Lola Torres. Semmi, egyszerűen semmi sem ugrik be hirtelen róla, pedig biztos vagyok benne, hogy hallottam már valahol a nevét és tényleg.. olyan ismerős. De végül már feladnám a visszaemlékezést, amikor eszembe jut, hogy ki az a Lola. Az a barna lány, aki menthetetlenül belém volt szeretve és annyira idegesítő volt, nem tudom mit várt tőlem, de az biztos hogy nem engem akart. Legalábbis tettem róla, hogy ne engem akarjon, elég rendesen megutáltattam magamat vele, szerencsére egy idő után fogta a célzást.
- Én nem beszélek. - szögezem le és csukom le a laptopomat, majd az összes szem rám szegeződik. Bár ne a bátyám lenne a főnököm, bár ne ismerné a múltam minden egyes darabját. Jelenleg most arról van meggyőződve, hogy Lolaék étterméhez ő rajta vezet el az út és a legjobb eszköz én vagyok a megszerzésére, mert egyszer szerelmes volt belém. A szerelem nem több, mint elmezavar, pillanatnyi képkiesés, amikor a hamis képek, vágyak által kreált dolgok kerülnek domináns szerepbe. A szerelem minden, amire az embereknek nincs szüksége. - Márpedig megteszed, hacsak nem akarsz új állást magadnak. - jelenti ki, pontosabban fenyeget meg úgy, mintha csak azt mondaná, hogy nem kapok csokit a szülinapomra. Persze talán nem éppen ez a megfelelő hasonlat, de ezzel kell élni, ezem van a szemléltetés céljára. Csak néztem rá, néztem mélyen a szemébe és próbáltam eltántorítani ettől a hülyeségtől, de nem sikerült. Nem adta fel, tartotta a szemkontaktust és egyetlen pillanatra sem szakította meg. Sóhajtva elfordítom a fejemet. - Legyen.. - felelem halkan és az ő arcán egy diadalittas mosoly terül szét.
Nem értem a bátyámat, egyszerűen nem tudom felfogni, hogy minek kell neki egy olyan jelentéktelen étterem, mint azoké.. Az a lány maga a kínszenvedés, maga a megtestesült ocsmányság. De végül elém dob egy mappát, melyből kicsúszik egy kép, egy csinos és elég szép lányról. - Ez ki? - teszem fel a kérdést, majd jobban megtanulmányozom a képet. - Ő. - egyetlen szó, mellyel mindent elront. Mellesleg szerintem lehetetlen, ez a lány nem lehet ő, Lola.. nem, nem hiszek neki, egyáltalán nem hiszek neki és ebben nincs semmi csodálnivaló. Lola nem volt éppen egy szép lány, olyan átlagos volt a copfjaival és a frufrujával. NA jó, ronda volt.. baromi ronda és nem is kell csodálni, hogy lekoppintottam.


- Jó napot Mr. Torres, elnézést a zavarásért. - szólok bele  atelefonba.
- Jó napot, miben segíthetek. - kérdezi egy mély bariton.
- Garett Thompson vagyok, csak azt.. - és be sem tudom fejezni a mondatomat.
- Garett? Jó felőled hallani végre! Ugorj be az étterembe. - hív meg, mire én csak elmosolyodom.
- Éppen erről szerettem volna beszélni önnel. - mondom neki és még nem igazán találtam ki, hogy hogyan tálaljam fel neki, hogy adja el az éttermét nekünk. Azt tudom, hogy Lola nem fogja hagyni és mindent megtesz, hogy az apja ebbe ne menjen bele. Ami nekem csak plusz problémát és fejfájást fog okozni és nekem ehhez most nagyon, de nagyon nincs kedvem.
- Egész pontosan miről lenne szó? - egy kisebb szünettel próbálok err a kérdésre válaszolni
- Az lenne a legjobb, ha ezt személyesen vitatnánk meg. - végül ennyit közlök vele.
- Rendben, akkor esetleg holnap betudnál nézni? - teszi fel a kérdést, míg nem hangzik fel egy másik. - Kivel beszélsz? - ez ő. Ebből már semmi jó nem sülhet ki.. És észreveszem, hogy valaki próbálja lefogni a mikrofont, de nem éppen megy neki. - A régi szerelmeddel, Garettel. - erre csak megforgatom a szemeimet. Istenem, miért kell nekem ezzel mindig szembesülnöm?
- Felejtsd el Thompson, bármit is tervezel, felejtsd el. - és már a pittyegést hallom, lerakták.
Komolyan mondom, ha ez a befektetés nem fog megtérülni, ha nem éri meg ezt a sok energiapazarlást, akkor megölöm a testvéremet. Saját két kezemmel oltom ki az életét, mert megint találkoznom miatta azzal a bolond lánnyal.. Bár ne lenne ott holnap az étteremben.