Ma a nagyon otthoni énemet vettem elő, mivel nem kellett sehova sem mennem. Egy teával bekuckóztam a nappalimba a laptopom kíséretében, hogy megnézzek valami hatvanszor látott, de még mindig király sorozatot lazításképpen. Mostanság elszaladt velem a ló, és habár megbeszéltük azt a karaokés kiruccanást, még addig is volt pár nap, így kellett valami agyzsibbasztás.
Belemerülve a cselekménybe, annyira váratlanul ért a csengő, hogy majdnem magamra öntöttem a bögrém tartalmát, de szerencsére azt megúsztam. A kukoricám viszont az ölemben landolt, így kissé bosszúsan szedegettem le magamról. Nem tudtam, ki lehet az, aki közvetlenül a lakásom csengőjét nyomja, nem a kaputelefont. Ezt nem sokan tehették meg. Lu pedig berontott volna, szóval maradt az, hogy felkeltem és közelebb sétáltam. Kinyitottam az ajtót, és már majdnem megszólaltam, hogy micsoda kellemes meglepetés, amikor Lumi hirtelen megelőzött és közölte, hogy...
-É... -de igazából nem tudtam volna, mit mondhatnék neki. Gyorsan megfogtam a kezét, hogy behúzhassam a lakásomba, aztán amint becsukódott mögötte az ajtó, magamhoz öleltem, a hátát simogatva, mintha ettől minden rendbe jönne.
-Annyira sajnálom... én... -kezdtem el az alsó ajkamat rágcsálni, kipislogva a szemembe szökött könnyeket. Nem szerettem így látni valakit, aki fontos nekem. Lumienne pedig a munkatársból egy nagyon jó baráttá nőtte ki magát az életemben.
Elengedtem őt, legalábbis az ölelésből, hogy magammal húzhassam a kanapémra.
-K...kérsz esetleg... valamit? Teát, vizet, valami mást? De van kajám is, ha... ha... -ha éhes vagy?! Persze, biztos a kaján jár az esze. Annyira zseni vagy, Wolf.

Finoman bólintottam arra, hogy csak egy kis vizet szeretne, majd felkeltem, hogy gyorsan önthessek neki egy pohárral, és egy zsepi kíséretében átadhassam neki.
-Ne viccelj, dehogy haragszom!!! Bármikor jöhetsz hozzám, te is tudod. –ráztam meg a fejemet határozottan, de egy lágy, együtt érző mosollyal. Sosem küldenék el senkit, azt pedig pláne nem, akinek szemmel láthatóan valami nyomja a lelkét. Ez pedig… túl mutat mindenen, amit eddig bárkivel is beszéltem. Legalábbis… azt hiszem. Sebastian állapota sem volt egy túl rózsás, kecsegtető hír, sőőőőt. De ez egészen más.
-Dehogy jöttél! Addig maradsz, amíg szeretnél. Öhm… erről jut eszembe… még mindig Alex-szel laksz? –úgy tudom, hogy a lakását már kiadták nem sokkal az elcuccolása után, hisz elvileg a gyerek apjához költözött, miután úgy döntöttek, megtartják a babát. Ami kezdetben rossznak tűnt, azt utána egészen lelkesen várta, most pedig egy pillanat alatt semmivé vált.
-Csak azért kérdezem, mert… te is tudod, hogy nekem van egy vendégszobám, és ha nincs hová menned, akkor nálam maradhatsz, amíg nem találsz más megoldást. Van hely bőven és nem lennél... egyedül. –kezdtem el bizonytalanul az alsó ajkamat rágcsálni. Szerintem ez a legkevesebb, amivel támogathatom őt. Már ha szeretne élni a lehetőséggel. Nyilván nem erőszakolnám rá magamat, ha nem akarja.
-Tudom, hogy ez a leghülyébb kérdés, de… hogy vagy? Mármint… úgy… minden értelemben. –nem tudom, hogy tehetném még fel a kérdést, de tényleg érdekel, hogy érzi magát, fizikálisan és mentálisan is. Ez egy borzalmasan nagy trauma, és elképzelni sem tudom a fájdalmát.
