Curiosity is not a sin. But we should exercise caution with our curiosity… yes, indeed…

Bár külön szabadságot kellett kivennem a nyári táborban való részvételhez, lévén, hogy az egyetem mellett a rendőrségen is dolgozom, örültem, hogy felkeresett a kéréssel Sabrina, mert rég önkénteskedtem már, pláne táborban. Ráadásul kellemest a hasznossal, így, hogy bevállaltam - ami egyáltalán nem volt teher -, sikerült beszerveznem az egyik ismerősöm lányát is, aki a mostani nyarat tekintve már egyik táborba sem fért volna be. Nem nagy durranás, nem is volt kötelező, de örült neki.
Így valamivel korábban talpon voltam már - tekintve, hogy városon kívül lakom Laylanaval - és még a táborba indulás előtt elugrottam a kisasszonyért is. Az idő most épp egész jó volt, így útfélen még a tetőt is lehúztam, hogy a nyár hátra levő idejének minden percét kiélvezhessük. Vagy túlságosan elmerültem az utazás varázsába, vagy hozzászoktam már a hosszabb utakhoz, de nem tűnt annyira végzetesnek ez a néhány kilométer. Még Kiara is élvezte.
Az erdő sűrű volt, így a tábor közelében már kevesebb napfény vetődött a földre, jóval kellemesebb is volt az idő, ráadásul parkoló hely is akadt, mert a legtöbb gyermeket busszal hozták, a többieket a szülők, akik nyilván nem időznek itt tovább egy óránál, a dolgozók pedig vagy szintén a busszal jöttek, vagy autóval, de annyi meg bőven elfér egy nagy tábor mellett. A 10 év körüli, hangosan lelkes kis energia bomba elsőként robbant ki a kocsiból, hogy aztán sietve kivegye a hátsó ülésről a holmijait. Igen, elől ült, de nyugalom, be volt kötve. Én is hamar kipattantam és miután segítettem neki, kivettem a magam bőröndjét is, és persze a holmijai nehezebb részét is én vittem. Mintha egy csonka családi táborozásra jöttünk volna. Még igazán körbe sem volt időm nézni, jobbára csak a tábor nevének feliratára sikerült felsandítanom, mikor meghallottam Brie hangját. Régi, jó barát, részben kolléga és mint így utólag kiderült még az önkénteskedésben is hű munkatárs.
- Hé, szia! - köszöntem oda én is mosolyogva, ahogy közeledtünk egymás felé. - Ezer éve! - vigyorogtam, mint a tejbe tök, mert azért jó volt végre újra látni. Hiába élünk egy városban, államban, a munka nagyon lefoglalja az embert. Ha volt rá lehetőségem, és ő sem bánta, hogy csak így táskástul megy, akkor még egy ölelést is kapott. A legtöbb orvos barátommal ellentétben, benne még mindig volt annyi élet, nyitottság és szeretet, ami végett a barátságunk megmaradt olyannak, amilyennek, függetlenül, hogy az idő minket sem kímélt. Szégyenletes, de arra a pár percre fel sem tűnt, hogy a kezemben fogott rózsaszín kis táska gazdája felszívódott mellőlem, csupán akkor döbbentem rá figyelmetlenségemre, mikor meghallottam hangját a többiek közt, majd vissza is ugrabugrált.
- Szia! Kiara vagyok! - mosolyogta, hiányos két elülső foggal. - Killian barátja vagyok! - ugrott a derekamnak átölelve, mire én rá hagyva csak szemeim forgatva mosolyogtam. Most amúgy sem a nagyokkal kell töltenie majd az idejét, noha ettől függetlenül ügyelni fogok rá, hogy jól érezze magát. Vissza is tereltem a többiekhez, miután levettem róla a táskát, azokról, úgy is a felvigyázók gondoskodnak.
