Jennifer & Amelia

A férfi az éjjel-nappali boltban, aki egyik este kis híján ügyetlenül nekem koccant. A férfi, aki annak ellenére is hozzám fordult iránymutatásért, hogy egyértelműen a telefonon lógtam és épp a nővéremnek ecseteltem, hogy miért aznap volt a világ legpocsékabb, legkellemetlenebb napja számomra. A férfi, akit láttam már a kedvenc kávézómból kifelé suhanni, amikor én épp befelé tartottam egy vaníliás latte-reggelen. Hideg verejték és csontba maró ijedelem gyöngyözik végig a gerincem vonalán. Ezt az egészet megtervezték. Mit akarnak tőlem? Mit fognak tenni velem? Miért épp én? Mi van, ha...
Összerezzenek az autó tolóajtajának csendet vágó zörejétől. Ugyanaz a férfi néz rám vissza a túloldalról, aki ott volt már a mindennapjaimban, egyszerűen csak nem vettem észre. Nem volt jelentősége. Beleolvadt a saját szabályaim szerint élt mindennapokba, mint egy átlagos arc, mintha ne lettem volna tisztában vele, hogy milyen kegyetlen a világ, hogy mi minden leselkedik azokra az emberekre, akik tenni akarnak ellene, hogy az emberi gonoszság tönkretegyen mindent. Kétség sem fér hozzá, hogy nekem nem osztottak olyan lapot, mint a nővéremnek. Az ő munkája idegen volt számomra, ismeretlen és olykor hideg, de erről ő maga is tett. Ha lenyomatott hagyott is Jen erős lelkén mindaz, amit a munkája során átélt, nekem sosem panaszkodott.
Istenem, Jen... Látom még valaha azokat a zöld szemeket, amelyek attól függően váltanak árnyalatot, hogy mennyire éhes - és morcos (imádlak, Jen-Jen) - a tulajdonosuk? Lázasan keresgélek a gondolataim között, vajon mit tanított nekem a nővérem, mondott-e bármit azzal kapcsolatban, hogyan kellene megszabadulnom egy kétajtós szekrény rabságából. Akárhogy töröm a fejemet, nem találok benne semmit, csak félelmet, pánikot és még több félelmet.
Minden úgy indult, mint egy átlagos napon, amikor elkésem az irodából, amikor az agyamra mennek a kollégáim és vízhólyagot nyom a lábamra a cipő, amiről már reggel tudtam, hogy nagyon rossz választás, mégsem cseréltem le. Nem volt időm megkeresni a kedvenc párom másik felét - valójában már vagy három hete, azóta hogy nagytakarítottam az előszobában. Ugyanúgy fél órával tovább maradtam, mint a szerződésemben foglalt munkaidő, mint minden másik átlagos munkanapon és ugyanúgy hatalmas sóhaj hagyta el a számat, amikor kiléptem az iroda épületéből.  Nyüzgött az utca, amikor a metróhoz indultam, ami tele volt a hazafelé tartó, nyúzott munkavállalókkal, akik állomásról állomásra kezdtek fogyni, egészen addig, amíg másfél órával később a Stillwell sugárútón én magam is leszálltam. Pont olyan nyugodtan, mindenféle rossz előérzet nélkül sétáltam át a sötétedő parkolón és az ezen a szakaszon emelt metrósínek alatt, mint minden másik napon. Még az aszfalton csikorgó léptek zaja sem térített magamhoz, csak a derekamra kulcsolódó erős férfi kéz, amely párja a számra tapadt, mielőtt sikítani tudtam volna. A telefonom egy kukában landolt, én meg egy furgon hátsó ülésén, ahol gyorskötözőt csúsztattak a csuklóim köré. A halántékomat olyan ütés érte, amitől hosszú percekig lehettem öntudatlan, semmire nem emlékszem az útból. Fogalmam sincs hol vagyok.
