- You don’t have to have anything in common with people you’ve known since you were five. With old friends, you’ve got your whole life in common. -
Ajkaim lágyan összecuppannak, miközben a rúzst az asztal sík felületére helyezem. A fejemet forgatom, hogy ellenőrizzem a vonalak élességét és egyidejűleg puha ujjpárnáimmal is megütögetem az immáron karmazsinvörösre színezett felületet, hogy ellenőrizzem az eladó hitelességét, miszerint pillanatok alatt megszárad és semmilyen felületen nem hagy nyomot. Hátraszegett vállakkal, elégedetten nyugtázom, hogy minden szempontból tökéletes választásnak tűnt, viszont a leginkább lenyűgözőnek jelenleg azt találom, hogy milyen éles kontrasztot alkot sápadt bőrhuzatommal és szőke, a vállam felett lazán átdobott hajammal. Ironikus, hogy a hiúság az elmúlt években, inkább nőtte ki magát egyfajta káros szenvedéllyé, amit már-már kínosan szégyellenék is, ha nem élvezném olyan nagyon, hogy megtehetem, éppen ezért nem is vagyok hajlandó lemondani róla. A csillogó ékszerek és a tehetősség jobban áll nekem, mint a kosz és a szegénység.
– Nagyon csinos vagy ma, Polli! A hang a hátam mögül szól, amelynek irányába emelem a tekintetemet és bár nehezemre esik, de mellőzöm a kérdést: te mi a faszt keresel itthon, ilyenkor? Alig érezhető értetlenség, majd érdektelenség hullámzik át bensőmön, ismételten feltéve magamnak az iméntit, de sajnos a néma bosszankodáson túl, nem szolgál semmi válasszal. Rendezem finom ívű szemöldökeim hullámát, majd a férjem felé fordulok. – Какой сюрприз! Nem szoktál ilyenkor itthon lenni. – Semleges hangomban semmiféle megszeppentség nem rejtezik, inkább egyfajta tényszerű megállapításnak is hangzik, mint esetleges számonkérésnek vagy úgy nagyjából bármi másnak. Felállok, de mindössze csak azért, hogy diszkréten jelezzem, hogy indulni szándékozom és őt sem áll szándékomban hosszabban távol tartani az ágyasától, mint muszáj. Isten lássa lelkem! Nem szorulok a figyelmének alamizsnájára sem, úghogy az ajtó felé indulok, ahol támaszkodik. – Elfelejtettem, hogy ma fogok vacsorázni azzal a bajor perecet zabáló befektetővel. Tudod, meséltem róla! – Nem, egy szót sem ejtettél róla мой дорогой, vagyis nem nekem, de mintha számítana bármit is. – Te hová tartasz? – … в цирк. – Cirkuszba? Nem is tudtam, hogy szereted. Megvonom a vállaimat. – Túlzás, de dolgozik ott egy régen látott… Ismerősöm? Biznyosan meséltem már róla, remélem, hogy az előadás után tud rám szánni néhány percet. – Pontosan ugyanannyira ejtettem szót róla, mint ő a ma esti vacsorájáról a bajor perecessel. Semennyire. Azért, ha csak a színjáték kedvéért is, de valamivel jobban megerőltethetné magát, nem? – Melyik cirkuszba mész? – Abba a vándorcirkuszba, tudod, a sok fura szerzettel… Bronxba. – Ők már egy ideje itt vannak, nem? – Gondolkozik el fennhangon. – Hogyhogy eddig nem látogattad meg? Elmosolyodom. Ez most vádaskodás akarna lenni? – Nem volt rá indokom. – Könnyedén rándítom meg a vállaimat, ahogy közelebb lépek hozzá és a felső néhány gombot átbújtatom a lyukakon. – Mi változott? Oh, több minden, mint amivel foglalkozni szeretnék és még az előtt szeretnék a dolog elébe lépni, hogy az még nagyobb problémát vagy veszélyt jelentene, rám nézve. Könnyedén felsóhajtok. – Holnap anyukádékkal ebédelünk és ott lesz valami unokatestvéred is. Kérlek, ne felejtsd el. – Ezúttal is lakatot teszek a számra, mert nem szeretném felhozni a múltkori – és az azelőtti néhány alkalmat –, amikor egyedül kellett mennem és nekem kellett megmagyarázni az amúgy teljesen átlátszó szituációt. Nem a hazugsággal van problémám, hanem azzal, hogy csak a hülyének nem esik le a szűk családi körből, hogy a távollétének az oka nem a feledékenység vagy a munka. … vagyis, valakin biztos dolgozik.– Most viszont indulnék, nem szeretném lekésni az előadást és javaslom, hogy te is kezdj el készülődni. – Az eddig fenntartott mosoly lekenődik az arcomról. Idegen érzésnek tűnik elküldeni a férjemet a prostijához. Egyszerűen csak… nem helyesnek. Más tudni, más elküldeni hozzá. Annyira életszerűtlen és nevetséges ez a helyzet!
A cirkusz sárral körbevett területén lépkedem és egyenesen a nagy színpad felé haladok. A közvetlen környék – a pavilonok, ketrecek és egy-egy ismerős arc – alig változott valamit az elmúlt években, de ha távolabbra akarnék nyújtózni emlékeim birodalmában, úgy gyanítom, akkor sem sok minden lenne más. Elmúltak már azok az idők, amikor itt kerestem vígaszt és mióta az a pompás gyűrű az ujjamon díszeleg, nem is fűlik a fogam ahhoz, hogy ennyire leereszkedjek. Nem is teszem, hacsak a szükség nem nagy úr. Önzőnek és felszínesnek hathatnék, ha tagadnám – egyesek szemében így is, gondolom – de ennek méltánytalan súlya egyáltalán nem terheli vállaimat. Jövök, ha szükségem van valamire. Segítségre. Az árát pedig minden egyes átkozott alkalommal megfizetem, ha kell időben, ha szükséges hízelgésben. Sajnos, a sors akárhányszor idevet, nyomós indokom van és ezúttal sincsen másként.
Az emberek körülöttem hangosak és idegesítőek. Izgatottak és túlságosan lelkesek, mert alig várják az előadás kezdetét, de engem nem foglalkoztat más, mint az előadás vége. Nem jó szívvel vagyok itt. Nem a szórakozás keresése okán ülök azon a helyen, ahol még a vak is kiszúr, hanem mert muszáj, hogy észre vegyen, hacsak… azok az undorító pletykás bohócnak öltözött törpök már nem szaladtak a Főnökükhöz tájékoztatás gyanánt, hogy kit fújt ide a szél. Mennyire elkeserítő a helyzet, hogyha hozzá kell eljönnöm? Bene sem bízom jobban, mint bárki másban, de ironikus módon a fejemben létező elképzelt fogalomhoz – számomra – Ő áll a legközelebb. Trickster. Elbaszott viccnek is rossz. Kicsit is bízni valakiben, akinek ez a gúnyneve.
