....

Nem tudnám megmondani az idejét annak, mikor voltam utoljára moziban. De arra pontosan emlékszem, hogy milyen filmet néztem, milyen szószt kértem a nachosom mellé, és hogy Jayceval voltam. Ez az egyik legfontosabb momentuma annak a napnak. Az már csak mellékes, hogy fogalmam sincs miről szólt a film, valamikor a stáblista közepén riadtam fel, amikor Jayce kedvesen oldalba könyökölt. Egész hazaúton duzzogott-puffogott, neki fontos lett volna, hogy én is élvezzem. Hogy utána kivesézhessük. Mert akkor még minden hétvégén moziba jártunk. Egy idő után már nem is volt igazán fontos, hogy mit nézünk, csupán az, hogy értékes időt töltsünk együtt. Akkoriban aktív tagja voltam a rendőrségnél az állománynak, járőröztem, akciókban, rajtaütéseken vettem részt. Kevesebb jutott ki a szabadidőből, de azt a keveset is mindig igyekeztem a fiamra szánni. Az egy más időszak volt. Néha már-már terhesnek éreztem a jelenlétét, hogy állandóan a nyakamon lógott, annak ellenére, hogy voltak barátai. Ma pedig már bármit megtennék azért, hogy újra levakarhatatlan matrica üzemmódba kapcsoljon.
Szombat van. Pontosabban, szombat este. Az "én" hétvégém. Ugyanis a régen anyafüggő fiam ma már csak hétvégente tolja haza azt a zsíros, pattanásos, piheszőrökkel borított képét. A válás után sokat gondolkoztam a miérteken. Unalmas, magányos pillanataimban -amiből kijut bőséggel-, a mai napig sokat kattog rajta az agyam, hogy rájöjjek, mi történhetett vele. Mivel tudja így manipulálni az apja. De nem akarom elrontani az estét. Ez a mai ugyanis csak kettőnké. Tegnap váratlanul felhívott, és megkérdezte, nincs-e kedvem ma beülni egy filmre, mert az apja ugyan már megvette a két jegyet, de szokásához híven megint halaszthatatlan dolga akadt, ami miatt nem tud beülni egy szaros filmre a fiával. Én meg naná, hogy kapva kaptam az alkalmon. Egyrészről azért, mert Jayceval tölthetem az időm, másrészt pedig, hülye lennék nem elkölteni az ex-férjem pénzét, amit vigaszdíjként a gyerek zsebébe dugott, "vegyél belőle ami megtetszik" címszó alatt.
De Töki sehol sincs. A film negyed óra múlva kezdődik, és az én fiam még telefonon sem érhető el. Akárcsak az apja.
Idegesen toporzékolok a mozi előtt, pánikszerűen pörgetve végig telefonom névjegyét, hátha találok egy használható embert, akinek valami fogalma lehet a fiam hollétéről. Már épp félretenném megmaradt büszkeségem darabjait, hogy felhívjam Jeremy újdonsült kardnyelőjét, mikor pittyen egyet a messengerem. Nehéz kő gördül le szívemről, ám az üzenettől, amit kapok, nem támad kedvem örömömben cigánykereket vetni. A fiam az. Hogy az ő szavaival éljek: Offoljuk a mozit.
Isten az atyám, hogy haza akartam menni! Esetleg még útba ejtettem volna a Starbucks-ot, hogy belefojtsam bánatomat a kedvenc Frappémba, de mégis miért ne ihatnék meg egy-két pohár bort? Az még a hangulatomon is dob valamennyit.
Mindig így kezdődik. Maximum két pohár. Aztán elfogy az első, majd a második pohár, és miért ne ihatnék egy harmadikat is? Két pohárért nem szokás beülni egy bárba. A három meg páratlan szám, szóval miért ne lehetne négy?! És így tovább...
-Hölgyem, egy tízessel többet adott.
-És ez téged zavar?! Ilyen tisztességes pultossal még sehol nem találkoztam. Akkor ide azzal a tízessel mielőtt bepanaszollak a főnöködnél!
-Részegen nem olyan kedves...
-Úgy emlékszem, hogy nem voltam kíváncsi a véleményedre. - Hajtom fel az utolsó utáni cseppeket a poharamból, amit aztán a normálisnál kicsit durvábban csapok le a pultra. A visszajárót csak a sokadik próbálkozásra sikerül begyűrni a zsebembe, hogy aztán elindulhassak a kocsimhoz. Mielőtt kilépnék a bárból, jelzés értékkel felmutatom középsőujjamat az engem bámuló, és a hátam mögött összebeszélő seggfejeknek. A pláza mosdójában sikerül kevésbé lelakott kinézetet kreálnom magamnak, bár sajnos a koordinációs készségeimen, és az agyamban tomboló, alkohol mámorban lubickoló viharon ez aligha segít bármit is. Többszöri próbálkozásra jutok csak el a megfelelő kijáratig. Mindenki jobban jár, ha a ma éjszakát a pláza parkolóházában tölti a kocsim. Innen meg úgy nagyjából egy óra kellemes, lassú sétára van a házam. Addig még ki is józanodom. Jobban nem is alakulhatott volna. Kiérve, első dolgom, hogy cigire gyújtsak, de akárhogy keresem, egyik zsebemben se találom a dobozt.
-A picsába! - Vágom földhöz az öngyújtóm, majd nem épp stabil léptekkel, de megindulok a járdán lébecoló tömeggel együtt, egészen addig ameddig egy széles mellkas utamat nem állja. Úgy pattanok le a klimax korszakát élő Ken babáról, mintha valami gumilabda lennék.
-Mi van, nem látsz?! - Förmedek rá, hangom, beszédem elkent, lomha. Az fel sem merül bennem, hogy talán én haladok pont ellentétesen, a tömeggel szembe. Leszarom!
Jobban mondva, leszarnám, és már indulnék is tovább, ám ekkor észlelem, hogy cipőm sarka beszorult az egyik csatornafedélbe.
-Hogy rohadjon rá a műanyag lakat arra, aki ide tervez csatornát! - Kezdem ráncibálni a lábam.

- Haver, engedd el! Nem pont te mondtad múltkor?... Hogy a hibáinkból tanulunk? – szegényes mosolyra késztet, de bólintok. Vigyáznom kéne a bölcseleteimmel, ha van, aki azokat ellenem fordítja...
- De csak akkor, ha tudjuk, hol hibázunk… - sóhajtva vezetem végig tincseim közt az ujjaimat, hogy mindkét kezemmel a tarkómba kapaszkodva döntsem hátra fejemet a plafont bámulva. A kollégám a lemondó toporgásával így is a perifériámban marad. – Egy napunk van – szembesítem. Bizonyára ő is tudja, csak nem gyötri magát az elkerülhetetlennel, helyette az idő szűkében csupán hagyja, hogy megtörténjen... ez is egyfajta mód a stressz leküzdésére.
