“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Az ember nem alszik túl jól, ha nyomás helyezedik rá, ha megakar felelni önmagának és a családjának. Még akkor is, ha nekik nem kell bizonyítanom. De hozzászoktam már a korán léthez, hogy az alvás pár órából áll és bőven elegendő. Azt nem mondom, hogy mindig fitt vagyok az első percekben, de utána mindig tudom hogy hol járhattam előzőleg. Mások nem bírják ezt a tempót, mit én diktálok, így szoktam azért lassítani is. Most legyen rendben ő, hiszen ő agyal mindig mostanában és most sem étkezett normálisan. Ne aggódjon miattam. Persze elmondani mindezt számára...úgyis tudja, hogy nem hagyom magam. De az édes mosolya mindig megfog lágyítani. És most más megoldás úgysem lesz, mint ahogy azt ő felhozza a kis tervét. Elmegy, haza jön, reggelizünk és családostul hagyjuk el az otthonunkat. Az hogy a bútorokat mikor nézzük meg, meg hogy mikor vásárolunk az egy megint jó kérdés. Egy napra mindent rakni és zsúfolttá tenni az egész napot...
- Mit szólsz, hogyha online megnézzük, hogy az adott üzletben mi van, ha tetszik, akkor elmegyünk megnézni személyesen is. Aztán megveszük, felpakoltatjuk és haza jövünk... nem mondom, hogy online vásároljuk le, mert személyesen látni ezerszer jobb... - adtam választ gondolkodva, de aztán több verzió is az eszembe jut, hogyha mindenképp a napokban akarná megejteni a bútorok beszerzését. Sok bútor kell még és az sem mindegy, hogy milyen színű, hiszen a lakás színeihez is passzolnia kell. Vajon milyen mód spórolhatunk az idővel, hogy mindenkinek megfeleljenek a dolgok? Hogy a lányomnak is legyen ideje kijátszania magát és a feleségem is megkaphatja mit szeretne? Nehéz családfőnek lenni, de nem lehetetlen.
- Attól függ kicsim, hogy mikor végzünk, bár kétlem, hogy a városban olyan szépen látszódnának a csillagok...tudod a rengeteg lámpafény eltompítja azt, amely igazán fontos. De abban biztos vagyok, hogy egy tanyán, ahol nincs ennyi zsúfolt épület...ott tisztán látni majd mindent. Elmegyünk majd egy ilyen helyre? Látni akarsz csillagképeket? - adok egy menőbb ötletet, hogy nehogy csalódás érje, hiszen a városban esténként tényleg alig lehet csillagokat látni. Max az épületek tetején, vagy kint a mólon...de az sem nagy esélyes.
- Igen. Nagyon jó lenne. - mosolyogja és mormolja azt halkan, amire szélesen elmosolyodok, hiszen legalább ennyit megtudok tenni, hogy elutazunk kicsit máshová, ahol kipihenhetjük magunkat és tényleg látni a természetes csillagokat és azok állásait. Boldoggá tenni azokat, kiket szeretek...számomra ez jelenti a mindent. Nem is kell más, hogy boldog legyek én magam is. Verora pillantok és a mosolya mindent elárul. Támogatom őt abban, hogy kincseket csinál, hogy árulja őket, jó keze van ehhez és máshoz is. Ami a munkát illeti, azt pedig tényleg otthon kellene megbeszélni, hogy mit is szeretne és merre akarja hosszútávon.
- Mindenképp beszélünk róla, ez csak természetes... - kacsintok rá, hiszen mindez tényleg fontos mindkettőnknek. Főleg neki, hogy kicsit kimozduljon, túllendüljön és megpróbáljon fellélegezni. Persze mondhatnám azt, hogy nem tudta elvégezni az egyetemet miattam és a terhessége miatt, de én nem bánom. Ők a szemem fényei és nem tudnék máshogy dönteni akkor sem, ha más testben lenne. Szeretem őt, halálosan bele szerettem a fiatalkora ellenére is és ez máig tart.
- Apa. Apa. - olyan sürgetően jött a hang, hogy a tükörben hátrapillantottam rá rövid ideig, de mivel tudja hogy figyelek, így azonnal folytatja a hercegnőm.
- Volt egy plakát az előbb egy emeletes ágyról. Lehet? Lehet? - kérdezgeti kíváncsi izgatottsággal, amire aztán tényleg kuncogásba török ki.
- Csak sorjában Prücsök, csak sorjában. - egyezek ki ennyiben ezen a téren, amire neki áll a felsőtestével az ülésében táncikálni, pont elkapom a pillanatot, de többnyire az útra koncentrálok az út végéig. A parkolás után Vero elindult a jegy vásárlást elintézni, még voltak rajtunk kívül is friss érkezők, így nagyon elkésve nem igazán voltunk. Sabine megrázta a ruhám szélét, hogy rá figyeljek és ne az anyját bámuljam szerelmes pillantással.
- Hm? - pillantottam le rá, majd mutatta a táblát is, melyre magam is odapillantottam felvont szemöldökkel.
- A showt megtudjuk nézni? - kérdezi, s az órámra pillantva lebiggyesztett szájjal tudtam csak felelni.
- Nem, ennek már vége, a délelőtt folyamán tartották meg.
Sabine szusszant, s mikor az anyja végzett a jegyvásárlással és a térkép is előbukkant kicsit odébb, hát vele madarat lehetett volna fogatni. Tudta, hogy nem tudunk minden állatot megnézni, de a kedvenceit felsorolta azonnal.
- Állatsimogatót! Meg a makit is nézzük meg. Azt a hosszú farkút. Az olyan aranyos! Kapok megint plüsst? - kérdezi lelkesen, de ezúttal már az anyja kezét ragadja meg, majd az enyémért is nyúl, hogy így induljunk útnak. Persze a plüss máris nálam maradt, hiszen nem tudja fogni úgy, hogy a kettőnk kezét fogja. Áthajolok Vero-hoz, hogy csókot nyomjak ajkaira, ha rám figyel, majd rámosolygok.
- Az állatsimogató remek ötlet. Legközelebb meg végig járunk mindent, ha majd nyitásra ideérünk. - persze akadhat más program is a városban, de egy öt évest ha az állatok varázsolják el...akkor az állatkertet választjuk minden esetben. Ha majd unalmas lesz, akkor körülnézek valami játszótér irányába is, benti vagy kinti lehetőséggel időjárás függően.
- A simogató közelében akad más állat is, amit végig tudunk nézni és az időbe is beleférünk? - pillantok a térképre, ha kell, akkor átveszem és a kislányomat is eleresztem, hogy szétnyissam azt. Át kell böngészni azért, hogy ebbe a kis időbe mi fér bele. Persze az útjelző táblák is segítenek és Sabine is feltalálja magát, már mutogat is és mondja, hogy arra és arra miket lelünk. De kis sétát követően már meg is érkezünk az állatsimogatóhoz, ahol fellelhetőek kisebb kecskék, pulykák, szárnyasok, birkák és kisebb, talán törpe malacok.

