Kőszikla. Ha valaki megkérdezné a körülöttem élő, és létező embereket, bárkit, aki ismer, akár csak futólag is, feltehetőleg ezt a szót mondanák elsőnek, ha jellemezniük kellene engem. És abban is majdnem teljesen biztos voltam, hogy a folytatás valahogy így hangozna, "Kedves, de..." és ez itt a lényeg... Mondhatni, a legtöbb emberi kapcsolatomban szerepel egy "de", általában. Eme apró szócska után talán legtöbben azzal folytatnák, hogy "nem tudok róla túl sokat". És valóban, ritkán, lassan, nehezen nyíltam meg másoknak, az utolsó ember, akiben megbíztam... na jó, végülis a múlt időre nem volt szükség, mert nem szűntem meg bízni benne, csak... csak változtak a dolgok. És miután neki is gondjai lettek a bizalommal úgy általában az emberek kapcsán, már nem tudtunk működni. Két nehéz eset egy kapcsolatba már nem fért be. Azután ő el is ment, így már se nem voltunk együtt semennyire se, se nem dolgoztunk együtt se. És miután az ő hatása úgymond eltűnt az életemből, megint keményebb felszínű lettem, olyan, mint a megismerése előtt, mint az FBI előtt. Nem mondom, hogy akik eddig elnyertek tőlem némi bizalmat és kedvesebb, barátságosabb viszonyt, azoktól megvontam volna, mert nem vontam én meg, csak... már megint nehéz volt velem. Nehéz volt belátni a felszín alá, a bőröm alá, hogy úgy mondjam, a régieknek is, az új embereknek meg, akik körülöttem feltűntek, szinte lehetetlen volt. Mondjuk, ez a munkámhoz még jól is jött, legalább jobban tudtam koncentrálni. A munka lefoglalt, és az mindig is jó volt, addig sem agyalgattam a veszteségeimen. Csak hát... aztán... persze, nem maradhatott kicsit sem nyugi az életemben, áhh, minek az! Fel kellett tűnnie Lincolnnak! És naná, hogy épp azt kell védenie, akit nekem lecsukatnom vagy tisztáznom kell épp az ügyemben! Bárcsak inkább tényleg egy seregnyi átlagos kinézetű, de penge ügyvédet fogadott volna fel a kedves szenátor úr, és nem ezt a két lábon járó gumicsontot, akitől egyszerre viszket a tenyerem, és remeg a térdem, ha meglátom! És miután persze ő is feltűnt, és miatta az ügyem sem volt olyan "csak szakma" már, elkerülhetetlenné is vált, hogy a minden téren jelentkező feszültségemet levezessem valahol, valakin, vagy valamin! Ezért hát, mivel nem volt kedvem kivárni, hogy valakit jól elverhessek, úgy döntöttem, lemegyek lőni. Két nap telt el a Lincolnnal való találkozásom után, mikor betelt a pohár, és kora este úgy döntöttem, muszáj valakit... na jó... VALAMIT lelőnöm. Az FBI-os lőtér messze volt a lakásomtól, és nem volt kedvem sokat közlekedni a kielégülésért, ezért megelégedtem azzal, amelyik a lakásomtól pár saroknyira volt csak. Ide jöttem, mikor nem volt kedvem a saját helyünkre menni, mert úgy éreztem, nem bírom ki odáig, hogy ne lőjek valamire. Hát igen... lehet, hogy egészségesebb lett volna erről a munkahelyi pszichológussal beszélgetnem kicsit... de fene az agyturkászokba! Egyszerűen, néha kellett, hogy valamin kitöltsem az életemből fakadó feszültséget. Ha bármelyik lélekdokinak csak a töredékét át kellett volna élnie már, mint amiket nekem, akkor azok sírva vinnyognának valamelyik sarokban, szóval, hogyha nekem néha lőnöm kell valamire, hogy megnyugodjanak a gondolataim, akkor az szerintem teljesen rendben is volt! Végülis, nem a fejem vertem a falba, vagy mások fejét... csak szétlőttem egy-két céltáblát. Ennek még egyébként plusz haszna is volt, mert ettől csak még jobb lövész lettem! Szóval, lementem a lőtérre. Az ajtón belépve megcsapott a szokásos "koktél", hogy úgy mondjam... ez a hely is tipikusan az a típusú valami volt, amit csukott szemmel is azonnal megismer az ember. Esküszöm, már attól jobban éreztem magam, hogy becsukódott mögöttem az ajtó! Ez a hely valahogy árasztotta magából a tényt, hogy képes vagyok bármire, és mindenre, hisz egyszerű, bármibe kezdek, csak végig kell csinálnom! Mivel ezen a helyen nem használtam soha a saját fegyverem, már csak szakmai okokból sem, így elindultam, hogy vételezzek egyet a raktárkészletből kölcsönbe. De amilyen béna vagyok, persze, menet közben épp sikerült nekimennem némileg valakinek. Egy fiatal nőnek. Jó, nem olyan fiatal, de nálam fiatalabbnak néztem első blikkre. - Hoppá! Elnézést! - kértem tőle rögtön bocsánatot, mert egyrészt, nem vagyok bunkó, másrészt meg, az én hibám volt.
