Egészen fiatalon veszítette el a szüleit autóbalesetben. A nagyszülei nevelték fel őt és a húgát, Ameliat. Egy farmon nőtt fel. Kivételesen szorgalmasan cseperedett - nem kevéssé a testvérétől -, talán a háztartás körüli munkával igyekeztek meghálálni, hogy befogadták őket. Idilli család képében tetszelegtek a tragédia ellenére is. Miután kijárta a helyi katolikus iskolát, hivatást választott magának. Soha nem álmodott túl Chicago területén, mindig úgy képzelte, hogy ott fog megöregedni is. Az élet azonban másképp hozta. Követte a húgát, igyekezett ott tanulni és letelepedni, ahol ő volt. Szoros a kapcsolatuk, a mai napig egymás legjobb barátai, bizonyára a kis korkülönbség miatt. Hamar felfelé lépkedett a hivatása fokaiban, bekerült egy csapatba is, ahol több, mint kilenc évig dolgozott. Számos ügyet oldott meg. Három lőtt sérülése és négy kés általi heg borítja a testét. Ambiciózus, elszánt, makacs nőszemély, aki nem fél besétálni a legnagyobb drogtanya közepére sem, ha arról van szó, hogy a nyomozást sikerre vigye. Abban a kilenc évben azonban az FBI-on belül egy tégla addig mozgatta a szálakat, amíg Jenniferre terelődött a gyanú. Ez az ügy, a kihallgatások megviselték. Mivel az alibije megkérdőjelezhetetlen volt, úgy tűnt elengedték a továbbiakat. Egy bocsánatkérés után már nem foglalkoztak vele. Ekkor kapott maga mellé egy közvetlen társat, kísérőt. A férfi az egyik legjobb embere volt akkoriban az ügynökségnek. Kissé pofátlan, humorgyáros, ami a szakmájukban nem feltétlen könnyen kibírható, de ketten remekül kiegészítették egymást. Hiszen ő komoly, érett nőszemély, akinek az intelligenciája, mind értelmileg, mind érzelmileg a helyén van. A legtöbb eseten együtt dolgoztak és meg is oldották azokat. Két-három döglött aktájuk maradt mindössze. A kapcsolatuk végül öt év után átfordult, személyesebbé. Jennifer öt év után engedte magához igazán közel. Már fiatal korában is pajzsot emelt maga köré. Ami talán azért történt, mert nem akart elveszíteni senkit. S ha nem szeret senkit, nem is veszíthet el senkit. Ám a férfival olyan jól működött a kémiájuk, hogy egy év után titokban össze is házasodtak, nem törődve vele, hogy a karrierjükben törést okozhat. Eltitkolták a kapcsolatuk milyenségét. Csak pár embernek engedték a tudomására. Végezetül minden tönkre ment közöttük és Jennifer New Yorkba kérte át magát. Washington volt az eredeti terv, de mivel a húga úgy döntött vele tart, és ott talált munkát magának, nem volt kérdéses a nő részéről, hogy a testvére oldalán a helye.
Egyelőre még házas, ugyanis a férfi nem volt hajlandó a válásra, Jennifer pedig nem akarta magát tárgyalásoknak kitenni - látni sem akarta a férfit többet - így abban bízva, majd talál valakit maga mellé, aki miatt önszántából elválik tőle, vagy nemes egyszerűséggel megunja. De ez egyelőre nem történt meg. És ennek már két éve. Talán már harcolnia kellene a válásért ennyi idő elteltével, de mivel nem szándékozik újra férjhez menni, s nincs is ideje a szívügyekre, nem zavartatja magát.
Most a Brooklyn-Queens-i ügynökségen dolgozik különleges ügynökként az új csapatával. A munkáját nagyon szereti, hiszen a hivatásának él. Az őt ért atrocitásoknak hála bizalmatlan az emberekkel szemben. Jól érzi magát egyedül. Magányos típus. Mindezek ellenére a karikagyűrűje ott hever az éjjeli szekrényében.

