Laposakat pislogok a sötétben. Szinte mintha egy átmulatott éjszakából ébrednék, a szemem egyszerűen nem tud hozzászokni a sötéthez, pedig ismerem a saját házamat és tele van pakolva antik dolgokkal, de ennyire nem dark a stílus. Forgatom a fejem, hogy rájöjjek mi történhetett és ekkor érzem, hogy van valami a fejemen. Így már értem miért nem látok. Sőt, az is nyilvánvalóvá válik, miért nem tudtam mozgatni se a kezem, se a lábam, mert meg lettem kötözve. Nagyszerű és mivel már lassan összeáll a kirakós összes darabkája, a fejfájásomat is vissza tudom igazolni egy tompa ütés eredetéhez, amit akkor kaptam, amikor kijöttem a konyhába inni egy pohár vizet. Tehát, összegezve, igazából nincs nagy baj, csak betörtek a házamba, levertek, mint kezdő utcalányt a csoportos terápián, megkötöztek és bekötözték a szemem. Hm…fasza. Szerintem az Úr, ha létezik, haragszik rám, két hét leforgása alatt Rambo nem él át ennyi izgalmat, én meg lassan könyörögni fogok a halálért, bárki is tört rá az életemre.
- Ébredezel tégladobáló? – Hát persze, ez az én szerencsém. Miért nem lehetett volna egy sorozatgyilkos vagy egy perverz? Miért pont Clyde tört be az otthonomba, de így már értem, visszaérve a kávézóhoz, miért nem találtam meg a könyvemet, amiben a címem bele volt írva. Újra kellene gondolnom ezt a “cuccaim visszatalálnak hozzám, ha mindenbe beleírom a címem” dolgot.
- Szia. Érezd magad otthon – pillantok a hang irányába, mire egy csattanás rántja le a mosolyt az arcomról, amit inkább az idegesség szült, mint a jó kedv. Pofán vágott, hát hol élünk? A 90-es évek mafia filmjében?
- Nem leszel ilyen jó kedvű, ha megérkezik a rendőr barátnőcskéd te patkány. – sziszegte a fogai között, majd megmarkolta a torkomat és úgy folytatta. – Én is széttöröm az arcát a kis barátnődnek, ahogy te tetted az enyémmel – tette hozzá fenyegetően suttogva, mire elengedett lendületet adva nekem, majdnem hátra is vágódtam, majd köhögve próbáltam összeszedni a bátorságom.
- Én a helyedben nem hívnám rendőrnek, szerintem be fog pipulni rád. Köhö-köhö…Pontosabban nyomozó és nem a barátnőm, egyenesen ki fog herélni, ha ezt szóba hozod neki. – Újabb pofon.
- Csak okoskodsz barom?! Nem soká ideér és meglájuk ki herél ki kit – Amennyire tudtam az arcom izmainak segítségével tompítottam az ütés erejét, majd próbáltam menteni a menthetőt, ugyanis az én hibám, hogy a barátnője protkó beültetésre készül.
- Én vagyok, akit meg akarsz büntetni. A nyomozónő nem tehet semmiről, őt hagyd ki ebből! – orditottam a végén, mikor eszembe jutott, hogy egy kislány várja haza Miss. Winterst. Az én meggondolatlanságom miatt ne ő szenvedjen, mégha nyomozóként ez is a munkája és a mindennapi bevett rutinja. Igazából imád szenvedni. – Amúgyse kedvel engem. – próbálkoztam tovább. – Befingtam a kocsijába – mosolyogtam a bűnöző feltételezhető irányába, mire egy püffögés volt a válasza az elkeseredett próbálkozásomnak.
- Ember, te nem vagy normális. Miért érdekelne, hogy kinek a hibája? Mindketten a bögyömben vagytok, te meg inkább kussolj, nem csodálom, hogy nem kedvel a rendőrnőcskéd, ennyi hülyeséget összehordani. – mondta, majd hallottam, ahogy elhagyta a szobát, bár nem tudom kisilabizálni, a házam melyik részében lehetünk. Talán a nappaliban, érzem a lábam alatt a kasmír szönyeget. Bárcsak tudnék valahogy üzenni a nyomozónőnek, hogy ne jöjjön ide, nem akarom, hogy bántódása essen, vagy hogy a lánya bármiféle traumának legyen kitéve.