- Mozgás! - A férfi erős kezei felém kapnak, én pedig hiába próbálok elhúzódni előle, hiába emelem a lábamat rúgásra, ő gyorsabb - és erősebb - nálam, úgy ránt ki a hátsó ülésről és állít talpra, hogy már-már megilletődöm. Az egyensúlyom nincs a helyén, a lábaim bizonytalanok, talán még remegnek is valamelyest. A gyárépületet, amiben előre taszigálnak, tulajdonképpen csak belülről tudom szemügyre venni, a furgon is bent parkol már. Lehetőséget sem hagynak nekem arra, hogy megpróbáljam beazonosítani a helyet és az igazság az, hogy semmire nem mennék vele. Nem tudok szólni senkinek és abban sem vagyok biztos, hogy bárki észre fogja venni a hiányomat. Kivéve, ha a szomszédnak elfogyott a cukra és feltétlenül tőlem akar kérni. De még akkor is gondolhatja azt, hogy bent alszom az irodában, mert fordult már elő.
- Nem érünk rá egész nap, kislány! - Lökést érzek a hátamon, aztán egy biztos markot a felkaromon. A férfi ujjai vasmarokként nyomódnak bele a bőrömbe, nekem pedig könnyek gyűlnek a szemeimbe.
- Kérem... - Sírós, remegős hang bucskázik ki belőlem, annyira nevetséges, mint egy bajba jutott állatkáé, akire nem egy, de minimum két ragadozó les egyszerre. Mit is kérhetnék tőlük? Hogy magyarázzák meg, miért épp én, vagy hogy mit terveznek velem tenni?
- Mi ez az egész? - Nem a legudvariasabb hangnememet vettem elő, de azt hiszem megbocsát nekem ezért megboldogult édesanyám, és drága nagymamám is. Ha valamit, hát legszívesebben szívből káromkodnék most, míg lenyomnak az egyik helyiségben egy székre, aztán a számra kötnek egy kendőt is, amit tiltakozva, a fejemet egyik oldalról a másikra kapkodva fogadok. Minden porcikám remeg, az egész bensőm retteg attól, hogy mi fog történni, és csak valami csoda folytán vagyok még magamnál. Az adrenalin csak úgy száguld az ereimen keresztül, ahogy űzött vadként figyelem a közelemben tébláboló férfiakat. Artikulálatlan, szavaknak nem minősülő hangot hallatok a kendőn át, ami kidörzsöli az arcomat.
- Jobb lesz, ha csendben maradsz, különben darabokban küldünk haza, érted? - Viccnek is rossz, az én torkomra mégis odaforr a szó - pontosabban a hang. Hiába volt oka annak, hogy ide hoztak, hiába lehet komplett tervük arra, hogyan használnak fel engem a saját céljukra, az én fejemben újra meg újra az a gondolat visszhangzik, hogy talán itt a vége, és senkinek nem fogok hiányozni.

"There’s a moment when fear envelopes you. It’s as if you’re trapped underwater and struggling to breathe. You’re confused and think you’ll suffocate. If you don’t break through fast, you crumble."

nővérkém, segítség | ♫ ♪

Amelia & Jennifer

Dark theme.

Kevés sikerrel tudom rávenni a tüdőmet, hogy éltessen. Leáll a mozgatóizom, nem szolgáltat további erővel azokban a csermely labirintusokban. Talán pulzus után is keresgélnem kell? Kristálytiszta hasadék keletkezik a külvilág és közöttem. A kijelzőmre rajzolódó szavaknál, már csak az utánuk nem sokkal később érkező kép ejthet súlyosabb sebet ejt rajtam, mint bármilyen ólom, vagy acél fegyver. Habár ebben a percben hálásabb lennék, ha konyhakést döftnének a szívembe, és szó szerint sebészi pontossággal, kettéhasítanák azt. Kevésbé fájna...
Az ajkaim rendezetlen, irányíthatatlan remegésbe kezdenek, igaz, makacsul visszautasítom, hogy utat engedjek az előtörni készülő ordításnak. Ott állok a forgalmas folyosó közepén, mint egy kocsonyás massza, ami egyszerre láthatatlan és tehetetlen, ahogy az önutálat - jól ismert -, lágyan ringató hullámai lassan magukkal sodorják.