Megjelenés

Véronique & Mathéo

"There is no feeling in the world like knowing you have a partner to face whatever life throws at you."

- Ha gondoljátok, akkor kimehetek oda egyedül is, legalább te is tudnál kicsit pihenni. Mostanában elég korán kelsz. – még én is, meg Sabine is aludni szoktunk, amikor munkába megy. Biztosan kimerült lehet ő is, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, ha új helyre kerül, akkor még inkább bizonyítani akar, még jobban odateszi magát.
Egy pillanatra elgondolkozom a felsoroláson, de végül be kell nekem is látni azt, hogy ezt nem lehet mind egy napba besűríteni. Sabine is egészen strapabíró gyerek, de szerintem ez még őt is megviselné.
- Részemről rendben lenne, de nem hiszem, hogy Sabine jól viselné. Idővel biztosan nyűgössé válna. – szomorúan sóhajtok, majd veszek egy mély levegőt, hiszen más esetben most egyszerű dolgunk lenne, és ha még mindig odahaza élnénk, akkor a szüleim tudnának vigyázni a kislányunkra, de most már ez szóba se jöhet. – Én kimegyek a piacra, ti aludtok, reggelit készítetek, aztán elmegyünk bevásárolni és ha neki is van kedve, akkor elmegyünk bútorokat nézni, ha nincs, akkor azt napoljuk másik napra? – kérdőn pillantok a férjemre, bár van egy olyan sejtésem, hogy mivel a kedvemben akar járni, főleg, hogy tudja engem kicsit megvisel ez a költözés, így biztosan nem fog nemet mondani rá, vagy talán magára próbálja vállalni a piacot is.
- Aww, akkor már kacsákat se fogunk tudni etetni? – szomorúan csendül a hangja és magához öleli a plüsst. – Csillagokat is megnézhetjük? – kisebb hallgatást követően szólal meg és eléggé reménykedő a hangja, ha már lemarad a kacsákról, akkor vajon estig kint fogunk-e maradni. Megmosolyogtat Sabine viselkedése, miközben várja az apja válaszát, én is Mathéo-ra pillantok, mert egyértelmű, hogy a kisasszony be fog aludni, így majd neki kell a kocsiig cipelnie, vagy hazáig, attól függ, hogy mivel is megyünk.
Mathéo nevetése melegséggel tölt el, a szívem nagyobbat dobban és lopva rápillantok, hiszen egyértelmű, hogy ő nagyon boldog itt és jól érzi magát. Remélem, hogy nekem is menni fog és szép lassan megszeretni ezt a várost is. Remélhetőleg idővel rábukkanok az új kedvenc helyeimre is. Arra, hogy listát írunk, csak egy bólintással felelek, hiszen tényleg az lesz a legegyszerűbb. Meg talán jobb nem is elmenni vásárolni, mert néha egy vagy két nap után jut eszembe valami, amit még jó lett volna beszerezni.
- Ebben nem vagyok biztos. – hirtelen csak ennyire futja és mielőtt még bármi mást is mondhatnék újra megszólal, mire elérzékenyülök és meghatódva pillantok felé. Nem értem, hogy mivel érdemeltem meg, még ha néha talán arra is vágyom, hogy ne támogasson, hanem az orromra koppintson, de ő akkor is hisz bennem, amikor én magamban nem tudok. Amikor a lámpánál állva csókot hit ajkamra, viszonzom is, majd a kezem a combjára siklik és gyengéden megsimogatom őt, de nem húzom el. Tényleg nem értem, hogy mivel is érdemeltem ki, hiszen ő szinte folyamatosan olyan, mint a nap, míg én néha olyan vagyok, mint egy viharfelhővel tarkított égbolt.
- Tudom, hogy támogatsz, de úgy érzem, hogy ideje lenne normális munkát találnom, hiszen most már Sabine is iskolába fog járni. – esélyesen se a hely, se az idő nem alkalmas erre a beszélgetésre, de valahogy nem bírom már tovább magamban tartani. Megingatom a fejemet. – Felejtsd el, majd megbeszéljük este. – nem akarom elrontani a hangulatot, helyette inkább kifelé bámulok az ablakon, figyelem az autókat, épületeket és hamarosan meg is érkezünk az állatkertbe.
- Megveszem a jegyeket, a bejáratnál találkozunk, jó? – kikapcsolom az övemet, majd kiszállok és a pénztárhoz érve beállok a sorba. 10 perccel később már csatlakozom is hozzájuk, mert egy kis ideig távolról fürkésztem őket szeretet- és szerelemittas pillantással. Ők az én mindenem, nélkülük el se tudnám képzelni az életemet és talán emiatt is emésztem még inkább magam, mert néha úgy érzem, hogy én túl sok bonyodalmat hozok a csendes és békés hétköznapi életükbe annak köszönhetően, hogy olykor nagyon túlgondoló és túlaggodó vagyok.
