Már egy ideje New Yorkban voltam újra, magam mögött hagyva Svájcot és az ott történteket, viszont Romannel azóta sem sikerült találkoznom. Nem keresett, pedig hallottam, hogy New Yorkban van, de úgy tűnt nagyon haragszik rám, vagy épp meg van sértődve, amit meg is értettem és teljesen jogosnak éreztem. Azt is hallottam, hogy valami van a lábával, de sokat nem tudok sajnos. Tudtam, valahogy még helyre hozható minden, ami elromlott, hiszen szerettük egymást és ezt nem teheti tönkre egy ilyen baklövés. Igaz, hogy ha megmozdítottam volna időben a kisujjam és nem csak a munka körül forogtak volna a gondolataim akkor megmenthettem volna minden atrocitástól, de akkor még én is úgy voltam vele, hogy főljön csak a saját levében, magának kereste a bajt, de már megbántam és ostoroztam magam, amióta csak tudom, hogy nyoma veszett Bernben. Amióta New Yorkban vagyok újra folyamatosan azon járt az eszem, hogy megkeresem, de nem volt bátorságom. Tudtam, ezt nem fog sikerül elsimítani két jó szóval és egy bocsánatkéréssel. Pénzzel sem, de nem is akartam. Nem voltam annyira sekélyes és felszínes, ahogy az érzéseim sem. Ehhez kevés lett volna az anyagiasság, főleg hogy eddig is meg voltak az alacsony életszínvonalukkal, a pénzt pedig mindig megoldották maguknak. Volt egy elképzelésem, de azt mások előtt akartam. Egy helyen, ahol mások előtt tudom kimutatni felé az érzéseim, hogy érezze, van nyomatéka és nem csak a levegőbe jártatom a szám, mások előtt is felvállalom és minden szavam komolyan gondolom, tényleg szeretem és megbántam a hibákat, amiket elkövettem, viszont nem ítélnek el azért, mert két férfi vagyunk és szeretjük egymást, ezért választottam helyszínül egy visszafogott, konszolidált meleg bárt. Nehezen sikerült választani, hisz olyan helyet akartam, ahol nem feltétlen a nyomulós, tipikus köcsög homokosok vannak, hanem tényleg normális, szolid melegek, így nem kis munka volt megtalálni a megfelelő helyszínt, de megtaláltam és erre a címre küldtem Romannek egy meghívót az aláírásommal. Nem mondtam rajta semmi különöset, csak annyit, hogy meg kell beszélnünk a dolgainkat és szeretnék tőle bocsánatot kérni és megbeszélni a kapcsolatunk hova tartását, noha nem feltétlen ez volt a teljes terv, hanem egy nem mindennapi meglepetéssel készültem. Valóban a bocsánat kérés volt a cél, de nem egy hagyományos megbeszéléssel készültem neki.
Minden elő volt készítve, már csak Romannek kellett megjelennie a kért esti időpontban, bár be kellett vallanom, kicsit feszült voltam. Egy függöny mögött álltam, onnan lestem az ajtót, hogy mikor jön. Elegáns fehér szmoking volt rajtam, mely nem olyan régi és kicsit sem kopott darab volt, mint az öltönyeim nagy része, ezt nemrég vettem. Fekete csokornyakkendőt kötöttem mellé, azaz köttettem mellé másokkal, mert csak a sima nyakkendőhöz értettem. Hajam bezseléztem, hogy stabilan tartson egy maradi, kissé jazzes frizura. Leellenőriztem, hogy a zsebemben van-e a legfontosabb ajándékom, ami meg is volt, így annyira már nem is izgultam. Láttam Romant belépni, vártam, hogy nézzen szét, ha akart, igyon, bár arra sokat nem vártam, majd mikor láttam, hogy igyekszik megállapodni intettem a karaokésnak, hogy indítsa el a zenét, én pedig kiléptem a retro stílusú, oszlopos mikrofon elé, majd elkezdtem a meglepetés éneklésemet.
"Régi emlékkönyv, minden lapja rólunk szól. Nézd, benne van sok szép elfelejtett emlék! Nem lapoztam fel, azt hittem, hogy ismerlek jól, És csak ma jöttem rá, mennyi mindent nem tudok rólad még.
Még egyszer válassz engem, bízz meg bennem, És újra ketten álmodunk tovább. Egyszer még lesz egy álmunk s rátalálunk Egymáshoz bújva éjszakákon át."
Énekeltem el az első két versszakot, noha tán még én magam sem gondoltam volna mennyire jó hangom van az efféle dalokhoz. Figyeltem, Romannek milyen reakciói lehetnek, bár, ha esetleg igyekezett volna rejteni, vagy rosszul reagált volna, akkor sem adtam fel, hanem tovább énekeltem a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel és beleéléssel. Mondjuk beleélni magam nem volt nehéz, hiszen pont ezt éreztem.
"Régi emlékkönyv. Látod mennyi titkot rejt? Nézd, itt az első nap és az elso órák! Jött sok-sok őrült év, minden percünk gyorsan telt. Sajnos elmúlt már. Azt hiszem, hogy nem vigyáztam jól rád.
Még egyszer válassz engem, bízz meg bennem, És újra ketten álmodunk tovább. Egyszer még lesz egy álmunk s rátalálunk Egymáshoz bújva éjszakákon át.
Miért hinnénk el, hogy nincs más, csak az emlék? Miért adnánk fel, ha még mást is tehetnénk?"
Benyúltam zsebembe és elővettem a neki szánt szív alakú arany nyakláncot, melynek medálját, ha kinyitotta a jobb oldaliban egy közös képet talált benne rólam és róla. A bal oldali medálrészen már egy családi képet, rólam, róla és a gyerekekről. Hiszen én tényleg komolyan azt hittem lehetünk még egy család. A közönség felett odadobtam neki a színpadról, hogy nézzen bele. Őszintén reméltem, ha nem tudja elkapni, akkor essen puhára, bár úgy tapasztaltam jól ért az elkapáshoz.
Nem tudtam a közönség csak segíteni akart-e vagy sem, de becsatlakoztak a refrén többszöri elénekléséhez, így már kórusban toltuk neki a dalt.
"Még egyszer válassz engem, bízz meg bennem, És újra ketten álmodunk tovább. Egyszer még lesz egy álmunk s rátalálunk Egymáshoz bújva éjszakákon át."
Hetek óta nem láttuk egymást, mióta hazajött. Nem csak mert nem volt rá igazán lehetőségünk, de gyanítom vagy továbbra sem én voltam az első helyen, hanem a munkája, vaagy mert fosott megkeresni. Hogy haragszom-e rá? Az nem kifejezés. Akár meg is ölhettek volna, ő meg csak duzzogott a kis foteljében. A szaros hibbantak miatt eleinte a kölyköket sem láttam. Tele voltam haraggal és nem csak felé. Persze az én hibám is, túl lazán fogtam a nyakörvét. Hagytam, hogy elkanászodjon és ez lett a vége. A kölykök nevelésében sem vagyok túl jó, szóval nem is csodálom, hogy így kisiklottak a dolgok. Hogy miként ráztam le Rowant, inkább hagyjuk is. A lényeg, hogy egy magam oldottam meg azt is. Éppen ezért alaposan meg is lepett a meghívó, nem csak azért, mert tőle jött, hanem, mert olyan helyre szólt, ahová eddig maximum undorral és az oldalamon volt hajlandó megjelenni. Hülye lettem volna kihagyni, mert érdekelt mi vette rá, hogy pont egy ilyen helyen akarjon találkozni. Szóval mikor eljött a nap, a ma már teljesen megszokottá vált öltöny egyikébe bújtam és kitaxiztam a megadott címre. A neon névre pillantva, még mindig nehezemre esett elhinni, hogy ténylegesen ide hívott s nem csak elírta a címet. Mondjuk ebben biztos nem lehettem. Az is lehet csak szórakozik és próbára teszi a türelmem. Mikor beléptem egyből a pult felé sandítottam, noha azért voltak jó néhányan, s ha már bejáratott hely lett volna a számomra, feltűnt volna, hogy valami készülődik, mert mindenki izgatottan gyülekezett a színpadhoz. Az szemet szúrt, hogy a belépésemkor megejtett bemutatkozás után, többen is felfigyeltek rám, mikor elárultam ki vagyok, de mivel manapság annyi szarság történt, hogy már meg sem lepődnék, ha kiderülne, hogy paranoiás is vagyok, így nem foglalkoztam vele. A pultnál nem volt. Szép... Szóval tényleg felültetett. És mit gondol mit fogok itt csinálni? Ez egy melegbár. Találok társaságot... és nem csak pia képében. Kértem italt, gondoltam, talán csak asztalnál van, de csak ide tolja a képét, ha meglát. Nem kellett sokat várnom az italra, de mikor megfordultam sem állt a hátam mögött. De most komolyan, ennek mi értelem volt? Nem sejtettem, hogy mi lesz, bár az feltűnt, hogy érezhetően mindenki tartotta a távolságot. Mintha a homlokomra lenne írva, hogy, van vagy volt valakim. Aztán megszólalt a zene és elhúzódtak a függönyök. Össze is rándultak szemöldökeim, mert már maga a szám is kicsit távol állt a hely jelenlegi stílusától, az pedig, hogy ott fent állt és énekelt annyira zavaros volt, hogy azt hittem csak rosszul látok. Akkor erősödött eme gondolatom, mikor feltűnt, hogy ő engem néz, és úgy mindenki más is, miközben megtartották azt a néhány méternyi távolságot, éppen csak a reflektor fénye nem vakított meg. Nem tudtam eldönteni, ahogy hallgattam, hogy most helyzetbe akar hozni, mint azok az emberek, akik szándékosan nagy felhajtást csinálnak az eljegyzésből, ami miatt az, aki mondjuk már lelépni szándékozott mellőle még véletlenül se mondhasson nemet, vaaagy, komolyan gondolja. Mondjuk ettől függetlenül le a kalappal előtte, hiszen eddig a kezem is félt megfogni, ha emberek közt voltunk, most meg itt minden meleg tudtára adja, hogy dugunk, és még szinte könyörög is, hogy bocsássak meg neki. Még mindig nehéz elhinni, hogy képes volt idáig elmenni. A végén kis mókusból valami... nem tom... nagy mókus lesz belőle. Nem mosolyogtam, de kevésbé neheztelő fejet vágtam, mert hát azért na, lássuk be, megérdemelné, hogy itt hagyjam a francba. Amikor szemet szúrt, hogy a zsebébe nyúlt, ösztönösen nyúltam én is hátra az öltönyöm alatt lévő pisztolyhoz, bár gőzöm sincs miért gondoltam, hogy esetleg ártani akarna... De nem húztam elő, sőt mikor láttam, hogy valami fényes valamit húzott ki zsebéből és felém hajította, el is engedtem és elkaptam a láncot, mivel a másik kezemben ott volt a pohár, amibe még bele sem ittam. Egyik szemöldököm magasba szökve, nyitottam ki tenyerem, mert hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ezt most nekem van valamelyik lányomnak szánta... Kibontottam a medált, és félre húzva szám "mosolyogtam" egyet. Hát persze.. érzelmi zsarolás... nyilván. Milyen kém volna, ha nem szerepelne ez is a listán? Aztán még a sok hülyéje is adta alá a lovat. Remek... Na most mi legyen...? Megbocsássak? Ne bocsássak? Meddig tartana, ha összejönnénk megint? Pár hónap? Egy-két hét? Változna bármi is? Kapok egy csillag nyakláncot is vagy akkor már egy festményen fogunk virítani? Egy fene... de ezúttal meg is nevelem. Megvárom míg mindenki el hallgat, majd kérdőn közbe, mintha azt kérdezném "Kuss van már? Senki többet? Én jövök?". Kifejezetten taszított, ahogy mindenki olvadozva, csillogó szemekkel várta a csodát. Hogy az pontosan mi is lett volna, nem tudom. Felnéztem rá a színpadra, majd letettem poharam egy halk ciccentés közben két ujjam segítségével füttyentettem neki egy hangosat, ami, után lemutattam magam elé, hogy jöjjön le. Nyilván nem mindenki előtt akartam vele beszélni a magánéletbeli dolgainkról, főleg, mert eddig úgy oda volt, ha csak egy ember előtt is nyilvánvalóvá tettem, hogy nézni is csak fél szemmel szabad, de ha valakinek elkóborol a keze, azt úgy tőből le is töröm. Ha lejött - mert én aztán nem mikrofonba fogom vele közölni a tényeket -, közben eltettem a nyakláncot, aztán ránéztem. Még mindig nem mosolyogtam, ahhoz azért még kicsit tekernie kell. Vártam egy kicsit, mielőtt választ adtam volna neki, had görcsöljön még rajta kicsit, meg majd még azután, hogy fog, de végül megszólaltam. - Rendben van. Megbocsájtok. - jelentem ki egy csepp szigorral, semmint örömmel, és folytatom. - De a mai nappal, ettől a perctől fogva nincs többé másodállásban nyomozás, világ végére utazgatás. Csak az egyetemig és vissza, és ha útközben becsapódik egy űrhajó, vagy megjelenik a yeti, te akkor is hazajössz. Ha bárhová máshová akarsz menni, engedélyt kérsz tőlem. Ha azt mondom nem, akkor nem mész el. Ha Ellie falazni próbál neked, vagy bármelyik idióta, megüti a bokáját. A kapcsolatunkra való tekintettel, e perctől fogva nem vagy többé magánnyomozó. Vagy én, vagy bazd meg. Megegyeztünk? - nyújtom a kezem, hogy megpecsételjük a új álláspontunkat, amennyiben hajlandó elfogadni.
Amikor nagy reményekkel telve belevágtam a mai napba még nem sejtettem mi vár rám. Hogy nem lesz minden olyan séta dolog, mint azt én elképzeltem. Naiv voltam, hogy azt hittem Roman csak úgy a nyakamba fog ugrani egy kis ének és egy érzelmes nyaklánc miatt. Természetesen azt is tudtam, hogy nem várhattam el tőle csak úgy, hogy megbocsássa, hogy tétlenül néztem, hogy elviszik a rendőrök és utána tudtomon kívül mindenféle rossz dolgok érik, de én ezekről tényleg nem tudtam akkor semmit. Meg aztán lássuk be, vihar is volt, esélyünk sem volt a keresésére indulni. Nem tehettem semmit. De ezen már kár gondolkodni, kár rágódni, a baj már megtörtént és vezekelnem kell érte. Füttyentett, én pedig engedelmesen az asztalához siettem, hogy megtudjam tőle az ítéletet. Megbocsát, ez ideáig jól hangzik, ám aztán jött a fekete leves. Nincs többé nyomozás, kalandorkodás és nincs többé utazgatás külföldre. Legalábbis nem nélküle, hiszen még dolgoznék a háta mögött. Ez mellbe vágott. Egy ideig köpni-nyelni nem tudtam, még nyál sem termelődött, annyira meglepődtem. Vége az eddigi életemnek. Már amennyiben őt választom. Mert őt akartam választani, ehhez kétség sem fért. De ahhoz tényleg fel kell áldoznom az egyik munkám? Végülis.... megértem őt. A munka miatt hagytam cserben és ezt tényleg őszintén bántam. Lesütöttem szemeim, hogy ne kelljen látnom a mérges, szigorú arcát. Vajon most mennyire gyűlölhet engem? Szeret még, vagy csak szánalomból bocsát meg? Esetleg csak azért, mert itt vannak körülöttünk. Szégyelltem magam, de akkor is vele akartam lenni. Eszembe jutott, hogy utóbb mennyire nehezen tudtam megvédeni Katnisst a terroristától és eszembe jutott a beszélgetés Qadirral. Negyvennégy éves voltam és fiatalabb már nem leszek. Túl vagyok egy rákon és már nem vagyok olyan életerős és harcedzett, mint fénykoromban voltam. Nem vagyok már sem huszonéves, sem harmincas, és teljesen egészséges sem. Ki tudja a dohányzás é a cigarettázás mikor öl meg, vagy teszi tropára a szervezetem. Lehet már nem nekem való ez az élet, hiába vagyok még szellemileg a toppon. Inkább az egyetemi karrieremre kéne koncentrálnom, mintsem erőltetni azt, aminek kárát szenvedte most Roman is. De mit tehetnék? Hiszen akkor sem én kerestem a bajt? Odamentünk, gyilkosság történt, mi pedig belekeveredtünk. Igaz, tettem is róla, hogy belekeveredjünk, nem tudtam nem kotnyeleskedni... De beláttam, az én időm lejárt. Ez már nem az én világom, egy korszaknak le kell zárulnia. Ujjaim összekulcsolva, kezeim combjaim közt pihentetve pillantottam végül felé és bólintottam neki. - Rendben. Megegyeztünk. Az irodámat ráiratom Elijahra és mától ő viszi tovább a nyomozóirodát, én pedig teljes értékű kutatóként és tanárként dolgozom tovább. Vége. Felhagyok a nyomozással... - mondtam és közben azt figyeltem miként reagál. Igazság szerint nem tudtam ezek után mit várhatok tőle. Féltem megfogni a kezét, vagy közel hajolni, megcsókolni, mert nem tudtam miként reagálna rá. Nem akartam, hogy elhúzza a kezét, vagy elhajoljon, inkább nem próbálkoztam, hogy ne kelljen csalódnom. Volt egy olyan érzésem, hogy meg kell még szenvednem érte, hogy megint igazán boldogok legyünk.
