I don't know if I want to know it, but for some reason I will
Már két hónap is eltelt abban a tudatban, hogy a szüleim nem is a vér szerinti szüleim. Az ír rokonok, nagyon jó magyarázat lehetett volna a kinézetemre, ami teljes egészében eltér tőlük. A személyiségem az, amit mindig is nehezen tudtam elfogadni, hogy tőlük örököltem volna. Apám egy nagyon határozott ember, aki bármit megtenne a családjáért, nála gondoskodóbb emberrel nem találkoztam még, anyám pedig szintén egy nagyon nyugodt nő, akit nehéz kihozni a sodrából én mégis minden egyes nap szinte az idegeken táncoltam. Egy nyughatatlan méreg bomba vagyok és mindig is az voltam, amikor valami nem úgy sült el ahogy azt akartam, mindent el tudtam érni ha nagyon hajtottam érte, úgy küzdöttem mindenért, mintha az életem függne tőle. De a küzdésen kívül másban nem is hasonlítottam rájuk. Nem gyanítottam, ezt ki gyanította volna, senki. Nem voltam nyugodt természet, nem voltam határozott, és sosem értettem meg magamat teljesen, kétségek között éltem, és most kiderült az oka, nem is érthettem meg magam teljesen, hiszen azt sem tudtam ki vagyok, kik voltak, azok akik által a világra jöttem. Lehet lényegtelen is lenne, de engem mégis foglalkoztat, akarom tudni, annak ellenére, hogy a legjobb életem volt eddig, képes lennék, mindent a feje tetejére állítani, ezzel totál megbántva a szüleimet, akik szerettek 16 éven keresztül. A minap hosszú keresgélések után kaptam egy fülest egy srácról, aki elvileg az, akit én annyira keresek. Nem volt vesztenivalóm, de nagyon nehezen tudtam eljutni abba a bizonyos cirkuszba, ahol elvileg a biológiai apám is fellép. Érdekes munka, és elég elzártnak tűnt az egész szituáció is, fogalmam sem volt mit várhatok az egésztől. A deszkás körökben volt pár arc, akit nem mondtam volna a barátomnak, mert teljesen más körökben forogtak, ők voltak, azok akik a fülest adták és a jegyet szerezték nekem. Megfizettem érte, kemény összeget kértek el, de a családom igen tehetős volt, így nem okozott gondot kiperkálni a kért összeget. Ezek azok az arcok, akikről sosem beszélek otthon. A deszkázást is nehezen dolgozták fel, mert szerintük az is igen veszélyes, de elfogadták, nem kell tudniuk, hogy alvilági arcokkal szoktunk olykor bandázni a srácokkal. Egyáltalán nem érdekelt, hogy jutok el oda vagy milyen veszélyes lehet ez egy 16 éves lányra nézve, aki már csak a külsejével is mindig kitűnik a tömegből. Szinte minden eltörpül a kíváncsiságom mellett, de nem voltam annyira bátor azért, hogy egyedül tegyem meg ezt az utat. Féltem mi lesz ha meglátom azt, aki cserben hagyott, nem volt rám jellemző, hogy összeomlok, egy elég erős személyiségnek mondom magam, de ezt lehet még a legerősebb ember is nehezen venné. Az egyik osztálytársam jött el velem, aki van annyira elmebeteg, hogy még élvezi is ezt a fajta társaságot, alvilági arcok mindenütt, fogalmam sincs mi fog itt történni, de már a banda sem tetszik a nézőtéren, mégis leülök a sátorba egy viszonylag elülső sorába, hogy jó legyen a rálátásom mindenre. Elém senki nem ül, ami gyanús. - Jól vagy? - kérdezi Emett, miközben tolja magába az otthonról hozott chipset. - Nem! Ez rohadt para, nem vagyok biztos benne, hogy készen állok erre. - már állnék fel, hogy elhagyjam a sátort, de megfog és visszaránt a székre. - Ha már elrángattál legalább nézzük meg mit tudnak, ha nem akarod akkor nem vesszük fel a kapcsolatot a sráccal, aki elvileg az apád. Meg aztán lehet nem is ő lesz az, akiről a srácok beszéltek. Annyit tépnek, hogy lehet összekeverték valakivel. - ebben volt valami, így visszültem és hátradőlve vártam a kezdést. A kezeimet törögetve vártam végig, hogy mindenki elfoglalja a helyét, idegesen fészkedlődtem, de minden félelmem és aggodalmam elmúlt, amint megláttam egy vörös hajú férfit a függöny mögül kukucskálni. Talán nem is ő az, lehet paróka, sőt valószínűleg itt sem lesz akit keresek. Nem tudom miért árasztott el hirtelen düh és utálat egy olyan valaki iránt, akit nem is ismerek. A félelmet hamar átvette ez a domináns érzés, de ezt nem akartam elűzni, érezni akartam valamit és ez tökéletes érzés volt ehhez a helyzethez.
Arra számítottam, hogy Liam Jackson látogatása után a Fehér Vuk is tiszteletét teszi majd, akár pár nap csúszással is, de nem tette. Pedig szokása. Emiatt pedig egy héttel el kellett tolnunk az előadást. Pff! Na nem mintha akkora vizet zavarna egy-egy ilyen műsor pénzügyi szempontból, mert talán nem okozok nagy meglepetést vele, ha elárulom, nem ebből folyik be több bevétel, mint inkább a rablásokból, lehúzásokból, üzletelgetésekből. Viszont ha már itt éljük életünk, igen is megadjuk a módját, mert nem csak a külcsín a fontos. - Azon agyaltam, hogy befestem lilára vagy zöldre a séróm. - szólaltam meg, miközben a sátor elválasztó színfalai mögött sminkeltem. Na jó, csak a vörös tincseimmel babráltam. A pofikámhoz többet rajtam kívül senki nem nyúl. - Szerintem a vörös haja már-már ikonikus magával együtt, nem kéne változtatni rajta. - válaszolta remegve Mr. P., aki csak azért van itt, mert szerette az előadásokat nézni a kulisszák mögül, noha erre már nem sok alkalma lesz, ha teljesen kész lesz az éjszakai klubja, amire olyannyira vágyott. Nem csak mi készülődtünk, minden mai fellépő itt nyüzsgött már, sőt, a kevésbé húsevő állatkáinkat is föl-alá vezették mögöttünk az idomárok, lovasok. Már amelyiknek szerepe lesz az első felvonuláson, mert annyi helyünk azért nincs itt hátul. Még egy utolsó igazítás a porondmesteri zakómon, aztán el is indulok a színtér és nézőközönség irányába, ami csak úgy zsong a sok műsorra szomjazótól. Akkor jut eszembe, hogy még nincs nálam a cilinderem. Na basszus! Anélkül nem porondmester a porondmester, nem igaz? - Pingvin! A fejfedőm! - horkantam rá, mire sántikálva ugyan, de magához képest kapkodó tempóban elrohant érte. Amíg pedig vártam, ki dugtam kíváncsi, vörös kobakom, hogy lássam teli van-e ma este a nézőtér. Csak egy gyors terep szemle volt, nehogy megszokják a fejem és már ne okozzak sokkot vele. Ami viszont szemet szúrt, hogy voltak gyerkőcök is a fellépésen. Vissza is húztam a fejem, miután pont elcsíptem a kislány tekintetét és azon kezdtem agyalni vajon lesz-e bármi olyasmi a mai fellépések alatt, ami nem való az ő ártatlan kis lelküknek. Mondjuk... ha sikerült jegyet szerezniük... kétlem, hogy olyantól vették, aki ne nyúlkálna könyökig illegális dolgokban. Ehh... ez a mai fiatalság... Szemeim forgatom a gondolatra, és amint fejemen a cilinder kirobbanok a színfalak mögül egy megafonnal. Van mikrofon is, csak vacakolt a csatlakozója, szóval azzal most nem kísérletezünk.
Kirontva a szinfalak mögül lefékezem néhány méterrel távolabb tőle, majd egy mélyhajlást követűen- ahol már felzendül a taps, és harsan a örömujjongás - megfordulok és előre hajolva megpaskolom a hátsóm is, amin szintén jót kacagnak. Ez nekik szól, nem ellenük, az én dolgom pedig, hogy nevetésre bírjam és csodával kápráztassam el. - Hölgyeim és uraim! ... Kicsik... - sandítok itt a két egyedüli, ráadásul jól látható helyen csücsükélő pindúr pandúrkára. - ...és nagyok!! Üdvözlöm önöket a Cirque du Freak, avagy a Rémségek cirkuszában! Én vagyok a cirkusz legsármosabb porondmestere, Trickster! - beszélek a ki hangosító kütyübe. - Ne féljenek, a mai estére elzártuk a falánk bohócot, és a kis minden lében kanál kölykök is lakókocsiban pihengetnek... - kezdtem el körbe járni, úgy lépkedve a kör szélén, mintha lopakodnék, közben meg szabad kezemmel hadonásztam, mutogattam. - Viszont azokat figyelmeztetném, akik még sosem jártak nálunk... hogy amennyiben átlépik "az idegeneknek tilos" feliratú, elkerített területet, felelősséget onnantól nem vállalunk senkiért. Lehet, hogy a lakókocsik első ránézésre nem tűnnek olyan rémísztőnek, de higgyék el nekem, hogy a mögöttük parkoló ketrecekben, és olykor még a lakókocsik közt is akadnak kevésbé emberszerű teremtményeink, akik kifejezetten kíváncsiskodókat esznek esti nasinak... - figyelmeztetem a kedves népet, bár tudom, hogy alkalomadtán mindig van egy-két hülye, aki a "na most már csak azért is" elven beszöknek. Ilyenkor nincs mit tenni. Valaki vagy valami úgy is elkapja őket, és így vagy úgy, de eltűnnek a földszínéről. Persze most sokan nevetnek, azt hiszik viccelek, vagy azt, hogy bolond módon csak eltúlzom, hogy rájuk ijesszek, pedig nem. Ha kicsit alaposabban megnézném ezeket a túl sok cirkuszi levegőt szívott egyéneket, kiszúrnám kinek fáj a foga a szabályok megsértésére. Mindazon által szem előtt kell tartanom, hogy van két pici porontyunk is, akik miatt azért fájna a szívem, így rájuk majd távozásukig külön ügyelni fogok, nehogy kedvet kapjanak a bóklászáshoz.
- Micsoda egy remek közönség, még a halálosan komoly figyelmeztetéseimen is röhög, ezt nevezem jókedvnek, basszus! - vihogtam a megafonba, mintha csak hangosan gondolkodnék. Ilyen egy elcseszett világot, ejj... a rendőrség meg majd rajtam keresi a hullákat, pff... Na ez az igazi nagy bullshit! - Kezdődjön hát a műsor! - léptem a kör közepébe széttárt karokkal, miután kicsit elcsitult a hangzavar, s közben bevonultak fellépőink is. - Jó szórakozást! - hajoltam meg, majd jó magam a szép felvezetést el is hagytam a terepet, és visszavonultam a színfalak mögé. Abban a pillanatban, hogy eltakar a függöny, el is hajítom kalapom, bár csak utólag jut eszembe, hogy arra később még szükség lesz.
- Hát halljátok, van odakint két kicsi koalánk... - csapom össze izgatottan kesztyűs kezeim, miközben előre hajolok kicsit nagy vigyorgás közepette. - Vagy is hát az egyik vörös panda, de mit számít az...? - legyintettem lényegtelenségére. Közben Mr. P. is odatalál hozzám, én pedig kiválva a középpontból átkarolom nyakát és odébb sétálva, négy szemközt beszélek vele tovább. - Külön megkérlek rá, Pingvin cimbora, hogy tartsd a szemed Harisnyás Pippin és kis tacskó társán, nehogy elkeveredjenek olyan helyekre, ahová nem szabad. Ha szemet szúrsz neki a szünetek közt, esetleg, miközben a játékokat próbálgatják, tereld el figyelmük ingyen kajával, de ne áruld el nekik, hogy a pásztoruk vagy, jóóó? - pillantok rá, miközben hátulról a fősátrat is elhagyjuk. - D-de miért nem tudhatják meg, Mr. Trickster? - hebegte sántikálva, azóta tartózkodik tőlem, mióta rá szálltam a diliházban. De azért szeretés van meg minden. - Te nem voltál kölyök? - torpanok meg, értetlenkedve fürkészve tekintetét, de a kérdés költői, anélkül is meg válaszolom. - Azért, mert ha lelkesen lázadó lurkónak, azt mondod "ne", kurva élet, hogy a darálóba is belehajol, csak, hogy az ellenkezőjét tegye. - magyarázom, majd minek után úgy vélem felfogta, ott is hagyom, hogy lecsekkoljam, tényleg lakat alatt-e a bohócunk. Az első felvonás nem tér el egy átlagos cirkuszi előadástól annyi különbséggel, hogy nálunk még divat mutogatni a torz szülötteket. Viszont megjegyzem, mind önkéntesen, sőt örömmel jöttek hozzánk, munkájukért pedig rendesen fizetek is, szóval kuss a neve mindenkinek. Az első felvonást követően aztán tartunk egy 15 perces szünetet, hogy előkészüljenek a következő és egyben utolsó előadásra is. Én jobbára a porond szélén ültem, közel a díszfalhoz, miközben figyeltem a szünetben zajló eseményeket, amit szerettem saját szemmel felügyelni. Bár a gyerek vendég ritka - így este pedig pláne - elefánton ülni vagy zebrán vagy tevén lovagolni azért a felnőttek is szeretnek, mert mégsem kell a világvégére menni értük. Némi pénz fejében ez nálunk is megengedett. Most csak az állatok idomárjai voltak láthatóak, a fellépők készülődtek a színfalak mögött, de velük is szívesen fotózkodtak. Akik már jártak nálunk, tudják, hogy bár a cirkusz telis-tele van elítélt bűnözőkkel és... velem, azért nem vagyunk mi akkora szörnyetegek. Én pedig mindegyik elfajzott gyilkosunk, szociopatánk és perverzünk kordában tartom. Szerettem nézni, ahogy a vendégeink elmerülnek a cirkusz világának varázsában, mert mindjükben magamat látom. Anno kicsiként én is totál elaléltam a látványától. Haza se akartam menni, úgy kellett lecibálni a padokról.
I don't know if I want to know it, but for some reason I will
Nem tudom mit várok ettől az egész helyzettől, igazából kíváncsi vagyok ki az akinek a génjeit örököltem, ugyanakkor mégsem hiszen eldobott akárcsak egy szemetet. Az anyám kilétét nem tudtam felfedni a szüleim azt mondták, hogy évek óta próbálják fellelni, de róla nem találtak semmit. Lehet nem is kell tudnom ki ő, ha ennyire homály fedi az egész életét, hogy még a legjobb magánnyomozók sem tudják felderíteni hollétét. Bár így lett volna azzal is, akit most meglesni jöttem ide. Nincsen tervem mi lesz ha meglátom vajon érzi az ember ha az az a férfi van előtte, akitől az életet kapta? Valószínűleg nem mert akkor tudtam volna, hogy nem a szüleim gyereke vagyok. Szinte érzem, hogy zsibbadnak a kezeim, annyira morzsolom őket egymás alatt, amikor Emett tekintete emelkedik rám, szinte haragosan. - Ave! - szój rám tele szájjal, amin egy kicsit felnevetek, de ezzel egyidőben ki is ugrik valaki a függöny mögül és elkezdi a műsort. A cilinder ugyan takarja valamennyire, de pontosan tudom, hogy ő volt az, aki kilesett a függöny mögül, ezt az arcot nem fogom elfelejteni egy ideig. Talán ő lehet az, akiről a fülest kaptam. Mindenki nevet a szar poénjain, a hülye viselkedésén és közben még ránk is emeli a tekintetét egy pillanatra, amitől engem kiráza hideg. - Ez komolyan kicsinek hívott minket? - néz rá meredten egy kicsit sértettem a mellettem ülő társam. - Emett szerintem ő az. - szólalok meg szinte alig hallhatóan. - Ez a fura fazon? Mondjuk akkor logikus lenne honnan örökölted azt a nagy szádat és a szar poénjaidat. - nevet fel, de én ezt annyira mégsem tartom viccesnek. Lehet benne valami, viszont ilyenkor képes vagyok belebeszélni a dolgokat, csak, hogy sikeres legyen a mai utam és ne hiába kelljen idegeskednem. Sokat beszél, de én egyetlen szavára sem figyelek, végig az arcát nézem, keresek valami hasonlóságot, szinte már próbálok erőszakosan egyet találni, bár a színjátékból, ami itt megy nem biztos, hogy nagyon pontos következtetéseket fogok tudni levonni. Az első felvonás alatt végig minden férfiban magamat kerestem, mivel fogalmam sincs hogy néz ki, de egyedül a cilinderes volt az, akinél úgy éreztem őlesz az. A szünetben szinte kirobbanok a helyemről, amire már az eleje óta várok. Kelleni fog a friss levegő. Eltelt az első felvonás és szinte semmi nem maradt meg, csak a görcs, amiben a gyomrom volt egész végig. Még Emettet is magam mögött hagyva indulok kifelé sátorból nem nézve magam mögé, szinte fellökve azokat, akik az utamba kerülnek. Kemény vagyok, mindig is az maradok, nem engedhetem meg, hogy egy ilyen élmény kizökkentsen és mivan ha tévedek, ha feleslegesen stresszelem magam, mert nem is hasonlítunk egymásra, csak a hajunk színe. Sosem gondoltam volna, hogy hasonló gondokkal kell majd egyszer küzdenem szinte a sok hiszti, amit felesleges dolgokért ejtettem eltörpülnek emellett. Bár visszamehetnék az időbe, amikor még nem tudtam, hogy ennyire elcseszett vagyok. Nem megyek el messze a sátortól, nem akarom itthagyni Emettet és tudom, hogy ő végig fogja nézni ezt a műsort ha térden állva könyörgök is neki, hogy menjünk. Jó barát ő de talán annyira nem együttérző, mint kellene egy normális embernek. Halk lépéseket hallok magam mögött, amire hátra kapom a fejem és szinte azonnal reagálva kezdek el szépen lassan visszahúzódni a sátor bejárata felé. Fogalmam sincs mennyire mentem el messzire, mert a hirtelen ért pánik nem nagyon engedett gondolkozni. Érzem, hogy követ valaki, így a lépteim felgyorsulnak és hamar a tömegben találom magam, megint a porond mellett, ahol a vörös hajú férfi ül. Most vagy soha alapon indulok el, ameddig dolgozik bennem némi kis adrenalin. Nem közelítem meg annyira, inkább csak úgy teszek,mintha a porondon zajló unalmas eseményeket nézném, ahogy pár felnőtt gyerek módjára csimpaszkodik fel szegény állatokra. - Ave baszki! - kipirosodott arccal jön felém Emett, akit alószínűleg eléggé megviselt, hogy így faképnél hagytam. - Mondd, hogy legalább beszéltél az apáddal ha már rám a frászt hoztad. - riadtan nézek rá, mert nagyon közel álltunk ahhoz, akit az apámnak hittem, talán nem hallotta, mert eszem ágában sincs felfedni magam előtte, amíg nem tudom mit várhatok tőle. Megcsóváltam a fejem és némán magam mögé biccentettem, és kicsit arrébb álltam, hogy Emett is rálátást nyerjen arra, aki miatt itt állok, mint egy idióta és nézem a sok bolondot.