A színfalak mögött már nagyban az utolsó simításokat végzik a sminkelők, fodrászok, idomárok húzzák szorosra a szíjakat a zebrákon, és adnak még egy utolsó kocka cukrot a feszült állatok szájába, miközben odaát lassan teljesen megtöltik az olcsó, műanyag üléseket a jegyekért borsos árat fizető nézők. Külön kértem Mr. P.-t, hogy sántikáljon szépen be a főbejáraton és lessen alaposan körbe az előadás kezdetéig, mert a mai késő esti műsort a felnőtteknek szánom, és nem szeretném azon kapni magam megint, hogy gyerekek bújnak meg a felnőttek közt, azt gondolván, milyen menő dolog szabályokat szegni, míg aztán a végén megy a bőgés és ágyba vizelés, hogy valami olyasmit láttak, amiről pontosan tudták, hogy látni fogják. És még én vagyok az őrült... - Lassan kezdenünk kellene, Trickster. - adta tudtul az egyik kackiás bajuszos bűvészünk, bár csak óvatosan közölve azt, amit jómagam is tudok. - Én is tudom! - förmedtem rá idegesen, mert már vagy 10 perce elküldtem azt az idiótát, és még mindig nem tért vissza. Türelmetlenül vettem le fekete csizmám sarkát az alatta lévő kopott sminkasztalról, és keltem fel a bársony ülésből, miközben kikerülve a tagot sétálok a függönyhöz abból az indíttatásból, hogy óvatosan elhúzzam, csupán néhány centire, és ki kukkantsak rajta, hogy merre az a félnótás. Alapvetően nem vagyok egy idegbajos személyiség, de Avery megjelenése óta, mintha minden sokkal stresszesebb nyomást gyakorolna rám. Persze rutinos vagyok már, hiszen mi a bátorság, ha nem méltóság a feszült helyzetben, nem igaz? Viszont egy gyerek jelenléte ebben a romlott, mocskos és erőszakos világban, bármelyik szülő torkát megszorongatná. A fuldoklás pedig kiben ne okozna feszültséget, ugyebár? Már majdnem kikukucskáltam a vastag, bíborvörös függönyük mögül, mikor lihegve robbant be hátulról Mr. P.. Értetlenkedve ugrottak össze szemöldökeim, ahogy lassan felé fordultam, mert nem tudtam eldönteni, hogy most a maratont futotta le, vagy betojcikázott valamitől. Szokott ő félni sok mindentől, de tőlem általában jobban. Tehát a hír, még nálam is... rosszabb? - Itt van...? - kérdeztem fogaim csikorgatva, mert a hülyéje, ahelyett, hogy egyáltalán bólintott volna, hogy kezdjünk is valamit az itt létünkkel, inkább mellkasánál markolva sötét szürke mellényét lihegett, mint egy rossz dohányos, aki az utolsókat rúgja. - Itt. - válaszolta végül, és bár két lehetőség volt, és azt hittem készültem is mindkettőre, ha most nem meredne égnek vörös sörényem a zselétől, minden bizonnyal anélkül is megállna a kellemetlen választól. - Itt?! - kérdek vissza méregtől alig látva, mintha csak rosszul hallanám. Az átkozott kölyök! Megmondtam, hogy szóljon, ha jön, és informálom majd róla, hogy jó ötlet-e vagy sem. Már majdnem toporzékolásba kezdek, mikor ez az ütődött megint megszólal. - Jaa, nem. Nem ő. Vagy is... Fogalmam sincs kiről beszélt az előbb... - szuszogta még mindig félig üres tüdővel, amiközben én kihúztam magam, de bevallom az idegtől erőteljes rángatózásba kezdett alsó szemhéjam, mire leesik, hogy valóban. Averyről nem beszéltem senkinek, és ez így van rendjén. Odébb pillantva, ajkaim össze szorítva döbbenek rá, hogy nincs baj és Avery jó kislány. Már csak egy kérdésem volna... - Akkor meg kiről beszélsz, te fekete-fehér insta filter?! - sziszegem neki idegesen, mert már vagy 3 kerek perce ezen vitázunk, az előadók meg várva a nyitányuk már körbe állva figyelnek türelmetlenül. Ki az? Kicsi Hans? Gyda? A szomszéd kisfiú?! - A cicus? - találgatott, amiből már nekem is leesett, csak ő nem volt biztos benne, hogy így neveztem volna legutóbb. Macseknak hívtam, de tök mindegy. Végülis csak a főnöke vagyok az itt lévőknek, minek is figyeljenek rám, nem? Oké, hát ő sem egy mindennapi látogatónk, szóval nem feltétlenül csillapodott nyughatatlanságom, bár ez már-már inkább a kíváncsiságomnak szólt. Mindazon által így már gyerekmentesen mehet a műsor, szóval ujjammal körkörös mozdulatokat téve jeleztem, hogy mehet a fény, a zene, és kérem a megafont, mert a mikrofon még mindig nyekereg.
Szerencsére 10 percnél tovább nem várakoztattuk meg kedves - meg kevésbé kedves - nézőink, így a jegyárat sem kell visszaszolgáltatnunk, bár ezért némi fejmosásra számítok a kisasszonytól, hisz már az ismerkedésünkkor sem félt kifejezni, ha valami nem tetszett neki. Szóval kirobbantam a kütyüvel a kezemben és szokásomhoz híven üdvözöltem a nagyérdeműt, és megnyitottam a műsort, aztán egy kis bohóckodás, ugrabugra és az első fellépők bemutatását követően vissza is vonultam. Az arénában való mászkerálás alatt pedig magam is meggyőződhettem róla, hogy Pingvin nem tévedett, ami azt jelenti, hogy valami itt kérem szépen készülőben van. A hölgyeménynek ugyanis nem szokása a látogatás, ha csak nem nyomós az indok. És itt már nem pénzről vagy drágakövekről beszélünk. Azt gondolom abból már van elég neki. Ellenben a szívességekkel, pláne, ha némi diszkréciót vonnak maguk után. Sosem vártam még így a műsoraink végét, de megelégedtem a szünettel is, ami ugyan csupán negyedórás volt, e azt hiszem, cseppet sem fogja zavarni, ha lemarad a második felvonásról, így amint az utolsó fellépők is levonultak és a hangos bemondó, automatikusan bejelentette a szünet kezdetét és annak várható végét, illetve, hogy mind ezalatt elhagyható a sátor, csak a lakókocsikat ajánlatos elkerülni, megkerülve a sátort - mert, ha bent galoppozok át a homokos porondon, hét szentség, hogy vagy huszan elkapnak egy fotóra - a főbejáratnál várom, hogy ő is kilépjen. Gyorsan még igazítok egyes rendezetlen és ettől még kócosabb frizurámon, majd katonás fegyelemmel várom, hogy végre találkozzon tekintetünk. - Добрый вечер! - húzom széles és a lehetőlegbájosabbra vigyorom, miközben kissé oldalra biccentem fejem, hogy játékosan kezet nyújtva és finoman előre hajolva, kezet csókoljak őméltósága cicusának. Nem voltam benne biztos, hogy jól ejtem, de bíztam benne, hogy nem tűnik fel neki, hogy most kértem segítséget a google fordítótól. Mit meg nem teszek barátságból, mi? Bezzeg a többi puhapraclis manapság is beéri egy fél parizerrel...