- Szerintem most már nyugodtan elmondhatjuk neki. Az ügyet lezártuk, és végre mindenki megkönnyebbülhet... -  az idősebb férfi szólásra nyitja a száját, aztán mégis a szótlanság mellett dönt irányomba. Az ölelésünkből elhúzódik, hátrébb lép. Helyette Jeff felé fordul, nonverbálisan könyörög azért, hogy hallgasson, a fejét hevesen csóválva nemleges irányba, mintegy jelző értékkel afelé, hogy nem megfelelő a hely, sem az idő. Szinte kézzel foghatóan érzem a társamból áradó feszültséget. Értetlenül nézek hol rá, hol a csapattársunkra.
A helyszínen szirénázó autók és villogó vakuk mellett mégis olyan érzésem támad, mintha végeláthatatlanra elnyújtózna ez a perc lustán, mintha sosem érnénk a végére és az igazságot olyan hévvel rejtegetnék előlem, ahogy az már nem csak szégyen, de pofátlanság is. Tudván, milyen heves természetem és kíváncsiságom van - nem véletlenül vagyok nyomozó. De ahogy a szőke fürtösre nézek az oldalamon és arcát eltorzítja az a fojtogató rettegés, mintha épp egy gyilkosságról titkolózna, végig fut a hideg a gerincem mentén. De hiszen éppen most oldottuk meg az ügyet. Mégis miért van olyan érzésem, mintha mégis folytatódna a nyomozás? S mintha a magam ügyében volnék? Mintha minden egyes pillantása egy krétavonalként futna a testem körül...
- Hallgass el! - kéri, de nem azon a kedves hangján, amivel egyébként szólni szokott az emberekhez. A nyelvemre tapad a keserűsége és végtelen bánata. Nem tudom, hogyan segíthetnék neki, hiszen látszólag a kétségbeesése gyötri fizikailag. Ha arról lenne szó, hogy fizikai értelemben mentsem meg az életét, az nem jelentene ekkora kihívást. De most képtelen vagyok eldönteni, hogy azzal gyógyítom, ha kifacsarom belőle a titkát, vagy ha inkább elfordulok és úgy teszek, mintha nem érdekelne, Jeff mire célozgatott, mielőtt megszakította volna az ölelésünket. A lelkével nem tudok mit kezdeni, ehhez nem értek. Soha nem is értettem. A szabályzatunk értelmében karika sem lehetne az ujjainkon, mert kollégák vagyunk. Mégis sikerült titokban tartanunk, jó formán csak egy maréknyi ember tudott róla. S a vezetőség átlapozott efölött, mert a munkánk sikeressége felülbírálta a kihágásunkat. De mindez nem az én érdemem volt, ő hatott a lelkükre. Ez nekem sosem ment. Ellenben szó nélkül vetettem magam minden felé száguldó golyó elé, ha kellett. S egy ilyen kapcsolatban még lehetnek titkok?
- Miről van szó? - habár a dráma éltetője a hivatásomnak, a személyes, magánteremben nem kezelem jól az efféle helyzeteket, s mint mindenki, humorral oldanám. Így egyelőre csak egy kérdő, értetlen félmosoly ugrik az arcomra.
- Jeff! - ezúttal még ridegebb. És már engem sem tud a közelében, ugyanis hátrálok pár lépést tőle. Tőlük.
- Mi a fene van? Milyen ügy? - ugrál a tekintetem közöttük.
- Van bármi, ami változtathatna azon, hogy mit érzel Wyatt iránt? - a hirtelen felém robbanó kérdés tálalása és hangsúlya miatt egészen olyan érzésem támad, mintha ezúttal én lennék a kihallgatandó fél. És ez az érzés nem tetszik, amely az arcomra is kiülni látszik. De a választ ettől még egy percig sem rejtegetném.
- Nincs. - nevetve reagálok, bár inkább idegesen, mint jókedvemben. Jeff felém int, mint 'aki megmondta'. De Wyatt arcán csak a türelmetlenség, a végső kétségbeesés vonásai rajzolódnak tovább, s vállai is megereszkednek. Csípőre csapja karjait, elfordul tőlünk, fejét pedig csak rázza-rázza, mintha ez volna legújabb rögeszmés beidegződése.
- Hallottad. - Wyatt felé szól, de ő háttal van már mindkettőnknek. Fújtatni kezd. Nem egészen a fulladásra emlékeztet, hiszen a kilégzéssel van a problémája.