- Azta! - pillantok az italos asztalka felett. - Talán elkéstem? Azt hittem időben megérkezünk. - kérdeztem, mert a fejemben valamiért ez az időpont maradt meg, viszont most szégyellhetem magam, hogy nem jöttem előbb segíteni.
- Persze, jöhet a jegestea! - válaszoltam mosolyogva, miközben közelebb mentünk és letéve a cuccokat addig, kitöltöttem magam a teából és egyből le is húztam az egészet. Nem azt mondom, hogy majd szomjam haltam, de kinek ne esne jól egy ilyen meleg nyári napon a friss, jeges tea? Sóhajtok is egy kellemeset a pohár kiürülése után, ami, ha műanyag ki is dobom a legközelebbi a kukába.
- Nincs semmi. Dolgozom és dolgozom. Szóval unatkozni nem szoktam, de a nyári tábor jó ürügy egy kis pihenésre. Még ha vigyázni is kell a gyerkőcökre. - veszem magamhoz ismét a holmikat, bár idő közben az egyik éppen üresben lévő önkéntes átveszi Kiara holmijait, hogy elvihesse a helyére, így már csak az én holmim van hátra.
- Ugye nem sátrakban fogunk aludni? Csak mert mintha faházakat mondtál volna... - kérdem, s nem mintha bajom volna a sátrazással, de most épp öltönyben vagyok - mert, hogy szinte mindig abban vagyok - és kellene egy hely, ahol áttudok öltözni valami kényelmesebbe. Mondjuk, ha nincs faház, akkor is megoldom valahogy, de mindenképp kell a hely, ahol le tudok pakolni.
- Nem kísérsz el? Legalább körbe tudsz vezetni közben, nehogy a végén eltévedjek. - viccelődöm, mert hát csak nem. Ha pedig nem volt ellenére, akkor útközben folytattuk tovább a csevegést.
- És veled mi újság? Merre dolgozol? - érdeklődtem, mert sajnos arra se nagyon van időm, hogy összejárjak a régi ismerősökkel, ha csak nem egy önkéntes nyári tábor alatt. Sajnálatos, de ő is biztos megérti.

Curiosity is not a sin. But we should exercise caution with our curiosity… yes, indeed…

Rég láttuk már egymást Brievel, de be kell valljam nem sokat változott ez idő alatt, pedig nem csak az idő, az azalatt történtek is sokszor igen csak megtépázzák az emberi lelket, ami láthatóvá szokott válni az arcon. Még Blanche esetében is, hiába is próbálja bohóckodással leplezni. Brie viszont láthatóan olyan, mint eddig, pedig állítom, hogy már akkor is sok olyan dolog mardosta a lelkét az egyetemen, ami végül odáig jutatta, hogy hát... orvos legyen belőle.
A nagy örömködésből pedig Kiara sem akart kimaradni, de ismerem annyira, hogy tudjam, hogy csupán túlzottan is társasági, semmint, hogy hozzánk meneküljön kortársai elől. Még abban a korban van, amikor menő mindenkivel összebarátkozni, mindegy, hogy az hány éves. Így aztán láthatóan - még ha csak egy bemutatkozás erejéig is - hamar összebarátkoztak Brievel. Ami jó, mert így legalább biztosan tudom, hogy nem csak az én nyakamon fog lógni, ha épp nem bírják szusszal a barátai.
- Na most már pedig mindenki, mindenki barátja. - mosolygom és finoman visszaterelem a gyerek tömeghez, mert hát még sem azért jöttünk, hogy mellettem álljon és hallgassa milyen számára biztosan unalmas dolgokról beszélünk. - Eredj, mert a végén még kimaradsz a mókából. - vettem le róla a maradék hátizsákot is, és mintha csupán az húzta volna vissza súlyánál fogva, már robbant is vissza a kisebbek körében, én pedig felegyenesedve néztem Sabrinára, ezúttal ismételten csak neki szentelve figyelmem.
