Hetekkel ezelőtt

Megint előmerészkedtem, a bátyám „városába”. Halottam egy két hírt kettőjükről, így aztán akaratoságom ellenére is muszáj volt átjönnöm. Tyler híreket adott át. Ők ketten… fenéket! Szürreális a kép ami elém kerül, hogy a bátyám a (volt?) nőmmel kever… és miről nem tudhatok még? Ki kell derítenem, addig úgy sem nyugszok. Ha kell elmegyek bármeddig, hogy nagyobb részleteket találjak, hogy meg fejtsem a bátyám miért pont ellenem jön ezzel a kavarós dologgal. Haverom remek kémnek bizonyult, de nem elég jó, nekem több kell, ennél még több. Sokkal több. Akaratos lennék? Megalomániás? Kezdem úgy érezni, hogy semmi sem elég jó nekem már. A kicsivel és a kevéssel sosem értem be és ez most is kezd elhatalmasodni rajtam. Tiszta gáz. Dühös vagyok. A bátyámra. Owenre. A nőmre. Az életre. Az egész városra. Az emberekre. Meg leginkább magamra. Szerencsémre tudom, hogy hol szokott tanyázni az a nőszemély. Ahol talán Aaron sem nyúlhat bele a tervembe. Beszélni akarok vele. Látni akarom őt. Megzavarni az elméjét és belenyúlni a fantáziájába.
Vagy a bugyijába… bármi jó lenne vele, szóval nagyjából tudom mikor hol jelenik meg, de mégis most Taylor-t kértem meg, hogy adjon részletes leírást a csaj helyzetéről. A kém mindig jelent valamit és elég jól végzi a dolgát… remélem még egy jó darabig igy is lesz… pluszba meg, hogy nem bojgatják meg a mappámat. Képesek rá és most nem kellene. Nyugi van felém és ennek így kell lennie. Ha nem lenne nyugi? Ha nem tenném ezt? Ha nemet mondanék?
A családomnak annyi és ez ellen nem tudok tenni, édeskevés vagyok ehhez… főleg hogy más családot is megfenyegettek. Taylorét is beleértve, meg Cherry-t is belevonták. Nem hagyhatom… mégis úgy teszek olykor, mintha ez az egész nem érdekelne. Pedig de, érdekel, csak a magam módján.
Jobb volt távol maradni Aaron-tól és úgy meghalni… könnyebb volt? Annyira nem. De kiszakadva ezen gondolatok közül… ismerős arc tűnik fel a távolból. Még jó hogy ilyen tájt már senki sem jár erre, mégis a lány napi szinten kóvályog erre… ahol ketten szoktunk szórakozni. Úgy tűnik benne van az érzés és a bugi, hát miért ne tennék rá egy lapra? A kedvenc fánk mellől figyelem őt, kissé be van már állva, a járása és a fütyörészése elárulta ezt.
- Hellóóó cicabogár. - emelem meg a nem létező kalapomat is a szokásos Wyatt vigyor mellé, majd egyből körül is járom, végig mérem a hölgyemet.
- Mintha nőttél volna, vagy rosszul látok? - cukkolom kicsit, majd közel kerülök hozzá, szinte az arcába mászom és a tekintetébe meredek. Igen, jól láthatóan szívott valamit. És ez tetszik, bátorsága az van.
- Mi a helyzet amerre a madár sem lát? - érdeklődőm tőle, hanyagolva a fapofát. Nem kell az most ide…és ha felismer? Ugyan. Be van állva, csak hallucinál.
Ebben vagyok biztos.