Bizakodó voltam Pingvinnel kapcsolatosan, mert fél annyira tőlem, hogy ne hibázzon, ha megkérem valamire. Ráadásul nekem köszönheti a bárját is, szóval még csak hálátlannak sem tarthat. Amíg pedig ő a két kölyökre ügyelt, én a porond szélén ülve figyeltem az állatokkal fotózkodókat vagy épp rajtuk lovaglókat. Leginkább azért, nehogy valaki valami kamu szöveggel felakarjon jelenteni minket, hogy megtámadta őket valamelyik jól nevelt állatunk. Van, aki kiszokta hergelni, hogy az elefánt oda csapjon neki, és ha ezt éppen elcsípem, akkor nem csak az elefánt és nem csak odacsapni fog. Néha persze hozzám is odajöttek a merészebbek, akik közös fotót kértek a cirkusz porondmesterétől, hogy aztán twitteren meg instán is eldicsekedhessenek vele, hogy jöttek, láttak, és épbőrrel mentek is. Pedig ha csak nem lépik át a figyelmeztető korlátjainkat, se sérülés, se halál eset nem szokott előfordulni. Maximum, ha épp nincs előadás és beszökik valaki hozzánk. Szokásom ugyanis írtani a patkányokat, avagy a hívatlan vendégeket Borgannal, a kannibál bohócunkkal, vagy Miriammel, a remek kés és balta dobálónkkal, akivel az előadások alkalmával is találkozhatnak a bohóccal ellentétben. Ha tudom, hogy szegény Pingvin mennyit rohangászik a gyerkőcök után, akik ráadásul szét is válnak, nem őt küldöm utánuk. Viszont csak benne bízom meg ilyen szinten, a doki ugyanis képes volna kijátszani és ily módon elcsalni legalább az egyiket, hogy kísérletezzen rajta, aztán meg a bohócra fogja. Onnan tudom, hogy volt már rá példa... Lábamon dobolom tenyeremmel, miközben a népet figyelem, mikor Mr. P. zihálva rohan be a sátorba. Ezt még kiszúrom, bár különösebb figyelmet nem kelt, hiszen pici is, szmokingban is van, és mindig olyan idétlen arcot vág, hogy szinte képtelenség komolyan venni. Az viszont, hogy rémült és rá vannak bízva a gyerekek, összevontatja velem szemöldökeim. Hát merre kószálnak ezek a csöppségek? Tekintetem hamar találkozik a fejét ide-oda kapkodóval, aki aztán fellélegezve mellkasához kap, ahogy elnéz... rám? Nem... El is sandítok magam mellé, mögé és lám, csak előkerültek! Nincs itt semmi baj. Még a kis srác ijedt kérdését is elcsípem. Szépen vagyunk... aztán apuci majd hozzám jön mérgelődni. - Na hasznosítsuk magunk az uccsó percekben, Trickster fiú... - csapok lábaimra és azzal az előre dőlt lendülettel fel is kelek. Átlépem a porond szélét, hogy megkeressem őket, de hamar elkapom a rám szegeződő tekintetet. Szinte mintha éreztem volna, hogy engem néz. Persze nem, elég őrültség is volna ilyesmit kitalálni, de ha már ennyire érdeklem legalább az egyiket... Elvigyorodom felé nézve, mintha csak lebukott volna én pedig azt mondanám "kukucs". Nyilván közben a kis krapek is visszafordult nézni az elefántokat, így gond nélkül odasettenkedtem mögéjük, nagyjából pont közéjük és két oldalt, fekete kesztyűs kezeim a vállaikra simítottam. Képem pedig kettejük közé fúrom. - Erősen kétlem, hogy apuci tudna az itt létedről. Különben már a felvetésre is minimum egy hónapig szobafogságra ítélne. Vagy neeem? - fordítom fejem kíváncsian felvont szemöldökökkel a kislány felé. Lehet, hogy a felvarrt képem sem épp bizalom gerjesztő, de ha már voltak olyan tökösek, hogy idáig jöjjenek, biztos nem baj, ha még egy kicsit rá is teszek. - Idegesnek tűnsz... - állapítom meg a pici lány arcát vizslatva, függetlenül attól, hogy hajlandó e rám nézni, majd hirtelen a kis srác felé fordítom a fejem és széles vigyorra húzom ajkaim. - Te pedig mintha menten beakarnál csokizni... Hát mi a baj gyerekek? Ez egy cirkusz, itt aztán nincs semmi félnivalótok... - kuncogom el magam, majd ezzel a jókedvvel pillantok el újfent a vöröske felé. - Biztos a nagy elefántok miatt, igaz? Pedig aztán tőlünk sem kell ám... Amíg itt vagyok, nincs semmi félnivalótok. - markolgattam meg kicsit a vállukat, majd el is engedem őket és felegyenesedem.
I don't know if I want to know it, but for some reason I will
Én sosem voltam az agyerek, aki rajongott a cirkuszokért, talán mert anyám mélységesen gyűkölte a bohócokat és sosem jártunk el hasonló helyekre. Lehet az ő nevelése az ami miatt ez a hely is elrettent egy csöppet. Nem félek, mert úgy hiszem nincs mitől, de a frusztráltság igencsak utat tör bennem, mindent rá fogok arra, hogy ez lett belém nevelve, pedig más is van mögötte, amit nem akarok magamnak bevallani. Olyan szentül hittem, hogy nem lesz nehéz látni azt akit már két hónapja keresek, akit nem tudom, hogy gyűlölök e vagy teljesen közömbösen állok hozzá. Szinte semmit nem tudtam róla, még azt sem én mit érzek ezzel kapcsolatban. Nem csak az egész helyzet volt rettenetesen abszurd, hanem az is, hogy egyszerűen nem tudtam magam kifejezni ezzel kapcsolatban. Nem is volt kinek, egy két barátomnak elmeséltem, de nem akartam annyira nagy dobra verni, mert nincs szükségem arra, hogy bárki sajnáljon, vagy kérdezgessen. Az igazság az, hogy nem volt rossz életem, most sincsen, kivéve ezt az apró malőrt, hogy a szüleim mégsem azok, akiknek eddig hittem őket. Hazudtak nekem, de még így is tudom, hogy nálam jobban senkit nem szeretnek, de én most nem érzem azt amit eddig éreztem irántuk nem tudom változni fog e ez, ahogy felfogom a dolgok miértjét, de bízom benne, ha nem tudom az okát, amiért eldobtak, akkor könnyebb lesz, mert ők mégiscsak azok voltak, akik miatt nem kellett egy koszos nevelőotthonban sínylődnöm, ahova a biológiai őseim száműztek ki tudja miért. Egyenlőre nincs mentségem számukra, és nem is akarok adni, ennél sokkal makacsabb és dacosabb vagyok. megannyi gondolat kavarog a fejemben, és közben eljutunk a szünetig, és egyáltalán nem is figyeltem a produkciókra, de hiszen nem is ezért voltam itt. A levegő jót tesz a fejemnek, bár egy kicsit olyan érzésem van, mintha egyenesen taszítana hely, bennem olyan viharok vannak most, mint még ezelőtt sosem, de egy halk nesz felébreszt a hirtelen rám törő pánikból és hasonlóan rohanva igyekszem vissza a sátorba, ahol már ugyan a hangzavar eléggé idegörlő, mégis biztonságosabbnak tűnik, mint kint egyedül. A porond mellett állva bámulom a férfit, aki eddig a legközelebbi nyomom lehet valakihez, vagy pont ő lehet az. Már mindenkiben azt látom, aki az apám volt, még mielőtt leadott volna, mint egy kóbor kutyát a menhelyen, már szinte betegesnek érzem, hogy egy olyan ember után futok, aki előlem futott 16 éve. Emett hirtelen szalad felém, mire eltereli a gondolataimat és ez pont elég ahhoz, hogy szem elől tévesztem a férfit, akinek kezei hirtelen nehezednek a vállamra. A szívem szinte majd kiugrik a helyéről, elönt a düh, a méreg de nem akarom magam leleplezni, hiszen meglehet, hogy teljesen hülyét csinálok magamból. Amíg ő Emett felé fordul veszek egy mély levegőt és lenyugtatom magam. - Fogalmad sincs, hogy az apám mennyi mindent nem tud még rólam. - a hangom szinte remeg, de ez minden amit össze tudok szedni magamból, mégis úgy érzem máris többet hoztam ki magamból, mint hitem, hogy menni fog. Így közelről egészen ijesztő a fazon, egyre jobban hiszem azt, hogy semmi közöm nem lehet egy ilyen emberhez, eszementnek tűnik, már már bolondnak. Állok ott, mint a cövek, a kezével a vállamon, és attól függetlenül, hogy mennyire bizarr képet festhetünk, nem érzem magam annyira rémültnek, mint eddig. - Minden gyereket ennyire lenézel? Vagy csak mi részesülünk ilyen nagyszerű fogadtatásban? Nem az lenne a dolgod, hogy minél kedvesebb legyél azokkal, akik látogatják a helyet? De gondolom nem vagytok hozzászokva ahhoz, hogy a földön léteznek kevésbé beszari kicsik, ahogy te mondtad az imént. - nem akarok pimasz lenni, de mégis előtör belőlem az igazi énem, egyáltalán nem tisztelettudó, kicsit sem kedves Avery, ami már egy kicsit bizakodásnak ad jelet magam felé, hiszen minden pánikszerű mozdulat és érzés elmúlik belőlem. Szavaira már szinte fel mosolygok, gúnyosan és amikor felegyenesedik szem befordulok vele, egy pillanatig szinte végig merem, testközelből és próbálom magammal elhitetni, hogy ő nem lehet az, akit kerestem, pedig egy részem érzi, hogy valamiért mégis ő lehet az. Magabiztosságot érzek magamban, ugyan nem tudom mitől, de jó érzés. - Ha nem bánod, mi most visszaülünk a helyünkre, nehogy megegyen minket az elefánt, vagy valami hasonló ijesztő dolog, amitől a kicsit félni szoktak. - lököm előre felé Emettet, hogy elinduljunk a helyünkre.
Még a rossz hírnevünk ellenére sem példátlan, hogy gyerekek látogassák a cirkuszt. Sőt egészen picikkel érkeznek a családok. Viszont akkor nappal van, és előadásaink kimerülnek a játékos bohócok és pónik műsorában, mert az ilyen pici gyerekeket még nem lehet félórára sem leültetni, hogy nézzen valamit, még ha az vicces is. Szóval jobbára a gépeket üzemeltetjük be, és mint egy búcsúban hagyjuk, hogy mindenki feltalálja magát. Amiben különbözünk a többi cirkusztól - azon túl, hogy az előadók 90% ölt már embert -, hogy nálunk látványosan olcsóbbak a nappali jegyek, a gépekre pedig igaz sorba kell állni, de ingyen használhatóak. Ez persze nem volna jövedelmező, ha mindent a cirkuszból kéne fizetnünk, de mivel nem ez a fő pénzbevételi forrásunk, így nincs gond belőle. Plusz, a csóró népnek is van hova jönnie kicsit kiadnia a gőzt. Csak gyereknapon és nyár elején hirdetjük magunk orrba-szájba, mert, aki ismer már tudja, hogy nálunk nem kell annyira mélyen a zsebbe nyúlni, hogy a gyerkőcök is jól érezzék maguk. Ugye-ugye, már is nem tűnök akkora szörnyetegnek! Soha nem is ez volt a szándékom. Nem felejtettem el, hogy honnan jöttem, hogy miket kell átélnem, és szeretném, ha ez a mai gyerekekkel már nem fordulna elő, és amivel tudom, amiképp tudom, szerzek nekik egy kis örömöt, mielőtt felnőnek és belekerülnek ebbe a hatalmas nagy szarkupacba, ahonnan nincs kiút, csak az emeleti ablak vagy az őrültség. Az viszont, hogy este szökdösnek be gyerkőcök nem csak ritka, de egészen fel is tudják borítani az ütemtervet, mert még ha egy-két gyerekről is van szó, ha az esti cirkusz programjában a horror szerepel, azért az mégsem való a tizenéves kis huligánoknak, és ezt én ilyenkor is szem előtt tartom. Azt gondolom alapvetően jó apa lettem volna, ha már akkor is meg lettek volna a kellő feltételek egy csöppség felneveléséhez. Bár nem tudom, mennyire alkalmas egy kannibálokkal teli cirkusz a gyerek nevelésre... A kislány félénk és egyben pimasz válaszára odakapom a fejem. Már ha válaszát nekem szánta. - Ez elég tragikusan hangzik, nem gondolod? Talán akkor inkább nem cirkuszba kéne járnotok nélküle, hanem mondjuk palacsintázni vele, és beszélgetni egy kicsit. - a komolytalanságom ellenére, komoly tanácsot osztok meg vele. Manapság a lázadók fejében is teljesen másképp működnek a dolgok, nehezebben értik meg a felnőttek világát és hajlamosak azt gondolni, hogy minden a szülő hibája. De abban is van igazság, hogy ezt kihasználva sok szülő tojik a gyerekre. Na az én kislányommal biztos nem ilyen kapcsolatot ápoltam volna, ha van lehetőségem magamhoz venni. Bevezettem volna a cirkusz rejtelmeibe, de nem erőltettem volna rá semmit, viszont állandóan magam mellett tudtam volna közös programok keretében, nehogy elkanászodjon a serdülő korszak beköszöntével, vagy gondolja azt, hogy bennem nem bízhat. Ez a kis vörös - aki hajszínét tekintve még rám is hasonlít kicsit - láthatóan nem lett eléggé pórázra kötve. Vagy talán túlságosan is? Fél, hisz hallom a hangján, látom szemeiben, de közben ég benne a vágy, hogy bizonyítson. De kinek? Apuci most nincs itt... - Szó sincs róla, kedves... - keresem lehetőségét, hogy kibökje nevét, és ezentúl azon szólíthassam, bár nincs ellenemre a becézgetésük, de őt elnézve, neki lehet. Ha elárulja hozzá teszem, miközben felegyenesedem, ha nem, akkor így járt. - ...imádom a gyerekeket, mert igaz, hogy totál hülyék a felnőttek világához, de legalább őszinték. - húzom fél vigyorra hegektől széles ajkaim. Tetszik ez a hozzáállás! Mintha kezdene ismét fellángolni benne az a sok vegyes érzés, ami okán eljöhetett ide. - Összekeversz a bohócokkal, babuci! - biccentek felé közelebb hajolva, mosolyogva, majd vissza is egyenesedem. - Én a cirkusz igazgató vagyok, pénzt számolok, ostorral csapkodom a dolgozóim és fülön csípem azokat, akik nem tudnak olvasni, hogy: az esti műsorok 18 év alattiaknak nem ajánlott, mééég szülői felügyelet mellett sem. Hát még is mit szólna apuci, ha a kislánya szeme láttára áldoznánk fel valakit a nézők közül az istenek tiszteletére? - vonom össze szemöldökeim rosszalló kíváncsisággal, csípőre tett kézzel. Ha az amúgy tréfának szánt dologra egy pillanatra is elcsípem a félelem legkisebb szikráját is rajta, nem ijesztgetem tovább ilyesmikkel, de ha úgy látom, hogy nem vesz eléggé komolyan, akkor ideje a lovak közé csapni. - A kevésbé beszari is beszari, kis katica bogár... - vigyorodom el szélesen, s aztán figyelmesen hallgatom válaszát felvont szemöldökökkel, ami után ismételten csak vigyorra fakadok. - Szerintem nagyon le se ülj, pici lány! - szóltam utána vihogva, majd oda füttyentve az idomároknak, tettem mutatóujjammal néhány körkörös mozdulatot, hogy szedjék össze az állatkák és fejezzék be a séta galoppozást, aztán folytassuk. Amíg a porondot kicsit körbe takarították, minden vendég szép lassan elfoglalta helyét. Akik odakint mulatták az időt, azokat a kihangosító figyelmeztette a lassan folyatódó előadásra.
- Változott a terv, Mickey, ma beállok helyetted... - battyogtam a bűvészünk mellé, átkarolva vállát is, aki kissé megszeppenve, kérdőn nézett vissza rám. - Ne aggódj, a fizut megkapod, csak olyan régen léptem már fel valami műsorszámmal. - somolyogtam, majd minek után sikerült odébb állítanom - tán még örült is neki - megvártam, míg lement a folytatást követő első szám, azaz a kötél táncosoké, majd míg a bohócaink körbe lefoglalták a nézőket, a kötél táncosok vissza táncikáltak a színfalak mögé, a segédeim pedig betolták előttem a már jól ismert ketté fűrészelhető ládikát, ami mögött én bebaktattam egy képzeletbeli ló nyergében ülve, másik kezemben a megafonnal, amit hamar számhoz is emeltem. - Hölgyeim és uraim, illetve a bátor népség ott elől! - intettem el feléjük egész tenyérrel, leginkább, hogy a reflektor fény is rájuk vetüljön és ím mindenki lássa, hogy kikre utaltam utóbb. - A mai produkciónk egy már jól ismert trükk lesz, ám a varázslat kedvéért önkéntesekre lesz szükségünk, csak, hogy igazán mókás legyen a buli! - kuncogtam a megafonba, majd izgatottan ugrottam fel a porond szélére és kezdtem el ólálkodó üzemmódban fürkészni a kiválasztottat a lelkes jelentkezők közül, akiknek többsége még a székből is majd kiesett. - Ki legyen az első szerencsés... akiben van annyi bátorság és őrültség, hogy önként és dalolva áldozza be magát a móka és a nézők kedvéért... - járkáltam az emelvényen lassan, olykor hátra arcot téve, majd felegyenesedve, mint egy távolba fürkésző, szabad kezem homlokomhoz emeltem, összevonva szemöldököm, és rá böktem egy a hátsó padoknál ülő igazán lelkes fickóra. - Maga, uram! - vetült rá a reflektor fény is, mire fültől fülig vigyorra magára mutatott, majd mint egy hülye gyerek, úgy felpattant a székéből, hogy az ölében lévő kukoricája is az előtte lévőkre landolt. Fel se tűnt neki, csak loholt lefelé. Embert sem láttam még így örülni, annak, hogy szétfűrészelik. Nem is értem miért nem tolonganak a méreginjekcióknál a dutyiban... Miután kezet ráztunk és Dustin bemutatkozott, megkértem a megafonon keresztül, hogy mindenki jól hallhassa, hogy várjon meg a ládánál, míg kiválasztom a másik szerencsést, aki helyettem fogja kinyírni... akarom mondani... ketté fűrészelni. Nyilván arra már tudtam ki lesz a legalkalmasabb, de eljátszottam, hogy keresgélek, míg elé nem értem, majd az emelvényről, ami elválasztotta a porondot a nézőtértől, felé nem fordultam és le nem néztem.
- Bogárkám... szabad lesz? - hajoltam mélyre, és kinyújtottam felé kacsóm, hogy amennyiben, ahogy ő is mondta "kevésbé beszari", félelem nélkül ragadja meg és húzhassam fel, hogy átlépve a porondot őt is a ládához kísérjem. Ha nem vonakodott, már pedig miért is tette volna, úgy a ládához érve, besegítettem a fickót, és mindkét felé lezártam, ha a kis vörös segített, akkor vele együtt, ha nem, akkor egyedül. Aztán előhúztam a láda alatti részből a méretes és kicsit sem tompa, ám bár hosszúsága miatt kissé hajló pengéket, ami inkább hasonlított egy nyél nélküli spaklihoz, mint mondjuk késhez, vagy kardhoz. Ahogy pedig szokás, használata előtt meg is mutogattam a nézőknek, igaz körbe nem jártam, ellenben megmutatva, hogy ez távolról sem játékszer, lenyestem végével egy tincset a pacák hajából. Ő biztos nem bánja, és ami azt illeti... később se nagyon fogja. Aztán a láda túlsó végéhez léptem, és rákönyökölve elnéztem a kiscsibe felé. - Mit gondolsz pindúr, van akkora erő benned, hogy bedugd ezt a pengét a láda közepébe és ketté vágj vele egy felnőtt emberi testet? Szerintem nincs. De ha sikerül, amit erősen kétlek, akkor az előadás után adok neked valamit emlékbe a mai estét illetően. - vigyorodom el, majd ha átvette a pengét, finoman megpaskolom vörös buksiját. - Aztán nehogy nekem meghúzd valamid... - sutyorgom még oda. Ha nekilát és a nyílásba tolja a pengét, ő is érezheti, hogy nem fog az olyan könnyen bemenni oda, kell ahhoz némi erő, párszor meg kell tolni, hogy átvigyen mindent, hogy a végén a másik oldal kilátszódjon a penge vége. Dustin, a mai áldozatunk még mindig vigyorgott, reszketett, de már koránt sem biztos, hogy csak örömében, izgalmában, inkább volt olyan, mint aki már rohadtul nem biztos a dolgában, de a vigyor ráfagyott az arcára.