- Sam... - tényleg megpróbálom elérni a férfit a monitor mögött. De épp Scarlett felé tekintve, heves gesztikulálással beszél. - Sam, kérlek... - úgy érzem nem sokáig tartanak már ezek a lábak és nem sokára összecsuklik majd a vázam, mint egy teleszkóp, aminek egyszer csak megadta magát az állványzata. Levegőért könyörög a tüdőm, és vele együtt kiabál az agyam is, hogy némi oxigénnel segítsünk lendíteni a történeten; meg kell mentenem Ameliat, semmi más nem fontos. És ahogy körvonalazódik ennek a fontossága, már ott sem vagyok.
- Kérem. - mert hallom, hogy a Főnököm hangereje kirobban belőle, miután kopogás nélkül berongyolok hozzá. Észre sem veszem - mikor - kezdi el áztatni arcélem a forró nedű. Azt mondják, hogy a szem akkor kezd sírásba, amikor már a száj képtelen elmesélni a szív fájdalmát. És valóban. Pontosan tudom, mikor zokogtam így utoljára. Most azonban képtelen lennék szavakkal elmondani azt, ami történt. Ennek kapcsán - látva a reakciómat? - a férfi felpattan helyéről, előbb gondolkodás nélkül lecsapva a telefont, hogy megkerülve azt, elém siessen.
- Adler? - a kezem automatikus nyúl a mobilomért, még egyszer azonban nem tudok ránézni sem a szövegre, sem a képre. Látom, hogy arcán temérdek kérdőjel, várja hogy értelmes magyarázattal szolgáljak a furcsa, idegen viselkedésemre, de meggondolom magam. Hangosan nem mondom ki, ami történt. Megmutatom. A tekintetem abban a pillanatban a padlón lelem, hogy a férfi egyik tenyere a szájára simít. Beáll a csend, én pedig tudom, hogy szakmaiatlan, helytelen, de zokogássommal töröm meg azt.
- Jennifer... - arra sem marad erőm, hogy felnézzek rá. - Ez nem a maga hibája. Máris összehívom a csapatot. Mindenkit ráállítok. Mindenkit. - tudom, tudtam, hogy meg fogja tenni, de van olyan hatalmam a testem, emlékeim és érzelmeim fölött, hogy tudjak hasznos segítség lenni? Mert a hirtelen rám törő emlékképek Amelia csodálatos nevetéséről, az illatáról, a számomra felfoghatatlanul izgága szemöldökeiről és arról, mennyire szeretem... összenyomják az elszántságomat.
Eszembe jut egy név. Egy név, akinek a jelenlétére vágyom, a tudására, arra, hogy ne csak szakmaiságával, de minden egyes porcikájával alám támasszom - és a fantomgyűrűmhöz érintem hüvelykujjamat. - Leneghan? - beleremeg az állam is. Ez az a pont, ahol sem a büszkeségem, sem a menedékem nem számít, csak hogy meglássa azt, amire én képtelen vagyok. Segítsen, mentse meg a húgomat, hozza haza az ő briliáns képességeivel. És talán, hogy ha hűvösen is, de átöleljen - megragasszon ott, ahol én most éppen összetörtem...
- Leneghan? - kérdez vissza, már épp a küszöbről pattanva vissza. Óriási gombóc feszíti szét a torkomat, nem megy a beszéd. Az ijedtség felzabálja a képességeimet.
- Kerítse elő, kérem. - sikerül ráemelnem kétségbeesett tekintetem. Az arcára kiülő értetlenségéből tudom, hogy ez nem így működik, talán elképzelése, fogalma sincs (miért lenne?) hogy ki az. És persze, most sokkal fontosabb dolgunk is akad, mint nevek után kutakodni.
- Megnézem, mit tehetek. - határozott a bólintása. Talán még meg van a telefonszáma (tudom, hogy nincsen...), de a kezem elindul a telefonom után, amivel faképnél hagy. Olyan érzésem támad, hogy minden lépése után kikopik tudatából ez a számára talán jelentéktelen név. Én pedig megpróbálom, tényleg megpróbálom összeszedni magam, a falra csapódott lélek darabkákat, hogy egy torz másomként részt vegyek a megbeszélésen, és megmentsem a húgomat.