- Ja, de… ki tudja, lehet, most másképp lesz. Isten is megpihent a hetedik napon, nem? – veti fel vigyorogva és tenyerét a vállamra csapja. Elrévedve, belülről harapva a számra ejtem le a tekintetemet az asztal lapjára, az azon halmozott lapkupacra. Lehet, hogy Isten igen, de az elkövetőnk biztosan nem fog... – Maradsz? – kérdezi, de elengedem a fülem mellett, ahogy a jegyzeteim és a zárómondatokat igénylő beszámoló fölé görnyedek. Az utolsó pont után késznek nyilvánított jelentés kivételével egy stószba rendezem a lapokat, beleigazítva a barna aktahordóba, hogy a földön heverő fekete bőr diplomatatáskába gyömöszöljem, azt pedig a szíjával a vállamra akasszam.
- Most mi történik? – ellépve mellette a szemem sarkából látom, ahogy tanácstalanul veti szét karjait, azt viszont már csak hallom, ahogy trappolva a nyomomba ered, míg be nem ér.
- Semmi. Hazamegyek.
- Ma nem éjszakázol? – jobban meglepődik, mint én azon, hogy tudja, akár be is költözhetnék a Központba. Ritkán figyel részletekre. Vagy az emberekre. Hát még a kettőre együtt, egy azon időben. Megtorpanok, ahogy a lifthez érünk, de nem reagálok a kérdésére -fejemmel a liftajtó felé bökök, de a lábam már ellenkező irányt mutat.
- Te menj nyugodtan, de én a múltkori után inkább lépcsőzök… - búcsúzóul a hátára paskolok, majd leválok róla a lépcsőfordulóban. Kocogva-pattogva szedem egymás után a fokokat, szinteket, hogy odaintve a portásnak, ugyanazzal a hévvel lökjem ki magam előtt a földszinten a monumentális főbejáratot. Egy napunk van, a mai, mégis úgy sétálok ki, mintha nyugodt hétvégére számíthatnék -most, az esti órákban is csupán az utolsó, fals reményekbe kapaszkodva szeretném hitegetni magamat, hogy lehet holnap már többet tudunk; egy emberélet árán. Idegtépő, és még annál is inkább morbid mottó, hiába nem publikus, mint a "szolgálunk és védünk", mégis igaz: nem menthetünk meg mindenkit. Aki az ismétlőnk jelenleg kitűzött áldozata, kegyetlen ilyet állítani, de előre elkönyvelten halott. Nincs kit gyanúsítanunk, nincs kinek a nyomába erednünk, nincs kit megfigyeltetnünk, se embert, se helyszínt. Bárki, akit eddig gyanúsítottunk igazolt alibivel kisétált, avagy a feltételezéseken és a véletlen egybeeséseken kívül nem volt ellene semmink, hogy vád alá helyezzük. Egy dologban lehetünk biztosak: bejelentést fog kapni holnap az NYPD egy holttestről, akiktől kikérve a nyomozati anyagot új esettel bővíthetjük az ügyünk sorozatát. Mi pedig karba tett kézzel várjuk.
Szeretném lehűteni az agyam, fellélegezni, kikapcsolni, messzire rugaszkodni a táskámban lapuló akta agyamat ostromló, már kívülről fújt részleteitől, de fogalmam sincs, hogy kéne. A metró felé vezető úton -legalábbis azokon a napokon, amikor a tömegközlekedés mellett döntök a kocsi ellenében- bevett rutinként térek be az egyik sarki kínai gyorsétterembe, és kérem ki a szokásost. Még a népszerű slágereket bömböltető rádió, a konyha csörgés-csattogása, valamint a pultosok és konyhai dolgozók közti kurjantások se bizonyulnak elégnek ahhoz, hogy akár egy pillanatra máson időznének a gondolataim. Olyan ez, mint amikor bölcselet gyanánt megkapjuk: ne gondolj rá. És attól a pillanattól kezdve semmi másra se tudunk gondolni.
Fizetek, és a megrakodott zacskóval, vállammal lökve az ajtót fordulok ki az üzletből, szabad kezemmel a farzsebemből halászva elő a telefont. Könnyedén keresem ki Jennifer nevét a telefonkönyvből… anno minden ügyön együtt dolgoztunk, egymást motiváltuk, a kérdésekből és a talánokból pedig nemes egyszerűséggel váltak forró nyomok csupán abból, hogy beszélgettünk. Ezt akarom most is, mégis, amikor a billentyűzet felvillan az üzenet megírásához, megtorpannak az ujjaim. Leszegett fejjel, bizonytalanul pötyögöm be az első betűket -többre azonban nem futja. Ösztönösen tántorodom, ahogy az ütközés következtében egy pillanatra elvesztem az egyensúlyomat. Ujjaim ökölbe szorulnak, arcomat lehunyt szemmel az égnek tartom -nem tudom, hogy a földön heverő telefonra, vagy a lábam elé hullott kajás zacskóra ne merjek előbb lenézni. Helyettük a körülöttünk bosszankodó többi járókelőre siklik elsőként a tekintetem.
- Hogy tessék? – szalad ki fojtott indulattal a számon, ahogy előre bukó fejjel, felszaladó szemöldökeim alól a karambolpartneremre meredek. Visszavágnék, de látva a nő ábrázatát egyből alábbhagy a kedvem a folytatásra -csoda, hogy ilyen állapotban még be tudott tájolni valakit, akinek neki tudott menni ahelyett, hogy egyből a kocsik elé borult volna. Arcáról, zilált hajáról elpillantva egész lényén járatom végig a szemem. Jól öltözött, a körülmények ellenére jól szituált, valószínűleg magányos, ami egyértelmű ok az alkoholizálásra -máskülönben nem inna egyedül, avagy nem távozna egyedül. Utóbbihoz viszont eleve nem elég kirívó, sokkal inkább hétköznapi jelenség… Nem olyan, akiből egy átlagos napon kinéznék hasonló szituációt, mégis itt vagyunk.
Elsőként a telefont vágom zsebre -nem, nem merem megnézni, hogy betört-e-, utána a hányattatott sorsú szatyor után nyúlok, hogy a dobozból félig kiömlött tésztát látva konstatáljam, ebből csak kisadag lesz… Szitkozódását hallva, még a föld irányába görnyedve a lábára nézek, felegyenesedve pedig odébb állok, hogy az esettanulmányt jobb szögből is levonhassam.
