A Terápia

Azt szokták mondani sosem késő a felismerés, hogy gondok vannak. Én magam jól éreztem magam a bőrömben, szerettem dohányozni és jól esett az alkohol is, de -vélhetően pont a dohányzás miatt - már egyszer átestem a tüdőrákon és nem sokon múlt az életem. Tudom, hogy nem jó, amit teszek, hiába érzem magam jól a bőrömben. Sok a cigi és olykor megszalad a pohár. Nem vagyok alkoholista, csak szoktam inni és néha sokat, de mivel gyakran dolgozom és a munka sok időmet felemészti, azért arra mindig gondosan ügyelek, hogy sose rúgjak be és legyek másnapos, hiszen könnyen az életembe kerülhet, ha egy sorozatgyilkos után kajtatok egy hegyoldalba épület turista szállóban, ahol bárki lehet a gyilkos.
A fő probléma itt az, hogy még mindig nem voltam képes letenni a cigarettát, még mindig elfogy napi másfél-két doboz cigi. De egy doboz a minimum és már sok-sok évtizede.
Egy komoly rák műtét után, kezelések után nem kéne, hogy így legyen. Az életemmel játszok, de egyedül nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, így muszáj volt segítséget kérnem. Megtaláltam az interneten egy Dr. Sabrina Garvey terapeuta számát, így vele egyeztettem, miközben egy szál cigit szívtam egy pohár jeges whiskey társaságában. Igen, ez kábé olyan, mintha úgy beszélgetnék a feleségemmel, hogy közben a barátnőm kényeztet, akivel csalom őt. De hát még nem kezdtük el a terápiát, nem? Most ez még nem bűn.
Leegyeztettük, hogy miben kérem a segítségét és lefixáltunk egy időpontot, mikor legyen az első alkalom, majd hátra dőltem a kanapén és arra gondoltam mekkora fába is vágtam a fejszém.

Mikor megérkeztem a doktornő rendelőjébe a Presbyter kórházba automatikusan is megcsapnak azok az emlékek, amik dr. Mcgroverrel voltak kapcsolatosak és a többi orvossal, akik a kezelésem és a műtétem végezték.
Bebocsátást nyertem, majd meg kellett állapítanom, hogy ha most Elijah itt lenne, teljesen biztosan menne az udvarlás. De én nem Elijah Lincoln voltam, így nem kezdtem el sem mustrálni őt, sem csapni a szelet a kis barnának, helyette csak közömbösen üdvözöltem és ismét megkérdeztem magamtól biztosan ezt akarom-e. Nos, biztosan ezt akartam. Igen. Ha már ide jöttem, akkor végig fogom csinálni legalább ezt az egy napot és megpróbálom a többit is végig csinálni, amíg változást nem érzékelek az életemben.
Muszáj lesz, ha hosszú távon jót akarok magamnak és hosszú életet akarok. Márpedig ezt akartam. Hosszú, egészséges életet, bár lehet már korábban megrövidítettem. De amíg lehet, amennyit lehet tolunk rajta.
- Jó napot. Dr. Carter vagyok, a 13 órási - mutatkoztam be és megigazgattam öltönyömet.
Becsuktam magam mögött az ajtót és az asztalhoz/kanapéhoz mentem, hogy elfoglaljam a számomra kijelölt helyet.
Feszült voltam kicsit, hiszen ez egy nagy dolog az életemben. Ez az első, hogy komolyan elhatároztam, hogy leszokjak a dohányról és az alkoholról - bár a fő probléma a dohány volt - és új, egészséges életet kezdjek. Volt már egy pár hetes próbálkozásom hónapokkal ezelőtt, de annak semmi eredménye nem lett.