Több, mint másfél hét telik el. Az sms-váltások innentől gördülékenyen tudatják velem, hogy még életben van. Időnként hívásokkal, hogy halljam is őt. Esténként, amikor tudják, hogy már nagy valószínűséggel egyedül ülök otthon, és pont ráérek a megválaszolatlan kérdéseken elmélkedni – vagy ha nem is, hát szakítsak időt az önmarcangolásra. Minden nap, mintha nem ezt tenném. Az állapotom miatt - végül kivontak az ügyből, hiába a személyes érintettségem; pont emiatt. Felajánlottam alkut, többet és bátrabbat is, mint ilyenkor szokás. Keresztül mentem ezer lehetőségen és a kialvatlanság és rettegés állandó kíséretében átformálódtam - Ameliahoz hasonlóan, legalábbis ahhoz a húgomhoz, aki megjelenik álmaimba, vagy ha csak lehunyom a szemem. Meggyötörten, megkínzottan. Úgy, ahogy vele együtt érzem magam, annak tudatában, ha történik vele valami, nem csak hogy nem tudom megbocsájtani magamnak, követném is...

oh my heart, honey    trauma

Jennifer & Amelia

Összefolynak a napok.
Talán hetek is elteltek azóta, hogy ide hoztak. A férfiak megjelenésében, akik sosem mutatkoznak be, nem fedezek fel rendszert. Jönnek, majd mennek. Néha ételt hoznak, néha egy telefont, amivel képet készítenek, vagy egy-egy rövid, céltalan hívást intéznek el, amibe beleszólhatok ugyan, de csak ha egy fegyver csövével nézek farkasszemet közben.
Csak a céljuk ugyanaz.
Napról napra egyre kétségbeesettebben várom, hogy azt mondják: vége. Megkapták amire vágytak, elérték a céljukat, én pedig haza mehetek. De ahogyan egyik álmatlan óra követi a másikat és egyre nagyobbra nő a lelkemben a sötétség és az űr, kezdem azt hinni, hogy soha nem megyek már talán haza.
Egyik érzelem taglózott le a másik után. A szívem belefáradt, hogy mindegyiket a helyén kezelje, hogy azokat a maguk nyers, egyszerű intenzitásában éljem meg. Néha tompává válnak az élek, máskor késként hasít belém a rémület. Amikor a fáradtságtól az alvás és ébrenlét határán egyesúlyozom, mindig abban a fantom zuhanásban kötök ki, ami bárkit felriaszt, feküdjön akármilyen kényelmes ágyban is, a saját otthonában.
Amikor fent vagyok, ezernyi kérdésen kattogok. A sejtjeimbe ivódott félelem halotti fátyla alatt azon gondolkozom milyen életem volt. A szüleim jutnak eszembe. A homályos emlékeim, amelyeken osztoztunk. A nagymamám, akinek a szeretete nélkül ma nem lennék az, aki. A nővérem, akinek a mosolya, a hangja, a magabiztossága úgy lüktet az emlékeimben, hogy néha látni és hallani vélem őt. Ő az én őrangyalom. Az tart életben, hogy reménykedem. A lelkem apróra tört darabkái egytől egyig abban reménykednek, hogy egyszer az álomkép valósággá válik. Hogy Jen hangja nem csak az emlékeimben visszhangzik majd, hanem a folyosón is. Hogy minden felém intézett durva szó vagy érintés visszafizetődik majd.
Legszívesebben kiabálnék. Bele a telefonba, amit néha az orrom alá nyomnak. Segíts! Gyere el értem! Kérlek, ne hagyj magamra! Nem bírom! Nap nap után, óráról órára.