- Könyörgöm, fogd be a szádat. - válla fölött a fiatal kollégára néz, szúrósan, mégis elesetten. A sűrű pislogásából azt az egyszerű következtetést tudnám levonni, hogy éppen sír. De ő sosem sír. Hét éve a társam. Két éve annál sokkal több. S egy éve karikával az ujjainkon élünk. És pont emiatt kezdek megijedni ettől a feszült helyzettől. Mi az, amit nem tudok? És ami ilyen súlyos, hogy így beszél a sráccal?
- Wyatt. - ezúttal már az én hangomtól esik apró darabjára a háttérelem. Háttal van nekem, s nem mozdul, nem reagál rám, továbbra is Jeffre bámul parancsolón, ezért elismétlem a nevét. - Wyatt? - de már egy lemondó sóhaj kíséretében.
- Beépített ügynök volt, amikor átkerült hozzánk. Az hitték, hogy közöd van a James Richards gyilkosságokhoz... Akkor találták meg az ujjlenyomatod a fegyveren és akkoriban minden kiszivárgott, kellett hogy legyen egy tégla, hát tudod. És mivel Wyattnek nagyon jó a szimata, bedobták melléd, hogy kémkedjen utánad. Elvégre Kalifornia állam legnagyobb bűnöző elméje volt Richards és a Nina incidens után... - úgy legyint a levegőbe, úgy beszél, mintha az időjárásról társalognánk éppen. Nem pedig éppen azt találná tálalni felém, hogy a férjem, akivel összekötöttem az életem, és akivel élem is az életem nem több, csupán egy két lábon járó hazugságvizsgáló.
- Ez nem... - de legalább végre szembe fordul velem. Így az elnyúlt arcképem már nem Jeff irányába csodálkozhat, hanem nézhetem őt is kételkedőn.
- Mi van? - nem biztos, hogy bárki elhinné most a felfogási képességem után, hogy jó nyomozó vagyok, de az vagyok. Ez most más. Egészen más.
- Megszeretett, máskülönben biztos nem vett volna el... - bár hallom, amit mond, nem tudom levenni a szemem az előttem állóról. Az információ, hogy meggyanúsítottak, eltörpül most amellett, amit mindez nekem magánszemélyként jelent.
- Most hagyd abba. - habár mióta szembe fordult velem, nem vette le rólam a kétségbeesett tekintetét, most megteszi, hogy Jeffre pillantson. - Menj innen. - habár érthető, hogy haragszik rá, részéről egyáltalán nem jogos. Itt az egyetlen ember, akinek joga van haragudni bárkire is, - lényegében mindenkire - az én vagyok.
- Mondta, hogy nem változtat semmi azon, hogy... - de ezt a terhet már én sem bírom el.
- Kopj le. De most azonnal. - azt hiszem, hogy az én arcomra kiülő ezer érzelem sokkal mélyebb annál, mint amit várt tőlem. Biztosan azt gondolta, amit itt és most elmond nekem, azt képes leszek vállrántással megbocsátani és elengedni. Tovább lépni, de rögvest, mert már úgysem számít alapon, hiszen az ügyet az imént megoldottuk. És minden, de minden tisztázódott. De ez nekem nem csak egy ügy. Ez nekem hét év. Hét év olyan emberekkel, akik gyanúsítottként dolgoztak velem. Szóval Jeff megérti, hogy ez mit jelent és végül pár rugózó mozdulat után eltűnik mellőlünk.
- Jen. - bár az arcáról süt a bűnösség, és a megbánás, a vágy, hogy beszélhessen, hogy elfojtsa a könnyeit, de a hangja annyira megremeg, hogy elcsuklik. Én pedig érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek.
- Igaz? - nem futja többre tőlem, s azt sem tudom elképzelni, felfogni sem, hogy egyáltalán ennyit képes vagyok kibökni.
- Talán menjünk előbb haza... - gyenge hangszín, látszólag remegő kézfej, ahogy felém nyúl. De szemeiben őszinte csillogás, a bizakodás, a remény sugarai, hogy bármit is érzek most, megfogom a kezét. Mert, amit mondtam igaz, hogy semmi sem változtat azon, amit érzek. Nos, talán nem volt helyes megválaszolnom egy olyan kérdést, aminek a takarásában ilyen igazság lapult.