Julian & Sabrina

Gyorsan leszaladtam a helyi büfébe, valami könnyű kis ebédet kívántam meg, amit igyekszem megenni, mire a következő páciens megérkezik, aki még nem járt nálam. A büfében többféle kajaillat terjeng, kiállom a soromat, van bőven időm, addig legalább ki tudom találni, mit is egyek.
Néhány ismerős arcot is látok, akiknek köszönök. Egyikükkel váltok is pár szót, mert két éve ő járt hozzám, elég komoly depresszió lett rajta úrrá, miután meghalt a felesége. Segítséget nyújtottam, de neki kellett magának felfognia a helyzet súlyosságát, én pedig kikísértem őt a sötét zugból, amibe belekerült.
Végre sorra kerültem, rá is mutatok az ételre, amit rögtön be is pakol a kis dobozba a huszonéves kislány, aki szerintem újoncka itt, még remeg a keze, de ügyeskedik, hogy ne akadjon el a sor. A fizetés után visszamegyek a rendelőbe, és ott falatozom be, közben ránézek az új páciens adataira, és miért is jön hozzám.
Én mindenkivel igyekszem megtalálni azt, ami neki és nekem is jó. Én a legegyszerűbb tanácsadói részét is imádom a hivatásomnak, de a nehezebb, komolyabb terápiát igénylőeket is próbálom sikerrel véghez vinni, de ehhez a másik félnek is hozzá kell járulnia teljes erőbedobással.
Hamar letelik az ebédidő, s várom már Dr. Julian Cartert, aki remélhetőleg együttműködő alany lesz, és beszélgetős hangulatában fogom találni. Első körben úgyis azt szeretném majd tőle, hogy meséljen el pár dolgot, életének túl szaftos és erotikus, intim részleteire nem leszek kíváncsi, mert az nem tartozik rám.
Nem tipikus hófehér a rendelő, utálom azt a totális fehéret. Az egyik kedvenc színem a fal egy része, levendulalila, valamint vajfehér, illetve másféle mintázat is van. Valahogy megnyugtatóbb mindenkinek itt ülni, a szorongás háttérbe tud szorulni. Van pár szobanövény is, illetve Harriet, az asszisztensem hetente kétszer friss virágokat is behoz ide és ő asztalára is.

Miután bejött, végignéztem a férfin, aki eléggé elegánsra vette a figurát.
- Üdvözlöm, Dr. Carter. Dr. Garvey vagyok. Foglaljon helyet bárhol - miután megtalálta a helyét, én fogom a levendulalila borítású noteszemet, és a vele szembe levő helyre megyek. - Szólíthatom a keresztnevén? Probléma lenne? - a tekintetem a férfira szegezem, a kérdésem egyszerű, ha inkább az első megszólítást szeretné továbbiakban, akkor azt fogja megkapni, én nem rágódom majd rajta.
Még a mini hűtőhöz lépek, ahonnan kiveszek szénsavmentes vizet, már mondhatni hidegebb, mint a szobahőmérséklet, de remélem nem veszi rossz néven, hogy csak lerakom a köztünk levő kisebb asztalkára két pohár kíséretében. Megszokás, vagy isznak belőle, vagy sem. Én néha pár kortyot leküldök azért.
- Mesélne magáról pár dolgot? Nem kérem azt, hogy egész életét átívelő regénybe fogjon, csak azt, hogy megismerhessem, ki is Ön, miért épp most szánta rá erre magát? - egy minimális mosolyt eleresztettem, még csak az ölembe teszem a noteszt, és érdeklődően, de nem tolakodva beszéltem hozzá.