Tetszett, hogy ilyen engedelmes. Szeretem, ha valaki szót fogad nekem, és érthető okokból - ahogy most is történt - rosszul viselem, ha nem. De ezúttal, még ha újabb esélyt is adok, minden másként lesz. Nem kerteltem, bár az első mondat előtt hagytam kicsit kínlódni. Utána már magától kínlódott, ahogy előadtam feltételeim és azok fontosságát. Mondja bárki, hogy igazságtalan vagyok, de ne feledjük, hogy az, hogy itt vagyok sem neki köszönhető. Erre nincs semmilyen kifogás. Az igazság az, hogy a munkát választotta helyettem, és jelenleg azt gondolom, legközelebb is megtenné. Szóval szükségszerű volt néhány új, számára kényelmetlen szabály. Tétovázott is, de nem azért, mert ne tudta volna a választ, hanem, mert röpke pillanatok alatt kellett lemondani eddigi életéről. Rábólintott, bár a kezét nem nyújtotta. Hogy félte-e vagy csak szimplán nem mert őszintébb lenni, nem tudom, de így szokás ez, nem? Még az ő köreikben is. - Nyújtsd már a kezed. - szólok rá, csak egy hangyányit türelmetlenül, mert a frász se akarja hallgatni majd a következő baklövésénél, hogy én fogattam meg vele a kezem. Mennyivel kevesebb lett az önbizalma, már koránt sem olyan lelkes és jókedvű. Egy ideig biztos úgy fogja érezni magát, hogy el lesz nyomva, mert... el is lesz nyomva, de idővel belátja, hogy a kapcsolat áldozatokkal jár, és nem csak az egyik oldalról. Jó, most ne kezdjünk el rákontrázni, hogy én mit áldoztam fel... Új esélyt adtam neki, ez épp elég áldozat a részemről. Az meg, hogy megbíztam benne... hülye voltam. Többet nem fordul elő. Ha kezet nyújtott végül, kezet ráztunk. Bízom benne, hogy így tett, más különben csak kihúzta a gyufát. Szóval végül elengedtem a kezét és kitolva magam alól a széket, felkeltem, hogy mellé lépjek és bár a zselé miatt hajába nem tudtam úgy beletúrni - hogy volt képes elvenni ezt az örömöm?! - ha felnézett nem is volt rá szükség, mert akkor is lehajoltam, hogy megcsókolhassam. Nem kezdtem el kibontogatni a ruhájából, még is csak egy bárban vagyunk rengeteg emberrel körbe véve, de azért nyakán végig cirógattam. Hosszabb volt a csók, én legalábbis annak terveztem, s míg tartott, ki sem nyitottam szemeim. Utána is csak lassan, ahogy végül a szemeibe néztem. - Szeretlek Julian. - feleltem ajkainak és lassan felegyenesedtem tőle. - Gyere, a pultnál előbb töltik újra a poharainkat. - nyúltam a karja alá, hogy felsegítsem, mert jó lenne már elvegyülni, de ez csak úgy megy, ha eltűnünk a tömegben, ami viszont a pultnál szokott lenni. Ha jött velem - mondjuk miért ne tette volna? - menet közben átkaroltam a derekát, bár csak annyira vontam közelebb magamhoz, nehogy kigáncsoljuk egymást. Faszán néztünk volna ki, ha józanul padlót fogunk. - Jól áll neked ez az öltöny. És a masni is. - jegyeztem meg útközben, bár mosoly most sem járt mellé, de ettől függetlenül tényleg így gondoltam. Aztán beültünk a pulthoz és rendeltünk italokat. Úgy terveztem, hogy ma már csak szimplán leisszuk magunk, de úgy, hogy hazafelé az utat végig rókázzuk, aztán majd... kialakul valahogy a többi. - Versenyezzünk. Aki tovább bírja a piálást, az kérhet valamit a másiktól... bármit... - emelem meg az egyik kis poharat, amibe tudja fene mit töltöttek. Én ettem mielőtt idejöttem, szóval nem aggódom. Na de ő evett e a nagy felkészülések közepette? Mondjuk sokat találgatni nem kell, hogy én vajon mit akarok, de gondoltam megadom annak esélyét, hogy elhiggye, hogy le tud győzni.
Biztosan nehéz volt. Nekem is nehéz lett volna megbocsátani egy bajtársnak, hogy cserben hagyott. Legyünk őszinték, önző ember voltam egy szinten, mert azt vártam tőle, hogy nekem mindent elnézzen a szerelmünk miatt míg én lehet nem lettem volna képes ezt elnézni neki, de azt gondolom minden ember keze egy kicsit saját maga felé hajlik. Mind igyekszünk a magunk boldogságát, elégedettségét, kényelmét nézni, így az vesse rám az első követ, aki nem így cselekedne. Mindenki nézzen magába és úgy mondja, hogy nem így cselekedett volna. Nehéz volt lemondanom egykori életemről, de érte megteszem. Nekem ér annyit a szerelmünk, a közös jövőnk, hogy ha ő megbocsátott, ezt bevállaljam érte. Ő is hoz áldozatokat... mert hoz, szerintem hoz, és ha ez kell a jövőnkhöz, akkor megteszem. Úgyis... ki vagyok öregedve? Lehet ezt így mondani negyvennégy évesen? Kérésének eleget téve megfogtam a kezét. Kezet ráztunk, az alku megköttetett, én pedig eleget fogok neki tenni. Eleget kell tennem, hiszen a párkapcsolatom múlik rajta. Végre jött a csók. A csók, ami megnyugtatott, hogy helyes döntéseket hoztam. Megérte eljönnöm ide, felvállalni más melegek előtt a másságom, a szerelemem, énekelnem, ajándékot hoznom és beáldoznom az imádott állásom, mert sikerült megmentenem - megmentenünk - a jövőnket, melyről tudtam, hogy lehet szép és hibátlan, csak nekem is tudnom kell uralkodnom magamon. Nehéz lesz, de majd igyekszem a fenekemen maradni. Lehunytam szemeim, balommal átkaroltam derekánál, jobbommal arcát simogattam végig nyugodt lélekkel, ellazulva élvezve a csókot, melyhez már túl régóta nem volt szerencsém. Hosszú csók volt, pont, amilyenre most szükségem volt. Szeret, még mindig szeret, pedig alaposan kitoltam vele. És éreztem, hogy komolyan gondolja. - Én is szeretlek. Tán el sem tudod képzelni mennyire örülök, hogy nem hagysz el... Tudom, most nehezen leszel képes nekem hinni, de ígérem, hogy többé nem csalódsz bennem - motyogtam félénken, mert rosszul esett most új ígéretet tennem neki, amikor éppen hite vesztett, de ki kellett mondanom. Azt szeretném, ha újra hinne bennem. Tarkóját simogatva hajtottam fejem mellkasára és pihentettem ott egészen addig, míg ki nem adta utasításba, hogy ivás idő. Kedvemre való program volt, de valahogy most nem vágytam rá, hogy részegre igyam magam. Szerettem volna józan maradni és élvezni, hogy velem van és újra boldognak érezhetem magam vele. Hiába volt ajánlata vonzó, jól hangzó, nem kértem volna, hogy engedjen tovább dolgozni, mert a munkám okozta a kapcsolatunk majdnem összeomlását, nem rizikóznám meg, hogy ez még egyszer megtörténjen. Ráadásul... ez volt a békénk, a megbocsátás záloga. Nem lenne pofám azt kérni, hogy oldozzon fel alóla. De hát akkor mit kérjek? Tudtam jól. - Bármit? - pillantottam felé, a pultnál ülve. Lehajtottam fejem, a poharam néztem, majd bárgyú, már-már elesett mosollyal pillantottam rá vissza. - Ha bármit kérhetek, az-az, hogy újra lássak tőled egy mosolyt... nem nagy kérés, de nekem sokat jelentene most.
Azt mondja szeret. Gondolom. Mint egy kocka cukrot a kávéban. Jó az úgy, de ha már nincs idő meginni, akkor úgy is hagyjuk kihűlni a francba. Bár a viszonzása őszintének hatott és nagyon, nagyon finomnak. Azt viszont elképzelni sem tudom, hogy ennek hiányában még is miért kínlódik ennyit a kapcsolatunk megmentésével. Jóképű, simán találna magának nőt vagy férfit. Gazdagabbat is. Papucsabbat is. Nah mindegy, teszünk egy próbát, aztán max csalódunk egymásban. Megint. Átmentünk a pulthoz, mert asztalhoz rendelni egy örökké valóság, hiába virít itt nekünk hófehérben. Ellenben a pultnál, kénytelenek figyelni ránk. Innen még úgy sem tiltottak ki... Kértünk italt s míg az kiérkezett, gondoltam ösztönzöm egy kicsit, így felajánlottam, hogy kérhet bármit, ha nyer. Mondjuk segg részegen túl sokat nem várhatunk majd el a másiktól, de nem is igazán ez a lényege. Azt hittem bepróbálkozik majd a friss alkunk lazításában, de nem. Mondjuk én sem hagytam volna magam, max hozzátettem volna, hogy még mindig meggondolhatja magát, legalább tudni fogom, hogy az előzőleg tett ígérete az asztalnál is csak mézes madzag volt. De nem tette. Oly annyira nem, hogy a kérését hallva még nekem támadt bűntudatom, amiért én egészen "mély" dolgot kértem volna tőle. Remek... Egyre inkább úgy érzem, hogy rajtam gyakorolja az érzelmi zsarolást. Bólintottam. De azért kapd be, Julian... Aztán koccintottunk, vagy megemeltük poharaink, mindegy, a lényeg, hogy elkezdtük sorozni a poharakat. Az első néhány pohár simán le is ment, bár azt hittem több lelkesedéssel és liter számra fogja lehajtani a piát. Kevertük az italokat, szinte mindenből lett öntve, ha nem is egyszerre, szóval, mikor olyan poharat kaptam, amiben volt egy vékony szelet eper, a szénsavas koktélt legurítottam, majd felé fordulva, kezem tarkójára simítva közel hajoltam hozzá és ajkaira tapadva nyelvem az eperrel együtt átdugtam. Onnantól meg aztán nem volt megállj. Az első csak egy epres, nyelves csók volt, a következő pohár után, már a combjaira markolva toltam le majdnem a torkán a nyelvem. Egy újabb pohár, egy újabb csók. Akkor már fel is álltam a bár székről és a derekánál átkarolva csókoltam hosszan, még ha kisebb szüneteket is beiktatva. Magamhoz ölelve tartottam derekánál, de olyan mohón faltam ajkait, hogy így is majdnem letoltuk a mögötte lévő ülőt a székéről. Az utána lévő pohárt letudva, már nem is öleltem, inkább drága öltönyébe markoltam. A sokadik, hevesebbik és nem igazán diszkrét csókot követően még az egyik pultos csávó is odajött, hogy szóljon, azért, ha lehet, ne itt essünk egymásnak, de én jobbára csak valami szöszmötölést hallottam tőle oldalról, szemeim úgy is csukva voltak, miközben úgy faltam ajkait, mint, aki ezekben a percekben próbálná pótolni, amit eddig nem kapott meg. Ez még valahol így is van, de mivel alapvetően is elég telhetetlen vagyok... örüljenek, hogy nem vágtam fel a pultra. A sokadik köhintés után nyúltam ki kezemmel a pult fölött és löktem egy randomot a fickón, aki a váratlan mozdulattól, kis híján leverte a mögötte lévő üvegeket és poharakat. A kis incidens viszont többeknek feltűnt, köztük még néhány felszolgálónak és biztiőrnek is. Ami jár, az jár, csak éppen ők nem gondolták így. Félfüllel, azért készenlétben hallgatóztam, mikor akarnak közbe lépni, s mielőtt túl közel jöttek volna, kikaptam pisztolyom és az egyik őrre fogtam. Persze egyből mindenki hátra hökkölt, és kisebb pánik tört a közelünk. Egyenlőre. Még ki is biztosítottam, hogy jelezzem, nem viccelek. Közben meg szünet nélkül hol továbbra is Julian ajkai közt jártam, hol a nyakát kezdtem már csókolgatni, miközben fél kézzel még mindig őt öleltem. Persze a dolgozók tőle is várták a megoldást, ha már ide hívott. - Nyertél, te sátánfajzat... - duruzslom a fülébe, ami bele is harapok, de addigra már szélesen el is mosolyodva.
