- Én itt élek már idejét se tudom mióta – két éve legalább - de hamarabb találsz meg bármit ebben a lakásban, mint én valaha – sóhajtok. Nagyon jó vagyok a holmijaim elhagyásában, eltüntetésében. A megkeresésükben már kevésbé. - Amíg a zár nem bánja, és nem tokostul rúgod be az ajtót, addig nem is érdekel… bár, ettől függetlenül nem díjazom, hogy lassan úgy kell elmennem itthonról, hogy két műtét között azon agyalok és állandóan csuriban vannak az ujjaim, hogy kirabolnak vagy sem? – Mutatok rá erélyes hangot megütve, bár vitathatatlan, hogy nem sok olyan tárgyat tartok itthon, ami könnyen- és gyorsan mozdítható, vagy „csak úgy” bezsebelhető lenne. De lássuk be, valahol mázlim is van… ha az ő környékükön kerestem- és találtam volna lakást már csak azon szép reményektől vezérelve is, hogy közelebb lehetek hozzá, már réges-régen elvitték volna még a parkettámat is. – Azért kíváncsi lennék rá, hogy odahaza is ilyen bátran beengedsz bárkit? – Szökik feljebb a szemöldököm, és nem tudok nem visszaemlékezni azokra a rossz arcú fazonokra, akik úton-útfélen megfordultak a környéken, míg feléjük baktattam. Mondhatnánk pont ebbe a kategóriába sorolom a lakótársát is.
Fejemet a vállam felé billentve, kíváncsian fürkészem az álmos, annál néhány fokkal nyúzottabb arcot, miközben igyekszem a legapróbb kis részletekben is megtalálni a közöttünk – gyerekkorunkban még csak-csak – felsejlő hasonlóságokat. Talán a göndör, boglyas haj, valamint a sötét bogárszem az, amire ráfoghatjuk, hogy azt mutatja, márpedig mi egy tőről fakadtunk, de ezeket is előbb hoznám párhuzamba anyáinkkal, mint azzal, hogy ha csak félig, de végtére is, testvérek vagyunk. Meglehet, hogy az életvitelünk, az elhivatottságunk mind-mind különbözik egymástól és a szokásainkban, stílusunkban, de még az érdeklődési körünkben is épp csak annyira hasonlítunk egymásra, mint két ember: van két szemünk, két fülünk és így tovább, de mégse tudnám őt letagadni. Függetlenül attól, hogy ki mit örökölt, kinek mi jutott és ki-ki mennyit hozott a közös ágból, sokszor még így is, mintha a tükörképemet látnám benne; mozdulataink, grimaszaink vagy mimikáink olykor egészében megegyeznek, és bennem is pont úgy ott van a családi elvek ellen való küzdelem, mint benne. Más kérdés, hogy milyen mértékben engedek neki? Ilyen szempontból talán még jobban is hasonlítok rá, mint a bátyámra és kimerem jelenteni, közelebb is áll hozzám, mint a bátyám, aki kőkemény hívője lett a Thompson-szekta valláskultúrájának.
- Legközelebb akár lehetnél józan is, ha jössz. Vagy megkímélhetnél szegény kicsi engem a másnapos boszorkaságodtól, hogy a testvéredként is szuperálhassak, ne csak, mint „mindig kéznél lévő, rád szakosodott orvosod”. Kimerítő, hogy a családom és barátok miatt jóformán két munkarendben kell toljam és még egy köszönöm se jár érte – mert természetesen, ha nem a kórházban izzadok, ha nem visszavarrok, hozzávarrok, kötözök vagy „életben tartok” esetleg világra segítek, akkor kiszabadulok az oroszlánveremből és jön a szóbeli része telefonon, messengeren, face time-on, itt-ott. „Nem, nem fogsz meghalni, az egy szemölcs…” „Ha nagyon fáj akkor gyere be, megnézem…” „Fertőtlenítsd le!” „Holnap nem dolgozok, de… átmenjek? Ráérek!” Persze, mert én mindig mindenre ráérek, az énidőm tulajdonképpen mindenki másnak az ideje…  És akkor még marékszámra adagoljam Jadanak is a pirulákat, csak mert többet ivott a kelleténél és fáj a kis buci feje. A kórházban meg nem értik, kinek cipelem haza bőröndszámra a gyógyszereket. - Utcaseprőnek kellett volna mennem, akkor talán senkinek nem lenne szüksége a tudásomra.