- Asszonyom… - vagy hölgyem, nehéz lenne megállapítani, de a feltételezésem szerint kezdek. Ha nem igaz, majd kijavít. – Szerintem könnyebb lenne, ha kilépne belőle – próbálkozok, bár van egy olyan érzésem, nem lesz elragadtatva az ötlettől. Mégis melyik nő repesne, ha a cipője csatornafedő általi halálra lenne ítélve? Kitartom felé a kezemet, hiába sejtem, hogy elutasításra fog találni a gesztus -ha mégse, és rájön, jobb eséllyel indul a cipő megmentéséért, ha nem abban toporogva akarja kimenekíteni, hagyom, hogy a karomba kapaszkodjon, míg kikászálódik belőle.
- Amíg megoldjuk a cipő kérdését, mit gondol, fogjak Önnek egy taxit? – ajánlom, remélve, hogy nem az lesz a válasz: hagyja, kocsival vagyok.

Drunk accident

Mások kertes házat, autót, öreg, vak, inkontinens kutyát, vagy egy csomó adósságot örökölnek. Nekem az apám családjában halmozottan előforduló alkoholizmus maradt. Nem is tudom miért csinálom, hogy miért nézek újra és újra a boros üveg aljára, miután megígértettem magammal, hogy soha többet még csak alkohol közelébe sem szagolok. Persze mondhatnám, hogy ez egyfajta menekülés. Menekülés a problémáim elől, vigasz a fiam viselkedéséért cserébe, de nem... ezek mind csak kifogások. Azért iszom, mert jól esik, mert kívánom, mert részegen nem foglalkoztatnak azok a problémák. amik egésznap az őrületbe kergetnek. Ezért iszom. Pont!
Bár mindez azt a szerencsétlenül járt alakot, akinek izomból neki ütközöm, valósággal megsemmisítve ezzel a vacsoráját, ami nem épp gusztusos kinézetet ölt a járdán szétloccsanva, aligha érdekelheti. Hát, ezer bocs Ken, de ha az én estém elszaródott, mégis hogy gondolod, hogy a tiéd jól sülhet el?! Jobban kellett volna figyelned, vagy a járda túloldalát választanod, úgy kisebb eséllyel tiport volna el egy részeg, a menopauza kínzó tüneteit mutató szőke nő. De ezen azt hiszem már tök fölösleges morfondírozni, megtörtént és már aligha van visszaút, nekem az is több, mint valószínű, hogy már csak mezítláb.
-Uram. - Kontrázok rá arra a bizonyos megszólításra, nem kevés indulattal, felháborodással hangomban, olyan lefitymálóan köpve a férfi megfelelőjét az arcába, hogy ennél aligha tudnám jobban a tudtára adni, mennyire felháborító ilyen formában "leöregezni" egy nőt.
-A barátaimnak, rokonaimnak csak Debby. De mivel te egyik se vagy, ezért neked csak... Dzsóóó! - Hányom a szemére, na nem mintha a Debbynek és a Jonak bármiféle köze is lenne egymáshoz... Nem is értem. Lehet tényleg nem vagyok kedves részegen?! Joe Biden meg alkalmatlan az állam vezetésére, mégse foglalkozik vele senki... Apropó, mikor is kezdtünk el tegeződni?! Ja, soha...!
Azon felvetésére, hogy mégis hogyan lehetne ezt az egész cipő galibát megoldani, elgondolkodva járatom tekintetemet arca, s a csatornatető által csapdába esett cipőm között, majd váratlanul bevág a látóterembe a felém, nyújtott segítő jobbja. Nő vagyok, egyszerre tíz dologra is képes vagyok koncentrálni, na de azért részegen nekem is megvannak a határaim!
-Tudod mit? Ez egy rrrrenddkííívül jóó meglátás. Máris szimpatikuabb vagy! - Fogadom el a segítséget, és a kezébe kapaszkodva feltápászkodom, ezzel a lábamat is kihúzom a cipőmből.
-DE! - Tartom fel mutatóujjamat.
-Csak egy hangyafasznyit. Ami... ekkora... - Mutató, s hüvelykujjamat összecsípem szemem előtt, csak hogy eltudja képzelni mekkora lehet egy hangya nemiszerve, hogy mennyivel lett szimpatikusabb a frontális ütközésünk óta, mert hát naná, hogy nem én vagyok a hibás, neki kellett volna jobban figyelnie, ha már kettőnk közül ő a józan. Vagyis, józanabb.
-Taxit??? Abban nincs semmi kihívás! Plusz, ha összehányom a kárpitot, biztos velem takaríttatnák ki, vagy felárat számítanának fel a fuvarért. - Kezdek erőteljes érvelésbe a taxizás ellen.
-Inkább sétálok. Én már nem vagyok abban a korban, hogy attól kéne tartanom, ha egyedül sétálok részegen, este New York utcáin, valaki megerőszakolhat. - Olyan rég nem szexeltem már, hogy az igazából nem is lenne erőszak. Na, de mindegy is! Ha Ken engedi, karjába kapaszkodom, csak addig ameddig lehajolok a cipőmért, aminek a sarka frankón beletört a csatorna fedélen található résbe. Ennek ellenére válogatott káromkodások köpködése közben visszahúzom valahogy a lábamra. Elég bénán nézhetek ki.
-Sajnálom a vacsorád, és hogy elrontottam az estéd. - Bár így az aszfalton szétterülve minden sokkal tetemesebbnek tűnik, de akárhogy is nézem, ez biztos két adag volt ameddig nem találkozott velem.
-Igazából kocsival vagyok... a fiammal jöttem volna moziba, de... az utolsó pillanatban lepattintott. - Vallok színt, szándékosan kerülve a szemkontaktust. Nincs kedvem újabb szánakozó, sajnálkozó tekintetekhez.
-Ha jobban belegondolok, ez a cipő már nem annyira alkalmas arra, hogy másfél órát gyalogoljak hazáig... - Vakarom meg zavaromban a tarkómat, fel is nevetve. Inkább nyomorultul, mint jókedvemből.
-A pláza parkolóházában van a kocsim. Ha tudsz vezetni, akkor a kezedbe adnám a sorsomat... Túl ártatlannak tűnsz egy nőket elrabló sorozatgyilkoshoz. Bár, a legtöbb pszicho...psza...de nehéz szó ez! Szóval, a legtöbb pszi-cho-pa-ta pont hogy megnyerő külsejű. - Viccelődöm egy kicsit, csak mert annyira szar a humorom. Részegen meg aztán főleg.