- You don’t have to have anything in common with people you’ve known since you were five. With old friends, you’ve got your whole life in common. -
Nyomasztó unalommal és növekvő (el)bizonytalanodással pihentetem államat meg halántékom lebenyét ujjaim puha párnáján. Néhány percük van csupán a kezdésig, de figyelmem hiába tapad a vaskos függönyre, amaz semmi jelét nem adta annak, hogy hamarosan kezdenének. Pedig ideje lenne, mert nem érek rá szórakozni egész este… A színpadnak csúfolt tákolmányon éppencsak nem hömpölyög végig egy kósza ördögszekér, amely üresen – bár talán később a díszes kompánia okán – sem fog impresszívebb látványt nyújtani, mint jelenleg.
Méltánytalan egykedvűséggel pásztázom a tömeget, amikor egy ismerős arcra leszek figyelmes. Pontosabban… – én butuska – a bukdácsoló mozdulat sor az, ami megakasztja a figyelmemet szemem sarkából néhány sorral előttem. (Azért volt annyi eszem, hogy ne az első néhány sorba foglaljak helyet, mert a végén a „vidám bohócok” az én nyakamba öntötték volna a művért szivélyes üdvözlésük jeleként.) – Oh, ha tudtam volna, hogy ilyen alultáplált pingvinek lakják ezt a helyet, hoztam volna egy adag szardíniát is! – Halk, kissé – nem annyira kissé – gonosz kuncogás préselődik át hangszálaimon és mivel – hallhatóan – az elmúlt években jól elsajátítottam az igazán felső tízezer leereszkedő humorát, azok is csatlakoznak hozzám. El is felejtettem, hogy milyen jól tudtam mulatozni vele. A pingvinformájú-figura lassan fordul meg és indul felém. A vöröslő feje több, mint árulkodó, hogy rögvest szétrobban az agya. Végül is, akkor legalább egy tisztességes és kifejezetten erős nyitánnyal indulna a műsor, nem?! Hölgyeim és uraim, így kell fokozni a várakozást és a legszebb az egészben az, hogy az embereknek ilyen helyzetben ijesztően sokáig tart, amíg leesik számukra, hogy ez a valóság. – Miss… – Végre megteszi teljes testtel felém a fordulatot – vagy legalábbis abba az irányba, amelybe sejt – és abban a pillanatban hal el benne a szó, amint felismer. A mutogató mutatóujjának egyenessége elgörbül és úgy rezzen össze, mint aki kísértetet lát. Mit ne mondjak? Bizonyos szempontból igaza van. – … CiccMicc? –Nyau! – Hangszíne sopánkodóan emelkedik meg és a hirtelen megdermedt pozitúrájából, olyan hirtelen szedi össze magát, hogy az vetekszik egy strucc gyorsaságával, ami az ő prezentációjában annyira nevetséges, hogy még én az én fagyos vonásaimat is jóllakott mosolyra készteti. Ujjaimat alig mozgatva intek utána, amikor még hátra fordul, hogy ténylegesen is meggyőződön a jelenlétemről és nem csak a képzeletének vad szüleményeként elevenedtem meg. Mindannyiunk bánatára, sajnos nem. Csalódottan veszem tudomásul, hogy még ráfújni sem volt időm, mert olyan gyorsasággal iparkodott a Főnökéhez pedig még teljesen ki sem eresztettem a karmaimat.
Sohasem találtuk meg igazán a közös hangot annál az egyszerű oknál fogva, hogy mindketten tudtuk, hogy egyikünk – én – magasabban helyezkedik el a tápláléklánc csúcsán, mint a másikunk, ami – gondolom – eléggé frusztráló hatással lehetett rá a nyomorult, mellőzött kis életében. Nem irigylem.
Az előadás – nagyjából tíz perc késéssel – meg is kezdődik. Figyelem a színpadon zajló jeleneteket és tapsolok, amikor mindenki más is; ha kell még mosolyt is erőltetek magamra, de az őszintét megvallva egy kicsit sikerült elterelniük a figyelmemet, mert a varázslat – a maga groteszk módján – megvolt ennek az előadásnak is. (Persze, ezt a világért sem vallanám be senkinek.) Ehhez a helyhez mindig is furcsa érzelmek, viszonyok kötöttek és gyanítom, hogy a jövőben is fognak, mert különleges számomra is függetlenül attól, hogy általában csak jövök-megyek. Saját magam sötét titkait járok ide eltemetni. (Vagy eltemettetni.)
Az elsőfelvonásnak vége. Nem töröm magamat azért, hogy elsőnek szakadjak ki ülőhelyemről, ezért a türelmesség cicomáját fenntartva lépdelek a tömeg mögött beleolvadva annyira, amennyire csak lehetséges és hogy több szemnek ne tűnjek fel, mint szükséges. A friss levegőre kiérve veszek néhány mély lélegzetet és körbe kémlelek; hamarabb megtalálom, mint egy tűt a szénakazalban.
Vadul hullámzó érzések fojtogatnak, miközben felé haladok és ennek ellenére is őrzöm mindezeket ridegségembe hantolt kifejezéstelen vonásaim alá. Nem engedek teret mindannak a tátongó bizonytalanságnak, félelemnek és könyörögni vágyásnak, ami lázas tűzként lobog bensőmben. A legvidámabb sírásó. A legutóbbi találkozás emlékei… Sohasem tudnám megválaszolni azt, hogy ő vagy a múltam emlékei rántottak le abba a pokolbéli mélységbe, ahol akkor jártam, de talán… nem okvetlenül őt hívtam magammal. Némán felhatalmazást vártam, tőle, egy engedélyt, hogy megtehessem. Megtettem. De nem a tett az, amely feszélyez, hanem az, hogy vele osztoztam a legnagyobb gyengeségemben és szégyenszemre, olyan kiszolgáltatottá tettem magamat a számára, hogy azt bármikor játszi könnyedséggel kihasználhatná. A bőröm alá férkőzött. Mégsem cselekednék ma sem másként.