- Komolyan – vágom rá. Ha kell, tegyen is érte.
- Sajtból sosem elég – azokban a percekben tagadhatatlanul így is van, amikor éppen eszi az ember. Az pedig, hogy mi lesz később, néhány perc vagy óra elteltével, az meg…általában „legyen a jövő problémája.” – Pedig már tervezem egy ideje, hogy panaszlevelet nyújtok be neki, amiért én tartom életben a lányát hol reggeliztetőként, hol gyógyszerészként vagy háziorvosként. Amúgy meg, néhány napja pont hívott, hogy szeretne velem beszélni valamiről egy reggeli keretein belül, csak épp időpontot nem tudtunk még megbeszélni… – akadok meg egy pillanatra az addig művelt „bogyóvadászatomban” – nem tudsz semmiről, mi? – Mit tudhatna ő? Így indult a nagy családegyesítő propagandája is, aminek végeredményeképpen anyáink kis híján megkopasztották egymást. Túl sokszor akarnak barátnők lenni, aztán változatlanul, mindig katasztrófába torkollik a jeles alkalom. Nem is tudom miből gondolják, hogy ebből bármi jó kisülhet, mikor olyan családi katasztrófák állnak kettőnk fogantatása és megszületése mögött, mint a félrelépés, válás, újra házasodás és egyéb ínyencségek. Tényleg tökéletes barátnő alapanyag az a kettő.
- Legalább feltámadsz – nem. Saccra megmondom, még két napra minimum szükség lesz, hogy emberi entitássá lehessen nyilvánítani és elmúljon a bőre szürkesége, ami olykor-olykor egészen zöldes árnyalatba vált. – Ez nem rasszizmus, csak… mindegy – legyintek és a pult felületét kocogtatva, még egy enyhe utalást teszek arra, hogy a gyógyszer még mindig ő rá vár.
- Próbálkozik – mellkasomon karba tett kezekkel dörzsölöm meg a borostát az államon. Voltaképp én is csak próbálkozok elhitetni vele és saját magammal is azt, hogy az apánkban még van annyi törekvés a gyerekeit illetően, hogy megpróbáljon és akarjon is apa lenni, ne pedig együttesen mindannyiunk főnöke. Ez az izzadságszagú akarás és igyekvés sokszor kimerül egy közös, amúgy roppant kínos vacsorában vagy ebédben, egy puccos összejövetelben, ahol természetesen és nem meghazudtolva a kék vérét, mindent megtesz azért, hogy bebizonyítsa, jobb ő mindennél és mindenkinél. Az orvosok orvosa vagy a szülők mintapéldánya. Ilyen formában megtudom érteni, hogy Jada nem kívánja őt, maximum a háta közepére. – Legalább ezt hagyd meg neki. Higgye csak azt, hogy ő mindent megtesz… – iszom ki az üveg alján maradt néhány korty hideg vizet, ami nem fért a poharába. Nem utálom apát, de ha jobban belegondolok, ez a hozzáállás, ez a megjegyzés az általam mondott leggonoszabbak egyike, ami burkoltan magában hordozza, hogy „próbálja csak rendbe hozni azt, amit nem tud”. – Inkább ranch, mint BBQ… - ismétlem, a krumpli kívánságra már csak a szememet forgatom, de, hogy lássa kivel van dolga, aszerint választok neki.
Vigyorogva nézem végig ahogy A-ból B-be vánszorog, kínlódik, fújtat és nyöszörög.