Már éppen azon gondolkoztam segítségért kiáltozzak vagy megpróbáljak a falon lógó kard irányába orientálódni, mikor a lábamnál szimatolásra lettem figyelmes.
- Dobby. Ügyes fiú. Hozz segítséget vagy harapd el a kötelékemet! Igyekezz! – suttogtam a nem rég örökbe fogadott kutyámhoz, ki körülöttem sertepertélt és közben szaglázta a mezíttelen lábaimat. Izgatottan vártam, mi fog történni, bíztam a kutyában, bíztam benne, hogy meghálálja azt, hogy kimentettem az otthonból és hittem, hogy a segítségemre fog siet… - Baszki Dobby, ez undorító! Ide fingottál?! – kérdeztem sutyorogva, mire a válasz még egy öblös fing volt, hosszan elnyújtva, majd mint, aki jól végezte a dolgát távozott a hátam mögött. Legalább mostmár biztos, hogy a nappaliban vagyok, és a kandallóval szemben ülök, mert hátul van a kijárat a konyha felé, elől két ajtó a fürdő és a ven-dégszoba és egy lépcső felfelé az emeletre. Igen, nagy házam van a testvéremnek köszönhetően, aki nem sajnálja a pénzt rám és szeretne nekem mindent megadni, függetlenül attól, hogy nem veszek részt a családi vállalkozásban.
Kiderült az is, hogy a kutyám utál engem és, hogy a nyomozónő idetart.
Ekkor az előtér vagy a fogadóterem felöl hangok ütötték meg a fülem. Ez Winters nyomozónő. – Meneküljön nyomozónő! Ez csapda! – ordítottam, de nem igen tudtam kivenni, mi történhet kint, az biztos, beszélgetés foszlánya szűrődik be a nappaliba. Mindegy is, arra ez jó volt, hogy Miss. Winters megtudja a helyzetemet én eközben pedig próbálván segíteni neki, elkezdtem a kezeimmel feszegetni a kötelékeket, a lábaimmal pedig ellökni magam. Ezzel csak azt értem el, hogy el tudtam indulni guggolva a székkel a seggemen. Megvan a nagy ötlet, az ajtó mögé lopózok és, amint bejönnek, rávetem magam Clyde-ra, így Winters nyomozónő gond nélkül ki tudja menteni majd a seggünket ebből a lehetetlen helyzetből. Persze, mindeközben nem is sejthettem, hogy bekötött szemmel elvétettem a falat és minden gond nélkül kibohóckodtam magam a fogadóterembe, ahonnan a hangok befelé szűrődtek. Mivel a padlószőnyeg a fogadótermet is befedi, csak az előtér van kirakva antik hatású padlólappal, így nem sejthettem, hogy épp Jay és Clyde szeme láttára osok kifelé, majd megállok egy pontton és feszülten vártok, hogy végre bejöjjenek a nappaliba.
- Te mi a francot csinálsz? – jött a hang mellőlem, mire össze is rezzentem és leesett számomra is, hogy kisétáltam hozzájuk, előre hajolva, seggemen a székkel. – Most nyomozónő! – kiáltottam el magam és mivel biztos voltam benne, hogy mellettem áll a bűnöző, oldalra vetettem magam, aminek köszönhetően elkenődtem a padlón, jól megütve magam, az antik székem pedig vagy négy darabra tört, talán a bordáimmal együtt. Majdnem jó ötlet volt.

Vannak azok az akciófilmek, tudjátok, amiken a gyerekek felnőnek. Mikor már nem a reggeli matiné előtt ücsörögnek, hanem már találnak maguknak példaképeket, Rambo, Schwarzenegger vagy éppen Batman. Magam is annak idején felhúztam a kisgatyámat a nadrágomra, rajzoltam egy L betűt a pólómra és a nyakamra tekertem a társalgóban talá-lható, drága, egyiptomi gyerekek által szőtt lepedőt és úgy ugráltam a bőr kanapékon, mint egy szuperhős. Most végre kifizetődik az a sok gyakorlás, ismét hős lehetek Szuper Lenny megérkezett és ismét megmenti nyomozó nőjét, igaz most nem téglát fog használni, hanem a seggére tapasztott antik székét.
