „lásd, kivel van dolgod!” félreismerhetetlen mimikával arcomon.
- Ó, dugulj már el… - sóhajtom; ha lenne benne tapintat, kérnem se kéne. De, mint ahogy megtanulhattam jelenleg még nem túl hosszúra datált együttélésünk okán, Ricky valahogy hírből se ismeri a figyelmesség jelentését, azzal pedig, hogy bármely szinonimája legalább eléri-e nála a minimális tudásból eredő felismerést, nem is próbálkoznék. Főleg nem a kávéja előtt…
- Manókról, igen, mert gondolom nekik tulajdonítod a rendet, hogyha nekem véletlen se vagy hajlandó soha megköszönni – persze nem állítom, hogy lehetne enni a padlóról, azt se, hogy én megkísérelném, miután bőszen hangoztatom, „feltakarítottam!”, de azért az én érkezésem előtt, bevallhatja, sokkal nagyobb lepra volt itt, mint a post-Jada időszakban. Nagyon szívesen! – Te viszont még csak hajlandóságot se mutatsz rá – ütközök meg szavain. – Legközelebb majd jól a pofádba locsolom a kávédat, akkor talán észhez térsz végre – azt hiszem, jó döntést hoztam annak idején, mikor kivettem az egyetemi jelentkezések közül a pedagógia-szakirányt. Talán nem az én nevelési stílusom hiányzik az oktatás rendszeréből, bár igaz, egy tucat kis hülyegyereket is könnyebb lenne rendre inteni, mint ezt az egy nagy marhát.
- Kérsz? – tartom fel a tenyeremet, és bár megajánlom neki a tockost, végül csak ellegyezem az arcom elől a cigifüstöt. – Mintha megegyeztünk volna, hogy nem véletlen van tűzlétránk… - jegyzem meg, mielőtt az emberi test kapcsán kezdene mély, és minden bizonnyal teljes mértékben valid fejtegetésbe -valahol egy biológiatanár pedig forog a sírjában. Megütközve követem kezének mozdulatát, mielőtt fitymálón visszapillantanék az arcára. – De nagylelkű vagy magaddal, hogy te ezt még annak mered nevezni! – biccentem oldalvást a fejemet, már-már elismerően. – Ez nem ilyen közép-európai szokás egyébként? A kávé-cigi, mint reggeli, majd a napközbeni „nem tudom, miért vagyok ennyire fosul”? – kérdezem, holott betonbiztos elképzelésem, felesleges volna bármilyen nép fiának tekinteni -ezt a srácot biztos, hogy nem anya szülte.
- Mert amúgy van jobb terved mára? – érkezik csípőből az érdeklődésem -nem, mintha össze lehetne téveszteni a valódi kíváncsisággal. Valahogy már nem egészen vagyok benne biztos, tényleg akarom-e tudni, hogy Ricky mi mindenbe ártja bele magát… - Mmm… - elhúzva a szám mérem végig -, valami azt súgja, még az én kezemben se lenne olyan stílusidegen egy csavarhúzó, vagy egy fúró, mint a tiédben – no offense, de be kell látni, nem az a fajta pasi, akiről csak úgy lerína a férfiúi virtus. Aztán persze cáfoljon rám! Én lennék a legboldogabb, ha erre a kijelentésemre előbújna belőle a maszkulin csávó-archetípus.
- No shit Sherlock!... Szerinted ezt még épp nem próbáltam?! – lendül a kezem indokolatlanul nagy ívben a lehajló sütőajtó irányába -erős a késztetés, hogy elkalandozzon a tarkójára, de végül csak megállom: mert felnőtt vagyok, és tudom kezelni a konfliktusaimat. Nem; még a végén feljelentene, és bizonyos okokból kifolyólag nem éppen indulok jó ponttal a büntetésvégrehajtás és igazságszolgáltatás területén… - Talán, mert szeretem magamat is, nem csak a testemben lévő kis rákokat etetni? – hanyagul bökök állammal a cigijére. – Öcsém… - lemondón simítom tenyeremet az arcomra -a járomcsontomba döntve a fejemet nézek vissza rá -, nem láttad még ezt a szerkezetet bekapcsolva azelőtt, hogy beköltöztem volna, mi? – lehet jobb, ha nem válaszol -akkor még a végén bizonyossággá válna, hogy évtizedes dzsuvát suvickoltam ki belőle, miután egy raklapra elegendő tisztítószerrel megjelentem a második strigulával jelzett, itt töltött napomon.
