Az életem sosem volt szürke, sem egyhangú. Töménytelen mennyiségben beszippanthattam a függetlenség jó és árnyoldalaiba egyaránt. Tizenhárom éves voltam, amikor édesanyám elhunyt, innentől fogva magamra voltam hagyva. Édesapám sosem tudott velem törődni, de tán nem is akart. Hatalmas felelősséggel járó életvitel lett volna, ha ő neki fel kellett volna hagynia bármivel, mert ő nem az a fajta személy, aki a gyermekéért megtenne bármit. Én viszont ettől eltekintve is azzá váltam, akivé ő talán sosem: emberré.
Alapjáraton nagyon kedves és makacs vagyok, jó hallgatóság, megértő vagyok kicsikkel és nagyokkal. Ha hagyják nekem, biztosan fogok segíteni, ha kell, csigalassú tempóban haladunk a cél felé. Türelmes, kitartó jellem vagyok, nehéz engem kihozni sodromból... Természetesen, nem mindig van az, hogy halálosan higgadt vagyok, mert én is tudok kiabálni, hevesen reagálni történésekre, viszont ha lehetőség adott arra, hogy ezt ne mások előtt tegyem, nyilván el fogok vonulni, s ott őrjöngeni.
Sok mindent magam kárán tanultam meg, hibáztam eleget, kamaszként kipróbáltam a drogot, de rájöttem hamar, hogy ez nem kiút semmiből, maximum odaút egy rosszabb helyzet felé. Ez is segít megtalálni az összhangot sokaknál, egymást segítve, hogy nekem is volt összetört, reménytelenségben fuldokló lelkem.

Szeretem:
• a nyarat,  a nyári hirtelen lezúduló záport; a hideg szellőt, ami borzongást idéz elő
• a macskákat és kutyákat, mert sok értelem szorult beléjük, és mert a legjobb barátokká válnak, s azok maradnak, míg lehet
• az édesebb borokat, a desszerteket, a frissen kipattogatott popcornt, az olvadozó fagylaltot a hőségben
• a hegyvidéki tájakat, a fenyőfa illatát
• a bűnügyi és történelmi regényeket

Gyűlölöm:
• a túl szénsavas italokat, a likőröket, a halas ételeket
• a szeszélyes időjárást, amikor reggel fázik valaki, délután letépné a ruhát magáról
• a csúszómászó, tekergő, sziszegő és a soklábú, félelmetes állatfajokat
• a forgalmi dugókat, a menőző és magukat raliversenyzőnek gondoló embereket
• a szennylapokat, az álhíreket, a pletykákat

Hatalmasat sóhajtok, majd nyújtok egyet, eléggé elzsibbadtam. Mára nincs több páciensem, az utolsó percekkel ezelőtt ment ki. Haladást értünk el nála, ugyan kellett négy alkalom, hogy a válasznak adott tőmondatait végre kibővítse az egyébként óriási szókinccsel rendelkező hölgy, hiszen a munkája során muszáj használnia, merthogy írással és oktatással foglalkozik. Komolyabb problémái vannak az alvással, de ugyanakkor szülési depressziója sem hagy nyugodni. Kemény nő azonban, így reménykedem abban, hogy a közös munkánk gyümölcsöző lesz, s ő teljesen önmaga lehet, addig viszont még ki kell harcolnunk néhány alkalmat. Én látom a fényt, ugyan még hullámzó és morajló, akár a tenger, de meglesz a cél, és a másik fél is kezd optimista lenni.