Cher & Wyatt

It's okay... even the sky cries sometimes

Alig vártam, hogy hétvége legyen, és kicsit fellélegezhessek a munka alól. Nem mondom, elvagyok az új melóhelyen, ahová Ben, az unokabátyám valószínűleg szánalomból vett fel, de azért mégsem az igazi. Szeretnék újra ruhákat tervezni és varrni. A tervezés szakasz bár megvan valamelyest, de meglehetősen megcsappant a kedvem az autóbaleset óta. Mellesleg a múltkori incidens utántól, amikor Taylor megjelent abban a buliban, és Aaron közölte, hogy az öccse él, hadd ne mondjam, milyen lelkiállapot uralkodik felettem. Igazából a munkára is alig bírtam koncentrálni, nap, mint nap csak az tartott életben, hogy tudtam, ha hazaérek, otthon vár a mai kis adag bódítóm, amitől majd kicsit jobban érzem magam. Iszonyat gyorsan kezdtem el lefelé csúszni a lejtőn, és még most sem látom a végét, ami most már kezd kicsit rémisztő lenni.
Hol máshol járhattam volna, minthogy beszerezzem az újabb adagot, és félúton úgy döntök, hogy átsétálok a Prospect Parkon, ahol annyiszor lazultunk Wyattel. Félúton egy nagy csapat mókust vélek felfedezni, amint fel-alá rohangálnak az egyik fán, mint az őrültek, de mikor közelebb megyek, a semmivé foszlanak, amiből tudom, hogy ez is csak egy újabb hallucináció volt. Néhány követ arrébb rugdosva sétálok tovább, mikor nagyon ismerős, de néha már nehezen felidézhető hang üti meg a fülemet. Felkapom a fejem, és Wyatt pár lépésre áll tőlem, de ügyet sem vetve rá sétálok tovább, mert jól tudom, hogy csak képzelgek a szerek hatására. Azon a ponton meg már túl vagyok, hogy beszélgessek a halott pasimhoz. Nem is állok meg egy ideig, de aztán valamiért mégis megtorpanok. Talán az az istenverte vigyor az oka…
- Mássz ki a fejemből – motyogom magam előtt, de egyre csak közelebb és közelebb jön. Néha már őrültnek érzem magam, de tudom, hogy ez csak a drog hatása, józan állapotomban hála az égnek nem jön elő. Volt idő, amikor azt kívántam, bárcsak beszélgethettem volna vele –egy látomással, azért elég abszurd, nem?-, de most már erősen próbálok, azaz próbálnék túllépni a dolgokon. A vicces kérdésre elmosolyodom kicsit, mert nem tudom megállni, de nem nézek rá. A földet bámulom, de mikor már olyan közel van, hogy a parfümjének az illata is belekúszik az orromba, attól már kicsit megborzongok és felemelem a tekintetem rá. Egyenesen a szemébe nézek, és újra mosolyognom kell, ám ezzel együtt ólomsúlyként ül valami a mellkasomra, és a torkomban is mintha gombóc nőne.
- Mi a helyzet? A helyzet az, képzeld el, hogy azt találták ki, hogy élsz. Most ezt akarják elhitetni velem, velünk – mesélem neki, és ismét beszippant, úgy érzem, mintha tényleg itt lenne előttem. – De hazugság az egész, mert ha tényleg élnél, akkor ugyebár már meglátogattál volna korábban – vonok vállat, és ránézek az arcára, ami most olyan valóságosnak tűnik, hogy kedvem lenne megérinteni. – Egyébként sem hagytad volna itt a családod, a barátaid… engem csak úgy, nem? Egy kis hecc kedvéért?! – Ez az első alkalom, hogy azóta megjelenik, mióta Aaron azt mondta a buliban, hogy Wyatt él. Mikor beszéljek vele erről legalább képzeletben, ha nem most?!

Jó látni, hogy épségben van, ilyen állapotban, de életben. Neki nem eshet bántódása, töröm kezét, lábát aki ártani akar neki. Kérdésemre még válasz is érkezik, nem hittem volna, hogy válaszolni fog, vagy legalábbis szóba állna velem. Tévedtem. Bár nem épp ezekre a szavakra számítottam, úgy tűnik nem érzékeli nagyon a valóságot. Szuper. Plusz pont nekem, máris előnyben és nyeregben érzem magam. Az meg hogy mindenki halottnak hitt…hát elég szar az arcfelismerőjük, vagy a ruhám zavarta be őket. Háh, bénák. Egytől egyig. De hát ez van. Egyikünk sem tökéletes és nem is vagyunk egyformák. Szerencsére. Szóval szívdöglesztő Wyatt akcióba léphet.
-Persze hogy meglátogattalak volna, bevontalak volna ebbe az egész hacacáréba. De hát ez bonyolult, senki sem értheti meg. – lemondó sóhaj telepszik be közénk, lehajtom a fejem, de félszemmel őt figyelem azért. Nem akarom, hogy lelépjen már most.  Kell nekem. Mindenhogy. Még akár itt és most magamévá tenném, kit érdekel, hogy ez egy közterület és járkálnak erre? Baszok rá. Ha más megteheti, hát én is.
- Itt hagyni benneteket? - emelem fel a fejem a lány arcára. Egy hecc kedvéért. Óh drágám, ha te azt tudnád hogy mi is folyik körülötted. Nem sok vizet zavarnál, de veszélyben lennél ugyanúgy, ha tudnád, élek… pedig tudod, csak nem fogtad még fel. Az az átkozott nagyobb Bennett. Óh ha már itt járunk Aaron-ál.
- Mond csak Cherry… - ha igazak a pletykák, amit Taylor kiszaglászott… - boldog vagy Aaron mellett? - tettem fel a kérdést és ha szerencsém van, akkor a kábultsága teret a beszélőkéjének. Jó lenne, ha kimondaná, mondjuk úgy sem tetszene az a bitang válasz. Kérdő tekintettel pillantok rá, majd ha választ ad, utána érek finoman arcához, hogy közel hajolva hozzá röpke csókot csaljak ki tőle. Nem kellene itt lennem, mégis látnom kellett őt.