Inkább csendben beleittam a teámba, mintha attól majd megszállna az ihlet és a tudás, hogy mit kellene mondanom neki.

Érdeklődve, kissé aggódva vizsgálgattam a vonásait, ahogy azt mondta, hogy elhozta a dolgait a sráctól, mert nem bírt ott maradni. Ebből arra következtettem, hogy nem a srác dobta ki magától, hogy most, hogy már nem hordja a közös gyermeküket a szíve alatt, húzzon el, amerre csak akar. Helyes. Vagy átmentem volna bosszúálló démonba és le találtam volna tépni a fejét.
-Dehogy probléma! Maradsz, amíg akarsz. Itt maximum Luana fordul meg, ő ugyan néha... mindig csak úgy beront, de majd megbeszélem vele, hogy azért kopogjon mostantól, vagy ilyesmi. Viszont... ez attól is függ, mihez szeretnél inkább közelebb lenni. Ha a melóhelyed, akkor Manhattan, vagy Queens, ha a szüleid, akkor szintén az utóbbi. Ha meg... valami tök újra vágysz, akkor Brooklyn. Itt annyira nem ördögien magasak az árak, és amúgy inspiráló a környezet is. Viszont mivel a munkahelyed Manhattan-ben van, így én Queens-t tudom ajánlani. Az kocsival fél óra. -míg én mondjuk másfél órára lakok a fent emlegetett városrésztől.
Csendben hallgattam, ahogy próbálta nekem kifejteni, vagy inkább... összefoglalni, hogy pontosan mit is érzett az adott pillanatokban, vagy éppen úgy általánosságban. Tudtam, hogy mennyire parázott az egésztől eleinte, elvégre én is az elsők között tudtam meg a hírt, de... egyszerűen nem tudtam volna okolni amiatt, hogy megkönyebbült attól, hogy nem lesz anyuka. Tényleg nem tervezte ezt a babát, ráadásul ő még csak huszonhárom éves. Ami amúgy nem feltétlenül egy rossz kor ehhez, ha eltervezted és mentálisan is felkészültél rá. Mások biztosan megvetnék, amiért ezt érzi amellett, hogy közben rosszul érintette a vetélése. Meg sem próbálnák megérteni, hogy ez mennyire összetett és sokrétű helyzet.
-Semmiképp sem utálhatod, vagy hibáztathatod magad amiatt, ami történt. Nem a tested mondott csődöt, ez egyáltalán nem így van. -ráztam meg a fejemet gépiesen, közelebb csúszva hozzá, hogy finoman átkarolhassam a szabad kezemmel.
-És valahol érthető, ha... megkönnyebbültél. Nagyon szép dolog, hogy ha már egyszer így alakult, a száz százalékot szeretted volna adni a babának, és jól csinálni, de valahol ez olyan lett volna, mint egy nem kívánt szerep, valami, amibe belekényszerültél volna. Lehet, hogy sohasem bántad volna meg, lehet, hogy túl későn. Alex nagyon jófejnek hangzik, tényleg. De... mi van, ha csak kezdetben állt volna melletted? Túl sok a változó, a... a bizonytalan tényező. Megértem, ha emiatt valahol megkönnyebbülés, de azt is, hogy gyűlölöd az érzést, hogy ez egy tőled független dolog volt, pont, amikor már elfogadtad, és legalább részben szeretted volna ezt a kisbabát. Nem igazságos, hogy beletörődtél, és a természet elvette tőled... -húztam fel a térdeimet, hogy megtámaszthassam rajta az államat.
-Köszönöm, hogy hozzám fordultál ezzel és... megbízol bennem... tényleg. Ugye tudod, hogy bármi van, hozzám mindig jöhetsz? Bármikor. Élethelyzet és időpont tekintetében is. -néztem rá teljesen komolyan, egy finom csókot nyomva a homlokára.