- Merre fogjuk kezdeni? Van itt is állatsimogató? – kérdőn pillantok rájuk, ahogy áthaladunk a bejáraton és hamarosan egy térkép is fogad minket. Kíváncsian veszem szemügyre. – Mindenkinek lehetne egy kívánsága, hogy biztosan mit szeretne megnézni, a maradék időben meg amire jut időnk? – régebben tudtam spontán lenni, itt az ideje, hogy kicsit életre keltsem azt a nőt, akibe hajdanán beleszeretett. – Én az állatsimogatót mondanám, ti? – ha megmondják, hogy ők mit szeretnének megnézni, akkor sietve próbálom megtalálni a térképen és odabökni, hogy lássuk mi merre is van.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Elmondani mi történt a napunkban oda vissza történik. Egymásnak mesélünk és ezáltal megtudjuk milyen lehetett a másik napja. Ember kell a konyhára és ezt meg is osztom a feleségemmel, melyre feldob egy ötletet. Erre az egyetemistás dologra nem is gondoltam még, de így, hogy felhozta a témát, megpróbálhatom. Talán kettőt tudunk vállalni, tudunk rájuk figyelni a teendőink mellett. Elmosolyodok, így máris tudhatja, hogy észben tartom a dolgot. A hibázást pedig mindenki átélte már nem is egyszer, így senki miatt nem lehetek mérges ez miatt. Persze csak akkor, ha az szándékosan történt. Akkor kitudok borulni. Szóval majd a hirdetésben megemlítem az illetékesnek ezt a diák dolgot is, hátha lesz kapásunk délutánonként, esetleg hétvégén. Vagy szünetekben. Már az is nagyobb segítés. De amúgy a kislányom felé is érdeklődő hangnemben cseverészek, kíváncsi vagyok a napjára, hogy ettek-e és hogy szeretne-e új könyvet. De tagadhatatlan, hogy nem lehet rá haragudni. Még akkor sem, mikor nem szeretne könyveket. Szóval lassan már lapoznom sem kell egyik mesekönyvét sem, mert kívülről fújom, hogy mi is szerepe a lapokon. Szóval nem lesz könyvvásár. Remek. Így kénytelen vagyok eleget tenni ennek a kérésnek, majd Vero-nak is okoznék valami kisebb boldogságot, de megelégszik a csókommal. Segítséget nem kér. Megértem én ezt is persze.
- Rendben. Akkor rád bízom. - mosolygok bele a huncutkodásba, az újabb csókba és ahogy a kislányunk fújjol erre az egészre. Szeretem mikor ilyen játékos mód “kergetik” egymást, annyira, hogy is mondjam...megható. Több nem is kellene számomra. Ők ketten, a boldogságuk és az, hogy együtt lehessünk. Persze, amúgy nem segítek neki az anyja ellen, bőven elég az, hogy megtudom tartani a ficánkolása végett. De nem haragszok rá, csak nevetek jóízűn, ahogy jó érzés keveredik a levegőben. Persze akadnak komolyabb témák is, melyekhez úgy is állok hozzá. Ilyen a lányunk és a feladatok. Ami pedig a vásárlást illeti, kicsit meg kell tervezni mindezt, hiszen egy nap elintézni mindent jó ötletnek tűnik, de pihenni...az is szükséges. Szóval egy délelőtt alatt lerendezzük a dolgainkat és utána kettesben töltünk egy kis időt...ötletnek nem rossz, de úgyis meghiúsul.
- Kora reggel kimegyünk a piacra, akkor még nincsenek sokan... - gondolkodok hangosan, bár a pillantásom Sabinere siklik, majd vissza az anyjára, hogy vajon ez mennyire megoldható? De ha olyan korán nem is jó, akkor a reggel folyamán elintézzük a bevásárlással. Az ilyesmi nem okoz gondot.
- Piac, bevásárlás, haza és utána meg veszünk néhány dolgot a házba. Mit szólsz? - kérdőn pillantok rá, hogy vajon megfelelne-e neki ez a holnapi program. Jól hangzik. Ám a kislányom is eltereli a figyelmem hirtelen a csacsogásával és nagyon figyelnem kell a mondandójára. Piknik...
- Figyelj csak kincsem...van egy olyan ötletem, hogyha...mit szólnál, ha kora este piknikeznénk? Még nem lesznek csillagok, olyan meleg sem lesz már addigra, de kellemes időnk is lesz mindenre, oké? - dobok fel egy ötletet, hiszen nem tagadhatom meg tőle ezt a kérést, de kompromisszumot kötök. Eltudjuk intézni napközben a mi dolgainkat és este felé pedig a kislány kívánságait hajtom végre. Miért érzem azt, hogy holnap estére nem kell majd altatni egyikünket sem? A kislány tele van ötletekkel, ami a szobája díszítését illette, de ezek nem megvalósíthatatlan dolgok, így persze hogy lehet neki.  A lurkó bekerült hátra a helyére egy könnyed mozdulattal, így aztán indulhattunk is. Veronique egy teljes listát szedett elő a kobakjából és ahogy felsorolta, úgy nevettem fel.
- Rendben, rendben. Haza érünk és mindent felírunk, oké? - túl sok minden van, amit meg kellene jegyezni, így inkább jobb, ha papírra vetjük mindezt, hogy semmi se legyen elfelejtve. Nem mintha bánnám, hogyha kétszer kellene bárhová is elugrani, mert kimaradt valami...többször is elmehetünk. Ami pedig a dolgozószobát illette... kicsit meglepett vele, hiszen az szükséges pont az életében, így kicsit ráemelem a pillantásom, de az utat figyelem.
- Vero. Ne hagyd abba. Itt új dolognak fognak számítani és biztos kapkodni fognak majd érte. - biztatom a dologgal, hiszen tényleg szuper dolgok ezek, amiket csinál. Még szerintem is cukik.
- De csak hogy tudd Véronique Derouin...bárhogy is döntesz az életben, bármit is akarsz kezdeni azzal, mi megadatott neked, kezdj bármit is az életedben...mindenben támogatni foglak. - szólalok meg komoly hangon, az utat fürkészem, de a piros lámpa megállít, így a feleségemhez hajolok egy csók erejéig, majd indulhatok is tovább a forgalomba. Az állatkert ki van táblázva, hogy merre kell menni és kanyarodni. Így aztán tényleg percek és a forgalom kérdése és már a parkolóban is vagyunk.  

