Semmi nem hoz össze két embert, mint a közös trauma, nekünk pedig jutott belőle bőven. Az elvárások megmászhatatlan hegyekként tornyosulnak fölénk és amikor már azt hinnéd, hogy közel a csúcs egyszerűen tovább tör az ég felé további küzdelemre kényszerítve. Őszintén? Egy kicsit már belefáradtam, így egy jó ideje bevettem a leszarom tablettát, de nem tudom sajnos azt mondani, hogy semmilyen hatással nincs rám egy-egy ilyen este. Szorongok. Főleg anya miatt pedig, ha valaki, akkor apám taposhatná igazán a sarkamat, hogy csipkedjem magam. A cég jövője a kezemben. Azt hiszem már rég óta sejtem, hogy Lita köszöni szépen, de ebből úgysem fog kérni. Engem egyébként még érdekel is az építészet, csak néha jól esne ha valaki megveregetné a hátamat, hogy 'jól van, gyerek, látom próbálkozol' , de ilyesmit legvadabb álmaimban sem mernék valósan remélni. Mindez azonban rejtve marad. A húgomnak szüksége van arra, hogy én ugyanaz a kis hülye legyek, aki általában.
-Hát ebben biztos lehetsz, hogy nem csak ma fogja szóvá tenni. Mély lelki sérüléseket okozol ilyenkor anyában, tudod?-igyekszem elfojtani a nevetésemet, de nem igazán sikerül. Szerintem, ha tehetnék akkor Lita-ra húznának egy zsákot.. egy jó nagyot és még azt is körbetekernék valami ponyvával, hogy maximum a szemei látszódjanak ki... vagy inkább az sem.
-Egy? Inkább tizenegy..-ingatom meg a fejemet vigyorogva. Azzal a mennyiséggel már lehet mindketten csak mosolyogva bólogatnánk bármire, amire csak kell és még a kimért, burkolt szidalmazást is megköszönnénk, amiből nem kevés fog kijutni nekünk.
-Ismételgesd ezt még egy kicsit magadban, majd a kocsiban újra megpróbálhatod hihetően előadni.-közben pedig már kissé kelletlenül, de lefelé tartunk, hogy beülhessünk a kocsiba, ami a sokadik kivégzésünkre szállít bennünket. Egyszer poénból majd bérelek egy halottaskocsit. Lehet ilyesmit? Tököm tudja majd utánanézek, de szerintem Lita-n kívül senki nem értékelné a humoromat.
Hagyom elkényelmesedni, hadd élvezze ki az utolsó nyugodt perceket, én pedig az ablakhoz könyökölve támasztom meg a homlokomat a kezembe. Úgy utálom az ilyen estéket.
-Szerintem a melled lesz az első, mert az egyből szembetűnik majd neki. Utána, ha leültünk én kapok majd a pofámra azért a szabad szemmel alig látható rontásért. Szerintem ezt a nagyágyút tartsd meg a desszerthez. Akkor drámaian le tudja majd csapni a kanalat vagy a villát a tányérra és legalább hamar elhúzhatjuk utána a csíkot. Semmi kedvem úgy végigülni az egészet, hogy ezen fortyog anya. Bár az én picsámat kimentenéd egész estére az biztos.... de olyan szép lezárás lenne..-vonom meg a vállaimat kissé jobban elkalandozva a lehetőségek tengerén, mint eredetileg terveztem.
-Ne legyél amatőr. Majd köszönés után kezdünk el inni. Anya olyan, mint egy vadászkutya. Iszol egy kortyot és kiszagolja azalatt a kínos félölelés alatt, amivel üdvözölni szokott.-azt is csak akkor kapjuk, ha nyilvános helyen találkozunk, hiszen a látszat megköveteli, hogy ne csak tisztes távolságból integessen nekünk. Én nem panaszkodnék akkor sem, hiszen néha a hideg szalad a hátamon végig tőle, mintha csak maga a halál vonna a karjai közé néhány vérfagyasztó pillanatra.
-Majd rendelés után kimész a mosdóba, én meg mivel természetesen egy úriember vagyok majd elkísérlek... NA majd akkor iszunk.-a jól bevált taktika, bár szerintem apa már rég rájött erre a trükkömre, de nem teszi szóvá, anya meg addigra annyira fortyog... hát gyakorlatilag mindenen, hogy előtte észrevétlen marad. Legalábbis a tapasztalat ezt mutatja.
Amikor a kocsi leparkol az étterem előtt néhány percig még némán ülök kifelé bámulva az ablakon.
-Essünk túl rajta.-sóhajtok végül lepakolva a lábait az ölemből és nyitom az ajtót.
-Hölgyem..-nyújtom felé színpadiasan a kezem a kiszálláshoz.   

Ez mindkettőnknek szenvedés lesz, ehhez kétség sem fér. Főleg anya fog minket savazni, apró darabokra cincálva a 'hibáinkat' amiket mi valószínűleg sosem látnánk annak. Tehetünk ellene? Nem. Csak jó pofát kell vágnunk, kivárnunk és tűrnünk, akkor szabadulunk a lehető leggyorsabban és a legkevesebb sérüléssel, bár erre sosincs garancia csak reménykedni tudunk. Ilyenkor még mi is kérdés nélkül félretesszük az esetleges ellentéteinket a húgommal és jó testvér módjára igyekszünk tompítani az ütéseket, amiket a szüleink bevinnének.
Ahogy int, hogy bemehetek a szobájába szélesebbre nyitom az ajtót és belépek, hogy céltalanul tegyek egy kört zsebre tett kezekkel a kis szentélyében és kivételesen nem basztatok semmit, mert még ahhoz sincs kedvem, hogy ezzel felbosszantsam. Van elég bajunk mindkettőnknek.