Amikor Harry Larson FBI ügynökhöz, most már Tíohoz, kerültem, rettegtem. Bár benne bíztam a legjobban, és tudtam, hogy mellette biztonságban vagyok, mégis féltem, és szinte minden éjszakai zajtól, nesztől felébredtem, és attól féltem, hogy a mostohacsaládom bérencei rám találtak. Tío elég hamar rájött, hogy sokkal nyugodtabb és magabiztosabb lennék, ha nem csak egy külső személytől függne a biztonságom, hanem magamat is meg tudnám védeni rendesen, és nem csak úgy, ahogy autodidakta módon megtanultam. Ennek a része volt az erőnlétem fejlesztése, az önvédelmi ismeretek elsajátítása, majd a fegyverhasználat. Tío régen katonai mesterlövész volt, így neki nem volt nehéz megtanítania az alapokra. Persze minden fegyvert megismertetett velem, és alap szinten megtanította őket használni, de miután megtaláltam a számomra ideális fegyvert, a Glock 17-est, nem kellett nagyon mást használnom. Amikor már hivatalosan is tarthattam fegyvert, mert a koromból adódóan megszerezhettem a papírokat is, kaptam is tőle egy ilyet. Ide New Yorkba nem tudtam magammal hozni, mert itt nem volt fegyvertartásim, és azóta nem is szereztem meg. Rae, a lakótársam egy régebbi, súlyos sérülése miatt, nem szereti a fegyvereket, amit tiszteletben tartok, így egyelőre nem erőltetem a dolgot, viszont így a fegyverem is egyelőre a fővárosban, Tíonál van. Miután a városba érkeztem nem sokkal később Ryan vigyázott rám, aki katona volt, akkor átmenetileg kiképző, így ő könnyedén be tudott juttatni egy lőtérre. Ezt követően Ryder cégénél volt egy lőtér, így lényegében ott sem volt gond helyet találni, ahol gyakorolhatom a fegyverhasználatot. Most viszont kicsit bajban vagyok, mert átmenetileg nem vigyáz rám senki, így nincs, aki segítsen egy jó lőteret találni. Bár Amerikában lényegében bárkinek lehet fegyvere, azért nincs minden bokorban lőtér, így körül kell nézni, hogy találni lehessen. Ráadásul én azért próbálok szelektálni is, hogy azért lehetőség szerint ne egy rossz környéken legyen a hely, ahol kint több fegyverdördülés van, mint bent. Időbe telt, de azt hiszen, hogy találtam ilyen helyet. Nekem tényleg nem kell olyan szinten használnom a fegyvert, mint mondjuk a rendőröknek, de nem akarok kiesni a formából, így lehetőség szerint, azért hetente egyszer próbálok lejárni. Ez a hely nincs hozzám közel, de inkább arra figyelek, hogy a hely biztonságos legyen, mint arra, hogy közel. Mivel munka után még spanyolt is tanítottam, így úgy is Manhattanben kellett maradnom. A kávézótól, ahol összeültünk a tanítványommal, csak néhány utcányira van a lőtér, amit a napokban kinéztem, így úgy döntöttem, hogy benézek. Ha ma nem is lövöldözök, legalább felmérem a helyet, és utána járok a pontos szabályoknak, feltételeknek, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki használja a pályát. Az épületbe belépve egy lelket sem láttam, és ez egy pillanatra elbizonytalanított. Ahogy körbe néztem, felfedeztem néhány zárva lévő ajtót, egy pultot, mögötte pedig jól lezárt szekrényeket, amiben különböző fegyverek voltak. Csak később láttam meg a pulton lévő feliratot, amin az állt, hogy „AZONNAL JÖVÖK”. Remélem tényleg így lesz, mert csalódott lennék, még ha lőni nem is feltétlen, de még beszélni sem tudnék senkivel arról, hogyan működnek itt a dolgok. Ameddig vártam, körbenéztem, és mivel sportcipő volt a lábamon, így elég halkan lépkedtem, ráadásul nem is feltétlen csak előre felé, hanem néha rükvercben haladva, hogy a magasabban lévő dolgokat is lássam. A nézelődésből egy kicsit nekem ütköző test, és egy női hang rángatott ki. - Bocsánat! - mondom szinte vele egyszerre, amire elmosolyodtam. - Nem történt semmi. Én sem figyeltem rendesen - teszem még hozzá kedvesen. - Nem tudom, esetleg tudna-e segíteni. Én most vagyok itt először, de az itt dolgozó személyt még nem láttam, csak azt a táblát - mutatok a pulton lévő feliratra. A velem szemben álló hölgy nem tűnik sokkal idősebbnek nálam, de így ismeretlenül most mégis furának érezném, ha letegezném. - Tud esetleg valamit mondani a helyről, hogy lehet-e fegyvert kölcsönözni, milyen a pálya, mik a szabályok…? - érdeklődök kedvesen kicsit nyitva hagyva a kérdést. Nem tartom valószínűnek, hogy ő itt dolgozna, de, ha használta már a pályát, akkor biztosan tud nekem segíteni. Ráadásul a vendégek és a dolgozók véleménye, tapasztalata más-más lehet, és, ha mindkettőtől hallunk beszámolókat, akkor pontosabb képet kaphatunk, így bízom a segítségében.
