A Red Hook nevű kerület egy kinyúló kis félszigetecske a Hudson felső öblében, ami a talaj vörös agyagáról és a formájáról kapta a nevét, ami nem az angol Hook szóból ered, hanem a holland hoekből, ami sarkot jelent, a 17. század elején itt kolonizáló holland települések végett. Valamikor a harmincas évek végén építették ide a hírhedt Red Hook Houses nevű apartmankomplexumot. Ha bárkit megkérdeztek az ottlakók közül, a legtöbben állították, azóta minden változatlan. Vagy legalábbis az volt, míg az egyébként nagyrészt önkormányzati lakhatást biztosító épületeket meg nem rongálta a Sandy hurrikán 2012-ben. Bár már régebben szóltak a helyi meteorológusok, hogy egy vihardagály jóval magasabbra törhet, mint a gátak, és elöntheti az egész félszigetet, a város természetesen semmit sem tett, míg nem jött Sandy, és a gépészeti vezetéketeket, valamint a csatornákat elöntve meg nem bénította az egész várost. Tudod, hogy egy hurrikán komoly, ha még a tőzsde is bezár két napra. Hónapokig nem javították meg mindenhol a  villany- és ivóvíz-vezetékeket. Nem nehéz elnézni az itt lakók városvezetéssel szembeni érzéseit, ha tudjuk, mindez azért van, mert nemcsak munkásosztálybeliek lakják, de elég nagy a helyi bűnözési ráta is.
– Volt itt egy hatalmas razzia, még... '98-ban. Itt voltam, járőrként. Több, mint négyszáz embert tartóztattunk le droggal való visszaélés, terjesztés, illegális fegyvertartás és minden egyéb miatt, csak ebben a komplexumban. Mikor megjelentünk a járőrautókkal, hogy lezárjuk a területet, olyan volt, mint egy hangyaboly. Minden nyílászárón emberek rohantak kifelé. 95 százalékuk itt lakott. Ez már a felvizezett változat – vonom meg a vállam, ahogy a hátamat az egyik vöröstégla épület térdfalának döntöm, és lustán beleszívok a cigarettámba. A tekintetem Donovanen függ; én ugyan háttal vagyok a látványnak, mert épp ő a soros a távcső-kamera kombónál, de tudom, hogy azt a szakadt kabátos drogost nézi, aki már percek óta az utcán botorkál. Az előbb összeveszett egy kukával. Szerintem crackezhet.
Felnézek az égre, ahogy felfelé száll a füst. Egészen szép idő van, bár már kezd lemenni a nap. Mennyi lehet az idő, hat óra? Látszik, hogy jön a nyár; az agyam ösztönösen fárad, de a testemet összezavarja a világosság. Borelli és Rodriguez tízkor vált majd minket, felvállalták az éjszakai műszakot, feltételezve persze, hogy akkor még szükség lesz a megfigyelésre. Tapasztalataim alapján lesz. A filmekben a rendőrségi nyomozásban általában rögtön beáll a fordulat, pusztán a bizonyítékok alapján, itt viszont még tudtam, hogy várat magára. Lehet, hogy heteket.
Azért boldogítottuk épp egymást ezen a kényelmetlen murvával felszórt tetőn, mert végre hivatalosan is nyomozás indult a kerületben egyre növekvő számú illegális kézifegyver végett;több gyilkosságnál is megtaláltuk azokat a keleti-erurópai, lecsiszolt számú fegyvereket, amiket minden bizonnyal a mexikóiaknak csempésztek át. A kikötővel egyelőre nem mentünk sokra, viszont miután már három drogosnál is hasonlót találtunk, sikerült leszűkítenünk a keresési területet erre a környékre. Ami senkit se lepett meg.
Tudtuk tehát, hogy valahol, valamelyik lakásból fegyverekkel bizniszelnek. A kérdés már csak az volt, hogy melyikben. Nem mehettünk lakásról lakásra, mert megneszelték volna, hogy keressük őket, és ha véletlenül épp nem áll mellénk a szerencse, akkor azelőtt felpakolják a boltot és máshová viszik, hogy egyáltalán észrevennénk őket. Ezért volt itt valaki a megfigyelő poszton már egy hete. Főleg csak fotóztunk; a későbbi kiértékelést pedig majd a laborra bízzuk.
– Olvastam, hogy néhány éve a régi épületek mindegyikében véletlenszerű méréseket végeztek. Itt a vizsgált 115 lakásból 103-ban találtak egészségkárosító mennyiségű ólmot. Azt értem, engem miért akar megölni a Jefe, de téged miért? – teszem fel a félig komoly találós kérdést, ismét visszafordítva a tekintetem Donovanre. Épp egy olyan kabátot viselt, ami valószínűleg többe került, mint a havi lakbérem. Nem lehetett túl meleg, mert folyamatosan láttam, hogy próbálja a lehető legészrevétlenebbül a legjobban összehúzni magát. Ilyen magasan már semmi sem gátolta meg a kikötők felől érező hideg levegőt, hogy megtámadja. Alighanem Washingtonban nem sokszor ücsörgött tetőkön, főleg nem tavasszal.
– Kérsz? – nyújtom felé a dobozt, mikor előveszek egy újabb szálat. Inkább csak felesleges udvariasságból. Még sosem fogadta el.

