Bár már tovább kellett volna állnunk egy ideje, akadt némi problémánk utazó társainkkal. Ji-Woon Hak jóval előbb érkezett meg, mint gondoltam, így bár nagyon nagyon örültem jelenlétének, felkészületlenül ért, aminek következtében a kis huncut meglógott tőlünk. S mi több a maga módján még borsot is akart törni az orrom alá. Na már most, ha kinyírja az ellenségeim az engem annyira nem hat meg, de azért kelletlen volt vissza hallani, hogy hagyta őket meglógni, ráadásul önző módon még csak vissza sem tolta képét. Könnyebb volna befogni egy kihalt gyár területén, mint berontani a rendőrségre és kihozni onnan, de most bizony ezt is meg kell oldanunk, mielőtt vissza vinnék hazájába. De még a mi kis csillagunknál is akadt nagyobb gondunk. Néhány nappal ezelőtt ugyanis, a mi zseniális tudósunk újabb szeren kísérletezett, aminek élesben való használata elképesztő sikert arathatott volna, ha, nem történt volna egy kis baleset. És itt most össze tehetem kesztyűs, kis kezecskéim, hogy Avery a közelben sem volt. A szer ugyanis okozott egy kisebb robbantást, amiben ugyan maga a cirkusz nem roskadt vele, még csak ki sem gyulladt, csupán az elektronikai kütyüket rongálta meg kicsit, de a dolgozók és fellépők egy részével már nem volt ilyen kíméletes. Nem, nem ölte meg őket. A szer ugyanis nem ölésre készült. De lényegében élőholttá tette őket. Talán egy kicsivel intelligensebbé, mint a zombik. Először azt gondoltuk nem baj, nincs para, a szemük ugyan befordult a koponyájukba és beszéd híján csak hörögnek és csoszognak, mint nagy papi a házban, de veszélytelenek. Aztán eltelt egy nap, és ezek a valamik szükségét érezték furcsa igényeiknek kielégítéseit. Az első ilyen incidens konkrétan egy gyakorlat közben történt, mikor a kedves, medencét töltő, de most már csak bambán álló alkalmazottam, kalapáccsal agyon verte a szorgosabb társát. Aztán evett is belőle, de ez már csak részlet kérdés. Ki is tört a balhé, és röpke 10 perc alatt elszabadult a pokol. A védtelenek azt gondolom világgá futottak, az őrültebbek pedig zombi apokalipszises papás-mamást kezdtek játszani, és így vált a Rémségek cirkusza még kísértetiesebbé.
Már késő este volt, mikor Nicky fiú megjelent nálunk. Ráadásul ősz, így a köd és a nyirkos idő adott volt, ahogy a pislákoló fények és a fémszerkezetű játékok nyikorgása is, mikor a szél kicsit megmozgatta őket. Ha nem épp egy kódorgó billentette meg véletlenül. Nem sok zombink volt már tán, de a terület olyan kihaltnak tűnt, mintha ezer éve nem volna benne élet. Ezek a futásban is jó, de jobbára csiszi-csoszi szottyadékok akaratlan is elvegyültek a horror cirkusz berkeiben, így nehéz volt kiszúrni őket, ha az ember nem volt elég szemfüles. Mert, hogy volt amelyik csak úgy állt és várt, és az ember az élő szobrokat nehezen veszi észre mondjuk a bódék mögött. Aztán mikor meg elfordítod a fejed, tarkón vág egy fejsze. Nekem bejött a hangulat, csak az üzletnek nem. A kannibál bohócunknak is sikerült elszabadulni, jobbára elbújva majszolt épp, akit talált. A balta dobáló hölgyeményünk is vadász üzemmódban volt, de belőle max tényleg annyit lehetett látni, hogy repül feléd egy fejsze. Ami a szirénünket illeti, míg víz van a medencébe - legyen az bármilyen mocskos és hullákkal teli - ő azt nem hagyja el, ellenben a rajta lévő alga takaró, a hullák és a rongyok, remekül elrejti őt a víz alatt. És, hogy velem mi van. Pisztollyal a kezemben csámborogtam, persze óvatosan, mint egy rossz útra tért cowboy, csak cirkuszi ruhában. Jeleztem ugyan korábban egy-két cimborámnak, hogy nálunk éppen zombi válság van, így nagyon ne jöjjenek popcornozni, de ha kedvük szottyan, esetleg kifüstölhetik a maradékot, nos ezekre visszajelzést még nem kaptam, de bíztam benne, hogy egyedül is megoldom. Nem volt nehéz kiszúrni sátrak közt ólálkodva a belépő Nicky fiút, és bár megakartam lepni, most komolyan meglepett a humorérzékével. Jóval távolabb voltam tőle, de amikor megláttam, hogy néz ki, felröhögtem.
- Jaj úgy megnézném, hogy eszel levest! - kacagtam a térdem csapkodva, aztán felegyenesedtem és rávigyorogtam. - És még nekem vannak komoly lelki problémáim... ez a bőrszerkó minimum 30 év szexuális bántalmazásra utal cimbi... - nevettem el magam újfent, de azért nem voltam olyan kis kuka, hogy ne figyeltem volna, ha közelítene. Gőzöm sincs milyen ruha ez, de azt igen, hogy a feje szabad célpont. Nem aggódtam, de legalább igazságosan lezárjuk ma a dolgot. Igaz, ami rajta van az csak is magának köszönhető hátrány.

Komolyan azt hitted, hogy őt is itt találod? Édesem, te itt nagyon el vagy tévedve...! - kacarásztam, mert nem tudtam eldönteni, hogy mi a viccesebb, a kinézete vagy, amiket itt összehord. Minden egyes mondata röhögésre késztetett.
- Feldarabolni??? Még egy pohár vizet sem tudnál meginni vele! - hahotáztam hangosan, a végén még a röhögésbe fulladok bele.