I don't know if I want to know it, but for some reason I will
Minden egyes szavával egyre jobban utáltam ezt a férfit, amikor az apámat hozta szóba, egy kicsit elakadt a lélegzetem. Nem akartam, hogy ő legyen az, aki egyszer valamikor csak úgy otthagyott, mert ez a férfi egyenesen őrült. Sajnos éreztem némi hasonlóságot, de mint már gondoltam már korábban is benne van, hogy már beleképzelem, olyan görcsösen akarom megtalálni azt a valakit. Képes még arról beszélni mit kellene az apámmal tegyek, bár ő nem tudhatja miért vagyok itt, mégis olyan méreg önt el, mintha teljesen jogosan vetíteném ki rá az életem nyomorúságos alakulását az elmúlt időkben. Visszafogom magam, mert úgy érzem egy kicsit vissza kell, a hely nem éppen a legbizalomgerjesztőbb, nem biztos, hogy itt akarok bárkit is magamra haragítani, de a nyelvem igencsak fel van vágva és néha képtelen vagyok uralkodni rajta. - Hagyjuk már ezt, a gyerekeknek mit kellene tenni dolgot. - forgatom meg a szemem, szinte már türelmetlenül, mert legszívesebben megkérdezném tőle, hogy nem volt e egy gyereke, akit, mint a használt csomagoló eldobott, majd 16 évig utána em nézett, sőt talán még most sem érdekli. De nem akarom, hogy azt mondja, hogy nem, sem azt, hogy igen, mert egyikre sem vagyok felkészülve. Inkább maradok a kemény énemnél, aki mindig mindent kibír,mindent megold, de egy kicsit sajátos módon, ami nem mindig van ínyére mindenkinek a társaságomban. Tudom, hogy Emett már menne a helyére, és nekem is túl sok volt ez az egész, mégis bicskanyitogató szavak hagyják el a vörös férfi száját, aki személyben csak remélni merem, hogy nem Rowan Wilder Millst találtam meg. Az igazi nevét nem fogja felfedni előttem, hiszen itt mindenki a művésznevét használja, ami egy kicsit még izgalmasabbá teszi a nyomozást. - Avery. - vágom rá, felismerve, hogy igazából erre kíváncsi, jobb ha megjegyzi a nevem, már csak azért is, ahogyan bánik velünk, nem tudom mégis mennyire nézünk ki hülyének, de ő egészen biztosan annak tarta minket. Emett felé pillantok, aki szinte tátott szájjal nézi végig a kommunikációmat a férfival. Az arcán valami fura felismerés van, ami megrémít,de még nincs időm foglalkozni vele, mert az egér macska játéknak még közel sem értem a végére. - Pedig meg mertem volna esküdni, hogy az este legnagyobb bohóca áll előttem. - nézek végig rajta, már már visszavágásként, amikor Emett megragadja a karom és maga felé húz. Ő felismerte, hogy olyanba nyúlkálok, amibe nem kellene, mert az ilyen oroszlánok bajszát jobb nem húzogatni, de nekem valamiért elmúlik minden félelem érzetem, ha az önbecsülésembe akarnak beletiporni, ahogyan ő is teszi azzal, hogy csupán a korom miatt egy egyszerű hülye gyereknek tart. - Tudod mit legyen, higgy amit gondolsz, nem ismersz és azt hiszem ez jobb is így. - érzem, hogy leeresztek, mert végül is miért is haragszom rá egyáltalán? Ott kell hagynom, és nem foglalkozni ezzel az idegennel. Bele sem gondoltam, milyen lesz találkozni tényleg az apámmal, még ha nem is ő az, ha egy kicsit hasonlít hozzám, akkor nem lesz egyszerű dolgom, mert én nagyon nehéz eset vagyok, szinte mindenki szerint, ezt valahonnan kellett örökölnöm, hiszen a szüleim, akik felneveltek korántsem ilyenek. Emett legnagyobb örömére, már fordulok is, hogy elinduljak vissza helyünkre, vagy ki a sátorból, mert úgysincs itt, amit kerestem,amikor visszaránt egy szinte parancsként ható mondat. Eleinte nem foglalkoznék vele, de Emett meghökken előttem és visszafordul, szembe velem. - Majdnem biztos vagyok benne, hogy egy kicsit annyira bolond, mint te szoktál lenni, ha valaki nagyon felidegesít, addig húzogatod a bajszát, ameddig nem ad valami nagyobb feladatot, amit már nem akarsz majd megcsinálni ezzel is elérve a saját győzelmét. Ave, te pontosan ezt szoktad csinálni, szinte mosolyogva tiporsz másokat a földbe, ha olyanod van és ő is ezt fogja tenni veled. - int hátra a porond felé, ahol még csak egy másik számhoz készülődnek,de a gyors szervezedése és a szavai, hogy le se üljek, pontosan megmutatja mit várjunk el. Szinte sokként érnek Emett szavai, megint csak egy véletlen félreértés áldozatai lettünk, hiszen több olyan ember van, aki néha örömét leli, ha másokat alázhat be, vagy vigyorogva lehet az aki megnyeri a napi játszmát, igazából bármiben. Amikor a középpontba kerül ismét, minden szem rászegeződik, az önkéntesek majd kiesnek a helyükről, hogy részesei legyenek valaminek, aminek nem tudjuk mi lesz a vége, mert jó biztosan nem lesz. Majd, amikor felém nyújtja a kezét én szinte azonnal vele tartok, bár a kezem nem nyújtom vissza. Mellé állok, látva a férfit, aki nagyon örül magának és a szavait szinte késként érezve saját magamban próbálom értelmezni. Annyira nagy volt a szám, olyan nagy mellénnyel álltam ki amellett, hogy nem vagyok beszari, de nem lennék képes egy embert félbevágni, még ha bűvészet is az egész. Valahogy az az érzésem van, hogy ez nem csupán a színjáték része lenne. Nem leszek az, akivel játszhat, én nem, visszavágok neki, de ezzel együtt fogom elutasítani a nemes feladatot, amit rám osztott az imént, úgy, hogy én fogok nyerni, mert akárcsak ő az ilyen coda játszmákból utálok vesztesként kikerülni. Elveszem a kezéből a pengét, és elfordulok tőle, csak az egyik oldalát látja az arcomnak én a dobozt nézem és a srác vigyorgó képét, amin megjelenni látszanak a gyöngyöző izzadságcseppek. - Tegyük fel, hogy van egy lányod, aki elszökik egy ilyen helyre, hogy egy kicsit kalandozzon. Vajon azt akarnád, hogy a fazon a cirkuszból egy ilyen tettre sarkallja? - kérdezem miközben még mindig a dobozt nézem és tudom,hogy nem fogom megtenni, amire kért. Próbálok tárgyilagos maradni a szavaimmal és a korábbi beszélgetésünk miatt nem kell rögtön másra gondolni, hiszen már szóba jött az apukám, miért ne kérdezhetnék vissza neki, ha ő boncolgatta egy kicsit ezt, akkor nekem is jogom van hozzá úgy hiszem. - Vagy inkább elvinnéd palacsintázni? - kérdezem felé fordulva nevetve, szinte érezve a győzelem ízét, bár azt is tudom, hogy ő nem olyan, akik ellen egy ilyen egyszerű nyerést zsebelhetek be. Meglehet, hogy még tartani fog a cicaharc, amit a szavakkal vívunk, de valami morbid módon egészen élvezem. Közben rá kell jönnöm, hogy ez egy féleképpen fog győzelmet hozni nekem, ha az a férfi áll előttem, aki azon a lapon szerepelt, az apa neve mellett, a mosolyom egy kicsit lehervad, mert akár a testbeszéde is árulkodhat, és én tudom, hogy mégsem akarom tudni a választ, de azt hiszem ezzel már elkéstem.
Tetszett a pimaszsága, de nyakamat rá, hogy ez kimerül a szájkaratéban. Amit mond egyáltalán nem fedi a valóságot, nem fogja beváltani fenyegetéseit, bár ez utóbbit nem is tette... még. Gúnyolódik, az pedig csak akkor bátor dolog, ha erősebb vagy a másiknál. Én már csak tudom... a saját képemen tapasztalhattam. - Talán, te unod a banánt, ám láthatóan már az első alkalommal sem sikerült megértened, mit jelent, ha egy szülő aggódik a gyerekéért. Mi lesz a legközelebbi úticélod, hogy kiakaszd őket, egy éjszakai klub, ahová az igen kétes fickók járnak? Csodálom, hogy még nem viseltek boka perecet. - csóválom fejem karba téve kezeim. A mai fiatalok tényleg nagyon el vannak kanászodva. Komolyan azt hiszik, hogy mindent is tudnak és a felnőtt világ csak az igazi felnőtteknek nyűg, a kis hisztisek. Pedig ennyi idősen ideje volna némi kötelesség tudatot és terhet tenni a vállukra, hogy érezzék az élet addig jó, amíg van, aki fizet helyettünk és életben tart. Onnantól, hogy ez megszűnik, hát... szopás. Legalábbis a csóróknak és túlzottan elkényeztetett kölyköknek. Kétlem, hogy előbbi csoportba tartozik, mert a ruháját tekintve vagy most lépett ki egy retró magazinból vagy a legújabb - avagy legrégebbi - divat irányzatot követi, ami bizony nem két dolcsi. - Nagyon örvendek Avery... - csípem két mondat közé, mert azért illemet én is tanultam, még ha azóta a rá se bírok nézni arra, akinek köszönhetem. Nem tud kiakasztani, még arcátlanságával sem, pontosan azért, mert még gyerek. Én is mondtam ehhez hasonlókat és sokkal durvábbakat is másoknak. A különbség talán az, hogy én ki is kaptam érte. Az első néhány pofon tanulságos, a többit már akarni kell, bár nem attól lesz okosabb az ember, viszont egy időn túl erősebb, az igen. Nem véletlenül járja át az én testem is egy fajta kellemes bizsergés, mikor behúznak. - Én a helyedben óvatosan bánnék az ilyen kijelentésekkel, nehogy a végén visszaüssön. Az sokkal jobban fáj, hidd el... - vigyorodtam el szélesen, ahogy lassan kezdet meg körvonalazódni fejemben, mivel is tudnám kicsit helyre billenteni az egyensúlyt, bár nevelése nem az én dolgom volna, de ez most mindkettőnk érdekét szolgálná. Hagyom, hogy tovább álljanak, pontosabban leüljenek, maximum egy utolsó pillantást vetek feléjük, hogy erről meg is bizonyosodjak, más különben nem állnék neki bűvészkedni. Így azonban, hogy helyükön vannak az önkénteseink egy percig sem problémázom, hogy másként gyakorolták a műsort alkalmazottjaim, de úgy igazából magát az illuzionistát sem zavarja különösebben miután megerősítem, hogy a lóvét így is megkapja. Mikor "színpadra" hívom a kislányt, azt gondoltam vagy visszakozni fog vagy már csak azért is bátran veti bele magát a műsorba, ehhez képest magabiztosan térítette el segítségem, és lépett a bűvész dobozhoz, de onnantól mintha inába szállt volna a bátorság. Tudtam én, hogy szimplán csak pimasz, de a tettekhez már nem lesz elég merész. A lábakat rejtő doboz felére támaszkodom karommal és onnan figyelem, ahogy töpreng. Meg tegye? Ne tegye? Fél, de felsülni sem akar. - Na mi lesz, pinduri? Maradjunk az elefántoknál és leszel a cirkusz legcukibb, vörös kis bohóca vagy alátámasztod, hogy nálad vagányabb csaj nem létezik a földön? - vigyorgom türelmesen, mert az izgalom még mindig tapintható, a nézőtérről is, így nem igazán aggódom, hogy esetleg az idő húzásával rontanánk a műsor minőségén. Ám mikor téma terelésbe kezd, rájövök, hogy ez még annál is tovább fog tartani, mint, hogy én felhergelem, és vagy levágja a földre a pengét, vagy átnyisszantja vele már koránt sem olyan magabiztos önkéntesünk. - Hölgyeim és uraim! - lépek ki a láda mögül széttárt karral, másikban a megafonnal. - Némi türelmet kérnék önöktől, az önkéntesünk ugyanis bizonytalanná vált, deee talán egy kis tapssal és bíztatással még visszanyerhető magabiztossága! Szóval halljam a lelkesítő tapsvihart! - emelem fülemhez szabad kezem eltátott szájjal, és csak hamar elkezdenek csattogni a tenyerek és fütyülni, illetve mindenféle lelkesítő kiáltásokkal megtelni a cirkuszi sátor. Na, így legalább a nézők is le lesznek foglalva és kicsit részesévé válhatnak a műsornak, ami most éppenséggel stagnál. Köszönetképp meghajolok előttük, majd míg ők folytatják én vissza ugrabugrálok a ládához, Avery mellé, ezúttal szembe fordulva vele, oldalamra engedve a megafont. - Kicsi Avery, az a kislány, aki az én nevelésem alatt cseperedik egy percig sem élne vissza a bizalmammal, mert tudná, hogy én érte és csak is érte vagyok. De ha isten ne adja, kamaszodni kezd és pont olyan esztelen és kalandvágyó, mint az apja... - teszem mellkasomra egyik kezem - ...nem félne bizonyítani, hogy a pimaszkodása nem áll meg üres beszólásoknál. Bátran állná az elé gördített kihívásokat is, akkor is, ha közben rájön, hogy elfogja bukni. Szomorú leszek, hogy tudtomon kívül megszökött, hisz, amiről nem tudok, az addig nem is fáj, de... - emelem meg mutató ujjam - ...büszke leszek rá, hogy állta a sarat. - támasztom végül vissza karom a ládára. - Az élet piszkosul kemény tud lenni, annak is, aki csóró és annak is, akinek dugig a zsebe pénzzel, csak épp az élettapasztalat hiányzik belőle. Viszont az is tény, hogy mind ezen könnyíthetünk és nehezíthetünk is tetteinkkel. - két perc alatt milyen bölcs emberré váltam... de mit mondhatnék, szívemből jött, hiszen még is csak a kislányomról beszélek, akit tán nem is ismernék fel a mai napig, de bizton állíthatom, hogy egy percig sem félnék attól, hogy ne verne pofán egy korabeli fiút, ha nem tetszik neki, amit tesz vagy mond. Lehet egy-két dolgot örökölt az anyjától is, de tuti, hogy tiszta én vagyok. - Palacsintázni? - kérdek vissza felvont szemöldökkel. - Semmire nem kötelezném! A múltkori csak egy példa volt. Az én lányom, az én szavam, és én azt mondanám, odamegyünk és azt csinálunk, amit ő akar. Ki tudja... lehet nem is szereti a palacsintát, és inkább egy apa-lánya gördeszkázást szeretne. Pláne, ha rám ütött a kis drága. - csapom össze tenyereim nevetve, mert nagyon adnám, ha egy fiús kislány lenne belőle, sok volna a közös vonásunk, de ha egy imádnivaló kis hercegnő volna se volna az ellenemre, akkor is a tenyeremen hordoznám. El is kap az-az enyhén szorongató érzés, hogy így hagytam kicsúszni kezeim közül a lehetőséget, bár azt gondolom, jobb döntés volt megválnom tőle, mint, hogy a híd alatt vagy egy szállón nevelgessem. A bíróság sem volt túlzottan lelkes, bár utólag tudom, azért, mert közben már örökbe fogadták, szóval maradtunk egymásnak névtelenek és arctalanok. Így a legjobb. Ám mielőtt még a legkisebb jelét is mutatnám elérzékenyülésemnek, legyintek egyet, majd szemeim forgatva kikapom kezéből a pengét - persze ügyelve, nehogy megvágjam - és gyakorlott lendülettel át tolom a pengét a láda közepén. Mintha reccsenne is valamit közben, a fickó pedig már akkor sikoltozásba kezd, mikor még csak a kezemben a penge. Aztán a nézők is érdeklődve, izgatottan figyelnek, míg egy-kettő fel is áll és elcsodálkozva merednek a műsorra, mikor a láda aljából vastagon csöpögni kezd valami vöröses, sűrű anyag. Igen, olyan, mint a vér. Mert hogy az is. Mikor megjelennek az első rémült arcok, nyugalomra intem a közönséget. - Csak semmi pánik! Ura vagyok a helyzetnek! - adom elő hősiesen, de azért meg meg rándulnak ajkain szélei egy vigyorfélébe. Aztán megfogom a láda két felét és lazán szét is tolom, lökve egyet rajta, hogy a nézők felé nyíljon meg, és abban a pillanatban a maradék folyékony halmazállapotú életerő és némi belsőszerv is a homokba pottyan, amire viszont már többen is sikoltva ugranak fel és indulnak meg a kijárat felé. Nem mindenki, van aki kíváncsi, van, aki annyira fél, hogy teljesen ledermedt, és van, aki már látta a műsort... - Ó jaj, lehet elfelejtettük a varázsigét?! - kapom hátra fejem a vörös kislány felé, kezem a számhoz emelve, legfőképpen azért, hogy lássam ott van-e még, nem ájult el, nem kapott rohamot, max picit megijedt, mert hát ez még sem egy kis elefánt. Aztán visszafordulok és intek, hogy segítsen összetolni a ládákat. Ha segít, akkor együttes erővel összeillesztjük a félbevágott részt, ha nem, akkor egyedül. A Dustin még mindig őrjöng és ficánkol, meglepően jól kalimpálva lábfejeivel is, bár lehet csak az idegek utolsó mozdulatai miatt tűnik így. - Ibiti-babiti-ubiti-boo! - kalimpáltam kezeimmel a láda felett, bár a fickó ordítozásától és a tömeg pánikjától, alig lehetett hallani. Behalok... és még a gyerekek nem bírnak végig ülni egy műsort... A varázsige után, aztán a pali elhalkul, és felnyitom a láda mindkét fedelét, ő meg egyben mászik elő immáron vihogva, nem kicsit leizzadva, majd kissé balfaszoskodva az elzsibbadt végtagjai miatt kimászik, és vissza is sétál a helyére. Én visszasétálok Avery mellé, ha még ottvan, nem lett rosszul vagy ájult el, és vele vagy nélküle, de meghajolva megköszönöm a tapsot, éljenzést. Közben pedig megfogom a kisasszony hozzám közelebb eső csuklóját, és elhagyva a terepet, a színfalak mögé sétálok vele. Nem csak azért, hogy tisztázzunk egy-két dolgot, de a sikertelen műsor végett is úgy érzem, megérdemel egy helyes kis emléket. Na meg szeretném, ha megnyugodva térne vissza a nézőtérre, mert lehet ez még így is kicsit... sok volt neki. Ha kellett húztam is a színfalak mögé, odaát pedig, ahol készülődtek a többi műsorra, az egyik kopott kanapéra ültettem, majd a legközelebbi sminkasztalról lenyúlva egy szivacsos, bohóc orrot, orra hegyére raktam. - Látod? Igazam volt. Bármilyen meglepő is, a felnőttek nem mindig beszélnek hülyeséget. - somolyogtam, miközben kicsivel odébb sétálva töltöttem neki egy kis vizet az adagolóból. Alapból is elég fehérbőrű, szóval fene tudja mikor sápadt, de nem szeretném, ha teljes idegroncsként hagyná el a helyet. Csak játszottam na, nem akarom, hogy baja essen... - Hogy érzed magad? - huppantam le közvetlenül mellé a kanapéra. - Egyébként meg vicces, hogy ezzel próbálsz fogást találni, mert tényleg van egy lányom... - sandítok el felé, majd a kezeimen lévő fekete kesztyűkre, amiket aztán el is kezdek szépen levenni. A legfurcsább az egészben, hogy egy percig sem merül fel bennem még a körülmények ellenére sem, hogy akár ő is lehetne. Az évek alatt annyira magabiztos voltam benne, hogy gőze sincs kilétemről, hogy teljesen képtelenségnek találom máig, hogy rám bukkanjon. Pláne, hogy már pofira sem vagyok a régi, arról nem is beszélve, hogy nem kis katasztrófa lenne, ha csak úgy elém állna az én kisbabám és közölné, hogy tud rólam. Nem azért, mert nem szeretném látni, hanem, mert míg a jókat csak a rosszak akarják élve elásni, addig a rosszakat, a jók és a rosszak is szívesen látnák holtan. Magam nem is félteném, de őt...
