Ameliát gyerekkorában, a szülei elvesztését követően annyiszor és annyian kérték arra, hogy ne aggódjon, hogy attól kezdett félni, ha mégis aggódáson kapják, a végén szobafogságot kap. Ahelyett, hogy aggódáson kapták volna hát, más védelmi mechanizmust alakított ki, ami az évek során annyira beivódott minden porcikájába, kötőszövetébe, az utolsó hajszálába is, hogy mára már a jelleme szerves részévé vált. Nem különíthető el az aggódó Amelia és a nem aggódó Amelia, csak simán Amelia van. A pukkadásig fújt lufi.
Kezdetben azzal bizonyította, hogy nem aggódik, hogy mosolygott, amikor mások is ezt tették körülötte. Társaságban volt, mert az ember társas lény. Ő is szeretett volna balerina lenni, aztán orvos és még űrhajós is. Szorgalmasan tanult, jó jegyeket vitt haza az iskolából. Ha valamit nem értett, addig lógott a nővérén, addig pislogott tágra nyílt, elveszett kiskutyákat idéző szemekkel a ház valamely tagjára, amíg meg nem győzte az illetőt, hogy leüljön vele tanulni. Kortársaival ellentétben nagyon is jól tudta mit jelent a halál, de mégis gyerek volt még - akinek nem szabadott aggódnia -, ezért őszinte kíváncsisággal és örömmel fordult a számára ismeretlen világ felé. Vágyott rá, hogy többet tudjon meg, hogy új helyeket ismerjen meg, hogy túllépjen mindazon, ami volt neki. Mindig úgy mosolygott mindenkire, hogy közben az összes foga megvillant. Ha nevetett, az hangos volt, ragadós, másokra is átterjedő. Míg nővére bátorsággal, ambíciókkal és magabiztossággal húzott maga köré falakat, addig Amelia olyan fényes akart lenni mások életében, hogy eszükbe sem jusson, hogy vannak ezen a földön árnyékok is.
Nem tudná már megmondani mikor kezdett hinni benne, hogy létezik hepiend, vagy mikor vált igazi rajongójává, olyannyira, hogy másokkal is meg akarta osztani ezt az élményt. A papírra vetett szavak - a mások által írt hepiendek - úgy elevenedtek meg a képzeletében, mintha minden újabb történet gyógyítana valamennyit kissé sérült, de hevesen dobogó szívén. Ha szerelembe esett, fejjel előre tette - teszi mai napig! -, ezer százalékig, minden porcikájával. Hiába van tisztában vele, raktározta el az agya egyik hátsó szegletébe, hogy bizony az emberi élet múlandó és ő is elveszíthet másokat, mint ahogyan az ő élete is törékeny és véges, attól még makacsul hisz abban, hogy van első látásra szerelem, hogy szeretni nem kilátástalan, és igen, az a bizonyos hepiend.
Aki naivnak és gyerekesnek gondolja, vagy a fejéhez akarja vágni, hogy rózsaszín buborékban él, gondolkodjon újra. Számos olyan dolog van, amitől borsódzik a háta, vagy épp amit ki nem állhat. Például a hazugságok, amelyeket elkerülhetőek lettek volna, a kitömött állatok, az elhallgatott részletek, az ingatlanügynökök - hosszú történet -, az emberek, akik feketén isszák a kávét. Ő abban hisz, hogy azt kapjuk, amit bevonzunk magunknak. Ha valaki pesszimista és mindenben csak a rosszat akarja látni, nem is fog mást kapni az élettől.
Amelia gyerekkora óta úgy éli az életét, hogy már-már minden életébe toppanó ember elé odaveti magát: tessék, nézd mennyire boldog vagyok, nézd csak, minden a legnagyobb rendben és nem is lehetne jobb az életem! Spontán, elragadó személyiség, csicsergő boldogság vitamin, aki mindig gondosan ügyel rá, hogy soha ne bal lábbal szálljon ki az ágyból. Mindenkihez van egy jó szava, együttérez, ha boldogságról, vagy ha szomorú pillanatokról van szó. Nem hagyja magát, ha piszkálni próbálják, mindig övé az utolsó szó. Érzelmes ember, aki hajlamos akár szélsőségesen is kimutatni azokat és nehezen birkózik meg vele, ha más nem teszi meg ugyanezt. Kreatív, színes, vonzó személyiség, aki mások mellett talán saját magát tudja leginkább becsapni.