clowns to the left of me

jokers to the right, here i am

Hatékony. Hát gondolom így is lehet hívni. Mások inkább „könyörtelen faszfejeknek” nevezne minket, vagy mondjuk „indoolatlanul szerencsés seggarcoknak”. Mindkettő helytálló lenne, azt hiszem; sokaknak nem tetszik, ha az ügyük elkerül tőlük, pedig a döntést nem mi hozzuk meg, hanem a kerületi biztos, a comissioner. Nem mondom, hogy nagyritkán például ne jelennék meg az irodája előtt külön kéréssel, vagy hogy ezt mások ne játszanák el nálam rendszeresebben, de alapvetően a rendőrséi előírások szerint kapjuk az ügyeket. Ha túl nagy volumenű, több kerületen át ível, túl sok szervet kéne bevonni, hozzánk kerül. Az, hogy nem mellesleg meg is oldjuk ezeket az ügyeket, nem pedig csak a kitüntetéseket próbáljuk halmozni, általában elhallgatásra kerül. Az emberek jobb szeretnek utálkozni, mint elismerni.
Ebben, többek között, én is bűnös vagyok.
Nem… „utálom” Donovant. Az túl erős érzés ahhoz. De nem kedvelem, és nem merész azt állítani, hogy ezzel Ő is így van. Szerencsére nem is kell kedvelnünk egymást, és megosztanunk, mivel töltöttük a szombatunkat, mert ami munkán kívül történik, az nem kötelezően keverendő. Alapvetően szeretek jól kijönni másokkal, ha viszont Ők ezt elnehezítik, nem próbálkozom. Tökéletesen jó barátaim vannak Jack és Johnny személyében, a többi hidat pedig úgyis felégettem már, és túléltem. Jobb nem próbálkozni.
Donovan pedig egyértelműen megnehezítette a dolgot. A felsőtízezres stílusával, a millió diplomájával, a cipőivel, amik alighanem annyiba kerülnek, mint a havi bérleti díjam. A folyamatos aláaknázással, amit velem szemben művel. Nem tudom, miért csak én veszem észre, de ha neki joga van ezeket csinálni, akkor nekem jogom van nem kedvelni. Úgyhogy ilyen tekintetben ez a tizenkét óra, amit fent kell töltenünk a tetőn, kettesben, szinte túl jó alap lenne egy gyilkossági vádhoz. „A vádlott indítéka: túl sok összezártság.”
Meglep azzal, hogy elfogadja a cigarettát, de nem szólok, csak felkattintom a nagyjából két dolláros öngyújtót – sose értettem ezeket a monogrammosokat, én a sajátomat úgyis elhagyom egy hét alatt, minek vegyem akkor drágán? –, és adok neki tüzet. A tudatalattimban azért ott a kérdés, vajon nem-e azért fogadta el a szálat, hogy megpróbáljon a közös tüdőpusztításban valami kapcsolódási pontot keresni. Vagy hogy direkt ellent mondjon nekem és az elvárásomnak. Vagy hogy szimplán az őrületbe kergessen.
– Engem sem – bólintok. – Azért mondtam. – Alighanem féltitkos fogadások szólnak arról, hogy a Jefe egy nap kirúg-e, vagy inkább megöl. És nem hiszem, hogy bármelyik valószínűtlenebb lenne a másiknál. Seeley… jó rendőr. Jó kapitány. De néha túl feszült ott, ahol el kéne néznie a dolgok felett. Hagyja, hogy áthágjuk a szabályokat, ha arról van szó, nem is áthágjuk, inkább eltorzítjuk, hogy a létrejövő hurkon át tudjunk lépni, mikor nincs más mód. De aztán befeszül tőle. Mintha utólag bármit tehetne; és mintha lenne más mód. Mintha minden annyira kibaszottul fekete és fehér lenne – valahogy úgy, ahogy Donovan teszi. Vagy láttatja, hogy teszi.
Elvigyorodom a kijelentésére. – Mert Washingtonban máshogy mennek a dolgok? Minden szigorúan a szabálykönyvek szerint? Ha így működne az a város, már régen kidobták volna az elnököt a pozíciójából hazaárulás végett – vonom meg a vállam. A törvények nem állhatnak a jogok felett, és főleg nem állhatnak annak útjában, hogy az igazságra fény derüljön. Ez talán nevetségesen hazafiasnak hangzik, de a legtöbb ember azért jön Amerikába, hogy jobb életet találhasson. És kötelesek vagyunk a jobb életre való reményüket megvédeni. Akkor is, ha néha görbe tükörbe kell néznünk.
