Ritkán érzi magát furcsán a saját bőrében; részben azért, mert régóta ismeri minden rigolyáját, és neki nem okoz nehézséget együtt élni magával, részben meg azért, mert van annyira egoista, hogy komolyan elhiggye, a világ részben körülötte forog, ráadásul az előnyösebbik oldalon, így kifejezetten szeretett egyedül maradni a gondolataival régebben.
Soha semmi jó nem sült még ki abból, ha Alfonso Deluca túl hosszan került ilyen helyzetbe, de a környezete elviselte a kilengéseit, vagy azt, ha rájött az öt perc, másokon pedig sosem gondolkozott olyan mértékig, hogy az fejtörést okozzon neki, mert nem is volt még csak hasonlóra sem szüksége. A legjobb barátja a legőszintébb, legegyenesebb ember, akit valaha ismert, a másik jó barátja bármikor leüvöltötte volna a hajat a fejéről, az apafigurájáról pedig eddig úgy gondolta, minden részletbe beavatja őt, gondolkozás nélkül.
Már az első öt percben nehézzé válik a feje az összes gondolattól, ami felötlik benne, hiszen az őt körülvevő személyek és események is megkérdőjeleződni látszódnak. Nem érzi azt, hogy Alvize hátba szúrta volna, de tisztában van vele, hogy végtelenül részrehajló, amikor az öregről van szó, és benne ezt sohasem a hatalmi helyezkedés, sokkal inkább a sosem volt, de végül megkapott szülői szeretet hajtotta.
Így meg még egy fokkal nagyobbat fejelt ma a betonba maga előtt.
És bár neki senki ne mondja meg, mit csináljon, Kira ezt egyébként bármikor megteheti, így nem esik nehezére hallgatni rá, és elsétálni a legközelebbi sarokig, mert New Yorkban szinte minden sarkon kapni kávét. Szar kávét, úgy érti, de már nem hajkurássza az olasz kávét úgy, mint mikor áttették a Pellegrini székhelyet az Államokba. Most pedig különösen megfelel neki, ha valami lötty alulról súrolja a lécet, csak legyen valami.
A SUV-nak támaszkodva várja végül a másikat, a két kávé a motorháztető hozzá közelebb eső oldalán gőzölög - mert nem csak szar itt a kávé, de mindig kibaszott forró is -, amikor pedig Kira közelebb kerül hozzá, megfogja mindkettőt, és a lányét felé nyújtja, amikor odaér végül.
- Sajnálom, Kira. - Tudja, hogy az ő támogatása kettős érzéseket fog a lányban kelteni, bár reméli valahol, hogy ez nem tart majd örökké; mindenesetre szeretné vele tudatni, hogy az információk ellenére, amik számára kevesebb súllyal rendelkeznek, együttérez a másikkal.
Ismeri a lányt és tudja, hogy kurva nehéz út előtt állnak, hiszen Kira minden személyiségjegye úgy lett kódolva, hogy ellenkezzen, rúgkapáljon, tiltakozzon a közege ellen, és ha ez nem így volna, nem mentek volna keresztül a fele szaron, mert a másik Alfonso sara bőven.
Valamiért a férfi mégis látja a fényt az alagút végén.
- Elmondta, hogy miért nem szedett ki az öreg a helyzetedből? - Érdeklődik óvatosan, mert ez számára is sarkalatos pont; ha most a jelenben ennyi szart bevállalt a lányáért a legidősebb Pellegrini, akkor mi miatt rejtőzött annyi éven át a sötétben? Ha csak nem tudott Kira helyzetéről, és most akarja kompenzálni a bűntudatot, amit érez.
Valamit éreznie kell, különben nem alakítja ennyire tudatosan a lánya köré a dolgait.
- Mit szeretnél? - Beszélhetnek itt is, beszélhetnek máshol, de Alfonso azt is elfogadja, ha egyáltalán nem akar Kira egy szót sem ejteni a mairól, amíg nem dolgozza fel részben azt, amit hallott. Alfonso fejében így is milliónyi kérdés vár megválaszolásra, és ő beszélni fog az öreggel, lehet még ma este, de minél hamarabb.

Alfonso világéletében annyira énközpontű nézeteket vallott a belső körén kívül esőkkel szemben, hogy sokszor a barátai helyzetébe is nehezen képzelte bele magát. Alapvetően is a megoldásokat kereső típus egyébként ő, így sok képzelgésnek nem szokása teret adni, meglehet éppen ezek miatt nem tudja megérteni, milyen az, amikor egy világ összedől.