- Most hadd ne mondjam, kiknek kellett volna gumit használniuk… - forgatom a szememet, ahogy elfordulok tőle, és az eddig a kezemben szorongatott fülhallgatókat -legalábbis, miután felmartam a konyhapultról- a töltőtokba helyezem. – Nem különösebben érdekel, milyen faszokkal beszélgetsz, de örülnék, ha még a mi életünkben látnánk számottevő változást, máskülönben még a plafont is mi fogjuk a fejünk felett tartani, ha nem akarjuk, hogy ránk szakadjon – gondosan ikszelgetem ki egymás után a laptopomon megnyitott oldalakat, alkalmazásokat, mielőtt kikapcsolnám, és lehajtva oldalra tolnám azt. Dinamikus mozdulattal fordulok -majdnem beleütközve Rickybe, amire csak elégedetlenül horkantok-, hogy, miután neki köszönhetően magszabadultam a tegnapi kávétól, és nem kellett azt a lefolyóba száműznöm, feltegyek egy frissebb adagot főni. – Ja és ennek fejében te állod a mai ebédemet – jelzem a vállam felett lesve hátra, mintha ez lenne a világ leg-magától értetődőbb ténye; rezzenéstelenül fordulok vissza a kávéfőzőhöz, miután elöblítettem a kancsót. – Szóval mit fogunk enni? Nyilván olyanok közül választhatsz, amikben nincs a feltétlen szükségesnél több szénhidrát, transzzsír, cukor…

To: Jada

“The only certainty is that we never know what tomorrow holds.”

Kezdem érteni, miért rótta fel jómúltkorában Nancy, hogy nem érti, honnan hozom a mindig negatív, „a pohár félig üres” világszemléletemet. Na vajon honnan, muter? Tőled nem örökölhettem. Viszont tény, hogy azóta, hogy Jada beköltözött, én is kezdem aggasztónak találni a hozzáállásomat. Amíg nem volt lakótársam – a korábbi képtelen volt elviselni a főbérlő tétova, máskor lekezelő és agresszív hozzáállását – addig az volt a baj, hogy túl sokat kell perkálni a gyakorlatilag kritikán aluli lakókörnyezetért. Mert most komolyan… talán egy nagyvárosi suttyó vagyok, aki se nem arany kanállal a kezében született, se nem csini, vagyonokat érő márkás ruhákat hord – négy havi összkeresetem nem lenne elég, hogy megvegyek egy go-ti-é vagy egy zsi-van-si darabot – de azért olyan minimális elvárásaim és igényeim lehetnek, hogy legyen például meleg víz és ne fújjon át a legkisebb kora őszi szellő se az egész kibaszott lakáson a fantasztikus ablakok nemlétező szigetelése miatt. Nyilván ezért is én basszam meg a jó kurva anyámat, hogy ennyit én még elvárok. És természetesen akár ezt is felhozhatnánk Nancy gondolatait erősítve, hogy nem örülök eléggé annak, hogy egyáltalán van munkám - olyan is -  ha nem is a nagy márkák közül válogathatok, de vannak ruháim ja, és tető a fejem fölött. Az jó! Főleg, amikor a felettünk lévő szomszéd „úgy felejti” a csapot és ömlik a fejünkre a mosóvíz. Mit nekem tető? Viszont a hajas se könnyíti meg a helyzetemet, mert amióta itt van, az a bajom, hogy minek van? Csörög-zörög-zakatol, üvöltözik és flegmázik. Elhasználja azt a három csepp meleg vizet is, ami általában jön a csapból és mindig az a kifogás, hogy „ő csak hajat mosott”. Na ja. Csakhogy ennyi haj egy fejre nem nőhet! Aztán még azt megmosni?! Mindezektől eltekintve imádom a csajt, bár ennek hangot soha nem adnék. Ő pedig nem hinném, hogy könnyekben törne ki miatta.