- Az elsővel nem, de a többivel egyetértek... Bár gőzöm sincs kire gondolsz Gorilla alatt, de tőleem... - vonok vállat széles vigyorral képemen. - Aztán ki gyógyít meg? A villamosszék? Nem bánom én, ha mások is hülyére vesznek téged, de legalább akkor erőltesd meg magad kicsit, mikor az én ellenfelem akarsz lenni. - lépked oldalra pár óvatos lépést, mert azért láthatóan közelharcban ő is lehet még minimum amatőr szinten. Csak megindult, én meg persze nyűgösen sóhajtottam egyet. Ősz van, minden csupa sár, és most akar itt hadonászni velük. Elcsúszik és már meg is halt. Szemeim forgatva vártam egy kicsit, majd mikor kellően közel került, egyszerűen odébb ugrottam.
- Jaj ilyet már láttam! Bikaviadalokon! Tudod, hogy mit csinálnak végül a bikával? - nevettem ujjamon forgatva a pisztolyt. Borzasztóan gonosz vagyok, tudom, de baromira kíváncsivá tett, hogyan old meg bizonyos dolgokat ezekkel a hosszú műkörmökkel. Szóval gondoltam játszom vele még. De megjegyzésére csak azért nem csaptam össze tenyereim, mert nálam volt a pisztoly. Ellenben oltári viccesnek találtam mondadóját. Nem azért, mert végre felnyílt a szeme, hanem, mert legutóbb éppenséggel az ellenkezőjét állította, míg én erről próbáltam meggyőzni.
- Hűség és elhivatottság. Emlékszel? Éppenséggel egyikben sem tűntél ki. Még egy hónapja sincs, hogy elszegődtél mellette, már is ellene fordultál. Tök mindegy milyen okból kifolyólag. Látod, látod, ezért nem jók ezek az ezer éves fekete-fehér filmek. Semmit sem tanulni belőlük, amit ez a mostani világ ígérhet. - somolygom a bolondnak. Most úgy gondolja magáért harcol, de még is csak valakinek. Aki aztán átveri, ő meg megint csattoghat majd nekem, ahelyett, hogy térdre borulna előttem és kimondaná, hogy igazad van Rowan, jól mondtad. Az élet tapasztalat. Vele ellentétben, én kijártam azért a napra... Fejem csóválom szerencsétlenkedésein.
- Tekintve a te frizurád, isten ments, hogy rád bízzam akár a pónik megnyírását... - sóhajtom lesajnálóan, miközben, ha még mindig ugrabugrál, el futkározok én a sátrak közt, mondjuk nem céltalanul, de higgye csak azt, hogy előle menekülök. Gyere csak, cicc!
- Tudod, nem mintha nem volna mókás, és nem akarnálak holtan látni, mert hát elég idegesítő vagy, de sok fejfájástól meg kímélnél, ha elintéznéd Kiant. - állapítom meg, miközben haladunk a jelenleg emberektől mentes, fő sátor felé.
- Egyezzünk meg abban, hogyha vesztesz ellenem, vagy végül belátod, hogy esélyed sincs a világ legcukibb porondmestere ellen, kiröhöglek, de cserébe... elárulom neked merre bújkál az öcsém. Csak, hogy legyen valami hasznod is, és én is kapjak valamit... - kuncogtam, miközben elértem a fő sátor bejáratát. - Na gyere! Ne maradj le! - futottam be vigyorogva. Egy hatalmas, mély és elég koszos medence volt a benti helyiség közepén. Fölötte kötelek és mindenféle lógó dolog, amiket az akrobaták és selyem táncosok szoktak használni. A víz most békés volt, de nem lehetett tudni, hogy a szirénünk nem e költözött e át a nagyobb helyére idő közben. Ráadásul az ott bent kuksoló zombik is fel keltek a hangokra és irányomban, illetve Nicky irányába is elindultak.
- Tudod azért... érdekelne, hogyha már nem nyalod Kian hátsóját, miféle vagy kiféle szándékából jöttél meglátogatni? Nem is ismersz, én sem ismerlek. Lényegében az egyetlen kapocs, az ikertestvérem volt...

Ez egy ritka béna válasz volt. Túl sok vámpíros mesét nézel, öregem! - nevettem fel, ügyelve rá, hogy ne hamarkodjuk el azt a csatát. Szeretek játszani, alkudni. A harc az utolsó dolog, amihez folyamodnék. Nem azért, mert gyenge volnék, de úgy érzem többet érek én annál, hogy egyből kinyírjam magam. Végtére is, eddig mindig kidumáltam magam.
- Jaj de hisztis valaki! Azt hitted majd egy helyben várlak? Édesem, te nagyon el vagy tévedve... - kuncogtam szökdécselés közben. Előadás már nem volt pár napja, mivel, hogy tovább terveztünk menni, csak ugye a gondok. Viszont így tele voltam energiával. Ezt régebben, ifjabb koromban mozgással tudtam csak levezetni, Travisnél is inkább kondival. Szóval ez most is így lesz.
- Eddig nem tudtad? Úgy fogadtál hűséget, úgy váltál talpnyalóvá, hogy nem tudtad ki vagy te vagy ki ő? Ez... a legidiótább dolog, amit valaha hallottam. Pedig sok őrülttel veszem magam körbe. - kacagtam jóízűen, tartva tőle a távolságot, és óvatosan haladva a fő sátor felé. Kíváncsi voltam a mesére, hogy mit adtak be neki, hogy mivel hitegették, de engem nem győzött meg. A sztorija ugyan hajazott egy régi bolond ismerősre, de egy emlékek nélküli idiótának bármit és bárki szerepét el lehet adni. Ő pedig elég hiszékenynek tűnik, hiszen egyik gödörből a másikba esik.