- Hogy is mondják az öregek? Aki nem bírja, az ne igyon? De arra azért kíváncsi leszek, hogy hány hétnek… napnak kell eltelnie, hogy megint, ehhez hasonló állapotban rontsd nálam a levegőt, miközben azért sírdogálsz, mert szemét vagyok és nem adok gyógyszert – csak idén, nagyjából úgy hússzor hallgattam végig, hogy nem iszik többet, mert ez nem állapot és így nem lehet élni. Ahhoz mérten nézzünk rá…
- Aha, tehát belecsapott a lecsóba és tolja a vérbeli rocksztárok életét… ami azt jelenti, hogy… egyre többet leszel… itt? – Töltöm be a kávéfőzőt, ha már jó erősre vágyik. Nekem inkább egy jó hosszú alvásra lenne szükségem, de ez még nem jelenti azt, hogy nem alapozhatok egy adag feketével és némi kalóriabombával. A medvék is felhizlalják magukat a téli álom előtt, vagy mi…
- Csak úgy merő véletlenségből, és minden rosszindulat nélkül kérdezem: nem akarsz elköltözni onnan? Nem ismerem őt persze, de nekem ez nem épp úgy hangzik, mint egy egészséges és fair alapokon nyugvó együttélés – csak nem vagyok hozzászokva, elvégre nekem nincs olyan lakótársam, aki random nőket cipelne fel magához, hogy legyen, akin kiélje a perverz és kielégíthetetlen vágyait.
- Úgy, hogy elkérsz egy telefont – teszem le elé a kávéval együtt a saját készülékemet – felhívod a bankodat és letiltatod. Varázslat. És nehogy azt mondd, hogy nem szeretsz telefonon beszélgetni!

“ Local dumbass knew what they were getting themself into but did it anyways. So don't tell me not to do something 'cause i will do it twice and take pictures. ”

Hosszú kar nyúl ki elém a nővérpultból, s minden bizonnyal a fejemet venné a határozott mozdulattal lobogtatott kartonkupac, amennyiben nem tekeregnék és hullámoznék az utamat álló akadályok között: izgő-mozgó sietős nővérkék, pulton könyöklő, papírokat bújó ápolók, gondterhes tekintetű, hulla fáradt orvosok. Éppen csak a betegek, a varrásra – vagy épp visszavarrásra – várók, sírdogálók és jajongók hiányoznak a felhozatalból. A szó legnemesebb értelmében, kiürítettük a várótermet és a hosszú, kanyargós folyosókat. Végeztünk. „Kivégeztünk mindenkit, fiatalok!” – szokta mondani a rangidős, érces hangú Dr. Richards, aki szépkora ellenére – valójában nincs annyi, de látványosan sokat öregedett, mióta először találkoztunk - rendszerint olyan serényen és energikusan iparkodik a saját, és ha kell mások betegei között is, amit a magunkfajta huszonéves „suhancok” is megirigyelnek.
A nagy kupac kartont szorongató, leginkább az otthoni kúria jóllakottságáért felelős házinénire emlékeztető főnővér nem tágít, és éppen csak a fehér sportcipőbe bújtatott lábával nem dobbant, hogy legyek már oly’ kedves és vegyem át tőle, hát meddig lobogtassa itt? Karácsonyig? Nyakamat nyújtom, hogy innen, bő két karnyújtásnyira vehessek egy pillantást a paksaméta fedlapjára.
- Mit sóznál még rám, Szépségem? Mennyi ez? Öt? Hat? – Csípem az ujjaim közé a kupacot, hogy leheletnyit magam felé mozdítsam. Ujjam hegyével végig simítom a kemény éleket, vakon próbálom átszámolni azokat, s mintha égetnének, még azelőtt tágítok, hogy nálam ragadnának.