-Igen, ismerős a szitu. Egyelőre még nekem sincs autóm, szóval megértem a tömegközlekedők átkát. Baromi idegesítő órákig zötyögni a buszon, hogy aztán valaki fellökjön, mikor szállnál le. –ráztam meg a fejemet egy sóhajjal. Manapság főleg nem divat odafigyelni egymásra. Mindenki átgázol a másikon, siet és hasonlók. Felajánlanám, hogy beajánlom abba a szalonba, ahol én is vagyok, de én csak bedolgozom, és nem rendes alkalmazott vagyok. Nem is tudom, lenne-e felvétel jelenleg.
Annyira nagyon sajnáltam, hogy így élte meg ezt az egészet, és aligha értett volna vele egyet az emberek többsége, pedig nem tudhatjuk, hogy mi játszódik le egy nőben, amíg mi nem vagyunk a helyében egy ilyen helyzetben. Nem ismerjük a miérteket, a körülményeket és azt sem, hogy mi zajlik az adott illetőben. Ha olyan embertől lettem volna terhes, akivel még csak együtt sem voltunk, én sem biztos, hogy teljes mellszélességgel tudtam volna örülni ennek a várandósságnak, pedig én egyszer majd szeretnék családot, ha megvan hozzá a tökéletes jelölt. Ha nem lenne gyermekem, biztosan szomorú lennék, de nem feltétlenül érezném úgy, hogy valami… hiányzik. De Lumie helyében egyikünk sincs, így nem is ítélkezhetünk felette.
Finoman kezdtem el simogatni a vállát a kezemmel, ahogy a fejét az enyémre hajtotta. Örültem neki, hogy még ha csak egy kicsit is, de meg tudtam nyugtatni.
-Ettől még… lehet majd babád, ha szeretnél később, olyan férfival, akivel boldogok vagytok, és ténylegesen is egy párt alkottok. Szörnyű ilyesmit mondani, és nem szeretném, ha félreértenéd, de… talán ez volt az az utolsó jel, ami azt sugallta, hogy neked még nem a családozás kell legyen az első, hanem saját magad, a karriered, és úgy egészében az, hogy neked mi a legjobb, te miben tudsz kiteljesedni. –engedtem meg magamnak egy nagyon erőtlen, de biztató mosolyt.
-Persze, hogy tudom. –húztam egy hálás mosolyra a szám. Nem szerettem volna senkit terhelni a saját bajaimmal mostanság, főleg, hogy azok közel sem voltak olyan nagyok, mint Lumienne terhessége, vagy épp Luana klubja. Habár vele sem tudtam találkozni már egy ideje, olyan nagyon elfoglalt szegény a rengeteg munkájával.
-Hááát… ez egy elég hosszú sztori, hogy mizu velem mostanság. –vakartam meg a tarkómat egy zavart mosollyal.
-Öhm… készültek rólam fotók egy könyv borítójához és lassan vége a szavazásnak és kiderül, hogy azok, vagy az alternatív verziók nyernek-e majd. Aztán öhm… hm… megkaptam életem munkáját egy tematikus maszkabál képében, és a Saxomuch, akiknek az énekesével beszorultam anno abba a liftbe, elkezdték komolyabban venni a zenei karrierjüket. Örülnék neki, ha beindulna a dolog és Remy is megláthatná végre, hogy igenis a zenében van a jövőjük. Illetve öhm… nem is tudom. Túléltem életem egyik legrosszabb randiját. –forgattam meg a szemeimet egy sóhajjal. Nem akartam volna fura, vagy negatív hírekkel még jobban lelombozni, de ez szerintem így is bőven kimeríti a „mi újságra” a választ.

-Vannak ismerőseim, akik Manhattan-ben élnek, majd én is izzítom az "embereimet", ha tudnak valamit, azonnal szóljanak. -ennyit még meg tudok ígérni az ideiglenes lakhatás mellé. Nem akarom kidobni, és addig marad, amíg csak szeretne, de gyanítom ő is minél előbb szeretne megint "önálló" lenni, vagyis inkább egyedül, önállóan élni. Ha hozzászoksz ehhez, nehéz megint alkalmazkodni valakihez.
