This one is just for us.

This won’t be a story we tell the grandkids. +16

A mai nap után már aligha vagyok képes életellenes bűncselekmény elkövetésére... Két férfit vettem üldözőbe. Joshnak hála megtudtam, hogy hol lesznek. Az a baj a hivatásos személyekkel, hogy csak a felszínt kapargatják, az olyan gyermekbántalmazó szarokkal, mint például a szüleim voltak, nem foglalkozik senki. A videó ellepte a 'darkweb'et. El sem takarták a képüket, szóval én sem húztam zsákot a fejükre, miután... Minden erőmre szükségem van, hogy botorkálásom közepette ne csábuljak bele valamelyik az öröklét ígérete miatt nyitva tartott étkezdébe. A gyomrom ekkor megkongatja a harangokat, fülsüketítő lármától zsong a koponyám. Az émelygéshez már hozzáedződtem a vastag falak között, de az illatfelhők erőszakos invitálásával megnehezítik az olyan nincstelenek életét, mint én. A seggfejek irtása után (most, hogy ez volt a harmadik ilyen melléktevékenységem) mindig csak utólag döbbenek rá, hogy talán nem ártana a tárcájukat magammal vinnem...  
- Fogd be! - mutatok vállam fölött Tim irányába, kullog mögöttem az átkozott árnyéka és csak nevet. Amatőrnek nevez. Vakkantja magából mennyi mindenre nem figyeltem az erőszakos cselekvés közben... Az egyik fazonnak létfontoságú szervét találtam el a combomhoz erősített tőrömmel, tehát esélye sem volt szenvedni. Tudom, hogy hibáztam. Kárpótlásul legalább a másiknak hosszú, fájdalmas halála volt... Az a jó abban, ha az ember történetesen alacsony és olyan bájos képet tud kicsikarni magából, mint én is, hogy már azelőtt ítéletet hoznak le rólam, miszerint gyenge és semmire való ellenfél vagyok, hogy bármit villanthatnék a tudásomból.
A diliháznak meg van az előnye, hogy időnként háborús hősök is elveszítik a józanság fölötti hatalmukat, már az orvosok szerint. Nekem pedig előnyömre vált az, hogy egy veterán emberrel társalogjak, el lessek fogásokat, tanuljak tőle... Mindezt persze csak elméleti síkon... Mármint szerinte. Mindenre odafigyeltem. Mindenre. Mert tudtam, hogy ha egyszer kijutok, akkor nem fogok leállni ott, hogy tudom. Az én világomban nem férnek el a pedofil, lélekzabáló, gyermekkínzó faszfejek. Ha egy ilyen konfrontálódás közben ott hagyom a fogaimat, majd nevetünk a szivárvány másik oldalán... Bár remélem Tim oda már nem követhet.
Nocsak, villan meg szemem, a két utca közötti vékony útvesztőben zajló dulakodásra... Hunyorognom kell, hogy a sötétből kivehessem az alakok mozgását. Meg sem próbálom leplezni, hogy őket bámulom, legyen bármi alapja az erőszakos ficánkolásnak. Egy lépés, majd egy újabb követi. A sziluettjük és a hangzavarból kiszűrődő, elcsípett mondatoktól összerándul a gyomrom. Egy termeteses pasas rángat egy tőle jóval kisebb, karcsúbb nőt. Lányt. Nem látom az arcát, de nem is kell ahhoz, hogy a lassú vonszolásomból futólépés, abból pedig rohanás legyen.