Az ismeretlen nő is bocsánatot kért tőlem, hangja szinte egyszerre csendült az enyémmel, amin elmosolyodott, amire reflexből rándult felfelé kissé az én szám sarka is. Nem vagyok az a nagyon vigyorgós fajta, de... vannak önkéntelen, emberi reakciók, és ezek hatnak rám is, még ha nem is szokásom csak úgy a szívembe zárni is az embereket, vagy beengedni őket oda csak úgy. Meg különben is, én mentem neki, és még ő kért bocsánatot, szóval ez meg kedves gesztus volt, s mint azt már korábban tisztáztam magamban, nem vagyok bunkó. Amúgy tényleg nem. - Semmi gond, az én hibám volt, nem a tiéd - feleltem, meg is mondva az igazságot, ami valóban történt is. Mikor hozzátette, hogy ő sem figyelt, gondoltam, egy legyintéssel és egy vállrándítással elég is elintéznem a dolgot, elvégre, nem fogunk itt azon összeveszni, hogy akkor most ki is volt a hibás, főleg, hogy nem is történt semmi komoly, csak össze koccantunk kissé. Attól meg nem lesz bajunk, elvégre, egyikünk se porcelánból van. Amikor tovább beszélt, követtem a pillantását, és én is észrevettem a táblát a pulton, amire megforgattam a szemem, és megcsóváltam a fejemet. - Hát persze, csak a szokásos - kommentáltam a tábla "létezését". Aztán a tekintetem visszafordult az idegen nő felé. - Ha ide jössz, ne lepődj meg, mindig ez van. A pultos lány összejött az egyik sráccal, aki hátul dolgozik. Ilyenkor este gyakran eltűnnek... khm... érted - néztem rá célzatosan, hogy világos legyen, szerelmi légyott okán szívódik fel a lány, akinek itt kellene lennie. Persze nem publikus, hogy összejöttek, elvileg a dolgozók nem létesíthetnének egymással szexuális kapcsolatot... nehogy aztán egy szakítást követően itt lőjék ki egymást, vagy ilyesmi. Volt már példa hasonlóra, csak akkor megcsalási ügy volt. Azóta tilos. Csak hát... a szívnek parancsolni... vagy épp a szívnél kicsit lejjebb levő dolognak... khm... na, az nem mindig egyszerű... én már csak tudom, ezért sincs kedvem Lincolnnal dolgozni... Szóval, a lány meg a srác persze titkolják, hogy mi van, de... kb. négy másodpercembe se került rájönnöm, mikor pár hete láttam őket. Amint egy légtérbe kerültek, szinte kiverte a biztosítékot a közöttük lévő szexuális feszültség. Amikor meg egymáshoz szóltak... hát igen, szóval kész is volt a profil, hogy ők ketten mit, és hogy itt a közelben... ebből már csak egy apró lépés volt kisakkozni, hova tűnnek, mikor eltűnnek. De nem terveztem, hogy beköpjem őket, elvégre, nálam jobban ki ismerhetné a munkahelyi románc csábítását?! Én két munkahelyen is kavartam egyazon pasival. Csak ugye, így, ha az ember épp akkor jött, mikor ők elvonultak, hát... akkor nem volt nagyon más lehetőség, vagy megvárom, míg végeznek... vagy visszajövök később. De most nem volt kedvem elmenni, majd visszajönni. Különben is, ha már egyszer amúgy sem várok egyedül, akkor akár... lehetek jó fej is, és addig cseveghetek normális ember módjára... Végülis, nem vagyok én bunkó, hogy ha kérdeznek, akkor lógva hagyjam az embert. Persze feltűnt, hogy ő magázott engem, de nekem meg reflexből a tegezés jött a számra, nem is tudom miért... talán csak fura érzés lett volna magázni valakit, aki hozzám hasonló korú. Különben is, azt gondoltam, ha zavarja őt, akkor majd szól. - Lehet kölcsönözni, én is azt fogom tenni - bólintottam. Azt azért nem tettem hozzá, hogy miért, olyan jóban még nem vagyunk. Na, nem mintha titok lenne, hogy ügynök vagyok, de nem ezzel szoktam indítani a népeknél. Néha sokkal hasznosabb, ha az emberek nem tudják kapásból, ki is vagyok valójában. Sokkal több minden ki tud derülni helyekről, emberekről. Meg, amúgy se munkaügyben jöttem ide, hanem csak mint egy átlagos valaki, akinek épp kedve támadt lőni valamire. - A pálya... semmi extra, csak mint bármelyik lőtér a városban. Persze kisebb, mint egy rendőrségi vagy az FBI-os lőtér, de azért nem rossz. Jól el van különítve a kezdő és a haladó pálya. Ami ugye nem árt. Te melyiket keresed majd? - érdeklődtem finoman, hogy tudja-e egyáltalán, melyik végén kell megfogni a fegyvert. A kezdőknek általában két típusa volt, az egyik, akik csak fogják a fegyvert, és célozgatnak, de nem merik elsütni, meg a másik, akik mindenre lőnek, ami mozog. Ott a felügyelőknek is több dolguk volt. - Amúgy tényleg nincs semmi extra. Figyeld a táblákat, általában a helyükön hagyják őket, bár volt már, aki viccesnek találta levenni innen-onnan. A bal oldali ajtó visz a kezdőkhöz, a jobb oldali a haladókhoz. A felügyelők narancssárga pólóban vannak, onnan ismered fel őket. Tizenöt lőállás van mindkét területen. Töltött fegyvert nem vihetsz be, odabent a kijelölt helyen töltheted meg, és a maradék tölténnyel el kell számolnod. A fegyvert ne hagyd felügyelet nélkül, és csak a kijelölt helyen tarthatod, állványon, asztalon, vagy a tokjában, ha saját. Osztozkodás nincs. Bámészkodókat nem vihetsz be magaddal, a lőállásban csak te lehetsz, meg ha kell, akkor a felügyelő. Értelemszerűen csak a célra vagy a céltáblára szabad lőni. Próbalövésnél mögötte a golyófogóba. Hibás fegyvert használni tilos, ha gubanc van, a lövészetvezetőnek jelented, és neki adod át az ilyen eszközt, és szólj róla, hogy töltve van-e vagy sem. A lőállások elé ne menj, ha mégis muszáj volna valamiért, a felügyelő tudjon róla, ő adhat rá engedélyt. Ha valahol azt látod, hogy lezárt terület, akkor azt illik komolyan is venni. Csak a kijelölt helyeken tartózkodj vagy közlekedj, erre is vonatkozik, hogy figyeld a jelzéseket és kiírásokat. Alkatrész cserét, karbantartást csak a saját fegyvereden végezhetsz, és csak a kijelölt helyen, kölcsön fegyvert ilyen esetben is a felügyelőnek kell átadnod. Ha szabálytalankodsz, kérdés nélkül kipenderítenek innét. Drog, gyógyszer, pia tilos, gondolom sejthető, hogy se behozni, se a hatásuk alatt lévőnek bejönni se szabad. Ha valakit meglőttél, mindegy, hogy direkt vagy véletlenül, jönnek a zsaruk, és... azt hiszem ennyi. Van még kérdésed? - eresztettem meg feléje egy kisebb mosolyt, kicsit talán önelégült ábrázattal, miután jófejül felsoroltam neki kb. egy komplett szabálykönyvet... khm... Jó, szakmai ártalom, milyen lenne már, ha béna felvilágosítást adnék ügynök létemre, nem?
