Jada and Nevaeh

-… és nem hiszed el, ő hívott fel, hogy találkozzunk… - kiáltom az ágyon hagyott telefon irányába, miközben a fehér plüss mamuszom csoszogó zajában a fürdőszobába tipegek, hogy egy-egy „puff-ot” fújjak a füleim mögé örök kedvenc Dioromból, egyet pedig a csuklómra. Összedörzsölve azokat, elégedett mosollyal nézek farkasszemet a tükörképemmel. Hiába az egész estés meló, a blog írás és a közösségi oldalam felfrissítése – kizárólag munka céljából – irigylésre méltóan frissnek és üdének tűnök. Ez is a jobb és mázlis napok egyike, az a bizonyos „szerencsésen állnak a csillagok” hatás, máskülönben a felpöffedt szemeim és az öklömnyi táskák azok alatt, messze a valós koromat és az azzal járó kellemetlenségeket tükrözik. Ma ezek teljes hiányában, kisimulva, pirospozsgásan, mosolygósan, letagadhatnék úgy… öt évet. Minimum. Még az ismerős, sokak szerint szénakazal kinézetű boglyas csigák is pöpecül állnak a fejemen.
- Egy árva szót nem hallok belőled – érkezik Mitchell recsegős válasza a telefonból. Valamivel megállás nélkül kotorászik, csak sejteni tudom, hogy nyakig túrja az íróasztalán tornyosuló papírhalmazt, és azt az tollat keresi, amit aputól kapott cirka tizenöt éve karácsonyra. – Megint kihangosítottál? – Neki nyilván szabad, nekem nem. Két kihangosított telefon viszont tagadhatatlan, hogy mindig veszett fejsze nyele. Ennyi erővel jobb nem is hívni egymást, de amíg ő a tanítással vagy a gyerekekkel, bevásárlással van elfoglalva, én minden mással, ami mellett nem mindig tudok az ő rutinja mellett időt szakítani arra, hogy vele trécseljek.
- Mit gondolsz, majd a fülemre tapasztalak, miközben fel-alá rohangálok a lakásban? Már így is késésben vagyok… Milyen idő van? – Lépek az egész falat eltakaró szekrény elé, és megfontolt mozdulatokkal, egyesével kezdem átmazsolázni a fogasra akasztott ruháim legjavát. Már amihez hozzáférek a tömött sorokban.
- Hideg… két-három fok mínuszban. Szóval mi van? – Kérdésére megforgatom a szemem, és az egyik kötött, garbós ruhámat a telefon mellé hajítom. Azt egy teve színű szövetkabát és egy színben hozzá passzoló öv követi.
- Jada szorgalmazta, hogy találkozzunk – ismétlem. - Nem kellett könyörögni azért, hogy legyen már olyan kedves, dugja ki az orrát abból a bűnbarlangból és fordítson rám egy-két órácskát… jó ég, nem akarom elképzelni, hogy mit művelnek azzal a kétes életű sráccal ketten. Nem arról volt szó, hogy találtak egy harmadikat is?
- Passz. Valami rémlik.  De hidd el nekem, legalább annyira érdeklik egymást, mint téged a főbérlőd és fordítva.
- Te pedig, ha engem kérdezel, ő még mindig inkább érdekesnek tarthat engem, mint amennyire én őt… de mindegy – legyintek. Scott a világ legkedvesebb, legtündéribb embere. Nem sűrűn találkozunk, azon ritka alkalmakon viszont mindig van egy-két kedves szava hozzám. Érdeklődő és figyelmes, jobb napokon pedig még süteménnyel is kínálni szokott, amit a kedves felesége készít az unokáknak. Bűbájos, imádnivaló kisöreg. Fogalmam sincs, hogy hogyan és mivel vívtam ki a szeretetét és a figyelmét, de jó ez így. És ha már fix pasi nincs az életemben, legalább elmondhatom magamról, hogy van nekem egy Scottom, aki felül múlja az összes magas, szélesvállú, ravasz róka tekintetű fószert. És amúgy is, fenn kell tartani a jószomszédi viszonyt. – De most komolyan, Mitchell… menj arrébb, cicus – állok meg egy fél pillanatra a harisnyám magamra cibálása közben, majd félrehessegetem az ágyra telepedő Debby-t. – Nem tartasz tőle, hogy teljesen el fog mellette Jada zülleni? Egyszer találkoztam a sráccal, de…
- Ennél is jobban? De Nevaeh, ne is haragudj, úgy beszélünk róla, mintha még mindig tizenhat éves lenne, vagy legalábbis a közös lányunk. Én egy percig se féltem és hidd el, nagyobb veszélyt jelent ő a srácra nézve, mint fordítva. Főleg az egészségtudatos, nullkalóriás étrendjével… Láttad volna múltkor, hogy nézett a gyerekre! Amilyen marcona kisugárzása van, én legalább annyira megsajnáltam a fiút – a szám szélét csócsálva, frissen pedikűrözött lábammal a szőnyegem szálait piszkálva hallgatok. Szerencsére nem láttam sokat belőlük, de igaza van Mitchellnek, mikor utoljára egy légtérben voltam velük, akkor se volt barátinak, vagy annál mélyebbnek nevezhető a viszonyuk. Bár, annak is már bő fél éve. A bátyánknak férfi létére legendásan jó az „emberismerőkéje” így azt hiszem, ha valamiben, hát ebben nem kérdőjelezhetem meg a szavát.