- Igen, ez mondjuk jogos. Épp elég lesz majd a kis sajtkukacokra figyelni, nem, hogy még majd mással is bajlódni. - húzom el a szám, bár fele annyira sem tartom ezt problémásnak, mint amennyire arcomról ez leolvasható volna, szóval csak tréfálkozom. Nem azt mondom, hogy olyan könnyű a gyerkőcökre vigyázni, pláne egy erdő kellős közepén, de még sem 2-3 évesekről van szó, akik ne értenék meg, ha azt mondjuk, hogy nem. Illetve manapság már minden sarok be van kamerázva az ilyen táborokban, így aztán nincs csintalankodás. Mindazon által kihasználom a lehetőséget, amíg még szabadok vagyunk és nyugiban lehúzom az alkoholmentes, de igazán hűsítő itókát.
- Az valóban tragédia volna! - pillantok rá aggodalmasan, miután kidobtam a műanyag poharat. - Direkt még gitárt is hoztam, hogy lehessen mihez énekelni, és hát a mályvacukor is sütve az igazi. - csóválom fejem, lassan el is mosolyodva az említetteken, melyek ahogy bizonyosan benne, úgy bennem is felidézték a tábori éveimet, még gyerekkoromból. Igaz, tekintve a maiakat, teljesen más volt, több természettel, szinte teljesen elzárkózva az elektronikai kütyüktől. Manapság már szerintem cserkészek sincsenek, és különböző csomót se tanulnak kötni a kicsik a táborokban. Mert hát jobb nyomkodni a telót, meg a tabletet, mint, hogy elviseljünk néhány szúnyog csípést és a tűz előtt, a csillagos ég alatt izgalmas sztorikat meséljünk, amik aztán kellően megalapozzák az álmainkat, mint Johnny, a sűrű erdőben eltűnt cserkész vagy a jól ismert Görbe ember história.
Bár ezúttal azért megnyugtat a tudat, hogy egy jól zárható ajtó mögött fogok tudni átöltözni, semmint egy kicipzározható sátorban. Nem mintha akkora tragédia volna, mert nyilván van a ruhám alatt is alsó ruházat, de, ha nem muszáj nem kerülnék kellemetlen helyzetbe, mondjuk egy utánam kajtató Kiara miatt, aki aztán napokig a félpucérságomon tréfálkozik majd. Szóval hála égnek.
- Ó, de kár... - somolygom, - rosszul - színlelt sajnálattal. - De amúgy is kétlem, hogy beférnék még egy ilyen kisgyerekekre tervezett sátorba. Sokat nőttem azóta... - biccentem fejem oldalra már csak azért is tetézve a poént, hiszen a kölyök méreteimhez képest, ma már néhány centi híján két méter magas vagyok.
Érdeklődve hallgattam gyors bevezetőjét a hely fontosabb részeiről, és tekintettem az éppen mutatott irányba, de azért így is meglepett kicsit, hogy manapság milye nincs egy tábornak.
- Portaszolgálat. Ezt nevezem! Mintha egy gyereknyaraló, luxus hoteljénél lennénk. Mondjuk leszámítva a luxust, ez valóban egy pompás nyaralási helyszín a gyerkőcöknek... - állapítom meg, csak részben viccből, mert hát, ez tényleg igaz. Talán nem is baj, ennyi kényelem belefér, hiszen manapság így is nagyon el vagyunk szokva az önállóságtól, ha azt vesszük, hogy a legtöbb önkéntesünk is nagyjából húsz év körüli, és aligha szerzett volna gyakorlatot a szakmában az iskolai padon kívül. Na, de egy szó, mint száz, összeszedtem a holmim, miután Kiaraét elvitték és követtem újdonsült körbevezetőm.