- A CIA! - nevettem fel hangosan. - Minden világos, cimbora! Hát miért nem ezzel kezdted?? Szóval lássuk csak, hogy is szól a dolog... Elárulták neked, hogy egy évek óta körözött, kivégzendő sorozatgyilkos vagy, de felbéreltek más gyilkosok és nem gyilkosok megölésére annak jegyében, hogy aztán még segítenek is rajtad később... Nem tudom, csak én érzem ezt elég egyszarvú mesének? - vigyorgom. - De azt azért tudod, hogy a télapó nem utazik szánon a levegőben, ugye? Gondolom alá is írtátok a szerződést, ami által aztán biztosan betartják a szavukat, vagy össze kulcsoltátok a kisujjatok? Ja, hopp, bocs... azt biztos nem. Bár azért ez valahol tökre megtisztelő, hogy a nagy hatalmak egy ilyen kis mezei porondmesterre bérgyilkosokat küldenek. Igaz, nem saját maguk, de így még is csak könnyebb aztán egy ámokfutóra kenni a dolgokat, mint te, akit úgy is utál mindenki, akinek az egész világ a halálát akarja, egy embert kivéve... oké... legyen kettő. - forgatom szemeim, mert tény, hogy Gyda is kedvelte.
- Kian? Oh, hát ő nem csak a te szemed szúrta... - vigyorogtam. - De azért ne rohanjunk ennyire előre, Caleee... - szélesedett vigyorom, miközben eltettem pisztolyom és a medence szélén sétálva, távol tőle, csípőre tettem a kezem. - Ami azt illeti... nem mondtak el mindent a barátaid neked, bár lehet már nem is számít... - vonok vállat, ki kerülvén a medence széli kis pocsolyákat nehogy belecsússzak a vízbe. - Nem voltunk mi mindig rosszban, sőt! Jó kapcsolatot ápoltunk, míg agyadra nem ment a világ megváltás és ki nem derült, hogy téged visszahúz a szeretőd... párod... szerelmed... nem tudom, eléggé össze voltatok nőve a dokival, de ő még se támogatta igazán a terveid... Szóval jóban voltunk egy ideig mi hárman, te, én és Gyda. Őrülten jó banda voltunk, de Kian ránk támadt, te is megőrültél, Gyda pedig eltűnt. Szerintem máig azt hiszi, hogy elárultad, pedig bízott benned a végsőkig... - meséltem el neki, azt, amit a nagyfiúk miért is meséltek volna, hisz a végén még ellenük fordulna.
- Annyira begolyóztál, hogy azt hitted, Shane ellened fordult, és bár bevallom és mindvégig láttam mi folyik ott, engem is zavart a jelenléte, szóval jah... támogattalak benne, hogy nyírjuk ki. De hidd el... most se kedvelnéd... ő még mindig inkább maradna ennél a világnál. Még számomra is rejtély, hogy az ellentétes gondolkodásaitok mellett, és hogy milyen hangulatingadozó kapcsolatotok volt, miért akarta megkérni a kezed...? Ő se lehetett százas... - csóválom fejem. - Mindenesetre, mivel dolgom lett volna vele... pontosabban a lányával, azt is megtudtam épp hol van. Mármint... az, aki... tudod... de biztosan ő az, hisz ki más lenne? - vigyorgom, mert amúgy ezt még én is mókásnak találom. Nem hiszek a lélekvándorlásban, de hogy pont a hasonmása lányával legyen gondom... Szóval miért ne hihetnénk, hogy ő maga a jó öreg Shane Webster?
- Ráadásul... mondhatni most régi önmaga, csak éppen... van már egy új Caleje. Talán ő is kicsit össze van zavarodva... nem emlékszik rád, de hiányzol neki... Végülis... a pali, még hasonlít is a régi énedre... sőt még valamilyen szinten dilis is... Mit szólnál, ha előbb őt keresnénk meg? Hát ha újra fellángol a tűz bennetek? Csak kicsit... kezdenünk kell valamit veled, mert így biztos nem fog hinni nekünk... Aztán majd mikor már elég közel van hozzád, amikor már mindenkit maga ellen fordított, hogy veled lehessen, egyik kezeddel szépen átkarolod, de jó szorosan, és amikor hajolna, hogy megcsókoljon, te fogod a kis késed és úgy beledöföd, hogy keresztül menjen rajta. Legutóbb úgy sem te estél neki, mert elbénáztad, de most talán... végleg a sírba teheted... - vigyorgom gonoszan. Nem a palit akarom büntetni, de a lány biztosan tönkre menne lelkileg, pláne, ha eztán még intézetbe is kerülne miatta.

Nem tagadom, én maga vagyok a legonoszabb Isten, de azért hangosan nem állítom, mert még a végén ténylegesen okot adok rá, hogy utáljon. Így meg max az őrülete az, meg a CIA, amik miatt utálni akar.
Aztán felvázolok neki egy komplett őrültséget, amiben jó részt összehordok én mindent, amit csak lehet és főleg úgy, hogy én is jól járjak. De a legdurvább, hogy semmi negatív reakciót nem kapok rá, sőt, rábólint. Pedig azért lássuk be, eddig ellensége voltam, most meg simán elkábítatná magát és azalatt is simán pörköltet csinálhatnék belőle. Végülis... mi veszíteni valója van az életén kívül, ami így is eléggé... színtelen. Rá bólintása után széles vigyor ült arcomra, legalább is addig, míg fel nem hozta, hogy milyen jól járhat vele. Végülis, tény, hogy én biztosan kezdenék valamit a képével, nem csak ígérgetném, de azért én is akarom a jussom.
- Jó, de azért Kiant is meg kell ölnöd, tudod... Azért a mérleg másik oldalára is tenned kell. Nem vagyok én önző, adok én, de kapni is akarok. Mint már mondtam a jó múltkorokban, nálam ez így működik. Szarok a hűségre, ha mindketten megkapjuk, amit akarunk. - vázolom a pontos szitut. Mert, ha alku van, letojom, hogy puszipajtik vagy ellenségek vagyunk, a lényeg, hogy tartsa mindenki magát, amihez kell. Ilyen szempontból én mindig megbízható vagyok.
- Szipi-szupi! - csapom össze tenyereim, majd kérdésére felvonom egyik szemöldököm. - Cimbora, én nem a kamugép CIA vagyok. Nekem profi embereim vannak, szóval ne aggódj. - ugrom le a medence széléről, de közelebb még nem megyek. - De ahhoz előbb, hogy rendbe szedjünk, mindenek előtt meg kell válnod ettől aaa... furcsa jelmezedtől és a késeidtől is. - teszem hátra kezeim, és összekulcsolom ujjaim. - Remélem nem vagy szégyenlős... - vigyorgom.