A hangok azonban meglepnek, főleg, hogy nem messze mellőlem érkeznek, valahogy nem jól számolhattam ki a távolságot és azt ajtót, de ekkor már késő ezen gondolkozni, Clyde hangjára reagáltam és elhajítottam magam, remélve, hogy ellököm őt és ezzel esélyt adok Jaynek, hogy tüzeljen vagy lefegyverezze. Nem csak a székem tört darabokra, de borzasztóan sajgott az oldalam, mintha, roppanásra is figyelmes lettem volna az esés pillanatában, de annyira nem vészes, dolgozik bennem az adrenalin és képzeletben most mellettem állnak hőseim és figyelik minden mozdulatomat.
- Öngyilkossági hajlam? Símán jó ötlet volt. – tápászkodok fel szinte erőtlenül, akár, mint egy öreg ember, aki kiesett az ágyból, kezében a katéterével.
- Igen, jól vagyok. – válaszolom megtapogatva az oldalamat, de visszakérdezni már nincs időm, Clyde mozdul a leg-gyorsabban, mily meglepő és máris túszának tudhatja az én szeretett nyomozónőmet.
- Ne, Mrs. Winters! – nyúlok utána, de ez csak amolyan drámai reflex, mivel egy bicska feszül a torkának megtorpanok és úgy hallgatok kénytelenül új becenevemre. Annyira nem vészes, régi oldschool oltás.
- Igen, bevallom, azt képzeltem, hogy működhet. Elbasztam, oké, de a fejemben tök jól összerakott terv volt! – akadtam ki mostmár szinpadiasan, hiszen az én helyzetemhez mérten ez igen is nagy attrakció volt, ki már tudott volna egy ilyen hadműveletett kitalálni és még véghez is vinni úgy, hogy le van kötözve egy székhez.  
- Engedd el a ribancot…vagyis a nyomozónőt, a fenébe, nyomozónőt, bocsánat, kezdtem ráérezni a jelenetre. – csaptam fejen magam, ahogy az adrenalin és a stressz szétáradt a testemben, de legfőképpen a fejem durrant szét miatta.
- A nődet? Én annyira talán, nem erőltetném. – mutattam neki fintorogva, ahogy megvakartam a tarkómat. – Miről beszélsz?! – kiáltott vissza Clyde, mire én zavartan mosolyogtam és mutogattam az ujjaimmal a fogaim irányába. – Nem valami szép, rendbe hozatni meg egy vagyon – tártam szét a kezeimet és csak reméltem, hogy nem látja, ahogy remegnek a félelemtől, a félelemtől, hogy bármi baja eshet Jaynek. – Van egy kis félretett pénzem, fogd és keress magadnak másik lányt, amúgyis is tuti pipa rád, amiért ott hagytad a múltkor. Fogal körömmel harcolt hogy…na talán foggal nem, mert tudod… - mutottam ismét a fogaimra, mire a betörő rámordított, leginkább, hogy jelezze ezzel, túl so-kat pofázok. – A fegyvert? Dehát már van egy a kezedben és…
- Kussolj már és csináld, amit mondok, mert esküszöm kinyírom a ribancodat! - ordított és, hogy megmutassa nekem, nem viccel, megrántotta Jay nyakát és közelebb tartotta hozzá a fegyverét. - Oké oké, oké! Nyugi, csak lassan – emeltem fel a kezeimet és csoszogva közelítettem a fegyver irányába, közben hatalmasakat sziszegtem, mert az olda-lamba kezdett visszatérni az élet és vele együtt a fájdalom. – De, azért azt hozzátenném, hogy nem a ribancom. – mondtam felemelve az ujjam, majd ráléptem a lőfegyverre és ahelyett, hogy a filmekben ismert csúsztatós módszerrel rúgtam volna oda, alá emeltem a lábujjammal és a kezük irányába hajítottam, miközben Jay próbálta lefoglalni őt, vagyis a sutyorgása erre engedett következtetni. Hátha kettőnk elterelését siker koronázza és a nyomozónő nyúl hamarabb a fegyverért, mielőtt a torkát metszenék, mert fájó oldalammal, ebben a helyzetben egyebet nem tehettem, mint egy kis csel bevetését, hogy felé rúgtam a fegyvert, remélhetőleg a keze irányába.