Sok mindent látott már élete során, de az ő világával ez soha nem fog megtörténni, legalább pénzben merne erre fogadni, amennyiben valaki más nem értene vele ebben egyet. Ebben nőtt fel, csak ezt ismeri, ez kondicionálta, amire tudta, ebben szocializálódott.. ha egyik pillanatról a másikra kiderülne, hamis ábrándokon alapult ez csupán, Alfonso nem tudná, merre kapjon hirtelen.
Lehet ennyi is elég lenne, hogy jobban értse a másikat, de tőle annyira idegen az egész, hogy csak igyekszik támogatni Kirát; mikor a lány a mellkasára hajtja a fejét, nyom egy csókot az ismerős illatú hajszálak közé, és éppen annyira erősen öleli, hogyha kell, ő legyen a gerince saját maga helyett, és megtartsa őt addig, míg csak szüksége van a közelségére.
A tekintete is igyekszik őszinte támogatásról árulkodni, amíg Kira a szemeit vizsgálja, és örül neki, amiért amikor beszállnak, a másik már nem ragaszkodik a hátsó üléshez. Az is lehet, hogyha az elmúlt hónapokban jobb döntéseket hoz, a lány is könnyebben bízik meg benne, mikor azt mondja, együtt csinálják ezt végig, ettől függetlenül be fogja idővel bizonyítani, hogy neki tényleg ez a fontos, és nagyjából semmi más.
Hiszen minden, az igazság óta eltelt perccel ő elárulja az egyik legjobb barátját az apja és élete szerelme kedvéért, pedig Fabiolának is joga lenne tudni azt, ami számukra ma napvilágot látott.
- Itt megvárlak. - Szólal meg egy hosszú, némaságban telt utat követően, közvetlenül azután, hogy Kira azt állítja, ismeri. Valóban nem volt kérdés, hogy semerre sem tágít innen, amíg a lány nem végez a szükséges beszélgetéssel, ezért egy halvány mosollyal néz a másikra, amint leállítja a motort, és kiköti a biztonsági övet.
Nem túl kényelmes a pozíció, ahogy ellenőrzi, melyik ablakból nem kellene semminek sem repkednie, amikor pedig konstatálja, melyik is az, visszafordul a lány felé.
- Ne legyél vele túl szigorú. - Alfonso biztos benne, hogy Martha indíttatásaiban semmi rossz szándék nem volt; nagy teher bárki számára egy vezér titkát és valószínűleg egyik legféltettebb kincsét őrizni Kira személyében, így bár megérti valahol a lányban dúló érzelmeket, azokat egyedül Alvizén lenne jogos letöltenie, az őket körülvevőkön, akik a parancsait teljesítik, nem feltétlenül.
- Jelezz, ha bármi baj lenne. - Mondja még lágyan, miközben Kira kiszáll a SUV ajtaján, és az orrát a kocsinak megkerülve elindul végül befelé. Nem gondolja, hogy a nő bántaná a másikat, vagy rajtaütésszerűen szicíliaiak várnának rá odafent, mégis, Alfonso rá nem jellemző módon lett paranoiás, mióta rátámadtak a lányra a kórházban. Zavarja is, hogy nincsen velük kíséret, de a sofőrre nem volt szükség, a testőrök pedig nem követték őket, valószínűleg a hirtelen távozás miatt.

Az álla finoman megmerevedik mérgében, amiről a szája körülötti izmok árulkodnak leginkább; őszintén nem akar ebbe most belemenni, több okból sem, de a legfontosabb talán számára az, hogy Kira ki tudja akár önállóan, akár segítséggel bogozni azt, amit most hallott. Emiatt nem kellene, hogy bármilyen súllyal telepedjen rá, amit az imént kiejtett az ajkain, mégis megteszi egy pillanatra, ezért elvonja tőle a tekintetét, hogy az óceánt vizsgálja rövid ideig a lány feje felett elnézve.
- Azt hittem, ezen már túl vagyunk. - Jegyzi meg csendesen, de nem olyan megértéssel és kedvességgel, ahogy jobb pillanataiban a lánytól érkező megkérdőjelezéseket fogadni szokta. Rengeteg minden történt abban a kisvárosban, és bár megígérte magának, hogy többet nem fog magyarázkodni sem az érzései, sem az indíttatásai végett, olyan, mint Kirának erre folyamatosan szüksége lenne.
