Torrie & Finn

Egy ideje már kezdett kényelmetlenül idegenné válni az a bizonyos luxus, amivel nap, mint nap szembesülnöm kellett a Yang kúriában. Mindez egy kollégiumi szoba után, amit a szüleim béreltek nekem, mondhatni elképzelhetetlennek tűnt. Habár olyan családból származom, ahol határozottan sosem volt kérdés az, hogy mi kerüljön az asztalra, és a kicsi Finn vajon megérdemli-e a legújabb markolót, amit kinézett a játékboltban, ennek ellenére is jóval szerényebb körülmények között éltünk, mint például a legjobb barátom családja. A mi házunk picike, hagyományos norvég ház volt, ami belül otthonos és meleg volt és közel sem annyira steril, mint Braylenék palotája. Gyakran az előszoba közepén hagytam a letaposott sarkú cipőmet, aminek anya sosem örült túlzottan, és minden alkalommal felhívta a figyelmem arra, hogy mekkora pazarlás az, amit a cipőimmel művelek és másnak még kenyérre sem feltétlenül jut pénz. Ugyanezt Braylen nem igazán kapta meg senkitől; mivel az ő házuk volt akkora, hogy a személyzettel is ritkán találkozott az ember… Bár gondolom ők tökéletesen tudták azt, hogy mikor hol nem kell lenni.
Mindenesetre érdekes volt, hogy az ott töltött hónapok alatt nagyon ritkán láttam a fiú öccsét, a húgával pedig beszéltem összesen vagy három szót. Ezzel mondjuk nem is feltétlenül volt baj, mert a haverjaim lánytesóival haverkodni valahogy sosem tűnt a világ legfényesebb ötletének, Jessabelle pedig egyáltalán nem egy olyan kategóriás lány volt, akivel én ki tudnék jönni. Épp elég volt nekem a bátyja, nem volt szükségem több sátáni Yangra.
Mindenesetre teljesen kényelmes megoldásnak tűnt az, hogy Bray szobáját én magam is birtokba vettem, és mivel világ életünkben nagy egyetértésben haverkodtunk egymással, ez a dolog működött is hónapokig, aztán pedig anya felhívta a figyelmem arra, hogy még a dollármilliomosok nyakán is udvariatlan dolog ennyi ideig ülni, szóval költözzek szépen Torrie-hoz, aki ebbe persze belement. Nem álltam a lányhoz túl közel azelőtt, hogy New Yorkba költöztem volna, viszont itt mondhatni elég jól egymásra találtunk ahhoz, hogy a lehető legnagyobb pofátlansággal járjam körbe az egyik staten island-i kisboltot, a svéd Absolut vodka után kutatva. Nyilván vannak annál sokkal minőségibb italok is, de én mindig beértem azzal, ha már nem egy alsó polcos választást sikerül összehoznom valakinek. Az pedig teljes mértékben részletkérdés, hogy jelenleg reggel hét óra van, és én is csak azért vagyok fent, mert tizenegykor lesz valami olyan órám, amit kurva biztos, hogy képtelen vagyok végig ülni józanul. Ilyenkor tökéletesen kapóra jön az, hogy Torrie nem azon lányok köreibe tartozik, akiknek lehet csattogtatni a „Leestél a Mennyországból” féle, amúgy elég gáz udvarló szöveget ugyanis, ha valaminek, akkor jónak semmiképp sem lehetne mondani őt. Nekem pedig pontosan erre volt szükségem ebben a pillanatban.
Amikor megtaláltam az üveget, egyszerűen rámartam és mentem fizetni és a hátizsákom mellé csúsztattam, ahol már egy doboz fánkot is elrejtettem. Tök szerencsés, hogy itt viszonylag hamar nyitnak dolgokat, ami miatt nem kell azon pattognia az embernek, hogy mi az isten műveljen, ha éppenséggel megéhezik. Nálunk a campuson a kollégiumi büfé volt a lehetőség és nagyjából ennyi, de szerencsére ott is szolgáltak meleg reggelivel.
A lakásba érve kicsit sem lepett meg, hogy egyedül voltam a konyhában, mivel Brodie a sérülése miatt amúgy sem feltétlenül kényszerül arra, hogy korán keljen, Torrie pedig egyszerűen szabadnapos volt. Épp ezért is tűnt annyira ragyogó ötletnek az, hogy már reggel korán leitassam a lányt… Mivel más nincs a közelemben, vele kell elszórakoztatnom magam, és a családi kapcsolataink miatt igen limitált az, amit együtt csinálhatunk. Ebben a helyzetben pedig én határozottan nem azokra az ügyes-bajos, néha túlzottan is bonyolult nőügyekre vágytam, ami néhány kellemesebb menettel járt. Még a leginkább könnyűvérű lányok is hajlamosak többet gondolni egy idő után a dolgokba, ha az ember több figyelmet szentel nekik, mint mondjuk korábban tette, ez pedig számomra is zavaró volt.
Amikor meghallottam a halk lépteket, rögtön ellöktem magam a konyhapulttól, és pontosan olyan vigyorral néztem a lányra, amiből határozottan kikövetkeztethette azt, hogy tervezek valamit a mai napra. Braylen egy hetes vegasi szülinapja után az ember nyilvánvalóan azt gondolná, hogy megundorodtam az alkoholtól, de hasonlóról szó sem volt az esetemben, így a székre lepakolt táskámért nyúltam és határozottan kihúztam a rászerelt cipzárt.
- Jó reggelt – de még mennyire jót! Vetettem pár pillantást, a nálam alacsonyabb unokanővéremre – Ne csinálj kávét, hoztam mindenkinek. Jól aludtál?
Egyszerűen a fejemmel intettem is az irányba, ahova lepakoltam az elviteles poharakat, aztán pedig pont ezt a pillanatot tartottam a legmegfelelőbbnek arra, hogy elővegyem a fánkos dobozt a táskámból.
- Ha valami unalmas reggelit szeretnél, akkor válogass ebből – ahogy kinyitottam a dobozt, láthatta a sok cukormázas édes süteményt – Viszont, ha keménynek tartod magad, akkor kérlek ne hagyd, hogy egyedül igyak. Ha megbontod velem ezt, akkor elismerem, hogy jó csaj vagy.
Halkan koppant az üveg alja az asztalon, a pillantásomban pedig kihívás volt, ahogyan a lányra néztem. Minden bizonnyal, ha a tinédzser húgomról lenne szó, akkor elég elutasítóan kezelném az alkohol kérdését, de Torrie már felnőtt nő, és az a jó az unokatestvéri kapcsolatokban, hogy egyáltalán nem kell megnevelni a másikat.