Mennyi is? Legalább tizennyolc évet töltöttem katonaként, nemzetbiztonsági ügynökként és kalandor magánnyomozóként. Hogy ebből melyik hány év volt azt most hagyjuk. Sok ez így összesen is. Én azt hittem tizennyolc év szolgálati év alatt már elég sok mindent láttam és tapasztaltam az életben, hogy semmi ne tudjon meglepni, de úgy tűnt tévedtem, mert még mindig tud nekem meglepetést okozni az élet. Pedig én azt hittem Romant is ismerem annyira, hogy ne tudjon már sok kellemetlen meglepetés érni, de úgy tűnt ez nem így van és alaposabban résen kell lennem, ha el akarom kerülni az olyan szituációkat, mint, amik a ma este folyamán értek. A külső szemlélők és Roman számára talán úgy tűnhetett, hogy, amit teszek az érzelmi zsarolás. Pedig nem az. Jó, annak is jó lenne és tán tudat alatt annak is szánom, de én tényleg szeretem Romant és semmiképpen sem akartam elveszteni őt. És tényleg sokat jelentett volna nekem az a mosoly. Mikor az ivótorna elindult - én nem nagyon tepertem - még nem sejtettem, hogy milyen lavina fog elindulni, ami talán börtönnel végződhet. Minden csak egy ártatlan fogadásnak indult, amihez az italon át vezetett az út. Nem mondom, volt bennem némi rossz előérzet, hiszen tudtam, milyen gyökér tud lenni ha iszik, vagy ha mérges, de még bizakodó voltam és ugyan aggodalmaskodva, de igyekeztem én is inni. Az epres nyelves csók még jó érzés is volt. Két csók között elrágtam és lenyeltem azt az epret, sőt, még akkor sem volt bennem semmi rossz előérzet, mikor a combomra markolt és még hevesebb lett. Gondoltam biztos így működik nála a békülés, hiszen alsó hangon két hét tuti kiesett az életünkből, sőt, több is, én pedig tudtam, hogy neki mennyire fontos a testi kapcsolat, szóval... Régóta nem csókolóztunk és egymáshoz sem értünk, érthető volt, ha ennyire vágyott rá, főleg, hogy mégis csak Julian Carterről beszéltünk, ha szabadott magamat magasztalnom. Nekem is hiányzott már, jó lett volna otthon a meleg szobában összebújni kicsit és megfeledkezni a sok kellemetlenségről. Átöleltem, a nyakánál cirógattam, arcát simogatva csókoltam és kapaszkodtam belé, hogy kiélvezhessem a viszont látást, a békülést. Lehet nem kellett volna adnom alá a lovat? Sőt, utólag belegondolva lehet jobb lett volna a négy fal közé haza hívni őt... Az első intő jel akkor jött, amikor már majdnem közel jártunk ahhoz, hogy vetkőztessen engem, amit kicsit már én is soknak éreztem, mégis csak egy bárban voltunk, de igyekeztem nem szólni semmit, pedig illett volna. De bíztam benne, hogy még észhez fog térni és leáll magától is. Hát nem. Ott már éreztem, hogy a pia a fejébe szállt, főleg, mikor figyelmen kívül hagyta a vendégek és alkalmazottak figyelmeztetését, kérését, hogy jó lenne, ha vissza fogná magát. Ez volt a második intő jel, itt már nekem is illett volna rászólnom, de nem akartam elrontani az örömét és attól tartottam magam alatt vághatom a fát, ha most fellépek ellene, hogy fogja vissza magát. Csak megjön az esze és leáll, vagy mondja majd, hogy menjünk haza és bújjunk ágyba. A harmadik intő jel volt, hogy itt bizony nagy baj lesz, amikor már a biztonsági őrök is elindultak felénk rendet tenni. Negyedik intő jel nem volt, a baj már megszületett, amikor feltűnt Roman kezében a pisztoly. Szinte elsápadtam és elképzelni sem tudtam mit kereshet nála lőfegyver egy meleg bárban. Őszintén reméltem, nem engem akart lelőni vadkacsának, ha balul sül el az este. Igaz, ha jobban belegondoltam annak, aki velem lóg, nem árt ha van két pisztolya, zárfeltörő készlete és golyóálló mellénye, nameg egy bokszer a zsebébe. Sose tudni mikor kerülünk sorozatgyilkosok és terroristák kereszttüzébe, de még ezek ellenére sem éreztem azt, hogy ez kéne ide. Jó lett volna, ha mihamarabb elteszi. Most már eléggé feszélyezve éreztem magam, gombóc volt a torkomba, de magamra erőltettem egy mosolyt én is és azon gondolkodtam mit kéne kitalálnom, hogy a kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon. Az én kertemben legalábbis, mert a szomszédét nyugodtan megeheti, csak én járjak valahogy jól ebben a helyzetben és lehetőleg senki se sérüljön meg. Egy kocsmai verekedés után még letenném érte az óvadékot, de itt fegyveres lövöldözés után aligha lesz óvadék, egyenesen a börtön, aztán tényleg hívogathatok mindenféle vezetőt és minisztert, szenátort, hogy tegyenek valamit, hogy kihozzák a börtönből, mert amúgy ártatlan. A végén még kiutasítanak minket az államokból is. Kényelmetlen volt a helyzet, igyekeztem magamra irányítani a figyelmét, leplezni idegességem és elérni, hogy csak velem foglalkozzon, rám figyeljen, szemeimbe, ajkaimra és nyakamra koncentráljon, közben háta mögött kezemmel jelezni az embereknek, hogy ne csináljanak semmi hülyeséget, lehetőleg maradjanak távolt, mert ez dilis most.
Azt gondolom nem csak én nem számítottam rá, hogy az estém ilyen őrült fordulatot vesz, hanem Horatio és Carver is arra számítottak ma már nem érheti őket semmi rossz. Este volt már, a Presbyter kórházból mentek vissza a rendőrségre, miután beszéltek egy áldozattal, aki kis híján meghalt egy lövöldözésben, így mikor megszólalt a rádió a kocsiban még nem sejtették mibe cseppennek. "Fegyveres konfliktus és lehetséges túszejtés a Nova Gay Barban." Egy fegyveres pasas és annak vélhetően szeretője. Akkor ott sem Horatio, sem Carver nem gondolta, hogy kikkel fognak találkozni, de lássuk be, mi sem számoltunk rájuk. Ők voltak a legközelebb a helyszínhez, ráadásul az ünnepek miatt - főleg a lopások miatt - most elég sok rendőr más esetekkel van elfoglalva, lévén, hogy télen a hajléktalanokkal is sok gond van. Betörések, halálra fagyások, rablások, stb.
Mikor az ajtó kivágódott és a két rendőr belépett pisztollyal a kezükben alig akartam hinni a szemeimnek. De ők sem. - Na már megint maguk? - kérdezték szinte egyszerre, de láthatóan Carver volt jobban meglepve. Bizonyára abban bízott itt New Yorkban soha többé nem kell látnia minket és örökre maga mögött hagyhatja azt az őrületet, amiben Svájcban része volt. Hát nem. - Hemlock, mi ütött már megint magába? Tegye le azt a pisztolyt és húzzon már haza a gyerekeihez! - morgott rá Horatio kelletlenül, bár minden vágya volt, hogy csináljon most valami hülyeséget, amiért aztán jó időre rácsok mögé csukhatja, én pedig nyeltem egy nagyot. Jól tudtam, Roman gyógyszere hamar elgurul, nekem pedig nem hiányzott, hogy itt is legyen még egy rendőrségi ügye. Bár ez talán elkerülhetetlen lesz most... bízom benne, ha lelépünk, Horatio elengedi az esetet. Azt is tudtam, Roman mindkettőjüket utálja és attól tartottam még képes lesz itt lövöldözni. Ha csak egyikük vállát is meglövi, akkor a másik biztosan rá fog lőni, azt pedig el kellett kerülni. Már ha nem ők lőnek előbb, ha látják a ravaszon remegni az ujját. Csak egy dolgot tehettem és mindenki ezzel jár a legjobban. - Tűnjünk el innen! - veregettem vállon és megrántottam a pult felé. Ha jött, berohantam vele az italraktárba, ott egy jól irányzott rúgással kinyitottam az áruátvevő ajtót és kirohantam vele a szabad ég alá, hogy lerázzuk a zsarukat.
Megjegyzem akkora állat nem lettem volna, hogy nyilvános pornóba fullasszam a békülésünket, de gondoltam elő-előjátéknak tökéletesen megfelel, ha csak a szájával foglalatoskodom. Jobbára. Aztán, ha necces is volna a haza út, max elintézzük a mosdóban. Gondoltam értékelni fogja, hogy nem egyből a sliccével babrálok, de a dolgok - főleg miattam, így utólag én is belátom - elfajultak. Egy dolog, hogy ki találok valami, és megint más, ha ezt az alkohol és az ösztöneim "kicsit" átírják. Oké, jó, én vagyok a rossz, mert mindketten tudtuk, hogy hová vezet a pia nálam, és hát... ugyanez van akkor is, ha a szextől fosztanak meg. Zavart, hogy a felszolgáló ahelyett, hogy a többi vendéget szolgálta volna ki, inkább minket baszogatott. Zavart, hogy ebből ekkora ügyet kellett csinálni, miközben csak egyszerűen csak megszeretgettem Juliant hozzám képest elég szolidan. Szóval a közeledő őrökre már kénytelen voltam pisztolyt fogni, és kicsit sem komolytalanra véve a dolgot, még ki is biztosítottam. Ha itt most valaki közbe avatkozik, homlokon nyomom egy golyóval az tuti. Úgy éreztem Julian se gondolja másképp, mert már előtte is lelkesen vetette bele magát a csók csatába, hát még mikor előkerült a pisztoly. Nem tudtam, hogy figyelem elterelésnek szánja. Ha kérdezte volna bárki, Cale miatt volt nálam a pisztoly, hisz ez még csak nem is akkora hazugság. Valójában azonban Rowan adta. Azt hittem Julian csak hízeleg és ténylegesen azért kínálja fel magát, mert ő is kanos és élvezi. - Szeretlek, bébi. - harapdáltam végig nyakát apró harapásokkal, míg a füléhez érve bele nem haraptam a fülcimpájába. Lehet, hogy pár másodpercre, míg le kötött a kölnitől illatos bőre, nem figyeltem a körülöttünk lévőkre, de fél füllel azért rájuk is igyekeztem ügyelni és a pisztolyt sem engedtem le, noha néha-néha majdnem így volt, ahogy elmerültem a nyakának édesgetésébe. Lett volna rá némi esély - de szerintem nagyon nagyon kevéske - hogy idővel elfáradt volna a kezem és leengedtem volna a pisztolyt, de a két kotnyeles alaposan felébresztette szemtelen és vad énem. Hát még mikor ráébredtem, hogy nem csak Horatio és esetleg társa van itt, hanem a kis majom is. Julian a párom, ez nyilvánvaló, hiszen nem rég kötöttük meg az alkunk kapcsolatunkra való tekintettel, de... attól még csipázom a kis makit, és továbbra is tartom magam ahhoz, hogy volt valami közünk egymáshoz és, hogy most is lehetne, ha beadná derekát. Vagy a hátsóját... Ami meg a másikat illeti, vele is jóban lehetnénk, ha hajlandó lenne térdre ereszkedni, hátul össze kulcsolni kezeit és kinyitni a száját jóóó nagyra, ahogy szokta. Felhagytam Julian csókolgatásával, és helyette oldalt fordítva arcom, ráérősen dörgöltem enyémet az övéhez, mint egy lusta macska, miközben arca árnyékából Carverre néztem, mint egy éppen prédáját méregető tigris. Horatio megszólalására azonba lassan az őrről rá irányítottam a pisztolyt. - Nem. - feleltem Juliannek, de továbbra is a másik kettőt figyelve, mert jelenleg nagyobb gondot okoztak volna, mint a fegyvertelen őrök. Juliant pedig jobban átkaroltam derekánál eddig is ölelő karommal, nehogy elmenjen. Előbb játszunk. - Leengedem a fegyvert. - válaszoltam oda nekik, érthetőbb módon hangosabban, hogy hallják. - De csak egy feltétellel. - tettem hozzá, majd jött egy kis hatásszünet, amíg végig nyalva ajkaimon elgondolkodtam mit akarok tőlük, de főleg Carvert kémlelve. Nem akartam nagy dolgot, hogyha rá vágnák, hogy nem, akkor betojjanak a vendégek, hogy képesek lennének megöletni akárkit, csak, mert nem... stb. - Választhattok. - figyelmeztettem őket, minden bizonnyal pedig már tudták, hogy valami kínos és rendszerint hülyeséggel fogok előállni. - Kérek egyikőtöktől egy nyelves csókot. De nem olyan gyorsan lerázósat, hanem olyat, mintha az élete múlna rajta. - vigyorodtam el, hol egyikre, hol másikra nézve. Valaki áldozza be magát a jó ügy érdekében, hah? - Ne aggódj, kis mókus, nálad jobban úgy sem csókol egyik sem. Ez tuti... - jegyzem meg halkan Juliannek, miközben még mindig őket fürkészem. - Mert ha nem, akkor lehet lelövök valakit a picsába... - teszem hozzá, hogy ne is én kerüljek a vendégek kereszttüzébe, hanem ők. - Na lássuk kiben van elég bátorság? De előre szólok, egy rossz mozdulat, sunyiskodás és még azelőtt lelövök valakit, mielőtt kicsavarhatná a kezemből a fegyvert. Amúgy sem hiszem, hogy bármelyikőtök is erősebb volna. - forgatom szemeim mosolyogva. - Te szerintem enni se eszel rendesen. - bököm oda Carvernek. - Te pedig szerintem életedbe nem láttál még konditermet... - pillantok róla Horatiora. Szerintem laposabb a hasa, mint Juliané, bár ő mondjuk tudtommal kondizik is.
Én tényleg próbáltam erős maradni, tényleg igyekeztem tartani magam, még jelzéseket is adtam le másoknak, hogy maradjanak a seggükön, de elvesztettem a fejem. Ahogy a nyakam harapdálta, a fülem... szégyelltem magam, de megkívántam őt és eleresztettem egy-egy sóhajt, épp csak annyira tudtam parancsolni magamnak, hogy ennél jobban ne adjam át magam a helyzetnek. Csak élveztem, de igyekeztem nem részese lenni, nem jobban alá adni a lovat, pedig egyre jobban felizgatott és már épp ott tartottam volna, hogy az "én is szeretlek" után becsatlakozzak, de mire nyakához hajoltam volna ránk tört a rendőrség. Lélekben hálát adtam Horationak és a hadnagynak, hogy időben jöttek, mert lehet, beláthatatlan következményekkel járt volna, ha mi itt ebben jobban elmerülünk, bár ezt ki nem mondtam. Menekülni akartam volna, húzni őt is, de hajthatatlan volt, így kénytelen voltam maradni és részt venni ebben az őrültségben. Roman szavait hallva teljesen elképedtem. - Hé, mégis mi ütött beléd? Itt vagyok... - feleltem nem csak féltékenyen, de azért lélekben félve is, hogy mi lesz itt. Szavai nem nyugtattak meg. Az egy dolog, hogy nem csókolnak nálam jobban, de mégis... és ő mit szólna hozzá, ha ez fordítva történne? Ha én akarnék mással csókolódzni, ráadásul előtte. A döbbenetem és elképedésem csak fokozódott, mikor emberek lelövéséről kezdett beszélni. Meghülyült? Ezt ő sem gondolhatja komolyan. Biztos nem tenne ilyet. Tuti nem lőne le senkit csak úgy. Drogos volt, alkesz, de nem gyilkos. Azzal nyugtattam magam, hogy csak szemétkedik, csak őket akarja húzni, kellemetlen helyzetbe hozni, csak szokásához híven köcsög és meg akarja őket alázni. Nagyon reméltem nem fog eldurvulni a helyzet. Vagy valami fura drog hatása alatt áll és azért ilyen? - Én mondom, ez bolond... - morogta Carver. - Már Svájcban is ilyen hülye volt. Azt hiszi valaki más vagyok, mint, aki vagyok és, hogy mi dugtunk... - motyogta Horationak, majd Roman felé fordult. - Hé, Hemlock. Maga hallucinál. Kérem. Tegye le a fegyvert és menjen el egy orvoshoz. Én nem az vagyok, akinek hisz engem. Mi még sose találkoztunk, akkor láttam magát először ott a panzióban. Miért nem hisz nekem? Láttam Horation, hogy erőteljesen kezdi megkérdőjelezni az élet értelmét és az emberiség szerepét a világban. Főleg Roman szerepét. Leengedte a pisztolyt és visszatette tokjába. - Értem. Akkor lássuk! - mondta és Carver döbbenetére levette zakóját, melyeket elegánsan, gondosan a fogasra akasztott és ingét, melyet félbe hajtva a zakóra tett, mintha sál lenne. Már csak egy ujjatlan trikó volt rajta. Neki is voltak azért bicepszei, ha nem is volt olyan king-kong típus és ha levette volna a trikót, még kocka hasa is lenne, ha nem is olyan látványos és kidolgozott, mint mondjuk Romané lenne. Járt edzeni, igen is szokott kondizni és próbálja magát formában tartani. Nem ő volt az NYPD legkigyúrtabb nyomozója, de voltak izmai. - Mit művel, Sinclair? - kérdezte döbbenten, szinte sokkot kapva. - Megmutatom ennek a fajankónak, hogy én is vagyok olyan erős, mint ő. - felelte a hadnagynak. - Tegye el a pisztolyt és verekedjünk meg. Ha annyira nagyra van magával, mutassa meg, mit tud. A felügyelő tudta jól, hogy bár volt esélye ellene, de alul is maradhat, ám büszkesége nehezen viselte, hogy Roman minden alkalommal, ha találkoznak beszól neki és megalázza, vagy alá becsüli őt. Egyszer az életben szerette volna alaposan móresre tanítani és ennek legjobb módja, ha bebizonyítja, hogy téved. Talán ha most leveri őt, legközelebb több tiszteletet kap tőle. Levette volna a trikót is, de mégis csak egy meleg bárban voltak, voltak határok. Ráadásul Romant sem szerette volna örvendeztetni azzal, hogy ennél is jobban vetkőzik neki. Kezdtem azt érezni, hogy ebben az egész bagázsban én vagyok az egyedüli normális lény. És egyben kezdtem magam elveszett hercegnőnek is érezni, akinek a lovagja éppen most megy harcba a sárkány fiával...