-Mit mondtál, hogy is hívnak? Ha Ken, akkor tuti elkezdek lottózni. - Nevetek fel, s amennyiben vállalja, hogy össze legyen zárva velem egy kocsiba, meglengetem előtte a slusszkulcsot, és a pláza felé indulok, reménykedve abban, hogy ki szeretné élvezni fényűző társaságomat.

Megrándul a szám széle a kontráját hallva, bár magam se tudnám megmondani, a saját bátorságomat lenéző grimaszra, vagy az ő hangja kiváltotta mosolyra. Mégse visszakozok, és nem javítom ki magamat -nem olyan az indulata, ami a méltatlan öregítést firtatná, inkább olyan, ami kikéri, miért nem nézem fiatalabbnak.
- Jo? – nem keresem a logikai összefüggést a Debby és a Jo között, mégis visszakérdezek, ajkaimon szélesedő mosollyal. – Vagy szükséges a hozzá dukáló, specifikus kiejtésed is? – élcelődök, hiába löki előre az agyam a gondolatot, lehet nem a humor, hanem a hatékonyság oldaláról kéne kezelnem a hirtelen támadt helyzetet. Hagyom, hogy feldolgozza az információkat, míg mindent, amit -akaratomon kívül- szétszórtam, próbálok visszatulajdonítani -egyedül a zacskót és annak a dobozból széthányt tartalmát tartom olyan messze magamtól, hogy véletlen se csöppenjen rá az olajos-zsíros szaft az öltönyömre. Nem terveztem a héten még tisztítóba menni.
- Örömmel hallom – igaz, a hangom szerint elég színtelen az az öröm. Inkább arra összpontosítok, hogy stabil támasza tudjak lenni, és ha esetleg mégis dőlne, és nem tudnám megtartani, legalább én ne essek utána. – Ez igazán széleskörű tudásból levont esettanulmánynak tűnik – mosolygom, tekintetemet az arca, és a maga előtt tartott keze között váltakoztatva.
Már éppen fordulnék az utca felé, kutatva egy szabadon furikázó cab után, de a hüledező hangja visszatart. Rézsút nézek vissza rá, a szemembe költöző minden kérdő gondolattal.
- Aha… - szóval innen fúj a szél. – Mert abban nincs kihívás, hogy megpróbáld ne összehányni a kocsit? – próbálkozok, egyszeriben hagyva el a formális megszólítást. Ő volt, aki elsőként engedett, attól fogva pedig, hogy a nő joga azt felajánlani, ha ez a gesztus közvetlenül nem is hangzott el, szabadon értelmezem akként. Igazán nehezemre esne a jelenlegi állapotát látva magasztosan kommunikálni velem, míg ő éppen hangyafaszokról értekezik.
Kényelmetlenül simítom tarkómra a kezemet, hasonló érzéssel harapva belülről a számra. – Én egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak szexuális bűnelkövetők grasszálnak az utcákon – gyenge kísérlet, de mi mást mondjak? Azt, hogy pontos eseteket tudnék rá mondani, nem a kor minden? Hogy pont ezt a delíriumos állapotot használnák ellene, mert nem tudná mivel védeni magát? Akarom én vele elhitetni, vagy meg akarom győzni arról, hogy biztos lenne, akiben még így is gondolatokat ébresztene? Nem különösebben…
Segítségül tartom felé a kezem, ahogy belekapaszkodik, és nem vagyok átallott lefojtani egy horkantással vegyes nevetést, ahogy meglátom, visszaeszkábálta a csatornafedő által felemássá dizájnolt cipőt a lábára.
- Ha rám hallgatsz, bár tény… se a divathoz, se a női cipőkhöz nem értek, de ez nem, hogy egy „fashion walk”-hoz, de önmagában egy sétához se tűnik túl kényelmesnek. Továbbra is azt mondom, egy taxi jó megoldás lehetne… - hozakodok elő újfent a számomra önmagát adó ötlettel. – Nem rontottad el – rázom meg a fejem, mielőtt évődve a csöpögő zacskóra, és a járdán szanaszét folyt tésztára néznék. – De a vacsorámat én is sajnálom – évek óta már, hogy megszokásból, már-már tradícióból kínai, vagy egyéb ázsiai kaja a szombat esti menü -még Jennel álmodtuk meg arra vonatkozóan, hogy a ritkás szabadnapjainkon ne a főzéssel vegyük el magunktól az időt. Ha pedig mégse eresztett minket a munka, úgy azért döntöttünk a rendelés mellett.
Csendben nézek rá, ahogy színt vall tulajdonképpen nem az elmaradt program, hanem közvetve a jelenlegi állapota felől. Halványan húzom el a szám, leszegve a fejemet pedig ahelyett, hogy kérdezősködnék, csak elraktározom az információt.
- Akkor?... – kérdezem, belőle próbálva kicsalni, hogyan tervezi a folytatást. A pláza említésére a vélt irányba fordítom a fejemet -talán ő is megmondója lehet, nem vagyok nagy „plázába járós” forma-, egyre jobban vonakodva a felvetés felől -fanyalogva rándul az arcizmom, épp csak elnyíló ajkaim közül egy artikulálatlan „hát” törik elő, ahogy elcsigázottan vezetem vissza rá a szemem. Másra se vágyok, minthogy hazaérjek, ledobjam magam a szanaszét heverő díszpárnák közé a kanapén, felcsapjam a lábamat a dohányzóasztalra, és a TV monoton zajában még átpörgessem párszor a táskámban lapuló iratokat, de… nem tudom, hány napos tortúra lenne leküzdeni a jelenleg a nő ellen lobbizó, de a későbbiekben a jólléte felől aggodalmaskodó lelkiismeretemet.
- Lehet meg lennél lepve, hogy ez mennyire nem igaz – vetem ellene a véleményének. – Már nem az általad rebesgetett sorozatgyilkos-pályafutásom. De a pszichopaták legtöbbször a krimisorozatokban néznek csak ki megnyerően, szimplán, mert ki akarna nem attraktív embereket látni a képernyőn? – nem, mintha arra számítanék, jelenleg mély filozófiai eszmecserét tudnánk folytatni úgy… nagyjából bármiről.
Lesütve a szememet, elmosolyodva fogadom a vicceskedő megjegyzést most is, mint minden hasonló alkalommal.
- Ha annyi egy dollárosom lenne, ahányszor ezt megkaptam, már Malibuban élnék egy partmenti luxusvillában – vegyítve minden „szőke”, „szöszi”, „bongyor”, „fürtös”, és hasonlóan kreatív megnevezéssel. – Wyatt – javítom ki, és bár rezignáltan szívom tele a tüdőmet levegővel, mégis elveszem az arcom előtt megcsörgetett kulcsot, és az oldalára állok, szigorúan az úttest felől, hogy esélye se legyen befordulni egy kocsi alá se. Bár ki tudja, milyen hajmeresztő dolgokra képes még...