- Igaz? - hangosabban kérdem. Nem érdekel, hogy hány kolléga van jelen, hogy hányan tudták, hogy mennyien tudják, hogy hány civil szemtanúja ennek az egésznek.
- Kérlek... - közelebb lép egy arasznyit, s jól teszi, hogy csak ennyit. Fogalmam sincs mit váltana ki belőlem a tényleges közelsége, vagy az érintése. Talán a fegyverem sem maradna az övemben.
- Az Isten szerelmére, válaszolj már! - elrikkantom magam, engem is ledöbbent milyen harsányan. Hisztérikusan. Érzem, ahogy a falaim kezdenek összedőlni odabenn. Az alsó ajkam remegni kezd és a szemöldökeim erőszakosan húznak össze, az arcizmaim már elveszítettem. Ezt az információt biztosan nem akartam tudni. Látom, hogy őt is meglepi a hangszínem, de azt is érzékelem rajta, hogy hasonlóan megzuhan, mint én. Vagy kiváló színész, vagy van benne némi emberség, amit inkább hinni szeretnék. És még ha meg is érteném, hogy miért lépett kapcsolatba velem, - elvégre a munkáját végezte, amiben valóban kiváló - azt nem értem, hogy miért és hogyan engedhette meg magának ezt a fajta közelséget velem. S hogy a feletteseink, s mindenki más végig nézte, hogy mint egy naív, buta liba sétálok felé a hófehér ruhámban... Ezt képtelen vagyok megérteni. Most nem. Talán soha nem.  
- Igen, igaz.. - úgy mondja ki ezt a rövid szót, hogy közben látszik mennyire megviseli, mintha gyomorba vágnám. Nem érzem azt, hogy tudomásom van az érzéseiről, mert hirtelen már nem a férjem áll előttem, hanem egy idegen, manipulatív, önző seggfej. - De azt tudnod kell, hogy már rögtön az első év után tudtam, hogy ártatlan vagy. Csak éppen bizonyítani nem tudtam, ehhez kértem időt. És megkaptam. Utána minden ment a maga tempójában. Jobban megismertelek és győzködtem... - biztosan szép folytatása lenne ennek a magyarázatnak, ha hagynám, hogy befejezze.
- Nem érdekel. - vágok a szavába. Nem tudom, hogyan kell egy ilyen dologra reagálni. Sosem voltam gyönge nő, nem vártam virágot, nem kértem romantikus randevút a hold fényében. Ennél mindig is tökösebbnek gondoltam magam. De most azt érzem, hogy nálam törékenyebb és apróbb nő nem létezik ezen a világon.
Látom, hogy megérti, hogy felfogja, hogy mit jelentenek a szavaim. Csak éppen talán őt sem érdekli, hogy elzárkózom attól, hogy a folytatás megszülessen. Hirtelen már a hangját is gyűlölöm. Gyűlölöm?
- De igen, érdekel. Jen, azután hogy teltek az évek megengedtem magamnak, hogy azt érezzem, amit... - látom mennyire igyekszik, hevesen gesztikulál és hangosabban beszél, hátha áttör az érdektelenségemen. Ami szerinte csak felszínes. Pedig téved, nagyon téved. Az egész életem összeroppantotta, amikor először megcsókolt. Talán nem szándékosan érzett így, talán tényleg csak sodródott az árral, talán egy erősebb ember rögtön fátylat borítana rá. Talán. De én nem.
- Annak mond, akit érdekel. - és ezzel le is zárnám a kettőnk dolgát. Mert valóban nem tartozik másra, csak kettőnkre ez a beszélgetés. Habár, ha őszinte akarnék lenni, az egész ügyészség, vagy legalábbis annak a pár embernek még joga lenne hallani, amit mondanék. Lenne mit.