Megjelenés

Véronique & Mathéo

"There is no feeling in the world like knowing you have a partner to face whatever life throws at you."

Érdeklődve hallgatom azt, amit mesél, hiszen ez mindig is így volt. Akár jó napja, akár rossz napja volt, én mindig ott voltam neki, hogy ki tudja önteni a szívét, elmesélhesse mindazt, amit érez. Ez alól egyedül az az időszak volt kivétel, amikor külön költöztünk, mert már nem bírtam egy fedél alatt megmaradni se vele és egy időben a lányunk közelébe se igazán mertem menni. Az a baleset valamit összetört mélyen legbelül, de az óta már sikerült a legtöbb törést befoltozni, de egy-kettő még megmaradt. Tudom, hogy nem tűnt el nyomtalanul és néha a kételyeim annak a történésből fakadnak, de igyekeztem nem túl nagy teret engedni a negatív érzéseknek és újra mélyre süllyedni. Hiába sikerült egyszer már kimászni a gödörből, attól még nem akartam újra visszakerülni oda.
- Diákok nem jöhetnek szóba? Ha beindul az egyetem, akkor biztosan sokan fognak munkát keresni, amit az egyetem mellett is tudnának végezni. – kószagondolat volt ez a részemről, mert hiába mesélt gyakran a séfek életéről, vagy a konyhák működéséről, attól még mindig nem teljesen láttam át és lehetséges, hogy most is teljesen téves úton járok. Mivel tudom, hogy nem fog megenni érte, vagy kinevetni se, maximum majd finoman kijavít, így soha nem féltem az együtt töltött idő alatt kimondani azt, ami eszembe jut.
- Pedig aki dolgozik, az hibázik is. – mosollyal az arcomon pillantok rá, hiszen gyakran még én is hibáztam horgolás közepette. Pedig már rutinosnak számítottam, mert odahaza lett is egy kis üzletem miatta. Ezt tudtam csinálni Sabine mellett is és jó érzés is volt nem csak otthonülő anyukának lenni. Az emberek szerették az elkészült amigurumi figuráimat, a kendőimet, táskáimat és mindenféle apróságot, amit készítettem. Néha nehéz volt tartani a lépést a rendelésekkel.
- Neeem! – Sabine még a fejét is megrázza, amikor Mathéo a könyvekkel kapcsolatban kérdezi őt. Van egy-két mesekönyv, amit újra és újra el kell olvasni, mert annyira imádja, de ha könyvesbolt felé járunk, akkor természetesen be kell térnünk és hosszú ideig képes nézelődni. Olyan, mint én, hiszen én is imádok olvasni és egy kisebb gyűjteményt hagytam odahaza. Drága mulatság lett volna magunkkal hozni minden könyvemet. Remélhetőleg szép lassan itt is meg fogom tölteni a könyvespolcaimat, mármint előbb még azt is venni kell.
Látom Mathéo reakcióját, amikor kiderül, hogy nem ettem, aminek köszönhetően csak még inkább bűntudatom lesz, de tényleg nem kívántam annyira mostanában az ételt. Ebben a hőségben ez normális, a lényeg, hogy iszom eleget, így nem lehet gond.
- Köszönöm, de nem szükséges. Legalább kicsit lefoglalom magamat, még úgyse tudom, hogy mihez is kezdjek magammal. – őt fürkészem, miközben ajkamon simít végig és a csókját viszonzom, mire Sabine fintorogni és pfujolni kezd, aminek köszönhetően nevetésben török ki. Játékosan az orrára koppintok és csak azért is még egy csókot adok a férjemnek, aztán pedig őt halmozom egy-két puszival, mire nevetni kezd és próbál eltolni magától és jön az "Ne már anya! Apa ments meg!".  
- Mindenképpen el kell ugrani a boltba holnap vagy holnapután. Kell pár dolog, mert kifogyóban van. – persze leugrom majd a közeli boltba is, hogy vegyek friss zöldséget és gyümölcsöt, de azért jobb lenne kilátogatni a piacra. Ott még is csak minden frissebb lehet és talán jobb is. Odahaza nagyon szerettem piacra járni, még a bolhapiacokat is imádom. Nem mindig szereztem be valamit ott, de jó szeretek nézelődni. Érdekes dolgokat láthat ott az ember.
- Köszönöm. Átdobom a pontos időpontot és akkor tudsz egyeztetni miatta. – napközben is megtehettem volna, de személyesen akartam megbeszélni vele. Nem akartam feleslegesen se nyomást helyezni rá, mert úgy érezné, hogy nincs választási lehetőség, mint ahogy nekem nem volt a költözéssel kapcsolatban.
- Holnap elmegyünk piknikezni? Megígérted, apa. – boldogság megcsillant Sabine lélektükrében és még a kezét is apja arcára tette, meg jött a puszi is, hogy lekenyerezze őt. Felvontam a szemöldökömet, mert kíváncsi voltam, hogy erre mit fog lépni. Bútort megyünk nézni, vagy beadja a derekát a lányának.
- Lehetnek megint csillagjaim? – odahaza a plafon tele volt világítós csillagokkal, meg talán akadt hold is. – Meg lehetne fényfűzér, mintha mindig karácsony lenne. – kinyitottam nekik a hátsóajtót, ahogy a kocsihoz értünk, hogy könnyedén be tudja rakni a lányunkat, de közben persze Sabine folytatta a felsorolást.
- Kelleni fog egy-két képkeret is, mert volt ami eltörött. Váza is jól jönne a virágoknak, meg pár cserepes növény se ártana. – miután beültem az anyósülésre, bekötöttem az övemet, és ha ő is beszállt, akkor megszólaltam, amint Sabine engedett szóhoz jutni. – A dolgozószobát se ártana berendezni. Bár nem tudom, hogy folytatni akarom-e itt is a üzletemet. Biztosan sokan árulnak kézműves dolgokat itt is. Nem tudom mennyire lenne esélyem újként a piacon. – talán ideje lenne valami normálisabb munkát találnom, de nehéz úgy, hogy nincs diplomán, mert az anyaság közbeszólt és utána meg annyi minden történt, hogy egyszerűen háttérbe szorult. Most meg visszaülni az iskolapadba? Vajon Mathéo bánná? Nem mertem sose előhozakodni vele, mert tényleg annyira hirtelen történt ez az újabb változás az életünkben is, hogy igazán fel se fogtam és azt se tudtam, hogy mik a lehetőségeim. Helyette inkább csak úgy éreztem, mintha egy picit újra ki rántották volna a lábam alól a talajt.  