- Hé! - kiáltok oda, hátha a külsőhatás, az újabb inger leválassza az áldozatáról. Mintha felém kapná a fejét, de nem vagyok benne biztos. Durván megragadja a lányt, a hajánál fogja - innen úgy fest, vonszolni kezdi.
- Takarodj innen! - förmed rám, a gyenge viszonyok ellenére is látom, ahogy köpete megcsillan a sötétben. Lelassítok, ha azzal ráveszem, hogy ő is így tegyen. - Semmi sem történt, összekaptunk kicsit - ordítja. Egy momentum, hátra nézek vállam fölött, hallja e ezt bárki más is. Biztosan. Üvöltözik a pasas tenyerével a lány száját takargatva. Folytatja a fölösleges és gyönge hazudozást... El kellene gondolkodnom a stílusváltáson, valahogy az emberek ösztönös reakciója az, ahogy látnak, hogy üresfejű liba vagyok. A félelemkeltésen még dolgoznom kell... Rowan biztosan segítene, ha megkérném rá.
- Vagy csinálhatjuk hármasban is - vetem oda a csalit. Lustán vállat vonok, mintha közömbösen érezném magam azzal kapcsolatban, hogyan dönt. Az biztos, hogy ettől a lánynak nem leszek szimpatikus... A kettejük ide-oda rángatózó masszája most megáll egy pillanatra, mintha kivillanna a foga fehérje. Tudtam én.
- Áh, te ilyen rossz kislány vagy? - ha eddig gyorsan meg akartam ölni, most már kínozni szeretném. Az apám mondogatta ezt, miközben félholtra vertek anyámmal... Szíven üt, hogy újra hallom, de mit ad Isten? Legalább meghozza a kedvem, hogy ma este még egy utolsót bulizzunk. Tim hahotázni kezd mögöttem, hiszen ő tudja, hogy most már elfogyott a türelmem és kedvem sincs mulatozni ezután.
- Az - közelebb simulok, lassú, sejtelmes, odaadó léptekkel. A helyében én sem számítanék a következőre, hiszen egyik kezem már a lány haját cirógatja. Ujjaim végig kúsznak a - bántalmazás ellenére - selymesnek maradt szálakon, hogy a tarkójára marjak. Sötét nevetésem gyöngyözően visszhangzik, a pasi mögötte rám nevet. Mármint nevetett, mert a következő percben már a gondosan kezembe előhalászott vajazó kés a szemében, valahogy elviszi a jó kedvét. - Gyere ide - húzom magamhoz a lányt, leginkább a hátam mögé terelve. A seggfej mindkét tenyerével a kést szorongatja, esküszöm egész este eltudnám nézni. A nevetésemtől zeng az egész sikátor... - Ha kihúzod, olyan lesz, mint egy nyalóka - alsó ajkamba harapok, még mindig nevetésre áll a szám. A férfi üvöltözik mindenfélét, szitkokat, átkokat szór rám, fenyegetőzik is... Ahogy az már csak lenni szokott ilyenkor. A lányt keresi tekintetem, ez az összegörnyedt szarrágó már nem fogja bántani. - Szerintem fordulj el - kérem tőle, bár az sem lepne meg, ha ezek után elszaladna...