Cher & Wyatt

It's okay... even the sky cries sometimes

Nem tudom, minek vettem már megint be ezt a kurva bogyót, mikor már a múltkor is olyan hallucinációim voltak tőle, hogy a hajam égnek állt ahogy visszagondolok rá. Nem voltak kellemesek, de a díleremnél most csak ez volt, és ez is jobb a semminél ugyebár. Míg elérek a Prospect Parkhoz, már meg is jelennek a különféle látomások, az élen Wyatt Bennettel. Kettős érzés van bennem, nem tudom, hogy most éppen falnak mennék attól, hogy megjelenik előttem vagy örüljek, hogy újra „látom”. A múltkori eset után, miután elviekben kiderült, hogy Wyatt él, ignoráltam a fejemből a gondolatot, hisz... nem akartam erre gondolni. Az életem az árok szélén hever és hiába lenne tagadni, ennek kilencven százalékig ő az oka. Ha pedig él... akkor már nemsokára az árokban is leszek, és még az a tíz százalék is hozzáadódik a kárára. Most mégis beszélnem kell hozzá, pedig az elején még el szeretnék sétálni mellette. Csak túlságosan vonz a gondolat, hogy egy kicsit újra kaphatnék belőle...
- Bonyolult? Akkor most igaz? – vonom fel a szemöldököm, ahogy már egész közel áll hozzám, de nem nézek rá, ahogy ő sem rám. A következő mondatára azonban felemelem a fejem és végig futtatom a tekintetem az arcán, ami olyan... baszki, sosem volt még ennyire valóságos hallucinációm. Az összes létező érzékemre hat, ami nem annyira szokott megtörténni, de most... az illata is. Mi a franc történik?
- Jogos, talán annál azért jobban szerettél, hogy ezt tedd – nevetek fel halkan keserűen, de újra elnézek róla. Képtelen vagyok nézni tovább ezt az arcot, mindjárt elbőgöm magam. A következő kérdése olyan szinten józanít ki, hogy meg is szédülök tőle.
- Mi? Ezt a mondatot ismételd meg, mert ha eddig nem hallucináltam akkor most már egész biztos vagyok benne, hogy ez az. – Hallatlanul  állok a dolgok előtt,  nem értem,  honnan jött neki ez a kérdés. – Wyatt,  most ezt komolyan kérdezed? Mi az, hogy boldog vagyok-e mellette?  Már a kérdést sem értem, a picsába is -   ráncolom  a homlokom,  és értetlenül nézek rá. Már majdnem biztos vagyok abban,  hogy csak képzelgek,  hiszen valószínűleg a lelkiismeretem játszik velem a múltkori eset után.  Nem lett volna szabad megint Aaronnel  játszadoznom,  mégis megtettem  és most újra és újra bűntudatot kell érezzek belül.
Olyan szinten lepődöm meg mikor maga felé fordítja az arcom, hisz már a puszta érintése ia nagyon valóságos nemhogy még mikor az ajka az enyémhez ér. Összeszorul a gyomrom, de ösztönszerűen csókolok vissza. Valószínűleg most bárki járhat erre, jó nagy hülyének néz, hisz igencsak furán nézhetek ki kívülről. Nem tart bele pár másodpercbe a csók, elhúzódom és megköszörülöm a torkom. Egy pillanatig sem nézek rá, most hirtelen szokatlanul zavarban vagyok, fogalmam sincs mi történik körülöttem, ami eléggé rémisztő számomra.
– Wyatt, mondd miért játszadozol velem? Annyira hiányzol, és folyton megjelensz a fejemben. Merthogy ugye a fejemben van? – teszem  fel a kérdést, de a választ nem is biztos hogy hallani szeretném hiszen úgyis azt mondja hogy igen. Még ha valóság is lenne, akkor sem a vallaná be, ami azért kurvára rosszul esik. Képtelenség hogy éljen mégis most megingott bennem valami ami  rengeteg kérdést vet fel és amikre választ akarok kapni. Fogalmam sincs kinek kellene hinnem, úgy érzem mint akit kötélen rángatnak. Közelebb lépek hozzá, és a jobb kezem a mellkasára teszem, hogy még egyszer megérinthessem. Hihetetlenül valóságos meg az érintés is. Azt  hiszem megörültem.