– Na mindegy – vonom meg a vállam. – Majd ma meginterjúvolom a repedtfazékkal kapcsolatban. Mi van a csajszikkal? Komolyan, Mitch, szánalmas, hogy alig egy órányira lakunk egymástól, de karácsony óta nem láttam őket – a harisnya után a ruhát is magamra kapom, egy-egy fülbevaló, szösztelenítés és majdnem kész.
- Ki tart vissza, hogy néha át gyere? Amúgy jó, hogy mondod, pont a napokban beszéltünk róla Agathaval, hogy néhány napra elutaznánk kettesben valahova… amióta Lara megvan, nem voltunk együtt egy mozin kívül jóformán sehol. Esetleg, ha rád bízhatnánk őket addig…
- Természetesen! Majd Jada-t is átcsábítom, szokja csak a családi életet, ha már itt van egy karnyújtásnyira. De előtte majd egyeztessünk a mikorról, jó? – Amióta beindult a szekér, azóta nekem se mindegy az időpont. Ugyan többségében mobilisan végezhető a munkám egy része, mégis számos alkalommal kell kimennem helyszínre felügyelni és a munkások körmére nézni, vagy ha épp magát a pepecselősebb részét végezzük, evidens, hogy én is ott vagyok és ha már értek hozzá, kiveszem belőle a részemet. Viszont nagy könnyebbség, hogy én oszthatom be az időmet, hacsak nem szigorú menetrend szerint haladunk a Barnes-nál.
A mai menetrend viszont jelen állás szerint köt, úgyhogy egy gyors búcsúzkodás és macskaetetés után magamra kapom a kabátomat és a csizmámat, táskámat a vállamra akasztom és magam mögött hagyva a még mindig imádott, takaros kis lakást, nyakamba veszem a délelőtti Manhattant, hogy a megbeszélt kávézóban pár perc késéssel csatlakozzak a húgomhoz.
- Ne haragudj, elbeszéltem az időt… - vallom be neki őszintén, mikor pár másodperces nyaknyújtogatás után kiszúrom őt az egyik ablak melletti asztalnál, és némi szlalomozást követően mellé érek. – Remélem nem vársz régóta – lopva a karórámra pillantok. – Ó, de… - negyed óra. Legalábbis, ha a megbeszélt időben érkezett. – Kértél már magadnak? – Nem ülök le addig, amíg nem kapok választ, csupán a kabátomat akasztom fel a mellettünk lévő fogasra. Válaszának függvényében pedig a pulthoz ballagok, hogy két, vagy csak egy főre kérjek reggelinek és ébresztőnek valót.

Akár vállalhattam volna azt a műszakot… Jessie, miután „családi vészhelyzetre” hivatkozva kénytelen volt a ma délelőttjét átruházni – persze ez nem úgy kénytelen, hogy tényleg kénytelen, hanem a saját belátása szerint jobb, ha a macskája halálát rendesen meggyászolja –, Carl a csillagokat is leígérte az égről a telefonban, csak hordjam már be magamat dolgozni a kislány helyett. Kislány, értsd: a húszas évei elején járó, inkompetens, a felnőtt lét kérdését tagadó, a végletekig naiv, ábrándos pillogással bárkit lekenyerező fél-érett nőszemély, akit jóindulatból se mondhatnám, hogy az eszéért szeretnek, de, mivel nem kissé esetlen, ezáltal a férfiakban a létezésük szükségének érzését ébreszti, mindig ő teszi zsebre a legbusásabb borravalókat. Nem állítom, hogy derogált volna az a kis plusz pénz, de én is „családi vészhelyzetre” hivatkoztam a… miért is? Leginkább, mert ha lemondom, hallgathatom, hogy „már megint mi lehetett fontosabb?”… nem Nevaeh-tól, nyilvánvalóan, ő ahhoz túl jóindulatú, és persze, megérti. Annál is inkább Mitch-től, rosszabb esetben anyától, amikor a havi egy, kötelezően beütemezett telefonbeszélgetésünk alkalmával mindent sorra szed, amit a hónap összes többi napján kilistázott. Mert anya ilyen, rendezett és precíz, mint mindkét testvérem. Nem, mintha egyetlen nővérem most eleget tenne a „precíz” szó definíciójának…
Szóval vállalhattam volna, mert akkor most én lennék azon pincér szerepében a kerület egy kevésbé patinás vendéglátó egységében, akit másodszor vagyok kénytelen elhajtani – csak most, a türelmetlenségét észlelve, mivelhogy kedves célzást tesz rá, hogy egyébként akadnak mások, akik igényt tartanának a helyemre, kérem, hogy akkor a harmadik kanyart már egy pohár vízzel tegye meg. Aligha nevezhető „rendelésnek”, és én is hasonló grimaszt szoktam fordultamban megejteni, mint ő, amikor csapvízzel szalasztanak vissza, de hé, a vendégért bármit, nem? Őt, mint ahogy engem, és bármely más, felszolgáló-sorsra kárhoztatott felebarátunkat, pontosan ugyanúgy megfizetik egy kávéért, mint egy vízért, ahogy a cipőjének sarka is ugyanúgy kopni fog az egyik, mint a másik ital felszolgálásától.