Amennyiben belement, én is álltam a szavam, és bár valamelyest bonyolultabb volt így egy-két zombival a lakókocsik körül, de felkerestük a dokit, aki szánta-bánta a dolgot, de legalább munkára kész volt. Elmondtam neki mi a szitu, és hogy mire volna szükségünk, ő pedig állt rendelkezésünkre, bár megjegyezte, hogy a gyógymód valójában egyszerűbb, ám onnantól visszafordíthatatlan és többé nem lesz már fekete-fehér filmezés. Ennek tudatában kell döntenie Nicky boynak, de miért is mondana nemet, mikor ez a hőn szeretett álma? Szóval, ha csak vissza nem rukkolt a dologtól, a doki hozzá is látott. A dolog lényege a vérének megtisztítása volt, hiszen jobbára annak megváltozása okozta ezt az egészet. Az alatt persze elkábítottuk, s mivel a szervezete kétes állapotban volt, pláne a máját illetően, egy pónit használtunk fel hozzá. A doki csupán átvezette a vérét az állaton, ahol az állat mája megtisztította és rendbe tette Nicky vérét, majd vissza is vezette a testébe. Miután a vére vörös lett ismét, bőre újfent megkapta színét, bár bele telt pár órába, de se baj, mert addig is a haját is rendbe kellett szedni. Amíg pedig a cirkusz túlélő fodrászai és sminkesei helyrehozták a képét, én kerítettem neki valami Braxton féle göncöt. Igazából nem volt olyan nehéz, mivel csak egy kevésbé szürke öltönyt kellet rá adni. Még mókásnak is találtam, hogy milyen kis katonát csináltam belőle. Egyszer még a tükör elé is belöktem, hogy lássa magát, és csodálhassa művem, amíg rendeztem az oda utat.
- Egy valamit, azért nem árt tudnod, Cale 0.2 kiadás... - tettem egyik kezem a vállára, mielőtt útnak ereszteném. - Van benned egy pofás kis nyomkövető, ha elvesznél, elszöknél, vagy élve elásnának, akkor is megtaláljunk. Viszont ez a kis drága holmi, nem csak a térképen fog jelezni nekünk, de ha rosszalkodsz, vagy mert szokásod az átpártolás, meggondolod magad a Shane ügyben, akkor az a kis kütyü, olyan elektromossággal ismertet majd meg, hogy nem csak az agyad, de minden másod is kisüti. Ha a dolgot elvégzed, utána beszélhetünk az eltávolításáról, de mivel egyenlőre nem érzem felőled a bizalmat, ezért így biztosítom magam, hogy ügyes leszel. - magyaráztam, majd odanyújtottam neki egy séta pálcát is. Jó, hát kellék volt, nem rejtett kard vagy kés, de most rögtönöznöm kellett...
- Ha viszont engedelmes, jó kis fiú leszel utána is, és úgy döntenél mellém szegődnél, na meg persze bizonyítod is, hogy megéred a pénzed és a bizalmam, továbbra is folytathatjuk ezt az adok-kapok dolgot. Bármelyik emberem megkérdezheted, mind azt fogja mondani, hogyha ők adnak, akkor én is teljesítem egy kívánságuk. Már amennyiben nem olyasmit kérnek... Mert a kurva csillagokat maximum Averynek tudnám lehozni... - forgatom szemeim.
- Ja, és tekintve, hogy te vadásztál rá elsősorban, tedd oda magad nagyon, hogy szemet hunyjon felette, annyira, hogy még a mostani barátját is elhagyja érted...
Hát ez oltári lesz. Már most sajnálom, hogy nem forgathatok belőle vígjátékot. De majd igyekszem figyelemmel kísérni. Még a fuvart is elintézem neki.

Nem mondanám, hogy minden okés. Mármint velem és Juliannel. Miután elvégeztük a Londoni dolgot, megmaradt az a feszkós érzés, amiért hanyagolva éreztem magam, én pedig emiatt félre kacsingattam néha. Persze ezt akkor ott a színjátékra fogtam, de igazából csak őt akartam feldühíteni. De tudom, hogy ez az egész az én hibám. Én kértem, hogy jöjjön, én mentem bele a játékba. Viszont most... szabad vagyok. És ideiglenesen egy olcsóbb apartmanban húztuk meg magunk, bár megjegyzem, a gyerekek imádtam Ellievel lenni, szóval, volt egy kis szájhúzás. Jó, hát ha volna időm és energiám, nyilván én is megtanulnék főzni. Vagy nem... ott a gyors kaja, a sok dobozos, konzerves cucc, jók azok is. Mindenesetre nem örültem annak, hogy kicsit romlott a kapcsolatunk, és annak se, hogy én magamról tudom, hogy a megcsalás tényleg annak számított, még ha puszta féltékenységből is. De az is lehet, hogy hülyeség volt ez az egész. Mármint, hogy én meg ő... Azt kellett volna tennem, amire akkor számított. Megdugni és ott hagyni. Nem vagyok én jó ebben a hűséges dologban, ráadásul rohadt féltékeny tudok lenni. Fingom sincs mit tennék, ha kiderülne, hogy ő csalt meg.
Viszont azért, akadt jó is azokban a napokban. Bár eleinte ki nem állhattam, a végére megtetszett ez az elegancia, amit viseltem. Leginkább azért, mert így még többen keresték a társaságom. Gondolom, mert gazdagnak gondoltak, de a lényeg, hogy végül úgy döntöttem, hogy az addig vásárolt holmikat megtartom. Ha más nem, majd eladom. Szóval, zakó nélkül, de most is egy fekete könyékig feltűrt ing és egy sötétebb, bordó mellény volt rajtam. Még ment is a derekamon lévő kötényhez.
Láttam szemem sarkából, hogy belépett egy öltönyös - már megint... - de mivel éppen kiszolgáltam, ezért az arcát már nem tudtam megnézni. De tudtam, hogy nem Julian. Ő szinte sose jár be ide, mióta utoljára volt itt. Az ismerős, de még is ismeretlen fizikumu pofi, akkor szúrt szemet, mikor elérte a pultot. Rossz előérzetem volt, ezért odébb küldtem onnan az oda igyekvő pultos lányt, és én támaszkodtam meg a pulton, hogy megszólítsam.