- Hat. És ezek nem oldják meg magukat – legyinti a papírokat - …idegen test az orrban, viszkető bőr, itt van egy köpésre, már fordulhatsz is oda… - bólint a vizsgáló felé - fémes íz a szájban, az ötösben. És van egy csinos bögyös cicamica a szomszédban, aki biztos jobban értékelné a te társaságodat, mint valamelyik öreg reumától remegő, ráncos doki kezét, és…
- Az enyémet aztán biztosan nem – szakítom félbe némi felháborodással, miközben az addig magammal cipelt, már „kivégzettek” kartonjait az arra szolgáló zsebbe helyezem. Elégedetten nézek végig a vaskos papírhalmon. – Tizennégy óra és három helyettesítés után nincs kedvem se orrlyukakhoz, se más testnyíláshoz. A bögyös „cicamica” mondjuk elég csábítóan hangzik… - lesek az ajtó felé - de most csábítóbb az ágyam, és nem vágyok másra, mint egy nagy bögre kávéra, csak az íze kedvéért… meg valami mocskosul zsíros, sajtos, szószos, undorító gyors kajára. Mondjuk egy jó kis Chicago-style pizzára, amitől biztos, hogy minimum egy napig a wc-n fogok ülni – már a puszta gondolattól is sírva tudnék fakadni. Mind a pizzáétól, mind pedig az utóhatások tényétől. De valamit valamiért.
- Mindig csak eszel! Hogy nem vagy akkora, mint én? Pedig már tényleg csak a levegőn és a fényen élek.
- Gének? De jól nézel ki, Agatha, én egy pillanatig nem aggódnék a helyedben - vigyorogva húzom közelebb magamhoz a jelenlétemet bizonyító papírt, hogy aláfirkáljam a szükséges helyen, mielőtt még annak hiányában megvonnák tőlem havi elszámolásnál a jussomat.
- Hízelegni azt nagyon tudsz! És mondd csak, ha már így… meglépsz… jön-e valaki a helyedre, vagy megint négy beteg jut egy fejre?


- Hát akkor… - köszörülöm a torkomat, hogy megszakítsam a kellemetlen csendet - további szép napot! Vigyázzon a… tipegőire! – Mutatok a megdöbbentően magas sarkakkal, cifra cicomákkal ékített lábbelik felé, tekintetem csak egy röpke másodperc erejéig akad meg a kíváncsi, mogyoró színű szemeken. Amint a lift ajtaja halk, vontatott nyikorgással kinyílik, már távozok is a Jean Paul Gaultier édeskés aromáját idéző parfümfelhőből. Talán ez életem első alkalma, hogy hálás vagyok a lépcsőház nyitva hagyott ajtaján át beszökő cigaretta- és benzingőz fanyar szagáért. Néha már puszta kíváncsiságból is feltenném a kérdést, hogy egyesek mit próbálnak elfedni ennyi parfümmel…? Tán’ nem folyik víz a csapból? Nem telik tusfürdőre? És ők, hogy bírják elviselni magukat hosszútávon?
A menet közben előhalászott kulcsomnak meglepően kevés szerep jut: az ajtó nyitva van, éppen csak le kell nyomjam a kilincset, az nyöszörögve engedelmeskedik. Meg mernék esküdni, hogy bezártam, bár… egyetlen alkalommal se vert le a víz ama kellemetlen gondolatok miatt, miszerint: kihúztam a vasalót?! Bezártam az ajtót? Több, mint gyanús. Mázli, hogy nem kell erőszakhoz folyamodnom az illetéktelen behatolóval szemben, ártalmatlanította ő saját magát. Az ismerős sötét lobonc, a morgós, nyekergős hang bár mosolygásra késztet, mégis mellkasomon karba tett kezekkel próbálom a szigorú báty ábrázatát kelteni, mikor kikukucskál a ki tudja, hogy honnan előbányászott pléd alól.
- Akárhányszor jössz, mindig találsz valami elfeledett kincset. Ezt épp honnan kukáztad elő? - Múltkor a régi karórám került meg több, mint egy évnyi „elveszettség” után. - Megint nem zártad be magad után az ajtót… csak úgy nem mellesleg - hagyom figyelmen kívül a panaszát és állítom őt a hanyagságának ténye elé. Gondolom nem érdekli. Miért érdekelné, ha van alatta bőrkanapé, rajta takaró… a majd’ harminc fokban. Ha meg kipakolják a kéglit? Mit számít, majd a családi büdzsé ellátja az anyagi károkat, csak semmi para!