Minél tovább lóbálom tétlenül a lábamat az idő múlásával egyre kényelmetlenebbnek tűnő széken, annál inkább kezdek ráeszmélni, hogy a nővérem választotta kávézó a maga pasztell és krémszíneivel aligha az én stílusomat tükrözi – ellenben Nevaeh-ét, ahogy belibben – elegánsnak már csak ironikusan nevezhető késéssel –, mint egy egyébként pontosan ide illő bio-díszlet. Mintha pontosan tudta volna, hogy öltözzön fel, hogy kifogásolhatatlan legyen a miliőhöz. Vajon ez is ilyen belsőépítész dolog? Kikezdhetetlennek és makulátlannak lenni az adott hely hangulatához? Ő is olyan fajta ember lenne, aki előre lecsekkolja az adott aesthetic-et, hogy felállítsa a tökéletes dress code-ot? Látszik, hogy én mindig csapnivaló diák voltam...
– Ja… az enyémet is – egy-két ideges lábrázás, hasonlóan feldúlt, külön neki címzett mosoly, görcsös nyaklánc-csesztetés, de végül egy vállrándítással sóhajtok. Gondolom ez ilyen szaktekintélyekkel járó állandó jellemvonás lehet – Mitch is hajlamos olyan „királynősen” értelmezni az érkezést. „A királynő sosem késik. Mindenki más érkezik túl korán.”  Én meg legfeljebb az első előadásom egy részét fogom lekésni, nem számít. Azt hiszem, a prof már amúgy se tudna ennél kevésbé kedvelni. – Csak pont annyit, hogy elég lett volna egyel későbbi metróval jönnöm. Lehet azon kevesebben is lettek volna, de – legyintek megjátszott érdektelenséggel –, nem baj, amúgy is szeretek nyomorogni azon a vasszörnyetegen! – zsibbadt tagjaim helyzetén itt-ott változtatva ficergek a széken. Na de ha tíz másodperccel hamarabb érek ide, be tudtam volna foglalni azt a fotelos sarkot… minden szempontból pech. Órájáról leolvasott felismerését hallva összepréselt ajkakkal, némileg elkerekített szemekkel bólintok, de nem erősítem meg benne még egyszer, hogy igen, egyébként a megbeszélt idő azért van megbeszélve, hogy mindenki aszerint érkezzen. Kétszer talán elég volt… egyelőre… – Nem. Nem vagyok bunkó – nagy szavak ezek egy kis embertől… elgondolkodva biccentem oldalra a fejem. – Meg nem tudom, te mivel számoltál, mire van időd. Kávé? Csak kávé? Vagy… – felkönyökölve az asztalra bökdösök a levegőben az egyik mellettünk lévő pároshoz éppen kiérkező tányérok felé. Mutogatni nem szép dolog, tudom, nekem is megtanította anya – vagy hát elkeseredett próbálkozást tett rá –, de valahogy csak ki kell küszöbölnöm, hogy „mit kell nézni?”. – Azok azért elég jól néznek ki. Tudnék enni egy lazacos, avokádós, buggyantott tojásos bagelt, nem volt időm reggelizni… ugye – és itt a harmadik! Upsz... – De csak, ha van szénhidrátcsökkentett bagel. Beleférhet még a teljes kiőrlésű is. Ja és egy cappuccino! Legjobb, ha van mandulatej, de igazából bármilyen alternatív tej megteszi. Köszi! – pontként tűzöm oda neki a legkedvesebb, legédesebb – kamu – mosolyomat, és, ha már bőszen kijelentettem, hogy nem vagyok bunkó, csak akkor oldom fel a telefonomat, mikor már beállt a sorba. A gyors insta, facebook, threads és bereal-check után kimegy a szükségesnél talán hárommal több üzenet, hogy valaki írjon már fel a jelenlétire – majd szükségét érzem, hogy azt is a könyörgésem után küldjem, hogy egynél többször ne szerepeljek a lapon. Annál, ha nem vagyok rajta csak az a rosszabb, ha az ügybuzgó barátok mind magukénak érzik a feladatot, és nem olvasnak, mielőtt írnak...
Mire Nevaeh visszaér, a mobilom képernyővel lefelé virít az asztal sarkán. Na jó, nem annyira a sarkán, de valahol akörül... hisz "nem nyomkodjuk azt a szart az asztalnál!", ahogy anya mondaná.
– És amúgy így... mizu? – biccentek felé, ha már leült, és van érkezése rám figyelni. – Megy a munka, meg... dolgok?...