-Mhm, valahogy így. De! Szeretném, ha tudnád, hogy mellettem nem kell... elrejtened azt, ahogy igazából érzel, és erősnek lenned. Ha üvölteni, vagy sírni szeretnél, akkor tedd azt. Ha csapkodni, akkor azt is megteheted, csak ne törd össze a növényeimet légyszi, meg ne szórj szét egy kiló földet, hogy porozz és megfulladjak egy anafilaxiás sokkban, de ennyi. Tényleg szeretném, ha úgy tudnád megélni ezt az egészet, ahogy neked a legjobb és legegészségesebb. -én bármikor fent maradok vele hajnalban és eszek egy vödör fagyit, vagy megnézek egy béna filmet, amin egyszerre sírunk és nevetünk. A barátaim nagyon fontosak nekem, így bármit megtennék értük.
-Édes vagy, köszönöm szépen! -címeztem neki egy hatalmas, hálás mosolyt.
-És én is örülök neki, de csapatmunka volt. A többiek is adták ezt a zenei vonalat komolyabban venni dolgot, úgyhogy nem csak az én érdemem. Jó lenne, ha bejönne nekik. -rájuk férne, mindegyikükre, nem csak Remy-re. De tény, hogy talán érte aggódtam a a legjobban. Nem szeretném, ha a túl sok munkától baja lenne, legyen az fizikális értelemben vett végkimerülés, vagy mentálisan.
-Hát öhm... megismertem egy srácot, pontosabban... rám talált az instán, mondván, hogy tetszenek neki a művészibb képeim. Tuuuuudom-tudom, ez már most rosszul hangzik, de... egyébként nagyon normális volt, tök sokat beszélgettünk, és végül is elhívott randizni. Arra gondoltam, hogy milyen király, meg amúgy tetszett, hogy nem akarta lelőni, hova akar vinni pontosan. Azt mondta, öltözzek csinosan, de azért lazán, szóval megtettem. -vakartam meg a tarkómat egy zavart mosoly kíséretében. Mindig olyan érzésem van, hogy engem egyszer valaki el fog rabolni, annyira nem vagyok óvatos ilyenekben.
-Taxival mentünk, mivel inni is akartunk az este folyamán, és végül Manhattan-ben kötöttünk ki. Kiderült, hogy a randi egy házibuli volt, amit valami haverja tartott. Ez még annyira nem is volt vészes, mondom tök jó, legalább bulizunk egy jót, tudod. Aaaaha. Én naiv. Azzal próbált meg lenyűgözni, hogy fejen állva akart versenyt inni sört, ami még úgy gimiben talán működött is volna, de már annyira nem. Elvesztette az egyensúlyát és egy csaj kezéből kiborította a piát. Segítettem szegénynek a mosdóban, hogy ne legyen tiszta pia egész este, de amikor kiértem, akkor addigra a srác már valami tök random csajt kezdett el fűzni úgy, hogy kb negyed órára tűntem el, és ez elvileg még mindig a mi randink volt. -sóhajtottam lemondóan, a fejemet hátra vetve a kanapém támláján.
-Most már visszanézve nagyon vicces és gáz, de akkor esküszöm, hogy annyira nem tűnt poénosnak, és sokkal szarabbul esett, mint kellett volna. Velem van a baj, hogy mindig csak a hülyéket vonzom, és azokat nem, akiket szeretném, hogy akarjanak tőlem valamit, vagy... nem tudom, eltűnt az értelmesebbje, meleg, vagy párkapcsolatban van?! -de elég siralmas a tendencia amit mutatok.

-Ugye??!!! Én is azt hittem, hogy kikaptam végre egy olyat, aki normális, figyel arra, amit mondok neki, határozott, és hajlandó kitalálni programot, hogy ne nekem kelljen. Erre kiderült, hogy egy világi segg, aki csak villogni akart valami csajjal a haverjainak egy gyász buliban. –sóhajtottam lemondóan.