– Az elit iskolákban azt tanítják, ennyire becsüljétek magatokat alá? – vonom fel a szemöldököm, tűnődve beleszívva a cigarettába. Szinte érzem, hogy a nikotin áramlik az agyamban, felpezsgetve a neuronokat, pedig tudom, hogy nem így működik. – A járulékos veszteség az tíz százalék.
Nem mondom, hogy ne lenne bennem valami ösztön, amitől jobbnak érzem magam nála. Ha nem így lenne, nem kritizálnám. De azért ennyivel alighanem még épp felfokozott lelki állapotban és némi alkohol hatása alatt sem gondolnám magamat jobbnak.
Meglep a kérdése. Amit nem akartam; nem akartam mutatni. De az arcom épp csak egy pillanatra elernyed, utat engedve a döbbenetnek, és érzem, hogy néz. Látta. Úgyhogy inkább felnevetek, mintha épp máshol jártam volna. – Egyből a mélyvízbe, hm? – kérdezem, lepöcölve a murvába egy adag hamut. – Ez valami bizonyítási mechanizmus számodra? A gonosz fiúk mindig azzal szivattak, hogy gyenge vagy, ezért túlkompenzálsz, és nem csak a kútba ugrasz be, de az Empire State Building tetejéről is, ha kell?
Nem azért odázom a választ, mert fájna megválaszolni. A legkevésbé sem tud érdekelni; az évek alatt számtalan embernek kellett már válaszolnom. Nem pont ő lesz a kivétel. Csak meg akarom nehezíteni a dolgát.
– Ha meg is bántam – válaszolom egy frissen, lassan kifújt füstfelhő mögül – , mit számít? Jobb lesz attól bármi? Jobb ember leszek? Ha engem kérdezel, csak azért, mert valakit bántalmazott kölyökként az apja, nem megbocsájtható bűn, ha felnőttként pedig tucatnyi nőt gyilkolt meg. Nem az összefüggésektől lesz jobb vagy rosszabb ember valaki. Hanem hogy megteszi-e. – Azt hiszem, nem kell különösebben attól félnem, hogy majd Donovan előtt rosszabb színben tűnök fel. Ennél rosszabban nehezen lehet. A kvázi valós gyűlölethez túl merev. – De nem, nem bántam meg. Ha letartóztatom, talált volna egy kiskaput, és pár év múlva így vagy úgy, de kiszabadul. Így működik a börtönrendszerünk, nem? Ha valaki megöl valakit, de bent jófiú, negyedeli a büntetést. Vagy kitalálják, hogy nem kapott a bibijére puszit míg az őrsön volt, és ezért hiába vallotta be, hogy embert ölt, nem számít. Vagy nem beszámíthatónak nyilvánítják. Mintha az jelentene bármit…
Mogorván csóválom meg a fejem. Nincs rosszabb érzés annál, mintha akit elkaptatok, fáradtságos munkával, egyszer csak… Kisétál. Emberéleteket tett tönkre, és a bürokrácia végett egyszerűen megússza. Te pedig ott állsz a zokogó családtagok előtt, és nem tudod elmondani, hogy történhetett mindez, mert te sem tudod.
– Értékeled az őszinteséget vagy inkább elítélsz azért, mert nem azt a választ hallatom, amit a túlérzékeny társadalom elvár? – kérdezem, de nem annyira megválaszolandó kérdés, mintsem hangos tűnődés a részemről. A nő alakjára hunyorgok, és ő minden bizonnyal visszanéz rám. – Hogy fér össze az önkéntes igazságszolgáltatás azzal, hogy másokat ugyanezért börtönbe csukunk, hm? Bort iszunk és vizet prédikálunk… Bár én mindig is inkább sörpárti voltam. Te egyértelműen borosnak tűnsz. Annak, aki ismeri az évjáratokat és a területi terméseket Franciaországban. – Vigyorogva jegyzem meg, és bár valahol burkolt bók, természetesen mégis rosszindulattal közlöm. Ő és én nem csak más világból jöttünk, de más világban is élünk. És a két világunk valahogy ösztönös ellensége egymásnak. – Miért, te mit tettél volna,, hm? – veszem a számba a cigarettát, hogy az ajkaim közé fogva a kezeimmel megtámaszkodjak a murvás földön, a kavicsok a tenyerembe vágnak, és feltápászkodok. Már nem megy olyan könnyen, és semmiképp sem… elegánsan. – Ha az én helyemben lettél volna. Jókislány leszel, kattintod a bilincset és felolvasod a jogait? Mindig racionális és törvényszerű, hm?

clowns to the left of me

jokers to the right, here i am