Ahhoz képest, amilyen kis szégyenlős és visszafogott volt eleinte Julian, igen hamar és nagyot változott, mióta velem van. A kihagyott idők ellenére is. Csak egy kis csók csatát terveztem, meg-meg fűszerezve egy kis ezzel, egy kis azzal. De az őszinte sóhajai a fülem mellett és a kellően pozitív reakciói a bőrének babusgatására engem is arra ösztönzött, hogy fokozhatjuk még ezt. Pontosabban, hogy fokoznunk kell. Még mindig olyan nekem az illata és a hangja is, mint a macskáknak a macskamenta. Aki ismer, pontosan tudja, hogy ez innentől még csak nem is teljesen az én hibám. Erotika közben megzavarni engem, olyan, mint a hetekig éhező kutya táljába nyúlni, miközben zabál. A két lüke megjelenése pedig csak fokozta a feszkót. Legalább is eleinte, mert hamar megláttam bennük a lehetőségeket. - Ne parázz, gyáva féreg mindkettő, elég rájuk nézni... Csak piszkálom őket... Téged legalább rá tudtalak venni anno, de ezeket... - pillantottam Julianre, borgőzös tekintettel, szélesen mosolyogva, mert az említésére fel is idéződött a pillanat, ahol csalással nyertem fogadást, ő pedig nem csak, hogy megtagadta, de még rá is kontrázott. - Már abban a percben tudtam, hogy mi egymásnak lettünk teremtve... ezért is szálltam rád ezerrel. - vált mosolyom vigyorrá közben és adtam neki egy eszkimó puszit is a végén, mielőtt nagyon megorrolna rám. Tettem egy ajánlatott, de láthatóan nem voltak tőle elragadtatva, ezért gondolván, hogy egy kicsit húzva az agyukat, tovább alázom mindkettőt. Őszintén szólva azt hittem Carver lesz, aki végül beadja a derekát... bíztam benne, de betojibb, mint, amire emlékszem. A motyogásából semmit sem értettem, de az nyilvánvaló volt, hogy még mindig tagadja. - Mert egy kamu gép vagy, Braxie. Mindig is az voltál... egy beszari kamu gép. - felem egyszerűen, és megfejelném már ennél cifrábbakkal is, hátha kihozom sodrából, de végül Horatio lesz az, aki nem csak lépésre szánja el magát, de... na ő aztán tudja, hogy kell felkelteni Hemlock papa figyelmét... Először nem értettem mire fel csinálja, amit csinál, másodszorra pedig nem is nagyon érdekelt, mert elhúzódva Julian arcától figyeltem érdeklődve, ahogy lekerül róla a zakó, aztán az ing és végül... ennyi? A másik kérdésére a nyomozóra néztem, majd ismételten kíváncsi fejjel vissza pillantottam Horatiora hallgatva a válaszát. Meg kell hagyni, mégha nem is csókról van szó, rendesen felkeltette érdeklődésem, vigyorom sem tudtam elrejteni. Legutóbb szinte önként nyújtotta az arcát a pofonért, most meg... milyen kis tökös lett. És lám, mégsem olyan kis vézna kölyök, mint, amilyennek először gondoltam. Végig is nyalok szám szélén, ahogy eleresztem Juliant és felállok a székről. Elteszem a helyére a pisztolyt és mégha kissé ügyetlenül is - azért még is csak pia versenyeztünk... - de kiléptem a bár székektől. - Látom még mindig nagyon neheztelsz a pofon miatt... Pedig tudod, hogy megérdemelted. - néztem rá, nem mosolyogva, de érezhetően jól szórakozva a dolgon. Ami pedig a közönséget illeti, látván, hogy ténylegesen harcba fog torkollani a dolog, többen is tettek egy lépést hátra. Mintha ez bárkit is megvédene... ezek még nem tudják, hogy hobbim a fakabátok hajigálása... Nem hiszem, hogy sokáig tartana a pofozkodás, de a kényelem miatt, s mert drága volt az öltöny, én is leveszem, hogy a pultra hajítsam, bár az ingem marad, mert van rajta még egy mellény is. De az ingujjait azért feltűröm. - Azt hittem a rendőrségen mindenki töketlen... - teszem még hozzá, ahogy kicsit közelebb megyek. Nem mondom, hogy néha nem látok belőle kettőt, de nem vagyok segg részeg. - Megengedem, hogy te vidd be az első ütést... már biztosan régóta viszket a tenyered miatta... te zsernyákok gyöngyszeme... - hé, így legalább nem engem büntetnek majd meg, hisz ő kezdeményezett. Engem nem zavar, de hogy ez tuti nem legális az is biztos. Viszont attól még... elég tökös...
Ember legyen a talpán, aki érti mi történik itt. Persze, hogy paráztam, hiszen mégis csak stukkerrel hadonászik és kikezdett két rendőrrel. Ráadásul az egyik régi ismerősöm, a másik meg új és tudtam, egyik sem zárta őt a szívébe. Mondjuk engem sem túlzottan. Szavai nem mondom, hogy nem estek jól, mert hát azért édes volt és jó volt tudni, hogy már az első perctől fogva érezte, hogy minket egymásnak szánt az ég, de a szép gondolatot erősen beárnyékolta a helyzet sötét függönye, mely csak rosszabbodni látszott. Mikor Carverrel kezdett kiabálni semmit nem értettem belőle. Milyen Braxie? Ez Carver. Mennyit ivott? És mit? Hülye voltam, hogy nem figyeltem és nem szóltam rá időbe, hogy hagyja abba. - Nem kamuzok és nem vagyok beszari, maga elitta és eldrogozta az agyát! - kiabált vissza Carver, én pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy hülyékkel vagyok körülvéve. Ez nem történhet meg. Biztos csak rossz álom. Vagy a cigimbe volt valami. A helyzet még jobban fokozódott, amikor a felügyelő nekivetkőzött egy jó kis bunyónak, ami őszintén meglepett, mert még nekem sem volt alkalmam verekedni látni. Az öltöny csalóka volt, nem is gondoltam volna, hogy ilyen bicepsze van. Akkor milyen lehet a hasa? Tudtam, hogy jár edzeni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen komolyan is veszi. Lőni már láttam, az tudom, hogy elég jól megy neki. Azért örültem volna, ha nem ilyen szituációban látom verekedni. Roman meg még bele is megy... ezek bolondok. Horatio érzéketlen tekintettel nézett felé, mikor az beszólt neki újfent. - Neheztelni is fogok. De most majd egyenlítünk. Felvont szemöldökkel méregette Romant, majd az embereket figyelte, akik hátrébb húzódtak, noha nem ők voltak a célpontjaik, hanem egymás. Türelmesen kivárta, hogy bunyó partnere is nekivetkőzzön, de már az is újdonság volt neki, hogy öltönyben volt. - Legalább valami jó is ragadt magára Julian mellett. Ritkán látom magát normális ruhában - mosolyogta flegmán. - Haladás. Most már csak a kábszerről kell leállnia és még lehet magából jó ember is. O, nem, higgyen nekem, elég sok "tökös" rendőr dolgozik még nálunk, de lehet eddig nem volt hozzájuk szerencséje.
Alig akartam hinni a fülemnek a beszélgetésükkor. Ezek megőrültek. Hát tényleg én vagyok itt az egyetlen normális ember? Horatio sem komplett, ha ebbe belemegy, legalább neki lenne több esze és ne csak a sértettségével lenne elfoglalva. A fene a hülye önérzetességét. Nem gondoltam volna, hogy normál esetben a felügyelő le tudná gyűrni Romant, igaz, nem ismertem a képességeit, nem láttam verekedni, de szerencsétlen jó ha nem lát hatot két ujj helyett. Ez nem sportszerű. Roman miért megy bele egyáltalán? Miből gondolja, hogy jó esélyekkel indul? Értem én, hogy később tud hivatkozni rá, hogy Horatio kezdte a verekedést, de ettől még koránt sem biztos, hogy el tudja érni, hogy megüsse a bokáját. Biztos tud majd olyan indoklást, amitől elnézik neki. Oda akartam ugrani, hogy közéjük álljak, de a felügyelő megelőzött és indított egy jobbossal, balossal és ha ezeket Roman kivédte, akkor ő kezdett védekezni, majd ha módjában állt, akkor a támadó kezeket lefogva a falnak szegezte Romant.
Julian kétségbe volt esve, Braxie tagadott, Horationak meg hirtelen töke nőtt. Na ez aztán az izgalmas nap. Kezdem azt hinni, hogy csak túlzásba vittem a piálást és igazából a pulton fekve hortyogok. Nem akartam sokáig húzni a dolgot, mert még dolgunk volt Juliannel, azt pedig nem mondhatnám, hogy a dolgok elvették volna a kedvem tőle. Sőt... igazából még gerjesztették. Főleg, mikor a kis kadét nekiállt vetkőzni, ami csak akkor okozott csalódást, mikor a trikójánál abbahagyta. Szemeim forgatom viszont válaszára. - Aztán ne nekem sírj, ha még is alul maradsz... - csóválom megadóan kezem, miközben levetem zakóm és feltűröm ingujjam. Ó, de nem is hagyta ám magát a kis tökös legény. Fel is vigyorogtam rá. - Ugye...? Vehetnél rólunk példát és te is kereshetnél magad mellé valakit... vagy valamit... Nőt, férfit... de lehet kezdetnek egy szobanövény is megtenné... - nevetem el magam a rákontrázás végett, majd kacsintva egyet felé folytatom. - Egy-két seggbe kuki, és már a trikó levevése sem fog gondot okozni. De ha már a ragadós dolgoknál tartunk, én is tudok neked ajánlani... - nana, és még időben észbekapok, mert még, ha poénkodom is - amit amúgy nem -, azért ezzel lehet ténylegesen kivívnám magam ellen a sorsot és Julian egyből itt hagyna. Hiába mondanám, hogy csak a pia beszél belőlem... Egy pillanatra, elharapva a mondatot össze is szorítom ajkaim, nehogy olyasmi bukjon ki, ami tönkre is vágná az újfent, gyógyuló félben lévő kapcsolatunk. Szerencsére Horci kihúz a csávából, ahogy vissza pimaszkodik. - Te viszont láthatóan egyre inkább elsüllyedsz a mocsokban... Meg sem lepődök majd, ha holnap után már csíkokat szívogatsz fel egy bárban... - mosolygom, miközben közelebb lépek. - Azt erősen kétlem... - sandítok itt Carverre jelentőségteljesen, majd vissza a szemeim előtt felcseperedő kölyök kutyára. Igen, azt hiszem ő mostantól kiérdemli a kölyök kutya becenevet. Átadom a kezdő lehetőséget, amivel úgy tűnik él is. Gyerekes, de megértem, hogy haragszik és most nincs itt a vakvezetője, hogy visszafogja. Be is kapom a jobbost, bár tényleg nem is védekezem ellene. Nem mondom, hogy nem kaptam nagyobbat, de azért jobban megéreztem, mint egy női táskával lendített pofont. Még a szám széle is felrepedt. De a ballost már nem hagytam. - Egyet mondtam... - néztem rá unott rosszallással, miközben lenyaltam szám széléről a kiserkenő vért. Nem, nem ütöttem vissza - nem is biztos, hogy ment volna... -, de kivédtem. Kifejezetten nem támadtam meg, ütni legalább is nem ütöttem, de megpróbáltam lefogni, szóval el-el forgolódtunk, lökdösődtünk, mire elértük a falat, amire fel is szegezett. Még a fejem is koppant halkan, ahogy a lendülettel hátulról megfejeltem a falat. Erősen fogott, nem biztos, hogy kitudtam volna szabadulni, ám azzal, hogy lefogta a kezeim, az övéi is lefoglalódtak. Most ki használhatnám a köztünk lévő néhány centis távolságot - vagy közelséget(?) - és le smacizhatnám, legalábbis megpróbálkozhatnék ledugni a nyelvem a torkán, max lefejel, de akkor meg megharapom, mielőtt ténylegesen lendületet vehetne... viszont... még ha egy részem - mondjuk úgy az ösztöneim - teljes egészében ezt is akarta, azért a józanabbik felem óvva intett tőle, hogy megbántsam vele Juliant. Még ha nem is komoly. Egy ideig sunyin mosolyogva szuggeráltam Horatio ajkait, mialatt győzködtem magam, hogy azért ez faszán derékba törné a kapcsolatunk, amiért jelenleg úgy tűnt Julian jobban teper, mint én, s végül lopva el is tekintettem felé, ha tudtam. Nem tudom, hogy ő ránk látott e, vagy, hogy milyen arcot vágott, mert azt hallottam, hogy a bunyó kezdetén ő is felugrott a helyéről, de azért így is mardosott egy kicsit a bűntudat. Ha volna is dokim, el se hinné, milyen nehéz nem a farkammal gondolkodnom. A kis ördög és a kisangyal a vállaimon egymást ostorozták, miközben röpke másodpercek töredéke alatt kellett döntenem a vágyaim és érzéseim közt. Mert feltételezem, hogy a kölyök kutya sem szánt örökké fali képnek. Gyerünk Roman, vegyél erőt magadon. Legalább most legyen nekik gyereknap. Félrehúzott szájjal szusszantam egyet. - Jól van, oké. Nyertél. - pillantottam fel a szemeibe, felvállalva, hogy alul maradtam. Persze nem, ha nagyon akartam volna folytathattuk volna még a pofozkodást, és nem kizárt, hogy legyűrtem volna és az első kezem ügyébe kerülő dolgot feldugtam volna a seggébe, de ahj... nem lehet. Nem csak a szemeibe, de úgy egyáltalán rá se tudnék utána nézni Julianre. Mondjuk akkor mekkora fasznak fogom érezni magam, ha ezt kihagyva, két hét után még is csak szétmegyünk, mert nem bírt azzal a kurva sajtkukaccal a seggében... Picsába, Julian, ez is a te hibád... hogy jössz te ahhoz, hogy csak úgy megjelenj nekem itt, és pórázt köss egy tigris nyakába...?