-Tudod, hogy utálom az abszintot, rosszul vagyok tőle, egyszerűen nem bírom meginni. Ezt mindig, mindenkinek elmondom egy adott buli előtt. Mi volt az első, amit itatni akart velem? –forgattam meg a szemeimet.
-Édes vagy, köszönöm. –hogy szerinte nem velem van a baj.
-És amúgy lassan én is erre a szintre jutok. Mármint… annyira meguntam ezt az egészet. A legtöbb pasim amúgy visszaélt azzal, hogy milyen a természetem, vagy simán nem jutottunk, csak max. két randiig. Mintha üldözne a balszerencse szerelem terén. Lehet, hogy egyszerűen el kéne engednem ezt az egészet és beletörődni, hogy a nekem megfelelő srácok foglaltak, vagy halottak. Vagy csak nem vesznek észre, mint nőt. –vontam meg a vállamat egy lemondó sóhajjal.
Nagy szemekkel pislogtam rá, amíg végül el nem nevettem magam a kijelentésére.
-Valami olyasmi. Néha kezdem azt érezni, hogy egy kutyás vénasszony leszek, aki mindenki életét megoldja, de mégis egyedül végzi. –ráztam meg a fejemet még mindig nevetve.
-De persze… a romantikus énem nem akarja ezt a forgatókönyvet és még mindig hisz abban, hogy majd jön a nagy Ő. Vagyis… az, aki nekem a nagy Ő lehet. Nem gondolom, hogy létezik tökéletes ember és tökéletes pasi, de abban hiszek, hogy olyan van, aki nekünk tökéletes. Akit szeretünk minden hibájával, aki nem vesz minket természetesnek, és akit mi sem veszünk annak. Akivel kiálltunk egymásért, egymással, és egymás ellen is, ha kell. Aki… aki egyszerűen csak a megfelelő ember számunkra. Lehet, hogy nem a jó időben futunk össze, nem a jó élethelyzetben. A nagymamám mindig azt mondta, hogy akit a jó Isten nekünk szánt, azt az ördög is utánunk tolja talicskán. –ráztam meg a fejem egy elgondolkozott mosollyal.
-Vagy csak túlságosan naiv vagyok, ugye? –néztem rá kérdőn, magamhoz véve a teámat.

Érdeklődve hallgattam azt, hogy szerinte az egész szerelem dolog egy faszság. Tény volt, hogy baromi nagyot lehetett bukni benne, és akit tökéletesnek hittél, egy szempillantás alatt teheti tönkre az életed, a lelkivilágod, és törheti össze a szíved baromi csúnyán, de... ezek ellenére én még mindig hittem benne, pontosan olyan naivan, mint valami kislány. Az ember nem egyedülálló lény, hanem társas, és mindenki szeret szeretve lenni, és majdnem mindenki szeret szeretni is.
-Hát nem tudom, nekem a hobbitok jobban bejönnek. -haraptam be az alsó ajkamat egy idióta vigyor kíséretében, hogy megrázhassam a fejem.
-Komolyra fordítva... a szerelem baromira tud fájni, és minél jobban szeretsz, annál inkább. Olyan szinteken tudnak átbaszni és tudják tönkretenni az életed, hogy abból lehet, sosem gyógyulsz ki, de... ezeket a sérelmeket nem verheted le valaki máson, aki nem tehet róla. Meg kell adni az esélyt annak, hogy ismerkedjünk. Akár mindenki szerint 10/10-es pasival, akár szerintünk 10/10-essel, akár olyannal, akinél nem érted, a másik miért van vele. -vontam meg finoman, mégis hanyagul a vállam. Én az örök álmodozó vagyok a sztoriban.
-Aaaaw, az menő lenne. Meg jöhetsz Luana-val meg velem rallyzni a kerekesszékekkel. Akkor aztán tényleg mi leszünk a legmenőbb nyuggerek. -bólogattam egy vigyorral.