Mert azon kívül, hogy a szemembe mondta, hogy hazudott nekem hosszú éveken át, hogy minden nevetés, minden mosoly, minden ölelés, vagy életmentés mögött ott húzódott egy rafinált terv, egy gyanús pillantás, egy kém, egy vádló, egy megjátszott nevetés, nekem más nem számít. Éppen ezért fordulok el, hogy az autóhoz menjek. Nem haza indulnék. Nem akarok a közös otthonunkba menni. Semmit nem akarok, amihez neki, vagy bárkinek köze van, aki megkérdőjelezi az erkölcsömet, vagy a tisztaságomat. Mindazok után, hogy hány ember életét mentettem meg. S kockáztattam a sajátomat.
- Jen! - a kezem után kap, de biztosan megbánja abban a pillanatban, ugyanis elhárítom a karját és fegyvert rántok rá. Egyenesen a mellkasának koccan. Továbbra is potyognak a könnyeim, de az övéi szintúgy, most talán még inkább, miközben felteszi mindkét karját megadóan és csak a fejét csóválja. Abba hagyhatná. Borzasztóan idegesítő. Az sem kevésbé, hogy az emberek hirtelen kiabálni kezdenek. Én is így tennék, ha valaki fegyvert rántana. S minden személy körülöttünk, akinek van, így tesz. Engem vesznek célba. Ami teljesen jogos, hiszen ez a dolguk. Hogy védelmezzék az ártatlant... De nem érdekel. Az sem, mennyire kiabálnak, hogy dobjam el. Wyatt persze oda szól, mentené a helyzetet. Micsoda hős! A férfi, akire fegyvert szegeznek, de védelmet nem kér.
- Soha többet ne érj hozzám! - fenyegető éllel közlöm vele a kívánságomat. Ami örökérvényű.
- Kérlek, csak hallgass meg... Menjünk haza! Könyörgöm. Meg fogod érteni... - tudja, pontosan tudja, hogy ha én itt most sarkon fordulok, nem látjuk egymást többé. Hiszen ismer. Ő ismer engem. Én nem lettem idegen a számára.
- Miért nem mondtad el? A társad voltam a bajban. Annyiszor megmentettelek... Hogy voltál képes erre? - remegnek az ujjaim a fegyveren. Ő tudja, hogy nem fogom lelőni, ezért olyan higgadt és biztos a dolgában. Igazából nem számít, hogy miért nem mondta el. Az a fontos, hogy nem tette.
- Mert a vád még élt. És azt hittem, hogy hisznek majd nekem. Hogy ezzel is... - nagyokat sóhajt, hallom hogyan csuklik el a hangja minden szó után. Tényleg kétségbe van esve.
- Ezzel? A házassággal? Ez volt a bizonyítékod? - elnevetem magam kínomban. Ő persze rögtön behunyja a szemeit, és összeszorítja arcizmait. Mint aki rájön, mekkora baromsággal védekezik éppen.
- Nem! Az inkább csak grátisz volt, és igazából már senki nem tartott gyanúsítottnak. Vagy legalábbis nekem nem mondták. Én pedig csak... - hallom, hogy beszél, de egy szavát sem értem. Mintha ráülne a fülemre a szívem és befogná a kezeim helyett.
- El akarok válni. - leengedem a fegyvert kettőnk között. És ezzel a mozdulattal együtt a tekintetem is lezuhan valahová a légüres térbe, ahol pár perce még egy meleg öleléssel bújtam be, hogy minél közelebb legyek hozzá.
Látom, hogy a vállai lejjebb esnek pár centit és levegőért is kapkodni kezd. A tenyereibe temeti az arcát és elfordul féloldalt tőlem. Mert tudja. Mert érti. Nincs olyan, hogy ez a sérelem ott maradjon. Nincs olyan, hogy ezen tovább lépünk. Nincs többé ő és én. És ha igaz lett volna, most nagyon fájna. Mert egész életemben ezt a fajta szerelmet vártam. Amit ő tudott adni nekem. Ezt a makulátlan, tiszta odaadást és megértést. A gyöngéd törődést és kedvességet. Olyan tökéletes volt minden életmentő akciónk mellett. Túl tökéletes.