Megunva a zacskó eregette intenzív szagot gondolkodás nélkül hajítom ki az egyik, utunkat szegélyező kukába, és összedörzsölve két tenyeremet utána átpenderítem a jobbról a bal vállamra az aktatáskám, hogy ne billenjen minden lépésnél Jo oldalának.
- Ha úgyis az volt a terv… miért nem néztél meg otthon egy filmet? – puhatolózok, ahogy a plázánál magam elé engedem az ajtóban, és a már szinte teljesen kihalt üzletben a liftet jelző piktogram felé egyengetem. Tudom, legalábbis sejtem, nem a program volt a lényeg, hanem az illetékes személy, akivel osztozott volna benne. Mégis furdal a kíváncsiság, miért jobb ilyen állapotba kerülni, mintsem, hogy az otthon magányát élvezze… ha fontos szempont, akkor hasonló körülmények közt, de legalább biztonságban.
Halkan zuttyan a lift a parkolószinten, és utána kilépve rögtön az automatához igyekszem.
- Nálad van a parkolójegy? Vagy előbb keressük meg a kocsit? – ami várhatóan egy „vak vezet világtalant” helyzet lesz, feltételezve, hogy a környékbéliek szeretik a pláza adta lehetőséget kihasználni, és itt éjszakáztatni az autóikat.

Drunk accident

Anyának lenni kurva melós feladat, jó anyának meg aztán pláne! Amikor még terhes vagy, naivan azt gondolod, hogy a szülés lesz a legdurvább, legkeményebb része. Aztán megszületik, jönnek a hasfájástól végig ordított, álmatlan éjszakák. Kétségbeesésedben, kimerültségedben azt hiszed, hogy ezt már nem bírod tovább, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Aztán kettőt pislogsz, és máris az áldásos dackorszak kellősközepén találjátok magatokat, és minden addigi nevelési elvedet felrúgva, úgy pattogsz, ahogy az a kis szaros diktálja, mert estére már annyira belefáradsz a nevelésbe -nevelni próbálásba-, hogy isten igazából csak azért fohászkodsz, hogy túléld a fürdetésig, majd az esti alvásig hátralévő időt. Jobban mondva, túléljétek!
A tinédzser éveket én csak második dackorszaknak hívom. És ha ma lett volna annyi tartás bennem, ha elég kemény lennék, már rég a szent és sérthetetlen férjem házának ajtaján dörömbölnék, hogy aztán köszönés, összeborulás meg mindenféle érzelgős klisés szarok helyett akkora tenyeres-talpasban részesítsem egyetlen fiamat, hogy utána még napokig csengjen tőle a füle. Helyette mit csináltam?! Bánatomban úgy benyestem, hogy most fizethetem szerencsétlen Ken vacsoráját. Csak Barbie meg ne tudja!
-Nem illik részeg nőn vicceskedni... - Esetleg viccelődni, de a maradék energiámat, vajmi csekély józan eszemet már nem próbálom azon tornáztatni, hogy kijavítsam magam. Értse ahogy csak akarja, hívjon ahogy kénye-kedvének dukál, minden bizonnyal ez lesz az első, s egyben utolsó találkozásunk. Ezt valószínűleg ő sem gondolja másképp. Azt hiszem elég okot adtam eddig neki arra, hogy hanyatt-homlok meneküljön, amint a széttrancsírozott kínaiját gusztusosan összekaparta a földről.
Rosszallóan nézek fel rá -legalábbis remélem, hogy rá, mert jelenleg három is van belőle-, s annak rendje-módja szerint szemeimet is kiadósan körbe forgatom, amitől az összes Ken baba klón forogni kezd, mint a műjégkorcsolyázók. Egész jól nyomják. De már igazán abba hagyhatnák, különben nem a taxit fogom lehányni, hanem a nyakkendőjét. Habár, ahogy elnézem, sokat már nem tudnék rontani rajta, talán inkább csak javítani...
-Hát, ha valami zsebtolvajba botlanék bele, valószínűleg vele együtt kutatnám át a táskámat, ugyanis egy kanyi vasam sem maradt... - Dörzsölöm egymáshoz jobb kezem hüvelyk és mutatóujját, jelezve a váratlanul fellépő, igencsak súlyos pénzhiányt. Pedig ha holnap épelmével akarok bemenni dolgozni, muszáj lesz legalább egy mirelit pizzát szénné égetnem a sütőben -ez ilyen tradicionális, részegséget, másnaposságot gyógyító étek-, hogy valami felszívja a gyomromban tajtékzó piát.
Bár első blikkre nem úgy tűnhet, de nagyon is hálás vagyok amiért engedi, hogy nemes egyszerűséggel támaszként használjam. Ebből a perspektívából egészen másmilyennek tűnik, mint amikor a betonról akarja összekaparni a vacsoráját. Nem azért, mert magasabb, inkább emberibb, közvetlenebb? Fogalmam sincs mi az a szó amit keresek. Ez is biztos majd a holnap reggeli kávém mellett fog beugrani. Amikor egyedül leszek, és nincs kivel megosztanom. Max a lábamat kefélő kutyámnak.
Ha jól figyel, még egy kósza vigyort is felfedezhet ajkam egyik sarkában.
-Hát azt vettem észre! A nyakkendőd nem illik az ingedhez, az ingedhez meg nem passzol a cipőd. - Mérem végig váratlanul, szemérmetlenül, s ugyanakkor nem vagyok rest megosztani vele a nem kívánt véleményemet is. Kezdem átlátni, hogy a zöldfülű, újonc kollégák miért mennek sírva az első, velem eltöltött közös műszakjuk után a főnihez, és hogy amaz miért szokott arra kérni, hogy legyek egy kicsit finomabb, kedvesebb. De hát ha egyszer hülyék?! Talán nem úgy tűnhetek -itt a cipőm sarkának elvesztése okán kialakult drámák kellős közepette-, de tényleg rohadtul sajnálom, furdal a lelkiismeret, amiért elcsesztem az estéjét, jobban mondva, inkább a vacsoráját.
