Alfonso & Kira

Nem mondaná tudatosnak azt, hogy mennyire merészkedik közel és ha őszinte akar lenni, nem is veszi észre, hogy a távolság csekély közöttük. Mert nem arra figyel, hanem arra, amit mondani szeretne. Igaz, ez sem úgy sikerül, ahogy kellene. Ebből is látszik, hogy nem volt ideje rendesen felkészülni, begyakorolni, észérveket, pro-kontra listát készíteni. Csak mondja, ami jön és tudja jól, hogy tökéletesen kúsza, de így képes leginkább megmutatni a másiknak, hogy mekkora zavar van jelenleg a fejében.
Mondandójából az zökkenti ki, hogy a férfi nyúl a kezéért és ő mindenféle ellenérzés nélkül hagyja ezt, mert talán fel sem fogja igazán, hogy most mi történik. Azon halkan felnevet, hogy Alfonso megjegyzést tesz arra, mennyit beszél. Hát, biztos, hogy most többet, mint a clubban, mert ott semmit sem akart, csak szabadulni. Most pedig. Kétszer jött ide, amivel saját maga szemében elég szánalmasnak tűnik.
– Közelebb? – kérdez vissza zavartan és igen, tényleg csak most jön rá, hogy gyakorlatilag belesétált Alfonso karjaiba. Sűrű pislogások közepette érzékeli, hogy kettejük között már aprócska csak a távolság. Szíve hevesen kezd verni, talán ennyire még sosem pörgött. Azonban az agyában az ezernyi és egy gondolat, mely ez idáig száguldott, most lenyugodni látszik, s mind egyetlen egy dolgot sugall számára. Maradj. Ő pedig marad, s enged a férfinak.
Belesimul a kezeibe, ajkaival az olasz által diktált tempót és modort követi. Ha elképzelte volna, nem ilyennek álmodja meg. Sokkal követelőzőbbnek, sokkal durvábbnak, ez egy kellemes csalódás számára. Eddig, a falainak köszönhetően, nem tudta, hogy ennyire vágyik a másik egyetlen egy érintésére. De most, hogy megkapja, sőt, többet is kap annál, úgy érzi, hogy még kevés is, többet akar. S talán, ha ebben a pillanatban rajta múlna, akkor csókjuk tovább tart, de szerencsére az olasz irányít.
Szemeit lassan nyitja ki, egy pillanat erejéig homlokát a másikénak dönti, s kezével az arcélét simítja, majd egy aprócska mosollyal az arcán egyenesedik fel, távolodik el. – Hát, ha másban nem is, ebben legalább biztosan hasonlítunk - sóhajtja szinte nevetve válaszát. Ha a férfi ereszti, akkor viszont lép egyet hátra, mert nem hinné, hogy ezt most boncolgatni vagy folytatni kellene. A hely egyértelműen nem megfelelő, az idő, még talán, de a kettejük közötti szakadék, az biztos, hogy nem fog csak úgy eltűnni. Igen, ahogy ajkaik elváltak Kira szépen lassan elkezdte visszaépíteni a falakat, hogy továbbra is védje magát. Nevetséges? Az. Szükséges? Nem feltétlen, de nincsenek jó tapasztalatai, nincsen jó minta előtte és nem szeretne úgy járni, mint az anyja. Egyébként is, egy csókban nincs semmi, ő nem az a lány, aki innentől már az esküvőjüket tervezgetné.
- Nekem most már tényleg vissza kellene mennem – szólal meg végül és az órájára tekint. Tíz perc, ennyit tervezett, nos, annak többszöröse lett, ráadásul, sokkal több eseménnyel, mint kellett volna. Ha eddig azt hitte, hogy totálisan megzavarodott azóta, hogy először találkoztak. Most már biztos lehet benne, hogy bolond és nem tud tisztán gondolkozni. – Téged pedig Alvize vár - veti be talán az aduászt. Nem hinné, hogy az öreg értékelné azt, ha csak úgy eltűnne a másik. Volt már olyan, hogy Kirát is majdnem lekapta tíz körméről, mert öt perccel később sikerült benéznie, mint máskor. Persze ezt a nő nem vette igazán magára, de az öreg akkori modorából kiindulva, nem biztos, hogy bárki helyében megváratná.
Nem akar csak úgy eltűnni a semmibe, így megvárja míg az olasz rendezi a sorait és az ő oldalán indul vissza a kórházba. Nem érzi magát kellemetlenül, sőt arcán ott bújkál egy kislányos mosoly, melyet csak akkor tüntet el, mikor belépnek a kórházba. Tervei között szerepel, hogy felmegy Alfonsoval Alvizehez, ám néhány lépés után a csipogója veszettül jelezni kezd. Sóhajt egyet, majd az olaszra tekint és bocsánatkérés közepette indul el a másik irányba, így mégis a levegőben hátrahagyva azt a valamit, ami odakint elkezdődött.