Nem sok olyan lökött ember van, aki hátrafelé lépdelve közlekedik, és még nem is próbál meg néha maga mögé nézni. De úgy tűnik, hogy én ilyen vagyok, így sikerül is összeütköznöm valakivel. Meglepetésemre viszont kölcsönösen kérünk egymástól bocsánatot, aminek azért örülök. Nem akartam volna már egyből úgy nyitni, hogy valakit letarolok, és esetleg haragost szerzek. Abból van így is, nem kellene szaporítanom a fegyveres ellenségeim sorát. - Azért ígérem, hogy legközelebb nem mászkálok hátrafelé - jegyzem meg kedvesen. Ciki lenne, ha most azon kapnánk össze, hogy kinek a hibája volt. A személyzet hiányára irányuló kérdésemre adott válasza először fejtörést okoz. Ne lepődjek meg, hogy egy lőtéren, ahol egy csomó fegyver van, nincs senki, aki felügyelné őket? Ez aztán a szabadság. Utána már kezd leesni, hogy miről lehet szó, majd egészen konkrétan rá is jövök, még, ha burkolt is volt a célzás. - Ez szabályos? - jön az első meglepett kérdésem, és meg sem fordul a fejemben, hogy pont beletenyereltem a közepébe. Értem én, hogy a munkahelyi kalandok izgik, meg minden, bár még ebben nem volt személyesen részem, de ez itt inkább a felelőtlenség kategóriába tartozik nálam, és ezért még a hatóságnál is megüthetnék a bokájukat, ha valami gond lenne. Én most veszélytelen vagyok, de ugyan ennyi erővel egy őrült is besétálhatott volna, aki megfújhat egy-két fegyvert. A kamera nem állít meg senkit, mert az passzív védelmi rendszer. A rendőrök, meg legyenek bármilyen felkészültek és gyorsak, azért idő mire kiérnek, és lehet, addigra bottal ütik a tolvaj nyomát. Minden esetre azért örülök, hogy akadt társaságom, aki már jártas errefelé, mert így legalább tudok kérdezni. Szerencsére úgy tűnik, hogy a nő készségesen segít is, és nem hajt el a francba. Vannak olyanok, akik nem ilyen szívélyesek, és bunkó módon figyelmen kívül hagynak másokat, de ő szerencsére nem ilyen. Éljen! Egy jó pont a helynek. Nem kell saját fegyver. Ha nem lehetne kölcsönözni, már ki is húzhatnám ezt a helyet. - Én már tanultam lőni, de sok helyen az újakat előszeretettel teszik a kezdőre, hogy biztosak legyenek abban, hogy nem lő le valakit kapásból a céltábla helyett véletlenül - osztom meg vele eddigi tapasztalataimat. Bár elvileg beavatott szem egyből lát olyan dolgokat, hogy az illető kezében volt-e már fegyver vagy sem, de valamiért ez mindegyik helyen megvolt eddig, ahol jártam. Ezzel persze alapvetően nincs bajom, de amikor lőteret keresel, és mindig elkezdik megmutatni az alapokat, és nem tudsz gyakorolni a saját szinteden, az nagyon kimerítő. A velem szemben lévő nőtől, azt hiszem, megkaptam a teljes lőtérszabályzatot egy pillanat alatt. Ez nem rossz, de én néha ennyi infót egyszerre képtelen vagyok elraktározni, és szóródnak a fölös dolgokkal néha nagyon fontos dolgok is, így ilyekor szeretek ismételni hangosan, hogy minden megvan-e. - Hű! - adok hangot meglepettségemnek. - Ez, ha jól sejtem, majdnem az egész szabályzat volt - fűzöm még hozzá. - Nos, nézzük minden lényeges dolog megmaradt-e - és jól belegondolok a dolgokba, mert hallgatva egészen logikusnak tűnt. - Balra a kezdők, jobbra a haladó. Minden pályán tizenöt lőállás, ahol csak maximum két ember lehet a felügyelővel együtt. A fegyvert csak bent, a kijelölt helyen lehet megtölteni, és nem szabad őrizetlenül hagyni. Ha nem használjuk, akkor az erre kijelölt helyen tarthatóak. Mindenki a saját fegyveréért felelős, így nincs csere. Lőni csak célra, céltáblára és a golyófogóba szabad. Fegyver hibája esetén tilos használni, és erről egyből szólni kell a felügyelőnek, illetve minden más gondról, bajról, és csak saját fegyvert lehet javítani. Csak a kijelölt helyen lehet tartózkodni, mozogni, ettől eltérni csak engedéllyel lehet. Tudatmódosítók hatása alatt nem lehet használni a pályát. Személyi sérülés esetén a rendőrségi kiszállást meg kell várni. Szabálytalankodásért azonnal kivágnak - idézem vissza a hallottakat, és majd meglátjuk milyen fontos dolog maradt ki. - Ha jól sejtem, akkor elvileg lenni kell itt is kölcsönözhető glock 19-esnek, de kérlek, erősít meg ebben - kérem kedvesen, amikor arról érdeklődik, hogy mit szeretnék még tudni. Elvileg ez az egyik alap maroklőfegyver-típus, mert sokan szeretik, köztük én is. Ráadásul, ha jól tudom, a Rangere-ök és a SEAL-ek is ezt szeretik, bár a rendőrök még mindig elsősorban a 17-est kapják. Próbálkoztam én már sok mással ezeken kívül is, mert Tío szerette volna, ha sokat megpróbálok, hogy a legjobbat válasszam magamnak, és, hogy minél többnek megismerjem a működési elvét. Nekem ez vált be, mert könnyű kezelni, kényelmes, és nem túl nagy a visszarúgása, de azért kellően erős, ráadásul a 19-es kicsit kisebb, mint a 17-es. De sosem lehet tudni, hogy esetleg mi jött közbe, hogy mondjuk itt nem kölcsönözhető.