A vonal túlsó végéről tompám felém morjaló hangja reményt ad. Hogy bár a holnapi nap talán a homályba vész, de van még remény. Hogy ha Jen eljön értem, otthon vár a normális életem. Hogy hallom majd még a kedvenc dalaimat, énekelhetek a zuhany alatt, elázhatok a metróállomástól a lakásomig szaladva, amikor otthon felejtem az ernyőt, rakhatok még ki újabb képeslapot a munkahelyi asztalom fölötti parafa táblára, tervezhetek még nyaralást, leszek még szerelmes. Boldog. Élő. Tudtam, hogy mi az a sok minden, amire még vágytam - s bár tudtam, hogy nem szabadna ennyire nagyravágyónak lennem, a sok-sok önzésen túl ott voltak azok a dolgok is, amelyeket másoknak kívántam. Mindig azt gondoltam, hogy kettőnk közül nekem lesz korábban gyerekem - ne menjünk bele, hogy pontosan miért -, de mégis, mindig szerettem volna látni a nővéremet anyaként. A kedvenc kollégáimat, amint megkapják a megérdemelt előléptetésüket. A következő könyvemet kiadva.
Mégis minden perccel, felcsattanó szóval, durva lökéssel, illetlen szavakkal és arcomon csattanó tenyérrel elveszett valami belőlem. A legsötétebb gondolatok öltöttek testet előttem, helyiségről helyiségre követve engem, akár egy szegényesen, csupán csak félig berendezett helyiségben voltam, akár a konyhában kellett kivárnom, hogy mindenki más után én magam is ehessek. Rémálom volt, amiből szerettem volna felébredni. Elfelejteni. Nem törődni azzal a gonosz kis hanggal legbelül, odabent. Amelyik azt suttogta, hogy csak idő kérdése, hogy mégis feladják a keresést. Hogy örökre itt maradjak. Hogy ne legyen jövőm, boldogságom, életem.
Csalódtam. Az emberekben, magamban. Amiért nem voltam okosabb. Amiért az egyetlen menekülési kísérletem is kudarcba fulladt, mert túl alacsony voltam ahhoz, hogy gond nélkül kimásszak a szűk fürdőszoba magasan beépített ablakán. Amikor elkaptak, tettek róla, hogy ne próbáljam meg újra. És arról is, hogy Jen tudja, hogy ők mit tettek.
Talán ezért sem érzékeltem igazán, amikor mégis eljöttek értem. Amikor nem én voltam az, akiben a legmagasabbra csapott a tanácstalanság, a rémület, a kapkodás. A bőröm minden egyes négyzetcentimétere libabőrözve reagált a körülöttem lezajló eseményekre. A látásom homályossá vált a könnyektől, s hiába nem tudtam kivenni egyik megmentőm arcát sem tisztán, tudtam, hogy ha a nővérem megérkezik, tudni fogom. A bennsőm megállás nélkül remegett, alig bírtam a lábaimon állni, szükség volt az engem támogató ember magabiztosságára, egészen addig, amíg ismerős karok nem fonódtak körém. Ezer közül is megismerném őket. Zokogva simulok hozzá, a térdem már rég megadta magát, úgy dőlök neki, mintha a világ közepe lenne, ami mindent elbír. A neve belekeveredik a hüppögő sírásomba, a karjaim csak még szorosabban ölelik őt. Csak annyira húzodom el tőle, hogy bebizonyítsam magamnak; tényleg itt van. Nem hallucinálom őt ide. Ezúttal a kezeiért nyúlok, s élvezem a belőle áradó meleget. Akkor is, ha ugyanolyan, mint az átlagos napokon. Nekem ez - hogy Jen itt van -, egyenlő a megváltással.
- Azt hittem... - A hangom megbicsaklik, a torkom száraz. Sírás, vagy a folyadék hiánya kaparja azt, a mondanóm elhal. Mély levegő be, mély levegő ki. A szívem dübörgése alább hagy. Mégsem tudom visszafogni magam, forró könnyek áztatják maszatos arcomat, tiszta csíkot hagyva orcáimon, amelyet most a nővérem felé fordítok. - Annyira féltem - súgom bizalmasan. Mintha csak ő hallhatná.