I don't know if I want to know it, but for some reason I will
Megeshet, hogy a harag és a tanácstalanság egyvelege egy kicsit eltúlozta az amúgy sem finom modorom. Sosem voltam olyan gyerek, aki példamutató vagy esetleg csak nem okoz fejfájást a szüleinek. De ha igaz, hogy az én nagyon nyugodt, szinte sosem idegeskedő és totálisan kedves szüleim nem is a vérszerinti szüleim nem várhatok csodát, hiszen sosem örökölhettem volna tőlük ezt a sok pozitív dolgot. De akkor mégis ki lehet az akitől örököltem, ki az anyám és az apám, legalább az utóbbira egy nevem van, de ennél több nem igazán. A vörös haj árukolhad a velem szembe lévő férfival kapcsolatban, de ebbe nem kapaszkodhatok. Annyi vörös hajú férfi ugrál a világban, miért pont egy ilyen eszement lenne, az bár a hasonlóságot sajnos érzem abban a kisugárzásban, amit Emett alá is támaszt, de nem bízom el magam, sokkal biztosabbra kell mennem. - Hidd el sosem vetemednék csak úgy ok nélkül arra, hogy egy ehhez hasonló helyet meglátogassak, főleg, hogy rohadt sok pénzembe került. Mindennek megvan az oka és ha szüleim tudnák lehet megértenék. - sütöm le a szemem, majd végig mérem magam és elszörnyülködök, hogy mennyi mindent képes vagyok megtenni valakiért, akit nem is ismerek. Hiszen az igazi vér szerinti apámat nem ismerem, mégis olyan hacukát öltöttem magamra, hogy még én is rosszul vagyok magamtól ha csaka miért gondolok. Ideje visszatalálni ahhoz a lányhoz, aki nem akar senkinek sem megfelelni, csak önmaga akar lenni és nem egy nem létező apafigurának adni a szépet, aki sosem volt apa és valószínűleg nem is lesz. Vágnám rá, hogy ennél jobban nem nagyon érzem, hogy bármi tudna fájni, mint amit nemrég tudtam meg, de ezt nem teszem hozzá. Már tudja a nevem, elég sok mindenre akaratomon kívül választ adtam neki, de nem érzem magam védtelennek ellene. De félek ettől az egésztől, a helytől sem, de amikor bekerülök a nézők szeme elé, és ott állok pengével a kezemben mégis elönt valami furcsa érzés. Nyerni akarok ellene, a szócsata nem a legveszélyesebb sport és mindig jó voltam benne, de eközben hülyeséget is csinálok, mert nem igazán akarom tudni ki ő. Gúnyos szavaira nem reagálok, csak állok a dobozzal szemben,amiben a szerencsétlen önkéntes szinte már művigyorral az arcán nézz rám és próbálja mutatni, hogy jól van.Én már annyira nem, nem akarok belevágni, még ha csak a trükk része is, egyszerűen gyengének érzem magam, és nem amiatt amit tennem kellene, hanem, hogy milyen helyzetbe hoztam magam. Legszívesebben rákérdeznék, hogy nincs e véletlenül egy lánya, akit 16 éve elhagyott. De nem tudom akarom e tudni a választ, vagy mi jön utána. Mosolyra húzom a szám és csak gyengén vezetem rá a dolgokra, ami által azt hiszem nyerek, de úgy néz ki csak magamnak adok még egy olyan gyomrost, amiből félek nem tudok majd felépülni egyhamar. Ahogyan elmondja milyen lenne, ha lenne egy lánya, egy kicsit szíven üt. Ha lenne, ezek szerint nincs neki, vagy nem akar róla tudni? Kérdések, amik egyre jobban csak szaporodnak, egyre kapok választ és rögtön két kérdésem lesz mellette. Mégis, amikor mondanivalója végére ér, szinte harmatgyengén tartom már azt a pendégt és éppen hogy csak ki kell emelnie a kezemből, hiszen leesik, megkapom azt a reakciót, amit nem nagyon akartam, mégis úgy érzem sikert értem el ebben az egészben. Meglenne az apám, tényleg ő lenne az? Lehet, hogy érzem, de a szavai, a megnyilvánulásai, elég ha csak egy kicsit is figyelem, majd magamat a tükör elé képzelem. Eszembe jut, hogy bemesélem, megint. - Szóval gördeszka, és nem lenne palacsinta csak ha ő akarja. - dünnyögöm magamban, majd egy lépést hátra lépek, amikor a penge ketté hasítja a dobozt, vele együtt a benne lévő férfit, aki igen ékes hangon visítja tele a sátort. Én csak elszürnyölködve nézem, hallom Emett ijedt hangját, de nem mozdulok. Vagy a sokk, hogy felismertem azt a valakit, aki azon a lapon szerepelt, vagy az egész mindenestül, de teljesen elveszettnek éreztem magam abban a másodpercben ahhoz, hogy mozduljak. Hangos sikolyok mindenhol szaladó emberek, némelyik persze csöndben ül és eszi a popcornt tovább, vagy nagyon morbidok, vagy elmebetegek lehetnek, de én is köztük vagyok, hiszen a férfi arcát figyelem, miközben olyan élvezettel adja elő ezt az igencsak undorító mutatványt. Szinte engedelmesen segítek neki befejezni a bemutatóját, majd ahogy csuklón ragad zombiként követem. A szemeimben a pupillák biztosan kitágultak,nem tudom mikor pislogtam utoljára, nem szólaltam meg már nagyon régóta, én óráknak éreztem, de nem volt annyi. Leültet egy kanapéra, majd mond pár mondatot, amiket szinte értelmetlennek érzek, de az utolsóra mégis felkapom a tekintetem és érzem, hogy egy könny gördül a szememből. El akarom neki mondani, de félek, sosem teljesedik be az, amiket az imént mondott. Nem vagyok olyan lány, akit akart, hiszen eldobott, nekem csodás szüleim vannak, de ők is hazudtak nekem. Igazából úgy érzem senki sem értékelt annyira még az életben, hogy igazat mondjon nekem, vagy egyáltalán foglalkozzon velem. - A felnőttek hazudnak! - veszek egy mélylevegőt és próbálok kijönni ebből az állapotból, ami bekerültem - Igazán jó kérdést tettél fel.- nézek rá, sokkal szelidebb tekintettel, próbálva eltüntetni a nyomait annak mennyire nem vagyok biztos abban, hogy mit kellene most tennem. - Nem vagyok jól, nem a mutatvány miatt az egy sima bűvésztrükk volt, minden második cirkusz csinálja szintem csak mű belsőségek nélkül. - forgatom meg a szemem hátradőlve a kanapén, de még mindig őt figyelve, titokban méregetem, de a beszéd közben illik azért ránézni. Bevallja, hogy van egy lánya, és még egy jel, amit már képtelenség bemesélni magamnak, túl sok a jel, de hülyének nem akarok tűnni, hogy letámadom ezzel. - Én nem ismerem az igazi apámat. - veszem le az arcáról egy pillanatra a tekintetem. - Amikor csecsemő voltam úgy döntött eldob magától, anyámról soha nem tudtam semmit. - már nem érződik a hangomban a pimaszság egy kis formája sem. - De amúgy nekem is hasonlóan szép életem van, mint a te lányodnak. - visszanézek rá, próbálva kiolvasni valamit az arcáról. Felállok a kanapéról és elindulok a nézőtér vele, meg kellene keresnem Emettet, mielőtt szörnyethalt a félelemtől. - Köszönöm az igazán okos tanácsokat Rowan! - indulnék, de megtorpanok, összeszorítom a szemem és próbálom elhessegetni az előző pillanatot, amikor tudtomon kívül neveztem nevén, amit én elvileg nem is tudhatnék. - Egészen biztos nem fogom ajánlani a cirkuszt a barátaimnak, de azért izgalmas előadás volt. - terelem a témát, hirtelen felé fordulva bízva abban, hogy nem vette észre a bakim.
Pimaszsága mögött különös dolgokra leszek figyelmes. Okokkal dobálózik, noha azt már nem árulja el milyen szándékból jött el egy veszélyes és számára kicsit sem bizalomgerjesztő helyre. Vagy az indok nem ér fel azzal, hogy most itt van és már bánja, vagy rossz helyen keresgéli az indokot és tudja, hogy lépéseket kellene tennie, de nem meri megtenni. Mint, amikor fáj az ember foga és ott áll a fogdoki előtt. Tudja, hogy, ha bemegy fájni fog a kezelés is, de utána sokkal jobb lesz, legalább ebben kell hinnie. Még sem képes rávenni magát az ember, hogy bemenjen. Már, aki... A műsor megakad ugyan egy kis időre, de mivel a nézők gyakorlatilag állandóan várnak a csattanóra, s addig is izgatottan nézik a semmit, így nem okoz problémát, hogy nem cselekszik a kislány azonnal. Ám idővel egyre többen fordulnak a szomszédos székben ülőhöz beszélgetni, ami azt jelenti, hogy figyelmük kezd alább hagyni, ezért bedobom a "szurkoljunk neki" dolgot. A tapsvihar nem marad el, ellenben az eredményre úgy tűnik hiába várunk, így kénytelen vagyok helyette is szórakoztatni a népet, mielőtt unalmukban hagynák el a sátrat. Így még is csak kevesebb hazáig menekülő nézővel kellett számolni, mintha húztuk volna még az időt. A sajátos előadás végén pedig a gyors meghajlást a hátra arc követte, leginkább azért, mert ilyen állapotban nem volna szép dolog leültetni. Tény, hogy ráakartam ijeszteni, de azért nem vagyok szörnyeteg, hogy emiatt örökké rémálmai legyenek. Nagy lány már, ha elmagyarázom neki a trükköt, már nem az fog járni a fejében, ahogy a vér megszínezte a homokot, vagy ahogy a fickó rémült sikoltozásba kezdett, hanem, hogy trükk volt és Dustin épp olyan beavatott, mint itt minden dolgozó. Erről azonban csak a színfalak mögött lehet szót ejteni, ott azonban... finoman szólva is másfelé terelődik a téma. Kellett némi idő, és nem mondanám, hogy bőrszínébe vissza költözött volna az élet, mert előtte is ilyen fehér volt, de a tekintetéből láttam, hogy kezd visszatérni. Oké, lehet, hogy egy icipicit túlzásba estem. Nem szoktam gyerekeket móresre tanítani, a felnőttekkel pedig nem finomkodom. - Tessék? - bukik ki belőlem kijelentése nyomán, mert azt gondoltam majd azt mondja "Jól." Vagy, hogy "Már jobban". Ehhez képest teljesen másfelé kanyarodtunk és azt hiszem kezdett megvilágosodni, hogy nem az előadás miatt jött, hanem, mert keresett valakit. Ez az indok. És most... Meg találta? Én meg lehet belerondítottam. Kíváncsivá tett, így ültömben is felé fordultam, hozzá közelebb eső lábam keresztbe téve a másikon, karom pedig a háttámlára téve. Mű belsőségek? I-iigeen... végülis számít az honnan voltak...? Nem a bűntudat beszél belőlem, de megnyugtatásfélének szánom, mikor bevallom, hogy van egy lányom, szóval... nem mondhatja, hogy utálom a gyerekeket és csak azért csináltam ezt vele. Ekkor tűnik csak fel, hogy minden más témánál jobban leköti ez a dolog. Össze is vonom szemöldökeim, és nem azt mondom, hogy nem üti fel fejét egy apró gondolat szikra, mely szerint közünk van egymáshoz, de olyan erőteljesen próbálom be se beszélni magamnak, hogy lángra nem hagyom kapni. Oké, a hajunk stimmel, bár a korát nem tudnám megsaccolni az én lányomnak. Régen volt. Vörösek pedig mindig is léteztek. De a szikrát nem is kell táplálnom, mert minden egyes mondatával, mintha azt sugallná "Itt vagyok te hülye farok, hát nem látsz?". De ez tévedés. Ez tévedés. De már egészen elütette bennem a gondolatot, legalább is annak lehetőségét, ezért a keletkező feszültség nyomán kezemmel a kanapé támlájának anyagát kezdem csipkedni, földre érő lábammal pedig "dobogni". A vegyes érzések táplálják az idegességem, még is olyan, mintha inkább morcos lennék, semmint közömbös vagy örülnék. Nem rá haragszom, hanem a kialakult helyzetre. Örülök és nem is, ha be bizonyosodik, a meglátásom. De nem szeretném, ha bizonyítást nyerne. Nekem sem volt könnyű kerülnöm a vele való kapcsolatot, mindent, ami hozzá fűzött volna, fájt, hogy el kellett engednem, hogy idegenekre kellett bíznom, és még csak a háttérből sem figyelhettem. De ennek így kellett lennie. Egy apa se tenné ki ilyen őrült veszélynek a gyerekét. Még csak pislogni sem pislogok, amikor újfent felnéz rám, inkább csak néha megrándul az alsó szemhéjam, mert kicsit hirtelen jött a dolog, és nehéz is volna elhinni, noha egyre jobban alátámasztja a lehetőségét. A nevem már csak pont az i-re. Még ha ki is deríthető, itt egyszer sem hallhatta, hogy bárki is a nevemen szólított volna, ergo tudta... tudja ki vagyok. Akkor villantak be a utalásai, minden egyes pillanat. Odakapom a fejem, de közben ő is megáll és megfordul. Elég vegyes érzések kerítenek hatalmába, úgy értem még az előzőnél is kuszábban. Sok a kérdés, a gondolat, amikből sokat megkéne vele osztanom vagy hallgatnom örökre. Megannyi lehetőség, amiként véget érthet ez az egész. Tegyek úgy, mintha gőzöm sem lenne róla? Mintha azt sem tudnám ki ő? Vagy váljak haragossá és kergessem el? Esetleg éljek ezzel a hihetetlen és minden bizonnyal utolsó eséllyel? Családja van Rowan... Láthatóan jó dolga van. Vagy is... miket beszélek, hiszen elszökött onnan? Ráadásul nem egy cukorkaboltba... Teljesen idegen a szitu, és még is eltölt egy kis melegség, mert él, jól van, és most már tudom, hogy nagy részt rám ütött. Utóbbi nem tudom miért tölt el büszkeséggel, hiszen... csapnivaló egy jellem vagyok. Ha most kitárom a karom, függetlenül attól, hogy koránt sem biztos, hogy ő örül-e nekem, a pillanatnyi boldogságot követően minden kibaszott másodpercben aggódhatok, hogy ne essen baja. Még akkor is, ha ez csak egy egy alkalmas találkozás volt... Nehéz a döntés, ha a szív vérzik, az ész pedig őrült, mert képtelenség dűlőre jutnom velük. Szinte már lyukat csipkedek az amúgy is meggyötört kanapé anyagába, mire jutok valamire. Felidézve viszont nehezebb szavakba önteni és bevallani, mint azt az ember gondolná. Lepillantok a nadrágján lévő kis gyöngyökre, hogy addig is azokkal szemezhessek. - Meglepetés voltál. - szólaltam meg, finoman megfogalmazva, hogy valószínűleg az anyja sem, de én sem számítottam rá. - Gőzöm sincs, hogy talált meg, de egyszer csak ott termett veled és a kezembe nyomva elszaladt. - lényegében, mert igazából volt ott sírás-rívás, hiszti, hogy ő ezt nem akarja és különben is, én is az apja vagyok. Csak hát amíg neki voltak hónapjai felkészülni, míg nőtt a hasa, én ott álltam lakás, munka és pénz nélkül egy néhány hónapos babával, akiről azt sem tudtam addig, hogy van.
- Tizenéves hülye gyerek voltam, halom szám vonzottam a bajt és a felelőtlen döntéseket. Aztán jöttél te a cuki, vörös kis séróddal, meg a nagy bociszemeiddel és tudtam... - mutogattam el felé, akkor már a szemébe nézve. - ...hogy, bassza meg, ez így nem mehet tovább. De akármennyire is szerettelek volna megtartani... egy rohadt csomag pelenkára nem volt pénzem. Szóval minden jogod meg van rá, hogy haragudj és utálj, de én csak a legjobbat akartam neked. - keltem fel lassan a kanapéról elé sétálva, aztán széttártam karjaim, bár inkább a megjegyzésem nyomán. - Egyébként meg... egy félnapot így is együtt töltöttünk kettesben... Nem mondom, hogy vígan nevetgélve, de voltak jó pillanataink. Előszeretettel nevettél, mikor vágtam neked a pofákat, és vágtál szájon, mikor untad a banánt. A hajamat, meg a fülemet, csak alvás közben akartam letépni, amíg rá nem jöttem, hogy elég, ha odaadom az ujjam és azt töröd el. Ha lett volna kiságyad sem aludtál volna benne, mert amint egy centire is elemeltem a fejem tőled, mindig elkezdtél szirénázni... - mosolyodtam el, mert így utólag vissza gondolva nem is volt olyan vészes a babanevelés, bár igaz, akkor ott gyerek fejjel, félnapot töltve vele, pelenka, babaholmik nélkül, csupán vizet adva neki, ezt nem biztos, hogy egy gyerekvédelmis is így gondolná, de manapság ők is el vannak tévedve...