- Mit szeretnél kis csibém? - kérdeztem, közben erősen agyalva rajta, miért olyan ismerős a pofázmánya. De szinte biztos vagyok benne, hogy amint leveszi a szemüvegét, tudni fogom. Ha nem, akkor meg majd rákérdek.

Az általa hozott kávéra sandítottam én is, amit tekintve, hogy egy bárba jött, nem tudtam hová tenni, majd vissza rá. Egy újabb flepnis. A koktél hallattán pedig enyhén elhúzom a szám szélét, bár inkább csalódás végett, hiszen... - ...koktéljaink nincsenek, kis csibe. Maximum mézborunk vagy sörünk, amik kifejezetten meggyből, szederből vagy hasonló gyümölcsökből készült. - ajánlom a mi itallapunk lehetőségeit, mert aki koktélra vágyik, az mehet a szembeni nightclubba. De azért nem árt tudni, hogy a gyümölcsös és gyümölcs sör között is nagy különbség van.
- Hozzám? - kérdek vissza összevont szemöldökkel értetlenkedve, mert ugyan akadnak még vevőim, azokat általában ismerem. De még mielőtt megpróbálnám kipuhatolni, ő elmagyarázza az okát, amiért miattam jött. Eleinte nem is esik le, és szinte biztosra veszem, hogy összekever valakivel. Aztán megvilágosodtam. Valóban összekever valakivel, csak, hogy ezt akartam éppen én is. Igaz, azóta lényegében letettem róla, mert úgy tűnt elült a dolog, mindenki lenyugodott a picsába és hát minek piszkáljuk a tüzet, ha már kezd kialudni.
- Örülsz, szép? Miattad történt az egész, te kis nyomorult. Egy percig sem neked köszönhetem, hogy élek, ellenben, ha rajtad múlt volna, már rég a temetőben látogathatnának a rokonok. - morogtam, fogaim közt sziszegve, halkan, de most még visszafogva magam. Oké, tudom, hogy közöm sincs a hasonmásomhoz, de egyrészt jól kell játszanom a szerepem, másrészt bőven van miből merítenem a haragom. Nem utolsó sorban biztosra veszem, hogy a doki se tenne másként. Őt hallgatva azonban még magam is meglepődöm, mennyire klappol amúgy az egész sztorim, annak ellenére, hogy rohadtul nincs így. Tök kerek az egész. Nagyon para. De igazán csak az lepett meg, mikor Julianre kezdett utalni. Kétlem, hogy magától jött volna rá, így aztán azt kell gondolnom, hogy valaki rám küldte. Mi a picsa...? Lucifer genyó társ, de kétlem, hogy ilyen aljas módon próbálna kijátszani, és bár bőven akad mellett más kevésbé jó barát, egyikről sem tudnám elképzelni, hogy rám küldenék ezt a... szörnyeteget.
- Hát valahogy nem akaródzott a dolog, miután a halálom kívántad és érthetően a tudtomra adta, hogy az ellenséged vagyok. - morogtam neki oda halkan. Legszívesebben áthúztam volna a pulton, le a földre, hogy betörjem a fejét. Minimum. Gyda... ismerős volt a név... Elliet kértem meg végül, hogy nyomozza ki nekem ki volt ez a Webster, és mi köze volt Calehez. Attól tartottam, ha Juliant vonom be, abból csak a baj lenne. Ez most... magánakció. Mondjuk, ha tudom, hogy a bárban is akadnak kamerái, visszafogottabb lennék, nehogy szemet szúrjon neki ez a halk vita. Legszívesebben felröhögtem volna az abszurd kijelentésén. Tényleg zakkant. Előtte is az volt, olvastam. Gőzöm sincs ki volna olyan hibbant, hogy egyáltalán a társaságát keresse. Ez a doki sem lehetett százas.
- Ja, hogy tudod? Az mindjárt más... - biccentettem oldalra fejem egy erőltetett mosollyal, mert ökleim szinte már bizseregtek, hogy megüssem. El is kaptam a nyakánál végül, mikor már szemüveg sem volt rajta és ha át nem is húztam a pulton, de közelebb rántottam, amire a közelünkben lévők is megfeszülve figyeltek, készen arra, hogyha verekedésre kerülne a sor, akkor majd ők is beszállnak. Julian óta nagyon viszket a tenyerük hogy elverjenek minden jött ment öltönyöst. - Csak, hogy a legutóbbi gondunk kilyukasztotta a mellkasom... - szorítottam nyakára, fenyegetően halkan beszélve hozzá, miközben volt vagy két- három centi az arcunk közt. Nem akartam nagy dobra verni, sőt, abban reménykedtem, hogy titokban elintézhetem majd ez az eleinte jó mókának tűnő bosszút, de az istenit, hát nem lehet csendben kibírni. Viszont bármekkora őrültség is, nagyobb fájdalmat okozhatnék neki, ha nem egyszerűen betörném a fejét a pulton, hanem elhitetném vele, hogy megbocsájtok és aztán szembesíteném a valósággal. A doki előtt állítólag többször is elbőgte magát, tehát nem teljesen pszicho. Ráadásul együtt voltak, sokszor nekifutva, tehát, kell, hogy legyen ott valami a bordái mögött, ami dobog.
- Emlékszel mit mondtál nekem a liftben? Hogy utána miket ígértél nekem? Megakartam kérni a kezed, ki tudja milyen elmebeteg okból, mert azt hittem vagy olyan épelméjű felém, hogy lásd, hogy jót akarok neked... te pedig minden embered ellenem fordítottad. Az összeset. Mond meg nekem Braxie, még is mi a picsáért hunynék szemet ezek felett ezek után? Rám támadtál. A családomra. Mi változott így hirtelen? Hm? - néztem a szemeibe, de mint valami varjú, ami alig várja, hogy kivájhassa őket.