-Komolyan nagyon sajnálom! Ha adsz egy számlaszámot, és tudsz várni holnapig, amikor már leszek annyira józan, hogy felismerjem a számokat, esküszöm átutalom a kajád árát. Vagy meghívlak valamikor valamire cserébe. De nehogy azt hidd, hogy ez egy randi! Ha úgy egy fejjel magasabb lennél, és... nem is tudom... lenne egy kis szakállad, nem az az igénytelen ocsmányság, mint ami egy-két faszi pofáján szokott lenni! Hanem csak olyan kis visszafogott... akkor még azt is ki merném jelenteni, hogy az esetem vagy. - Mikor a magasságát firtatom, annak rendje, s módja szerint lábujjhegyre állok, egyik kezemmel a feje fölé nyújtózkodom. Hogy is van az a mondás? Néha bölcsebb csendben maradni. Van ilyen egyáltalán?! A szóba került pszichopatákról alkotott meglátása hallatán elgondolkodva biccentem oldalra fejem, s már ki is kívánkozik belőlem ellenvéleményem.
-Richard Ramirez, Ted Bundy, Jeffrey Dahmer. - Sorolom válaszul a világszerte elhíresült sorozatgyilkosok neveit, akik állítólag a megnyerő külsejükkel csalták tőrbe áldozataikat. Kinek mi a megnyerő... Én nagyon válogatós vagyok, velem biztos, hogy bajba lettek volna. Habár, ízlés ide, vagy oda, mégis hozzámentem Jeremyhez...
Újfent azon kapom magam, hogy mosolygok. Ha nem is teliszájjal teszem, de kijelenthetjük, hogy régóta ő az első férfi, akinek sikerült jókedvre derítenie. Ez már valami! Nem mondom, azért egy kicsit csalódott vagyok, hogy a tippem a nevét illetőleg nem jött be, de majd megpróbálom megjegyezni a Wyattet. Tökre nem illik hozzá!
-Én a helyedben elkezdeném gyűjtögetni azokat az egy dolcsisokat! - Szívom tovább a vérét. Olyan embernek tűnik, aki állja a sarat ezen a téren. És ha a helyzet úgy kívánja, még vissza is üti a magaslabdát. Bátor! Akárcsak én, hogy részegen, kihasználható állapotban rábízom magam egy vadidegenre, és még azt is könnyedén felajánlom neki, hogy vigyen haza, mindezt a saját autómmal. Talán nem is akkora baj, hogy a törött sarkú cipőmről mezítlábas üzemmódba váltottam. Így gyorsabb, könnyebb lesz a menekülés. Ha szükség lesz rá. De addigis elférnek ezek a használhatatlan lábbelik a kezemben. Mindenesetre figyelek, hogy kutyaszarba legalább ne lépjek. Kérdésének hallatára egy keserű félmosoly húzódik arcomra, s ahelyett, hogy felnéznék rá, inkább a járda érdes, hepehupás aszfaltjától sajgó lábaimat figyelem.
-Nincs gyereked, ugye? Legalábbis egy lázadó korban lévő tini fiad...? - Kínomban halkan, röviden felnevetek, s amint a plázán belül elérünk a lifthez, szó nélkül beszállok vele a felvonóba, nagyjából addig síri csendben ácsingózva mellette, ameddig el nem érjük a parkolószintet. A lift döccenése kissé váratlanul ér, így automatikusan kapaszkodom meg zakójának ujjába, amit abban a pillanatban el is engedek, hogy kinyílik előttünk a felvonóajtó.
-Mind a kettő ugyanannyira körülményes, nehéz feladatnak tűnik jelenleg, de a kártyákkal örökké hadilábon állok. Idén már háromszor kellett letiltatnom a bankkártyámat, mert állandóan elhagyom őket... Szóval, kezdjük a kocsival... - És hogy végre a segítségére is legyek, kissé szégyenkezve, de beletolom tenyeremet az arcába, amire tollal fel van vésve a parkolószint és az elfoglalt parkolóhely száma is.
-Mióta fél napot bolyongtam egy parkolóházban, mert nem találtam a kocsim, ezt az oldschool megoldást alkalmazom... - Vonok vállat egy visszafogott félmosollyal, majd magamban meg is állapítom, hogy jó helyen vagyunk. Minő véletlen!
-Egy kétezertizenötös Ford Kugát keresünk. Ezüst színű. A jobb első ajtó kicsit meg van húzva... - Nem, a közhiedelemmel ellentétben nem voltam részeg, a melóhelyen, a parkolóban rám állt egy töketlen, én meg késésben voltam a tárgyalásról, amin kimondták a válásunkat, és ahelyett, hogy kiderítettem volna, ki áll mellettem, inkább végig húztam mindkét kocsi oldalát. Van ez így...
-Valahol, valamelyik fal mellett állok. Seggel kifelé. Mármint, a kocsi seggével! - Tisztázom a nevem ameddig még esélyem van rá.
-Utálok tolatni, és a párhuzamos parkolást. - Jegyzem meg egész halkan, akárcsak egy duzzogó, sértett kislány. Majd még hozzáteszem:
-És két autó közé beállni. - A jelenleg nem épp túl megbízható emlékezetemre hagyatkozva tipegek mellette mezítláb, kissé dülöngélve, elhaladva száz és száz kocsi mellett, mire csodák csodájára az egyik sor végén meg is pillantom a járgányomat.
-Erősen nyomd le az ajtónyitó gombot. - Biccentek fejemmel a kezében tartott slusszkulcsra, s amennyiben a kocsi zöldutat ad, úgy gondolkodás nélkül cuppanok be az anyósülésre. Izgulnom, aggódnom kéne, hogy egy vadidegen fogja vezetni a kocsimat, de jelenleg csak megkönnyebbülést, és végtelen hálát érzek amiért nem rám hárul ez a feladat.
-A váltót ne keresd. Automata. - Ciki, vagy nem, én gyűlölök kuplungolni. Ha közben alaposabban szétnéz, itt-ott üres, fél literes üdítős üvegeket, Starbucksos, elviteles poharakat, már vagy ezer éve nem szuperáló illatosítókat láthat, és a visszapillantótükörre, egy bizsuláncra felakasztva Jayce legújabb tablóképe a gimiből.
-A Brooklyn Heightsen lakom. Igen, a puccosabb részén... - Ennél a pontnál úgy forgatom a szemeim, mintha legalábbis szemrehányóan kérdezte volna. S eképp válaszolok a soron következő, fel nem tett kérdésére is.
-A férjem, vagyis... az ex-férjem akart arra a környékre költözni. Imádta Brooklynt. De mióta lelépett az egyetemista korú titkárnőjével, azóta Staten Island a kedvence. - Sóhajtom egy fancsali fintorral a képemen.
-Ahogy a rózsaszín köd elszáll, majd biztos lesz neki idővel egy Manhattene is... - Nevetek fel cinikusan, miközben a táskámat túrom a parkolójegy után, választékos káromkodások közepette.