-Hát... te tudod. Majd neked fogok itt sírni, hogy "ez a randi is szörnyű volt" és "az is egy idióta állat" meg hasonlók. Nem tudok nem naiv és jóhiszemű lenni, de... félek, hogy egyszer majd valaki miatt jobban sérülök, mint... mint azt bármikor is gondoltam volna. Az a baj, hogy szerintem az én tökéletesem majd észre sem fog venni engem, akkor sem, ha a fejéhez vágnék egy féltéglát. -sóhajtottam lemondóan.

-Csak vicceltem Lumie. Én is oda vagyok a 180 cm-es sztereotípiáért. –szögeztem le gyorsan a meglepett arcjátékát látva. Még ha úgy is néznék ki mellette, mint valami törpe. De nincs olyan csaj szerintem, akinek ne jönne be ez a fajta magasság. De ettől még tartom magam ahhoz, hogy a szerelem felülírhatja az összes külső szarságot, és neked olyan is szép lehet, aki mondjuk hétköznapi mércével, másoknak nem az. Bárkiből lehet szőke herceg fehér lovon, ha megtalálja hozzá a megfelelőt.
-A szerelem meg a párkapcsolatok baromi nagy lutri dolgok. Nem mondom, hogy nem, ahogy azt sem, hogy én nem sérültem már durván párkapcsolatban. De… nem tudom. Lehet, hogy tényleg én vagyok annyira naiv, hogy mindig önként szaladok a következő pofonért. De mindig elhiszem, hogy most majd másképp lesz, de… nem. –emiatt sem hajkurászom a szerelmet. Ha akar, úgy is megtalál, én nem bújok el előle. Jó dolog szeretni és szeretve lenni, de nagyon nagyot lehet csalódni emiatt abban, aki egyszer a mindent jelentette neked. Hazugságok, megcsalás, átverések, és a tipikus „lakva ismerszik meg…” dolog. Túl sok évemet pazaroltam a rosszakra, jó lenne, ha valahogy sikerülne megtalálnom azt, akit nekem szánt még a sátán is.
-Király!! Már várom, hogy mi legyünk a legmenőbb mammerek az otthonban. –bólogattam hevesen, egy vigyor kíséretében.
-Aaaw, édes vagy, köszönöm. De ez fordítva is igaz. –nem szeretem, ha bántják a barátaimat, mi csajok pedig amúgy is veszélyesek tudunk lenni. Ha bárki bántaná őket, akkor azt garantáltan elásnám a nem létező hátsó kertembe, hogy soha többet ne találja meg senki. Más az, ha valami nem működik, meg az, ha egy büdös paraszt vagy, aki nem becsüli meg, amije van. Kiszerethetsz valakiből, megunhatod, lehet olyan, hogy szellemileg igen, de testileg már nem vonz, meg miegymás. De ezeket meg kell beszélni, nem pedig seggfejnek lenni és megcsalni a másikat, vagy átbaszni.
-Jó lenne, ha a téglák nélkül észrevenne… -de elég kevés esélyt látok valami ilyesmire. Annyira nem szokás a nyilvánvalót meglátni, hogy az… fájdalom.
-De azért ha mégsem, ne dobj akkorát, hogy maradandó baja legyen. –ráztam meg a fejemet egy jót mosolyogva ezen.
A kérdésére elgondolkozva kezdtem el nézegetni a bögrémet, az alsó ajkamat rágcsálva, mintha ezektől megjönne az isteni szikra, hogy pontosan mi a válasz a kérdésre.