Még be szeretnék ugrani a kis nonstop közértbe hazafele, vennem kellene ezt-azt, így összeszedem magam, a cuccaim is kétszer ellenőrzöm, ne hagyjak itt hétvégére semmit. Az ajtón kilépve még hátrapillantok, majd lekapcsolom a lámpát, majd kulcsra zárom. Nem kéne, de hozzá vagyok szokva, meg egyébként sem árt. Az asszisztensem, Harriet is pakolászik, majd mellém szegődik, és együtt indulunk a lift felé. Nem beszéltünk, szavak nélkül köszönünk el, mert a lifttel én még a mélygarázsba megyek, ott parkolok, míg ő gyalog jár haza, alig tíz percre lakik kórháztól.
Kilépek a liftből, majd pedig a sötétkék terepjáróm irányába megyek, a kulcsot próbálom előkotorászni, de egyre lejjebb csúszik... Murphy törvénye... Nagy nehezen a kezeim közé kerül, épp időben. Épp tárom ki az ajtót, amikor nem messze tőlem meglátok egy alakot. Egy ismerősnek tűnőt. Nem vagyok benne biztos, hogy ő az. Húsz év telt el azóta, s mit keresne pont itt? A szemeimmel kissé hunyorítani kezdek, amikor ő is felém pillant. Bevágom ajtót, elindulok abba az irányba, amerre ő áll.
- Várj! Tényleg... Te vagy az? - mire kiejthetném a mondatom, ő tova száguld.

Tényleg ő volt az? Rendesen felzaklatott, hogy húsz évvel idősebben újra láthattam, már ha nem kevertem össze valakivel. Az autómban hallgatom a zenét hazafelé, de ő jár a fejemben. Azt hittem, sosem látom többet.
Visszaemlékszem arra az időre, sok kellemetlen és rossz emlékem van. Tizenhat voltam, vadócabb és egyre furcsábban viselkedtem. Akkoriban próbáltam a kábítószert, apám próbált rábírni, hogy ismét legyek a lánya, akit igazából sosem nevelt, távolságot megtartotta mindig.

Egy verőfényes nyári nap volt, amikor csöppet sem voltam magamnál, haveroknak hitt emberekkel lent voltunk egy vízparton. Én merészebb voltam, mint addig bármikor... Bementem úgy a mélyvízbe, hogy az úszótudásom nulla volt, eszetlen és meggondolatlan voltam. Nem kellett volna megtennem. Hatalmas hibát vétettem. A víz egyre jobban körülvett, folyamatosan ittam a tenger vizét, fulladozni kezdtem. Senki sem látta ezt. Én pedig csak merültem, kapalózásom mit sem ért. Azt hittem, meghaltam. Nem. Volt egy srác, aki pár évvel idősebb volt nálam. Ő mentette meg életem. Nem ismerhettem meg, csupán erőteljesen beleégett a gyönyörű szeme az agyamba. Most a kivilágított parkolóban ugyanazt a szempárt láttam, alig egy méterre tőlem.
Véletlenben nem hiszek. Újra és újra feléled bennem az, hogy megszeretném őt ismerni. Nemcsak, mikor egy megmentendő lány vagyok. El sem tudom képzelni, mit gondolhatott akkor. Vajon ő is emlékezne reám?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Segítőkész jellemed nem csak a munkád során mutatkozik meg, hanem azon kívül is. Törődsz mások sorsával, hiszen a családi háttered miatt megtapasztalhattad milyen érzés elhanyagolva érezni magadat, így megpróbálsz nem ezen az elven viselkedni. Jó dolog hogyha felül tudunk kerekedni egy megismert felfogáson és bizonyítani magunknak, hogy ennél jobbá tudunk válni. Te pedig minden egyes alkalommal ezt teszed.
Húsz év rengeteg idő, de valamit az ember képtelen elfelejteni. Főleg olyat ami könnyen tragédiába fordulhatott volna át, hogyha az a személy aki azóta is megmaradt az emlékezeteidben, ne lett volna akkor jó helyen. Azért ez sok zavaros érzést előhozhat, amikre valahol te már lehet lélekben fel is készültél. Kíváncsi vagyok, hogy mit fogsz ezek után tenni. Megpróbálod felkeresni? És valóban ő az, vajon milyen lesz mindkettőtöknek az újratalákozás? Érdekes lesz ezt kijàtszani és kívánok ehhez minél több játékot, lehetőséget neked.
Kedveltem a történetedet, a hölgyet akit választottál a karakterhez, és várom mit tartogat számodra a folytatás.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!