-Csak nyugodtan.-vonom meg a vállaimat, hiszen én sürgetni biztosan nem fogom. Akár elkésünk akár nem valamivel úgyis belénk fognak kötni szóval gyakorlatilag mindegy és a forgalomra még mindig foghatjuk a dolgot, bár akkor is jönne az 'ezért kellene időben elindulni' kioktatás, amihez anya szeme rendszeresen villámokat szokott szórni akkora ügyet csinálva néhány percből, mintha minimum a temetésünkről késtünk volna el.
-Hmm? Ja.. kösz. Te is csinos vagy. Bár anya bele fog kötni, hogy a melled félig kint van oldalt, de most már át ne öltözz.. megölnek minket. Meg egyébként is jól nézel ki szóval... mindegy.-ingatom meg a fejemet egy lemondó sóhajjal, miközben igazítok egyet a zakómon.
-Persze...-nevetek egyet kínomban a belső zsebből éppen annyira kihúzva a laposüveget, hogy láthassa majd vissza is csúsztatom a helyére.
-Erre nem lehet felkészülni. Még akkor is találnak fogást, ha az ember minden lehetséges óvintézkedést megtett. Szóval ezt baszhatjuk. De nem baj legalább kajálunk egy jót.-régen nem is sokat tudtam enni az ilyen estéken, mert gyomorgörccsel ültem a szüleink társaságában. Mostanság már nem mozgat meg annyira a dolog, hogy egy jó vacsora lehetőségét így engedjem elúszni. Ha más nem akkor az alkohol belazít annyira, hogy a rendelt étel lecsússzon a torkomon.
-A lelkesedésed látszatát ne felejtsd itthon.-vigyorgok rá, hogy egy kicsit oldjam mindkettőnk feszültségét miközben kifelé sétálok, ő pedig közvetlenül mögöttem halad.
Ha nem félnék, hogy kiszagolják a cigifüstöt még biztosan megkérném Lita-t, hogy bújjunk el öt percre, amíg rágyújtok, de így ez későbbre marad, szóval az épületet magunk mögött hagyva nyitom ki neki az ajtót, hogy beszállhasson a kocsiba majd megkerülve az autót ülök be a másik oldalra hátra.
-Akarsz fogadni, hogy mibe köt bele anya először?-kérdezem egy cinkos mosollyal rápillantva.

Még egy utolsó pillantást vetek magamra a tükörbe és még egyszer végigsimítom a zakómat, mintha csak el akarnám tüntetni róla a nem létező gyűrődéseket. Azt gondolná az ember, hogy minél idősebb annál kevésbé ad a szülei véleményére és idővel talán még a megfelelési kényszer is elkezd csökkeni, de azt hiszem mi vagyunk rá az élő példák, hogy ez nincs így. Lita szerintem ugyanilyen görcsösen készülődik a saját szobájában annak ellenére, hogy nincs másról szó, mint egy családi vacsoráról a szüleinkkel. A Le Bernardin a város egyik legdrágább étterme, hónapokkal előre kell asztalt foglalni, de természetesen számunkra mindig találnak szabad helyet, ha apám titkárnője felhívja őket.
A laposüveget az asztalról a zakóm belső zsebébe süllyesztem. Ez csupán óvintézkedés, semmi más, mert már most azt súgja valami, hogy nem fogom szín józanul kibírni azt a körülbelül másfél órát amiben a szüleink kultúráltan elénk tárják a havi beszámolót, amiben kielemzik azokat a pontokat, amikben még mindig nem felelünk meg teljesen az ő elvárásaiknak. Vetek egy pillantást a telefonomra és írok egy sms-t Millsnek, hogy mi most fogunk indulni, így ne lepődjön meg, ha egy ideig nem fogok tudni visszaírni neki. Bár nem mintha a lelkére venné, de jobbnak éreztem, ha biztosra megyek és így az én lelkem is nyugodtabb. Főleg ha utána egy pöcs leszek mert a szüleink elcsapják az agyamat. A faszom az egészbe..
Ha nem félnék, hogy anyja egyből kiszagolja rajtam a piát még most levernék vagy három felest, hogy jobb arcot tudjak vágni ehhez az egészhez. Kilépek a szobámból és csak behajtom magam mögött az ajtót.
-Tommy. A sofőr lent vár bennetek.-szól a házvezetőnk és bíztatóan megveregeti a vállamat miközben elsétál mellettem. Pontosan tudja, hogy mennyire nem megy ez nekünk könnyen. Csak hálásan biccentek neki egyet majd Lita szobájához sétálok. Kopogok néhányat majd benyitok és bedugom a fejemet, hogy fel tudjam mérni a bent uralkodó állapotokat.
-Kész vagy? Itt van a kocsi, indulnunk kellene...-a hangom egészen csendes önmagamhoz képest. Kivételesen nem sürgetni akarom vagy éppen kiborítani. Ilyenkor mindig egészen furcsa érzés kerít hatalmába és minden könnyedségem, lazaságom mintha soha nem is létezett volna egyszerűen. A torkom szorít, a tenyerem már most izzad, pedig van még vagy fél óránk mire szembe kell nézni a szüleink ítélkező tekintetével. Ráadásul eredetileg az lett volna a célom, hogy a figyelmüket magamon tartsam ezzel megkímélve a lehető legtöbb szarságtól Lita-t. Jutott neki abból bőven elég mostanában, nincs szüksége még erre is ráadásnak.