- Nézd csak meg. - A nővérem úgy int a laptop felé, mintha nem az elmúlt fél órában adtam volna neki elő az összes félelmemet a képernyőn várakozó e-maillel és annak tartalmával kapcsolatban.
- Ne-he-heem, Jeeen! - Szenvedő arccal néztem rá, majd dőltem el a kanapén, mintha csak egy sószsák lennék. Pont olyan nehéznek tűnt most az élet, mint a testem minden porcikája, amivel azon kellett volna lennem, hogy megíródjon az a bizonyos könyv, ami a szerződésemben volt foglalva. Amikor aláírtunk, még nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz megszülni ezeket a regényeket. Az első kettővel valójában nem is volt különösebb probléma, de az utóbbi időben... Nos, az utóbbi időben úgy éreztem nem hiszek már minden porcikámmal a hepiendekben annyira, hogy mindenki mással is el tudjam hitetni, hogy létezik ilyesmi. Talán inkább attól tartottam, hogy ha olyan sorokat adok ki a kezeim közül, amelyek száz százalékban tükrözik mindazt, ami a lelkemben jelenleg tombolt, valaki rájön majd, hogy a mosolyaim mögött nincsen az az őszinte boldogság az élet felé, mint korábban volt. Hogy sokkal jobban félek a mindennapoktól, mint illene, mint akár egy-két hónapja, vagy fél éve. Mindig abban hittem, hogy azt kapjuk vissza, amit mi magunk is adunk a világ és más emberek felé, de szembesülnöm kellett vele, hogy vannak, akik figyelmen kívül hagyják, egyenesen felrúgják ezeket a szabályokat, amelyek talán mindig is csak az én fejemben léteztek.
- Shannan ezer éve a szerkesztőd és imád téged. Mi lehet egy e-mailjében, amitől ennyire félsz? - Jen kedves hangja old valamennyit a gyomromat görcsbe rántó feszültésből, de egyelőre képtelen eloszlatni a fejem fölött gyülekező felhőket.
- Nem tudom. Mondjuk rájött, hogy amikor legutóbb találkoztunk és azt mondtam a sárga ruhájára, hogy remekül áll neki, hogy nem is gondoltam teljesen komolyan, mert az a szín sápasztja. Vagy leépítések vannak és úgy döntött engem rúg ki, mert én vagyok a... harmadik legújabb ott. Vagy mondjuk... - Levegőt vettem volna, hogy folytassam a vadabbnál vadabb teóriákat, de még azelőtt sikerült a nyelvembe harapni, hogy lelepleztem volna magam.
Nem gondoltam azt, hogy egy olyan ember, akit egyben a legjobb barátomnak is tekintek és akivel mindig a lehető legközelebb álltunk egymáshoz, ne látna át rajtam. Jennek amúgy is megvolt az a különleges képessége, hogy félelmetesen könnyen látott át bizonyos helyzeteket, akár szorult helyzetben is. Nem mesélhetett nekem túl sokat a munkájáról, de amikor akaratlanul is én lettem a munkája, azt hiszem sikerült kicsit jobban belelátnom abba, ami neki a mindennapjait jelenti.
Képtelen lettem volna őt hibáztatni a történtek miatt, épp ezért nem engedhettem meg magamnak, hogy a nővérem megtudja mennyire nem vágyom emberek közé és mennyire mélyen érintettek a történtek, annak ellenére is, hogy mindenkinek azt mondtam, rendben vagyok. Mindig mindenkinek azt mondtam, hogy rendben vagyok, mert már gyerekkorom óta nem aggódhatok. Ha aggódnék, azzal másoknak okoznék további aggodalmat, míg a végén mind annyira bánatosak lennénk, hogy a végére senki nem hinne abban, hogy vannak az életben jó dolgok is. És minden percben meghalna egy hörcsög valahol a világon, vagy valami ilyesmi.