- Ó, akkor te sem unatkozol. Csodálom, hogy önkénteskedni még van időd a betegek mellett. - válaszolom, menet közben többször is ránézve, mert kár is volna tagadni, még, ha mi nem is rohangálunk égő házakba, nem kergetünk fegyveres bűnözőket - már mint alapvetően nem volna az én munkám része se - és nem kell embereket operálnunk, azért bőven megterhelő egy foglalkozás. Éppen ezért is van egyre több orvosnak, orvosa. Kell, aki a mi lelkünket is ápolja. Mondjuk én speciel pont nem járok sehova, de az én munkám nem is egy helyre szól, nem kell betegekkel foglalkoznom, csak, ha külön felkérnek rá. Laylaval pedig egyáltalán nem teher foglalkozni, szóval Briehez képest azt gondolom, még mindig tehermentesebb a munkám, ha leszámítjuk azokat a nyomozásokat, ahol gyilkosságok történnek. Tipikus Brie. Még ő aggódik értem. Elmosolyodva simítom kezem hátára és igyekszem megnyugtatni afelől, hogy a helyzethez képest minden a legnagyobb rendben.
- Vannak jobb és rosszabb napok, de kinél nem? Szóval nem panaszkodom. De ha nem hiszel nekem, valamikor úgy is el látogatunk Laylanaval a rehabilitációs részlegre az általános dolgok miatt, és ha gondolod, nyugodtan magad is megbizonyosodhatsz róla, hogy minden okés, szívesen viszem ismerőshöz, mint valami ismeretlen orvoshoz. - ajánlom fel neki, ha esetleg kételkedne szavaimban. Nem azt mondom, hogy néha nem volna jó csak úgy lenni, esetleg kicsivel több magánéletre vágyni, de azt hiszem ezzel egy átlagos ember is így lehet. Mindenkinek meg vannak a maga gondjai.
- Annak viszont örülök, hogy nálad így beindultak a dolgok. - ismerem el, mert manapság még orvosnak sem könnyű lenni. Sok a beteg lélek, de a pénz most sem több, és nehéz megtalálni az aranyközéputat, ami viszont a sikerességhez egyenes út. Neki sikerült, és ez remek dolog. A kulcsot megköszönve át is veszem.
- Ebben bizony van valami. De még sem jöhettem az utakon a Shelbyben egy mackó nadrágban. Az annyira nem én volnék... - húztam szám összevont szemöldökkel, bár nem az önhittség beszél belőlem, egy percig sem vágnék fel azzal, amim van, pláne, hogy szerintem a fizetésünk, majdhogy nem egy szinten lehet. Csupán a tény, hogy egy drága autóból valaki valami kicsit sem stílusos ruhában lépjen elő, nem is tudom, nem csupán ízléstelen, de elég sokat elmond az illetőről is. Engem pedig már kevertek össze valami playboyjal, nem hiányzik, hogy még ez is rám tapadjon. Szóval míg átöltöztem, elköszöntünk egymástól néhány percre. A melegítő nadrág valóban kényelmes darab, de nem olyan régen, pont az erdei sétánkra Laylaval kaptam egy fekete, taktikai nadrágot, ami azért még sem mackó, sőt kifejezetten ilyen terepekre van, azon túl, hogy sok zsebébe, sok minden belefér, és a fölé vettem fel egy szintén sötét pólót. Meg ugye a túra bakancs. Egészen másképp festettem ebben a már-már kommandó felszerelésben, mint a már jól megszokott elegáns öltönyökben, de így sem éreztem magam kényelmetlenül. Amúgy is alkalmazkodó típus vagyok, a drága öltöny pedig rosszul viseli az erdő viszontagságait. A kipakolással sem bajlódtam sokat, hiszen nem hetekre jöttünk, és amúgy sem lehet probléma, ha egy önkéntes eltűnik pár órára, mondjuk ruha vagy más ügyben. Szóval végeztemben ki is léptem a szobából, amit persze be is zártam magam mögött, és ha Brie még nem jött volna elő kuckójából, úgy átkopogtam. Gondoltam együtt menjünk vissza és vessük bele magunkat a dolgokba, de ha nem nyit ajtót pár perc múlva sem, akkor kénytelen vagyok egyedül útnak indulni, hiszen nyilván már ő is ott van.