Régen elmúlt az ideje annak, hogy úgy érezzem hiányolom a mosdó támaszát, de most újra ugyanolyan szűkölő görcsbe húzódott a gyomrom, viszont mostanra elég idős voltam ahhoz, hogy az ilyesfajta csábításnak ne engedjek.
Sötétlő íriszeimet ráfüggesztem, vizslatom. Mégsem teszi nehézzé a viszontlátást, mégis kénytelen vagyok az ő irányításának engedni, elvégre… én vagyok itt kuncsorogni, mint egy viharvert macska, aki hosszú idő után visszatalál arra a helyre, ahol időnként jóllakatták. … és most repetáért vagyok itt, megint. Mint ahogyan mindig.
Valóban az lenne? – Добрый вечер, сэр! – Nagyvonalúságból nem jegyzem meg elég gyatra kiejtését ellenben hamar a gyöngémre tapint a kézcsókkal, mert ez a fajta bánásmód az, amit alighanem elvárok és amit mindennél jobban élvezek is. Figyelem. Nem az a fajta nagyközönségű figyelem, amit igazán tudok élvezni, hanem az ilyesfajta köntösbe bújtatott apróságok, amik a tökéletlent is tökéletessé tudják bűvölni. – Tudnánk egy olyan helyen beszélni, ami… kicsit diszkrétebb, mint ez? – Értem ezalatt a körülöttünk sürgölődő emberek áradatát és azt, hogy megtapasztaltam már magam is azt, hogy itt még a falnak is füle van. Imádnak pletykálni az itt élők és dolgozók. Imádnak ezen csámcsogni különösen, ha olyanról van szó, mint én aki a fehér hollónál is ritkábban jár erre. Annyira hajolok közelebb, hogy beljebb kerüljek a személyes terébe. – Kérlek! – Ez a szó pedig valósággal úgy gördül le ajkaimról, mint a legtisztább könyörgés.
Ritka, mint a fehér holló. Neem, még annál is ritkább tán. Mint egy barlang mélyén lévő lidérc, egyetlen kis fény forrás. A cirkuszi tagok csak látásból és - nem tőlem induló - pletykákból ismerik, még is úgy tekintenek felé nagy rettegve, mintha maga a halál angyala öltött volna testet csábító hófehér ártatlanságba burkolózva. Csak épp a kaszája lóg ki a szoknyája alól. Engem csak érkezése meglepetésének ereje szokott pofán vágni, ugyanis szeretek készülni vendégeimre, de, ahogy a Róka, úgy ő is hivatlanul érkezik, persze a diszkréció nyomán. Az itt léte ugyanis általában egy igen komoly kívánnivaló oka. Általában...? Mindig. Még is kiváltságos dolognak tartom, mert azt gondolom, ennél mélyebb kapcsolata talán nincs is mással. Persze, bármelyikünket is kérdeznék, hangosan letagadnánk, hogy bízunk a másikban, ám a mostani körülmények is jól mutatják, hogy a láthatatlan kötelék ott feszül, akár egy hajszál vékony cérna, amit szabad szemmel nem is látni, és pontosan ez a lényege. Mint egy sötétben megejtett, majdnem teljesen néma titok vagy egy érintés, amiről csak mi ketten tudunk. Különös mód, sosem éreztem késztetést, hogy eláruljam, pedig bátran kijelenthetem, hogy sikerült megismernem életének olyan aspektusait is, amikről azt gondolom, hogy máig szégyelli még előttem is. De talán pont azért vagyok képes együttérezni vele, mert életkörülményeink annyira azonosak a múltunkat tekintve. Alkoholista, erőszakos szülők, szegénységben telt gyerekkor, megaláztatások, bántalmazások és megannyi fájdalom, melyeknek fizikai nyoma nincs, de belül máig gennyesek. Ezekre a tettekre az idő sem gyógyír, és a bocsánat is kevés, de még a halál sem könnyíthet rajta. Örökké megmarad, örökké emlékeztet, hogy a világ e legkisebb mértékig sem jó. Nem aggódom, inkább csak kíváncsi vagyok. Megannyi különös kéréssel fordult már hozzám, s bár egyikre sem mondtam sose nemet, azért nem feledkezem el róla, hogy tud ő még meglepetést okozni. A mai napra viszont már túl késő, hogy elfojtsa szórakozottságom, a műsorok alatt engedem általában szabadjára, de ez most sem igazán adatik meg, így bolondos jókedvvel és némi kényszerű komolysággal várom a sátor "ajtaja" mellett.
- Micsoda megtiszteltetés! - somolygom huncutúl, mert tudom jól, nem a kíváncsiság hozta el, ám ettől függetlenül megtette az a kegyes lépést, hogy személyesen keresett meg. Rég levedlette már kóbor macska szerepét, noha lelke mélyén még mindig megbújik benne, hisz akkor most sem volna itt. Néha még magam sem tudom, hogy akivé lett mindig is volt, vagy aki volt, az vette fel álarcát annak, akivé vált. De az a mondás is igaz, hogy a macskák soha nem rejtik véka alá, ha igényt tartanak valamire. Óvatosan fogom ujjaim közé, hófehér, selymes bőrét és hintek rá egy apró csókot, ami bevallom az évek alatt még számomra is idegen hatást kelt. Mióta ugyanis új arcot kaptam se alkalmam, se ingerem nem volt arra, hogy bármiképp is megérintsek valakit ajkaimmal. Egyszerre taszít is a gondolat és annak is tudatában vagyok, hogy másokat is épp úgy taszíthat. Nem vagyok hülye... hát, legalább is nem teljesen. Békákat is csak a tündérkirálylányok csókolgatnak, ha a brekegő egy pénz halmon ül. De oda se neki, nem kell a sajnálat, mert nem érzem szükségét, hogy legyen bárkim is. Akik vannak, elegek. Kapcsolataim így is eléggé... különlegesek. Nem kell egy csini lány sem magam mellé, hogy aztán másra se legyen jó, mint mutogatni. Ebből a szempontból Travist sem fogom megérteni sosem. De a hibám csíráját ő ültette el, vessen is magára. Polli kérésének nyomán picit hátrébb hajolok, de nem amiatt, mert zavarna parfümjének finom zamata vagy arcocskájának jellegzetes púder illata, hanem, mert én sem gondoltam másként. Aki segítségért fordul hozzám, általában diszkréciót kíván maga után. Averyvel sem verjük nagy dobra a dolgot, bár talán annyira nem is titkoljuk, mint a kisasszonnyal, de a veszély mindenhol ott leselkedhet, így igyekszem minden pillanatban elég óvatos lenni. - Persze, viens viens! - invitálom magam után, miközben teszek pár lépést hátrálva majd megfordulva el is indulok a lakókocsik felé. A sátrak erre nem volnának alkalmasak, bár néma előadóink kellően távol tartanák a kíváncsiskodókat, ugyanakkor, kellemetlen volna még két fülecske a mi üzleteinket illetően. A lakókocsi erre pont alkalmas. Mire jönne valaki, már odakintről hallani fogjuk, hozzám pedig akárki