- Mi van, ha elfogyott a türelme és felbontják a szerződést? - Jelenleg talán ez volt a legnagyobb félelmem a beérkezett üzenettel kapcsolatban. Az elmúlt két hétben még könnyen ment, hogy lerázzam a szerkesztőmet, mert volt néhány kifogás a tarsolyomban. De azok mostanra elfogytak, e-mailben meg amúgy sem írhattam azt vissza, hogy haladéktalanul palacsintát kell csinálnom a szomszédomnak, mert most tudtam meg, hogy születésnapja van.
- Ames, túl sokat aggódsz - jegyzi meg nevetve. Én pedig megnyugszom valamelyest a nevetését hallva. Megemelem a fejemet, hogy rá tudjak mosolyogni.
- Azt mondod?
- Igen.
- Száz százalék?
- Ezer - jelenti ki újabb nevetéssel kísérve, én pedig felülök, hogy könnyebben bújhassak az ölelésébe. Jen gyerekkorunk óta az én biztos pontom, a legjobb barátom és minden titkom tudója. Majdnem minden titkom tudója... Oké, valószínűleg minden titkom tudója, de szeretném azt hinni, hogy nem minden titkomé... Ennek így van értelme?

---

Valamivel később már egyedül vagyok a lakásomban. Jen ajánlkozott, hogy marad, én viszont nyomatékosan a tudtára adtam, hogy nem vagyok már óvodás - lapuljon akármennyi kantáros nadrág is a szekrényemben, amiket egyébként csak azért tartok meg, mert tökéletesen alkalmasak azokra a napokra, amikor évente egyszer eldöntöm, hogy a legjobb balkon kertész lesz belőlem egész New Yorkban (nem, inkább az egész államban). Szóval a külső jelek ellenére tökéletesen alkalmasnak tartom magamat arra, hogy meg tudjak válaszolni egy e-mailt egyedül is. Aminek a felolvasásával ugyebár épp Jent bíztam meg, de a határidőre való elkészüléssel kapcsolatos kifogásaimat már én akartam kitalálni, egyedül. Vagy egy pohár bor társaságában.
Akármeddig bámultam azonban Shannan sorait, nem tudtam mit írhatnék neki. Ha reálisan próbáltam átgondolni a dolgot, nem volt lehetetlen küldetés, hogy a nyár végéig összehozzak valamit, amit aztán némi pofozgatást és bővítést követően ki lehet adni. A bizonytalanságom sokkal inkább abból fakadt, hogy mennyire leszek őszinte. Nem akartam arra ébredni a harmadik könyvem megírása felénél, hogy a lelkiállapotom miatt hirtelen az egész sztorit a szakadékba vezettem és a kezdeti nagy szerelem után hirtelen mindenki elhunyt egy tömegkatasztrófa következtében. Pedig ilyenek voltak a mindennapjaim. A megszokott optimizmusomat néha arcul csapta a csúnya valóság, én pedig zsibbasztóan üres voltam miatta.
Voltak éjszakák, amikor teljesen rendben voltam és volt, amikor úgy nyelt el a sötétség álmaimban, hogy képtelen voltam szabadulni tőle. A mellkasomat szorító érzés egyre kényelmetlenebbé vált, azt sem tudtam megállapítani, hogy álmodom, vagy még ébren vagyok, esetleg a korábban elfogyasztott bortól érzem magamat rosszul. Az ereimben végigdübörgő pánik miatt minden érzékszervem kiélesedett, a szívem olyan hevesen dobogott, hogy majd' kiugrott a helyéről. Túl sötét volt. Valaki üldözött, pár másodpercen belül minden megváltozott, már túsz voltam csupán. Menekülni akartam, de a gondolataim egyszerűen megbénultak, foglalmam sem volt merre lehet a kiút.