-Megvan. - Nyújtom át neki, hiszen úgyis a vezető dolga azt érvényesíteni. Mivel esti mozira jöttünk...volna... a parkolás nekem már ingyenes volt, szóval gond nélkül ki leszünk engedve. Reményeim szerint!
-Nos, ameddig magadban megtervezed, hogy hova hajts velem, ahol nyugodt körülmények között, különös kegyetlenséggel meggyilkolhatnál, addig mit szólnál hozzá, ha egy kis locsifecsivel ütnénk el az időt? - Nevetek fel rendkívül groteszk módon.
-Feleség, család, gyerekek? - Kezdek egy unalmas, általános kérdéssel miközben kifelé tartunk.

- Nem állt szándékomban – védekezve emelem magam elé szabad kezemet, hetyke mosollyal húzva be a nyakamat. Bár valóban nehéz komolyan vennem, tulajdonképpen semmi nem írja elő, hogy kötelességem lenne -tovább is mehettem volna, minden szívfájdalom nélkül egy átlag „New Yorker” gazdag szókincsével -mely csakis a káromkodásokra terjed ki- értékelve a torpedószerű kvalitásait, szóvá téve a részegességét. Csak, hogy még rosszabbul érezze magát -átlag emberi szokás: belerúgni abba, aki már úgyis a földön van.
- Nem feltétlen erre gondoltam, de… - lagymatagon húzom fel a vállamat, a szavaim is épp csak magam elé elrebegett, kihangosított gondolatok, és bár kiejtem őket, mégse neki szánom. – Hát… végül is, New Yorkban élünk, nem? – kérdezem hamiskás vigyorral -és bár az, valahol mégis több benne a fájdalmas őszinteség, mint amit remélni mernénk. Valószínűleg egy kevésbé borgőzös estén már ebből is értené, mire utalok. – Ez annyira nem meglepő, sokan örülünk, ha legalább a lakbér-rezsire futja, ne adj isten még enni is tudunk – piszmogom finom, ám nem bántóan szembesítő mozdulattal horgasztva le a fejemet, hogy az alattunk lassan elpépesedő kínai-maradékra nézzek, majd épp csak a szememet mozdítva, Jo arcára. És akkor még az egyéb kiadásokról nem esett szó -esetemben a Shelbyville-i tanya fenntartására fordított összegről, ami bár csak egyharmad arányban érintené az én kontómat, valahogy mégis több az ennek okán kifolyó pénz; a teljes egészében még mindig vissza nem törlesztett diákhitelemről, ami már lassan huszadik éve, hogy megrövidít; a kisebbik öcsém hasonló problémáiban való szerepvállalásomról, és az időközönként felé elutalt „apanázsról”. És akkor a két kezemet összetehetem, hogy Dr. Crine óradíját nem én fizetem… sokszor így is elég az, amit az orvosi kezelésekre kénytelenek vagyunk kiadni. Éljen az egészségügyi rendszerünk!
Enyhén ráncolom a homlokom, míg követem pillantásának vonalát, jómagam is végig mérve a mai „szettet” -vagy mi erre a helyes szakszó. Nem mindig hordok nyakkendőt, sőt, általában nem, de ha a mellényeim tisztítóban vannak, az egyszerű ing-zakó összeállítást túlzottan „proletárnak” vélem a munkában való megjelenéshez. Na ez egy ilyen nap.
- Sajnálom?... – váratlanul hangsúlyozom kérdőre, halkan szusszanva egy nevetést. – Nem számoltam vele reggel, mikor felöltöztem, hogy majd egy stylist-tal futok össze – jó kedélyűen vigyorgok rá. Voltaképpen egyáltalán nem számítottam még csak arra se, hogy a kollégákon, a gyorséttermi eladókon, és a jegyellenőrökön kívül bárkivel is szóba fogok állni, de hát… itt vagyunk!
Csak futólag pillantok a fejem felett lóbált kezére, ahelyett az arcát vizslatom, zsebre téve a mély és magvas gondolatokat. Feljebb szökik a szemöldököm, biccentve a fejemen egyértelműen jelzem, amit gondolok: „Hát igen…”.
- Sajnos akkor be kell látnunk, hogy ez nem az égben köttetett… - mosolygok rá szelíden egy tettetett, lemondó sóhajjal húzva fel, majd eresztve vissza vállaimat. – De igazán nincs rá szükség! Mármint… egyikre sem – utalok az általa felmerült lehetőségekre. – Holnap már amúgy is csak annyira fogsz emlékezni, hogy „az a fura fazon, aki nem hagyott faképnél” – igen, ez volnék én -ittas nőket pátyolgatok ahelyett, hogy a fülemet bedugva, valamelyik ’50-es évekbeli zenéket felsorakoztató Spotify listát hallgatva robognék a metróval hazafelé.
Elmosolyodok a nevek hallatán, kettőnk közé emelve a karomat ingatva jobbra-balra a kézfejemet.
- Richard Ramirezről valóban azt tartják, hogy pszichopata volt, bár tegyük hozzá, nem születésétől fogva tekinthető annak, a pszichoszociális ingerek formálták azzá – magyarázom, fenntartott kezemmel továbbra is gesztikulálva. – Ted Bundy esete vitatott, és bár Cleckley az 1941-ben írott könyve alapján pszichopátiával diagnosztizálta, a jelen felfogások értelmében inkább szociopatának minősül. Az ő személye ebben a kérdéskörben továbbra is kérdéseket vet fel. Jeffrey Dahmerről viszont elég hamar megállapították, hogy "csupán" borderline személyiségzavarral küzdött. Azt, hogy pszichopata is lett volna, soha nem erősítették meg – rántok egyet a vállamon -a bő lére eresztett véleményem nyomán azonban csak egy félszeg mosollyal egészítem ki. – Bocsánat… - szakmai ártalom, tenném hozzá, de helyette csak rendezem a tartásom, és eleresztem a pszichopaták vagy nem-pszichopaták kérdéskörét.
- Bérkiegészítésnek tökéletes lenne – egyezek bele, noha nem túl jelentőségteljes mosollyal, de egy annál egyértelműbb bólintással, míg a dirigálása nyomán megindulunk a pláza felé. Nem gyakran foglalkozik a társadalmunk a férfiakban felmerülő bizonytalanságokkal -Jo az elmúlt percekben többe is beletenyerelt önhibáján kívül, de nem ő lesz az, akinek a nyakába fogom ezt zúdítani.