Végre láthatom őt és nem csak hallhatok felőle. Jó érzés hallani a hangját, de az, hogy betépve… az én hibám, én hoztam rá a bajt. A bátyám is megmondta, csak egy nagy baj vagyok a hátán, vagy valami ilyesmi. Talán távol kéne maradnom tőlük, hogy ne okozzak számukra még több bajt. De Cherry…
- Igaz, nem igaz? Van különbség? - vonok vállat egy Wyatt féle vigyorral, hiszen most hogy magyarázzam meg pont neki, pont ilyen állapotban, hogy életben vagyok és nem halluzik… Aaronnal könnyebb dolgom lenne, még sem kerestem fel őt az eddigiek után…nem félelemből, más okok vezéreltek. De az, hogy a hírek szerint a bátyám meg ő összeboronálódtak… kikészít. Teljesen tönkre tesz, hiszen Aaron mióta nyúlja le az én nőimet, jelen esetben csak egyet, aki itt áll előttem. Taylor szerint Cherry a bátyám házában is volt…csókok csattantak el közöttük…igen, jól leselkedik és jó kém is. Meglapul úgy, hogy senki se tudja, hogy ott járt… Az hogy a csaj kifakad mert nem érti a kérdést sem, hát kissé mérges tekintettel bámulok rá, a hajamba túrok és a karját ragadom meg, hogy rám figyeljen. Csakis rám.
- Ti ketten! Aaron és Te! Mi a fene van köztetek?! - féltékeny lennék? Cherry az enyém volt, tulajdonképpen most is az és nem mondok le róla…azt hiszem a bátyámat is részesítenem kell egy alapos fejmosásban! Hogy tudatosítsam benne azt, hogy Cherryt kerülje el messziről… Megcsókolom és amikor visszacsókol…az érzés páratlan és leírhatatlan, mennyire hiányzott már ez az érzés?
Rettenetesen, ami azt illeti. De aztán a pillanat elmúlik, mikor odébb kerül tőlem és a kérdése… az teljesen lelomboz. Megtör a kérdése, a szívembe vágott egy pengét vele.
- Nem Cherry… te…te most csak álmodsz. Nem vagyok valóságos. - felelem egy kisebb mosollyal eltekintve róla, a fákat figyelve…mintha azok érdekesebbek lennének a kialakult helyzetnél.
- De tudnod kell valamit…Aaron felfog használni ellenem… csalinak használ és kihasznál, hogy elő csaljon a rejtekemből. Ezt ne feledd Cherry… - kis hazugság, aminek ára van, de nem érdekel, nem akarom, hogy ők ketten tovább csinálják amit és ezzel húzzák az én agyamat is…

Cher & Wyatt

It's okay... even the sky cries sometimes

- Persze, hogy nem mindegy – képedek el. Már hogy lenne mindegy, hogy él-e vagy sem? – Neked mindegy lenne, ha fordított esetben lennénk? – fordítom a visszájára a kérdést, mert talán úgy egy kicsit bel tudja magát képzelni a helyzetbe és megérti, miről beszélek. De egyáltalán mégis mi a franc történik? Már megint a képzeletem játszik velem, gondolnám, ha pár napja nem derül ki, hogy Wyatt él. Ezzel az infoval már nem vagyok egészen biztos benne, hogy az egész csak a fejemben játszódik le. Valahogy most a mosolya is lepereg rólam, ugyanis komoly témáról van szó. Most nem egy hülye viccről beszélünk, hanem az életéről. És úgy vigyorog, mint a vadalma. Hát ez több, mint idegesítő. De ezzel együtt baromi vonzó is. 
A kérdésére magamhoz térek, de csak pislogok. Ez csak hallucináció lehet innentől kezdve. Folyton megjelenik a fejemben, ha Aaron a képbe kerül. Halkan felnevetek a felvetésre, de ahogy megragad a karomnál, hirtelen lehervad az arcomról a mosoly. Bassza meg. Ilyet nem szokott a fejemben művelni. 