Levegőért kapkodva ültem fel, a szoba csendjét csak a zihálásom törte meg, ami minden levegővétellel egyre kétségbeesettebbnek hatott. Nem ez az első eset, hogy rémálmom van. Valójában nem is csak egy rémálomról van szó, a képek mindig változnak, de a lényeg mindig ugyanaz: képtelen vagyok menekülni és fogalmam sincs mit kellene tennem. Csak azt tudom, hogy nincs kiút. Ez az érzés pedig maga alá temet, már-már fájdalmat okoz.
Kapkodva nyúlok az éjjeli szekrényen fekvő telefonomért, az ujjaim még akkor is finoman remegnek, amikor a fülemhez szorítom a készüléket, azt várva, hogy a nővérem felvegye. Amikor végül meghallom az álomtól kásás hangját, nem bírom tovább. Átszakad bennem a gát, ami eddig megakadályozta, hogy bárki aggódni lásson. És úgy sírok a telefonba a nővéremnek, mintha újra gyerek lennék.

---

Hát így kerültem ide. Ebbe a férfiasan otthonos irodába. Legalábbis minden porcikámban úgy érzem csak azért virít két zöldellő növény a helyiség egy-egy pontján, mert valaki azt javasolta, hogy attól élettel telibbnek tűnne a hely. Én azt gondolom Dr. Anthony Crine nem az a virágos fajta. Másrészt meg nekem sem sikerül életben tartanom a saját szobanövényeimet, tehát ez nem a megfelelő hely arra, hogy ítélkezzek bárki felett. Kettőnk közül ez jelenleg nem is az én feladatom, a gondolat pedig épp akkora szöget üt a fejembe, amitől mocoroghatnékom támad. Jó esetben is azt tudom nyilatkozni, hogy én magam sem tudok rendet tartani a fejemben, mekkora az esélye, hogy egy teljesen idegen férfinak sikerül majd?
Rá pillantok, s rögtön az ő kékeszöld íriszeivel találom szembe magam, amitől megrezdülök, el is kapom róla a szemeimet. Végül mégis visszavándorol a pillantásom, mintha jojóra fűztek volna, vagy a mágnes megfelelő vége lenne és úgy édesgetné magához a figyelmememet. Mi olyan elemi erővel elsöprő ebben a helyzetben... Nem, ebben a férfiben, hogy úgy érzem, így kell tennem, hogy itt kell lennem? Fogadok őt pontosan ez foglalkoztatja velem kapcsolatban. Mármint, hogy miért vagyok itt. Mi másért akadna újra össze a pillantásunk?
- Amelia?
- Tessék. - Nem is próbálom véka alá rejteni, hogy fogalmam sincs éppen miről beszélgettünk és kié volt az utolsó szó. Gondolom az övé, különben nem látnám a szemében a kíváncsiságot és várakozást. Basszus. Mit is kérdezett?
- Nem fog válaszolni a kérdésemre?
Az alsóajkamba harapok, majd a nyelvemmel nedvesítem azt meg. Bevallhatnám a figyelmetlenségemet, de attól úgy érezném, lejáratom magam előtte. Minden figyelmemmel őt kellett volna követnem és most kiderül, hogy a létező összes gondolatot kiverte a fejemből? Mi történik itt?
- A beszélgetés nem így működik - jelentem ki végül. Még ki is húzom magam mellé, hogy komolyabban vegyen. - Nem csak arról szól, hogy amennyit ad, annyit kap. - Olyan furcsa elképzelés lenne, hogy ha én kiteregetem neki az életemet, akkor ő is tartozik nekem legalább ennyivel?
- Nem gondolja, hogy elegendőnek kellene lennie, hogy most már tudja hol diplomáztam? - Jogos kérdés, mondhatná bárki. Én azonban soha nem éreztem magamat csak úgy bárkinek, mindig is Amelia Adler voltam, akit nem lehetett ilyen válaszokkal leszerelni.