We must be mistaken | Odeya  

     Annie and Deya +16

“ And I know you hear their voices
Calling from above
And I know they may seem real”

Rápillantok a telefonom kijelzőjére. Cameron már vagy tízszer keresett, amin nem csodálkozom, elég későre jár már. Megiszom az utolsó korty Mojitomat is és elköszönök a lányoktól. Azt hiszem ideje hazatérnem, ha nem akarok bajba keveredni.  
Az éjszakai utcán, leintek magamnak egy taxit. Ez a legkényelmesebb módja, hogy hazajussak, Brooklynba. Ahogy sikerül elcsípnem egy kocsit és beszállok, a telefonom villogni kezd. Cameron az. De nem veszem fel neki. Jobb, ha majd személyesen beszéljük ezt meg.  
Nem akarom a házig vitetni magam, ezért a sofőrnek egy olyan címet adok meg ami fél órára van a házunktól. Jó lesz kiszellőztetni a fejem és kitalálni valamit, ha esetleg Cameronnak lennének keresztkérdései az estével kapcsolatban.
Ahogy kiszállok a kocsiból, a hűvös téli éjszaka és a józanodás hatására megborzongok. Talán még se volt olyan jó ötlet, magam mögött hagyni a kényelmes és meleg járművet. De túl késő, a sofőr már el is hajtott, így nem tehetek mást, én is elindulok. Egy pub mellett elhaladva, hasonló korú lánykoszorút pillantok meg. Az egyikőjük ruháján keresztbe fut egy szalag, amin a mennyasszony felírat díszeleg. Sóvárogva pillantok felé. Egy kicsit irigylem, amiért neki már sikerült révbe érnie és megtalálnia azt a férfit, akivel leélheti az életét. Ha nem lennék annyira bolond, hogy egy olyan férfi után vágyakozzak, akit talán már sosem kaphatok vissza és megelégednék egy kedves, jószívű, odaadó férfival is, akkor esetleg már én is tarthatnék itt. De az az élet túl unalmas lenne, kihívások nélkül. Nekem pedig szükségem van a bonyodalmakra, a perzselő vágyra, arra, amit eddig csak egyetlen férfi tudott kiváltani belőlem.
Magam mögött hagyva őket, tovább sétálok, amíg egy sikátorhoz érek, ami bár rossz emlékeket idéz fel bennem, mégis lerövidítheti az utamat. Rövid tétovázás után, bízva abban, hogy nem ismétlődik meg a korábbi eset, a veszélyesebb utat választom. Alig teszek meg pár lépést, máris látom mekkorát hibáztam.  
-Hé, kislány - szólal meg egy erős férfihang a hátam mögül. Nem akarok vele foglalkozni, csak minél előbb ki akarok jutni a sikátorból. Ha nem fájna a lábam a rengeteg tánctól és a mostani gyaloglástól, akkor gyorsíthatnék is, de képtelen vagyok rá. Mégis próbálom az utolsó erőmet is összeszedni, ami valamennyit segít is.
-Várj már meg - kiállt utánam a férfi, amit figyelmen kívül hagyok. De túl lassúnak bizonyulok hozzá, mert a következő percben elkapja a karom.
-Nem megmondtam, hogy várj meg? - kérdezi és közben úgy mered rám, mint vadász az áldozatára.  
-Mit... mit akar tőlem? - kérdezem elcsukló hangon. Tudom, hogy ezzel hibáztam, ha gyengének lát, azzal azt hiszi, hogy nyert ügye van és bármit megtehet velem.
-Ó, hát csak egy kicsit szórakozni - nevet fel. Az orrom tele lesz a tömény alkohol és még valaminek az ocsmány bűzével. Mégis igyekszem erősnek mutatni magam.
-Hagyjon békén - próbálom lerázni magamról a kezét, de olyan erővel szorít, mint legutóbb Cameron tette, vagy még annál is jobban.  
-Élvezni fogod – egy pillanatra elenged, amit rögvest ki is használok és sietős léptekkel indulok el, ám ő a hajamba kap és visszaránt. Ugyanabban a percben egy női hang is megszólal, valahonnan a sötétből.
-Ne hidd el... nem is ismerem... kérlek segíts! -kiáltom rémülten. De a következő mondatára nem vagyok felkészülve. Egy szó sem jön ki a torkomon, ahogy megindul felénk. Egyre jobban kezdek elsápadni, a torkomat szorongatja a rémület. Egyedül esélytelen leszek két ember ellen. Nincs menekvés... nincs visszaút. Bárcsak hallgattam volna Cameronra és nyugton maradok, akkor most nem történt volna ez.
Ahogy a hajamhoz ér, a férfi által kiváltott émelygésem csak tovább fokozódik. Nem tudom mit akarnak ezek ketten kezdeni velem, de sejtéseim vannak és ahogy elképzelem, csak még inkább rosszul leszek.
Nevetésük, halál kacajnak tűnik és én egyre inkább kezdem elveszíteni a reményt, hogy innen még élve meg fogok menekülni. Pedig csak egy jó estét szerettem volna. Most mégis mindent megadnék, ha otthon maradtam volna, biztonságban. Már amennyire mostanában annak nevezhetem a saját otthonom, amin egy hasonló szörnyeteggel kell osztoznom, mint ezek ketten.
Csodáért imádkozom és az meg is érkezik, a legváratlanabb helyről jön. A lány ugyanis a férfi szemébe szúr egy... nem is tudom mit. Talán nem is számít. Mert abban a pillanatban magához húz és maga mögé terel. Talán ő mégse akart bántani, talán mindvégig segíteni akart... a maga módján. De attól még nem érezhetem magam teljesen biztonságban. Kezdem azt érezni, hogy az életem egy rémálomszerű valósággá vált. Annyi minden történik és én csak sodródom az eseményekkel, amiket nem tudok megállítani. Egyre csak lejjebb csúszok. Megállíthatatlanul. Valaminek a mélyére. Hogy hol lesz ennek a vége nem tudom. Hogy mennyit vagyok képes még elviselni, már nem sokat, azt hiszem.  
A kérésének eleget teszek, de azon túl mozdulni sem bírok. Pedig jó lenne minél távolabb kerülni ettől a borzalmas helytől. Ennél még otthon is jobb, Cameronnal.  
A nő felé fordulok, méregetem. Azt hiszem az előbb megmentett, de ez még nem jelenti azt, hogy engem ne akarna bántani. Csak nézek rá rémülettel a szememben.