- Oké, én meg majd... legközelebb csapok már valami zajt, hogy észrevehető legyek. Az egy ilyen helyen amúgy se árt - mondtam, egy sóhaj, és egy kis kuncogás kíséretében. Mi legalább tisztességes, épeszű, normális emberek módjára el tudtuk intézni, hogy összeütköztünk, bezzeg ha ez egy férfival történik... azok vagy dúlnak-fúlnak az ilyesmiért, vagy kapásból fel akarnának szedni... amihez épp semmi kedvem nem lenne. Csendben kivártam, hogy neki is leessen a tantusz, majd amikor láttam tekintetében hogy megvan a megoldás, bólintottam, megerősítésül. A kérdésére meg a fejem kezdtem csóválni. - Nem állítanám, de a jó szívem még nem köpte be őket... - emeltem tekintetem egy pillanatra a mennyezet felé, mintha legalábbis valami égi áldás lenne az én jó szívem, dehát... na... annak mondjuk nem feltétlen nevezném, csak... inkább arról volt szó, hogy simán csak tudtam, milyen benne lenni egy munkahelyi- és tulajdonképpen tiltott románcban. Voltam én is szerelmes valamikor. Persze, igen, én is tisztában voltam vele, hogy ez részemről és részükről is felelőtlen lépésnek tűnhet, de... technikailag nem éreztem sokkal nagyobb különbséget, aközött, ha itt van az a lány, meg aközött, ha nincs... Ha valaki azért jönne be ide, hogy elvigyen innen fegyvereket, nem egy 55 kilós szöszi tartaná vissza az embert a szándékától, ha nagyon akarná a zsákmányt... Emellett, a fegyvereket lakat zárja a szekrényekbe, amit így is és úgy is némi idő leszedni kulcs nélkül, és itt azért akadnak bőven olyanok is, akik régi motorosok már, és rendszeres látogatók, egyébként rendes fickók, jönnek-mennek reggeltől egészen estig, és nem lennék a tolvaj helyében, ha belefut némelyik ilyen kemény legénybe, aki esetleg rosszallaná, hogy ő itt lopni akar. - Háááát... itt ez attól függ, van-e papírod róla, hogy tudsz. Ha nincs, de állítod, hogy tudsz, akkor bemész a kezdőre, megmondod az egyik felügyelőnek, hogy mizu, ő letesztel, és ha tudod, amit kell, akkor átjöhetsz a haladó részre. De ha van papírod, akkor nincs ez a kerülőút - magyaráztam, az aktuális, itteni paramétereket, ami a friss jövevényeket illette. - Mondjuk, akkor papír se kell, ha zsaru vagy, vagy ilyesmi, akkor az is elég, ha azt tudod igazolni, hisz aki jelvénnyel jár, az lőni is tud, ugyebár - vetettem még fel, bár nem mintha rendőrfélének néztem volna őt, de... mondjuk, sose lehet tudni, találkoztam már pár csodabogárral, akikről ránézésre nem mondtam volna meg, hogy a kötelék tagjai, aztán mégis. Miután elregéltem neki a "kis" előadásom a helyről, azt hiszem, várható volt, hogy úgy reagáljon, ahogy. Meglepődött, gondolom nem számított egy kisebb felvilágosító órára, max. egy kisebb véleményezésre, de... na... most komolyan, ha már kérdezett, azt gondoltam, szenyóság lett volna, ha fél információkat kap. Így legalább már nem kell végigolvasnia a szabályzatot. Időt spóroltam neki, gyorsabb volt így, hogy én elmondtam... meg amúgy is, így legalább tuti nem hagyja félbe, mert hosszú. - Hát... majdnem. Egy-két mondatot talán kihagytam - feleltem, s arcom már-már töprengőnek hathatott, de nem csináltam sokáig, úgyis elég egyértelmű lehetett valószínűleg, hogy csak tréfálok. Amúgy nem tudtam én szó szerint a szabályzatot, még nálunk se, nem még itt, de a lényeg úgyis ez volt. Tulajdonképpen a legtöbb szabály úgyis logikus volt, szóval az ember magától is rá tudott volna jönni, ha nagyon nincs kedve végigböngészni egy hosszabb szöveget. Különben értelmes csajnak néztem volna őt, szóval kinéztem volna belőle, hogy nem sétál neki fejjel a falnak, csak mert nincs rá kiírva, hogy STOP. Ez nagyjából igazolva is lett, amikor kb. vissza is mondta szépen amit tőlem hallott. A memóriájával nincsen gond, ezt már megtudtam. És mivel nem szó szerint mondta vissza, így még csak nem is papagáj, ami szintén jó. Szóval, amikor a végére ért, bólintottam egyet. - Megértetted a lényeget - nyugtáztam a hallottakat. Aztán a fegyverre vonatkozó kérdésre megint csak bólintottam. - Van, azt én is bírom, nekem otthon kettő van - feleltem, amivel mondjuk lehet rögtön kicsit többet is mondtam a kelleténél, bár talán ő nem az a fajta, aki betojik az embertől, csak mert van fegyvere a másiknak. A magam részéről úgy tartottam, hogy szingli, fekete, és nő vagyok, ex-zsaru, és aktív FBI-os, épp elég rosszakaróm van, és épp elég szar a világ, ahhoz, hogy jobban aludjak, ha van egy-két fegyver a lakásomban, és minimum egy a párnám alatt, biztos, ami biztos. Tény, hogy fegyver nélkül is kiválóan meg tudom magam védeni, de... mondjuk, ha épp álmomból verne fel egy baltás gyilkos, hát a fegyveremben jobban megbíznék, szóval jobb érzés, ha ott van kéznél. Éberen, az utca közepén például bármilyen suttyó parasztot elintézek, ha kell, olyankor hátul is van szemem, de éjjel jobban szeretem, ha az összes szemem becsukhatom, és pihentethetem. Erre szolgált a lánc az ajtón, a három zár, a riasztó az ajtónál és az ablakokon, meg a fegyvereim. Egy időben a kutyán is gondolkodtam, de az a helyzet, hogy ha valaki bántaná a jószágot, kénytelen lennék kinyírni az illetőt.