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A lányom mindig is letudott venni a lábamról. Talán minden lányos apuka ilyen...de persze nem akarom túlzásba vinni a kényeztetését, mert még visszaüthet. De egy ilyen aprócska kérésnek ellenállni nem lehet, így persze hogy elvarázsol a szavaival. Jó, az is igaz, hogy így a délután folyamán nem igazán lehetséges az egész parkot átsétálni a pár óra keretében. Tisztában vagyok ezzel és sejtem mi járhat a feleségem fejében. Valószínűleg ugyanez. De benne van a dologban. Persze elkanyarodok a kettőnk randijáig, de hoppon maradok szavait hallva. Végül is ez is teljesen érthető. Már nem odahaza vagyunk, ahol családi kezek vigyázhatnak a lányunkra, így való igaz...majd otthon lesz ez a randi megtartva, csendben. De ettől a kis apróságtól eltekintve szerintem még szeretgethetem őt, nem? A kislányunk ha bealszik, bombát lehetne robbantani mellette is akár, nem ébred fel. Nem a vágyaimat akarom kiélni, csak foglalkozni szeretnék vele is. Elmaradt a költözés során és az előző napok alatt, de igyekszem. A csendben maradásom is jelezheti számára, hogy teljesen igaza van, felesleges megszólalnom, mert ezen jár az én agyam is teljesen.
- Ha megkezdődik a suli kezdés augusztus végével, a nagy hajtás miatt teszik fel a hirdetéseket online platformra. - azok pedig lényegében már fent vannak, hogy jelentkező lesz-e az majd kiderül. Én is nem rég érkeztem az egyik üresedésre, de sokkal jobb így, mintha egy nagy üzemű étterembe kellett volna mennem. Tudom, hogy mivel jár, így ezzel sokkal szerencsésebb vagyok. Több idő jut a családomra.
- Szóval addigra biztos jelentkezik valaki...olyan nagy elvárásaim nincsenek...tudjon dolgozni önállóan és ne csesszen el dolgokat... - morfondírozok kicsit, de Sabine megakaszt a kérdésével, melyre bólintok is szinte azonnal.
- Persze. Megnézem és olvasok is. Új könyvet nem szeretnél vásárolni? Nem unalmas a nagy kedvenced még? - egy újabb piszézés veszi kezdetét részemről. Figyelek a lányokra, a kérdésem fontos volt, az étkezés érzékeny téma, szeretem, ha a családom jóleső érzésekkel van tele. De ha egyikük nem eszik, mert elkalandozott...nos...ugyan nem csalódott leszek, de fejet ingatok. Már megint?
- A maradék dobozokat segítek kipakolni. - simítok a feleségem ajkán végig, majd hozzá hajolva egy csókot is nyomok azokra. Nem haragszok, hogy nem evett, nem fújhatom ugyanazt a nótát, mint odahaza. Majd megbeszéljük, hogy mi nyomja a lelkét, hogy min agyal ennyire veszettül, hogy nem tudott étkezni. Az én részemről több féle ételt kóstoltam, de ezekkel el lehet telítődni, már csak a pár falat kóstolásával is...
- Bélszín gombamártással burgonyapürével zöldségekkel. Odahaza készítek majd, nagyon rég csináltam már. A napokban elkészítem, majd elugrunk bevásárolni... - vetem fel az ötletet elmélázva rajta és elgondolkodva rajta, tényleg nagyon jóra sikerült, ha nem volt maradék belőle semmilyen formában. De ez tök jó, hogy az embereknek bejön valami étel. Mondjuk a legutóbbi maradékot is egy hajléktalannak adtam, túl sok maradt meg, kidobni meg nem akartam. Haza vinni annyit meg nem tudunk. Kaptunk végre emailt...felcsillan a szemem, hiszen hetek óta erre vártunk. És most meg is van az időpont. Izgatott is leszek tőle hamar.
- Persze. Elintézem, hogy ott legyek. Mindenképp. - boldogan csendül a hangom, hiszen fontos lépések lesznek ezek az életünkben. Főleg a leányzójéban. A szabadnapjaim már ki vannak tűzve erre a hónapra, így aztán könnyen leszünk a bútorok megvételében. És ha már bútorok.
- Jövő héten 2 napot egy huzamban itthon leszek, és holnap is a tietek leszek egész nap. A pihenőnapjaimat jól odaadták. - adok elő egy nagyon jó hírt, hogy mennyi időt leszek otthon. És ha már az itthonléttel jöttem elő, akkor akár a házat is felcsinosíthatjuk.
- Ép azon méláztam, hogy mivel díszíthetjük ki a házat még. Ilyen villogó gömbökhöz mit szólnátok amúgy? Vagy mihez lenne kedvetek, hogy mi csinosíthatja még az otthonunkat? - érdeklődtem gondolkodva, közben pedig mindkettőjüket felváltva figyeltem. Az autóhoz érve pedig letettem a kislányt, hogy kinyissam a kocsit, hogy mindenki betudjon ülni a helyére. A lányom betud egyedül ülni már és be is tudja magát kötni, az elmúlt években ezt megtanítottam neki, hogy mit hogyan kell és mit nem szabad. Könnyen vette a napokat és jól is tanult, hogy ezt rá bízhassam. Egy gyors ellenőrzést követve kinyitottam az anyósülés felőli oldalt, hogy Vero is beülhessen, csókot loptam tőle, majd beültem magam is a vezető ülésbe, hogy körültekintően megindulhassak az állatkert irányába. Jó az idő, már ami az órát illette, nincs olyan nagy forgalom sem most, hogy hosszas út legyen odáig. Kitapasztaltam mindezt.  

Megjelenés

Véronique & Mathéo

"There is no feeling in the world like knowing you have a partner to face whatever life throws at you. "