öltözet

zene

helyszín

This one is just for us.

This won’t be a story we tell the grandkids. +16

Vákuumként szippantja ki belőlem a fáradtságot, ahogy üvöltözni kezd. Peckesen lépkedek feléjük, eszembe jut, milyen traumatizált lesz szerencsétlen lány, amikor magára csukja a szobája ajtaját és belegondol abba a rengeteg „...mi lett volna, ha?” kérdésbe. Visszatartom a lélegzetem, mielőtt döntenék, hogyan oldom ki a kígyó szorításából. Kocsonyává dermeszti a rettegés és a bénultság, biztos vagyok benne, hogy hányni fog. Megelőző kísérletet teszek rá, hogy megmentsem, hát így is alakul.
A mögém terelt lány felé sandítok, egyszerűen csak bízom abban, hogy a rám jellemző gyilkos pillantást, majd felváltja az érzelmektől párálló tekintet és elhiszi, hogy ezzel a fasszal ellentétben, nekem semmi dolgom vele. Mármint azon kívül, hogy megmentem az életét...
A baromarcú térdre roskad, szorongatja a szeme helyét, bár abból szerintem már csak üreg marad. A doktorit mondjuk nem tettem le, megkérdőjelezhető a diagnózis. Megkérem a szépséget, forduljon el, de igazság szerint azt sem bánnám, ha elszaladna. Ha valaki, én aztán megérteném... Ennek ellenére marad, mert a sokk rátelepszik. Megsajnálom. Csak és kizárólag miatta döntök úgy, hogy gyors halállal intézem el az előttem köpködő, hadonászó, szánalmas masszát.
- Szar érzés a megsemmisülés - dünnyögöm. Visít, mint a malac, amikor beleszúrom a combomról leakasztott tőrömet. A rendőrbácsik biztosan mérgesek lesznek, nagy koszra virrad a nap és előbb még a hold is pofára esik benne... Mivel sötét katlanban játszadozunk, kétlem, hogy bárkiben annyira magasra emelkedne az adrenalinszint, hogy a kémiai anyag elérje az agyukat és nagy sebességgel a pöcs megmentésére siessenek... Ha mégis, eggyel több, vagy kevesebb. Nekem nem számít! A hiedelmekkel ellentétben fizikailag kibaszott kimerítő ám egymás után egy testbe mártogatni a kést, szóval három után abbahagyom. A fulladást választom, ne rontsa el az estét a kiabálása szimfóniája, bár ma éjjel az ő hangjára fogok elaludni...
- Egh - lépek a lány felé egyet, azonnal megbánom, hogy megfeledkeztem róla. A hangok, a haldokló rángatózása mögöttünk biztosan kikészítették. Ismerős érzés, hónapokig nem beszéltem senkivel, amikor... - Gyere Kicsike - nem érek hozzá, elteszem az összes fegyverem. A vajazót nem, azt a pacák fejében hagyom. Oldalazva andalgok a lány mellett, tisztes távolságból. Aggodalmas, bocsánatkérő és egy kicsit kétségbeesett képpel méregetem. Az nem érdekel, ha beszélni fog, logikus lépés lenne köpni engem a zsaruknak, majd csak megúszom. De a legbelső törésvonal...
- Hú-hú-hú - rugózok kicsit, mégis mi a faszt kell ilyenkor mondani? - Tök para volt, de a legjobb lenne nem itt maradni, szóval talán indulj el hazafele. Én meg elkísérlek, de csak kullogva mögötted, mint egy aranyos kis árnyék, hogy... - bökök fejemmel a faszkalap irányába, célzón, több ilyen ne történjen vele. - Nem foglak bántani, csak az ilyen démonokat szoktam - magyarázkodok? Ha egy flegma picsa lennék, most biztos odamondanám, hogy „szívesen”, de nem vagyok, úgyhogy leguggolva várom, mi lesz. Indulunk e, vagy még szüksége van biztatásra. Hazáig is kergethetem a biztonsága érdekében... De az nem biztos, hogy tetszene neki, meg nekem sem igazán, elfáradtam.
- Ha bántani akarnálak, már megtehettem volna - elég gyenge érvelés, de éhes vagyok és zsibbadnak a lábaim ebben az összegömbölyödött pózban. - Nincs valami kajád? - ha eddig nem üldöztem el, most majd biztosan. Ki az az elmebeteg (költői kérdés), aki egy gyilkosság után képes enni?