- Miből gondolja, hogy nem gugliztam már rá magára korábban, mielőtt idejöttem volna? - A dologban van egy féligazság, de azt gondolom bárki, aki úgy érzi, hogy terápiára van szüksége, magának tesz szívességet azzal, hogy utána néz, kihez érdemes bejelentkeznie.
- Miből gondolja, hogy nem szórakoztatna, ha tudnám, hogy korábban már rám guglizott? - Olyan mosoly suhan át az ajkain, amit valaki, aki nem figyelt oda eléggé, talán észre sem vett volna. Én mégis elkaptam, s ha akarnám, akár meg is tudnám válaszolni a kérdését. Tényleg szórakoztatja.
- Miből gondolja, hogy nem azért gugliztam inkább magára, hogy tudjam, nincs-e priusza, vagy nem akarták-e elvenni az engedélyét? - Úgy éreztem gyerekekként kergetjük egymást, minél több kérdést teszünk fel, de bizony Dr. Crine sem ma jött le a falvédőről, hamar rájött a szavaim által kreált játék lényegére.
- Miből gondolja, hogy nem kérdéssel fogok válaszolni az összes kérdésére, amíg csak élünk?
- Miből gondolja, hogy ez engem érdekel? - Persze, hogy érdekelt. Azt szerettem volna, ha enyém lehet az utolsó szó. S egy pillanatig úgy is tűnt, amikor a férfi feje finoman előre billent, próbálta elrejteni a szája sarkának felfelé billenését, mintha csak a noteszének szánná azt a halvány mosolyt. Bukfenceket vetett a bensőm minden porcikája az érzéstől. Én késztettem mosolygásra. Még ha nem is azért voltam itt, hogy őt szórakoztassam. - Tudja...
- Lejárt az időnk. - Váratlanul fojtja belém a szót, én pedig meglepetten pillantok hátra, hogy az órán ugyanazzal szembesüljek, mint amit ő terjesztett elő a társalgásunkban: lejárt az időnk.
Miért telepszik hát elégedetlenség a szívembe ennek hallatán, és miért érzem úgy, hogy alig fogom tudni kivárni az egy hetet, amikor újra itt ülhetek Dr. Crine kanapéján egy újabb szócsata erejéig, amelyet talán én fogok majd megnyerni és végre nem csak én mesélek magamról, hanem végre őt is megismerhetem majd.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Az ember néha bele sem gondol abba, hogy a szavainak milyen ereje van, hogy egy kis tiltással, vagy felszólítással, utasítással milyen sérülést képes okozni egy fejlődésben levő kisembernek. Akaratukon kívül megpecsételték az egész sorsodat. Aggódni és félni ugyanúgy emberi dolog, mint a bolodogság, nincs szükséged arra, hogy mindig boldognak érezd magad, elég, hogyha a jó pillanatokat meg tudod élni. Olyan személyiség vagy, aki igazán tud örülni a legkisebb dolgoknak is és ez igazán lenyűgöző dolog. Olyan volt olvasni az életedről szóló történetet mint egy regényt, aminek a szereplője a végére bontakozott ki teljesen az olvasó számára. Talán most úgy érzed, hogy az életed irányítása teljesen kicsúszott a kezedből, de mi van akkor, hogyha csak most kezdődik az igazi kaland? Azok után, hogy minden érzést képes leszel elfogadni, megérteni és megélni? Igen, az aggódást is.
Az élet filozófiáddal teljes mértékben egyetértek, én is hiszek abban, hogy képesek vagyunk bevonzani a jó és rossz dolgokat is egyaránt.
Remélem, hogy a doktorúr segítségével sikerül megnyílnod nem csak neki hanem saját magadnak is. Talán nem csak a terápiákon belül lesz képes arra, hogy eredményt érjen el nálad Szurkolok, hogy a te történeted is heppiend legyen, mint a magánéletedben, mint pedig a karriered során.
Színt és rangot admin ad majd, addig is foglalózz és mehetsz is játszani.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!