Azért sem kíván belemenni, mert lassan ott tart, hogy ha ez nem változik, ő ezt nem fogja tudni tovább csinálni. Mindketten csak megőrülnének benne.
Szóval hagyja ezt lebegni a feje felett, és előtérbe helyezni valamit, amit nagyon is ért; Kirát épp lesokkolta a nápolyi maffia egyik feje azzal, hogy tulajdonképpen a vére, és eddigi életében ezt mostanáig titkolta. De ez nem jelenti azt, hogy ne venné részben magára, ami elhangzott.
- Nekem vannak elképzeléseim. - Teszi hozzá, de konkrétumokat nem oszt meg, hiszen jelenleg ott tartanak, hogy Kira lebeg valahol a hitetlenség és a tökéletes tagadás között, itt pedig nincsen lehetőség eszmecserékre. Ha pedig jobban megvizsgálja ezt a sok szart maguk körül, inkább kérne tisztázást a vezetőjétől, minthogy vele kapcsolatban bármiféle téves elképzeléseket kezdjen el felépítgetni.
Igen, ez már határozottan az a féle káosz, amiben nem mozog még ő sem otthonosan.
- Erre csak ő tud majd válaszolni, Kira. - Már szinte súgja, ahogy a hangjába odaül az együttérzés, mert nem csak ismeri a lányt, hogy tudja, neki mindent értenie kell nem csak saját maga körül, de a világ működését nézve is, de Alfonso jelenleg ugyanazokkal a kérdésekkel operál. Először állnak abban a helyzetben közösen, hogy csak tapogatóznak a sötétben a kapott információt illetően.
Mielőtt a másik beszállna a kocsiba, finoman nyúl a kezéért, és közelebb húzva magához, a kezét nem eresztve, a másikat a derekára simítva nyom egy csókot a homlokára.
- Beszélsz Marthával, és egy kicsit tisztább lesz a kép. Ne akarj viszont sietni, mert most nem fogsz tudni. - Kirában semmilyen csont nem nőtt ki, ami segíthetne neki türelmesnek lenni, most mégis arra kéri finoman, hogy próbáljon meg nem felrobbanni fejben, mert az nem fogja a helyzetet megoldani, amibe a vezér rakta őket a titkával.

Mintha csak magát hallaná, legalábbis a fejében; az ő apja nem folyamodott erőszakhoz, nem negligálta a családját, egyszerűen csak nem volt elég erős apakép egy olyan közegben, ahol ez elengedhetetlen. Alfonso sok mindent megtett volna azért, ha Pellegrini lehetne, de erről életében még soha nem beszélt senkinek, és nem is fog a továbbiakban sem; csak Alvize miatt önti el ez az érzés időnként, pedig a Deluca család erőben minden, csak nem elhanyagolható. Ez a férfi mégsem érzi néha magát egynek közülük, és ezt az apjának köszönheti.
Fogalma sem lehet emiatt arról, milyen Kirának ezt megélnie; az, aki annyi éven át bántotta, aztán végül föld alá került most mintha egy egészen más szerepben visszatérne, amikor a lány azt gondolta, végre szabadulhat ettől. Megérti, de átélni sosem fogja, mert számára, ha kiderülne, hogy nem Gino, hanem Alvize nemzette, hatalmas megtiszteltetés lenne.
Ezért sem száll vitába a másikkal, pedig a tényeket puszta érzelmekkel nem tudja Kira befolyásolni, Alfonso azonban csak rásimít az egyik hüvelykjével az arcára, és halkan suttog neki ilyen közelségből.
- Rendben, értettem. - Fogalma sincsen, milyen irónia akar ez az egész lenni az élettől, de tudja, hogy a másik minden sejtjével harcol a közeg ellen, és valószínűleg sohasem fogja tudni otthon érezni magát benne. Ehhez a kulcs majd az öreg lesz, és reméli a férfi, hogy idővel Kira sem úgy fog tekinteni az idős Pellegrinire, ahogyan most teszi. Az idő sok mindenre gyógyír, mondjuk a háború közepén abból általában híján szoktak lenni.
Óvatosan eltávolodik és el is engedi a másikat, nem a feltett kérdés miatt, csak, hogy hagyja őt levegőhöz jutni az előző pánikot követően. Nincsenek ellenérzései, amiért Kirának az elméje rögtön ide ugrik, pedig kiérzi belőle, hogy talán a lánynak felmerül a kérdés, mennyit tudhatott erről az egészről Alfonso, és mennyire befolyásolta ez a tudás a tetteit a másik irányában.