Próbáltam nyugalomra inteni magam. Veszélyes játék ez. Egy szavát sem hiszem, túl sok minden történt, és túl frissek még azok is, hogy egy pillanatig is fontolóra vegyem, mennyire valósak a válaszai. Plusz, én sem lehettem biztos minden felhozott emlék valódiságában sem. Legszívesebben itt helyben kivágtam volna a szívét, de tudtam, hogy az rövid és gyors bosszú lenne. Kis híján tönkre vágta az életünk. Nagyobb fájdalom jár neki. Viszont Juliant sem szeretném bajba keverni, arról nem is beszélve, hogyha szagot fog, rábaszok. Még szeretőt sem mernék mellette tartani, nem, hogy egy... ilyen hibbant szociopatát. Megrándult felső ajkam, de erőteljesen visszafogtam magam mielőtt bármiképp is kinyilvánítanám nem tetszésem. Ellenben amiket mondott... ó, te... ha eljön a pillanat, ugyan ezeket a szavakat fogom ellened fordítani. Hosszú másodpercekig farkasszemeztem vele, de végül még mindig haragos tekintettel el engedtem. Ha jól emlékszem Webster előszeretettel terelte el eredeti terveiről Cale figyelmét, bár ezt most nem tudom hogyan is hasznosíthatnám, de szem előtt tartom lehetőségét. Nehéz volt megállni, hogy ne üssem meg, mert pontosan tudtam, hogy a mérlegünk nem az ö javára dőlne. Még ha nem is vagyok a doki, túl sok szarságot okozott már.
- Nem hiszek neked. - jelentem ki hidegen. - Bizonyítanod kell, mert különben ezek csak szavak... amik nálad semmit nem jelentenek, mint kiderült. - teszem hozzá. Majd sóhajtva egyet eltekintek a mellettem dolgozók felé.
- Ma előbb lépek le. Tartsátok a frontot. - szóltam oda, és a minket fürkészőknek is odabólintottam, hogy nincs baj. Nincs. Most még nincs. Levettem a kötényem, eltettem a cigis dobozom, noha előbb kivettem belőle egy szálat és meggyújtottam az ajtó felé indulva, mire hátra néztem rá. - Na most jössz vagy maradsz? Nekem mindegy... szopogathatod a söröd is, de akkor ne hisztériázz utána, hogy elbasztad a lehetőséget... - néztem felé morcosan. Ha jött, elhagytuk a bárt. Nem kell, hogy megint valami miatt haza vágjuk a helyet. Viszont megakartam leckéztetni kicsit így az elején. Azt mondjuk nem tudom, ő pontosan mit tervez, mi a célja a megölésemen kívül, de kinézem belőle, hogy ugyanaz, mint nekem most. Egy másik bár felé vettem az irányt, ahová egyébként nem sűrűn teszem be a lábam, max ha már úgy be vagyok állva, hogy azt sem tudom ki vagyok. Kívülről pedig semmilyen módon nem mutatta jelét, hogy odabent egészen más dolgok folynak. Elő is fordul gyakran, hogy heterók tévednek be, annak ellenére, hogy ez egy meleg bár. Ide még Julian sem tenné be a lábát, ez biztos. Nem kell attól tartanom, hogy utána jön kémkedni. Persze nem is úgy kell elképzelni, mint ahol illegő-billegő, csillogós ruhában korizó melegfiúk futkároznak szanaszét. Annál azért elitebb volt. A legtöbb férfiról és nőről sem lehetett megmondani, hogy meleg vagy bi, míg egy azonosnemű szájában nem kezdett matatni. Voltak ugyan rudak, színpad, de ízléses határokon belül riszálták magukat vagy vonaglottak ott az emberek. Bár öltönyös emberből itt sem volt sok, szóval többen is megnéztek minket, noha rajtam zakó nem is volt, csak ing és mellény. Na itt mondjuk tudott volna koktélozni, de én nem emiatt jöttem ide. Ha nem akaródzott jönni utánam hátra a privát fülkékhez, akkor elkaptam a nyakkendőjét és úgy húztam. Játszunk egy kicsit. Persze az én örömömre. Nem volt mindegyiknek elhúzva a függönye, és itt nem is igazán a magántáncokra lett kialakítva, hanem a Julianféle félénk, szégyenlős pasiknak és nőknek, akik csak próbálgatták azokat a bizonyos szárnyaikat. Belöktem egy ilyenbe, be a félkörös kanapéra, és én is ledobtam magam mellé, aztán ránéztem és a kör közepe felé biccentettem.
- Táncolj nekem... Mutasd meg mennyire örülsz, hogy újra látsz... - szólaltam meg, noha mosoly most nem ült arcomon. Inkább csak szimplán megakartam alázni. A leírások szerint sem volt hajlandó akármire, és amiket mostanság mutatott magából, az sem arra utalt, hogy akárkinek, akármit megtenne. Ez pedig tökéletes arra, hogy bebizonyítsa igazat mond-e. Képes volna-e megalázkodni előttem úgy, hogy egyszerűen csak a halálom akarja...

Én sem tudtam még az elején, mit is akarok ebből kihozni. Mármint a célt azt tudtam, de hogy addig hogy jussunk el... Egy dolog, hogy hülyének tettetve magam, azt mondom, oké, legyen minden okés, akkor is, ha kinyírtál, de megint másik végig ezt játszani és közben arra is figyelni, nehogy ő döfjön újra kést a hátamba. Ugyanis erős a gyanúm, hogy erre megy ki a játék, csak valamiért túl bonyolítja. Hiszen... néhány napja még a házam is ránk gyújtotta, és kétlem, hogy ez lett volna szerelmünk újra fellángolásának metaforája. Mert akkor... a kurva anyját...
Szóval rögtönöztem. Ha jól tudom, a doki is hasonlóképp tett, azért mentett meg mindig mindenkit. Legalább is többségében. Állandóan elterelte, és nem egyszer mentette meg őt is így. Aztán... valami kisiklott, elszaródott és onnantól folyamatosak voltak a véres jelenetek. Hosszú ideig tartott a közös kalandjuk, nekem meg nem volt túl sok időm felzárkózni, pláne, hogy a napokban már majdnem le is tettem róla, hisz a faszomnak van még energiája őt keresni. Azt meg nem gondoltam volna, hogy még élve látom, vagy ő maga keres meg...