-Szerintem van. És pontosan abban rejlik, amit az előbb mondtál. Szerintem a nekünk tökéletes épp attól az, hogy még a baromságait is… hát… szeretjük. Nem csak elviselni kell a másikat, hanem elfogadni, és úgy szeretni, amilyen. Mindenkinek vannak hibái és agymenései, amiket tiszteletben kell tartani, és sok esetben tolerálni kell őket. De én… nem akarok tolerálva lenni. Ha engem szeretsz, akkor szeresd azt, hogy néha bezárkózom és csak rajzolok, amíg te meg mondjuk olvasol, vagy bánom is én. Hogy én szeretek hozzáérni a másikhoz, nyilvános helyeken is. Meg azt, hogy én képes vagyok a legszarabb állapotomban is szexelni, mivel... ilyen vagyok. Nekem ezek fontosak, és sokat jelentenek. Hogy pörgök, de ha túl sok valami, akkor bizonytalanná válok, és magamba tudok fordulni. Hogy pozitív vagyok és igyekszem mindenben a jót látni, de vannak nekem is borús gondolataim olykor. Muszáj lesz elfogadnia a másiknak, hogy nem vagyunk hibátlanok, és mindenki hibázhat. Szólhatunk úgy a másikhoz, hogy az neki nem esik jól, de tudni kell bocsánatot kérni. Akarhatunk egyedül lenni, miközben nem akarjuk, hogy a másik elhagyja a szobát, és elküldhetjük a legnagyobb szeretettel is a halál faszára, ha az az érdekeit szolgálja. Én már nem akarom, hogy valaki csak úgy… legyen mellettem. Nem akarok valaki szőke babája lenni, amit mutogathat, én… tényleg szeretném, ha szeretnének. –húztam fel a térdeimet egy sóhajjal, megtámasztva rajta az államat.
-De persze emiatt vagyok ilyen szörnyen naiv és sebezhető. Hinni akarok abban, hogy az, akire várok, szintén… rám vár. –támasztottam meg az állam helyett a homlokomat a térdeimen, finoman rázva közben a fejemet.

-Na igen, nem könnyíti meg, az biztos. -néztem rá egy halvány, szórakozott mosollyal.
-De az tény, hogy így kevésbé tudsz megsérülni, ha nem alakítasz ki valakivel mélyre ható kapcsolatot és köteléket. Én hajlamos vagyok nagyon hamar megkedvelni valakit, aztán utána meg sír a szám, hogy átvertek. -fújtam ki a levegőt. Nem szeretem ezt a felfogást. Persze, megtehetném, hogy könnyű kapcsolatokat keressek, egyéjszakásokat, de... én nem erre vágyom. Nem vagyok idős, erről szó sincs, és lehet, hogy a következő párom sem az utolsó lesz, de szeretném, ha az ellenkezője lenne igaz. Én szeretnék szeretni és azt, ha engem is szeretnének. Boldoggá szeretnék tenni valakit, és szeretném, ha én is boldog lehetnék, nem csak ideig-óráig.
-Mindenképp!! -húztam széles vigyorra a szám.
-Édes vagy, köszönöm szépen. De nem vagyok akkora főnyeremény... -nekem is biztosan vannak idegesítő tulajdonságaim, olyan dolgok, amiktől a másik teljesen kivan, és ami miatt nehéz természetnek tartanának.
-Nem tudom, hogy én jó példa vagyok-e. Legendásan szarul fogok ki pasikat. Valahogy sohasem vesz észre, akinek kellene. Mintha... nem is tudom, taszítanám azt, akiről úgy érzem, illene mellém. -ráztam meg a fejemet a szemeimet meregetve. Mintha ez lenne a védjegyem. Rossz pasik, plátói vonzalmak. Csak remélni merem, hogy most majd másképp lehet, és idővel tényleg elém áll az, akitől szeretném ezt.
-Öhm... k-köszönöm. Ez végtelenül kedves tőled. -néztem fel rá egy boldog, meglepett, zavart mosollyal, elemelve a fejemet a lábaimról. Már ketten reméljük.
-Jó!!!! Én hiszek a szerelem erejében! -mondjuk ezt nem akartam hangosan, és ennyire lelkesen mondani, de... ooooké.
-Erre koccintani kell. -adtam a kezébe a vizét, hogy hozzáüthessem a bögrémet.
-Arra, hogy akit az ég nekünk szánt, előbb utóbb a patás utánunk küldi egy talicskán!!! -pislogtam rá hatalmas, csillogó szemekkel.