Elgémberedett, megfáradt tagjaimból nyöszörögve ide-oda hajtogatva azokat, némi ütlegeléssel és masszírozással próbálom a zsibbadtságot kiűzni, s biztos vagyok abban, hogy az „összes hangya az én talpamon van” érzés is csak azért nem olyan idegesítő és idegtépő, mert az agyam is lebénult. De legalábbis abból kiindulva, hogy milyen elképesztő módon hasogat, az se lepne meg, ha agyvérzésem lenne. Csoda, hogy a szám még nem úgy áll, mintha elkenték volna.
Nem veszem túl nagy sikerrel a Jadatól kapott első pofonokat, melyek burkolt „rohadj meg!”-ként érkeznek. Kékjeim bár nézik őt, de mintha nem is látnám az arcát, aprót rázok a fejemen és a cigarettát már csippentem is az ajkaim közé, kis ideig szöszmötölve még az öngyújtóval… már csak azzal, hogy képes legyek megfogni.
- Kérek egy kávét – orrom alatt dörmögve, félvállról hajigálom felé a lustán könyörgő szavakat. Nevelőanyám nem tudott olyan jól nevelni és idomítani, mint ez a hibbant liba. Na nem, mintha olyan szívélyes volnék, de ha ezt akarta hallani, és én cserébe kapok érte kávét anélkül, hogy össze kellene törni magam, hát egye fene. Legyen ma gyereknap. – Nem tűnt fel? Ott volt a kérdőjel a végén – fűzöm még hozzá artikulálatlanul, ügyesbajos mozdulatokkal bírva munkára az öngyújtót. Ez az! Húzogasd még az oroszlán bajszát, kötözködj még egy kicsit... Két kattanás, egy nagyobb szívás és már füstölgök is, mint egy helyes kis gyárkémény.
Lapos pislogásokkal, előre rogyó vállakkal nézem végig ahogy a bögre elém csúszik, mert arra már miért is venném a fáradtságot, hogy utána nyúljak? Az asztal peremétől néhány centire áll meg.
- Jó csapos lennél – érje be ennyivel köszönetképpen. Két kisebb korty kávé a dohány kesernyéjével vetekszik és általában elég szokott lenni ahhoz, hogy ha más nem, legalább a szemeim képesek legyenek érdeklődést tanúsítani. Most mégse jön össze, bár a manók említése azért meghozza a várt hatást.
- Te most komolyan manókról képzelegsz – ingatom a fejemet – keményebben be lehetsz állva mint én. De nekem aztán tök mindegy. Én papírtányérból is tudok enni. Legalább több meleg víz marad – ha ez az ára annak, hogy ne fagyjak meg mindig a zuhany alatt, akkor jöhetnek a papírok. Elismerően ciccentve mutatok rá. – Gyorsan tanulsz – mindig van valami kifogás. Én se szeretek tökig gázolni a mocsokban, alkalmak adtán még a porszívót is előveszem – amikor már félő, hogy két hangyaboly is befészkelte magát a lakásba – de a mosogatás… legalább akkora mumusom, mint a vasalás.
Mélázásomból a kritikája ránt vissza a valóságba - pedig olyan nyugis volt az a fél perc nélküled – s szemrevételezve a vörösen izzó cigaretta végét, felé nyújtom.
- Kérsz? – A kérdéssel együtt felé fújom a füstöt. – Vannak szervezetek, amit már csak a reggeli kávé és a hozzá járó reggeli cigi indít el. Hát ez is egy ilyen szervezet – mutatok magamra. - De gyanús, ma még ez is kevés lesz – bezzeg az ő csirkecombjai velem ellentétben pont olyan elevennek tűnnek a sütőben, hogy félő, lassan megunják a heverészést és kimennek csipegetni a galambokkal. Félrebillentett fejjel nézek el mellette. – És mégis mit kezdjek vele? Álljak ott és tartsam amíg megsülnek? – Rengeteg időmből még ki is telik. Ellenkezést nem tűrő arckifejezése láttán viszont, számban a cigivel megemelkedek. – Mi vagyok én, sütőajtójavító? – Ujjamat beakasztva a fogantyújába behajtom, és ama naiv reményekkel, hogy „na majd nekem menni fog”, ki is vágódik.