nem dobbant be, arról nem is beszélve, hogy jelenleg minden előadónk és alkalmazottunk a fősátorban vagy a körül ügyeskedik. Nyikorogva rántom ki kissé a már nem mai, de kellemes emlékeket felidéző lakókocsi ajtaját, majd engedem előre a rácsos, a változó időjárás viszonyai miatt kissé rozsdás lépcsőn, majd követem én is. Hellyel- közzel még rend is van, bár a szűkös helyen, maximum az ezeréves rugóktól nyekergő, bevetett ágyra tud leülni, mert a lakókocsi hely hiány miatt kimerül egy igen csak leegyszerűsített hálóban és a végében egy szűkös fürdőben. Lenne pénz a felújításra, de nagy félelmem, hogyha lecserélem ultra szuper új holmikra a régieket, kiveszik a varázs a Rémségek cirkuszából. Akkor pedig mi marad nekem a múltból a sok kín és fájdalmon túl? Leporolom az ágyat, mintha egy apró porcica is ülne rajta mielőtt leülne rá, pedig nem. - Csüccs... - kínálom hellyel, ha ő maga még nem tette volna, majd kissé zavartan forgolódom körbe, lévén, hogy a konyha nem tartozék, nem igazán van mivel megkínálni. Egy hűtetlen, de bontatlan kis üveg vizem van, és egy már megkezdett málnaízű, töltött kemény cukorkám. Ha kért, megkínáltam, ha nem, akkor így vagy úgy, de megszabadultam fekete bőrkesztyűimtől, majd az egyik szekrénynek támaszkodva pillantottam rá. Zavarban voltam, ami szokatlan, ezért viselkedtem úgy, mint aki nem úszott volna már derékig más vérében, és nem pont tegnap etette volna meg a cirkusz szirénét egy hazug üzletemberrel. Régen más voltam. Ő is más volt. Nem volt ennyi teher és gond a nagyunkon, csak küzdöttünk, előbb a túlélésért, majd, hogy mielőbb a hegycsúcsra érjünk. Mentegetőzhetnék, hogy a viszontlátása nevében felakartam keresni, megnézni egy előadását, de mindketten tudjuk jól, hogy ez kivitelezhetetlen. Minden megváltozott. Még Avery mellett is maszkot vagy álarcot kell húzzak, hogy senki ne ismerjen fel. Megdicsérhetném amúgy elegáns és a cirkuszhoz is kellő mértékben passzoló ruháját, de azt gondolom ez üresnek hatna ahhoz képest, amilyen bókokkal eláraszthatják. Idegennek hatna bármi, amit mondanék, mert az, akivé lett úgy érzem megköveteli azt a féle stílust, amit én aligha képviselhetnék. Bízom benne, hogy ő előbb töri meg a csendet, mint, hogy megvárja míg én teszem, mert szívem szerint a lényegre térnék, de azzal lehet csupán azt éreztetném, hogy útban van. Pedig nem. Ha akképp döntene, hogy az éjszakát ebben a lepukkant cirkuszban tölti, hogy a démonai ne tudjanak a nyomára bukkanni, zokszó nélkül költöznék le az ágy mellé. Ezért különleges a kapcsolatom a barátaimmal. Egyikre sem mondhatnám, hogy klisék tömkelege, hogy aki szép, az csak is a testiséget jelenti számomra.
- You don’t have to have anything in common with people you’ve known since you were five. With old friends, you’ve got your whole life in common. -
Lépteim nesztelenek hatnak kitaposott nyomában járva… Az üres fecsegés és locsogás helyett némaság a társunk, választott barátunk. Az út – rövidsége ellenére – mégis párját ritkító lehetőséget nyújt, hogy az odébb lévők tekintete időközönként megakadjon kettősünkön és egy pillanat erejéig társalgásukat szegje, legyen szó – számomra – régen látott ismerősé, sohasem látott itt dolgozóé vagy egy jelentéktelen arcé a kavargó tömegben. Alattomos elégedettséggel vegyülő kifejezés rajzolódik ívelt vonásaimra, a sunyi mosolyt nem is rejtem el a pislákoló lámpa fényében, merthát… ennyire könnyű megvezetni másokat pedig ez még csak nem is rajtam múlt, sohasem, ami azt illeti.
A cirkuszhoz közel állók számára is, inkább csak… mondvacsinált mendemondák övezik minden eddigi érkezésemet, jelenlétemet és távozásomat, ugyanakkor – mivel bőségesen híján vannak bárminemű pontos információnak is – ezért szegényes tudásukat egyáltalán nem restek különfélébbnél különfélébb és mókásabbnál mókásabb részletekkel kiszínezni. (Kezdve azzal, hogy az előttem haladó luxusprostija vagyok.) Különös – vagy talán annyira mégsem, ha jobban belegondolok – hogyha a tudatlanság, illetve az ostobaság kéz a kézben járnak az milyen mértékben tud elburjánzani anélkül, hogy egyáltalán a kisujjamat meg kellene mozdítsam. A korábban ártatlannak induló találgatások már azokban az időkben elkezdték kinőni magukat, amikor gyakrabban vetődtem errefelé, de a legutóbbi erre tévedésem során a fantazmagóriák már olyan szinten elvadultak, hogy mostanra azok is tartanak tőlem, akikkel sohasem találkoztam, pedig… A valóság ezzel abszolút szemben áll, hiszen félnivalóm itt elsősorban és egyedül Nekem van tőlük, mert bármelyikük veszélyesebb lehet rám nézve, mint én rájuk. Mármint… erőben, nem észben. Ez alól pedig kevesen kivételek itt, kezdve Tricksterrel, viszont Ő egyetlen ujjal sem érne hozzám, mert titkon – vagy talán nem is annyira titkon, de a maga módján imád engem. Mi végre tenne nekem ennyi és ilyen nagy szívességeket, ha nem ezért?! Tekintetem tovább siklik a nevenincs, ismeretlen arcokra, akik őszinte értetlenséggel és aggodalommal bámulnak ránk. A komor, nem éppen vidám és madarat fogató hangulatom ellenére is halkan nevetek fel, a fejemet csóválom. Bár elmondhatnám, hogy nem élvezem a figyelem ilyen kicsinyes módját, de annyira mulattató. Párosunk szemmel láthatóan kontroverzális összképe összezavarja az embereket és egyfajta diszkomfort érzetet kelt különösen most, hogy az egykoron szép és vonzó arcból nem maradt, szinte semmi. Beteges és torz, őszintén nyomasztó, de engem a legkevésbé sem tántorít el. Az exhibicionizmus ilyen formája – akár mások kárára – mindig is egy olyan rossz tulajdonságom volt, amely kórként fejlődött bennem, de még mindig nem tudnám megnevezni azt, hogy hová fog fejlődni. Az egyetlen, amit ezzel kapcsolatosan bizonyosan tudok, hogy mindeddig a segítségemre szolgált azzal, hogy körém épített egy olyan láthatatlan védvonalat, ami eltereli a figyelmet a személyiségem sérült, féltve óvott részeiről. Helyzettől függetlenül.