I don't know if I want to know it, but for some reason I will
Az, hogy itt vagyok egy meggondolatlan pillanatom, nagyon rossz döntése volt. Nem tudom miért is keresek egy olyan embert, aki nem akart engem, ez forog a fejemben, hogy miért akarom magamat ennek kitenni. De amikor itt áll előttem a lehetséges jelölt, ár kicsit sem bizalomgerjezstő számomra, és még csak el sem tudom képzelni őt az apaszerepben, akkor már nem tudom, hogy jó vagy rossz ötlet volt e. Egyszerűen lefagyva állok, szinte másodpercenként változó érzelmekkel magamban és nem tudom mit kezdjek az egésszel. A taps hangosan üti meg a fülem, buzdítanak, nekem olyan érzésem van, mintha a vallomásra buzdítanak, hogy mondjam el neki miért vagyok itt. Maximum kinevet és akkor tudom, hogy nem ő az, akit keresek és mehetek más irányba. De folyton visszatér a kép bennem, hogy mi van ha igazam van, ha ő az, akit kerestem. Túl hamar találtam meg, túl hamar ahhoz, hogy értelmesen reagáljak rá. Még azt sem tudom ezt, hogyan kéne tennem, öleljem meg, vagy csak essek neki a kérdéseimmel? Nem vagyok az a nagy ölelgetős típus amúgy sem, de valamiért logikusnak tűnik, de legszívesebben elsírnám magam, pedig sírni is igen ritkán szoktam. Olyan leszek emiatt az egész ügy miatt, amilyen nem vagyok, olyanná tesz, amilyen nem akarok lenni, nincs rám jó hatással, bár ez a tény mindenkit megviselne, főleg ha 16 évesen kell magától rájönnie. Lehet könnyebb lett volna ha bevallják a szüleim, hogy ez van, el kell fogadnom, nem tudom könnyebb lett volna e úgy, de már sosem tudom meg, mert mindenki a hazugságot választotta. Kérdésre őszintén válaszolok, nem vagyok nagyon ijedős kislány, az angyali külső mögött egy igen fura lány lakozik, aki nem ijed meg némi belsőségtől vagy egy vacak trükktől a cirkuszban. Lehet a sok sikoltozó néző nem így van vele, de azok hülyék, mégis ki hinné el, hogy bármi baj történne itt? Bár én is kételkedtem eleinte, de a józan ész nem enged rosszra következtetni. Naiv lehetek, vagy tényleg csak túl merész ezekkel a gondolatokkal. A válaszom meglepi és szinte kiszakad belőle az értetlen “Tessék”, tudom, hogy nem vár rá választ, de nem is tudnám megmagyarázni neki a hirtelen jött szavaimat. De persze nem is erre kíváncsi. Az arcából feltűnik,hogy mintha egy csöppet összezavartam volna, nem ő lenne az egyetlen és sem tudom mit keresek itt, miért beszélek vele, hiszen egy sorozatgyilkos is lehet, mégis nyugodtan ücsörgök mellette és várok valami csodát,jelet bármit, hogy lépni tudjak. Inkább úgy döntök ideje lépni jel nélkül is, mert ebből nem tudok jól kijönni, olyan sebeket okozott nekem minden, hogy idő lesz rendbe hoznom magam, főleg, hogy a makacs énem nem fogja ezt kimutatni vagy segítséget kérni. Mert mindig keménynek kell mutatnom magam, de nem tudom miért, valahogy így tűnik jónak. Megköszönve neki a tanácsait fordulok vissza hozzá, végig mérve őt még egyszer, mert kétlem, hogy valaha újra látni akarom őt. Ennyi azt hiszem elég volt az egész múltamból, mégis kiszakad belőlem egy név, az apám neve, természetesen esik a számra, amikor megköszönöm neki a korábbiakat, majd idegesen próbálom ugyan terelni a témát, de az arckifejezése, a testtartása sok mindent elárul, úgy, ahogy én árultam el magam. A tekintete eltűnik az enyémből, már nem néz rám, és én a korábbi felindulásomat követően mégis lecövekelek ott előtte. Figyelem mit okoztam ezzel az egésszel, hogy igaza volt e a belső okostojásomnak, vagy csak beképzeltem mindent és nincs is egymáshoz közünk. - Mi? - szinte nyöszörgésként ejtem ki a számon, amikor elkezd beszélni, vallani mindent és eljuttatni hozzám az információt, amit emésztenem kell. Olyan hirtelen dob rám mindent, hogy szinte mozdulatlanná válok, a légzésem lassul, a szívem mégis hevesen ver, legalábbis én így érzem. - Ezek szerint neki nem kellettem. - sütöm le a szemem, amikor az anyámról beszél. Volt egy olyan érzésem, hogy nem más miatt nem tudom mi ő, reménykedtem benne, hogy él, de talán így mégrosszabb, hogy szó nélkül elhagyott és sosem érdekelte a sorsom. Csak hallgatom és figyelem, ahogyan feláll és felém közeledik, egy fél lépést hátrálok, nem akarom, hogy közelebb jöjjön, nem akarom, hogy közöm legyen hozzá, mégsem futok el. Azt a lépést vissza lépem és közelebb kerülök hozzá. Nem tudom megszólalni, mert érzem,hogy a hangokkal előtörnek a könnyen is. Bámulom őt, mint egy képet a múzeumban, majd szépen lassan próbálom kontrollálni a légzésem és utat engedek annak a dühnek,amit akkor éreztem, amikor megtudtam az igazságot. - Sosem akartál te megtartani, ha meg akartál volna, akkor legalább az érdekelt volna, hogy jól megy e sorom, hogy élek e, vagy sem. Honnan lehettél olyan biztos abban, hogy jó szülőkhöz kerülök. Tudod nekem mázlim volt, de nem miattad. Azt mondtad haragudhatok, de nem kértem engedélyt rá. - egyre hangosabban beszélek, szinte kiabálok és a könnyeim így is utat törnek, de ez méregből jött ki, az a baj, hogy nem rá haragszom, nem tudok rá haragudni, jobban haragszom azokra, akik felneveltek és végig hazudtak. - Baszki! - fordítok hátat neki, nem akarom megmutatni,hogy mennyire nehezen viselem, ő egy idegen számomra, mégis megfelelési kényszert érzek felé, és nem akarom ezt. - Tudod mi a legrosszabb, hogy nem rád haragszom, magamra, hogy nagy szemek és vörös fürtök ide vagy oda, egyik szülőm sem akart tenni semmit annak érdekében, hogy velem maradjon. - visszafordulok felé, de nem érzem, hogy folytatni tudnám. Fáj, hogy elhagyott, de az még jobban, hogy sosem próbált küzdeni értem, hogy nem érdekelte az életem folyása ,de a miértek, most nem érdekelnek. Önző vagyok, mert úgy érzem most jogom van hozzá, mert én voltam becsapva és elhagyva.
Ha valaki azzal jött volna, hogy ma találkozom a lányommal, sőt mi több még beszélgetésbe is elegyedünk, nos... nem szokásom ártatlanokat ölni, de őt tuti lelőttem volna. Egyrészt mert magam sem hinném el, ellenben frusztrálna a gondolat, hiszen még is csak egy fájó seb maradt utána, ami azóta sem gyógyult be s talán soha nem is fog. Másrészt, mert rajtam és az anyján kívül senki sem tudhatna róla. Igyekeztem titokban tartani, és ha ki tudódik, hogy van egy lányom, minden ellenségem fenni kezdi rá a fogát. És most? Itt állunk szemtől szemben, sőt már jóval előtte is, és mégsem esett le eddig, hogy ő részben én vagyok, pedig... így utólag belegondolva vannak közös vonásaink bőven. Különös, mert alapvetően sem vagyok egy szörnyeteg, de a jelenléte édes gyógyszirup az őrültségemre, ami most nem csupán enyhül, de úgy érzem közelében teljesen szertefoszlik. Mintha ugyanaz az idióta, balfasz, de jó lelkű fickó volnék, mint akkor, mikor a karjaimban tartottam. Neheztel, ami fáj, de minden joga meg van rá, hogy utáljon, mentségem ugyan van, de attól még elhagytam. Nem tudom miért mesélem el, amit... hiszen neki és nekem is épp oly fájó emlék, még ha olykor el is mosolyodok. Talán tényleg attól félek, hogy az egyedüli, akiért máig életem adnám, egyszerűen rám sem akar majd nézni. Akkor ott jó döntésnek tűnt, és még mindig azt hiszem, hogy a másik megoldás, egyáltalán nem lett volna annak nevezhető. Sőt... magamat ismerve túl féltő lettem volna, lehet élni sem hagytam volna egyedül, mert mindig ott akartam volna lenni vele. Ezt... leginkább azért gondolom, mert most is épp ezen jár az eszem. Hogy bár még csak puhatolózunk és még mindig van egy max 1-2% esély, hogy totál véletlen a dolog és közünk sincs egymáshoz, mégis karon ragadnám és szépen a lakókocsimba zárnám, nehogy valaki lefüleljen és bármi ocsmányságot műveljen vele, csak azért, mert az én vérem. Talán nem volt jó ötlet az anyját emlegetnem, bár előbb vagy utóbb szóba került volna, hiszen valahonnan ő is előkerült, nem? Viszont jó hírrel, aligha tudnék neki szolgálni. Nem volt betervezett baba, mivel, hogy elég eszetlenek voltunk mi is az anyjával. Egy javítóban fogant meg, és ezt bizony én sem szívesen árulnám el neki. Nem magam miatt, hanem miatta. Fogalmam sincs, hogy adják elő gyerekeiknek a születésük azok a szülők, akik mondjuk egy rock koncerten dugtak. - Biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó... de ő is mennyi lehetett? 15-16... Egyedül kellett volna megbirkóznia vele és szeresse egy anya bármennyire is a gyermekét, vannak helyzetek, amikor akkor tesz neki a legjobbat, ha megválik tőle. Igaz... elég hülye döntést hozott, hogy engem választott, de talán csak azt akarta, hogy nekem is épp úgy fájjon. Nem tudom... őszintén szólva egyáltalán nem tartott sokáig a kapcsolatunk, csak... jó társasága voltunk egymásnak... - vonok vállat, próbálva a lehető legkíméletesebben előadni a dolgokat, bár az anyját védeni nem szándékozom, noha nem is váltunk el haragban, inkább Averyt próbálta kímélni a fájdalomtól. Mikor felkelek és közelebb lépek, abban a percben meg is bánom, hogy ő hátrálni kezd. Megállok és jelezvén, hogy nincs semmi baj, magam elé emelem kezeim és egy tapodtat sem mozdulok. Jogosan érvel, csak épp nem így van. Sóhajtva leengedem kezeim. - Nézd. Az való igaz, hogy kerültem minden lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljek veled, és igen, ez elég hülye ötlet volt abból a szempontból, hogy nem tudhattam biztosra, hogy rendben vagy e, de azt biztosan tudom, hogyha titkon, éjszakánként be lestem volna az ablakodon, csak magam sanyargattam volna, arról nem is beszélve, hogy sok az ellenségem, a rosszakaróm, és még egy halhatatlan szülőn is képesek halálos sebet ejteni, ha mindezt a gyerekén keresztül teszik. Őszintén? Gőzöm sincs, hogy bukkantál rám, de ha ezt tudom előre, még ennek lehetőségét is megpróbáltam volna megakadályozni. Nem azért, mert nem szeretlek. Hanem azért, hogy inkább utálj a hátam mögött, mint sem valami őrült szintén hozzájusson az információhoz és olyasmit tegyen, amivel mindkettőnknek fájdalmat okoz. Mindeddig semmi veszteni valóm nem volt, nem találhattak rajtam fogást, de te... már az említéseddel is sarokba tudnának szorítani, és akkor mi a garancia rá, hogyha teljesítem is a kéréseik vagy megölnek, akkor téged nem fognak bántani? Semmi. Az ég adta világon nincs semmi biztosíték arra, hogy mától fogva ne járnának majd a nyomodban a démonok, csak azért, mert az én gyerekem vagy. - mondtam a végét talán kicsit jobban megnyomva, talán kicsit idegesen, de nem rá irányulóan, inkább a tudattól, hogy fingom sincs mit tegyek. Kockáztassak ezek után és engedjem el? És ha holnap reggel családostúl rájuk gyújtják a házat? Ha meg itt tartom akarata ellenére, akkor a szülők, a félváros és a médiának köszönhetően az ellenségeim is körbefognak keríteni. Gőzöm sincs miért, de mikor megteltek a szemei könnyekkel, és még szégyellve magát el is fordult olyasfajta fájdalmat éreztem, mint amikor talán akkor érzünk, mikor késsel gyomron, aztán mellkason szúrnak. Nem ért meglepetésként, hiszen ez a pillanat számomra is elég... megrendítő, de még is jobban, mint bármi más. Pedig mazochista vagyok. Ebben mégsem lelem azt a bizsergető jó érzést. Azt sem tudtam, hogy képes vagyok még egyáltalán ilyen érzésekre. Mármint ennyire mélyekre... - Nem, Avery, ez nem így van. - tagadtam és jogosan, mert igenis próbálkoztam. Az, hogy ez a világ nem a hozzám hasonlóaknak kedvez, az már nem az én hibám. - Még azt is képes voltam nem kis pénzzel lehúzni, aki lehetőséget adott, aki kihúzott a haláltorkából, csak azért, hogy az árvaház, ahová vittelek, ne szűnjön meg, míg ott vagy. - bár való igaz, akkor sem kerestem, de azt gondolom ott jó helye volt, egy teljesen idegen árvaházba kerülve pedig már nem olyan biztos. Bár nem tudtam, hogy olyan hamar örökbe fogadták. - Mire pedig hellyel-közzel sikerült lábra állnom, kiderült, hogy már réges-rég magukhoz vett egy család, akikhez képest még úgy is egy nagy nulla voltam, legalább is a bíró burkolt szavaiból ítélve. - magyarázom, s persze ettől függetlenül sajnálom. Sajnálom, hogy így érez, hogy mérges és szomorú is, hogy nem tudok neki olyat mondani, amivel könnyíthetnék a lelkén, hogy a puszta jelenlétemmel tönkre vágtam a napját és talán az egész életét... Pontosan ezt akartam volna elkerülni, s lám... most még is itt vagyunk. - Baszki... - sóhajtom halkan, mert nem tudom mit kellene tennem. Az ösztöneim hülyeségekkel dobálóznak, amikből nem tudom merítsek e vagy sem. Kellemetlen, mert eddig sosem aggódtam rajta, mint eszelős, hogy vajon mit fognak gondolni rólam, ha ezt és ezt teszem, most még is úgy félek, mintha egy pallón kéne végig sétálnom bele a cápa szájába. Kétségeim vannak mindenben is, és egyszerűen félek dönteni, mert attól tartok ez most ismét egy élet-halál kérdése. Idővel, ha jobban megismerjük egymást, talán enyhülne felém. Talán nem. Talán nem is akarom, hogy enyhüljön, mert mi lesz, ha megkedveljük egymást? Létezik erre valami Happy end?És a szülei? Vajon mit szólnának hozzám? A törvényekről nem is beszélve. Egy bírósági per alatt esélyem se volna, de már nem is óhajtok fejet hajtani ezen előírásoknak. A saját szabályaim játszom, az általam létrehozott világban. Önző volna belerángatnom ebbe. Nem, egyszerűen nem tudom mit kellene tennem, mondanom. Így mindenféle előre tekintés nélkül, odaléptem - és amennyiben ő nem hátrált ki - megöleltem, jó szorosan, tudatában annak, hogy lehet ez lesz az első és utolsó, hogy egyáltalán találkoztunk. Totál szokatlan érzés volt, pláne, ha még időm is volt kiélvezni. Valahogy így képzelem el a pillantott, amikor a sátán életében először vesz karjaiba egy teljesen ártatlan újszülöttet, aztán akaratlan is olyan érzései támadnak, amik azon túl, hogy pozitívak, ami tőle távol állt eddig, még ez idáig teljesen ismeretlenek is. Nem csodálom, mikor a szülő alig bírja elengedni a gyerekét az első nap az iskolába. Pedig mi még csak jó, ha egy órája ismerjük egymást.
I don't know if I want to know it, but for some reason I will
Csak csendben ki kelett volna sunnyognom, vissza a nézőtérre, vissza Emetthez, majd haza azokhoz, akik felneveltek és el is felejteni eztaz egészet, nem hánytorgatni semmit. De a tudatalattim nem ezt akarta, még csak nem is direkt lepleztem le magam, csak egy elszólás, amit a fejemben már annyiszor megtettem, de hangosan kimondva már nem tűnt okos dolognak. Visszaszívtam volna, próbáltam mással elterelni a figyelmet a szavaimról, de addigra már késő volt. Jöhet a magyarázkodás egy újabb csalódás számomra és a tudat, hogy tényleg ő az, akinek nem kellettem, aki csak odaadott valakinek, hogy ő maga is továbbadjon majd egy családhoz. Igazából nem tudom milyen életem lett volna vele, valószínűleg teljesen más lennék, mint amilyen ma vagyok. Számomra nincsen más élet, pedig lehetett volna, de a sors úgy néz ki még kegyes is volt hozzám. Hallgatom őt,néha megszólalnék, közbevágnék, mert nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom a múltam és az övét, amikor még egy volt az és nem vált külön. Jobb nekem a tudatlanság? Lehet, de még magam sem vagyok ebben biztos. Olyannak érzem magam, mint egy kis dedós, aki még azt sem tudja egyedül eldönteni, hogy felálljon, vagy maradjon ülve. Amikor arról a nőről kezd el beszélni, aki világra hozott, egy kicsit összehúzom az orrom, van amire nem vagyok kíváncsi, olyan részletek, ami szerintem nem rám tartoznak. Érzem a hangsúlyban és a szavakban is a védelmet, amit felé irányít, pedig ő volt az, aki lepasszolt neki. Igazából ez még rosszabb, a vérszerinti szüleim sosem voltak együtt, egyiknek sem voltam annyira fontos, hogy az életem során egyszer is felém nézzenek. Vagyok annyira már érett agyilag, hogy megértsem, hogy az élethelyzete egyiknek sem adta meg, hogy megtartson, ilyen téren még talán hálásnak is kellene lennem, hogy nem a nyomorban nőttem fel és nem kellett sosem nélkülöznöm, pontosan azért mert ők valamilyen formában akkor szerethettek. De azt nem tudom felfogni, hogy sosem akarták tudni mi van velem, és ez olyan mélyen bennem van, hogy a dühömet egyre jobban táplálja, és mint egy vulkán érzem, hogy ki akar törni, de nem engedem, mert nem szabad. - Örülök,hogy mindkettőtöknek kellően fájdalmat okoztam.- vágom a fejéhez, szinte dühösen mégis tartva egy kis mértéket még magamban, hogy ne engedjek annak a robbanásnak. - Nekem is fájt, amikor megtudtam, mert azok,akik felneveltek, sem voltak hajlandóak ezt nekem elmondani, magamnak kellett rájönnöm és tudod, hogy ez milyen szar érzés? - hogy is tudná, ezt csak az értheti meg aki átéli, nem tudhatom neki milyen élete volt, de nem is vagyok kíváncsi rá. El szeretném felejteni ezt az egészet, amire nagyjából nulla esélyem van és továbblépni az életem, talán inkább a tudatlanságot választanám, mint ezt az egész szart, ami a nyakamba szakadt. Hosszú beszédét hallgatom, próbálok megnyugodni, de mégis könnyen szöknek a szemembe, aminek már nem tudok parancsolni, de már nem is akarok, engedem hadd folyjon végig az arcomon, mert fáj, nagyon fáj idebent és nem tudom, mikor leszek jobban. -Megnyugodhatsz soha senkinek nem fogom elmondani, hogy te vagy az aki miatt létezek, nem kell miattam aggódnod egy percig sem, ahogyan eddig sem kellett. Szeretném ha élnéd a gondtalan életed tovább.- érezni a hangomban a sértettséget, pedig mélyen legbelül már felfogtam mit miért tett, de tinédzser énem még így is dacol ez ellen az egész ellen. Direkt nem mondom ki hangosan, hogy ő az apám, nem akarom kimondani, mert akkor olyan valóságos lesz, csak úgy kezelem őt a szavaimban, mint akinek köze van ahhoz, hogy itt vagyok. Nem akarok érzelgősködni, vagy bármi ilyesmit, addig jó mindkettőnknek. Indulnék, szinte rohannék amásik irányba, hogy ne kelljen tovább hallgatnom a mentegetőzést, a mondatait,de a következő megszólalása után egy kicsit megakad bennem valami. Szóval valamilyen téren mégis érdekeltem, de nem hagyták, hogy megismerjen? Nem tudom rendesen értelmezni a szavait, a bíró szerint nulla volt? De akkor a szüleim pontosan tudják vajon, hogy vissza akart szerezni, egyáltalán ez áll emögött, vagy csak egy kósza kíváncsiság volt részéről. Komolyan nem tudom, hogy megkérdezzem e,megtenném, meg nem is, elfutnék, de vissza is ülnék arra a kanapéra, hogy hallgassam őt. Úgy érzem mégis félreismertem ebben a fél percben és csak a haragomnak engedtem semmi másnak, egy kicsit megenyhülök,de próbálom nem kifelé is mutatni, csak magamban nyugszom meg. - Vissza akartál szerezni?- kérdezem elcsukló hangon.Erre a kérdésre pontosan tudom milyen választ várok, pontosan tudom mit fog kiváltani belőlem ha nem azt kapom,mégis felteszem. A válasz,amire számítok ugyanolyan nehéz lesz, mint amire nem. Közelebb lép hozzám és én nem hátrálok, amikor megölel nem ellenkezek, és egy kis hezitálás után az arcom arra a fura maskarájába temetem és viszonzom az ölelést. Csak kimutattam a gyengeségem, hogy egy kicsit enyhült a lázadni és utálkozni vágyó szívem. Olyan fra ez az egész, a tudat,hogy az apám, hogy szinte ismeretlen számomra, mégis itt vagyok vele, egy ennyire abszurd helyen, ahol normál helyzetben talán egy magam korabeli lány rettegne, a pasi sem olyan bizalomgerjesztő és a viselkedése egészen riasztó is volt,ameddig nem tudta meg ki vagyok, de akkor sem tántorított el. Talán bennem is van egy kicsit az őörültségéből vagy tényleg nagyon elszántam akartam tudni, hogy ő e az, akit keresek. Elengedem őt, mert nem akarom,hogy sokáig tartson, talán többet nem fogom látni, jobb ha nem élem bele magam semmibe, mert több fájdalmat nem fogok tudni feldolgozni. Megismertem, láttam őt, talán ennyi elég lesz, hogy tudjam jó döntése volt a szüleimnek adni engem, és nem megtartani, talán ennyire volt szükségem, talán többre. - Sajnálom, hogy felkutattalak, biztosíthatlak róla, hogy nem foglak zaklatni, nem várok el semmit és nem szükséges többet találkoznunk, de kíváncsi voltam.- vallom be már sokkal lágyabb hangon. - Akkor lehet én nem is zavarlak. - szinte már kínosan érzem magam, vagy olyan tehetetlennek, mintha már csak nyűg lennék a dühöm nélkül magamnak és neki is, pedig semmi jelét nem mutatja.