- Elég szomorú... régebben még sem esett nehezedre jönni utánam, mint egy kiskutyának... de ahogy te is mondtad... majd csiszolódunk. - indultam el kifelé, bár egészen a kinti hűvös levegőig fingom se volt róla mit kezdek a helyzettel. Csak azt tudtam, hogy atomra akarom alázni, azért, amit tett, illetve jó lenne minél távolabb tartani a számomra fontos helyektől és személyektől. Szóval maradt a melegbár, ahová max egy-kétszer mentem el, egyedül, de mindig találtam magamnak egy rakatt partnert, akikkel aztán felspannolva el sem jutottunk egyikünk lakásáig se, hanem jobb híján itt vagy egy kevésbé látványos helyen megoldottuk a megoldani valókat. De volt, hogy simán csak kívánságokat teljesítő aranyhalakat hajkurásztunk a szökőkútban. És nem, valóban nem voltak benne halak. A melegbárba lépve pedig onnantól adta magát a dolog, mivel hozzam helyzetbe.
Őszintén? Nem gondoltam volna, hogy belemegy. Igaz, én teljesen más táncra gondoltam, de... ez így talán még poénosabbra sikeredett. Terveztem kiröhögni, de biztos voltam benne, hogyha a lábaim közé mászik is, csak erőltetett vihogásra futja. Ez viszont... őszinte és kicsit sem visszafogott röhögést váltott ki belőlem. Annyira, hogy kis idő múltán, nagy hahotázásom közben el is dőltem a hosszanti kanapén és a hasam fogva nevettem tovább. Csoda, hogy nem fulladtam meg, mert ahhoz képest mennyit cigizek, a tüdöm elég jól bírta a levegő kapkodását. Még a könnyem is kicsordult. Olyan volt, mintha egy táncolós, macskás videót néztem volna. Majdnem még a kanapéról is leestem. Mondanom sem kell, minden bosszús érzésem, gonosz hangulatom elszállt. Régen röhögtem már ilyen jót. A végén vörös fejjel, nagyokat zihálva, de még mindig széles vigyorral néztem rá.
- Hát ez jobban sikerült, mint egy erotikus tánc... Bár el tudom képzelni, hogy egyes állatok párzási tánca is hasonló lehet... - nevettem. Jaj ne, elég, kérlek... A végén még neki lesz szerencséje és halálra röhögöm magam. Baszki, gyorsan ki kell vernem a fejemből, mert most majd ahányszor meghallom majd ezt a zenét, vagy meglátok egy roham miatt rángatózó embert, elkap majd a röhögés, ahogy eszembe jutnak a mozdulatai. Ha nem sértődött meg - amit ezek után tökre megértenék - és viharzott ki vagy háborgott valami kedvrombolót, akkor még mindig fel-fel kuncogva, nyúltam a karja után. - Na gyere ide... gyere már... - nevettem és ha volt lehetőségem elkapni csuklóját, akkor közelebb húztam annyira, hogy az ölembe ültessem szemben velem. Ha nem akaródzott neki, akkor nem erőltettem. Ha igen, akkor át is karoltam a derekát és úgy néztem fel rá. Meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy ne röhögjek fel újra, és anélkül elmondhassam, amit akarok.
- Ez nem azt jelenti, hogy már is megbocsájtottam. Ok dolgot kell még meg tenned annak érdekében, de ezt biztos te is tudod... - mondtam, s bár komolyan gondoltam, azért néha még el-el vigyorodtam, mert friss volt még az emlék.

Most, hogy egy lükét letudtunk és talán vele együtt még két másikat, foglalkozhattam ismét a saját bajaimmal. Nem csak a maradék zombit kellett legyilkolni, de rendben szedni a cirkuszt is. De hát miért is volna ez olyan egyszerű, nem?
Fütyörészve kerestem a kis huncutokat, mikor rám támadt valaki. Először azt hittem az egyik kannibál alkalmazottunk az, és gondolta, ha nincs más, jó lesz a főnök husi is, ám a földet érésemkor már nem éreztem, hogy rám nehezkedett volna. Ellenben én szinte levitáltam, ahogy az a valaki felkapott a földről és arébb hajított. Fájt, persze... de ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy ennek bizony általában az az oka, hogy előtte én okoztam kellő fájdalmat, ahhoz, hogy idáig jusson. Most mondanám, hogy ismerős, deee... de nem. Ilyen becenévvel még senki sem illetett. A maszk viszont azt sugallta, hogy az illető csupán egy rossz koppintás. Kár, mert most igazán jó szerepet találtam volna Travis fiúnak. Lassan felkeltem, s bár a ruhám sáros lett, azért leporoltam magam, míg végül a hívatlan vendégünkre pillantottam.
- De feltételezem semmi ahhoz képest, ahányszor te ezelőtt tele sírhattad a párnád, míg elhatároztad, hogy eleged van abból a kínból, amit okoztam... De biztos én voltam? Még csak nem is vagy ismerős? Ne légy gyáva... vagy szégyenlős volnál? Vedd már le a maszkod, hogy legalább bebizonyítsd, nem csak egy kamu koppintás vagy... - nem, nem hiszem, hogy a mi kis Hófehérke rókánk. Ő túlságosan siratott, mikor majdnem kinyiffantam.
- Na és mi járatban? Ma nincs előadás... Csak nem hiányoztam? - vigyorogtam, leginkább amiatt, mert húznom kellett kicsit az időt. Közben pedig, mint aki csak óvakodna tőle, elindultam oldalasan, lassan az egyik sátor felé.

Ahhoz képest milyen szar napnak indult megjelenésekor, komikus folytatása lett, ami dobott a hangulatomon, noha azt nem feledtette el velem, hogy nagy valószínűséggel, ahogy én, úgy ő is csak egy szerepet játszik. A tánc mulatságos volt, de azért nem terelte el figyelmem. Ellenben a csókkal... A feleségem is tudta, hogyan feledtesse velem a gondjaink...