… de a lelkem ezúttal sem könnyebb, hogy újra ide kellett jönnöm. Amikor idejövök hozzá mindig eszembe jut az a szomorú és gyámoltalan kislány, aki az első találkozásunk alkalmával voltam csaknem egy évtizeddel ezelőtt. Csaknem ugyanaz a szégyenteljes nyugalom rémít meg mindig. Az a szánni való kislány életében – életemben – először benne lelte meg az a bizalmat, amit addig sohasem tapasztalt meg senkitől és… amiben mást rajta kívül sohasem részesítettem. Mindig, még most is várom azt a napot, hogy teljesen kiábrándítson magából és eláruljon, mert azt a tudatot könnyebb lenne elviselni, hogy kár volt benne bíznom, mint azt, hogy csak benne bízom igazán. (És talán ez akkor sem változna, ha a pálfordulása megtörténne.) De egészen mostanáig egyetlen egyszer sem csalódtam benne, ugyanakkor ez az, ami a leginkább aggasztó és félelmet keltő. A kettőnk történelme sok-sok ponton fonódott egymáséba, s ezek nem olyanok voltak, amiket csak úgy figyelmen kívül lehetett volna hagyni. Nem egy kibaszott barátság karkötőt adtam neki. Ugyanolyan ambivalens érzéseket okoz bennem, mint mi a külső szemlélőink valamennyiében. Semmihez és senkihez nem tudom és nem is akarom őt hasonlítani az életemben. Ezért olyan nehéz és könnyű is az ittlét.
Udvariasan előre enged, így kénytelen vagyok belépni a privát barlangjába végérvényesen is elvetve az ötletet, hogy sarkon forduljak, amíg lehetőségem van elkerülni egy újabb „rossz döntést”. Amíg az ággyal szöszmötöl – milyen figyelmes – addig teszek egy kisebb kört a lakóterületén, amely nem áll nagyjából sokkal többől, mint néhány apró lépés a sarkam körül. Nem érdekel a tisztaság, hogy kupleráj van-e, inkább csak valami olyasmit keresek, ami megakasztja a figyelmemet, ámde a cukorkát azért közben ímmel-ámmal csak elfogadom. – Figyelemre méltóan csöndben vagy, tán elvitte a Cicca a nyelvedet? – Tudakolom haloványan elmosolyodva, ahogy egy kissé előbbre dőlök felé. – mr Pingvinbe is elég gyorsan benne akadt a szó az agyvérzése után. – Hanyagul vonom meg a vállaimat, ahogy időközben a felkínált helyre lecsüccsenek. Tekintetemet végig járatom rajta, díszes ruháján és megváltozott ábrázatán, majd mint a szokványos közönyös tekintetem az ágy melletti polcos szekrényre vándorol. No lám! Mit látnak szemeim?! – Mindenesetre köszönöm, hogy bokros teendőid közepette nem váratsz a műsor végéig. Nem fognak hiányolni? – A legkevésbé sem – na jó, talán egy kicsit mégis – elvárom tőle, hogy a teendőinek a listája elejére helyezzen, mert szeretem ellenállhatatlanul fontosnak és lényegesnek érezni magamat. Van, aki még képes megadni nekem ezt a figyelmet, amire a férjem nem képes vagy csak nem hajlandó. Hálátlanul lelombozó! Nem mintha a figyelemért kuncsorogva érkeztem volna, mert annál azért fontosabb dolog okán vagyok itt, minthogy megtépázott, magányos lelkemet ilyen formán istápoljam, habár nem elhanyagolható, hogy bizonyos tekintetben már most több figyelmet kaptam tőle, mint az elmúlt hetekben vagy hónapokban attól, aki a gyűrűm másik felét hordja. (Kezdve a kézcsókkal, az előre engedéssel az ajtóban és befejezve azzal, hogy leporolta a takarót.) Utáltam érte, de ezt a bánásmódot, ha nem is nyilvánvalóan, de értékelem és megjegyzem. Előrehajolok, a polc felé. Egy aprócska, viszont annál ismerősebb papírfecnit veszek észre hanyagul rejtegetve (?) a világ szeme elől, amit teljesen meg tudok érteni, mert az enyém is hasonlóképpen tengődik. A fényképet előhúzom és akaratlanul is valamivel melegebb, kevésbé rideg és művi mosolyra ferdül szám sarka. A mai este folyamán talán ez az első őszinte megnyilvánulásom. – Ilyen szentimentális kis csecsebecséket „rejtegetsz”? – Fordítom felé a kis képsorozatot. Négy darab képkocka, azt hiszem ennyi maradt a mi vidámabb, közös múltunkból. Mégha az is a pillanatnak szólt, nem többnek. Az első háromkép csaknem figyelemre sem méltó, de a figyelmes tekintetek – ha egyáltalán bárki is látta valaha ezt a képet – hogy már azokon is alig bírtuk visszatartani a röhögést, míg nem az utolsónál már annyira nem tudtuk visszafogni magunkat, hogy én fém doboz falának borultam, ő pedig ki a függönyön. – Én is vigyáztam az enyémre. Egyszer elkeveredett, az egész lakást feltúrtam érte. – Vallom be szenvtelenül. A fésülködő asztalom fiókjában őrzöm, ahol szinte minden nap látom és szem előtt van, mert mindössze ez a két példány van belőle. Az övé és az enyém. Na, mindegy is. Szépen csöndben visszarakom a helyére, hacsak el nem veszi, jóval beljebb tolva, hogy még a csücske se látszódjon ki.