Mosolyogva fürkészem apja nyakában csüngő Sabine-t és azt, hogy miként is próbálja rávenni, hogy menjünk el az állatkertbe. Kíváncsian fürkészem a férjemet, miközben adok időt annak, hogy rájöjjön kire is célzott a lányunk és már majdnem a segítségére sietnék, amikor kezd olyan érzésem lenni, hogy nem maradt meg neki Alex, az oroszlán, de aztán egyszer csak megvilágosodik, mire én csak helyeslően bólintok, hogy tényleg jó irányba tapogatózik és nem tévedett.
- Menjünk most, légysziiiii. – Sabine könyörgőre fogja és beveti a kiskutya pillantást is, aminek Mathéo sose tudott még ellenállni, mármint nemet mondani, ha valamit így kért tőle a kis huncutságunk. Próbálom a nevetésemet leplezni, de ő esélyesen így is látja, miközben Sabine újabb puszit nyom az arcára, mintha csak hozzátartozna a vesztegetéshez. - Szerintem úgy vagyok felöltözve. – még ha nem is odakészültünk. Igazából konkrét tervem mára nem volt, mert ez a város számomra még mindig idegennek hat, de úgy éreztem, hogy ki akarok mozdulni abból a házból, amit még nem igazán tudok az otthonomnak hívni, még valahogy hiányzik számomra belőle az otthon melege, de talán ahogy szép lassan minden a helyére kerül, úgy fog ez is változni. Amikor rám pillant a lányunk várakozóan, akkor újra bólintok.
- Részemről rendben van, majd útközben vehetünk egy-két szendvicset és innivalót. – nem készültem most semmi ilyennel se, mert azt hittem, hogy csak játszótérre megyünk, vagy ki a parkba. Az állatkert se rossz ötlet, még ha már csak pár óra is van zárásig, így esélyesen nem fogunk tudni mindent megnézni, vagy majd eszünk ott valamit, vagy utána.  
Kacsintását látva és a szavait hallva kiszélesedik a mosolyom, a szívem pedig hatalmasat dobban. Néha tényleg nem értem, hogy miért rám esett a választása, vagy éppen miért is tartott ki mellettem akkor is, amikor mindent elkövettem azért, hogy messzire lökjem magamtól. Hálás vagyok a sorsnak amiért őt sodorta mellém, ugyanakkor néha azt is érzem, hogy nálam sokkal jobbat érdemelne.
- Majd talán máskor, mármint neked se lenne annyira kényelmes, ha cipelned kellene órákon át, miközben a karjaidban szundizik. – hiszen már Sabine se könnyű és nem is annyira picike, mint hajdanán volt. Arról nem is beszélve, hogy féltem attól, hogy Mathéo túlzottan pozitív bizonyos téren, miközben én már kezdtem bizonyos dolgokat feladni az életünkben. Féltem attól, hogy ez a változás az életünkben, csak újabb lendületet adott neki, még ha egyelőre nem is hozta szóba, hogy esetleg beszélt volna itteni orvossal, orvosokkal. - Most már nincs olyan, hogy hazaruccanunk, vagy beugrunk anyáékhoz, hogy beadjuk az alvó angyalkát, hogy aztán kicsit még kettesben legyünk. – tudom, hogy erre felé akadnak bébiszitterek, de valahogy egyelőre nem akartam arra gondolni, hogy a lányomra egy teljesen idegen vigyázzon. Még a gondolatától is ódzkodtam, így esélyesen ilyen téren lesz még egy mecsünk a férjemmel.
- És nem is látsz esélyt arra, hogy még több embert vegyen fel a vezetőség? – kicsit aggódva csendül a hangom, mert nem akarom azt se, hogy túlhajtsa magát. Nem örülnék annak se, ha túlvállalná magát és a munkája a családja rovására menne.  Azt szeretném, ha jól lenne és továbbra is sok időt tudna eltölteni Sabine-vel, legalább addig, amíg tart a nyár.
- Rajzoltam, ha hazamegyünk, akkor megmutatom. – Sabine hangja lelkesen csendül és továbbra se adja annak jelét, hogy szeretné, ha leraknák. Jó neki ott az apja karjai között. – A könyveimet pakoltam a helyére. Este olvasol majd mesét? – kisimítja az arcából a haját, aztán fejét apja vállához hajtja, miközben a plüssét szorosan magához öleli. Odahaza is megvolt a kis szokásuk, hogy az estimesét apának kellett felolvasnia, kivétel csak akkor volt, ha valami miatt nem ért haza időben.
- Én próbálom megtalálni mindennek az új helyét. Erről jut eszembe, hogy majd egy-két bútort is kellene vennünk, meg még pár dolgot. – ráér még, de azért jó lenne pár héten belül körbenézni és együtt eldönteni, hogy mi is jön haza velünk. Amikor az ebédre tereli a szót, akkor a gyomrom görcsbe rándul és mielőtt felelhettem volna a kislányunk megelőzött.  Igen, füllentettem volna.  
- Én igen, de anya nem. Megettem a maradék sütit is, amit készítettél, apuci. Legközelebb csinálhatnál csokisat. – sietve fordítom el a pillantásomat a férjemről, mert tudom jól, hogy mit gondol és tekintve, hogy a múltban, amikor nagyon magamba zuhantam szinte nem ettem semmit se, így tudtam jól azt is, hogy nagyon rossz emlékeket csalhat elő.