- Erre Alvize tudna csak válaszolni. Én semmiről sem tudtam. - Megérti, amiért Kira erre még nincsen készen, de az igazság attól még az marad, hogy csak tőle tudhat meg minden választ, ami ahhoz kellene, hogy tisztán lássa a képet. Alfonso fejében megfordul, hogy Kira nem kerülne mindig ilyen helyzetbe, ha nem automatikusan a menekülést választja a nehezebb helyzetek elől, de nem mondja ki, mert nincs most itt az ideje annak, hogy szentbeszédet tartson a viselkedéséről.
Ezt talán Kira is tudja saját magáról olyan pillanatokban, mikor már elfárad a világ hibáztatása közben.
- Én kértem, hogy hozzon magával, de annak más oka volt. - És beszéltek már előtte róla, hogy ez egy lehetséges opció, azonban a jegyessége útját állta, hogy az elejétől evidens legyen, ketten jönnek a tengeren túlra. Amikor az megoldódott, már semmi nem állt az útjukban, de ez túl össze és vissza ahhoz, hogy egyenes tervezést lásson bele a vezér részéről, hiszen egy eltitkolt gyermeknek nem szánhatott valakit, aki már régen egy másik vezető lányához volt ígérve. Alfonso tulajdonképpen tíz évet várt arra, hogy Briseához adják a korkülönbség miatt.
- Az érzéseim nem megrendezettek, ahogy a szándékaim sem. - Válaszolja halkan, mert már nem tudja, hogyan bizonyítsa a másiknak, hogy valóban így van. Hozott elképesztően ostoba döntéseket, amik csak azért lettek végül azok, mert nem láthatott mindent előre, és a később történt események nem a közös malmukra hajtották a vizet. A vezére pedig elképesztően nagy zseni, de kizártnak tartja, hogy Kirának akarta volna szándékosan, felrúgva ezzel egy megállapodást, és burkoltan megsértve egy vezér társát.

- Mondták már. - Válaszolja egyszerűen, de ezt is csak azért teszi meg, mert érti a Kira megjegyzése mögött húzódó indokokat, és bár ő csak igyekszik alkalmazkodni a lány hangulatához, tudja, hogy a kezdeti nyugodalma neki sem lesz hosszú-életű. Élete egyik legnagyobb meccsébe szállt bele anélkül, hogy erre bárki felkészítette volna, hiszen ő is csak úgy megkapta a helyzetet az ölébe, és neki sem volt lehetősége még beszélni az öreggel, hogy tisztázzák a legfontosabb kérdést főleg; mi a szart akar ezzel hosszútávon kezdeni?
Azt is látja egyébként, hogy először ez mindent össze fog taposni körülöttük, mielőtt építkezni tudnának, de Alvize jól tudta, hogy bármit megtenne a lányért, így végig fogja őt kísérni ezen a szaron is. Ha kell, a sírba viszi a Pellegrinik titkát, ha kell, háborúba indul a most már második legfiatalabb lánygyermek ellen, sőt, Marcoval is megvívják majd a maguk harcát, azonban az ő hűségében soha nem fog kételkedni.
Lehet ő lesz az, aki ezt a legjobban tudja majd kezelni, ha valaha megtudja hivatalosan.
Alig telik el pár perc, amikor Kira kezdi belelovalni magát abba, amiről ekkor még Alfonso nem tudja, hogy pánik lesz belőle. A visszapillantóból folyamatosan ellenőrzi a lány vonásait, pontosan azért, hogyha kell, akkor satufékkel álljon meg az óceán mellett, közben pedig kifújja az orrán a levegőt, mielőtt megszólalna.
- Fabiolát bízd ránk. Néhány évet már végigcsináltunk vele, nála minden csak idő kérdése. - És ezt nem csak megnyugtatásként mondja, de neki az egyik legjobb barátja, és a hozzá ténylegesen legközelebb álló barátnak az élete szerelme. Kibaszott nagy ék lesz ez az információ minden egyes szereplő között, ezt látja előre, de ha csak nem vonul a nő önkéntes száműzetésbe, kénytelen lesz ugyanúgy szembenézni mindennel, ahogy ők teszik éppen.