– Gyere, van még itt hely! – Nyújtom felé a kezemet, ha időközben nem foglalt helyet. Félelmet egyáltalán nem érzek tőle még a sebhelyei ellenére sem. (Nem ez az, ami megrémít.) Hallottam és láttam a hírekben, olvastam az újságokban és kutattam az interneten azután, hogy megtudjam mi történt vele, de… az erről szóló információk egyáltalán nem tűntek hitelesnek. Feltételezem, okkal. Mindenesetre megvárom, hogy kényelembe helyezze magát és úgy fordulok felé, hogy végső soron rátérjek arra, hogy miért vagyok itt, mert minden bizonnyal mostanra már fúrja a kíváncsiság az oldalát. – Van egy nő, Pavlina… – kezdek bele csendesen – Ő volt az egyike azoknak a lányoknak, akik megnyomorították a gyermekéveimet a tánciskolákban és, akitől mindennek ellenére elhalásztam a legtöbb szerepet, kisebbeket-nagyobbakat. Aztán idővel fordult a kocka. Pavlina rájött, hogyha kihasználja a testi adottságait, akkor… Megkaphatja azokat a szerepeket, amiket nekem adtak volna, amikért én nem voltam hajlandó újra megalázkodni. – Félreérthetetlenül azzal a tekintettel néztem rá, aminek okán tisztában kell legyen azzal, hogy mire gondolok. – Azt állítja, hogy látogatóba jött, de szerintem újfent a helyemre pályázik, mert egy törtető ribanc. Nem szeretném, hogy pokollá tegye az életemet megint és elvegye tőlem mindazt, amit megszereztem magamnak vagy akár, amiért megdolgoztam. – Mert képes rá. Képes lenne mindent porrá zúzni és kiforgatni a meglévő vagyonomból, ha erről lenne szó. A gyermek éveimet elvette, a tinédzserkoromat egy rémálommá változtatta, de azt már nem engedem neki, hogy a jelenemet is tönkre tegye. Megtartom még a kibaszott férjemet is, csakhogy egyetlen ujjal se érjen hozzá.– Segíts nekem eltűntetni. – Nem, nem azt mondom, hogy tüntesse el helyettem, hanem azt, hogy segítsen elintézni és bízza rám a többit. Nekem jogom van tönkre tenni annak a szajhának az utolsó óráit. Neki joga van megtapasztalni azt, amit velem tett. (Majd aztán eltűnni. Örökre.)
Talán a külsőségek adta bélyegek nem engedik útjára az igazat, mert könnyebb kitalálni valamit eme csini pofi mellé, vagy a hosszú, kecses, hófehér lábak köré, mint sem megtudakolni a valót, ami, ha közel sem olyan, mint amire számítunk, csalódottsággal tölt el. Pedig a mi történetünk is kliséből indult, a kóbor kiscica és a nincstelen, cirkuszi fiú történetéből. Na meg a parizeréből, ami mára már remek metaforája bárminek, ami átadásra kerül, legyen az egy kérés, egy elrejteni való tárgy vagy... hulla. A különleges barátaim pedig egytől egyig különleges bánásmódot érdemelnek. Számomra legalább is fontos, hogy az apróságok mellett, mint az udvariasság, egy jól behűtött whisky vagy a teljes diszkréció, mindegyiküket kiemelkedő figyelmemmel ajándékozzam, éreztetvén velük, mennyire fontosak és különlegesek a számomra. Mert ez így is van, egészen addig, míg vissza nem élnek bizalmammal. Apollonia nem vágyik a minket körbe ölelő teljes csendre, hisz, akkor már korán értesített volna, hogy érkeztekor egy vendég vagy dolgozó se mászkáljon a cirkusz sátrai közt, kíváncsiságukat pedig tartsák meg maguk. Nem, ő szereti a figyelmet, és remekül el tud vegyülni a tömegben, ahogyan ugyanilyen könnyedséggel is tűnik ki. Mintha csak a világ az ő lábai előtt heverve várná minden óhaját sóhaját. Ő is ekképp éli életét... látszatra legalább is, s ha nem lettem volna több, mint szemtanúja múltja bizonyos darabkáinak, én sem hinném, hogy e bájos hölgyemény mennyi fájdalmat, erőt és veszélyt rejt elméjének zugában. Hiszem, hogy ha nem keresné a segítségem, mert egy maga is megbirkózna a nagyobb falatokkal, méltán híres volna bűbájos hidegvérűségéről, amiről így maximum suttogni lehet. A lakókocsihoz érve már nem aggódom, hogy megzavarnának, kíváncsiskodni pedig csak az újonnan érkező tagok és vendégek szoktak, akik ezáltal rendszerint nyernek egy látogatást a szirénünkhöz vagy a kannibál bohócunkhoz, szóval hamar leszoktathatóak arról, hogy, amire azt mondom nem, akkor az úgy is legyen. Nem vagyok én szörnyeteg, de a barátaim megérdemlik, hogy a beszélgetéseink a lehetőlegnagyobb diszkrécióban történjenek meg. Már csak emiatt is fordulnak inkább hozzám, mint máshoz. Lehet, hogy nem tűnök túl bizalomgerjesztő látványnak - ám bár ennek is meg van a maga előnye -, a szavam szent, a bizalmam pedig mindaddig élvezhető a másik részéről, míg zsonglőrködni nem kezd vele. Odabent már önmagunk lehetünk, bár egyikünkről sem mondható el, hogy ne volna az minden percében. A magam részéről viszont letudtam az előadások rám eső részét, végtére is, én csupán megnyitok és zárok, azt pedig bármelyik bohóc vagy több reflektorra vágyó előadóm megtudja oldani. Igazgatóként az igazgatás az én főbb feladatom, azt pedig nem a színpadon szokás végezni. Csak azért lépek fel, mert szeretek szerepelni, és mert piszkosul jól áll nekem a porondmesteri jelmez. A semmiből való megjelenése csupán oly módon kellemetlen, hogy bizony semmivel sem készültem, takarítani pedig bár szokásom, sosem viszem túlzásba. Mióta Travis kidobott a házból, a lakókocsit pedig hozzá sem lehetne hasonlítani ahhoz a házhoz, így marad ez a heti egyszeri rendrakás. Itt úgy is minden olyan, hogyha rendet is teszek, valahogy még sem adja vissza azt. Még sem emiatt érzem magam - legfőképpen - zavarban, hanem, mert a kóbor cicuska csak felbukkant ismét. Nem vagyok a gazdája, soha nem is voltam, és szerintem más sem. Mindamellett viszont én magam sem tudhatom mikor dönt úgy, hogy nem kíván tovább az életem része lenni. Számolok vele ugyanis, hogy egy nap, mikor már szükségtelennek érzi az általam nyújtotta lehetőségeket, itt hagy, mert lássuk be, a múltat magunk mögött úgy hagyhatjuk igazán, ha nincsenek onnan hozott személyek és tárgyak, amik folyton folyvást emlékeztetnek rá. Mondjuk mondom én ezt úgy, hogy Travistől való távoztamkor felmartam a gördeszkám. De ez más, mert én nem szeretném elfelejteni, hogy még a legédesebb mézben is akadhat annyi méreg, hogy kicsit mindig fájjon az emléke. Ami azt illeti szeretem a fájdalmat. Azt a lüktető, égő kínt, amibe, ha igazán elmerül az ember, rádöbben, hogy alig különbözik attól bizsergő érzéstől, mint mikor éppen szexel. Széles mosoly kúszik szike okozta, hegektől tarkított ajkaimon megjegyzése nyomán, hol ott én magam is érzem, ahogy elönti a forróság a tarkóm, amiért csak még inkább süllyedek el a frusztráltak mocsarában. - Megleptél... mint mindig, mikor úgy rohannak hozzám, mintha szellemet látnának. - jegyzem meg válaszul, biccentve egy féloldalasat, de még mindig mosolyogva. Nem azt mondom, hogy nincs okuk a tartózkodásra, de úgy félni valakitől vagy valamitől, amit nem is ismersz...