- Nagy a szád, börtönlakó - vágott vissza a felügyelő, ám Roman következő szavaira, mintha ő sem lett volna felkészülve és befogta a száját, helyette magába mélyedt. Nem, mintha nem lett volna igazság abban, amit Roman a fejéhez vágott, sokkal inkább eszébe jutott a különös kapcsolata Killiannel. Tán még az is eszébe jutott mit szólna most ehhez a jelenethez Killian. Biztosan helytelenítené és megpróbálna közbe lépni a rá jellemző békítő stílusában, de ő most nem volt itt, Romannek pedig már szüksége volt egy-egy sallerra, hogy a szája kisebb legyen, a modora pedig formálisabb. Azt is sejtette, hogy valamit nem mondott ki, hisz a szövege lezáratlanul a levegőben maradt, de mondjuk annak már nem tulajdonított sok jelentőséget. Sejtette, hogy nem vesztett vele sokat, hogy nem fejezte be, hiszen értelmes dolog még nem nagyon hagyta el a száját. Láttam Carveren, hogy ő sem akar hinni a szemének, ahogy én sem. Ezek ketten most tényleg verekedni fognak? A felügyelő eltátotta száját, mikor Roman azzal jött, hogy egyre mélyebbre süllyed, sőt, hogy előbb-utóbb drogos lesz. Nem. Ezt ő nem hajlandó elfogadni. Ilyet rá nem mondhatnak, senki sem. Ezt nem nézhetik ki belőle. Tán hagyta is volna ezt az egészet, ezek után távozott is volna, de Roman unszolására, hogy övé a kezdő ütés mégis úgy döntött, hogy ideje megtorolni minden eddigi sérelmet és ideje megnevelni a pasast. Be is vitte a jobbost, bár meglepetésére a férfi meg sem próbált védekezni. Meg is ijedtem, hogy mi történt, de megnyugodtam, mikor a balos is ment, de azt már kivédte. Ezek szerint csak hagyta őt, hogy legalább ennyi sikerélménye legyen. Horatio nem hagyta magát, próbálkozott, a végén pedig falhoz szegezte Romant, aki így nem tudott mihez kezdeni. Igaz, így a felügyelő is harcképtelen lett. El kéne engednie, de akkor meg lehet Roman azonnal ráront. Bár nem úgy tűnt, mint, aki nagyon harcolni akarna. Feladta... bölcs döntés volt. Horatio egy ideig gyanakvón méregette, mintha attól tartott volna átveri és aztán újra nekiront, de végül nem így lett. Elengedte, én odasiettem Romanhez, megfogtam a kezét és ezúttal nem sok lehetőséget hagyva neki, hogy tovább maradjunk kicibáltam az utcára a bejárati ajtón keresztül. A felügyelőék nem állták utunk, de éreztem, hogy Horatio még mindig nem emésztette meg a történteket és őt ismerve még ezen is rágódni fog pár napig. Nem fogja tudni olyan könnyen megemészteni az itt történteket, pörögni fognak a kerekei rajta, hogy mi miért történt és miért így történt. Behúztam Romant a bár melletti kisutcába, ahol a falnak nyomtam és arcába szegeztem a tekintetem. - Ez mégis mi volt? Mi ütött beléd odabenn? Miért van nálad pisztoly és miért volt jó érzés neked kikezdeni megint a rendőrséggel? Miért kísérted mindig a sorsot? - vontam kérdőre idegesen, de nem dühösen. Még a levegőt is szaporán vettem és fel sem tűnt mennyire erősen markolom a ingét, csak mikor arcáról a kezeimre pillantottam. Éreztem, hogy remeg a kezem az idegtől, hogy megint elszaladt vele a ló. Még ha ivott is, ez nem lehet örökké mentség. Nagyon aggódtam érte és szerintem itt minden Horatio jószívűségén múlt most. Az is, hogy nem tartott fel minket és az is, hogy beérte ezzel a kis verekedéssel. Mert mi lett volna, ha úgy dönt kezen lövi őt, mire a vérző kezéből kiesik a pisztoly, leteperik, megbilincselik és elviszik? Hát erre nem is gondolt? Az idiótája! Pedig simán megtehették volna! És ki is néztem volna Sinclairből. Mélyet sóhajtottam, majd közelebb léptem és fejem a mellkasának hajtottam. Próbáltam megnyugodni. Én tényleg aggódtam érte. Igazán nagy szerencse volt, hogy Horatio nem vette véresen komolyan ezt az egészet és felismerte, hogy Roman nem akar vele igazán harcolni, bár az aligha esett le neki, hogy mennyire jót szórakozott ezen az egészen. Annyi EQ-ja már Horationak sincs, hogy felismerje, Roman csak szórakozott rajta. De én akkor is aggódtam, mert ki tudja, ha Roman komolyabban veszi és belelendül a bunyóba, milyen következményekkel járt volna. Igazából egyikünk sem tudhatta, de az igazság az volt, hogy Horatio sem akart verekedni. Tudta, Roman kapni fog az alkalmon és ez volt a lehető leggyorsabb és legbiztosabb megoldás, hogy rávegye őt, hogy eltegye a pisztolyt. A másik a lövés lett volna, amire én is gondoltam, de akkora szemétláda még ő sem volt. Tudta jól, Roman nem ér annyit, hogy ilyen eszközökhöz folyamodjon. De tény és való volt, jól esett a lelkének az a jobb horog. De az akkor is felháborító volt, hogy pisztolyt rántott a bárban. Erre nem lehet mentsége. Vagy mégis? Mi lett volna, ha nem Horatio és Carver jön? Mondjuk az se fért a fejembe, hogy a felügyelő miért engedte csak úgy el Romant. Legutóbb foggal-körömmel a lecsukatásán volt, most meg, mintha mindent olyan könnyen vett volna és nem is igazán érdekelte volna. Vagy ez a kis bunyó volt a kulcs? Emiatt hagyta futni? Vagy miattam? - De büszke vagyok rád - pillantottam fel egy kis mosoly kíséretében. - Igazán aranyos voltál, hogy hagytad nyerni. Gyereknap van ma? - viccelődtem. Tarkójára simítottam és megcsókoltam, bár a vér íze kissé morbiddá tette számomra az érzést, de mégis csak az ő ajkai voltak, nekem pedig most arra volt szükségem. A csókjára volt szükségem és, hogy érezzem teste közelségét. Mégközelebb bújtam hozzá, hogy egészen a falnak préseljem, én pedig magamat testéhez. - Szeretlek. De még egy ilyet nem szeretnék. Kérlek... néha gondolkozz. Sokkal rosszabbul is járhattál volna.
Biztos voltam benne, hogy csúfos véget érne a dolog, ha úgy döntök komolyan veszem a dolgot, és sértődésből visszaütök. Biztosan előkerültek volna a pisztolyok és szerintem simán vérengzésbe torkollott volna a dolog. Azt meg ugye nem akartam. Annyi lélekjelenlétem még volt, főleg a jobb horog után, hogy ne akarjam tovább feszíteni a húrt. Mármint... vágyni vágytam rá, nagyon elkaptam volna a grabancát, de az érzéseim Julian iránt megálljt parancsoltak. Éppen csak összejöttünk, s bár megérdemelte volna, hogy okozzak neki akkora fájdalmat, mint ő nekem, de... akkor még is mi értelme volt ennek az egésznek. Ha lenyomom Horatiot, verhetem a mellkasom, ő meg biztos tovább toporzékolna és legközelebb már nem kockáztatná meg a bunyót, egyből lelőne. A mai után legalább is kinézem már belőle. Ezért döntöttem úgy, hogy hagyom magam. Merje csak bárki azt mondani, hogy gyenge vagyok, vagy gyáva, el is töröm kezét, lábát. Így viszont - gondolom legalább is én - elég tételt vehetett a kölyök kutya és Juliannek sem okoztam olyasmit, aminek fordított helyzetben én sem örülnék. Tényleg szeretem. Kellett némi idő, de elengedett, s amint ő távolabb lépett, Julian színre lépésének köszönhetően hamar köddé váltunk, vagy is hát... igazából simán a nyomunkba eredhettek volna, pláne, hogy messzire sem mentünk, de nem jöttek. Semmi loholást vagy kiabálást nem hallottam. Békén hagytak minket. Egy időre legalább is biztosan. Mire ráeszméltem, hogy már kint vagyunk a hűvösben, és a képem nem az ütéstől, hanem a csípős hidegtől érzékeny, grimaszoltam egyet, de már is a falnak lettem csapva. Fej koppan, és megint fali kép lettem. Deja vu. Farkas szemezve hallgattam a kérdéseit, amire olykor szám húztam, ha épp nem a sebet nyalogattam rajta. - Nem tudom... - feleltem szusszanva, mert én sem tudom, néha miért csinálok ilyeneket. - Önvédelem. - bököm ki két kérdése között semmiségként, mert hát mi másért lenne nálam? Jó, hát... nyilván ölésre is alkalmas eszköz, de na... szóval maradjunk az első verziónál, jó? Utolsó kérdését viszont nem tudtam hová tenni. Mármint... én kísértem a sorsot? Sokatmondó fejjel fel is vonom kérdőn egyik szemöldököm, hogy ezt biztosan nekem akarta feltenni kérdésként. Láttam és éreztem is, hogy ideges. Talán egy csöppet tényleg túl lőttem a dolgon... talán. De eddig nem úgy tűnt, hogy annyira érdekelné mi van velem... Vajon mi változott a téli "pihenés" után? Basszus, a zakóm meg ott maradt. Ennyit a drága öltönyről... Mondjuk még így is jobban jártam, mintha a fogam hagytam volna ott... szó szerint és átvitt értelemben is. Ehh, van egy olyan érzésem, hogy fogjuk még keresztezni egymás útját. A kölyök kutyával biztosan. Carver meg... érezze csak biztonságban magát, amíg ott van mellette az a kis sátánfajzat, de ha végre egyedül lesz... Vagy is nem. Nem Roman! Hűséges vagy. Átkarolom hátánál, mikor hozzá bújik, fél kézzel pedig a hajába simítok, ahogy arca a mellkasomhoz simul. Még el is mosolyodok. - Gondoltam hátha jobban alszik majd tőle... Bár azt a pofont tényleg megérdemelte... - teszem hozzá nagyokat bólogatva, mert na, azért a családom ne keverjük bele dolgokba. És ha már család... Egy percig sem ellenkeztem, hogy folytassuk, amit odabent elkezdtünk, bár nyilván idekint azért annyira nem lehetett eldurvulni. Hideg is volt, meg hát még is csak egy zsákutcában voltunk. De a csókot viszonoztam, a vér alig érezhető ízével nem is foglalkozva, legalább azt lezsibbasztotta a hideg. Át is karoltam derekánál mindkét kezemmel. Még csak az kéne, hogy itt megfázzon. Csók közben pedig el is mosolyodtam. - Julian? - szólaltam meg a csók után homlokom sz övének döntve, még mindig mosolyogva, ahogy kicsit szorosabban öleltem magamhoz, bár nem annyira, hogy esetleg fájdalmat okozzak neki. - Hozzám jössz? - tettem fel azt a bizonyos nagy kérdést, milliméterre ajkaitól, talán még így is súrolta övéit. - Mármint feleségül... vagy is férjül... akarom mondani... - itt egy pillanatra befogom, hátha alkoholban ázó fogaskerekeim hajlandóak legalább épkézláb mondattá tenni, amit szeretnék mondani, de áhh, hagyjuk a picsába... - Leszel a másik felem?
Válasza semmiképp sem nyugtatott meg. "Nem tudom". Mi az, hogy nem tudja? Te jó ég, ide hívom őt, tudja, hogy én leszek itt, egy ártatlan kis meleg bár az egész és erre ő pisztollyal jön el. Őszintén reméltem nem engem akart lelőni, ha rosszul sülnek el a dolgok, bár az, hogy a biztonságiakra és a vendégekre fogta a fegyvert, az cseppet sem azt igazolta, hogy nekem szánta a golyót. Akkor meg? Eddig nem volt ilyen, mi változhatott meg? Önvédelem, de mégis kivel szemben? Mi történt, amiről én nem tudok? Mi történt vele, amíg nem láttam? Vagy csak paranoiás lett mellettem? Azt mondjuk megérteném, nem egyszerű és könnyű velem az élet, hisz mindig bevonzok valami gyilkost a közelembe, de akkor sem hiszem, hogy ez a megfelelő reakció rá. Vagy én vagyok túl könnyelmű? Éreztem is, hogy milyen pillantást szegez nekem, ha belegondolok jogos volt. Kettőnk közül tényleg én voltam az, aki vonzotta a bajt, nem ő. Nade az más kérdés, hogy én szegény szerencsétlen véletlen belekeveredek, és az is más, hogy ő szándékosan csinálja. Válaszán viszont jót derültem, ahogy a felügyelőről beszélt. Hogy jót alszik-e ezután azt nem tudom, az biztos, hogy ez a jobbhorog legalább olyan jól esett neki, mint Romannek az a pofon, amiért annak idején Horatio lecsukta.
A beszélgetés azért kezdett szebb irányba terelődni, a csók, és derekamat ölelő karjai pedig lecsillapították negatív gondolataim és már nem akartam azon agyalni, hogy tényleg megbolondult. Nem éreztem azt, hogy gyengéd percei befolyásolnának, hiszen józan embernek tartottam magam, főleg, ha nincs bennem egy üveg whiskey, de nem láttam, nem éreztem, hogy elmebeteg lenne. Ahogy megnéztem őt sokadszorra is, mióta ismerem, ahogy a szemeibe pillantok... inkább egy flegma, gyerekes, meggondolatlan bajkeverőt láttam, aki élvezi mások agyát húzni és polgárt pukkasztani. Sóhajtottam, már-már beletörődve, hogy ő már soha nem fog változni. Ismét ajkaira hajoltam, hosszan csókolva, kezeim mellkasán pihentetve, jólesőn sóhajtva, hogy homlokunk összeért. A hideg most nem zavart, Svájcban kabát nélkül a hóban fekve sokkal hidegebb volt. Volt is utána egy kis náthám. - Mondd csak - feleltem, ám kérdésére nem találtam hirtelen szavakat, csak döbbenten, félig nyitott szájjal néztem rá, amint próbálja ő is megtalálni a megfelelő szavakat. Teljesen le voltam döbbenve, erre még legfurcsább álmaimban sem gondoltam volna. Soha nem hittem volna, hogy egyszer egy férfival fogok házasságot kötni, de ha álmodtam is volna ilyet, biztosan jót nevetek és iszok még egy pohár vodkát az orosz kollégákkal a támaszponton. Ez tényleg megtörténik most? Nem csak valami hülye vicc, mint, amikor pisztolyt fogott a bárban?, vagy hagyta nyerni Horatiot? Félre értés ne essék, jól esett és örültem az ajánlatnak, mert szerettem és azért is akartam visszakönyörögni magam és énekeltem neki, csak teljesen váratlanul ért, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyra fordulhat a kapcsolatunk. Mindig azt hittem neki elég egy sima élettársi kapcsolat és nekem sem jutott volna eszembe a házasság egy férfival. A mellkasán pihenő kezemmel megsimogattam, majd átfontam karjaim nyaka körül. - Igen - bólintottam mosolyogva és megcsókoltam, ám ekkor jött a kellemetlen gondolat. - De... a feleséged? - kérdeztem ennyit és ebből neki is tudnia kellett, hogy előbb el kéne válnia, hogy mi házasságot tudjunk kötni.
Nehéz lett volna, és nem is avathattam be Juliant azokba a dolgokba, amiknek köszönhetően most is itt vagyok. Rowan legyintett, hogy kövessem az ösztöneim és vágyaim, ezért billent néha a bili, és borult fel végül a pisztoly előkerülése után. Viszont az érzéseim is épp olyan őszinték és vannak olyan erősek. Lassan, mintha ketté szakadnék, pláne, mikor küzdök az egyik ellen, de tudom, hogy szükséges, hiszen most is majdnem ott hagytuk a fogunk. Ám a balhéinktól függetlenül, ténylegesen komolyan gondolom a nagy kérdést. Eldöntöttem, hogy ha már úgy is adunk a másiknak egy újabb esélyt, és Julian is áldozatot hoz, akkor nekem is le kell mondanom arról, ami a legnehezebben megy. Persze utána, és csak is másodlagosan. Gőzöm sincs, hogyha eddig sem igazán bírtam ki, eztán, hogy maradok hűséges, de azt érzem, hogy erre van szükségem. Szükségünk. Akarom őt. Abban mondjuk nem voltam biztos, hogy egyből rá is vágja, hogy igen, de bíztam benne, hogy legalább igenleges választ kapok. S mikor zöld utat kaptam, hatalmas kőesett le a szívemről. Kicsit ugyan aggódtam, hogy a sokk inkább negatív, mint pozitív, de végül csak kimondta. - Tényleg? - kérdek vissza, hogy szép lassan bennem is megfogalmazódik, hogy igen, bizony ez most megtörténik. Meghatódva, nagy levegőt véve, pillogtam vissza rá, mintha rosszul hallottam volna. De a csók mindenre válasz volt. Még annál is több. Szorosabbra fontam karjaim hátán, ahogy ő átkarolta nyakam és igyekezvén a maradék férfiasságom megtartva, nem megkönnyezni a pillanatot az utcán. - Imádlak, baby... - szuszogtam két csók közt még mindig szívecskéket és rózsaszín ködöt látva magunk körül, ahogy tudatosult bennem, hogy innentől nem csak élettársak leszünk és nem csupán kapcsolatban, hanem kibaszottul összefogunk házasodni, mint egy kibaszottul elbaszott, de így tökéletes család. Igazából a probléma bennem fel sem merült odáig, mert azon tanakodtam, hogy itt helyben, felcsapva a kuka tetejére magamévá tegyem, hogy még emlékezetesebbé tegyük az estét, vagy kezdjek magyarázkodni, hogy miért nincs gyűrű. De lesz, és legény búcsú, meg fasz tudja, ami ilyenkor kell. Bár azt gondolom a gyűrű is csak egy jelkép. Aztán helyettem is eszébe jut egy nem is olyan kis akadály. - A picsába... - döbbentem rá a problémára. Nem csak azért gond ez, mert Jenna épp fasz tudja merre jár, hanem, mert mikor először felvetődött bennem a válás, akkor sem volt hajlandó aláírni a papírokat. Bassza meg... Ezerrel elkezdtem agyalni, bár a józanságomtól távol lébecolva nehéz volt értelmes ötleteket összeraknom. - Hát figyelj, van pisztolyom. Végülis a fogadalom is csak addig szól, amíg a halál el nem választ. De majd én leválasztom. Sima liba... - pillantom fel rá. Mondjuk azt nem tudtam, hogy ezek ketten jóban vannak... Sőt néha túlságosan is jóban. - Csak elő kell kerítenünk. - vonok vállat, majd ezen mondatomra el is mosolyodom. - Egy utolsó véres kaland a kapcsolatunkra való tekintettel...