Igen, tudom, egy szar arc vagyok, hogy belemegyek a játékba, ráadásul mi tagadás puszta élvezetből. Nem is vagyok rá büszke, nagyon nem... Mentségemre legyen, Julian is pontosan tisztában volt vele milyen szexfüggő vagyok... Picsába, ugyan már... miféle mentség volna ez...? Szörnyű, hogy annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, mennyire gáz, amit teszek, nem ellenkezem. Pedig szeretem... de tényleg szeretem Juliant. Elbaszott érzések, és vágyak. Csak is ezek tehetnek az egészről. Na ez már nem kifogás. Ezek tények, kérem szépen. Szorosabban ölelem magamhoz és markolok a hátsójába, miközben viszonzom a csókot, aztán oldalra döntve a fejem élvezem a kényeztetést. Szégyellem magam, de tényleg... mint egy csirkecombra idomított tigris a vadonban. Általában én mozdulok rá másokra, szóval ez amolyan különleges és kivételes pillanat volt, amit nehéz volt nem élveznem. Egy ponton túl aztán el is döntöttem a kanapén, szétfeszítettem lábait - már ha ő nem nyitotta volna szét őket - és közéjük mászva hajoltam le hozzá és csókoltam meg ezúttal én kezdeményezve, miközben tartva magam, kezeimmel feltűrve, és közben ingje alá nyúlva végig cirógattam oldalát. Amikor pedig lefelé menet elértem a nadrágja szélét rántottam rajta, hátha a kibontása nélkül is letudom húzni róla. Nem biztos, hogy ment, szóval egyből neki álltam kibontani, miközben továbbra is csókokkal halmoztam el, rövidekkel és hosszabbakkal, olykor bepróbálkozva nyelvemmel is. Feszülő ágyékommal pedig lassú és óvatos lökdöső mozdulatokat tettem fenekén. Csak egy pillanatra hagytam fel a csókokkal.
- Remélem azóta sem járt benned senki sem... - jegyzem meg szúrós, és persze kiéhezett tekintettel. Nem minden lényeges dolgot sikerült rögzítenem buksimban, de az erőteljesen megmaradt a számomra fontos dolgok közt, hogy elvileg nem volt neki senki mása, szóval nagy eséllyel senki mással nem is volt úgy, ami lássuk be elég... uhh... nyami.

Egy percig sem hittem, hogy ő vagy. Nem érted a koppintás szó jelentését? - kérdem tréfálkozva, miközben olykor oldalazva haladok, irányt váltva, olykor el is lépek egy-egy kocsi mögött. - Átvenni a helyét? Tetszik ez az elgondolás, de nehéz volna ám olyan kiemelkedő ellenféllé válnod, mint, amilyen ő volt... és itt jelentőségteljesen arra utalok, hogy anno elképesztő orális szexben részesített. - vigyorodom el, majd ki se bírva, el is nevetem magam. Szinte látom lelkiszemeim előtt, ahogy Travis homályos, beszürkült szemei kipattannak és ahogy mozdulna fel, koppan a feje a koporsóban. Tudom, tudom... kínos, de már úgy sem él, akkor meg nem mindegy...? Amúgy sem azért mondtam, mert ne élveztem volna, vagy ő ne élvezte volna... szép idők is voltak azok, még ha rövidek is...
- Ez kétségtelen! Hozzánk hasonló cirkusz nincs e kerek földön... - mosolygom büszkén, miközben végül megállok egy helyben és lassú, széles vigyor ül arcomra. Csak egy lövés dördült el, attól is elkaptam fejem, miközben a doki mögé osonva egy jó nagy adagnyi Sweet Dreams-t, adott neki. Oké, a név még nem hivatalos, még agyalunk rajta, és még bőven kísérlet alatt áll, amire várjuk a lelkes önkénteseket, mint például Mr. Vaút. A szer azonnal hat, de nem jár különösebb fájdalommal, maximum az, ahogy a nyakába lett döfve a tű. Olyan, mit egy rettentő erős altató. Közelebb is megyek, mikor már veszélytelennek találom és elrugdosom tőle a pisztolyokat, majd a dokira nézek.
- Ha bekómál, megharagszom... Szeretném mielőbb piacra dobni a szert, és persze olyanokon is kipróbálni, akik megérdemlik... ezeket a szép álmokat... - haraptam be alsó ajkam, majd nélkülözve más segítségét az egyik erre elő készített sátorba vittük a palit. Rátettük egy ágyra és kiszíjjaztuk, bár azt csak amiatt, hogyha esetleg mocorogna, ne okozzon problémát. Az első adagnál óvatosabbak vagyunk, de mivel ő az első kísérleti alanyunk, valószínűleg ő lesz a szer első áldozata is. Mondjuk... nem nagy kár érte... Mindenesetre előkészítjük az intravénás opciót is, hogy aztán, felmérhessük mennyit bír el az emberi szervezet belőle, mennyitől lesz valaki függő, ha van rá esély és így mennyire fogják kapkodni. Örülnék, ha az Édes álmok kellő hatást gyakorolna még a legveszélyesebb, őrültebb vagy tisztább elmékre is pozitívumaival. Ha befolyásolhatóbbá tenné őket, vagy egyszerűen olyan függővé, hogy szükségük legyen ránk és a szerre. Kísérleti alanyként arra is jó, hogy kiküszöböljük az esetleges mellékhatásokat.
- Mennyi ideig fog aludni? - néztem a dokira, aki közben föl-alá mászkált, intézte az intézni valókat. - Néhány órát. Sokat kapott. De a gépek figyelik az életjeleit. Ha pedig esetleg nem bírná a megpróbáltatásokat a szíve, van defibrillatorunk. - biccentett a gép felé. A pasashoz léptem, majd a hajába simítottam.
- Vajon miről álmodhat? - kérdeztem, bár igazán senkinek sem címezve. Minden bizonnyal, legalábbis a maiakból kiindulva, az álmaiban már rég halott vagyok, vagy meg sem születtem.