Őszintén? Két dolog tűnt fel abban a néhány kínzóan hosszú óráknak tűnő percekben, míg csak úgy szórta felém a villámokat, hol igazságosan hol kissé túlzóan. Az első, hogy elmerengve nem csupán szavain, de hevességén és bátorságán, hogy idáig eljött, azt jelenti, hogy nem csak a hajszínem örökölte meg, de a jellemem is. Mintha egy lánybeli kicsi énnel vitatkoznék. Kamaszként ugyan más családi hátterünk volt, de épp olyan lázadó és nagyszájú voltam, mint most ő. Ha igaza is volt a másiknak, annyira fújtam a saját dolgaim, hogy fel sem vettem mit beszél a másik, mert úgy éreztem a világ csak engem szopat folyamatosan. Gondolom... ezt érzi most ő is, és ez ugyan nem szép és egyáltalán nem örömteli, még is totál meghat, ahogy hallgatom. Leginkább, mert annyira különös és jó érzés látni, hogy valaki, akihez csak születésekor volt közöm, ennyire tud hasonlítani rám, annak ellenére is, hogy minden bizonnyal kis hercegnőnek nevelték. Őszintén szólva csodálatra méltóak ezek a gének. El tudom képzelni, hogy hasonló utat kellene végig járnia, mint nekem, ami erős és okos nőt faragna belőle, meg nem kevésbé őrültet, viszont, az én szüleimmel ellentétben, nekem nem áll módomban hagyni, hogy annyi sérülést szerezzen, mint én. Nem vagyok perverz, se ennyire beteg elméjű, de most értettem csak meg, mit is értettek azon a karjukban tartó apukák, hogy első látásra szerelem. Amíg ezen olvadozom, szinte fel sem fogom, hogy mondja a magáét, azon túl, hogy azért néha elég fájó dolgokat vág hozzám, ami bár fáj, és kicsit sem örülök, hogy neki is, az érzelmek kavalkádjában nehéz néha nem eltöprengenem varázslatosságán, miközben szemei szinte fojtogatnak. Semmi kézzel fogható okom nem volna, még is hihetetlenül büszke vagyok rá. Legszívesebben fognám és mutogatnám, hogy látjátok, ő itt az én pici babám! - Még szép! - tárom szét karjaim, már-már sértőnek véve, hogy ennyire nem hisz bennem. - Azt gondoltam, ha végre lesz mit felmutatnom, akkor visszakaphatlak, elvégre az én döntésem volt, hogy beadtalak. De elég sok volt a rovásomon, lopás, bántalmazás és gyilkosság, ezek pedig, mint kiderült nem olyan dolgok, amik után bármit is számításba vennének, függetlenül, ha akkoriban a jó szándék vezérelt veled kapcsolatban. - kár is volna tagadni, vagy finomkodva fogalmazni, nagy lány már, és nyilván ő is sejti, hogy nem egy félre sikerült arcfelvarrás miatt nézek ki úgy, ahogy. Arról nem is beszélve, hogy nekem köszönheti, hogy se papája, se mamája, az én oldalamról legalábbis. Sőt... igazából nulla rokonnal szolgálhatok. - Szerettem volna megváltozni, új életet kezdeni veled, még ha tudtam is, hogy nem fogok tudni venni neked szülinapodra élőpónit, és nem fogunk minden nyári szünetben a világvégére utazni, csak, hogy pancsolhassunk kicsit, de minden tőlem telhetőt megtettem volna, hogy semmiben ne szenvedj hiányt. Aztán mikor közölték, hogy örülhetek, hogy nem csuknak le újra egy ilyen őrült felvetés miatt, és később hozzá tették, hogy egyébként is jó helyen vagy már, és önző volna kiszakítanom téged onnan, csak azért, mert egy vér vagyunk, rájöttem, hogy bármilyen faszkalap is volt a bíró, igaza volt. Pereskedhettem volna tovább is, de akkor bevonták volna a jelenlegi szüleid, és akkor elkerülhetetlen lett volna, hogy egy nap rám ne bukkanj. De az életbe nem gondoltam volna, hogy ennyire rám fogsz ütni, hogy még tűzön, vízen át is képes leszel megtalálni... Hát azért ez... valljuk be nem semmi. - teszem csípőre a kezem elismerően, csak eztán jött a pityergős rész, amit igyekeztem helyén kezelni egy semmiből jött öleléssel, mert, hogy a régóta nem használ apai ösztöneim azt súgták, tegyem meg. Meg ugye abból kiindulva, hogy lehet az életben nem látjuk egymást soha, talán nem ártana legalább az illatára emlékeznek. Azt gondoltam innen már ösztönösen menni fognak a dolgok, de neki és nekem is olyan idegen volt, függetlenül attól, hogy talán számára is épp úgy vágyott pillanat is, mint nekem, hogy ott álltunk egymás előtt, az ölelés után, mint két idióta. Nos, hát... legalább ebben is rám ütött. Főleg azért is volt ez annyira zavarbaejtő, mert azt hiszem a végére nem ugyanazt akarjuk a másiktól. Legalábbis szavaiból ítélve. Nem akarom megvárni, míg elmegy, és nem is a hatásszünet kedvéért, de keresem a szavakat, vagy inkább a hangszínt, hogy is közöljem vele a dolgokat, amik lehet nem is lesznek ínyére. De gáz... Még, jó, hogy csak ketten vagyunk szem- és fültanúi ezeknek a roppant kínos perceknek. - Ehm... ami azt illeti... én viszont örülnék neki, ha... találkoznánk még... esetleg... akár még... beszélgethetnénk is... akármiről is. - motyogom, nos elég nehezen, de nagyjából kifejezem vele kusza gondolataim és azt, amire vágyom. Persze leinthet és visszautasíthat, ám akkor is kénytelen leszek néha titokban az árnyékában lenni, míg meg nem bizonyosodom róla, hogy élete zavartalanul folytatódik. - Szóóval... esetleg... valamikor... talán... elmehetnénk... gördeszkázni? - kérdem óvatosan, mert így nehéz megállapítani milyen közös és kedvére való hobbijai lehetnek. De ha nem, ő is mondhat akármit. Már, ha egyáltalán szeretne velem időt tölteni, mert őszintén nem lepődnék meg, ha nem. Mondjuk a képem miatt biztos maszkot húznék, és úgy öltöznék, mint egy korombeli suhanc, hogy ne váljak gyanússá, de amúgy... szerintem simán megtudnánk így is látogatni városban lévő pályák egyikét, ahol lehet korizni, deszkázni és röhögni a másik bénaságán.
I don't know if I want to know it, but for some reason I will
Elég dühösen már már szinte kikelve magamból mondom neki a magamét, hol elbizonytalanodva, visszafolytva a könnyeimet az elején, majd próbálva nem a legnagyobb mérgemet is rázúdítani, mert bár köze volt ehhez az egészhez, mégsem ő az egyetelen játákos, aki hibás volt abban, hogy ma itt kötöttem ki és főleg, hogy így. Nem vagyok boldog, nem akarom elhitetni magammal, hogy mivel megtaláltam azt, aki biológiailag valamennyire egyezik velem boldogabb lett az életem mert nem így van. Még kuszább lett az egész, még idétlenebbnek érzem magam és még rosszabbnak, de az utóbbit nem értem miért, egyszerűen csak egy szar embernek érzem magam mindezek miatt. Valakinek nagyon kellettem, talán a szüleimnek nem lehetett gyereke, hiszen testvérem nincs és ezért is fogadtak örökbe, így jót téve velem is maguknak is, mert ennek a pasinak is előttem, aki leadott annak reményében, hogy talán jó családhoz kerülök, de egy a százhoz volt csak mázlim. Hallgat, néha olyan érzésem van, mintha a szavaim el sem jutnánka az agyáig, de akkor is elmondom neki, most vagy nagyon agya odabent, vagy csak próbálja kitalálni hogyan szabdulhatna meg tőlem. Bár ha ezt akarná valószínűleg csak letagadta volna, hogy ő az, akit kerestem, vagy nem vette volna fel, amikor a nevén szólítom, mert szerintem akkor már tudta. De ezeket nem tette így valószínűleg ő is tervezne valamit. A dühöm akkor száll el egy kicsit, amikor meghallom, hogy megfordult egy bírónál talán miattam, és amikor szinte meglepetten kérdezek vissza, ő megjátszott sértődöttséggel reagál, talán jogosan, de nekem nem olyan alapvető, hogy ő megkeresett, egészen eddig azt hittem sosem volt rám kíváncsi, hiszen ezen akartam ki ennyire, hogy nem akarta megtudni mi van velem. De mégis, bár a sok dolog, amit felsorol egy kicsit el kellene rettentsen, hogy miért nem lett volna jó apám a bíróság szerint én mégsem ezen akadok fenn. Valami oknál fogva jobban érdekel, hogy akart végülis, csak még az ő jó körülményei sem voltak elég jók, ahhoz,hogy visszakapjon, de nem is nagyon próbálkozott,mert így gondolta jónak, és be kell látnom, hogy valóban így volt teljesen a mai napig az életem. - Szóval anyuék nem tudnak róla, hogy terveid voltak velem. - kijelentem, nem kérdezem, hiszen világos, amit mondott mégis emésztenem kell minden egyes szót. - Tudod, amint megtaláltam a papírt, amin a te neved szerepelt, éreztem, hogy meg kell keresnem azt az embert… téged. - bököm ki kicsit szégyenlősen, mert elég elvetemülten hangzik ez így kimondva. -Nem tudom mégis mit vártam,hogy mi lesz majd ezután, mert ennyire nem gondoltam bele, lehet elég őrült vagyok ehhez, de nem vagyok elég következetes, mert most még nehezebb lesz nekem és a szüleimnek is. El kell nekik mondanom, hogy megtaláltalak, hogy beszéltem veled, és most az ő érzéseik érdekelnek legkevésbé főleg, hogy hazudtak nekem egy életen keresztül eddig, mégis szeretem őket és még az is fájdalmat okoz, hogy ezzel bántom őket. - sütöm le a szemem felismerve mennyi mindent bolygattam fel ezért a találkozóért, és még fogok a jövőben. Az ölelés idegen, mégsem engedem el azonnal, szinte érzem, hogy nem helyes, hogy ő nem az apám csak az az ember, aki miatt itt lehetek, ő nem tett semmit azért, hogy az legyek aki ma vagyok, de akkor is maradok a karjaiban, míg végül tanácstalan arccal, szinte értetlenül állunk egymással szemben ismét, és egyikünk sem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Biztosítani próbálom, hogy nem akarok kapcsolatot tartani, ápolni semmit sem vele, csak a fene nagy kíváncsiságom hajtott és nem az,hogy valamit kapjak tőle.Talán egy emléket az egész lényéről és azt hiszem mélyen bennem fog maradni ez az élmény. Indulnék,hogy ne gondoljam meg magam, de közbeszól,mielőtt elköszönhetnék. Szavai bizonytalanok, olyanok akár csak a gondolataim, pontosan így hangzanak azok is kimondva, szaggatottan és közel sem magabiztosan. Kicsit felkacagok a hasonlóságon, bár ő még ki is mondja, míg én csak agyban vagyok ennyire döcögős. - Nem hinném, hogy ez olyan jó ötlet lenne. -félbeszakítom a mondatom, mert mégsem vagyok ebben annyira biztos. Nem tudom, hogy magamat védem ezzel vagy a szüleimet, vagy mindkettőnket, mert mindenkinek nehéz lesz, főleg nekik. Meg akarom őt ismerni? Egyáltalán van értelme, a szüleim bármikor mondhatják, hogy nem lehet közöm hozzá, hiszen minden joguk megvan ehhez. Lehet ha megtudják milyen helyen dolgozik, és hogy nem egészen normális agyban,akkor eltiltanak majd tőle,de akkor tudom,hogy még jobban fog érdekelni. Hazudnom kellene, de nem tudom menne e és ha igen meddig. Nehéz dolgok, amiket végig kell futtatnom magamban. - A gördeszka jól hangzik. - mosolyodok el egy kicsit, megint túl lelkesen, szinte már örömteli hangon, de tudom, hogy ezzel megint csak én fogok nagyot koppani. - Nem tudom, hogy ezt elmondhatom e a szüleimnek. Félek sosem akarnák, hogy a közeledbe legyek, még ha nem is tudják milyen bűnöket követtél el, rá fognak jönni hamar mert ők voltak, akik megtaláltak. - vallom be, fogalmam sincs mennyire volt komoly a korábbi bűnlajstroma, de ha ez kitudódik, akkor lehet búcsút inthetek neki. Egy kis hang megszólal a fejemben és kicsit utánozva őt most nem nyomom el magamban, hangozzon bizonytalannak, jönnön ki. Közelebb lépek hozzá,veszek egy mély levegőt és próbálom reálisan látni a dolgokat, mint egy felnőtt, hogy a végén ne essen senki nagyobb seb, mint ami most van. - Igazából, mégis mit várunk ettől? Már nem vagyok az a kislány, aki voltam régen, nem fogom az ujjadat szorongatni és sírni ha elmész a közelemből. Egy kicsit hiszti vagyok, nagyon makacs és azonnal dühbe tudok gurulni ha valami nem úgy sikerül ahogy akarom. Az imént látott sírós kislány még a közelébe sem ér az eddig énemnek, ez olyan, mint a fehér holló. Nem akarlak áltatni, mert rohadt nehéz eset vagyok, és inkább most gondold még meg magad, mert még egyszer nem akarok csalódni senkiben. Ha tényleg ezt akarod…akarjuk, hogy megismerjük egymást, akkor titokban kell tartanunk, és nem mondhatjuk e lki vagy. A szüleim nagyon jó emberek, nagyon szeretnek, de ők lennének az elsők, akik kirángatnánank a ebből az egész őrültségből ha rájönnének. - tudom, hogy így lenne, titkolni sem lesz jobb, de még mindig benne van a pakliban, hogy egy ilyen problémás gyereket nem akar a nyakába, és meghátrál. Ha így tesz én csak bólintok és megköszönöm neki az eddigieket és hazamegyek. Mert akkor tudni fogom, hogy ez így lesz rendben, mert nincsen rossz döntés ebben, mindkettővel nyerni fogok, vagy egy emberrel többet, vagy a régi életemet vissza valamilyen értelemben.