We must be mistaken | Odeya  

     Annie and Deya

“ And I know you hear their voices
Calling from above
And I know they may seem real”

A férfi szorításából kiszabadulva, a nő mögött találom magam. Nincs erőm, se időm, hogy realizáljam a körülöttem történő dolgokat. Amikor arra kér forduljak el megteszem, de alig telik bele pár másodpercbe, ismét őt vizslatom. Bár megmentett egy alkoholtól bűzlő vénembertől, mégse lehetek benne biztos, hogy engem nem fog bántani. Rémülten nézek rá, majd tekintetem a férfira vándorol. Hiba volt. Egyetlen pillantás is elég, hogy a gyomrom még jobban felkavarodjon a látványra, ahogy a férfi szemében felfedezem a vajazó kést. Öklendezni kezdek, ezzel együtt hátrálni. De nem bírok többet a férfira nézni, helyette inkább a nőt figyelem. Ahogy hátrafelé lépdelek, megbotlok egy apró kavicsban és a földre zuhanok. Az esés fáj, de nem annyira, mint a férfi korábbi szorítása. Nem foglalkozom vele. Földet érve forogni kezd velem a világ, ami betudható a korábban elfogyasztott alkoholnak vagy az imént történt eseményeknek is. Becsukom a szemem, de attól csak még inkább szédülni kezdek. Újra kinyitom, de nem nézek a két alak felé. Erősen csak a földet szuggerálom. Egyetlen percre azonban mégis urrá lesz rajtam a kíváncsiságom. Oda nézek, pedig tudom, hogy nem kellene. A nő kezében a hold megvilágít egy... egy tőrt talán?  
-Ne! – sikoltanék, de már annyi erőm sincs, hangom úgy cseng akár egy kisegér cincogása. Hiába bántott és ki tudja mit tett volna velem, de halált mégsem érdemel. Jelenthettük is volna az esetet és a törvény döntött volna a sorsáról. Kioltani egy emberi életet, kegyetlenség. Újra elfordulok. Nem akarom látni, hogy mi történik. Ha lenne még erőm és fel tudnék kelni a földről, olyan messzire futnék, amennyire csak lehet. Távol ettől a kettőtöl.
-Nem tudok – lehelem alig halhatóan, miközben még mindig a földet bámulom. A lábam sajog az eséstől, a világ még mindig forog körülöttem és ha ez nem lenne elég, a hányinger is kezd eluralkodni rajtam.
-Nem tudom mit tettél vele, de jobb is így – nézek fel rá, de még véletlenül se pillantok a férfi teste felé. A szédüléstől azonban alig tudom kivenni a vonásait. Sejtéseim lennének, de nem akarok jobban belegondolni és bizonyosságot nyerni sem.  
Magyarázkodását hallva egy kissé megnyugszom, de az elmúlt időszak történéseit tekintve, innen már nem is lehetne mélyebbre süllyedni abban a bizonyos gödörben. Már csak az hiányozna, ha mégis rám támadna és kórházban végezném, vagy még rosszabb helyen.  
-Hogy mim? – pislogok rá értetlenül. A kép lassan kezd kitisztulni és a lábam sem sajog már annyira. Óvatosan igyekszem talpra kászálódni.
-Te őrült vagy – ahogy az ételre gondolok, ismét öklendezni kezdek. Lassan érzem, ahogy az este folyamán elfogyasztott Mojitok szeretnének a felszínre törni. Próbálok mélyeket lélegezni és elterelni a gondolataim.