- Ne menj el, kérlek! - Kétségbeesés cikázik át az arcomon, úgy kapok az ujjai felé, mintha akkor, ha kicsúszik a kezeim közül, soha nem is térhetne vissza. - Ne hagyj itt, ezekkel... - körbe pillantok ugyan, de nem fedezek fel olyan embert, akitől tartanom kellene. Nincsenek morcos férfi pillantások, nincsen kiabálás, nincsen az az öblös nevetés, ami még akkor is ott visszhangzott az épületben, amikor a hang tulajdonosa már másról beszélt. A csontjaimba költözött félelem ugyanakkor nem enged. Jégkorszaki vastagságú fagyott rétegként ott ragadt bennem. A porcikáimban, a szívemben.
- Én... - Mire vágyom? Hogy kitöröljék az emlékeimet. Hogy ez az egész egy rossz álom legyen. Hogy bár ne történt volna meg mindez. - Mikor mehetünk haza? - Könnyektől csillogó tekintettel nézek Jenre. Félve várom a válaszát. - Én csak el szeretnék innen menni. Messzire. Soha... Soha nem szeretném átélni még egyszer ezt. - Fuldoklom a saját szavaimtól. Emlékeztetnem kell a testemet a helyes működésre, hogy hogyan kell levegőhöz jutni. Lehunyom a szemeimet, talán egy pillanattal tovább hagyva őket csukva, mint szükséges lenne. A fülemmel hallom a körülöttünk törtető csizmák hangját, az apró, vagy épp mindenhol ott visszahangzó neszeket. Egyikre sem tudok azonban minden idegszálammal odakoncentrálni. Csak Jenre. Az őrangyalomra.

"There’s a moment when fear envelopes you. It’s as if you’re trapped underwater and struggling to breathe. You’re confused and think you’ll suffocate. If you don’t break through fast, you crumble."

nővérkém, segítség | ♫ ♪

Amelia & Jennifer +12

A halál sem lenne elégtétel számomra... Lecibálhatnám a saját bőrömet, kitéphetném a szívem semmi mást nem használva, csak a gondosan manikűrözött körmeim hegyét, vagy egy borotvapenge segítségével forróságot csepegtethetnék a fürdőszoba csempére csuklómból: az sem mentené meg őt... Vagy talán? Ha tudnák, hogy értelmetlen rajta keresztül csonkítaniuk azt a tudathalmazt, ami élővé tesz, valóságossá, abbahagynák? Semmi más nem motíválná őket, talán Ames évek múlva még hálás is lenne nekem... Végső kétségbeesésemben irreális, hátborzongató ötletvihar kel életre koponyám falaiban.
Ennyi nap után a józanész már rég elhagyott, úriasan becsapva maga mögött az ajtót. Vissza sem nézve rám... Abban a pillanatban, amikor az első üzenetet megnyitottam. A képet róla. És minden este, minden hívással csak messzebbre sodortak attól a vágyott, a kelleténél jobban szükséges állapottól... De mint általában lenni szokott, akkor a legnehezebb higgadtan kezelni egy szituációt, amikor a leginkább igényelné tőlem. Az állandó kétségbeesés, aggodalom, pánik, harag, önmarcangolás és hibáztatás, a bosszúvágy keltette életre szörnyeteg olyan erővel rángatott ki önmagamból, hogy még én sem ismerem fel a nőt a tükörben, aki visszanéz rám. Vállalhatatlan viselkedés jellemző rám, melyre büszke nem vagyok, de szégyellni sem tudom - a nyugtatókat elutasítom... A törődő karokat durván ellököm és üvöltök bárkivel, aki csillapítaná a hevességet bennem. Minden reményfoszlányba belekapaszkodom: parancsot szegek. Többször.
Amelianak vajon ki ad bármiféle kedélyjavítót, hogy el tudja viselni az őt ért erőszakot? Foglalkoznak-e vele, milyen hangulata van? Azzal, amit kér? Újra és mindig csak azt látom magam előtt, milyen durvasággal érnek hozzá a nevem, a létezésem, a választott hivatásom címe alatt... Meglepő, ha azt mondom, hogy nem bírom elviselni ennek a gondolatát? Az őrületbe kergetnek vele, minden átkozott lövésükkel... Sikerrel járnak, tartós károkat okoznak. Szeretném - és ez a felismerés az, ami leginkább próbatétel elé állít - a tulajdon két kezemmel kiölni a fényt szemeikből...