- Igen, tényleg - mosolyogtam, főleg, mikor láttam arcán, hogy mennyire meghatotta a pillanat. Tudtam, hogy őszinte, tudtam, hogy komoly a szándéka és valahol azt is sejtettem, hogy bízik benne, hogy a házasság még hűségesebbé és összetartóbbá fog tenni minket. Legyen igaza. - Én is téged - feleltem két csók között és bár én is éreztem azt az örömöt és a rózsaszín felhőt a fejem felett, de tisztábban is gondolkodtam, mint Roman, éppen ezért én láttam az akadályokat is és a probléma forrását is. Ismét elsápadtam és Roman arcára tettem a kezem, mikor azon tanakodott, hogy lelövi Jennát. Még csak az kéne. Nem mintha annyira szeretném őt és hiányozna később, vesztettem már el fontosabb embereket is az életemben, akikkel napi kapcsolatban álltam, de akkor sem engedhettem meg Romannek, hogy gyilkossá váljon. - Elment az eszed? Ne beszélj már hülyeségeket! Majd én beszélek vele. Rád úgyse hallgatna, de talán én meg tudom győzni - sóhajtottam visszagondolva a Svájci kalandokra, ahol azért viszonylag jó kapcsolatot ápoltam vele és azt hiszem érezte is, hogy én és Roman össze tartozunk. Bíztam benne, hogy nem lesz szemét és megérti, hogy mit és miért akarunk és nem akar majd közénk állni. Nem olyan embernek ismertem meg, de az is tény volt, hogy csapott már be az emberismerő képességem. - Aztán, ha majd nekem is nemet mondd lelőheted - nevettem fel végül kedélyesen. - De most ne ezen gondolkozz, hanem azon, hogy vannak kimaradásaink - mosolyogtam, közben egyik kezemmel hasára simítottam. - Van, mit bepótolnunk - nyomtam csókot ajkaira, majd az utca felé pillantottam. - Vettem új kocsit. Na gyere, menjünk haza, mert a végén még megfázunk. Megfogtam kezét és megindultam vele a kocsimhoz, mely már nem a Cadillac volt, hanem egy 2018 Lexus RC-300h. Valamivel jobb kocsi, mint az előző volt, főleg, hogy újabb is, bár nem tetszett, hogy hiába négy üléses, csak két ajtója van. Az is bosszantott, hogy hátsó meghajtásos, viszont automata váltó volt benne, ami könnyebbé tette a vezetést és hibrid volt. Benzines és elektromos egyszerre. Így belegondolva, lehet vennem kéne majd valamikor egy családi autót is. Beültem a volán mögé és vártam, hogy ő is beüljön. - Majd veszek neked másik öltönyt - mondtam, mielőtt még azon kezdene gondolkodni, hogy visszamegy a zakóért, amit benn hagyott. Szerintem jobb, ha nem kísérletezik ilyesmivel.
Még mindig hihetetlen számomra, hogy ez megtörténik velünk, de azt gondolom, noha mindketten áldozatot hozunk emiatt, egyikünk sem fogja megbánni. Én nem kacsingatok félre, cserébe mindig megkapom, amit akarok, attól, akit tényleg szeretek. Ő pedig bár lemond ezekről az öngyilkos merényletekről, de azt gondolom, már maga a családi élet is épp elég kalandos lesz a számára, ami alatt szerintem még sok hasznát veheti az eddig tanultaknak. Tartok tőle ugyanis, hogy hamar feje tetejére áll majd a világ körülöttünk, amint ki mondjuk a boldogítói igen. A gyerkőcök is nagyobbak, a gond is több lesz velük, és most már nem lesz kibúvó se, neki is időt kell töltenie velük. Több szabad ideje lesz - gondolom én - és gyakrabban eltudunk menni majd ide vagy oda. Még talán a drog kereskedéssel is felhagyok és remélhetőleg Rowan is leszáll rólam Caleel együtt. Egyenlőre azonban Jenna volt a nagyobb gond. - Te? - vonom fel egyik szemöldököm, mert hirtelen nem tudom hova tenni, hogy rá miért hallgatna jobban, mint egy puska csövére. Ott a panzióban is elég rendesen savazta, szóval gondolom neki sem örülne jobban, de... végülis egy próbát megér. - Oké. - adom be derekam, elmosolyodva, hol szemeit, hol ajkait fürkészve, kezeim pedig hátáról a fenekére siklanak. - Hát ha meggyőződ a jóképűségeddel... - szélesedik mosolyom és simán a hajába is simítanék, ha nem tudnám, hogy úgy be van zselézve, mintha műanyag parókát viselne. Egye fene egyszer egyszer belefér, bár szerintem anélkül is elég szexi. - Helyes. Nagyon helyes. Senki ne álljon az utunkba. - duruzslom ajkainak, miközben orrommal megsimítom az övét. - Kimaradásaink...? - kérdek vissza fél vigyorral, mert egészen addig le sem esik, míg hasamra nem simít, amitől kér is tagadni, már most keményedni kezdek. - Aaa... igen... kimaradásaink... hát bizony... azokat gyorsan orvosolni kell... - bólogatok teljes mértékben egyetértően, lágyan viszonozva a rövidke csókot, majd hozzá hasonlóan, csak kissé még elalélva a pillanattól követtem én is tekintetét kifelé a zsákutcából. - Jó... - somolyogtam, mint, aki életében most először lett volna szerelmes, de az nagyon. Összekulcsoltam ujjaim vele, míg el "lebegtem" utána a kocsiig, aztán elengedtem kezét és én is beültem. Megakartam kérdezni, minek neki ilyen gyakran új kocsi, de el is felejtettem, ahogy felhozta a zakót. - Ó basszus... - jutott eszembe, de már késő bánat. Aztán vissza pillantottam rá újfent elmosolyodva. - Még mit nem... legközelebb már csak akkor megyünk öltönyt vásárolni, mikor az esküvői göncöket választjuk ki. Remélem ott is vannak próba fülkék... - vigyorgom perverzen, emelgetve szemöldökeim, sokat mondó pimasz tekintettel. - Csini ez az új kocsi... - jegyzem meg utána, ahogy körbenézek, mert merőben más, mint az előző. Mikor pedig közénk téved a tekintetem, ismételten csak vigyorba szélesedik mosolyom, ahogy megpaskolom a köztünk lévő üres részt. - No, fene, ezt a kocsit, direkt nekünk találták ki... hmmm... - harapom be alsó ajkam lassan felpillantva rá. - Azt rebesgették a madarak, hogy perfekt vezető vagy, és azt gondolom, amilyen szarságokat ki kellett állnod mellette, elég sok gyakorlatod is lehet. Na de fogadjunk egy doboz cigiben, hogy legalább három közlekedési szabályt fogsz szegni hazáig, míg én vagyok az utasod... - pimaszul mosolyogva, utalgatva egy s másra, de ha netán nem esne le neki egyből, finoman a combjára simítok, majd belső részére csúsztatva kezem, rá is markolok. Ha rossz ötletnek tartotta, attól még nem beszél le róla, de ha egyből feladja, nyilván nem piszkálom vele, mert bizonyosan tudja, hogy mik a határai. Ha viszont nem látom rajta, hogy ellenezné, sportszerűen megvárom, míg bedugja a kulcsot és elfordítja. Csak ezt követően kezdem a fülét harapdálni és bontogatni az övét, nadrágját. Nyilván majd be is dőlök oda, de ahhoz előbb elő kell varázsolnom a furulyát. Mire meg hazaérnénk majd, addigra szépen újra is töltődik. De remélem tudja, hogy az én "bepótlásom" nagyjából háromszor annyi mennyiség, mint, amihez ő szokott.
Azt hittem hamarabb le fog esni neki, hogy mire gondolok, de jobb később, mint soha. Bár volt egy sanda gyanúm, hogy nem feltétlen fogjuk kihúzni hazáig, sőt... Meglepett, hogy a leendő férjem mennyire a fellegekben jár. Félre értés ne essék, örültem neki, nagyon is. Az ő boldogsága engem is boldoggá tett, de... még sosem láttam őt ilyennek. Ez annyira új, annyira más, mintha valami tényleg megváltozott volna benne. Mintha egészen megváltozott volna az élete, mintha teljesen új szívet és elmét kapott volna. Új volt látni, hogy ennyire boldog és önfeledt és nyomát sem látom benne a morgós medvének. Mintha újra szerelmes fiatal lenne. Azért az mindenképpen megnyugtató volt, hogy nem akart visszamenni a zakóért, mert nem hittem volna, hogy ott valaha is szívesen látnának még minket. Pontosabban őt, mert aligha hiszem, hogy velem bajuk lenne, végtére is áldozat voltam. Roman áldozata. Bájos mosolyt villantottam, mikor szóba került az esküvő, pontosabban az esküvői ruha. Belegondoltam mégis mennyi tortúra állhat még előttünk. Ruha, meghívók, a pap, a lagzi, a helyszín bérlés... Lesz még itt sok fejfájás, mire túl leszünk mindenen. Örültem neki, hogy ez az új kocsi is elnyerte a tetszését, ám... éreztem, hogy valami bujkál a mosoly és a kijelentés mögött. Nem nagyon stimmelt ott valami és hamarosan igazam is lett. Már a szeme sem állt jól, de végül is én tehetek róla. Én hoztam fel, hogy van mit pótolni, szóval magamra vethetek. Viszont lehet én is meghülyültem, de tetszett az ötlet. Rég nem tettem már próbára sofőri készségeimet, szóval ez mindenképpen érdekes kalandnak indult, az pedig, hogy még le is rendez közben... csak reméltem, hogy nem lesz rossz vége. Profi sofőrnek tartottam magam, túl voltam már jó pár meredek kocsikázáson, autós üldözésen és veszélyes terepen, sőt, vezettem már haldokolva is, hogy épp csak kórházat értem, szóval... azt gondolom ez nem okozhat túl nagy fejfájást. Magabiztosan vigyorodtam el, miközben ő a combomnál matatott, majd bólintottam. Én is meghülyültem, de szerettem a kihívásokat. - Rendben. Állom a fogadást. De figyelmeztetlek, húsz év gyakorlata van mögöttem - vigyorogtam öntelten, bár igazából azt gondoltam az a doboz cigi semmit nem jelent, hiszen úgyis mindig adunk a másiknak a ciginkből, itt a kulcs inkább a kimaradt idő bepótlásán volt, ez a fogadás, ez a kihívás viszont elég izgalmassá tette, hogy mindenképpen igent mondjak rá. Beindítottam a kocsit és kigurultam a parkolóból az útra, majd felgyorsítottam a kocsit negyvenre. Többre felesleges lett volna a forgalom, a parkoló autók és a szűk utcák miatt. Majd ha kiérünk a főútra, ott majd lehet vagánykodni.
Szerintem ezt a napot úgy, ahogy van el kell engedni, mert őrültebbnél őrültebb dolgokba keveredünk, igaz, jobbára nekem köszönhetően, de hé, a lavinát végtére is ő indította el azzal, hogy elhívott és dalolászott nekem. Na meg, hogy a pultnál nem olyanokat mondott, hogy fúj, ez undi, hagyd már abba, hanem, hogy ahh, igen, még Roman, keményebben... Szóval ja, végülis mindkettőnk hibája. Azt mondanánk már nincs hova cifrázni, de mint kiderült még is. Mondjuk ez is mindkettőnkön múlt, de noha meglepett, állatira örültem, hogy belement. Azt hittem erre is majd fejét rázza, mondván őrültség. Vagy csak azért ilyen engedékeny, mert fél, hogy bedurcizok? Ugyan... akkor kivárom míg hazaérünk és az ajtó becsukódása után esek neki. Ennyit még én is kibírom... szerintem. Az is lehet, hogy attól félt ennél több kalandban már nem lesz része, ezért bólintott rá. Nos, minden esetre remélem bajunk azért tényleg nem lesz belőle. +18 Megvártam míg beindítja a kocsit, de csak annyi előnyt adtam neki, nem ám itt a végén még túlságosan is megsajnálom. Az biztos, hogy én sem fogom hagyni magam, bár eszem ágában sincs balesetig kínozni, aminek valszeg én innám meg jobban a levét. Miközben kigurultunk a parkolóból, én kibontottam és ki is húztam övét, amit hátra dobtam az ülésekre, majd fogaimmal és nyelvemmel fülét cirógatva, játszadozva, kibontottam nadrágját, lehúztam a sliccét és immáron két kézzel - s addig felhagyva a füle édesgetésével - kicsit megpróbáltam lejjebb tornázni róla a nadrágot, hogy az alsót is lejjebb tolva, kibújtassam belőle végre a kis cimborám. Szegény már ki tudja hányszor hadba vágta volna magát, ha nem baszom el a pillanatot. - Helló, nem is olyan pici Julian... hiányoztam? - beszéltem vigyorogva öléhez, de még nem hajoltam oda, hanem pimasz mosollyal figyeltem néha, ha épp nem a nyakát csókolgattam, hogy eddig miként reagál. Mert, hogy odalent közben most még lassú kényeztetésbe fogtam számára. - Mit neked 20 év tapasztalat... ha a tested már az enyém...? - búgom fülébe elmosolyodva. - De azért kíváncsivá tettél, mennyi önakarat lapul benned. Nem ám itt a gázra taposol, mikor épp elmész... - piszkálódom kicsit játékosan, bár aztán tényleg ki tudja, hogy reagálja majd le, mikor testének minden porcikája görcsbe rándul és pillanatokra a mennyekbe repítem. Néhány perc után már azért váltok a tempó, és figyelem a légzését. - Biztos bódító érzés lehet egyszerre az adrenalin és a kézimunka okozta izgalom. - "gonoszkodom" tovább, hátha ezzel is ronthatok az esélyein. Ha látom, hogy kicsit azért meginog, nem csak szélesedik vigyorom, de a gondolatára, hogy már megint és ráadásul ilyen elbaszott módon az életünket kockáztatjuk, én is teljesen lázba jövök. - Tudod, mit? Emeljünk a téten, mert ez kemény menet lesz... - vigyorgom, a nyakába harapva, de éppen csak, hogy fogaimnak nyoma legyen, és ki is szívom neki. - Mit szólnál hozzá, haaa... nem is tudom... mondj valamit... de ne világrengetőt és ne is azt kérd, hogy egy napig hozzád se érjek... te is tudod, hogy fél nap után már csak egy csontváz marad a helyemen... - viccelődöm vele, pedig amúgy tökre komolyan mondom. Ez a pár hét is felért egy élettel, mert akkor már Cale sem volt, hanem egy kurva cirkuszban raboskodtam. Amikor viszont úgy éreztem, most lassan ráfog lépni a gázra, felhagytam a kézimunkával és nemes egyszerűséggel az ölébe hajtottam a fejem. Az utat nem takartam ki, így is volt annyi hely, hogy kényelemesen ráhajoljak. Egyik kezemmel átkaroltam derekánál hátulról, hogy azért nehogy lelökjön magáról, másikkal pedig, miután besegítettem remélhetőleg már félig hadba vágott katonáját a számba, alá nyúlva kezdtem masszírozni a többi részét is. Még csak kényelmetlennek sem mondanám, szóval hamar teljesen rácsúsztam és hangosan cuppogva kezdtem el szopni, illetve mozgatni rajta fejem. Néha még hümmögtem is hozzá, nehogy a végén túl könnyű dolga legyen. Néha úgy megszivogattam, mintha az utolsó kortyokat próbálnám kiszívni a pohár aljáról a szívószállal, amikor pedig éppen levegőhöz is akartam jutni, a nyelvemmel jártam körbe.