- Lefoglalt a rámolás, meg nagyon meleg van, nem igazán van étvágyam. – sietve csak ennyit felelek, mintha ez képes lenne javítania helyzeten. Pedig most tényleg nem arról volt szó, hogy alig ennék, egyszerűen csak elmaradt, de nem is éreztem azt, hogy éhes lennék. Az ember, ha nagyon elmerül valamiben, mint én a pakolászásban, akkor megesik az ilyen. Lopva a férjemre pillantok, amolyan nem kell aggódnod nézéssel.
- Te ettél már? Vagy ma milyen különlegességet készítettél? – sietve kérdezek vissza és remélhetőleg még azelőtt, mielőtt valami pékség vagy más felé terelt volna minket, hogy szerezzen nekem valami kaját. Tényleg nem vagyok most éhes. Esélyesen a stressz miatt se, ami a költözéssel jár.
- Tényleg, jövő héten esetleg egy napra el tudsz szabadulni? Ma jött az e-mail, hogy szerdán kellene elmenni az előkészítőbe és örülnék, ha te is velünk jönnél. – nem szívesen mennék egyedül, de ha nincs másra lehetőség, akkor persze meg fogom oldani.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Öröm őket ennyire felüdülten és kipihenten látni. Aggódtam párszor, hiszen tudom mivel jár egy nagy volumenű költözés. Szerettem volna a kezdetekkor, hogy minden simulékonyan megy majd...van hogy valóban úgy is lakul, de van mikor a sors is keresztbe tesz nekünk. De mióta itt vagyunk, talán kicsit jobb a helyzet. De akármi is történt a múltban, vagy történik a jelenben, vagy fog a jövőben...mindig is szeretni fogom őket. A feleségemet, kit évek óta körül rajongok, no meg a kislányomat, aki az életünkbe csöppent. Nem akartunk korán szülők lenni, de elvetetni sem akartuk. De a mosolyát látva már a búskomorság is semmiségnek tűnik, ahogy a múltbéli problémák is. Bee-t felkaptam a karjaimba, a puszi már landolt is az arcomon. Kíváncsi voltam mit is akar megosztani velem, azon túl, hogy örül a személyemnek. Nem is kellett sokat várnom a csacsogására, hiszen el is ereszti magát. A név hallatán hamar gondolkodóba estem, hiszen ő nem sok mindenkit ismerhet ezen a nécen, szerintem senkit sem, már ami az embereket illeti. Hacsak nem a fiatalokra érti? Persze a tudatlanságom nem látszik rajtam, hogy jelenleg nem tudom mire is gondol, de aztán leesik és nagyot koppan a dolog. Nemrégiben újra néztük a Madagaszkárt és ott mintha Alex lett volna a zebra. Nem az Marty volt, akkor az oroszlán... igen! Széles mosolyt villantottam, az orromat övéhez dörgöltem, valakinek ez pisze pisze volt, nekünk ez mást jelentett.
- Most azonnal? Úgy van mindkettő hölgyem felöltözve? - érdeklődöm nagy lelkesedéssel a hangomban, úgy is érzem magam valóban, miközben mindkettő nőszemélyen végig pillantok. - Persze hogy elmehetünk! Semmi akadálya nincs, hogy ne mehetnénk állatkertezni. - feleltem a szemeibe pillantva, majd kacsintottam is rá huncut mosollyal. Megindultunk végül kifelé, elköszöntem a kollégáktól, majd szusszanva pillantottam körbe. Nem voltam fáradt, a jelenlétük erővel töltött meg. Jól esett.
- A part remek hely. Bár ha a kisasszony elalszik, akkor abból randi lesz.... - kacsintok rá életem nőjére, majd felnevetek, ahogy a kislányom morcosan néz rám. Vicceltem csak, nem hagynám ott sehol sem a lányom, csak hogy az anyjával töltsek több időt. Mindkettőt egyformán szeretem és ha az állatkert nem fárasztja le egyikünket sem, akkor bárhová elmehetünk.
- Teljesen jól hangzik a part. A lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Meg hát azt a részét is meg kell a városnak nézni, nem? Ott még nem jártam. - magyaráztam jókedvvel, miközben az ő kezét is megfogtam szabad kezemmel, mellyel nem a gyermeket fogtam. Nem akart elengedni és megértettem, nagyon én sem akartam letenni a hercegnőmet. A kérdés hallatán még szélesebb volt a mosolyom.
- Egész jó. A közös témák feldobják a hangulatot és senki sem morog mert egyszerre polipnak kellene lennie...emberhiány van. De nem bánom. - adok rövid választ, de csalódott végképp nem vagyok, tényleg imádom a munkám akármilyen is legyen. Mindenhol vannak problémák, de majd megoldódik. Adok fel hirdetést, vagy beszélek a hotelmenedzserrel...még elválik, adok pár napot ennek így, aztán belehúzok.
- És ti? Mi jót csináltatok? - kérdezem mindkét lányra pillantva, közben meg is indulhatunk a hotel parkolója felé. Persze még nagyon nem akarok megindulni, de majd az állatkertnél levegőzhetnek. De odáig autóval kell mennünk, a taxi drága, a séta pedig sok lenne.
- Ebédeltetek? - kérdezem meg, hiszen számomra fontos az ő jólétük, az hogy semmiben se szenvedjenek hiányt, főleg nem az étel szempontjából, így mindig tele van a hütő, a szekrények és a főt kaja is mindig friss, főleg ha innen viszek. Ma ugyan kaptam apró madárcsicsergést, hogy ne pakoljak semmit haza felére, mert érkeznek, de attól még enniük kell. Vero is tud főzni tudom és tudnak rendelni is. Aggódásnak nem lehet nyoma ilyen téren.  
Megjelenés