- Semmi nincs, ugyan mi lenne? – Hiszen tényleg nincs semmi az égvilágon azon kívül, hogy elcsattant egy-két csók köztünk. Na jó, meg egyszer majdnem lefeküdtünk. Kétszer. De ezen kívül semmi nincs köztünk… Nem érzek Aaron iránt semmit, hiszen én őt szerettem. Aaron biztonságot nyújtott a legnehezebb időkben, akkor talán azt hittem, hogy igen, valamit megmozdított bennem. Akkor jelent meg Wyatt folyton a gondolataimban és nézett rosszallóan rám. Mintha féltékeny lenne, újra kiül az arcomra a  széles vigyorral, mert mintha ennek fényét látnám villanni a szemeiben. Sosem állt szándékomban féltékennyé tenni, amíg együtt voltunk, de néha akarva-akaratlanul is sikerült, márpedig az egyszer-egyszer elégedettséggel töltött el. Innen tudtam, hogy szeret.
Nagyokat pislogok, még a szemem is megdörzsölöm –hátha hat-, hogy kikúszik-e Wyatt a képből, de amikor nem teszi... aggódni kezdek. Bassza meg, nem hiszem el. Sosem volt még ilyen valóságos hallucinációm. Rohadtul nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy ez az egész most nem történik meg a valóságban, sőt. A következő mondat azonban kinyitja az elmém.
- Komolyan? Hogy előcsaljon a rejtekedből? – nézek rá gyanakodva és közelebb lépve egyel hozzá. – Tehát akkor nem haltál meg, igaz? Baszd meg, Wyatt! – üvöltöm és a mellkasának rohanok. Két kézzel ütöm, ököllel, annyira ideges vagyok és dühös rá, hogy a pulzusom hallom a fülemben dobogni. Elborítja az agyam a méreg, és ettől a kitöréstől a könnyeim is kibuggyannak.
- Semmibe vettél, itt hagytál! Le se szartál és most csak úgy megjelensz? – csóválom meg a fejem az alsó ajkamba harapva a szemébe nézve. Hihetetlen még mindig, most már kezdem elhinni, hogy tényleg valóságos az, hogy itt áll előttem. – Mégis mi a francot képzelsz te magadról? – halkítom le a hangom a végére és letörlöm a kézfejemmel a legördülni készülő könnyeket. Mélyet szippantok a levegőbe, hátha attól kitisztul kicsit a fejem, de a dühöm egyenlőre nem akar csillapodni.

Ha fordított esetben? Nem, nem lenne mindegy, teljesen összeroppannék, ha ő nem lenne, ha nem látnám az arcát, utána mennék, hogy ő meg én eggyé váljunk. Ő nem hallhat meg, neki élnie kell. Neki ott van Aaron, még ha bánt is ez a dolog. Ez az egész kettejük között. Neki mindezt, ami bennem van, amit átéltem, mindezt nem kívánom. Túl sok egyszerre még nekem is, pedig én élem át nap mint nap, hogy távol kell lennem tőlük, akiket szeretek és féltek ezeken a falakon túl. Még ha nem is mutatom. Nem szabad kimutatnom, ezt mind megtanultam. De az, hogy ki hogyan éli meg… nos, Cherry szétzuhant az összesített hír hallatán… azt sem tudom, honnan füleltek le és mikor, de ezen már kár keseregni. Nem igaz?
- Fordított esetben…nem lenne fordított eset. - válaszolok kissé megkésve, hiszen kicsit felbolygatta a gondolataimat. Bár sok minden érdekel, az mégis csak jobban izgatja a fantáziámat, hogy kettejük között mégis mi a búbánat van? Semmi sincs… akkor azok a csókok, mégis mit jelentettek? Smaciztak! Zavar? Hát hogyne zavarna. Eddig soha nem kellett Aaron-ra figyelnem, hogy ne csábítsa el a nőmet és fordítva, de amit leléptem ilyen fura mód, egyből egymásra találnak. Ezt kiheverni már én sem tudom könnyen! Amúgy könnyedén összerakja a képet, miszerint nem haltam meg és Aaron vele akar előcsalni a kis birtokomról. Nekem jön, leüvölt, én meg csak elnézek a háta mögé. Mindent megérdemelnék, amivel ostorozni fog. Sőt, többet is. Az én átkomat nem szórhatom rá is. De attól még átölelem őt, hogy lenyugodjon. Élek. Nem örül neki? Nem azt akarom, hogy támogasson ebben az egészben, de bíznia kell bennem. Hogy lesz kettőnknek jövőnk.
- Shhh… - csitítgatom, nem mintha bármi haszna lenne, marad a dühe, a keserűsége és a felém vetett bizalmának szakadása. Csak biztonságba akartam őt tudni, de ilyen áron? Semmibe vettem…le szartam a hogylétét, hiszen hónapokig nem kerestem, most meg csak felbukkanok.
- Szeretlek Cherry, de ez az ügy bonyolult…meg akarlak védeni. Téged és Aaron-t, ennél többet nem mondhatok…hinned kell nekem, oké? – halkan beszélek és lassan, hogy megértse, hogy megnyugodjon. Nem várom el, hogy higgyen nekem, de ha szeret, akkor bízik bennem a továbbiakban is.
Olyan ügybe keveredtem bele, ahonnét nehezen van kiút. De tűrök türelmesen, hiszen a családom a tét. Még ha ezt nem is tudják.
- Szeretlek, oké? - keresem a tekintetét, keresem az ajkait, annyira... annyira élénken bennem van a mindennapos együttléteink... ha már nem bírom tovább, akkor Cherry-re fogom az egészet...