- Sajnálom, de nem áll módomban aláírni azokat a papírokat, vagy működjön bárhogyan is ez a dolog. - lassan vezeti rám a tekintetét, és bár tudja, miféle tomboló harag lesz a következménye, van elég bátor, hogy ezt kimondja. És még ki is húzza magát. Hallom, én is hallom, hogy Jeff és a többiek közbe-közbe avatkoznának, hogy szólnak, kérnek, mondanak mindenfélét. De nem érdekel. - Ha ezt akarod, akkor azzal ott érvényesítheted az akaratodat. Más különben nem kapod meg a beleegyezésem. És megjegyzem, tulajdonképpen azzal sem. - bök a fegyverre, ami még a kezemben lóg.
- Menj a pokolba!

- Szóval miről van szó? - kérdezem keresztbe dobva a lábaimat egymáson. Kissé kihúzom magam, mégis csak a főnök irodájában ücsörgök. Mosolygósan fürkészem, szemöldökeim csak enyhén emelem a magasba, nem szeretnék túlbuzgónak tűnni. Bízom abban, hogy nem követtem el semmilyen törvényszegést, s nem megrovás miatt ülök most itt.
- Egy kis bajban vagyok. Van ez az ügy a Heath kapcsán, a nyakamat veszik érte. És még mindig nincs rávezető nyomunk, sőt, tulajdonképpen semmink sem. Meg kell találnunk az elkövetőt és mivel több kerületet is érintett már... - a szemüvegét visszaigazítja az orrnyergére, eközben szemlátomást elkerüli a tekintetem. Kérdőn figyelem, semmi új információ nincs abban, amit mindeddig elmondott nekem. Szóval nem is értem, hogy hová akar kilyukadni, de türelemmel figyelem. Mély levegőt vesz a folytatáshoz, de nincs rá lehetősége, mert az ajtó kivágódik mögöttem. Még elkapom a főnök lemondó sóhaját, mielőtt a vállam fölött hátra fordulok.
- Nos, azt hiszem rosszkor jöttem. - egyik tenyere a kilincsen ragad, míg a másik a zsebéből zuhan ki, amikor összefut a tekintete az enyémmel és megtörténik egymás felismerése. - Szia Jen. - bár ő kevéssé tűnik meglepettnek, én valószínűleg inkább.
- Szóval erről akartam magával beszélni. - visszafordítom a tekintetem a férfiéra. - Maguk ketten már elkaptak egy nagy kutyát és a vezetőség úgy döntött, hogy ismét azt szeretné, ha együtt dolgoznának. Nyilván nincs tudomásunk róla, miért kérte át magát hozzánk Adler, de ha nem személyes dolog, akkor valószínűleg nem lesz az akadálya. Ezen az ügyön legalábbis mindenképpen együtt kéne dolgozniuk... A továbbiakról majd később adnak tájékoztatót, annak függvényében, hogyan döntenek erről. Huszonnégy órát kapnak, hogy... - nem tudom, mennyit tudhat kettőnkről ez az ember, vagy bármelyikük, hiszen én sem tudom, kik és mennyien tudtak mindarról, ami kettőnk között történt két éve.
- Nem. - jelentem ki tisztán és érthetően.
- Természetesen. - mindezt egyszerre jelentjük ki. Leejtem a vázam kissé, megdörzsölöm a homlokom. Mire felpillantok, már ott áll a székem mellett. - Nekem nincs mit átgondolnom. Vállalom a munkát. Azt az embert el kell kapni. - nem kell ahhoz felnéznem rá, hogy lássam, mosolyog. Hogy van képe?! Ezt az ábrázatommal is tudtára adom.
- Nagyszerű! - úgy tűnik a főnök őszintén örül a hírnek. Sosem felejtettem el, milyen érzés volt olyan aprónak és törékenynek lenni. Még egyszer nem akarom.
- Jól van. Legyen. Vállalom. - húzom ki magam. Nem gondolom át. Nincs értelme. Elkapjuk a tettest, és mindenki megy a dolgára. Ha ezt akarják tőlem. Én is tudok csak és kizárólag a munkára koncentrálni, ha neki hét évig ment mellettem.
- Tessék? - már szinte elégedetten pillantok Wyattre, ahogy végül felegyenesedem a székemből. A döbbenet őszinte az arcán, ebben biztos vagyok. S van mellette még valami más is, azt hiszem, hogy az öröm. A főnök ellenben jókedvűen beszél hozzám, de meg sem hallom, mit mond.