Talán mégsem volt jó ötlet. Talán ő is érzi, hogy lehet hibát követett el azzal, hogy kíváncsiskodott, hogy ide jött. Én pedig azzal, hogy egyszerűen beszélgetésbe elegyedtem vele. A pimaszság nem csak öröklődő, de amennyiben egy légtérbe kerül vonzza is az egyik a másikat. Ha kicsit jobban odafigyelek, láthattam volna a jeleket. Nem csak a vörös haj, de a hozzáállása is. Mindössze annyiban különbözünk, hogy én ennyi idősen már megjártam a javítót, a tábort és vészesen közelget a nap, hogy a börtönbe is bele kóstoljak. Az is sokat nyom a latban, mert sokat változtam. Szenvedtem is ugyan, nem is keveset, de tényleg igaz a mondás, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez vele is így lesz. Sokszor fog még esni, sírni, sok fájdalom éri még, de ha tényleg rám ütött, akkor még a begolyózása előtt megerősödik. Kijelentésére széttárom karjaim majd hagyom is őket lezuhanni, hogy a lábamon csattanjanak. - Elvileg rólam se kéne tudniuk. Miután kiderült, hogy akad jobb hely is neked, mint nálam, nem vacilláltam sokat rajta, és beláttam, hogy jobb, ha nem is kereslek. - magyarázom, bár nem tudom, hogy ez mennyiben segít rajtam. Igazán nem is akarok mentséget keresni, csak feltárom az igazságot. Ettől függetlenül még utálhat, hisz minden joga meg van rá. Én pedig utálatától függetlenül szerethetem, hiszen ha nem is én neveltem, az én kislányom, akkor is, ha ezt ő letagadná. Most pedig, hogy már itt van és mindketten megbizonyosodtunk róla, hogy létezik a másik, már nehéz útjára bocsájtanom annyival, hogy szia és többet ne is lássuk egymást. Pedig ez volna talán a helyes. Ám ismerve magam, elég sok sületlenségemre gondoltam, hogy az. Fura tőle ezeket hallani, már mint, amikor megszólít. Tudom, hogy a lányom, és nyilván azt is, hogy nem várhatóm el tőle, hogy egyből apának szólítson - pláne, mert az is tök fura lenne -, de kissé idegennek hat, ahogy rólam beszél. Mondjuk ez az egész helyzet tök idegen, és ahogy elnézem nem csak nekem, neki is. - Nem vagy őrült... - legyintek rá lazán, hiszen én tapasztalatból beszélek már erről. - Csak gyerek vagy... Emiatt ne aggódj. Az ilyen pillanatok és döntések fognak majd elindítani a felnőttek útján. - magyarázom, mert én, mint apja azt tanácsolnám, ne most kezdjen ezeken idegeskedni, főleg, mert totál felesleges, a dolgok mindezek nélkül is megfognak történni. Az viszont megcsípi figyelmem, mikor a szüleiről és a lehetőségekről beszél. Nem látok bele a fejükbe, de az tuti, hogyha én lennék a helyükbe, én sem örülnék neki, ha egy olyan állapítanak be hozzájuk, mint én. Nem befolyásolhatom, bármennyire is szeretném erről felvilágosítani, de ha elárulja a szüleinek, hogy megtalált, nem csak eltiltják, de még a rendőröket is a nyakamba akasztják, ami annyiból volna kellemetlen, hogy szinte lehetetlen lesz normális közös programokat szerveznem vele. Nem mondanám, hogy a tetteim teljesen ösztönösek, sőt inkább csak próbálkozom, de a próbálkozásaim eredményei azt súgják, azért nem veszett ki belőlem teljesen az az ember vagy jellem, ami akkor voltam, mielőtt... ilyenné váltam volna. Fura volt megölelni, gyereket abszolút nem szoktam ölelgetni, max egy-egy kép erejéig, de ez még is teljesen más volt. Szemtől szembe, viszonozva, őszintén. Nem azt mondom, hogy örökké így maradtam volna vele, de megfogant a gondolat a fejemben, hogy talán ez lesz az utolsó, hogy magamhoz ölelhettem. El is döntöm, hogy veszély ide vagy oda, ezúttal nem engedhetem elveszni, pláne most, hogy az élete feje tetejére állt, ráadásul, ha jól sejtem a kamaszkora kellős közepén. Tudom milyen, én is hasonlóképp éltem át, csak több erőszakkal, de pont ennyi kétellyel. Engem nem az foglalkoztatott ki az apám, hanem, hogy miért történik velem, ami... Nehezen jönnek a szavak, még így is bizonytalan vagyok. Amikor pedig leint, nos... életemben először vész el a bátorságom egy gyermek szava hallatán. Picit talán csalódott is vagyok miatta... meg a nagy francokat... csak azért nem sírom tele a párnám, mert szerintem már sírni sem tudnék, de igenis fáj, hogy ezt mondja. Felajánlom a programot, már igazából nem is nagyon reménykedve, de utolsó próbaszerűségképp. Meg is lep rendesen, még ha tudnám sem tagadhatnám fellelkesülésem, tán még a szemeim is felcsillannak. Látom rajta, hogy nem volna ellenére az ismerkedésünk, éppen csak kételyei és félelmei vannak, hogy miként fog ez kihatni életére. Hisz senki sem akarná tovább rombolni így is elég ingatag lábakon álló életét. Ezt pedig megértem. Tanácstalanul teszem kezeim csípőre, miközben odébb fordítom fejem és elgondolkodom mi volna a helyes. Nos... a helyes az volna, ha inkább hátat fordítanánk egymásnak a mai nappal. A kevésbé helytelen, hogy megpróbáljuk megértetni a szüleivel, hogy az eltiltás már az őskorban sem volt működőképes dolog. A helytelen pedig, ha azt mondanám neki, hogy ne szóljon nekik. Utóbbi volna a legkevésbé kockázatosabb tekintettel arra, hogy így aligha tilthatnak el tőle. Mert ugye amiről nem tudnak... Csúnya dolog, de az ördög a vállamon meggyőzőbb, mint a már lepöckölt angyal a másikon, ám mielőtt ennek hangot is adnék... nagy meglepetésemre ő mondja ki. Wáów, még igazán fel sem nőtt, még csak egy órája, ha ismerjük egymást, de már is a fejembe lát! Ezt nevezem! Félelmetes mire nem képesek ezek a gének. Persze eleinte azt hiszem, hogy most kertelve, de leakar koptatni, de a végére csak kiderül, hogy ennek ellenkezőjére gondol. Ezek után ne akarnám megismerni...? Bár így belegondolva nem tudom, hogy erre tényleg büszke legyek e... úgy értem... ezzel a hozzáállással én is hová jutottam... - Nem állítanám, hogy könnyű dolgom lesz egy hozzám hasonlót megreguláznom, ám mivel nem is ez a célom... Ennyivel nem fogsz kikergetni a világból... - mosolyodom el végül hátul összekulcsolva kezeim, elmosolyodva. - Ennél azért keményebb fából faragták az apád... - szélesedik mosolyom vigyorrá. - Szóval akkor esetleg holnap, suli után? Mondjuuk a River Avenue Skate Parknál? De akár ki is mehetek eléd... nehogy elraboljanak nekem a csúnya, gonosz bácsik... - ajánlom fel, leginkább mert mióta tudom, hogy ő az biztosan, igazából minden érdekel. Ki lett belőle, vagy kivé fog válni, miket szeret, miket nem, mennyire kell tartanom attól, hogy olyanná válik, mint én. - Ha kiderül a mi kis titkunk, vállalok minden felelősséget, és megengedem, hogy azt mond, én kényszerítettelek. - somolygom, mert belőlem még ki is nézi az ember, bár, ha valóban eléggé ismerik, és ténylegesen olyan, mint én, akkor ha a megölésével fenyegetőznek sem lehetne rákényszeríteni semmire.
I don't know if I want to know it, but for some reason I will
Elvileg róla sem kellene tudniuk! Hangzik el a férfi szájából, akire ennyire kíváncsi voltam, még mindig nem tudom pontosan mit érezzek, de ez határozottan nem esik jól. Értem miért akarta így, nagyjából fel tudom fogni, de önző módon annyira nem érdekel, mert akkor is engem ért a fájdalom, amikor megtudtam az eredet történetem egy kis mozzanatát, amit eddig határozottan nem így képzeltem el. Azt, hogy miként volt jobb nekem, vagy hogyan lett volna jobb nekem azt nem tudom megmondani. nyilván a mostani helyzetemről tudok jelenleg csak nyilatkozni, vajon mennyire lettem volna más ha mégis sikerül engem elvinnie és ő nevel fel, nem azok akik. Sosem derül ki, de így is van amit határozottan őrá emlékeztet magamban, pedig alig ismerem, van amit nem tudnunk letagadni, bár egyenlőre beismerni sem szeretném. Még nem keresem a hasonlóságot, vagyis nem direkt, most,hogy tudom, hogy ő az, még ráérek ezekre rájönni. Ha meg akarom ismerni és ő is engem, mert még én magam sem hiszem, hogy ez teljesen jó ötlet, de közben meg nem tudnék csak úgy lelépni, még ha az is lenne a leghelyesebb döntés is. - Ha nem lennék őrült Rowan, akkor nem jöttem volna el 16 évesen egy ilyen bizarr helyre, hogy a bizonytalannak menjek neki. Mert, hogy te az vagy akit keresek nagyjából alig volt esély, te voltál az első tippje a fülesemnek és erősen kételkedtem abban, hogy elsőre rád bukkanok. Főleg, hogy a szüleim nem segítettek, pedig nekik lett volna kehetőségük hamarabb rád akani, de a nevednél többet mégsem akartak tudni. Lehet jobb is nekik így, de nekem közel sem elég. - vallom be, mert az akaraterőmet mindig is irigyelték, bár ilyen téren talán annyira nem is irigylésre méltó, mintsem ijesztő. Minden szarba belekeverném magam, csak hogy a fejem után menjek, mert valamit elhatároztam. Az ölelése idegen, mégsem hátrálok meg, és nem hagyom magam, mint egy bábu lógva a karjai között, csak sodródok, és belemegyek a pillanatba, ami talán az utolsó, talán az első, senki sem tudja, főleg mi nem és ez még ijesztőbb, mint maga az egész helyzet. Kellene, hogy legyen jövője, vagyis ő szeretné, ahogy hallom, de nem akarom bonyolítani, saját magamnak nem, nem érzem először olyan nagyon jó ötletnek, hiába én téptem fel a ragtapaszt és a régi sebeket benne, hiszen a szavaiból azt akarom kihallani, hogy neki is piszkosul nehéz volt megválni tőlem. Persze azt is látom, hogy olyan sok időt nem töltött el azzal a babával, aki egyszer voltam, így semmilyen komoly kapcsolatunk nem alakulhatott ki, nincs kötődés, de egy szülő valahogy így is kötődik a gyermekéhez, még ismeretlenül is. Az a baj, hogy ez vissza is igaz, legalábbis úgy érzem, de nem fogom őt apának hívni, nekem van apukám, akit apunak hívok, nem tudom menne e, hogy valaki mással helyettesítsem őt, mert ezt annak érezném. De miért is agyalok ilyen felesleges dolgokon? De ő mégis az apámnak hívja magát, de végül is az, de akkor is idegen és annyira félelmetes, hogy az egész életem ilyen oldalra siklott ki, amit sosem gondoltam volna. - Hidd el, hogy ki foglak, nem te lennél az első. - mosolygok rá egy kicsit pimaszul, mert most lehet ezt mondja, de nem ismer, és sokan fogták már a fejüket a sok hülyeségem miatt, ami néha rám jött. - Lehet, hogy kemény vagy, de elméletileg van egymáshoz közünk, így szerintem csak félig is tisztában lehetsz azzal mibe is kell vágnod azt a fejszéd. - húzom össze egy kicsit félve a szemöldököm, bízva azzal, hogy azért azzal nem fogom elűzni, de inkább most fusson, mint később ezzel még jobban megbántson és fájdalmat okozzon. Muszáj védenem magam, mert így is elég szar ért, nem akarom, hogy gyarapodjon. Meggyőzöm magam, hogy jó lesz, hogy működhet a titoktartás,. hogy a szüleim sosem jönnek rá, vagyis egy ideig nem ameddig eldöntöm mit szeretnék. Kíváncsi vagyok rá, remélem ő is rám, ezt meg kell próbálnunk de csak titokban, máshogy nem fog menni. - Na jó először is. - kicsit határozottabb hangon szólalok meg, bár tudom, hogy most nem támadásból akart megint kisgeyrekként viselkedni velem. - Már 16 éves vagyok, menni fog egyedül az odaút, kérlek ne kezelj ennyire gyerekként, már nem vagyok az a kisbaba, akire emlékszel, sokkal önállóbb tudok lenni, mint azt kinéznéd belőlem. - utalok a korábbi kis műsorára, amikor egyszerűen kezelt le, mert fiatal vagyok. - De persze, ott tökéletes lesz, jártam már ott. Nem minden barátom olyan, akikre a szüleim büszkék lennének, így elég sok fura helyen megfordultam már mostanában. - nem érzem, hogy helytelen lenne nekik elmondani, talán mert még nem érzem, hogy ő milyen titulusban lesz jelen az életemben. Ha apáskodni akar felettem hamar meg fogom neki mondani a magamét, br eddig ezt nem érezteti velem, ami nem azt jelenti, hogy belül nem érzi ennek szükségét. - Ha kiderül a titkunk, el fogom mondani az igazat, látod mit szült a hazugság az életemben, szeretném nem belekeverni magam többet. Ezért ha rákérdeznek elmondanom, de elég ügyesen játszottam ki őket eddig is ha valamiben sántikáltam, nem ez fog nehezemre esni. - vonom meg a vállam lazán, mert nem érzem, hogy bármi szégyellni valóm lenne emiatt. Tini vagyok, van mentségem, legalábbis erre rá lehet fogni. - A barátaimnak sem fogom elmondani, nem azért mert nem akarom, de nekik talán még könnyebben megy a hazugság, mert nincsen következménye, és mert nem tudom hogy mondhatnám el, hogy megtaláltam azt, aki által létezhetek, de nem nevelt fel, de mégis meg akarom ismerni. A legtöbben csak furán néznének rám, mert nincsenek az én cipőmben. - még mindig nem tudom, hogy hívjam, nem nevezem apámnak, mert nem érzem jónak a nyelvemen ezt a szót vele szemben, nem akarom éreztetni velem, de még szoknom kell ezt, nagyon sokat. - Amúgy tudsz egyáltalán gördeszkázni? - kérdezem kíváncsian, keresztbe téve a lábaimat és a kezemet magam mellé eresztve. Most, hogy túl vagyunk megannyi kellemetlen kérdés feleleken, nem tudom mit kezdhetnénk ezzel. Még mindig bizonytalan vagyok, hogy mit tudnék vele beszélni, nem tűnik olyannak, akikkel minden nap eltársalgok, de lehet majd a helyzet alakítja a dolgokat.
Ugyan, Avery, attól még, hogy sületlenségeket csinálsz, amikkel veszélybe sodrod testi- és lelkivilágod, még nem leszel őrült. Én 12 évesen megpróbáltam megölni az alkoholista nagybátyám, azért amiért úgy bánt velem ahogy. De ettől én még nem váltam se gyilkossá, szociopatává vagy őrültté. Egy túlélő voltam. Te is azért teszed, amit teszel... - hajolok le hozzá, hogy mutatóujjammal megbökhessem szeplős orrocskájának hegyét. - ...mert egy túlélő lakozik benned. - mosolyodtam el büszkén, hisz mi tagadás, minden bizonnyal ezt is tőlem örököltem, az anyjában ugyanis annyi életösztön nem volt, hogy megszökjön a javítóból míg lehetett. Felegyenesedve aztán legyintettem egyet mondandójának végére. - Ne okold a szüleid. Azt gondolom nem az önzőség, mint inkább a megóvásod volt a céljuk, hiszen éppen te magad mondtad, hogy mennyire veszélyes volt ide jönnöd, ami tekintve, hogy milyen cirkusz ez így is van. Még jó, hogy a sors bevonzott minket, mert ha elkeveredsz nekem itt éjnek évadján, ki tudja megéred-e a holnap reggelt. Szóval egyedül, ilyen későn sose mászkálj erre, ha csak nem szólsz előre, mert szokásom kiengedni a házőrzőim, és ők nem tudnak különbséget tenni kis agy nagy falat közt. - figyelmeztetem, de véletlenül sem ijesztgetésből, hiszen még véletlenül sem nevezem nevén a kis szörnyeim, mint inkább maradjanak csak "házőrzők". Még nem érzem felőle azt a hű, de nagy szeretetett, de nem is csodálkozom. Még meg kell emésztenünk egymás jelenlétét, felbukkanását és ha úgy alakul, akkor összeszokását. Azt gondolom sima liba lesz, de aztán tudja fene. Még sosem gondolkodtam el rajta, hogy milyen volna saját magammal az élet. Már pedig a közös programjaink alatt ezt is megfogom tapasztalni, annyi különbséggel, hogy tőle nem várok el majd olyan dolgokat, amiket magamtól minimum. Ettől függetlenül jól esett, hogy visszaölelt, mert azt hiszem nem kényszerből tette, hisz önszántából is vetett végett neki. Oké, hát kicsit idegen érzés egy idegen rokont ölelgetni, még úgy is, hogy szorosabb a kapcsolat, mint azt elsőre gondolnánk, de a lényeg, hogy azért próbálkozunk. Többesszám, mert, hogy úgy érzem neki sincs ellenére. Igaz, félénk ajánlatomat majdnem könyökből leinti - ami megjegyzem porig alázott volna, mert soha senkinek nem alázkodtam még így meg -, de végül még odáig is eljutottunk, hogy a következő találkozónk idejét is megbeszéljük. - Ó, pici mókuskám, hidd el, hogy engem nem olyan fából faragtak, mint az örökbefogadóid. Nálam a határ a csillagos ég. - mondom ezt úgy, hogy igazán még bele sem folytam az életében. Lehet, sőt biztos, hogy zokszó nélkül segédkeznék eltűntetni egy hullát, de abba igazán még bele sem gondoltam mi lesz, amikor majd rá néz egy másik fiú. Életemben nem öltem még gyereket, de azt hiszem lassan ennek is eljön az ideje. Meg lehet ebből kifolyólag is rosszul közelítem meg a korának megfelelő viselkedés lehetőségeit, mert tapasztalatlanságom lévén, még keresem azon pontokat, amik ideálisak egy kamasz és szülő közti beszélgetéshez. Pláne, hogy apa és lánya. Jesszusom, mi lesz ha majd nekem kell beszélnem a szexről? Tartanak még felvilágosítókat az órán egyáltalán? Meg is lep a dorgálásával, de teljesen jogos, így megadóan emelem fel kezeim, hogy rendben, legyen, ahogy ő akarja. Bár már csak amiatt is örültem volna ennek, mert némi hátsószándékkal legalább láthattam volna kik veszik körül és esetleg azokat is, akik esetleg kevésbé kedvelik, hogy aztán ők is lássák, hogy kinek a lányára néznek rossz szemmel. A kamaszok gonoszak, rosszabbak, mint a felnőttek, és nem szeretném, ha rajtam kívül más rossz ember kerülgetné Averyt. - Ez esetben alig várom, hogy megismerjem ezeket a barátaidat is, csak a tisztázások végett, nehogy a végén olyan helyzetbe hozzanak téged, ami miatt sérülnél... - vigyorodtam el bájosan, bár azért húzódott mögötte egy kis kényszerű fog összeszorítás. Még egy fiú esetében is veszélyesek ezek a bizonyos "fura alakok társasága", de egy lány esetében... - Hidd el nekem, van már tapasztalatom az ilyen emberek terén... - húztam végig mutató ujjam arcom mentén a hegen. Azon viszont rosszallóan - vagy inkább meglepetten? - össze vonom szemöldökeim, mikor közli, milyen ügyesen kijátssza a szüleit. Nem tudom, hogy ennek én most örüljek-e vagy sem...Mármint az, hogy őket kijátssza miattam, nem baj, de akkor nyilván ugyanezt rajtam is tesztelni fogja. Talán tényleg szükségem lesz egy megbízható magánnyomozóra, hogy minden percben legyen, aki figyeli a drágát. - Nem olyan biztos az. A mi helyzetünk nem is olyan ritka, mint hinnéd. De megértem, sőt jobb is, ha minél kevesebben tudnak róla. Én sem árulkodom, és nem azért, mert nem örülök neked. De éppen elég, ha belsőleg hasonlítunk, meg a hajunk... - húzogatom meg egyik égnek meredő tincsem. - Nem kell, hogy még meg is plasztikázzanak, csak azért, mert az édes pici kislányom vagy. - magyarázom meg, mielőtt nagyon magára venné, hogy lényegében a külső világ mit sem fog észlelni abból, hogy mi mostantól leszünk egymásnak. Esetünkben a másik letagadása a legészszerűbb. Kérdése nyomán azonban mellkasomhoz kapva hökkölök hátra, némi döbbenettel arcomon. - Hogy kérdezhetsz ilyet?! Még is hány évesnek nézel? Lemerném fogadni, hogy még nálad is jobb vagyok, mert én nem csak hajtani tudom magam, pici lány. - engedem le kezem és végére megeresztek egy kihívó vigyort. Tekintve, hogy már bebizonyosodott, hogy néha csak a szája nagyobb, nem is hiszem, hogy az előre haladásnál többre volna képes. Aztán ki tudja... - Fogadjunk, hogy többet tudok, még így néhány éves kihagyással is, mint te. Ha nyerek... hmm... - gondolkodom el, milyen nyereményt tudjak magaménak. Akarom, hogy küzdjön, de azért túlzásokba sem akarok esni. - Ha nyerek, falaz neked az egyik barátocskád, amíg itt töltesz velem egy pizsi partit. Fenéket, egy egész napot! - javítom ki magam, mert egy este is kevés, ahhoz, hogy igazán megismerjem, szóval ki kell tolnom az időt. Aztán legközelebb majd másfél, két napos lesz és így tovább. - Ha meg te nyersz... nem tudom... mondd csak, amit szeretnél... - legyintgetek, mert kétlem, hogy olyasmivel állna elő, amivel engem kellemetlen helyzetbe tudna hozni.