- Nincsen – ha az állapota nem tette volna elég nyilvánvalóvá, hangja tovább érzékelteti, mennyire kényes a téma. Kellemetlenül fordítom be és nedvesítem ajkaimat, elcsöndesülve, hagyva, még ha neki valószínűleg nincs is ínyére, hogy egy ideig az utolsó hang, ami kettőnk közt visszhangozzon, a fájdalmas nevetése legyen. Együtt tudok érezni, még ha nem is az ő történetével való hasonlóság okán -Jen, ahogy arról régebben többször is beszéltünk, szeretett volna gyereket; én úgyszintén, valahogy soha nem volt igazán kérdés. Esetünkben nem a „várjunk még, tudjuk meg, merre tartunk” volt a visszatartó ok, hiszen pontosan láttuk előre, együtt képzeljük el a jövőnket… képzeltük. Egyikünkben se volt ezzel kapcsolatban egy szemernyi kétely sem. Mégis, valahogy a munka mindig előrébb való volt, valami olyan, ami kispályára állította azt, hogyan is lépjünk előrébb, mint az FBI-tól független magánszemélyek. A döntés joga valahol mindig Jené volt, bár nem jó a kifejezés, de az ő „áldozata”; csak aztán…
A lift csilingelő hangjára kapom fel a fejemet, visszarázódva a jelenbe mély levegőt préselek a tüdőmbe. Hátra hőkölve az arcomba lendülő tenyér elől kapom el mutató- és hüvelykujjammal a csuklóját, hogy összeszűkített szemekkel olvassam le az itt-ott elmosódott, de nagyrészt még kisilabizálható információkat.
- Mit számít, hogy old-school, ha működik? Mindenki más a telefonjába írná… majd azt is elhagyná – mosolygom, ahogy eleresztem a kezét, bólintással jelezve, hogy vettem a kocsi paramétereit -a meghúzott ajtóra viszont csak horkantva somolygok, meredten nézve magam elé. Mert egy részeg nőn ugyebár nem vicceskedünk.
„Seggel kifelé” -nem nevet, nem nevet…
- Mhmm… - összepréselve a szám nagy igyekezettel fojtom vissza a röhögést, de legalábbis a jókedvemet egy, a szemkörüli nevetőráncokat megedző, eltussolt vigyorszerűségbe átformálni. Azért talán még nem veszi a fejemet. – Se tolatni, se párhuzamosan parkolni, se két autó közé állni… egyszóval legyen teljesen tiszta a terep, ha megérkezel? – fogvillantós mosollyal állok meg előtte elvéve a kulcsot, és a nyitógomb lenyomásával egyidejűleg a belső tér megtelik fénnyel. – Mostantól rettegve fogok közlekedni a városban… gyalogosan és kocsival egyaránt – finoman élcelődök átpillantva az autó teteje felett, majd kis bajlódással, de beereszkedek a kormány mögé, automatikusan nyúlva az ülés alá, hogy hátrébb toljam az én magasságomra. Felszólítására feltartott kézzel nézek először a váltó, majd a kuplung általában bérelt helyére.
- Vagyis a kuplungot? – kérdezem halkan, szemem sarkából nézve rá a szám szélén játszadozó mosollyal, miután állammal finoman a hat fokozatú váltóra biccentek -nem ugyanolyan, mint egy sima sebváltó, de majdnem. Nem túl tolakodón, de körbe sandítok, mindössze azért, hogy felmérjem az autó szabta körülményeket, hogy esetleges baj esetén tudjam, mi merre és hány méter. Bár megakad a szemem a kis portrén, tovább vezetem a tekintetem, és gyújtást adok a motorra, majd az anyósülés hátába kapaszkodva tolatok ki.
Lassan bólintok, amolyan „Vettem!” módon, míg a szintek között kanyarogva jobb híján az útra, semmint az ő szavaira koncentrálok. Egyenesbe érve rosszalló grimasszal nézek rá.
- Ugh, pont Staten Island? – kérdezek, szándékosan kikerülve az egyetemista korú titkárnő… barátnő… élettárs, avagy bármely szinonimával illetett hölgy személyét. – Nem vagyok született New York-i, másfél éve lakom itt – még ha kezdetben nem is önszántamból, de ahogy nekem a volt férje új kapcsolatáról, úgy neki erről nem kell tudnia. -, de azt még soha senki nem tudta nekem megmondani, hogy Staten Island-en a semmin kívül van… bármi? – úgy gondolom, joggal tartják, hogy az a New York-i kerületek „fekete báránya”. Még az ott lakók se szeretnek ott lakni, és bár jobb szeretek saját tapasztalatból véleményt formálni, valahogy nem visz rá a lélek, hogy én magam térképezzem fel, inkább hallgatok Sam degradáló ítélkezésére.
- Ki van fizetve? – érdeklődöm inkább ösztönből, mintsem, hogy megkérdőjelezzem. Az ablakot lehúzva veszem el a kártyát, és ahogy a sorompó felnyílik, majd megjelenik a „Viszontlátásra!” felirat, biccentve lépek a gázba, a felhajtó végén pedig a gyalogosok miatti teketóriázás után sorolok be a forgalomba.
Újból megszólaló hangjával kíváncsian emelkedik a szemöldököm, az útról csak futólag fordítva el a tekintetem először Jo-ra, majd a rádióra, amit ugyan teljesen nem halkítok el, de valamivel lejjebb veszem a hangerőt, hogy gond nélkül értsük egymást.
- A hirtelen felindulásból elkövetett emberölés mindig kiderül, úgyhogy azt hiszem, biztonságban vagy – érdekes egy humor, kicsit fekete, kicsit savanyú, de… humornak azért humor. Kérdése viszont rögtön megakaszt, nem is válaszolom meg, míg le nem lassítunk a pirosnál, de ahogy megáll az autó, egy kis ideig még mindig alsó ajkamat harapom.
- Öhm… feleség, de… - mozgatom meg a kormányon nyugvó balom gyűrűsujját, jelezve a karikagyűrűt. Nem fejtegetem a választ, egyszerűen megrántom a vállamat, keserűen húzva el a szám. A sárgába forduló lámpajelzésnél már mozdul a lábam a gázon, hogy a zölddel tovább is tudjunk hajtani. Mondhatnék valami klisét, minthogy „minden házasságban vannak nehéz időszakok”, de abból, amit elmondott, úgy sejtem, ő is tudja.
- Ő a fiad? – a váltóról emelve el a kezem a tükörről lelógó képre bökök. – Jó fej kölyöknek tűnik – mosolygok rá épp csak felé fordítva a fejem. – De a tinédzser kor mindenkit megvisel… - nem csak a szülőket, a gyerekeket legalább annyira, ha nem jobban -talán a megjegyzésemmel épp mentesíteném, ha látatlanban is, a srácot, hiába, hogy nem tudok a körülményeikről semmit.