öltözet

zene

helyszín

This one is just for us.

This won’t be a story we tell the grandkids. +16

Hevesen dübörög a szívem, akár a kosárlabda a sportpályán. Nem titkoltan élvezem a helyzetet. Örömömre szolgál igazságot szolgáltatni a faszfej fölött. Remélhetem csak, hogy a Vörös Angyal nem lesz rám dühös miatta. Néha rettegést érzek amiatt, hogy ő a szárnyait adta érte, hogy a mennyekbe emeljen magával, és velem együtt a poklot is a világunkra szabadította... A lány reakcióját látva megalapozottnak érzem a félelmem, talán jobban is teszem, ha elhallgatom? Később eldöntöm, ha már a Cirkusz határát súrolják lábaim. 
Nem tud... A teste csak egy burok, ahol a lelke lakik a héjához erősítve. Utóbbi mérföldekre menekülhetett előlem... Főleg, ha látja Tim sötét auráját is körülöttünk bolyongani. A fiú kifejezetten élvezi a gyilkolást, jobban is, mint én. Ebből mondjuk nem csinálnék versenyt.
Töprengve figyelem, lehet, hogy a melléktermékek eluralkodnak a testén. Ha hányni fog, levakarom a bőrt az arcomról. Hihetetlen számomra, hogy vannak olyan kiváltságos emberek, akiket a vér és a halál csak olyan későn, vagy egyáltalán nem környékez meg, ellenben ott vagyunk mi, az a vékony réteg, akikkel már gyermekként kekeckedik. Hol a fair play, hm?
- A hátamra ugorhatsz, de nem biztos, hogy sokáig tudlak vinni - komolyan beszélek. El kell innen tűnnünk. Ha más miatt nem, a kiabálások miatt előbb-utóbb valaki megkörnyékezi a helyet. Nekem pedig semmi kedvem még egy holttesttel szarakodni. Ezzel is kezdeni kéne valamit, pedig viccesen mutatna a helyszíni fotókon a vajazó késsel a szemében.
- Gondold azt, hogy alszik. Ha segít - vállat rántok, de vele ellentétben nekem nem okoz különösebb problémát újra és megint szemügyre venni a groteszk testhelyzetben nedvedző testet. Megmosolyogtat. Megérdemelte, mantrázza Tim a koponyám falaiban.
Elkerekednek szemeim a visszakérdezését hallva. Ismételném, hátha csak nem hallotta, de aztán jön tőle a jól megszokott jelző. Őrült. Megsértődhetnék rajta - egy kicsit így is érzek -, de tekintve, hogy most szúrtam ki a szemét egy pasasnak és egy kiskölyök ácsorog mellette, akit ő valószínűleg nem lát, mert a képzeletem hajszol bele a sokkból született illúziókba, nem különösebben reagálok. Egy lomha bólintás, egy ki nem engedett nyöszörgés és rosszallás marad bennem.
- Csak reggel óta nem ettem - mint egy dacoló, bűneit már bánó kisgyermek motyogom magam elé. Látom, hogy birkózik a hányingerrel, a hulla szag mellettünk biztosan nem segít rajta. - Egyik láb a másik után - felegyenesedem, megteszem az első lépést, de csak féloldalazva. Figyelem őt, ha elájul nekem, fogalmam sincs, hogyan fogom haza vinni, azt sem tudom, hol lakik.
- Valaki érted jöhetne - gondolom tovább. Ha ő nem tud menni, de innen lépnünk kell, más opció nincsen. - Kocsit lopni nem tudok - mielőtt eszébe jutna, mint lehetőségünk.
- Hányingerre jó az elterelés. Mi a kedvenc színed? - barátságos mosolyt villantok felé, bátorítom, hogy induljon el. A neszezésektől összerezzenek. Nem kell több szemtanú, pont elég ő.

We must be mistaken | Odeya