őrültség. Az ismeretlentől nem félni kell, hanem megismerni. - Biztos vagyok benne, hogy a látszat ellenére nagyon is örült neked. Hamarosan megnyitja első, hőn áhított zenés bárklubját vagy tudom is én minek hívja, és tőle tudom, hogy te is a meghívottak közt szerepelsz, mikor végre megnyitja. - hintem el az apróságot, ami talán nem is olyan nagy titok, csak felesleges mindenki orrára kötni. A magam részéről kíváncsi vagyok miként boldogul majd a kapott ajándékkal egyedül, így, hogy már nem fogom majd a kezét, nem leszek ott minden percben, hogy maffiózóktól és rosszarcú emberektől óvjam meg hátsóját. Abban is kételkedem, hogy gyakori látogatója leszek a helynek, lévén, hogy a fő attrakció, mi leginkább bevonzza oda az embereket az ital. Ha már választanom kell, inkább egy forró csokoládé vagy egy hűs limonádé, mint egy torkot kaparó itóka, aminek kevés mennyisége is hányásra késztett, ha nem a szaga előzi meg azt. Kérdése nyomán, még mindig a pultnak dőlve, vágom keresztbe lábaim és vonom meg vállam. - Legutóbb egy hónapra lecsuktak éppen egy előadásoktól sűrű hét előtt. Hozzászoktak már, hogy néha önállóan dolgozzanak. - sóhajtom, bár egyáltalán nem panaszosan. Igen is szokják meg, hogy nem lehetek mindig itt. Nekem üzleteim, ügyeim is vannak, amik olykor távolabbi helyekre hívnak, Averyről nem is beszélve. Sőt kifejezetten problémát és kényelmetlenséget okozna, ha folyton itt töltené velem szabad idejét. - Ugyan, én örülök a jelenlétednek, mindegy, hogy az mikor van. - teszem hozzá még somolyogva, bár abból a szempontból annyira még sem mindegy, ha netán pont nem vagyok itt. Ki tudja néhány perc alatt nem-e haragítaná magára a cirkusz, és akkor aztán magyarázkodhatok és büntethetek. Mindeközben végig követem mozdulatait és lépéseit, amiből hamar leszűröm, hogy szemet szúrt neki valami, és az nem egy újabb málnás cukorka. Már majdnem el is feledkeztem róla, hogy a lakókocsi tele van ilyen és ehhez hasonló kis apróságokkal, melyek által marasztalódik még a múlt bizonyos pillanatai. Nem tudom, hogy bánjam-e vagy sem, hogy a fénykép album ott maradt Travisnél. A sokrossz megmérgezi a jó emlékeket, de ettől függetlenül néha jó visszanézni, hogy "jéé, néha még mosolyogni is tudtunk". - Ó, hát már el is felejtettem, hogy ilyen pillanataink is voltak... Mintha sosem lettünk volna gyerekek... - tekintve a sok kínt, fájdalmat és sötét pillanatot, talán nem is volt igazán, de az viszont hazugság, hogy feledésbe merült volna. Pont a minap nézegettem, miután az egyik befejezett könyv végébe rejtettem volna. Az viszont még az én szikkadt, csótányoktól és unikornisoktól hemzsegő szívemet is meg melengette, hogy a példány másik felét ő is épp úgy őrzi titokban, mint én. Vagy még nagyobb titokban. Az egy dolog, hogy én ilyen drága érzelgős vagyok, de a macskákra ez egyáltalán nem jellemző. Még sem kételkedem szavainak hitelességében, mert látom arcán azt a ritka számba ment őszinte mosolyt, ami egy röpke pillanatra visszarepít azokba a régi szép időkbe, mikor épp valamelyik ősének kiontott vérének pocsolyájában ugrabugráltunk, és adtuk elő a Szépség és a szörnyeteg legikonikusabb jelenetét, a táncolósat egy kicsit kevésbé gyerekbarátabb körítéssel. A beszélgetés, a halovány, de szép emlékek felidézése könnyített a hangulaton, ami bár előtte sem volt fojtogató, azért így még is csak másabb, így a végén elfogadom kezét, majd somolyogva csüccsenek le mellé és pillantok rá. Bizarr módon éppenséggel így térünk a tárgyra is, ami sokkalta inkább egy kérés valakinek a megölését illetően. Némileg megkomolyodva - legalábbis a magam szórakozott grimaszaival megfűszerezett komolyságával - összevont szemöldökkel hallgattam. - Érdemes a megérzéseidre hallgatni, én sem tennénk másként, dee... biztos vagy benne, hogy részévé akarsz válni mindennek? - kérdem, mert egészen más, ha én a kicsit sem jó hírnevemmel megölök valakit, csak mert, és megint más, ha azzal, hogy ő is részt vesz rajta, megkockáztatjuk, hogy esetleg őt is bajba sodorjuk. - A kiharcolt és nehezen megszerzett mostani életedre gondolok, amit olyannyira óvsz tőle, hogy lehet pont evégett okozza majd annak vesztét. - világosítom fel arról, amivel minden bizonnyal ő is tisztában van, csupán a semmiből felbukkanó szarfelhő végett nehéz most tisztán látnia. Kissé nyirkos kezem az övére helyezem, úgy pillantok nem éppen melegséget árasztó lélektükreibe. - Állok szolgálatodra. - szorítok rá finoman kis kacsójára, miközben óvatosan közelebb is hajolok, minél kevésbé kerüljön ki ajtón túlra a dolog. - De ne felejtsd el, hogy most már van veszíteni valód. Nem is kevés. Ettől függetlenül átérzem mit érezhet. Nincsi rosszabb annál, mint mikor az életed tönkre tevője pofátlanul betoppant hozzád, hogy újfent lecsaphasson. Éppen ezért egy pillanatig sem ágálok a gyilkosság ellen, ám, a részvéte már annál inkább feszélyez, leginkább miatta. Vígaszképp elmondanám neki, hogy nálam mindig lesz helye, de kétlem, hogy ilyen életmódra vágyna a mostanihoz képest.
Kezdőlap
// 
| 