Cher & Wyatt

It's okay... even the sky cries sometimes

- Nem? Lehetett volna. Mi van, ha én is belehalok a balesetbe? Benne volt a pakliban, nagyon is – nézek rá idegesen, mert egyszerűen nem értem, hogy mi késztette erre. Ha szándékosan, megrendezte a halálát, arra nem gondolt, hogy mi van, ha hiba csúszik a gépezetbe? Vagy nem érdekelte egyáltalán élek, vagy halok-e? – Minden klappolt? A haverod halála is be volt tervezve, vagy az csak véletlenül így történt? – Felfoghatatlan számomra, hogy ilyen szinten képes volt játszani mások életével.
A düh olyan szinten borítja el az agyam, hogy tudatában sem vagyok annak, mit csinálok, de ha lennék is, akkor sem érdekelne, mert megérdemelne pár pofont. A fejem a mellkasába fúrom, ahogy csitítgatni próbál és lehunyom a szemem egy pillanatra, de ez nem azt jelenti, hogy megnyugodtam. Képtelen vagyok az ilyen információmennyiséget egymás után feldolgozni. Meghal aztán rá pár hónapra megjelenik a semmiből. Hát ilyen nincs, az istenért!
- Wyatt, könyörgöm ha jót akarsz, mondd el, mi történt aznap este… nem tudom, mit csináltatok velem, milyen drogot adtatok, de kiesett minden onnantól, hogy beültünk a kocsiba. Összeroppanok, mindenki engem kérdezget és kurva nagy bajban vagyok, érted? Ezzel nem segítesz, nem védesz meg, sőt… Én nem fogom elvinni a balhét. Mert ha nekem kell, hidd el, hogy a saját kezemmel nyírlak ki – dől belőlem a szó, és egy pillanatra sem engedem a tekintetét. Hát nem érzi, hogy ennek most tényleg rohadt nagy súlya van? Én vagyok az egyetlen, aki kézzel fogható ember, mert ő és Taylor a jónál is jobban rejtőzködnek.
- De… Wyatt – sóhajtok és megcsóválom a fejem, mielőtt újra megcsókolna. – Én is Szeretlek, de nem hagyhatsz ebben az egészben egyedül – kérem, mert tudom, hogy nem fogom tudni megoldani.
- És ezt nem csinálhatod. Nem jelenhetsz meg, mikor kedved tartja. Én nem fogok bujkálni, szóval… az lesz a legjobb, ha nem keresel többet, csak ha majd… ha majd nem tudom, mi lesz. Egyáltalán van bármi terved? – dühös vagyok rá, de azért valamilyen szinten mégiscsak örömmel tölt el, hogy itt van, hiszen él. Ezzel együtt viszont akkora szarban van, hogy szerintem soha többet nem lesz még csak sansza sem felfednie magát, mert azonnal lecsukják…