+18 Azt gondoltam - és biztos mások is így vélekedtek volna rólam - hogy megőrültem. Ilyesmire vállalkozni hétköznapi ember biztos nem vállalkozott volna, én viszont nem voltam hétköznapi ember és valószínűleg teljesen normális sem. Ellenben szerettem a veszélyt, szerettem új dolgokat kipróbálni, a necces helyzeteket és persze szerettem ha le... szóval, ha kényeztetnek. A kocsi elindult, immáron Roman is akcióba lendülhetett, ám rögvest az első megszólalásával ki tudott borítani. Hát még így sem hallottam becézni a szerszámomat, de az ember minden nap hall valami újat. Nem tetszett, de szóvá sem tettem. Azért ennyi szólás szabadság mindenkinek jár. Jólesőn sóhajtottam, mikor rámarkolt, már "rég" nem éreztem kezét szerszámomon, nyakam csókolása közben ösztönösen billentettem oldalra fejem, hogy nagyobb teret adjak neki. Azért ez még nem olyan gáz helyzet, hogy zavarjon a látásban, szóval simán belefér. Ha nem hozza fel, szerintem bele sem gondolok, hogy még a végén egy kanyarban a gázba lépek, ha elmegyek, de azt gondoltam ilyen velem biztosan nem fordulhat elő. Annyira nyomi nem lehetek. Hiába a gonoszkodó szöveg, azért megvolt a magabiztosságom, hogy ne hagyjam magam olyan könnyen kétségbe ejteni. Igaz, legtöbbször ez a magabiztosság az, ami később a legtöbb baj forrása szokott lenni, de ez most mellékes volt. A másik a kíváncsiság volt, a minden lében kanál stílusom. De hát mit nekünk az. Felnyögtem, mikor nyakamon intenzív munkába kezdett, néha le-le csukva szemeim, így azért kapcsoltam, hogy jobb, ha nem engedem magam át annyira az élvezetnek és érzéseknek, pedig a szerszámomon tempósan dolgozó keze sem volt épp semmi. Az biztos, hogy kemény lesz, ebben nem tévedett. Legalább annyira, mint, amennyire egyre jobban megkeményedik a szerszámom is kezei közt, nyakamon tett munkája nyomán. - Viccelsz? - nevetek. - Én se bírnám ki, ha nem érnénk egymáshoz... - mondom szuszogva, miközben figyelem, ahogy lebukik. Már akkor éreztem, hogy ez kegyetlen tortúra lesz. A lábam gyorsan levettem a pedálról, hogy ne csináljak hülyeséget és fejem hátra vetve nyögtem fel. A lassuló autó miatt ránk dudáltak, így gyorsan vissza is tettem a gázra, nehogy baj legyen és újra gyorsítottam, próbálva figyelmen kívül hagyni a lenti ügyködést, de azért nem volt az olyan könnyű, mikor lábaim néha megrándultak és hasam is befeszült egy-egy eltalált lépésénél. Főleg, mikor nyelve is dolgozott és szívott rajta. Nem mondom, hogy szabályt szegtem, de az jobban megijesztett, hogy annyiszor csaptam hátra fejem és szorítottam össze szemeim, hogy igazából nem is tudom sokszor mit csináltam, csak történtek dolgok és néha azt sem néztem merre kanyarodok, csak minél kevesebb autó legyen arra, nehogy balesetet csináljak, szóval azt sem tudtam igazán hol vagyunk. A kocsival kénytelen voltam leparkolni egy leálló sávban, hogy megadjam magam.
Azt hiszem meg volt az új hobbink. Veszélyes pillanatokban és helyeken szexelni. Ennél közösebb és mindkettőnk által imádott hobbit, aligha találhatnánk. Amint beindult a kocsi, a kezemmel sem finomkodtam sokáig, de a válasza meglepett. Mármint... nem tudom... én tényleg azt hittem, hogy ő annyira nincs oda a dugásért. Mármint, hogy.. így egyáltalán nem, csak azért hagyja magát, mert tudja, hogy nekem fontosabb, mint a levegő. - Ma már sokadjára, tudom, de kurvára szeretlek... - csókoltam ajkai szélére, nehogy a végén emiatt ütközzünk, bár be kell valljam, én is rohadtul élveztem, ahogy eleinte rálépett a gázra, és közben pillanatokra is, de szó szerint élet halál közt lebegtünk, ahogy hátra döntötte fejét, vagy épp behunyta szemeit. Arról nem is beszélve, hogy a hangját hallva én is megkeményedtem. Hát még mikor rá is hajoltam. Nem túlzás, ha azt mondom, élveztem annyira a kényeztetését és a vele járó minden észveszejtő reakcióját, mint ő maga. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel teli szájjal, mikor lekapkodta lábait a pedálról, majd a dudálók végett ismét rálépett a gázra. Totál más volt így átélni az egészet. Az én szívem is majd kiugrott a helyéről, főleg, mert csak a zajok alapján tudhattam, hogy épp aggódnom kellene e a kaszás miatt vagy sem. S mikor kőkeménnyé vált, és már a mozgása is szinte teljesen uralhatatlanná vált a számára, sunyi vigyorral folytattam. Csak azért nem nevettem el magam újfent, mikor éreztem, hogy megállunk, mert ha közben lő a számba, félrenyelem és abba fulladok bele, ami... elég cinkes halál volna, ráadásul ő is kínos helyzetbe kerül, mikor a rendőröknek kell elmagyaráznia a dolgot. De nem is hagytam fel vele, éreztem, a szerszámán és a mozgásán, illetve a hangján is, hogy elfog menni. Mikor pedig spriccelni kezdett, csak ritmusosan mozgattam fejem, később pedig már csak ráfogva segítettem neki az utolsó cseppig, de egy cseppet sem hagytam kárba veszni. Nem hagytam abba azonnal a kényeztetését, de fokozatosan megálltam, hogy ne zuhanjon vissza olyan hirtelen, aztán szám szélén végignyalva egyenesedtem fel hozzá, hogy arcára simítsak. - Még mindig finom vagy, pedig a dohányzás átkozottul nem tesz jót... - nézek szemeibe mosolyogva, már ha épp nincsenek csukva, és szabad kezemmel a hasát kezdem simogatni. - Azért... elég ügyes voltál. - szólalok meg egy rövid csók után. - Sokáig és jól bírtad. És a végén csak azt bizonyítottad, hogy azóta se voltál senkivel. Szóval dupla elismerés, kis mókusom... - nyomok egy újabb csókot ajkaira. Utána viszont nem molesztáltam tovább, ha nem akarta, hanem hagytam, hogy beindítsa a kocsit és hazamenjünk.
+18 Azt hiszem így is remekül bírtam a kiképzést, bár azt hittem könnyebb dolgom lesz. Meglátszik, hogy nem csináltam még ilyet és azt is be kellett látnom, hogy hiába megannyi rázós kaland, semmi nem teheti olyan nehézzé a vezetést, mintha épp benne vagyunk valaki szájában, aki még ráadásul ért is hozzá. Igyekeztem, de nem sikerült, kénytelen voltam leparkolni egy leálló sávban, ahol már az utolsókat nyögtem és a kormányt markolva hangos nyögéssel lövelltem szájába, majd szuszogva dőltem el hátra az ülésen a fejét simogatva. Megjegyzésére jót nevettem és arcára simítottam, mosolyogtam, miközben keze a hasamra tévedt. Alig hittem el, hogy ilyen őrültséget csináltam, de jól esett. Jó kis löket volt a szervezetemnek, ez a pillanat pedig furcsán meghittnek hatott. Jó kis békülős nap ez, rengeteg őrültséggel, adrenalinnal megtűzdelve. Elismerő szavai úgy szint jól estek, csókját pedig viszonoztam és nyakát átkarolva marasztalta még, hogy ne hajoljon el. - Még ne - mondom halkan és tovább csókolom, szorosan ölelve nyakánál, ha már így összehozta ezt a percet. Óvatosan szétnéztem. Végülis egy leálló sávban voltunk, jóformán senki nem volt a környezetünkben, akit érdekelt volna mit ácsorgunk itt. A kocsi is elég sötét ablakokkal és szélvédővel rendelkezett, ráadásul kényelmes és elég tágas is volt. Ajkamba harapva merengtem el, végül pedig lenyúltam magam mellé és az ülésem azonnal hátra is vágódott, majd eldőlve húztam magamra. Azt hiszem nem szorult magyarázatra mit akarok. - Gyere szépen, még nem végeztünk. Te még nem vagy lerendezve - hajoltam fel megcsókolni. A kocsit nem állítottam le. Szép csendes volt a motor és jó ha azt hiszik nem robbantunk le, mert így nem fognak idejönni megkérdezni segíthetnek-e. Jobb, ha nem zavarnak minket. Nem hittem azt, hogy megüthetnénk a bokánk. Bár közszemérem sértésért lehet, hogy elkaphatnának, ezt nem tudtam pontosan, de bíztam benne, hogy ha a vezetést megúsztuk, ez már sima ügy lesz. - Autóban még úgyse csináltam - vallottam be kis mosollyal. Ez már egy ilyen nap. Kicsit úgy éreztem magam, mint valami gimnazista, aki titokban vonul el párjával az erdőbe a kocsival, nehogy rajta kapják őket. De tudtam, hogy ő már biztos kő kemény és már én is kívántam őt, ráadásul ilyen kalandban még úgy sem volt részem soha. Ha nem volt ellenére - őt ismerve biztos nem volt, - akkor szépen el is kezdtem ingét kigombolni, miközben ajkaimmal folyamatosan ő ajkain csüngtem. - Így nem mehetünk tovább, hogy te nem kaptad meg, ami neked jár. Ki tudja, lehet dugóba keveredünk, vagy sok piros lámpát fogunk ki - mosolyogtam és tényleg volt bennem egy kis izgalom, egy kis láz. Valahogy ismét tizenévesnek éreztem magam és ez a játékos izgalom még nagyobb löketet adott nekem, hogy akarjam itt és most. Kibújtattam ingéből, tenyereimmel egyből végigsimítottam karjain és mellkasán köröztem, miközben újra ajkaira fogtam ajkaim.
+18 Le a kalappal előtte, mert tényleg jól bírta. Én eddig sem bírtam volna, igaz, én szélsőséges eset vagyok. Nem is vezetek olyan jól, és amúgy is kangörcsös vagyok, szóval, már akkor lefordultam volna az ülésről, mikor a lehelete a fülem éri. Szóval volt miért megdicsérni. Ő azonban még nem óhajtott tovább menni, amit először ugyan nem értettem, de úgy voltam vele, hogy nem is zavar, amíg itt vagyunk egymásnak. Már-már majdnem kínosnak éreztem, de elnézve őt, azt hiszem épp úgy érzett, mint én. Mint két kamasz, akik tudják, hogy kikapnak otthon, ha kiderül, de csak azért is megteszik. Aztán már véntrottyok vagyunk. De az, hogy szinte ragyogott a boldogságtól, engem is teljesen felvillanyozott. Nem tudom, hogy lehetségesebb e, de most mintha szerelmesebb lennék belé, mint előzőleg. Most is majd felrobbanok, úgy kívánom, de az érzéseim is sokkal intenzívebbek. Legszívesebben ha épp nem benne vagyok, egész nap csak dörgölőznék hozzá és dorombolnék neki. Csak azért nem mondom elneki újra, hogy szeretem, mert még 5 perc sem telt el, és már igazán kínos volna, de egyszerűen nem tudom hogy másként tudnám kifejezni felé. Nem húzódtam el, ott maradtam, sőt még jobban felé fordultam, amennyire csak lehet, hogy én is átkarolhassam, hogy egy centi távolság se legyen köztünk. Lehunyt szemekkel viszonzom a csókot, s csak akkor nyitogatom fel őket újfent, mikor elválnak ajkaink, és rápillantva látom, ahogy nézelődik, töpreng valamin. Valami huncutságon. Igazából egy fél centire nem voltam az arcától, olyan közelről csodáltam szerelemittasan, mosolyogva, míg végül ki nem derült, mi járt a buksijában. Meglepett, bár világos volt, hogy mi finomságot talált ki. Ment az árral, pontosabban vele együtt dőltem el, persze rá nem nehezkedve, ezúttal viszont teljesen átmászva az ő tél felére, egyenlőre térdelve fölötte, aztán majd úgy is át dobom lábait elém, terpeszben. - Mmmm, szeretem, mikor lerendezel... - duruzslom ajkainak még a csók előtt, amit aztán nem félek viszonozni, sőt, amíg csak lehet húzom. Nyelvem is szép lassan átcsúsztatom, bár vadulni nem vadulok... még. Csak szépen finoman, minden másodpercét kiélvezve. Őszintén szólva én annyira el voltam általa kábítva, hogy szerintem ha hasba lőttek volna sem ébredtem volna rá az első pár percben, csak mikor már csordogált volna ki a belem. - Na nem mondod? - szöknek fel homlokom tetejére a szemöldökeim mosolyogva, de cseppet sem gúnyosan, csupán meglep, hogy mekkora nő csábász lehetett kémkedés közben, és még nem hagyta, hogy megüljék a kocsiban? Nem is vezetés közben, de mikor épp állnak, meg khm... ő is... Jó, hát én is csak azért, és leginkább csak Jennával, mert én már fiatalon is egy dugódani voltam, bár vezetés közben még én sem cumiztam le senkit se. Azért, ahhoz ténylegesen tudnom kell, hogy az illető anélkül is tud vezetni. De ez így kellően izgi volt, szóval simán bevezethetjük néha. - Hmm, akkor engem ér a megtiszteltetés, hogy elsőként megmutathatom milyen izgalmas is... - somolygom emelgetve szemöldökeim, már látványosan dudorodó gatyával, miközben, ha még a cumizás alatt nem sikerült volna, akkor most kihúzom ingjét a nadrágból. Nem, egy percig sem volt ellenemre, sőt mi több, előre hajolva le, hogy ne neki kelljen még ezzel is foglalkozni, viszonoztam csókját, felvéve azt a ritmus, amilyet ő diktált, s közben én sem haboztam leszedni róla a ruhákat. Zakót, inget, trikót, mindent, bár egyenlőre csak felülről. Szeretem a testét, az illatát, azt, ahogy a sokadik kemény menet után megcsillan bőrén az izzadság, ahogy az izmai minden vad lökésnél befeszül, ahogy a pofijára nézve látom minden érzését abban a pillanatban. - Ahh, nem... azt tényleg nem bírnám kih... - szusszantam két csók közt ajkainak, színpadias kínlódással. - Könyörgő szemekkel néznék rád, hogy segíts ki, mert meghalok... - folytatom a hülye dumát, de mindvégig sajnálkozó hanggal, éppen csak el nem vigyorodva. Közben meg is szabadulok neki köszönhetően a mellénytől és ingtől, gatyám meg addigra kibontom és térdig le is tolom a boxerrel együtt. Aztán ezúttal egy rövidke csók után, megfogom egyik csuklóját és a tenyerébe is bele csókolok, majd végig is nyalok rajta. - Kérlelnélek, hogy legalább a piros lámpáknál érints meg, kéhrlek... - biggyesztem le ajkaim, no persze végig ott lapul mögötte a mosolyom, miközben szemeibe nézve, levezetem kezét magamhoz és segítek neki a takarásomból is ráfogni. Az érintésétől is, de az első két húzás után még a karomon is feláll a szőr a régen vágyott érzésre. Uhh, mi lesz itt, ha csak a makkom is érinti meg a formás kis hátsóját. Ha nem mozgatta kezét, mert lefoglalta az egy személyes szerepjátékom, akkor segítettem neki, ha nem, akkor csak szimplán ott felejtettem kezem az övén, miközben már most éppen csak nem álltak keresztbe a szemeim. Hol mélyeket nyögtem, hol nagyokat sóhajtottam, miközben néha beharapva ajkaim, szorítottam össze szemeim, szemöldökeim is ráncolva, ahogy tartottam magam, de a farkam szinte már könyörgött a popsija szűk melegéért. - Óhh, basszus, de jóh... ehz nahgyon finohm... - nyögdécseltem, épp csak a nyálam nem csordult ki. Még a behunyt szemeim előtt is őt láttam, szóval kezével kicsit meg kellett szorongatnom magam, hogy ne élvezzek el már is, bár egy spricc így is ment a hasára. De azt is élveztem nagyon, amikor simogatott, sőt kellemesen megnyugtatott, annyira, hogy ne robbanjak fel, de egy a vágyaimból sem vett vissza... sőt...! Olykor akaratlan is beledoromboltam a csókba, elérkezettnek láttam az időt, hogy odalent is kicsit bemelegítsem. Azt gondolom, a lenti játéktól úgy is hamar megkeményedik, de ha mégsem, majd rá segítek, kézzel, szájjal. Teljesen megszabadítottam a nadrágtól, az alsótól, vele együtt a cipőtől is. - Meg kellene fordulnod, bébi. - csókolok a combja belső felére, miközben simogatom is azt. Segítettem neki, ha nem volt ellenére, mert kutya pózban könnyebben férek hozzá, és nem csak tágítani tudom, se sikosítani, ami most jelenleg ténylegesen szükségszerű. - De szólj, ha fáj vagy ilyesmi... Tanultam önuralmat. - felelem előre, miközben elhelyezkedik. Na jó, nem tanultam, de van az a szint, ahol még visszatudom fogni magam. Mondjuk szerintem azon már túl vagyunk, de nem is szándékszom fájdalmat okozni. Ha elhelyezkedett, én is így tettem, majd két kezemmel óvatosan széthúztam hátsóját, de csak annyira, hogy odaférjek hozzá. Előbb csak rácsókoltam, gondoltam majd a végén bele is harapok a hátsója oldalába, hogy legalább holnap is nézegethessem és emlékeztessen rá, hogy miket műveltünk ma. Aztán nyelvemmel tettem néhány körkörös mozdulatot is a szűk rés körül, míg végül becsúsztattam. Azt éreztem, hogy egy ideje már senkivel sem volt, de nyilván, ha egy ujjamnak nem okozott volna gondot, akkor a nyelvemnek még annyira sem. Egy ideig így mozgolódtam benne, majd kellően sikossá téve, s még a bedugandó ujjam is bekapva egyszer, finoman felnyomtam első ujjam, illetve, néhány alaposabb, mélyebb betolás után a másodikat is. Ha tagadná is, a hangjából úgy is tudni fogom mikor fáj, ahogy abból is, ha rászorít ujjaimra, de azt hiszem ennyitől inkább csak beindul. Óvatos vagyok, óvatosabb, mint máskor. Ezt most nem baszhatom el. Ráadásul a hosszas előjátékot is borzasztóan élvezem, ahogy szépen helyet csinálok a harmadik ujjamnak is, amit a kettővel meg-megforgatva lassan tolok még be. Igazából én most még csak kényeztetve sem vagyok, de a látványtól, én is fel-felsóhajtok. Bepróbálkozom azzal a bizonyos belső masszázzsal is, de nem viszem túlzásba, nem akarom, hogy most rögtön elsüljön, mégha esetleg már nem is jönne semmi. Majd velem együtt. Amúgy is szeretem nézni az arcát, mikor megtörténik. - Jól van, bébi, szépen kitágultál... fordulj vissza... - mosolygom, és ha kell ebben is segítek, miután egy cuppanással kihúzom ujjaim belőle. Ha visszafordult, el is helyezkedem lábai között, és szerszámom a méretemre tágított hátsójához illesztem, majd miután megtámaszkodtam feje mellett, és lehajoltam arcához, szép lassan elkezdtem betolakodni. Nem akadtam el, most nem, így nem is álltam meg, míg tövig benne nem volt. Most nem is adtam csókot, legalább is nem olyat, amivel korlátoztam volna a hangját, sóhajait. Maximum állára nyomta egyet-egyet, mert kiakartam élvezni minden pillanatát. Én is nyögtem, és sóhajtoztam, és újra tiszta libabőr lettem, ahogy elmerültem a nedves és forró fenekében.
