A metró volt az egyetlen esélyem, hogy időben odaérjek az étterembe, ami azon a puccos helyen van, Manhattanben, majd’ másfél órára a Presbyteriantól, de bármennyire is szedtem a lábaimat-, mi több, megveszekedett módon rohantam végig az utcákon a kórháztól, a megállóig, a megállótól, az aluljáróban a megfelelő peronig, az ajtók élesen csapódva záródtak össze előttem. A következő csak húsz perc múlva ér ide, de akkor már biztosan nem fogok odaérni időben. Őrültség volt elfogadni az állásajánlatot (már beadni az önéletrajzomat, meg elmenni az állásinterjúra is egyébként), mert hiába fizet sokkal jobban, mint bármelyik kocsma Brooklynban, vagy Staten Island-en, még pár ilyen késés, mint, amilyen ez lesz, és repülök. Nem, mintha számítana, hiszen van másik, rendes munkám, mosogatni meg bárhol tudok, de kurva nagy szükségünk van minden rohadt, lyukas centre, mierda. Így is alig jövünk ki a hónap végére, az élet pedig nem áll másból, csak egy monoton, megfeszített tempójú sprintből abban a bizonyos mókuskerékben. Sem kilátás, kiút meg pláne nincs. Illetve... van, biztosan akad, ha Diegót kérdeznénk meg ezzel kapcsolatban, hiszen az ő munkája, meg egyéb mellékesei még így is valószínűleg jobban jattolnak, mint az, hogy én néhanap beugrok fényesre suvickolni pár tányért meg poharat. Cseppmentesre, makulátlanra, mintha újak lennének. Igaz, ez minden szempontból biztonságosabb is, és őszintén szólva: jobban örülnék neki, ha ő is valami hasonló béna és unalmas másodállást találna magának, mint ez.
De a feleslegesség gondolatának nyomán sem fordulok sarkon, hogy hazakullogjak, de nem ám! Szépen megvárom a következő metrót, ez idő alatt tekerek egy cigit, elszívom az aluljáró föld feletti részén, az erre kijelölt helyre, aztán visszabattyogok a peron mellé, és hamarosan robogva be is fut az ötös metró, innen pedig már csak negyven perc, meg újabb, feszített tempójú sprint. E miatt is a fene nagy büszkeségemet, meg makacsságomat okolom, természetesen, az anyánk mindig azt mondogatta, hogy lelkiismeretből, meg becsületességből soha nem fogok megélni majd. Nyilvánvalóan kifizetődőbb lenne kiállnom valamelyik sarokra strichelni, vagy egy rúd körül tekeregni, esetleg a lábfejemről készült képeket árulni a neten, de valahogy egyikhez sem fűlik a fogam.
A megbeszéltek szerint egyenesen a hátsó ajtóhoz megyek, ami a kukáktól nem messze nyílik, a főbejárattól teljes mértékben eltérő művészbejáróhoz. Mivel nincs kulcsom hozzá, és, ahogy nekifeszülök testemmel, nem nyílik ki, ezért kénytelen vagyok csengetni.
- Sofia Carmona vagyok - szólalok meg, amikor nyílik az ajtó, és megjelenik egy alak. Magas, marcona fickó, kese hajjal, ezernyi szeplővel az arcán, szürkés-kék szembogarai érdektelenül merednek rám. - Én vagyok az új mosogató - teszem hozzá, hátha így megcsenget valami harangot, hogy már várnak rám, de csak félreáll az ajtóból, én meg ellépve mellette, a folyosón felé fordulok.
- Adok cuccot. Amúgy elkéstél, már fél órája itt kellett volna lenned - követem egy szekrényig.
- Remélem, még nincs olyan sok mosatlan - csendesen, de bocsánatkérőn jegyzem meg, de ajkam szegletében sanda mosoly bujkál, egészen addig, mígnem visszafordul. Most komoly képet vágok. - Behozom a lemaradást - teszem hozzá, míg ő végigmér, elvesz az egyik polcról egy pakkot, amin egy hanyagul felfirkantott S-betű díszeleg, és felém dobja.
- Köszönöm - biccentek röviden, miután elkaptam.
- Csipkedd magad - nem kell kétszer mondani, eltűnök az ajtó mögött, ami felé az imént hüvelykujjával bökött, hogy átöltözzek, és öt percen belül már a fehér szettben lépek be a konyhára, ami úgy zsong és zúg, mint egy óriási méhkas. Fém csapódik fémnek, fának és más anyagoknak, hangos kiabálások és kiáltás, felcsapódó gőz és pára, nyílt láng a tűzhelyen és a kemencében. A bőrömre ül a forróság, az orromban pedig megtelepszik az olasz konyha jellegzetes, fűszeres illata.
- Hol is találom a mosogatókat? - lépek oda az első férfihez, elkapva tekintetét is, aki karnyújtásnyira halad el előttem. - Sofia vagyok egyébként - teszem hozzá elmosolyodva.