A Terápia

Meglepő volt számomra az a légkör, ami fogadott. Nem egy hagyományos rendelő, már színeiben sem. Nem volt rossz légköre, a növények is és a színek is egész barátságossá tették, de nem feledtették a tényt, hogy rendelő, ő pedig doktornő. Pontosabban agyturkász-nő.
De én akartam, én vállaltam, saját, szabad akaratomból jöttem.
- Nyugodtan. A Julian tökéletes. Akkor gondolom én Sabrinázom majd önt, habár a doktornő kifejezés kényelmesebb nekem az ilyen helyzetekben - mosolyogtam egy hangyányit.
Egymással szemben foglaltunk helyet, a vizet jól fogadtam, ittam is belőle egy fél pohárral. Örültem neki, hogy nem volt jég hideg, az inkább a whiskeyből jó, a vízből inkább az enyhén hűs, szoba hőmérsékletű a legjobb.
- Nos... 79'-ben születtem. 23 évesen doktoráltam fizikából, de 24 évesen beléptem katonának és az iraki háborúban szolgáltam, ahonnan az NSA-hoz kerültem. Az USA nemzetbiztonsági hivatalának egyik ügynöke voltam tavaly kezdtem nagyon rosszul érezni magam és kivizsgáltattam magam. Kiderült, hogy tüdőrákom van, de még sikerült megműteni és kikezelni belőle. Szerencsém volt, még a műthetetlen stádium előtt meg tudtak gyógyítani. Az egy pokoli időszak volt.
Már próbáltam leszokni, megtartóztatni magam, de nem sikerült.
A betegségem az állásomba került. Közvetetten, de más is közre játszott. A temperamentumom... szóval, felfüggesztettek a kezelés idejére, én pedig dühömben összetörtem ezt-azt az igazgató irodájában és ő kirúgott. Így lettem magánnyomozó.
Fizika tanítással mindig foglalkoztam. Lassan tíz éve már a New York Egyetem fizika előadója vagyok. Szeretnek a hallgatók, jófejnek tartanak és persze oda vannak a csajok a képemért - nevettem. - Nos, azért jöttem el, mert nem akarok meghalni. Egyszer már majdnem megtörtént, de túléltem. Attól félek, ha nem tudok megálljt parancsolni magamnak, akkor meghalok. Már így is hiányzik a tüdőm egy része, amit kioperáltak... nem akarom elveszíteni a többit. Nem akarok újra a halál küszöbén állni, de egyedül nem tudok mit tenni.
Az igazság az, hogy vágyom a dohányra és szeretek dohányozni, jól érzem tőle magam, de tudom, hogy minden szál a halál karjaiba lök. De mégse tudom elengedni.

Julian & Sabrina

- Hívhat Sabrinának is, ezt döntse el Ön, Julian. Én nem fogom leharapni senki fejét emiatt - mosolygok egyet, majd hátradőlve hallgatom végig mondandóját.
Szeretem megismerni a pácienseim, valahogy sokkal előzékenyebbé és kellemesebbé tudja tenni az itt töltött időt, pláne így az első alkalomnál. Sosem tolakodom, mindig csak egy picit szeretnék kapni a másik félből. Ha mindent egyszerre akarnék tőlük, akkor az nekem sem jó, de nekik sem, akik azért jöttek ide, hogy segítsek rajtuk.
Érdekes férfi Julian, aki nem választott túl könnyű és laza hivatásokat. Egy férfi, aki exkatona. Egy férfi, aki fizika doktora. Egy férfi, aki tanít. Egy férfi, aki NSA-nak is dolgozott, most pedig magánnyomozó is. Hűha, azta! Azért csodálatra méltó ez a sok minden. Elég rendesen összegyűjtötte egy csokorba... Aztán viszont jött a feketeleves az életébe. A tüdőrák, ami kegyetlen. Az nemcsak fizikailag tesz gyengévé valakit, hanem pszichésen is. Sok páciensem van vagy volt ilyen szituációban. Traumatizálhatta őt, még ha kifelé nem ezt mutatta.
- Az élete egészen pörgős és szemtelenül megállíthatatlan volt a betegség kiderüléséig. Megváltoztat az ilyesmi, még ha elején be sem látjuk. Kétségek ülnek a vállainkon, amik nem engednek lazításukból. Tudom, a férfiak többsége nem vallja be, ha igazi kínszenvedés veszi őket körül. Sok nő is van ilyen - főként a vezetői státuszban dolgozók vagy akiket a média folyton követ, igyekszem határozottan beszélni. - Tudom, nem jó emlékezni a rosszra, de ha visszagondolna arra a napra, amikor megtudta a diagnózisát, pontosan mit érzett? Gyűlöletet, mert sosem hitte, ez várhat magára? Furcsa érzést, hogy veszélyes volt a háború, de mégis a hazájában kellett a halálhoz közel kerülnie? - kérdeztem tőle, remélem, őszintén fog válaszolni, szerintem láthatja rajtam, nem vagyok az a fajta, akivel szemben el kéne titkolnia bármit. - A dohányzás nem megvetendő, rossz szokás, persze, ha nagymértékben teszi azt, de egy betegség hatalmas fordulatot tud tenni egy ember gondolkodásmódjában. Ezt úgy látom, Ön is érzékelte, máskülönben nem próbálna segítséget keresni - csak elmondtam, amit gondoltam, nem erőltetek semmit.
A trauma az trauma, s általában a háborús közeg olyan, ami fokozza az adrenalint, hiszen nem tudhatja az ember, túléli azokat a hónapokat, de persze, gyermekkorban is történhet valami, ami végigkísér egész életünkben. Az én esetem is ilyen, én is addiktív szerrel éltem, de előbb minden másra kell figyelmet irányítani, hogy kiutat meglássuk. Tudom, mennyire rossz elmesélni, amikor anya meghalt, és az egész tizenéves korszakodat úgy éled le, mint egy elcseszett film.
- Nem akarom felzaklatni az emlékeivel. Ha nem akar most beszélni erről, nem kell. Beszélhetünk másról is - elveszem az egyik flakon vizet, s töltök a pohárba egy keveset, majd belekortyolok, s várom a férfi válaszát és reakcióit.