Nem volt nagy az ütközésünk, így sérülést sem okoztunk egymásnak, és szerencsére mindketten normálisan állunk a dologhoz. Vannak, akik már ennyitől is a plafonon vannak, és veszekedést kezdeményeznek egy ilyenből. Mi szerencsére nem ebből a csoportból származunk, és bocsánatkéréssel elintézzük. Illetve még teszünk egy-egy ígéretet, hogy legközelebb mit fogunk máshogy csinálni; én nem fogok hátrafelé közlekedni, ő pedig hangosabban jár. Mindkettő hasznos fogadalom, és megfogadandó mindkettőnk részéről. Nekem legalább is biztosan hasznos az ő ígéretét is elsajátítani, mert én is hajlamos vagyok szinte hangtalanul közlekedni, ami ilyen helyen nagyobb gond lehet, mint egy saját vagy ismerős lakásban. Mindenesetre én csak egy kedves mosollyal reagálom le az ígéretét. Visszafogottan elnevetem magam, amikor az itt dolgozó nő eltűnésének okára feltett, önkéntelen kérdésemre választ kapok. Na, igen. Az együttérzés fura dolog, és úgy tűnik, hogy nem csak engem visz, mondhatni, rossz útra. A jelek szerint ugyan is a velem szemben álló nő is szemet huny e felett az incidens felett. Én pedig, „ha őt nem zavarja, akkor engem se” elv alapján járok el. „Amíg nincs baj, nincs baj.” A lövész-tudományom felmérésére adott első mondatára már nyitom a szám, hogy válaszoljak, hogy van píprom, amikor leesik, hogy New Yorkban nincs, így vissza is zárom. Az, hogy egy rendőr mennyire tud lőni, azt én kicsit máshogy szoktam felmérni, mert én „el vagyok kényeztetve” ebből a szempontból. Tío ugyan is ex-katonai mesterlövész, így az embereitől is magas szintű fegyverhasználati és kezelési tudást vár el, én pedig rajtuk keresztül, ehhez vagyok szokva. - Akkor, azt hiszem itt is a kezdő szintre kell mennem. Papírjaim itt ugyanis nincsenek - mondom egy kicsit fanyar mosollyal, - és nem is vagyok a rendfenntartó egységek kötelékében - egészítem ki a dolgot most már őszintébb mosollyal. Nincs bajom a rendőrökkel, de az ottani szabályok nem nekem valóak. A rendőri szerveknél a „parancs értettem” egy olyan dolog, amivel képtelen vagyok azonosulni. Persze ez sokszor az alacsonyabb rangúak védelmét szolgálja, mert a felelősség a vezetőé, de bizonyos esetekben visszaélésre is lehetőséget ad, ha olyan a vezető, illetve, én képtelen vagyok egy utasítással azonosulni, ha nem rétem a „lényegét”. Ha nem értem, akkor pedig hajlamos vagyok elfelejteni. A rögtönzött szabályzat meglepett, és döbbenten kerekedik el egy pillanatra a szemem, amikor azt mondja, kihagyott néhány mondatot. De hamar rájövök, hogy csak hülyéskedik, így csak szélesen elmosolyodok. Kicsit színpadiasan a mellkasomra teszem a jobb kezem, és elégedetten nézek felfelé a dicséretet hallva. - Akkor még megvan a gyors felfogó képességem - vigyorodok el. Régen volt már így tesztelve az agyam, bár a legtöbb itteni szabály megegyezik az összes többi lőtér szabályzatával, de akkor is vannak kisebb-nagyobb különbségek. - Kitalálhatom? Az egyik a párnád alatt szokott lenni - kérdezek rá kicsit nevetve. - Nem ítélet, csak megfigyelés és részben tapasztalat - nyugtatom meg, hogy nem kell aggódnia még akkor sem, ha elibe találtam. Kicsit lehet közhelyes, de látszik rajta, hogy rendfenntartó, és bizonyos körökben ez náluk amolyan megszokásos elvárás, hogy mindig kéznél legyen a fegyver. Tudom, hogy az előírások, a jogszabályok azt diktálják, hogy jól elzárt helyen kell tartani a fegyvereket, de a valóságban ez nem életképes. Sokan azért tartanak pisztolyt, hogy baj esetén meg tudják magukat védeni, például, ha éjjel be akarnak törni hozzájuk. Ez pedig általában nem úgy történik, hogy a betörő megvárja, míg a bent lévők felkelnek, előveszik a számzáras széfből a pisztolyt, a külön tárolt töltényeket a másik elzárt helyről, hiszen külön kell tárolni ezeket, és megtöltik a fegyvert. Ha kell a pisztoly, akkor az szinte azonnal kell. A tényleges lövés pedig már egy nagyon másik dolog, az az, amit el kell, vagy el kellene kerülni. D.C-ben én is ott tartottam, a párnám alatt éjjel, itt Rae, a lakótársam miatt nincs fegyverem, de, ha lesz, akkor, ha nem is a párna alatt, akkor is kézközelben lesz. Közben pedig nyílik az egyik zárt ajtó, és egy vékony, szőke lány jelenik meg, aki egy kicsit talán még ziláltnak tűnik.