Véronique & Mathéo

"There is no feeling in the world like knowing you have a partner to face whatever life throws at you. "

Még mindig rengetek kétely lakozott a felszín alatt a költözésünkkel kapcsolatban, mert míg Mathéo remeknek tartotta, addig én nem annyira. Az igazat megvallva nem igazán akartam költözni, de most egyszerűen süket fülekre talált bármit is mondtam és mire észbe kaptam volna addigra már itt is voltunk. Hiányzott a megszokott környék, az ismerős arcok, a barátaink, a családunk és az ismerős helyek, ahova ha betértünk, akkor már mosolyogva köszöntek nekünk, mert ismertek minket, de szemmel láthatóan jelenleg egyedül én voltam az, aki annyira nem örült ennek a változásnak.
Théo boldog volt az új munkájával, az elmúlt napokban többször is mosollyal az arcán és olyan lelkesedéssel mesélt az új csapatról, a helyről, amit már régóta nem láttam. A boldogsága pedig engem is boldogsággal töltött el, még ha kisebb űrt is éreztem a hátrahagyottak miatt a szívemben. Ami pedig a hercegnőnket illeti, nos, Sabine is boldog volt, a kíváncsisága még inkább megmutatkozott, hiszen itt sok újdonság volt számára is. Apja gyakran mesélt arról, hogy mennyi érdekes hely van ebben a városban is és mindent fel is keresünk, ha lesz kedvünk hozzá. Onnantól kezdve pedig alig volt megállás, hiszen Sabine mindent is látni szeretett volna, mivel ott munkálkodott benne a gyermeki kíváncsiság és a lelkesedés.  Ha rajta múlott volna, akkor amint Théo hazaért, máris a városba mentünk volna, pedig a legtöbb cuccunk még dobozban volt és még bútorokban is akadt hiány.  Az új munkahelyének köszönhetően Théo is több időt tudott velünk lenni, több ideje jutott a lányára is, aminek köszönhetően Sabine még boldogabb volt. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy itt is hamar barátokra fog lelni az előkészítőben és nem lesz túlzottan nagy honvágya, ami miatt a jókedve megcsappanna. Az ő boldogságuk volt számomra a legfontosabb, emiatt pedig igyekeztem minden rossz érzést elnyomni, amit ez az új helyzet hozott magával.
Én meg?
Én meg pontosan abban a városba voltam, ahova egyszer már majdnem eljutottam ösztöndíjjal. Talán emiatt is volt még nehezebb itt lennem, mert kicsit emlékeztetett arra, hogy az egyik álmom hajdanán tovareppent, mert egy másik álom hamarabb vált valóssá, mint azt terveztük. A bűntudat újra kicsit marni kezdett mélyen legbelül, ahogy a múlt árnyai megelevenedtek a lelkiszemeim előtt, mire sietve hajoltam közelebb a lányomhoz, hogy puszit nyomjak a kobakjára és kicsit meg is öleltem. A világot jelenti számomra, még ha hajdanán is nem is éreztem felhőtlen örömet, amikor kiderült, hogy babát várok, de vele lett igazán teljes az életem, életünk.
Mosolyogva hallgattam Sabine csacsogását, majd miután kifizettem a taxist megfogtam a kezét és lassú léptekkel elindultam Mathéo munkahelye felé. A zebránál várakozva fürkésztem a környező épületeket és ügyeltem arra is, hogy nehogy valamelyik rohanó emberke magával sodorja a tündéri manómat.
- Nézd, abban az épületben dolgozik apa. – miután átértünk a zebrán rámutattam az épületre, amit Bee ámuldozva vett szemügyre, hiszen tényleg szépen épület volt a hotel is. Kedvesen köszöntem a londinernek, majd a recepciónál útba igazítást is kértem, hogy merre kell mennünk. Nem is kellett sokat sétálnunk a folyóson, amikor is feltűnt a férjem, mire a kislányunk sietve engedte el a kezemet és rohanni kezdett felé.
- Apaaaaa!!! – hangjától zengett a folyosó, mire páran meg is torpantak és megmosolyogták ők is a jelenetet. Mosolyom kiszélesedett és a szívem hatalmasat dobbant, ahogy figyeltem őket. Hálás voltam az életnek, amiért megajándékozott a világ a két legcsodálatosabb emberével, még ha néha úgy is éreztem a múltban elkövetett botlásaim miatt, hogy nem érdemlem meg őket, vagy azt a szeretetet amit minden egyes nap megtapasztalok nekik köszönhetően.
Közelebb léptem én is, hogy megöleljem és megcsókoljam Medut.
- Én is nagyon szeretlek. – őszintén csendült a hangom és boldogságtól sugárzó arccal fürkésztem a vonásait. Bee megrángatta a ruháját és a karját nyújtotta, hogy vegye fel, ha pedig így tett, akkor hatalmas puszit kapott az arcára apuci.
- Azt mondtad, hogy megnézzük Alexet. – persze, hogy Madagaszkár meséből ismert oroszlánra gondolt. – Ma elmehetünk oda apuci? – olyan édesen ejtette ki az utolsó szót, hogy attól még a gleccserek is olvadni kezdenének, így kétség se fért hozzá, hogy Théo is hamar be fogja adni a derekát. Főleg, hogy még azt a bizonyos nézést is bevetette, miközben kezét apja nyaka köré fonta és a plüsst is magához ölelte, amit otthonról hoztunk.
- Este meg akár lemehetünk a partra is. Úgy hallottam, hogy ilyenkor vannak zenészek és árusok is ott. – fűztem még hozzá, mert a taxis mesélt a parton lévő mulatságokról, de az is lehet, hogy abból ma már semmi se lesz, mert lefárad az állatkertben. – Vagy neked mihez lenne kedved? – ha pedig közben elindultunk, akkor újabb kérdést is kapott, miután kifelé menet elköszöntünk a kollégáitól és bezsebeltünk még néhány mosolyt is. – Milyen napod volt? - lassan sétáltam mellettük, miközben Sabine továbbra is apján csüngött.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A munkába temetkezni és egyben a családod igényeit is figyelembe venni nem egy egyszerű dolgok egyvelege. De hozzászoktam már ehhez az életvitelhez, képes voltam alkalmazkodni a hosszú évek alatt. Meg a költözködés is energiát igénylő feladat volt, de sikerrel teljesült. Az új munka nem is mondható újnak, inkább csak váltás, új emberek megismerése és az ő igényeik teljesítése. Mondhatni. De legalább tényleg időben haza érek és a családommal is lehetek. Az otthon maradtakkal is beszéltünk több ízben, örülnek a változásoknak és egyben hiányolnak is minket. Főleg a kislányt, de persze mindhármunkat. Még ma is a papírokkal voltam néha elfoglalva, az emberekkel, kik körül dolgozhatok, kiknek leadom az utasításokat. Remek csapat, össze hangolódtak már az évek alatt, nincs is rájuk panaszom. Mindenki tudja a dolgát, így legtöbbször már csak az irodát rendezgetem be. És persze a saját ízvilágomat is az étlapra tolom. Olyanok is kerültek az étlapra, mik eddig nem lehettek rajta, nem is ismertek, de kíváncsiak rájuk a vendégek. Édességek, főételek... túl jó, hogy igaz legyen. Ám ma nem maradhatok bent túl sokáig, értem jön a családom, aztán felfedezzük a város egy piciny részét. Belefér az időnkbe, szóval alig várom, bár nekem ezt nem szabadna tudnom, mégis van egy megérzésem. De nem nagyon számítok rájuk. Tulajdonképpen kicsit meg is feledkezek erről a meglepetésről. Nagyon is, szóval indulásra készen indulok ki az étteremből, a recepciónál még megállok beszélni, kikkel még nem volt alkalmam kommunikálni. Még egyeztetünk, de aztán indulok is meg célirányosan, keresztül a folyosón pillantom meg a kis családomat és mindez meg is lep. Nem tudom leplezni sem az őszinte örömöt az arcomról és a meglepettségemet sem. Talán nem is akarom. Hiszen aki még erre képes, hogy engem megtudjon lepni, azok ők ketten. És ezért is szeretem őket. Spontán meglepetést okozni. Hogy nem megyek haza értük, hanem elém jönnek. Talán az új város, a költözés képes lesz új utakra sodorni minket. Kellemesebb gondolatokkal leszünk tele tűzdelve, talán magunk mögött hagyhatjuk azt a káoszt, ami volt velünk. A jelenlegi munkahelyen nem lesz akkora nyomás rajtam, mint odahaza volt. Képes leszek végre lazítani mellettük. Nem csak neki, de nekem is szükségem volt a változásra. S csak mostanában jöttem rá erre a nagy igazságra.
- Sziasztok. - guggolok le a legkisebb hercegnőm elé, mikor a közelükbe érek és a nyakamba veti magát, így hosszú ölelést biztosítok neki. Csak ezután állok fel, hogy Verot is üdvözölhessem egy hosszas csókkal és öleléssel.
- Annyira szeretlek. - suttogom bele ajkaira, bár túlzásokba nem esek, ennek nem itt van helye, ráadásul itt van a kislány is. Bár mindenki számára megmutatom mennyire is szeretem, de ennél többet nem adok ki magunkból.
- Mi a terv mára? - kérdem őket kíváncsian és tudatlanul, hátha ők jobban tudják majd mint én. Pedig én is jól tudom, de jobb, ha ők egészítik ki a saját gondolatukkal. Bármi közbe jöhetett a tudtomon kívül.... Igen, a kislányom arckifejezése nyitott könyv és a hallgatása is csak addig fog tartani, míg ki nem érünk, aztán hallgathatom a csicsergését.
 

Megjelenés