- Ehm… asszem túl sokat várunk tőle – és ő is tőlem, hogy majd én megoldást találok a problémára. – Talán alternatív megoldást kellene találnod arra, hogy elkészüljön az a hús. Nem is értem miért akarsz egyáltalán enni – unott sóhajjal guggolok le, hogy félig-meddig homályos látással áttanulmányozzam az ajtó „zsanérjait” – mondjuk amilyen rozsdás az egész, csoda, hogy egyáltalán még működik. Mert működik, igaz? – nem sűrűn állok neki sütni-főzni, csak ha már minden kötél szakad, akkor is a leggyorsabb és legegyszerűbb módját választom a kaja készítésnek. Ami elkészül vízben vagy mikróban – bár abba is halni jár a lélek – az lesz a kaja.
- Beszélnem kellene azzal a díszfasszal mi? Addig meg használj... gumit.

Ricky & Jada

I know I’m gonna figure it out, I just have to panic first! It’s part of my process!

- Baszódj. Már. Meg! – hangsúlyozom szavanként, és minduntalan tolom feljebb a hangerőt, mintha magától értetődő lenne, a felszólításomra majd rögvest észhez tér és ne adj’ isten, elkezd úgy funkcionálni a sütő, ahogy, nem is tudom, elvárható lenne. Gondolhatnánk, magas igények, egyebek; villanysütő, légkeveréses funkció, értékelhető grill, ami mást is csinál azon túl, hogy büdösít, de öreg vagyok én már a kislányos álmodozásokhoz -és túl fiatal ahhoz, hogy efféle fantáziálások hozzanak lázba; legutóbb Mitchell feleségétől és annak örökösen gügyögő -mint akik a gyerekeik születésével felvették az affektálást, és úgy maradtak- barátnőitől hallottam hasonlót, akik az újonnan beszerzett háztartási eszközök említésétől úgy begerjedtek, mint mások egy pettingtől. Weirdos... Mégis, az ugyebár egy dolog, hogy a sütő sütő létére nem süt -how the turntables; ha másfél órával hamarabb be is kapcsolom, arra se elég, hogy kicsit fellangyosítsa a levegőt a konyhában, nem, hogy elkészítsen pár nyomorult csirkecombot-, mert miért is tenné, elméletileg én is ember vagyok, aztán mégse működök akként… na de, hogy az ajtaja, akárhogy csapjam is oda -szia, szomszéd!-, kinyílik, az már non-sense…
Utolsó, elkeseredett próbálkozás gyanánt finom mozdulattal hajtom azt be, felé kitartott tenyerekkel marasztalom -előre elkönyvelt sikerrel egyenesedek fel és fordulok vissza az asztalon pihenő laptop felé, hogy váltsak a rá csatlakoztatott fülesen bömbölő zenék közt, mikor átüti a megváratott beatdrop előtti feszült pillanatot a lecsapódó ajtó tompa puffanása.
- Kurva anyád! – szakad fel belőlem erélyesen, ahogy lehunyt szemmel, a plafon felé tartott arccal perdülök a sarkamon, hogy a vállamról lemart konyharuhát a tűzhelyhez vágjam. Mert ezzel aztán baromira megfenyegettem… De végül is, igaza van, egy kifőzdében dolgozok, mire fel akarok főzni? Minek akarok egészségesen élni? Miért nem jó nekem a tömény zsírban kisült, vitatott minőségű alapanyagokból összetákolt… valami? Úgyis ez az, amit a magamfajtától várnak, nem?... Thicc ass, hasonlók, tulajdonképpen a konyhánk csak segít abban, hogy megfelelhessek a rám ruházott konvencióknak. Még szívességet is tenne, én meg nem értékelem… Ha jobban belegondolok, az én kurva anyám, nem is az övé. Keserves, művi szenvedéssel, gondosan elfojtott hisztirohammal hajtom le a fejemet, és temetem tenyereimbe az arcomat. I know I’m gonna figure it out, I just have to panic first… It’s part of my process! Nem, mintha az én feladatom lenne a terv kiötlése, miután egyrészt nem puszira fizettem a kauciót, másrészt nem én ismerem a tulajt… ugye... De Ricky-t ismerve jobb, ha csak csöndben marad, és mit tudom én, vegetál... Sóhajtva, felvont szemöldökkel szedem ráncba magam, hisz a dráma még nem segített senkin -de olyan jól tud esni!-, mégis ugyanolyan megszeppenten mustrálom a sülni próbáló combokat, mint amilyen Ádám is lehet anyáknapján…