+18 - Még sokszor le fogjuk rendezni egymást - kontráztam mosolyogva, hogy aztán bekövetkezhessen a csók. Újdonság volt ez a lassúság, de tetszett, hogy semmi sem volt elsietve. Kíváncsi lettem volna mekkora energiabefektetést igényelt ez tőle, de rákérdezni nem kérdeztem. Biztosan nehezen tudja magát kontrollálni, hogy ennyire visszafogott legyen és ez dicséretes volt. Arcát simogatva viszonoztam a lassú nyelves csókot, szemeim lehunytam, hogy a lehető legzavartalanabbul tudjam élvezni a helyzetet, még a hangokat is kizártam, hogy csak ő és csak a csókja lebegjen előttem. - De, még tényleg nem - nevettem el magam kissé talán kínosan, hiszen a legtöbb korombeli már biztosan túl volt jó pár autós kalandon, de nekem ez kimaradt. Nem is voltam túl nagy nőcsábász, még ha annak is tűnhettem, ha meg oda is került a sor, túl kényelmes voltam hozzá, inkább szobára mentünk. De ez a kényelem itt most annyira nem foglalkoztatott. - Téged, igen - mosolyogtam, hogy aztán ezt a mosolyt a csókba tudjuk belefojtani, a ruhák pedig sorra koptak le testünkről. de Roman magyarázkodása levakarhatatlan mosolyt csalt arcomra. Nem volt semmi a fickó, annyi szent, humoristának kellett volna mennie. Lenéztem, mikor már nem takarta őt odalenn a nadrág, majd fel rá, mikor tenyerembe csókolt, arcomon még mindig ott ült a bájos mosoly. Sokkal romantikusabb, mint eddig. Úgy néz ki ez az új házasság tényleg, mintha átvarázsolta volna. Kezem követte keze kívánságát és ráfogtam férfiasságára, miközben a pillantásom még mindig ő pillantásait követték. Sokat nem kellett kérlelnie, az első két húzás után már én magamtól mozgattam rajta kezem. Finoman ráharaptam ajkamra, de jobbára csak azért, hogy kicsivel izgatóbb arcot mutassak neki, mikor pedig hangot adott elégedettségének tudtam, hogy ezt még lehet fokozni és tudván, hogy jól csinálom neki fogásomon kicsit erősítettem és a rántásaimat is intenzívebbre vettem, noha nem kapkodósra, nem durvára, csak sokkal érezhetőbbre. Én is kezdtem újra beindulni, főleg, mikor láttam elcseppenni, majd mikor teljesen megszabadított ruháimtól engedelmesen fordultam meg. Megfordultam, térdeimre ereszkedtem, kezeimmel támaszkodtam és bólintottam neki, hogy megértettem, szólni fogok neki, ha fájdalmas, de nem hittem, hogy lehet ez az együttlét kellemetlen. Jólesőn nyögtem fel nyelve játékától, főleg, mikor már ujja, ujjai is bennem voltak. Két kezemmel a támlába markoltam, éreztem, arcom kicsit kipirul, miközben jólesőn nyögtem fel és újra keményedni kezdtem. Jött a harmadik ujja is. Hirtelen hajtottam le fejem mélyről jövő nyögéssel, de nem fájdalommal. Elsőre persze kicsit kellemetlen volt, de hamar hozzászoktam és mikor jött a masszázs olyan érzésem volt, mintha valami drogot kaptam volna tőle, ami extázisba küldött. Talán még a motor hang és a zárt ajtók sem tudták volna bezárni a hangom az autóba. Még a víz is levert egy percre. Visszafordultam, bár egy ponton kellett a segítség, mivel hiába volt tágas autó, nem arra találták ki, hogy össze-vissza forgolódjunk benne, de nem bántam, megtettem. Miközben újra elfeküdtem már a lábaimat is szét tettem, hogy könnyebben és hamarabb tudjon helyre kerülni, aztán hangos nyögéssel fogadtam magamba. Vállai alatt átkaroltam hátát, némiképp megszorítottam, miközben teljesen magamba fogadtam hosszú, elnyújtott nyögéssel, ülésnek szorított fejjel. - Tökéletes volt - ismertem el neki. Ez az egész autós kaland kellően tökéletes, főleg a tudat, hogy mind ezt miattam, vagy épp a kapcsolatunk miatt. Sose néztem volna ki belőle, hogy le tudjon ereszkedni egy ilyen finom és nyugodt szintre. Elgondolkodtam volna, hogy vajon mennyi minden fog változni a házasság miatt, és, hogy vajon mindig ilyen lesz-e ezentúl, de most sokkal jobban lekötött az együttlét, mintsem, hogy gondolataim erre kalandozzanak. Végigsimítottam izmain és felhajolva vállára csókoltam, jobb kezem derekán pihent, ballal vállát fogtam, de csak míg nyakához nem vezettem és tarkóját kezdtem cirógatni. - Te is tökéletes vagy. Tetszik ez a gyengédség, de sosem kérném, hogy legyél önmegtartóztató... fontos, hogy te is élvezd - mosolyogtam újra vállára csókolva, noha tudtam, hogy ezt is élvezi. Nagyon is élvezi. De akartam, hogy tudja, nem akarom korlátozni a nemi szabadságában. Nekem fontos volt, hogy ő is ki tudjon teljesedni és ne kelljen elnyomni az ösztöneit, vágyait. Ennek arról kellene szólnia, hogy mindkettőnk vágyai teljesüljenek és szeretném, ha ez így lenne a jövőben is.
Kezdőlap
Hetek óta nem láttuk egymást, mióta hazajött. Nem csak mert nem volt rá igazán lehetőségünk, de gyanítom vagy továbbra sem én voltam az első helyen, hanem a munkája, vaagy mert fosott megkeresni. Hogy haragszom-e rá? Az nem kifejezés. Akár meg is ölhettek volna, ő meg csak duzzogott a kis foteljében. A szaros hibbantak miatt eleinte a kölyköket sem láttam. Tele voltam haraggal és nem csak felé. Persze az én hibám is, túl lazán fogtam a nyakörvét. Hagytam, hogy elkanászodjon és ez lett a vége. A kölykök nevelésében sem vagyok túl jó, szóval nem is csodálom, hogy így kisiklottak a dolgok. Hogy miként ráztam le Rowant, inkább hagyjuk is. A lényeg, hogy egy magam oldottam meg azt is. Éppen ezért alaposan meg is lepett a meghívó, nem csak azért, mert tőle jött, hanem, mert olyan helyre szólt, ahová eddig maximum undorral és az oldalamon volt hajlandó megjelenni. Hülye lettem volna kihagyni, mert érdekelt mi vette rá, hogy pont egy ilyen helyen akarjon találkozni.
Tetszett, hogy ilyen engedelmes. Szeretem, ha valaki szót fogad nekem, és érthető okokból - ahogy most is történt - rosszul viselem, ha nem. De ezúttal, még ha újabb esélyt is adok, minden másként lesz. Nem kerteltem, bár az első mondat előtt hagytam kicsit kínlódni. Utána már magától kínlódott, ahogy előadtam feltételeim és azok fontosságát. Mondja bárki, hogy igazságtalan vagyok, de ne feledjük, hogy az, hogy itt vagyok sem neki köszönhető. Erre nincs semmilyen kifogás. Az igazság az, hogy a munkát választotta helyettem, és jelenleg azt gondolom, legközelebb is megtenné. Szóval szükségszerű volt néhány új, számára kényelmetlen szabály. Tétovázott is, de nem azért, mert ne tudta volna a választ, hanem, mert röpke pillanatok alatt kellett lemondani eddigi életéről. Rábólintott, bár a kezét nem nyújtotta. Hogy félte-e vagy csak szimplán nem mert őszintébb lenni, nem tudom, de így szokás ez, nem? Még az ő köreikben is.
Ahhoz képest, amilyen kis szégyenlős és visszafogott volt eleinte Julian, igen hamar és nagyot változott, mióta velem van. A kihagyott idők ellenére is. Csak egy kis csók csatát terveztem, meg-meg fűszerezve egy kis ezzel, egy kis azzal. De az őszinte sóhajai a fülem mellett és a kellően pozitív reakciói a bőrének babusgatására engem is arra ösztönzött, hogy fokozhatjuk még ezt. Pontosabban, hogy fokoznunk kell. Még mindig olyan nekem az illata és a hangja is, mint a macskáknak a macskamenta. Aki ismer, pontosan tudja, hogy ez innentől még csak nem is teljesen az én hibám. Erotika közben megzavarni engem, olyan, mint a hetekig éhező kutya táljába nyúlni, miközben zabál. A két lüke megjelenése pedig csak fokozta a feszkót. Legalább is eleinte, mert hamar megláttam bennük a lehetőségeket.
Nehéz lett volna, és nem is avathattam be Juliant azokba a dolgokba, amiknek köszönhetően most is itt vagyok. Rowan legyintett, hogy kövessem az ösztöneim és vágyaim, ezért billent néha a bili, és borult fel végül a pisztoly előkerülése után. Viszont az érzéseim is épp olyan őszinték és vannak olyan erősek. Lassan, mintha ketté szakadnék, pláne, mikor küzdök az egyik ellen, de tudom, hogy szükséges, hiszen most is majdnem ott hagytuk a fogunk. Ám a balhéinktól függetlenül, ténylegesen komolyan gondolom a nagy kérdést. Eldöntöttem, hogy ha már úgy is adunk a másiknak egy újabb esélyt, és Julian is áldozatot hoz, akkor nekem is le kell mondanom arról, ami a legnehezebben megy. Persze utána, és csak is másodlagosan. Gőzöm sincs, hogyha eddig sem igazán bírtam ki, eztán, hogy maradok hűséges, de azt érzem, hogy erre van szükségem. Szükségünk. Akarom őt.
Szerintem ezt a napot úgy, ahogy van el kell engedni, mert őrültebbnél őrültebb dolgokba keveredünk, igaz, jobbára nekem köszönhetően, de hé, a lavinát végtére is ő indította el azzal, hogy elhívott és dalolászott nekem. Na meg, hogy a pultnál nem olyanokat mondott, hogy fúj, ez undi, hagyd már abba, hanem, hogy ahh, igen, még Roman, keményebben... Szóval ja, végülis mindkettőnk hibája. Azt mondanánk már nincs hova cifrázni, de mint kiderült még is. Mondjuk ez is mindkettőnkön múlt, de noha meglepett, állatira örültem, hogy belement. Azt hittem erre is majd fejét rázza, mondván őrültség. Vagy csak azért ilyen engedékeny, mert fél, hogy bedurcizok? Ugyan... akkor kivárom míg hazaérünk és az ajtó becsukódása után esek neki. Ennyit még én is kibírom... szerintem. Az is lehet, hogy attól félt ennél több kalandban már nem lesz része, ezért bólintott rá. Nos, minden esetre remélem bajunk azért tényleg nem lesz belőle.
+18 Le a kalappal előtte, mert tényleg jól bírta. Én eddig sem bírtam volna, igaz, én szélsőséges eset vagyok. Nem is vezetek olyan jól, és amúgy is kangörcsös vagyok, szóval, már akkor lefordultam volna az ülésről, mikor a lehelete a fülem éri. Szóval volt miért megdicsérni. Ő azonban még nem óhajtott tovább menni, amit először ugyan nem értettem, de úgy voltam vele, hogy nem is zavar, amíg itt vagyunk egymásnak. Már-már majdnem kínosnak éreztem, de elnézve őt, azt hiszem épp úgy érzett, mint én. Mint két kamasz, akik tudják, hogy kikapnak otthon, ha kiderül, de csak azért is megteszik. Aztán már véntrottyok vagyunk. De az, hogy szinte ragyogott a boldogságtól, engem is teljesen felvillanyozott. Nem tudom, hogy lehetségesebb e, de most mintha szerelmesebb lennék belé, mint előzőleg. Most is majd felrobbanok, úgy kívánom, de az érzéseim is sokkal intenzívebbek. Legszívesebben ha épp nem benne vagyok, egész nap csak dörgölőznék hozzá és dorombolnék neki. Csak azért nem mondom elneki újra, hogy szeretem, mert még 5 perc sem telt el, és már igazán kínos volna, de egyszerűen nem tudom hogy másként tudnám kifejezni felé.