809 szó || outfit

Torrie & Finn

Nagyon vicces volt belegondolni, hogy egyetlen vírus gyakorlatilag hajléktalanná tett pár évvel ezelőtt. A helyzet az, hogy a végén már teljes mértékben elvetettem annak az ötletét, hogy vissza cuccoljak a koliba. Annyira nem volt vicces és jó egy lyukban élni egy másik sráccal, hogy ne fogadjam el először Bray, aztán pedig Torrie és a barátja ajánlatát. Mivel még mindig skandináv voltam, szívesebben éltem a nyugodt, Staten Islanden, ahol volt szerencsém fákat és egyéb helyeket látni, mint mondjuk New York belvárosában. Sokan nem gondolnák rólam, de határozottan egy voltam azok az emberek közül, aki szeretett a természetben lenni, és egyszerűen feltöltődni azáltal, hogy megéli a zöld környezetet. Sokszor éreztem azt, hogy hiányzik az otthonom, de egy ideje már sikerült megszoknom azt a pörgést, amiben éltem a mindennapjaim.
Kifejezetten jó volt a szoba, amit birtokba vehettem, és örültem neki, hogy lehetőségem volt a további szocializálódásra, meg az elvonulásra is. Mivel elég sok tanulnivalóm volt a félévek során, kénytelen voltam néha távol maradni Brodie és Torrie társaságától. Ugyanakkor tiszteletben tartottam, ettől függetlenül még vannak a házban közösségi terek, így igyekeztem a szobámban maradni, ha tanulnivalóm volt. Más kérdés az, hogy az utóbbi időben annyira felbasz az egész középület tervezés, hogy a legtöbb esetben már alapból sörrel – rosszabb napjaimon keményebb itallal – állok neki az egésznek. Másnap pedig csodálkozom, hogy miért dől össze az épület, amit tervezni próbálok.
Az egyetem miatt már egy ideje megszoktam azt, hogy korán kell kelnem, és későn fekszem le aludni. Általában akkor is bejártam az óráimra, ha amúgy mocsok másnapos voltam mivel, ha mást nem, legalább a táblát szerettem lefényképezni. Ilyenkor nyilván képtelen lettem volna figyelni, de még mindig könnyebb volt egy józanabb pillanatomban kibogarászni az egyes számításokat és tervezési mintákat, mint mondjuk nem csinálni semmit, lemaradni az anyaggal, és aztán utólag felzárkózni. Ha csak szimplán elszórakoznám az időt, akkor a szüleim eléggé kiakadnának, nekem pedig fontos volt az elismerésük, meg amúgy is szerettem tervezéssel foglalkozni.
- Rossz a lelkiismereted? – nem tudtam nem röhögni az unokatesóm reakcióján – Úgy viselkedsz, mintha eléd ugrottam volna ordítva.
Mert ugye ez annyira jellemző volt rám. Alapvetően velem veszekedni se nagyon lehetett, mivel túl nyugodt természetű voltam ahhoz, hogy könnyen ki lehessen hozni a sodromból. Alapvetően a legtöbb norvégra jellemző volt ez a hidegvérű magatartás, a szüleim viszont kifejezetten odafigyeltek arra, hogy ilyenné neveljenek minket. Mind anya, mind apa fontosnak tartotta az érvek felsorakoztatását és talán az ő mintájuk miatt gondoltam én is fontosabbnak azt, hogy az eszemre hallgassak jobban, ne pedig a szívemre. Soha életemben nem csináltam olyan dolgokat, ami mondjuk őrültségnek tűnne más számára, mert én magam is próbáltam megfontolt lenni, bár ettől függetlenül igyekeztem nem unalmas alakként létezni az éterben. Túlságosan szerettem az alkoholt a nőket és az éjszakát ahhoz, hogy csak úgy beálljak a jó fiúk soraiba… Akkor is, ha nem voltam annyira nagyon rossz.