Az ütközés kérdését szerencsésen lezártuk, nem lett belőle sem konfliktus, se ellenszenv. Tulajdonképpen tényleg nem, sőt, egyébként egész szimpatikusnak tűnt a nő, normálisnak... ha épp olyanom van, akár még barátok is lehetnénk. Nem mintha erősségem lenne a barátkozás, de azért direkt elkergetni se szoktam a szimpatikus embereket a közelemből, szóval... Különben is, a húgom mondogatta mindig, míg még élt, hogy az életben nincsenek véletlenek... például, ha két idegen összeütközik, akkor nekik össze kellett ütközniük és kész. Én ezzel a gondolatmenettel ritkán tudtam mit kezdeni, de... ő annyira hitt benne... Hát igen, én és a néma léptek... mondhatnám, hogy tehetség, vagy szokás, de igazából iskolai tananyag volt. Egyébként tényleg. Mikor lopakodni tanultunk a kiképzésen. Hisz rajtaütéskor előnyös, ha tudunk gyorsan és kb. hangtalanul lépkedni akár nehéz cipőben is. Életeket menthet, ha akár csak pár pillanattal később vesznek észre minket, azok, akiket el akarunk kapni épp. De... való igaz, hogy vannak helyek, ahol inkább a trappolás hasznosabb, vagy legalábbis a valamelyest kopogó léptek, vagy ilyesmi. Ilyen hely például a lőtér. A pultos lány kérdését sem firtattuk sokáig, én a magam részéről úgy voltam vele, csendben félrenézek, de úgy is gondoltam, hogy neki se én fogom megmondani, mit szóljon a dologhoz. Ha ő úgy döntene, hogy nem hallgat, és jelenti a dolgot, én nem állítanám meg, szabad országban élünk, azt csinál az infóval, amit szeretne. Legfeljebb, ha megtenné, abból két dolog derülne ki, egyrészt talán az, hogy becsületesebb, mint én, és másrészt az, hogy még nem kavart kollégával tilosban járva. - Hát, akkor bizony oda, tényleg. De ha értesz hozzá, gyorsan megvan a dolog, nem kell ott leélni a fél életed. Egyébként sem árt senkinek se egy kis ismétlés - néztem rá biztatóan, látva fanyar mosolyát. Én se örülnék a dedós tempónak, dehát, a szabály, az szabály, és valahol nem hülyeség, hisz ki tudja, ki mikor lőtt utoljára, vagy milyen gyorsan felejt. Vannak, akiknek hiába volt egykor papírjuk róla, hogy tudják, amit kell, rég nem lőttek, kijöttek a gyakorlatból, felejtettek, stb... ez pedig akár balesetet is okozhat. Én úgy voltam vele, nem árt azért tudni, ki merről hány méter, mielőtt kiengedjük a játszótérre. Persze ez nem őellene irányult, sőt, a magam módján biztatni próbáltam. - Sosincs késő, a rendfenntartóknál mindig van felvétel - mosolyogtam rá vissza, hisz, én már csak tudom, kettő típust is végigpróbáltam, jól tudom, hogy mind a new yorki rendőrségnél, mind pedig az FBI-nál folyamatosan van felvétel, mert igazából sosem vagyunk elegen. Csúnyán fogalmazva azt is mondhatnánk, a rendfenntartó erő fogyóeszköz, szóval... mindig kell pótolni... mindig elfér néhány újonc a csapatban, hogy még későbbre is maradjon csapat. Sajnos ez így igaz... Láttam rajta, értette a viccet a szabályzatot illetően. - Szerencsére ez a legtöbb nőben szériatartozék - sóhajtottam, mintha legalábbis megkönnyebbültem volna, hogy ő sem egyike az üresfejű kis csajoknak, ami... abból a szempontból mondjuk azért igaz is volt, hogy ha egy ostobácska kis libuskával ütköztem volna össze, az itt sápítozna nekem fél órát, amiért ettől nyilván baja esett volna a ruhájának, a frizurájának, meg a többi fölösleges cicomának... arról meg nem is beszélve, hogy az ostobácskák kezébe adni fegyvert... hát én még vizipisztolyt se nagyon szeretnék rájuk bízni, nem még igazit... szóval egy ilyen helyen egy olyan csaj veszélyes, aki nem használja az eszét, ha egyáltalán van neki. Ez a lány szerencsére nem ilyennek látszott. - Naná, hogy ott! Tudod, new yorki vagyok, élni akarok, és még sorolhatnám... jó helyen van az ott. Az ember nem lehet elég felkészült - bólogattam határozottan, de egy kis fanyar félmosollyal. Na persze... anno a húgomnál is volt fegyver, mégis elkapta a sorozatgyilkos, és... a fegyver sem mentette meg az életét. Apánknak is volt, mikor megölték, őt sem mentette meg a fegyver. Én mégis még mindig... bíztam a pisztolyban... Talán fura... igen... érdekes módon az emberekben feleannyira sem bíztam. Talán azért, mert a fegyver nem gondolkodik, nem hoz döntést... azokat az ember teszi. A jó is, meg a rossz is. De persze ezt nem terveztem kifejteni neki, mert... mert nem. Nem voltam sose az a fajta, aki úton-útfélen a bajairól nyafog, meg a motivációit magyarázgatja. A barátokkal se sokat beszéltem ezekről, nem még egy idegennel. És akkor nyílt egy ajtó, és megérkezett a pultos lány. Mikor meglátott minket ott ácsorogni, látszott, hogy kissé zavarba jött, és ösztönösen simított egyet a kissé összekuszálódott haján. Ez olyan alap emberi dolog volt, mikor valaki tilosban járt. Automatikusan tüntetné el a bizonyítékokat, meg ilyenek, hogy megvédje magát a lebukástól. Önfenntartó ösztön. Bár miattunk igazán felesleges volt, hisz, bár ő ezt nem tudta, de mi nagyon jól tudtuk már, mit csinált ő ott bent. - Hali! Remélem nem vártok rég! Én épp csak... - kezdte ő, miközben a pult mögé sietett, de megcsóváltam a fejem, hogy hagyja inkább, nem kell kifogást keresnie. Aztán fejemmel új ismerősöm felé böktem. - Kezd csak vele, én ráérek. - Tényleg nem siettem sehova... és különben is, nagyjából egyszerre jöttünk, így ilyen téren abszolút lényegtelen, kinek segít előbb a lány.