A torkom pánikszerűen összeszorul, és erővel kell levegőt préselnem a tüdőmbe, hogy meg tudjak szólalni. Hogy egyáltalán beszélni tudjak abban a két hétben. Nem csodálom, hogy eltiltanak az ügytől. Az alvás, mint lehetőség eszembe sem jut... Hiába minden vívódásuk, nem adhatom meg ezt a kegyelmet magamnak. Az evés... Épp csak annyit, hogy a gyomrom ne eméssze fel magát, ahhoz viszont kevés legyen, hogy visszaküldhesse. Legalábbis általában... A kínzás bármilyen formája elviselhetőbb lenne, mint a tudat, hogy miattam bántják őt... Él-e még egyáltalán?
Éjjelentbe a párnámba sikoltok. Rémület irányítja a kezeim: török, dobálózok, zúzok velük... Hívogatom a számot, amiről keresnek esténként, üzeneteket dobálok, kérek, könyörgök, fenyegetek, felajánlok, alkudozok... Semmilyen választ nem kapok, csak a szívfacsaró képek maradnak. A lakás fürdőzik az önutálatom látható jeleiben. Igen, piálok is... Kevesebbet, mint kellene és többet, mint illene. Biztos senki sem gondolja, milyen hirtelen lesz egy nyomozóból félőrült, élőhalott detektív; hirtelen hangulatingadozásokkal és nyugtalanító kísérletekre való hajlammal. A nyugalom megzavarása érdekében tudatosul bennem is: hamarabb, mint gondoltam volna... Elég hozzá, hogy az ügy személyessé vált.
Órákig képes vagyok zokogni, apróra összekucorogva, ölelve a legutóbb itt felejtett csíkos pulcsit... A kezeim remegnek, a szám is. A szemeim kiszáradtak a sok sírástól... A sarokban ülök, büntetem magam? Újra és újra hívom Wyattet. 'A hívott szám jelenleg nem elérhető.' A főnök azt mondta, nem lehetséges bevonni, saját kérésre. Bele sem gondoltam a miértekbe, arra már nem maradt kapacitásom. Egyszerűen csak hinni akarom, hogyha én kérem, ha könyörgök, ha leígérem a csillagokat, felbukkan és a segítségemre siet. Megfejti, hol van a húgom, sőt, egyenesen hazahozza nekem... Vagy egyszerűen csak itt terem és hagyja, hogy a mellkasára hányjam minden mérgem, elnyeli, elveszi tőlem a delírium minden létező, hirtelen életre kelt és torz fázisait, hogy magamra találjak és hasznos legyek végre. Tudom, senki más sem elegendő hozzá, hogy elég erővel és kitartással a földön tartson. És a tudat, hogy ő sincs, sem Ames... Ráadásként mindketten az én hibámból vannak távol. Egyedül magamnak köszönhetem azt, hogy itt tartok: önkívületi állapotba emel ennek a felismerése...
És most úgy szorítom magamhoz, hogy az adrenalin elmossa a fegyelmezettségem. A karjaim a hátán remegnek. Nem érdekel parancsszó, nem érdekel egyetlen hang, vagy fenyegetés sem, mert érzem, nincs olyan erő, ami engem elmozdíthatna mellőle. Az öleléséből... Fel kell dolgozza, hogy megmenekült, nekem úgyszintén, hogy életben van. Húzom, vonom magamhoz, nem eresztem. Kapaszkodom én is, bár kívülről inkább úgy tűnhet, én vagyok az, aki megtartja őt, valójában azt érzem, ő az, aki így tesz. Erőszakkal törlöm ki a fejemből a hangokat, képeket róla, hogyan máshogy is találhattunk volna rá...