I don't know if I want to know it, but for some reason I will
Szavait hallva futnom, sőt rohannom kellene az ellenkező irányba. 12 évesen ilyen gondolatokkal a fejében, vajon milyen felnőtt lehet belőle,a nyilvánvalóan kívül? Már látok egy képet róla, egy kicsit sem bizalomgerjesztő és nagyon nem gyerekbarát tartalom, de mégis valamiért egyáltalán nem a futást érzem helyenek, hanem a maradást. Nincs igaza, mert az én életemben, amit most teszek, az őrültség, tökéletes életem van, gazdag szülők, akik mindennél jobban szeretnek, mindent megkapok, amit csak akarok mégis egy bizonytalan apával akarok kapcsolatot kialakítani, akit lehetséges, hogy sosem tudok, majd apának hívni, és még ő sem tudja, hogy mit kezdjen velem, pontosan úgy, ahogyan én sem, hogy mit tegyek vele. Ahogy az orromra bök szinte reflexből lökném el a kezét mert megint lekicsinylő érzést kelt bennem, mégsem teszem csak mosolya után és is elmosolyodok. Találtunk egy elég nyilvánvaló hasonlóságot, ami egy egészen furcsa érzést kelt bennem, szinte borsódzik a hátam, hogy egy számomra idegennel milyen nagyon passzolunk, hiszen valami közünk azért mégis van egymáshoz. - Valakit muszáj okolnom, amiért ilyen helyzetbe kerültem. A te hibád is ugyanannyira, mint az övék, ők nem mondták nekem, hogy nem az vagyok, akinek egész eddigi életemben hittem magam és te sem kerestél meg. Mindenki hibás benne, és totálisan áldozat vagyok és utálok ebben a szerepben tetszelegni. Szeretem ha valamennyire irányítom az életem, de ez most kicsúszott a kezeim közül. - nem vagyok ralom mániás, de az életemet uralom, vagyis utaltam, mindig olyan dolgokat tettem amit én akartam, a szüleim nem nagyon tudtak beleszólni, mert mindig óvtam az életem ezen részét tőlük, mint nagyjából minden korombeli. Nem lázadtam, mert nem nyilvánvalóan csináltam ezeket és nem is nagyon volt miért, de tettem azért, hogy olyan életem legyen, mire vágytam eddig. Még minden olyan idegen, persze, hogy az, alig pár perce, talán egy órája vagy kicsit több láttam meg őt, de ahhoz túl sok mindent tudok róla, hogy teljesen idegen legyen, hiszen nagyon sok mindenben olyannak látszik, mint én, mégis nem tudom ki ő. Meg kell ismernem, meg akarom, vagy csak olyan természetesnek tűnik, hogy megismerem, hiszen ő az apám vagyis, aki miatt élek. Olyan abszurd az egész felfoghatatlan, de belemegyek egy közös programba, bár első reakcióra nem igazán vágytam rá, vagyis vágyni vágytam, de nem gondoltam hirtelen jó ötletnek. Öröbefogadóimnak hívja a szüleimet, amitől kiráza hideg, a valóság hirtelen arcon csak és érzem, hogy nem nagyon hat jól az agyamnak. De ezt hamar sikerült orvosolni, vagyis neki a szavaival, nem kell engem megvéden, mégis egyfajta védelmi hálót akar rám vetítetni, pedig erre semmi szükség, mégsem szólok érte, hagyom hadd gondolja, hogy megteheti, nem értem miért de úgy érzem ezzel még sincs akkor bajom, mint általában szokott ha valaki a megmentésemre, vagy a védelmemre akar kelni. - Pontosan tudom kiket engedek az életembe és kiket nem lehet. Ha nagyon akarod majd megismered őket, de nem olyan nagy társaságok, inkább magukkal vannak elfoglalva, mint másokkal, szóval nem is biztos, hogy olyan nagyon kíváncsi vagy rájuk. - vannak barátiam,akik mártlságosan is sokak lehetnek egymagamkorabeli lány mellé és vannak azok, akiknek Rowan lehet sok, mert a mimóza lelkük nem tudná feldolgozni a sok információt és a külső hatásokat, amik érnek őket ezzel a sok történéssel körülöttem. Emmett, jut eszembe a barátaimről, majd egy kicsit hátralépek, hogy kilátok e rá, de nem látom, az embereket se nagyon, de hallom, hogy még itt vannak a nézőtéren, nem ért véget a műsor, hiszen nekünk is éppen csak most kezdődött el. Felé nyújtom a kezem, hogy a kis paktumunkat megpecsételjük. Titoktartás a javából, mert ez nem egy kis titok lesz, amit nagyon sok minden előtt meg kell majd tartanom, de nem érzem nehézségnek, talán még könnyebb is lesz vele a lelkem, hogy végre megismerem önmagam általa. - Akkor ezt arra, hogy én nem leszek Joker és a szüleim nem juttatnak rács mögé, mert a lányod körül sündörögsz. - kicsit túlzok, bár lehet, hogy nem de azt hiszem a mi egész kapcsolatunk nagyon furcsa lesz és ez pontosan arra utalt. Miért is lenne bármi bármikor egyszerű, az én életem sosem volt túl egyszerű, talán szépnek szép, de mindig is kerestem azt aki vagyok, amiért elütök a családomtól és amiért annyira nem vagyok hozzájuk hasonló, talán meg kapom a választ, ami egy kicsit boldogabbá tesz. A közös programunk tisztázva lett, gördeszka, szinte verhetetlen vagyok benne, nagyon jó. A legtöbb szabadidőmet a pályán töltöm, bár abból elég sok a beszélgetés a haverokkal de nem keveset vagyunk a deszkán, hogy trükköket tanuljunk és még jobbak legyünk. Pontosan ezért kacagok fel hirtelen, talán túl meggyőzően is a szavaira. - Akkor vegyük úgy, hogy egy versennyel indítjuk közös életünk első programját? - tetszik, a hangomból ezt kihallja teljesen tisztán, egy percig sem keltek benne olyan érzést, mintha nem jönne be az ötlete. Az együtt töltött nap ötlete egy kicsit megrémít, de nem mutatom ki az arcomon, próbálom normálisnak venni, hiszen ha az ő oldalát nézem most fogja megismerni a lányát, akit nem maga miatt adott örökbe, hanem mert elvileg a körülmények nem voltak megfelelőek. Neki is nagy falat ez és csak helyt akar állni és én akarom időt és teret adni ennek az egésznek. Miért is ne lehetne egy közös nappal kezdeni. - Szóval HA nyersz, akkor veled töltök egy egész napot, mint már mondtam ennek nem lesz akadálya, ameddig nem feltűnően űzöm majd otthon az eltűnéseket. - bólintok beleegyezően, egy kicsit nagyobb mosollyal az arcomon és rengeteg aggodalommal a lelkemben, mint kellene. - Ha én nyerek, akkor segítesz megkeresni a biológiai anyám. - lehet nagy kérés, de nem biztos, hogy meg akarok állni a kutatásban nála, meglehet, hogy lehetetlen küldetés, hisen egy nagyon jól fizetett nyomozónak sem sikerült, de Rowan ismerte őt, valahogy összehoztak. Már nem vagyok kislány, tudom miként történnek ezek a dolgok, hiába néz kislánynak, és viselkedik úgy velem. Kemény menet elé állítjuk, magunknak, nekem is kihívás lesz az egy nap vele, főleg magam fogom kihívások elé állítani és ha én nyerek, akkor neki sem lesz egyszerű betartani az alku ráeső részét. A kezem ismét előre lódul, hogy kezet fogjunk a fogadásunkra és mosolyogva, már szinte biztos nyerés latolgatva rázom vele meg ha felém nyújtja.
Kamasszal szót érteni baromi nehéz. Ezt pedig azért gondolom, mert én is voltam tini. Igaz, egészen más körülmények közt és azt hiszem valamivel érettebb is lehettem nála ennyi idősen, bár koránt sem voltam tökéletes. Sokáig csak tengődtem és akárhányszor pofára estem, mindig felkeltem, mert őszintén szólva félelem fogott el a gondolattól, hogy feladjam. Aztán jött Travis a maga nárcisztikus személyiségével és gondoskodásába bújtatott kontrollálásával és hellyel-közzel kikupálódtam. De legalább is sokat hozzá tett, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Tagadhatja, de bőven elég belegondolni, hogy előtte vagy közben milyen életem, életünk volt. Ő végül választott, és ami azt illeti, ezt követően én is választottam. Elengedtem azt az ábrándot, hogy arra az életre születtem, vagy egyáltalán méltónak találnának rá. A birka nyájban való bégetés sem az én stílusom, pláne, hogy a farkas minden alkalommal elragad egyet belőlünk és senki nem tesz semmit. Ó, nem, nem felejtem el mit tett értem, és azt sem, hogy velem. Averynek azonban más életutat kell bejárnia. Nem akarom, hogy az én utam kövesse, de kiérezve szavaiból, őt is körül veszik a dollár szeműek, ami úgy szint nem jó. Bár egy percig sem tűnik beképzeltnek, pimaszsága pedig gyermekiségből és az apja génjeiből fakad. Még is attól tartok, hogy egy ponton túl megörökli a sorsom és egy mindenkiben való csalódás eljuttatja arra a mélypontra, ahová én is kerültem. Amiatt nem aggódom, hogy magától is képes lesz felállni, hisz nekem sem segített senki. Attól viszont tartok, hogy letér a neki szánt útról, arról, ahol jobbára problémák nélkül élhet. Nem mondanám, hogy én volnék a legalkalmasabb arra, hogy egyengessem útját, pláne, hogy a körülmények sem igazán adottak, de a lányom, és függetlenül attól, hogy... hát ne szépítsük, eldobtam magamtól, a sors még is úgy döntött, hogy segítsek neki, míg végül magától nem lesz képes különbséget tenni igazság és hazugság, jó és rossz dolgok közt. - Akkor ne tedd. Tudom a hormonjaidnak most önálló gondolatai vannak, de ha belegondolsz az is lehet, hogy éppenséggel senki sem hibás, így nem kell, hogy áldozat légy. Bár... - merengek el odébb pillantva. - ...az is lehet, hogy csak az életkörülményeink egészen más helyzete végett mondom ezt. - hisz tekintve, hogy velem, hogy bántak az emberek, én sem bocsájtottam meg egyiknek sem. Elvégre akkor most nem így, és nem itt lennék. Nem, akkor minden bizonnyal már nem is élnék. - Az életedet csak is te irányíthatod. Ezt sose felejtsd el. Te döntöd el, hogy mit kezdesz az információkkal, ahogy arról is te döntesz utat engedsz-e a haragodnak vagy sem. Az élet persze örökké kihívások elég fog állítani, de most gondolj bele... Ha én akkor nem kerülök javítóba, a nagybátyám biztos kinyírt volna, és akkor nem ismerem meg az anyád, és te sem lennél. De eldöntöttem, hogy változtatok, hogy kiállok magamért, még ha emiatt olyan helyre is kerülök, ahol örökre szólóan megkapom majd a rossz gyerek jelzőt. Nézd, ha tudatában lennék, hogy a vér szerinti szüleid elítélt bűnözők, akik ráadásul még mindig élnek, én sem nagyon gyötrődnék, hogy eláruljam-e neked. De nem azért, hogy neked okozzak vele rosszat, hanem, éppen, hogy elkerüljük annak esélyét, hogy attól félj, hogy esetleg... olyanná válsz, mint ők... - válaszolom, bár így a végére kissé el bizonytalanodva, ahogy közben magamba nézek, hiszen most lényegében magam ellen beszélek. De nem akarom manipulálni, azt akarom, hogy tanuljon meg szabadon dönteni és elfogadni döntéseinek következményeit, mindegy, hogy az épp jó vagy rossz. Vállat vonok annak eshetőségére, hogy esetleg nem látok semmi érdekeset barátaiban. Nem azért akarom megismerni őket, hogy öribarivá váljunk, hanem, hogy lássam kik veszik körbe a lányom. Már alapvetően az bizonytalanságot ébreszt bennem, hogy volt, aki elkísérte, tehát jobbára helyeselte, hogy ide jöjjenek a veszélyek ellenére is. Csendben figyelem, ahogy ki kémlel a függönyön keresztül. Nem mondom, hogy nagyobb megnyugvást okozna, ha egy lánnyal érkezett volna, de minden bizonnyal kevésbé aggódnék és kúszna teljesen másféle gondolataim közé, hogy vajon mivel tölthetik el idejük, amikor épp senki nem látja őket...? A fogadás az fogadás, ha pedig még diszkréció is övezi még fontosabb betartani a szabályokat. Kezet rázunk, és bízom benne, hogy amilyen könnyen megtárgyaltuk, olyan könnyen fogjuk megoldani a fellépő problémákat is, ha esetleg időközönként neccessé válna a dolog. Mert nem egyszeri alkalmat tervezünk. Innentől gyakori társasága leszünk egymásnak, ami sok kockázattal és veszéllyel járhat, az ő és az én részemről is. Ami pedig az első programot illeti, magabiztossága mosolyra fakaszt. Persze biztosan konyít a deszkához, hisz leri róla, hogy előbb nyúlna fiús dolgokhoz, mint mondjuk babákhoz. Nem emlékszem már, hogy Luna mennyire kedvelte a fiús dolgokat, de az tény, hogy elég merész lány volt, és ezt most sajnos nem a legjobb értelemben mondom. - Miért ne? Legalább látjuk kinek nagyobb a szája... - vigyorodom el, persze mellőzve az aljasságot belőle. Egyre több közös vonást vélek felfedezni, pedig még alig egy órája, ha ismerjük egymást. S egyre inkább örülök neki, hogy egyikünk sem vonakodott és állt tovább, veszély ide vagy oda. És ha már verseny, miért ne lehetne nyeremény? Végtére is mi értelme nyerni, ha nincs mi motivál? Gondoltam olyasmivel állok elő, ami neki és nekem is jó, s talán alapvetően is rászánnánk magunk egyszer, de inkább most, mint később. Az viszont nem kicsit meglepett, hogy ő mit vett végül fejébe. Nem állítom, hogy nem bizonytalanít el a gondolat, hogy felkeressük Lunát, és persze Averyt is megértem, csak hát... tudja fene milyen hatással lesz ránk azaz immáron már nővé érett valaki, aki utoljára zokogva gyömöszölte kezembe a pici vöröst. Abban sem vagyok biztos, hogy él-e még. Meggondolatlan és gyáva dolog volna egyből visszakozni, így nem is teszem, de kell pár másodpercnyi idő, míg rászánom magam az alku megköttetésére. - Rendben van. - rázok vele kezet újfent, mosolyán pedig felnevetek. - Jaj de magabiztos valaki! Kíváncsi leszek milyen pofit fogsz vágni, mikor apád lenyom deszkázásban... - vihogom jókedvűen. Persze azért nem feledkezem el róla, hogy elő kell szedjem az t a fránya jó pár éves deszkát és kicsit gyakoroljak, mert hát még is csak mellőzve volt jó ideje.
I don't know if I want to know it, but for some reason I will
Hormonok ide vagy oda, teljesen mindegy milyen életszakaszban vagyok, a tények, hogy mindenki hazudott nekeme eddig nem változnak. Ha egy 10 év múlva tudom meg, akkor is hasonlóan rosszul érintett volna és biztos vagyok benne, hogy okoltam volna akkor is valakit. Lehet ilyen a természetem, hogy valakinek mindenképpen hibásnak kell lennie ebben, hogy én jobban érezzem magam. De még ez sem igaz, mert nem tudom magam jobban érezni, hiszen becsaptak csúnyán, ami egy egész életen át bennem lesz. - Nincs olyan életkörülmény szerintem, amiben egy olyan lány, mint én könnyebben megemészti ezt. Az okos kezdenek kivilágosodni a fejemben, de ennyi, még idő kell nekem is,hogy rendbe tegyem magam fejben. - mert az idő minden sebet begyógyít, vagy nem, de reméljük így lesz és akkor egy pár hónap vagy év múlva már nem ilyen nehezen fogom megélni ha visszagondolok erre az időszakra. Hallgatom őt és a szám lasan mosolyra húzódik, a kezemet csípőre teszem és nézek rá, mint egy bölcsre lehet, hiszen a szavai olyan komolyan, mégsem tudom annyira úgy venni őket. Az ő szájából kicsit máshogy hangzik minden, lehet még idegen nekem azért vagy mert tudom, hogy ő az apám és el kellene fogadnom amit mond, de nem teszem, mert nem utasít, nem kér semmire, csak tanácsot ad, ami igazából elég jól esik. Sokszor megyek bele hasonló fogadásokba, bár sosincs komoly tétje, ez mégis komolyabbnak ígérkezik számomra,mint eddig bármi és most elhatározom, hogy bármi legyen megnyerem a mi kis versenyünket. Kíváncsi vagyok arra, aki világra hozott, lehet, hogy nem lesz rám, de legalább akkor azt is tudni fogom. - Nem fogsz lenyomni, esélyed sem lesz rá, képzeld el, hogy ha a te véredbe benne van a deszka tudás, azt valahogy nekem is örökölnöm kellett, legalább a hajlamot és a tehetséget, csak mivel fiatalabb vagyok, sokkal hajlékonyabb és elég sok időt töltök a srácokkal a parkban, így lehet több előnyöm lesz. És nehogy azt hidd, hogy hagylak nyerni, hogy kedves legyek veled, mert én sosem vagyok az. - mosolygok rá ördögi mosolyommal, majd meghallom a nevem szinte ijedten kiabálni, amire elhúzom a függönyt és Emmett kétségbeesett fejét látom meg. - Azt hiszem nekem most mennem kellene, de megadom a számom, hogy meg tudjunk beszélni egy találkozót. - veszek elő egy papírzsepit és a táskámban lévőtollal ráfirkantom a számom. Mosolyogva rihanok ki a függöny mögül és Emmett karjaiba vetem magam, mint egy ovis, mert örülök, boldog vagyok és félek is egyben, de meg kell küzdenem a saját démonjaimmal és ezt fogom tenni.
Kezdőlap
Már két hónap is eltelt abban a tudatban, hogy a szüleim nem is a vér szerinti szüleim. Az ír rokonok, nagyon jó magyarázat lehetett volna a kinézetemre, ami teljes egészében eltér tőlük. A személyiségem az, amit mindig is nehezen tudtam elfogadni, hogy tőlük örököltem volna. Apám egy nagyon határozott ember, aki bármit megtenne a családjáért, nála gondoskodóbb emberrel nem találkoztam még, anyám pedig szintén egy nagyon nyugodt nő, akit nehéz kihozni a sodrából én mégis minden egyes nap szinte az idegeken táncoltam. Egy nyughatatlan méreg bomba vagyok és mindig is az voltam, amikor valami nem úgy sült el ahogy azt akartam, mindent el tudtam érni ha nagyon hajtottam érte, úgy küzdöttem mindenért, mintha az életem függne tőle. De a küzdésen kívül másban nem is hasonlítottam rájuk. Nem gyanítottam, ezt ki gyanította volna, senki. Nem voltam nyugodt természet, nem voltam határozott, és sosem értettem meg magamat teljesen, kétségek között éltem, és most kiderült az oka, nem is érthettem meg magam teljesen, hiszen azt sem tudtam ki vagyok, kik voltak, azok akik által a világra jöttem. Lehet lényegtelen is lenne, de engem mégis foglalkoztat, akarom tudni, annak ellenére, hogy a legjobb életem volt eddig, képes lennék, mindent a feje tetejére állítani, ezzel totál megbántva a szüleimet, akik szerettek 16 éven keresztül. 