Elmosolyodok azon, ahogy bíztatni próbál, hogy nem a világ vége, ha a kezdőben vagyok megint lövészeten. Ezzel persze normál esetben egyet is értenék, csak mostanában kicsit sokat voltam „kezdő”. Én ilyen helyekre elvileg gyakorolni jönnék, de mostanában már inkább érzem, hogy stagnálok. Ilyenkor általában az is el szokott hangzani, hogy „nem árt néha átnézni újra az alapokat”, de azt már vakon meg tudnám csinálni, annyit nyúltam vissza mostanában az alapokhoz. Ryan ki nem adott a kezéből, és mindig ott volt a közelemben, így az első óra után szépen haladtam. Raydernél az, aki felmért nem mindig tudott ott lenni, és az új „oktatók” mindig elkezdték előröl, hogy felmérjék, mit tudok, már, ha nem tudtam egyedül bejutni az ottani lőtérre. Azóta meg az van, hogy lőtérről lőtérre járok, hogy megtaláljam a legjobbat, és most nem a kukacoskodás szól belőlem, de nekem nem mindegy kivel járok egy fegyverekkel teli helyre. - Végre valami igazán jó hír - jegyzem meg lelkesen, amikor megnyugtat, hogy könnyen ki fogok onnan keveredni. - Félre ne érts, tényleg értem ennek a „minden újonc kezdőbe” elvnek a lényegét, csak ez nekem kezd olyan lenni, mintha egy sofőrnek minden alkalommal vizsgáznia kellene vezetésből, amikor egy másik kocsiba átül, de egyébként szinte naponta kell másik autót vezetnie - jövök egy fura hasonlattal, de valahogy ettől jobbat nem találtam, mert valahol tényleg így érzem. - Minden tiszteletem a rendfenntartóké, és alapvetően nincs is bajom velük - szögezem le gyorsan, mielőtt fére értené, és valami „rendőrellenes” nőnek tartana -, de én képtelen lennék azt csinálni. Szabálykövetőnek tartom magam, de az a szintű „parancs, értettem”, amit ott kell betartani, az nem nekem való. Képtelennek érzem magam arra, hogy olyan parancsot is végre hajtsak, aminek a valóságban értelme nincs, csak azért, mert a vezető ezt mondta. De remélem ezzel nem mondtam rosszat? - bizonytalanodok el, mert sokan ezt furának tartanák. Tío révén belülről ismerem az ilyen rendszereket, és sokszor már a feladat kiszabása is értelmetlen, egyes vezetők meg az „útvonalat” is meghatározzák. Én, a magam részéről, ha átláttam a rendszert, megtalálom a hibát, és a legegyszerűbb módon igyekszek javítani. Ráadásul mérnök volnék, vagy mi a szösz, és mi általában a legkisebb energiaráfordítással igyekszünk elérni a legjobb megoldást. Ezt (bizonyos) mérnököknél leginkább úgy lehetne érzékeltetni, hogy inkább épít egy szerkezetet hetek, hónapok alatt, mint, hogy naponta megtegye a szobája és a konyha közötti útvonalat csak azért, hogy igyon, amit ugye naponta többször meg kell tenni, a hét minden napján, az év minden hetében/hónapjában lényegében életünk végéig. Neki egy szerkezet megépítése nyújtja a jobb megoldást. Frappáns véleményén elnevetem magam: a „gyors felfogóképesség, mint szériatartozék”. - Ezt még így nem hallottam, de tetszik - osztom meg vele is jókedvem okát. És értékelem azt az iróniát is, hogy „a legtöbb nőben” kifejezést használta. Na, igen! Már én is találkoztam a „kisebbséggel”, akiket én leginkább az „életképtelen egyed” jelzővel szoktam jellemezni. Bár őket ilyen helyen szerintem csak akkor lehet megtalálni, ha eltévedt, vagy a full gazdag pasija itt hagyta várakozni, hogy itt is tudjon vele villogni, hogy „nézd, nekem mim van”. - Ugye! A lehető legjobb hely, még akkor is, ha nem a nagykönyvben megírt hely - vigyorgok. Persze a fegyver veszélyes, és nem csak azért, mert önmagunkban is kárt tehetünk, vagy, mert fegyvertelen személyt sebesíthetünk meg, hanem azért is, mert ebben sokan kihívást látnak. Ennek ellenére mivel itt Amerikában szinte bárki bárhol hozzájuthat, itt inkább érzem előnynek, mint hátránynak. Ha egy pisztolyos támadó is farkasszemet néz egy másik pisztollyal, talán hamarabb teszi le, minthogy elsütné. Egészen jól elbeszélgettünk, és lehet még folytattuk is volna, de a „pultoslány” megérkezett az egyik ajtó mögül. Látszik rajta, hogy zavarba jött, és bár nem tudja, hogy mi tudjuk mit csinált, a viselkedéséből, és kézmozdulataiból bárki rájöhetne, hogy nem a feladatát végezte. - …dolgod akadt - segítem ki mosolyogva, de látom az újdonsült ismerősöm nemet integető fejmozdulatait, amit a lánynak szán. - De ne, aggódj… - és hagyok egy kis szünetet, de nem azért, hogy őt bosszantsam, csak átfutom, hogy körülbelül mikor érkezhettem -, nem olyan régen - fejezem be mosolyogva. - De azért legközelebb zárd be az ajtót egy „rögtön jövök”-kel, nehogy valaki megfújjon pár fegyvert, amíg nem tudsz itt lenni - jegyzem meg kedvesen. Hallottam én már, hogy ilyen helyeket is próbáltak kifosztani, még úgy is, hogy ott volt az dolgozó, nemhogy így. - Köszi! - mondom hálásan. - Gyors leszek - ígérem felé fordulva. - Szia! - köszönök a most már a pult mögött állónak. - Most vagyok itt először, és, remélem, hogy ma ki is tudnám próbálni az egyik pályát. Nem vagyok rendfenntartó, és itt New Yorkban nincs is fegyvertartásim, de már megtanultam használni. Ha van és lehetséges, akkor innen bérelnék egy Glock 17-est a mai gyakorlásra - mondom lendületesen az ittlétem okát, és bár a velem szemben álló lány próbálkozik felvenni velem a tempót, azért kicsit érződik még rajta, hogy nem egészen itt jár fejben.
Kezdőlap