A vakfoltomból kimozduló alak észlelésével ösztönösen kapok a fülemhez, hogy felvéve a kapcsolatot a külvilággal eltávolítsam az Airpods-t, ami a következőkben kettőnk közt morajló, tompa hangon igyekszik közvetíteni valamiféle zenei élményt. Micsoda élmény… hát még a látvány… Degradálón nézek végig rajta -nem ellene szól, de ha őszinték akarunk lenni, egy kicsit azért mégis-, ahogy szinte elkúszik az asztalig, a világ összes fájdalmával magán. Első nekem intézett közlésével -mert jószerint nem is kérés, közlés- úgy kanyarodnak homlokom közepére a gondosan művelt szemöldökeim, mintha egyébként is oda szántam volna őket. Lehúzom a fejem, épp annyira, hogy gond nélkül a látóterébe kerüljek -mintha egyébként nem akkora lenne ülve, mint én állva-, mert ezt az arckifejezést látnia kell, mielőtt…
- Csak, mert rohadt kedves vagyok, megadom a lehetőséget, hogy ezt átgondold még egyszer – kis körözés után szegezem rá a mutatóujjamat, már, úgy vélem, jogos ellenérzéssel mérve végig tetőtől-talpig, oda-vissza. Nekem te ne!... – Kávé… Mi vagyok én, az anyád? – korholom, miután megadtam a lehetőséget, hogy átgondolja még egyszer, és fordulok, hogy valahonnan a mosatlan aljáról -mert miért is lennének elmosva egyébként- előtúrjak egy kevésbé viseletes bögrét, és gyorsan elöblögessem, mielőtt felönteném a tegnapról maradt adaggal. Az tökéletes lesz neki, én majd főzök magamnak frisset, ő meg csak ne válogasson -az asztal lapján úgy penderítem elé a kedvesen és aranyosan kért italát, mint rosszabb -vagy jobb?- helyeken a sört szokták.
- Gondolkoztál már rajta, hogy lehet papírtányérokat és poharakat kéne használnunk? Mert úgy vettem észre, se nem akarják elmosni magukat az edények, se nem járnak rá a manók esténként – mellkasom előtt összefont karokkal döntöm a csípőmet a konyhapultnak, lebiggyesztett ajkakkal enyhe célzásként billegetve a fejemet a mosogató felé. – Szóval úgy néz ki, más megoldás nem létezik; nem tudom, neked volna-e esetleg ellenvetésed vagy jobb javaslatod… Bár tudom!... – mentegetőzve emelem magasba a kezeimet, mielőtt ő szembesítene -újból. – A sok víz felpuhítja az ujjaidon a bőrkeményedést, aztán hogy fogsz gitározni! – forgatom a szememet, hangomban kiütköztetve az annyiszor hallott drámáját… Ellököm magam a támaszomtól, hogy a tarkómra simítva a tenyeremet az ő dilemmája helyett az én, esetemben tényleg valid problémámra tudjak fókuszálni.
- Ahelyett, hogy azt a koporsószöget szívod… - hanyagul lendül a kezem a cigije felé -, egyébként is, reggelire? Mindegy… szóval, nem akarnál ezzel a szarral segíteni?

To: Jada

“The only certainty is that we never know what tomorrow holds.”

Csörgés csattogás… újra és újra. Tényérok, poharak, bögrék koccannak egymáshoz, a fiókokban evőeszközök csilingelnek egymáson fémesen, grátiszként a széktologatás és ajtócsapkodás se marad el. Nem hiszlek el! Szűnnél már meg! És még az se érdekli, hogy gyilkos pillantásokat küldök felé a takaró alól. Direkt csinálod?!