Sajnálkozva fürkészem az arcát, mikor többet enged láttatni belőle a takaró mintázatánál. – Legalább olyan jól festesz, mint a lóbaszó lakótársad szokott. Remélem rajtad azért van valami gönc is – nem egy szemérmes fazon, annyi szent, biztos úgy gondolja, hogy a tetoválások épp eleget fednek.
Bólintva veszem tudomásul a nyilvánvalót, majd elhúzom a számat. - Most éppen nem, de néhány órája még az voltam – ha az emlékezetem nem csal, ő kérte, hogy ha egy légtérben tartózkodunk és épp nem az életéért kell küzdenem, akkor legyünk „csak” testvérek, Dr. Mitchell Thompsont pedig hagyjam a kórházban, ha egy mód van rá. - Tudod hol tartom, szolgáld ki magad – mutatok a konyha egyik pultjának fiókja felé, és ahelyett, hogy őt kényeztetném el a másnaposság enyhítéséül szolgáló pirulával, a szobám felé veszem az irányt, hogy a fehér inget egy egyszerű, galléros pólóra cseréljem és egy elnyűtt, kényelmesebb farmerre a friss „még ropogóst”.
- Pont ez volt nekem is a tervem – belököm magam mögött a gardrób ajtaját, majd csatlakozok hozzá - rendelni egy jó zsíros, triplasajtos pizzát extra sajttal, nézni valami reggeli matinét… – kérdésére az órámra pillantok. - Mindjárt kilenc – nyúzott ábrázatából és a haldoklókéra emlékeztető testhelyzetéből ítélve még nem vett magához bogyót, így megelőzve, hogy ezt hallgassam órákig, a kegyetlenségemet, hogy én márpedig erre esküdtem fel, segítek a szenvedőkön, megfelelően és legjobb tudásom szerint látom el a betegeket, egy üvegpoharat megtöltök hideg vízzel, míg a két szem aspirint a korábban mutatott fiók mélyéről szedem elő. Lőn legjobb tudás és orvosi szakértelem.
- Azt ugye nem várod el, hogy még oda is vigyem? – Az üveg élesen koppan a pulton, mellette hívogatón a gyógyszer. A Wendy’s jó ötlet, már nyúlok is a telefonért, hogy átnézzem az oldalukat. - Három napja kínain élek, lassan vágott szemeim lesznek és hóka bőröm. Azt inkább kihagyom… - a pizza meg jó lesz máskor. Gyomorforgató belegondolni, hogy mennyi undormányt vagyunk képesek megzabálni reggeli címszó alatt, de míg más tényleg reggelizik reggel kilenc, tíz magasságában, nekem ez nagyjából a vacsorámat jelenti.
- Hol borzoltad a kedélyeket, hogy megint itt kötöttél ki? Apa lassan idegbajt fog kapni, hogy oda soha nem vagy képes elcipelni magad, bezzeg az itt „csövelés” az nagyon megy. Javaslom, ha beszélsz vele, és nem akarod kiborítani, ne emlegesd neki, hogy három naponta az én kanapém szolgál ágyadként – kis túlzással. De lassan tényleg ide költözhetne. - Krumpli, BBQ szósz, „Baconator”, csoki shake megfelel a kényes, nagyon zsírosra vágyó ízlésednek? Vagy valami tojásos reggeli menü? – Pörgetem a lehetőségeket, miközben egy-egy tételt találomra behajigálok a kosárba, amit én megennék… nagyjából mindent. Ha most nem fogyna el, majd megesszük később.
- Kávé? - Megkocogtatom magam mellett a kis masinát. - Ezerszer jobbat készítek... khm, készít, mint bármelyik gyorsétterem, úgyhogy azt ilyet kapsz. Arra nem költünk.

“ Local dumbass knew what they were getting themself into but did it anyways. So don't tell me not to do something 'cause i will do it twice and take pictures. ”