A könnyek égetik arcom, pedig tudom, meg kell emberelnem magam. A pici lánynak szüksége van rám és ez most nem az a helyzet, amikor lehetek törékeny és esendő. Máskor, mantrázom. A nagy testvér erős, bátor és ha kell, ha szükséges pajzsa a kisebbnek. De mégis mit mondhatnék? Én is azt hittem, hogy megteszik, ha máskor nem, hát majd most, hogy eljöttünk... Az első lövés után, vagy a második, de még a tizedik után is elhittem. A remény, hogy ennél elvetemültebbek, nem hagynák, hogy ne lássam, hogyan... - ezt tartott életben, máskülönben ketten lettünk volna csupán emlékei a tegnapnak... - Az nem történhet meg... - hamis ígéret? Nem hibáztatnám érte, ha egy szavamat sem hinné el, ha én lennék az utolsó, akit látni akar... Én magam sem fogom megbocsátani azt, amin keresztül kellett mennie. Fejemmel, tekintetemmel követem övét, felvesszük a szemkontaktust, suttogása dörömbölés összetört ketyegőmön. Keresem a szavakat, íriszeiben kutakodva, mintha rájuk lelnék bennük.
- Én is... - vallom be. A pokol luxus utazásnak tűnik az elmúlt két héthez képest.  
A kezem után kap, nem több egy másodperc, amíg én is az övére simítok, szorítom, hevesen bólogatva.  - Sehova nem megyek! - határozottan jelentem ki, fürkészve arcát, rendezve arcizmaim. Magabiztosan húzom magamhoz, átkarolom, ölelem, simogatom. Hallom, hogy arra kér, ne hagyjam ezekkel, ekkor tudatosul bennem, hogy ő még csak nem is sejti, hogy vége van. De azt nem itt, nem most fogom elmondani neki. - Együtt megyünk el innen... - épp csak ahogy az állam alá ölelem, csakis akkor veszem észre a hátrahagyott szobát. A gyomrom bukfencezik, tarkómra mar az égető érzés... Szeretném semmissé tenni azt, ami történt. Felőröl, hogy képtelen vagyok rá.
Elakad, nekem pedig ez elegendő válasz, mekkora ostobaságot kérdeztem. Van, létezik olyan kérdés, ami nem tűnik annak ebben a megrendítő helyzetben? Figyelem őt, annyira elhúzódva, hogy lássam, hogy zárja össze máskor az őrá annyira jellemző lelkesedésétől csillogó szemeit... Morzsolom egymáson ajkaimat, bólogatok hevesen.  - Tudsz járni? - tudnom kell, mennyire uralja a sokk a testét. Ha képes rá, ha hagyja nekem, felsegítem, ölelem, kisegítem, legalábbis elindulok vele kifelé. Haza még nem, előbb a kórházba kell mennünk, bár valószínűleg már az is sokkal barátságosabb közeg lesz a számára... Beledermedek a mozdulatba, úgy érzem megfulladok a következő kijelentését hallva. Le kellene nyelnem a saját nyelvem, talán az megoldaná a problémát arra vonatkozóan, hogy olyan ígéretet tegyek, amit nem tudok majd betartani. - Soha nem... soha többet nem fogod, nem engedem. - mintha most rajtam múlott volna. Nem férhet a fejembe, hogyan jutottak el hozzá. Talán követtek? Megrémít a tudat, hogy ez talán újra megismétlődhet. Csak a fejemmel irányítom a körülöttünk ténykedőket, úgy vonom ki magammal Ameliat, hogy még véletlenül se találkozzon egyik holttesttel sem...  - Be kell mennünk a kórházba, hogy megvizsgáljanak. Ott leszek melletted, rendben? Engedned kell, hogy megnézzék, hogy... - nem vagyok képes rá, hogy hangosan kimondjam a folytatást. Letépem magamról a vékony pulóvert, ráhajtogatom a hátára.  - Nézd. - kérem tőle, amikor egy nő és egy férfi sietnek elénk. Beszélek helyette, tolmácsolok, ha kell, utasítok is. S, ha engedi, felkísérem az autóra.