Hiába érzem a késztetést, hogy feltápászkodjak végre a viharvert kanapéról, a lustaság nagyúr és ha kötne is az idő, akkor is a heverészést választanám. Azt, hogy még néhány kósza pillanatig élvezzem a… újabb dörrenés… hát a nyugalmat nem… szentségelés…és a csendet sem… horkantva, változatos szókincsem megannyi szitok szavát mormolva az orrom alatt nyúlok a telefonért. Jó ideje, hogy figyelemfelkeltésképpen sipákol az is, villódzik a képernyő és ide-oda csúszkál a dohányzóasztal fa lapján, majd elhallgat. És kezdi előről. Nem lep meg, lehet, hogy én is zokon venném, ha ennyi ideig nem lenne kíváncsi rám a kutya se. Első, második, de még a harmadik próbálkozásra se sikerül jobb belátásra térítenem és elhallgattatni. Ideje lenne kijelzőt cseréltetni. Tervben van, csak a "bokros" teendőim miatt soha nem jutok el addig. És ha már itt tartunk akkor se, ha az időmből kitelne. Akkor van más kifogás. A pókhálósan ripityára tört üveget már csak a szentlélek és a fólia tartja össze, de ahogy kinéz, már önmagában az is csodának számít, hogy egyáltalán ímmel-ámmal, de még mindig működőképes… Hallgass már el! Ezt megelőzően talán három szundit is lenyomtam már, bár… lehet volt az valójában hat is, nem vagyok benne biztos. Az viszont biztos, hogy közel ötven perc alatt – az első ébresztő óta eltelt idő nagyjából ennyi lehet, ha nem több – nem találtam magamban elég erőt ahhoz, hogy legalább álló helyzetbe küzdjem magam és áttegyem a székhelyemet a konyhába. Pedig egy kávé segítene. Vagy kettő.
Hosszan fújom ki a levegőt, arcomat átdörzsölöm, majd a háttámlába kapaszkodva húzom fel magam. Talpaim a hideg követ érintik, gerincem és egyes tagjaim éles ropogása még az én gyomromat is felforgatják, és csak onnan tudom, hogy a kedves lakótárs is vadul hegyezi a fülét a mocorgást hallva, hogy minden addigi kalamolás, szöszmötölő zajongás egyszeriben megszűnik, mintha nem is lett volna. Az utóbbi egynéhány hétben volt szerencséje a szétcsapottabb oldalamat is közelebbről megismerni és lehet mondani, hogy akkor már megfelelően hozzászokott ahhoz, hogy a reggeleim néha sokadszori nekifutásra se akarnak vagy tudnak elindulni, de ehhez nem lehet hozzászokni.
Még egy roppanás, ezúton fogalmam sincs, hogy a testem melyik részéről. Kell egy heverő… Nem, egyáltalán nem egészséges, ha minden este – nagyjából minden este – ezen a mennyi is? Talán harminc éves, ha nem annál is idősebb, kivénhedt kanapén hajtom álomra a fejemet. Már csak a méreteimből következtetve is elképzelhetetlen, hogy kényelmesen meg lehet maradni rajta, de a szivacsa gyakorlatilag minden előttünk itt lakó testének a formáját felvette már, és valószínűleg a szövetét sűrűn pettyedző pacák is érdekes történeteket tudnának mesélni.
A konyha irányából érkező hangos csattanással egyszerre rezzenek össze.
- Baszdmeg! Tüzelőt csinálsz a bútorokból? – Kiáltom kappan hangon. Hiába, hogy központi fűtés van, a tavalyi évből kiindulva talán szerencsésebb és célszerűbb lenne néha tüzet rakni a nappali közepén, lenne is mit ráhajítani. Ezt már az első közösen együtt töltött napunkon tudattam vele, ő pedig... úgy néz ki, hogy komolyan is vette.
Ahogy feltápászkodok, tenyerem azzal a lendülettel simul is a halántékomra, s kifelé menet fejem egy-egy oldalát masszírozva megkísérlem áttenni a székhelyemet a konyhába.
- Ó, te jó ég… - mint azokban az idióta vicces videókban, már-már tökéletesen hozva azok kritikán aluli szintjét, kis híján összecsinálom magam, mikor a félhomályos lakás egyik falára valamilyen teljesen érthetetlen okból felkerülő, egészalakos tükörben a saját valóságom rémképe néz velem farkasszemet. Szarul nézel ki! Hajamat fürgének nem mondható mozdulatokkal túrom át, hogy hát… megpróbáljam őket jobb belátásra téríteni, ugyan sokat nem sikerül segítenem rajtuk, majd a szemem alól a napok óta eltüntethetetlen karikák gondolatával folytatom az utamat. Úgy ejtem le magam a konyha egyik székre, mintha komoly nehézségeket okozna, hogy állva maradjak. Nem túlzok, így van.
- Kávé? – Bököm, majd az asztalon hagyott cigisdobozért nyújtózva kiveszek belőle egy szálat, az ablakot pedig nagyra tárom magam mellett, hogy a füst távozni tudjon.