- Egyébként, meg ne dobáld a telefonodat. Azt is össze fogod törni, meg a fejemet is. Gondolom nincs kedved se szervizbe, se a sürgősségire rohangálni – nyilván már reggel is túl fárasztó voltam, ráadásul, amikor közelebb sétáltam hozzá még jobban összeborzoltam a kócos haját. Egyértelmű volt, hogy szegény most kelt még csak fel, én pedig máris a vérét szívom.
- Talán ezért kellene valami rövidet kérned a kávédba – egészen komoly volt a pillantásom, mert pontosan tudtam, hogy Torrie partner tud lenni az ilyenekben – Rummal egész jó. Tartotok itthon?
Már nem tudom melyik beteg kolis társam öntött rumot a kávémba, amikor másnaposan dohányoztam az erkélyen. Először nem értettem annyira a dolgot, de miután megittam és ténylegesen kiütöttem magam még két órára már értettem, hogy miért csinálják ezt. Miután másodjára tértem magamhoz, már semmi bajom nem volt.
- Nem kell bebizonyítanod, valóban – élveztem azt a helyzeti előnyt, hogy jelenleg én sokkal inkább magamnál voltam, mint ő – Van kedved egy közös naphoz? Bármit szívesen csinálok veled. Elmehetünk bowlingozni, és odaképzelheted a főnököd a bábuk helyére. És közben be tudsz sörözni. Tízkor nyitnak a termek. Szerintem jó ajánlat, és majd én fizetek.
Kegyetlenség lett volna elvárni tőle, hogy állja mondjuk a teremfoglalást, ha az én hirtelen felvázolt ötletemet be akarjuk váltani. Persze nem gondoltam komolyan, én rendben lettem volna azzal is, ha csak döglünk itthon, de határozottan szerettem bowlingozni. Torrie pedig legalább le tudná vezetni a stresszt, amit a főnöke okozott neki. Én sokszor képzeltem a köcsög tanáraim fejét, hát… Lényegében bárhova. Folyamatosan büntetni akartam őket a kínzásokért, amivel minket szopatnak nap, mint nap.
- Ez a beszéd! – éreztem, ahogyan lassan elmosolyodok – Tudtam, hogy jó csaj vagy. Téged illet az első korty.
A kérdésére egyszerűen megvontam a vállam, mert nem igazán voltak terveim ezen túl. Némi gondolkodás után arra jutottam, hogy nincsenek terveim, bár dolgom az lenne.
- Nyilván haladnom kellene a házikkal. Viszont a legtöbb csoportos feladat, és szerintem a társam, akivel dolgozni szoktam megint másnapos. Vagy azt kamuzza azért, hogy megússza a tanulást – részletkérdés, hogy jelenleg nem bántam túlzottan, mert nekem sincs mindig mérnökösködni, csak szimplán már elég régen belém verték azt, hogy a kötelezettségeim az elsők.
- Randizni meg csak holnap megyek majd – ezzel pedig megengedtem magamnak, hogy elidőzzön a pillantásom azon, ahogyan az unokatesóm volt felöltözve, ugyanis ez ismét feljogosított arra, hogy valamire be tudjak szólni neki - Csinos a pizsamád. Olyan aranyosnak tűnsz benne, mint amilyen nem vagy azzal a vodkával a kezedben.

867 szó || outfit