- Ilyen fizetés mellett, ugyan mondhatunk-e bármire nemet!? - magamra erőltetek egy mosolyt, ahogy a férfira pillantok az oldalamon. Azt hiszem, hogy ennél jobban nem vázolhatnám az okát. Amellett, hogy egy sorozatgyilkos sem garázdálkodhat szabadon.
- Ó, már értem. - igazítja meg a ruháját, és ekkor a főnök az asztalra csap. Egyszerre kapjuk rá a tekintetünket, gyanítom egyformán értetlenül, hogy mi volt ez az imént.
- Én nem is tudtam, hogy maga nős! - bök a férfi irányába. Leejtem a tekintetem, veszek egy mély levegőt és megpróbálok nem koncentrálni arra, ami következni fog. Ki kell zárnom.
- Ó, hát pedig az vagyok. Nős ember. Már három éve. - olyan büszkeséggel mondja, hogy szívem szerint felképelném. S ez valószínűleg az arcomra is kiülhet, mert a mosolya fakul, ahogy összetalálkozik a pillantásunk.
- Nahát! Gratulálok! - kézfogás, nevetgélés, s mintha jelen sem lennék Wyatt úgy viselkedik. Tényleg házasok vagyunk. Miután tárgyalásra hajlott az ügy, elengedtem. Elfordultam. S csak abba kapaszkodtam, hogy előbb-utóbb megunja, feladja és maga adja majd be a válási papírokat, amiket én készséggel alá is írtam volna. De ez nem történt meg. Még.
- Köszönöm szépen! - a nevetése pont olyan, mint akkor. Csilingelő és édes. Csak sajnos én már nem tudok vele együtt kacarászni.
- Elmehetek? - kérdezem komolyan. A mellettem álló nem tekint rám, továbbra is a gyűrűjével játszik az ujján.
- Hogyne. Az aktájukat benne minden információval maguk után küldöm. - mosolyog rám, de csak egy fél másodperces görbét kap az ajkaimra ugorva, s már ott sem vagyok. Nem akarom a közelemben tudni. Főleg azt nem, hogy a házassága legyen a téma. Az, ami hozzám köti. Még. Undorodom a kitartásától.

- Azt hiszem, hogy mindezek ellenére képes vagyok továbbra is két lábon állva megküzdeni a bűnre csábult démonokkal. Mert embernek nem tudom nevezni őket. Olyan sok élet hullott már el a kegyetlenség, önzés és perverzió oltárán előttem, hogy ha maradt volna bennem rá érzékenység, már abbahagytam volna a futást. De nem maradt, így nem is tettem. És reményeim szerint soha nem is fogom.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Az életben olyan nehéz megtalálni azt az egy embert akire őszintén rábízhatjuk magunkat. Aztán egyszer csak betoppan az életünkbe és kitörölhetetlen nyomot hagy. Ilyenkor hiszünk abban, hogy ami ennyire különleges tud lenni, az kizárt hogy ne tartson örökké. A ti esetetek is így indult, ami nem kevés kockázattal járt a közös munka miatt, de annyira erős kötelék alakult ki közöttetek, hogy bármilyen következmény is hulljon az öletekbe, akkor is megérte. Aztán beütött a valóság és ami addig szép emlékeket hagyott hátra benned, azt az igazság megmérgezte.
Annyira nagyon jól megírtad azt az érzelmi világot ahogyan a felismeréstél eljutottál a végső döntésig.    Mert az ilyen fajta árulást nem könnyű elfelejteni és ha mégis megtörténik, akkor is a bizalom örökre elveszett. Sajnálom hogy akkor ott nem tudtad lezárni kettőtök történetét, mert egy utolsó pofátlanságot még megengedett magának azzal, hogy nem akart válni. Azt hinné az ember, hogy ennyi bőven elég már az élettől, de aztán jön a közös munka, ami bizonyára sok régi sebet fog feltépni. Drukkolok, hogy minél előbb megmenekülhess ettől, ami talán egyszer végre a lezárást is meghozza neked.
Nagyon szerettem a történetedet amit a fogalmazásod még jobbá tett. Örülök, hogy olvashattalak.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!