A Terápia

Úgy vélem a doktornő jól látta a helyzetet. Valóban nem vagyok az a fajta, aki szívesen belátta mások számára, ha gondok vannak. Sosem szívesen beszéltem róla, ha valami baj volt, ha valami megviselt. A rák kezdeti tüneteit is figyelmen kívül hagytam, titkoltam mindent, igyekeztem figyelmen kívül hagyni, nem foglalkozni vele. A gondokat elengedni.
Talán csak Elijah és Timothée voltak, akiknek jobban megnyíltam.
Kérdésére elgondolkodtam, próbáltam visszaidézni a napot, a percet. Mit is éreztem, amikor közölték velem, hogy kevés a túlélési esélyem.
- Hát... nem is igazán gyűlöletet, inkább elesettséget és kétségbeesést. Tudtam, hogy a betegségem a munkámba fog kerülni és ez rosszul érintett.
Az életem... az életemben fontos szerepe volt a munkámnak, mivel az éltetett. Sosem tudtam volna elképzelni, hogy átlagos életet éljek, mint a civilek. Nem is akartam. És féltem, hogy a betegségem arra kárhoztat majd, hogy én is beálljak a bolti eladók és a kőművesek sorába.
Viszont... másik oldalról pedig féltem mi lesz, ha nem tudnak rajtam segíteni. A háborúban minden kétesélyes volt. A pisztolyokkal szembe nézni, bombákat hatástalanítani... ott ott volt a lehetősége az életnek, de a rák az más volt. Ott, ha azt mondják vége, akkor biztosan vége. És magam sem tudom mit reagáltam volna, ha azt mondják nincs segítség. A 100 és az 50% között van különbség.
Mindig azt hittem, ha meghalok, azt egy lövés fogja okozni és pillanatokon belül vége.
Ittam egy negyed pohár vizet, majd elgondolkodva pillantottam a doktornő felé.
- Nem tudom miért kezdtem el cigarettázni. A háború előtt, azt hiszem az egyetem harmadik félévében kezdtem szívni, mint sokan mások is a környezetemben és az évek múltán egyre jobban rászoktam és mire észbe kaptam volna, már ott voltam, hogy fél doboz, egy doboz, másfél doboz...