- Sajnálom, Kira. Őszintén. - És mondana még többet is, de akkor már egyértelműen látja a jeleket a visszapillantóból, még azelőtt, hogy arra kérné őt a lány, hogy álljon meg. Keresi a szemével a félreeső helyet az út szélén, hamar meg is találja, és olyan gyorsan áll meg végül, ahogy csak fizikailag képes rá. Ő még csak csatolja ki az övét, Kira már kint van a kocsiból, úgyhogy gyorsan mozdul ő is, hogy odalépjen hozzá az egyébként kurvára szeles, óceáni levegőben.
Két kezével óvatosan érinti az arcát, és teszi ezt azért, hogy a szemére tudja fixálni a tekintetét a másik, és ne kapkodjon jobbra meg balra, mert az ilyen helyzetben nem segít.
- Nézz rám, kérlek. - Mondja, ha kerülné a másik a tekintetét, és amikor már biztosan őt nézi, akkor kezd csak bele.
- Meg kell értened lassan, hogy nem vagy egyedül. Nem neked kell megoldani a helyzetet, hanem nekünk kell. Neked, nekem, Marconak, Fabiolának, az apádnak.. - Nem akarja ezzel tovább zaklatni a másikat, de szembe kell néznie neki is azzal, amit ma megtudott. Ha sírni akar, sírjon, ha Alfonso mellkasát ütögetve nyugszik meg, akkor a férfi itt áll és elviseli. De akkor sem gondolhatja azt tovább, hogy az egésszel egyszemélyes hadseregként kell szembenéznie.
- Neked nem kell tudnod eligazodni köztünk, a mi dolgunk, hogy ezeket intézzük. Ne másokkal törődj most, hanem saját magaddal, és ne akarj mindenre azonnal választ úgy, hogy kérdezni sem mertél még semmit. - Óvatosan közeledik a másikhoz, és ha engedi, a homlokát az övének dönti, de az arcának két oldalát még mindig érinti a kezeivel.
- Vegyél egy kurva mély levegőt, aztán fújd ki. - És ha a lány képes vele együttműködni, végigvezeti ezen párszor, addig, míg már nem a pánik uralkodik rajta, hanem ő a pánikon.
- Tudom, hogy nincs túl sok okod rá, de próbálj meg megbízni bennem. Itt leszek veled végig. - Suttogja a másik ajkaira, már nem azért, mert bármit szeretne, hanem mert így, hogy a homlokuk összeér, nem tud másként beszélni jelenleg.

Nem szereti, amikor Kira vagdalkozik, sosem szerette. A hiú, nagyképű, mindenre képes énje valószínűleg soha nem fogja tudni elfogadni, hogy bárki így beszél vele, nem csak azért, mert ő valakinek gondolja magát, hanem azért is, mert ő igyekszik a szeretteivel tisztelettel bánni. Ha ez tőle nem történik meg, akkor nagy baj van, Kiránál azonban annyira mindennapos, hogy a haragját hőként nyomja ki magából, hogy idő volt a férfinek ezt megszokni. Nem elfogadni, mert az túlzás lenne, de megváltoztatni sem akart ő még soha senkit, pontosan azért, mert ha vele akarnák ezt csinálni, torka szakadtából ordítana valószínűleg.
Ez a pillanat viszont nem róla szól, hanem a lányról, ezért rezzenéstelen arccal fogadja, amit mond, és nem is válaszol rá. Semmi nem érdekli jobban, mint Kira hogyléte, amióta csak megismerte, és valahol normálisnak tartja, hogy ennyire különbözően élik meg a sokkhatású híreket, ezért ő ebből nem csinálna gondot.
A másiknak pedig, ha elül a szar az agyából, nem fogja hagyni.
- Nekem megfelel. - Fordul óvatosan a lány után, épp azzal összhangban, ahogy szinte elviharzik mellette, és hamar beérve őt eljátssza ugyanazt, mint amit kifelé jövet; csak halad a mellette némán, nem borzolva sem a kedélyeit, sem a hangulatát, sem a gondolatait, mert azokban ezúttal valahogy a másiknak kell rendet raknia. Eddig minden baj Alfonsoról szólt, mert a közegből jött és ő a tagja annak, azonban a mai nappal ez, ha száznyolcvanat nem is, de egy erős derékszöget fordult. A férfi pedig hazudna, ha azt mondaná, ezt egyébként nem élvezi.
Botrányosan rosszul venné ki magát ez kimondva, ő pedig nem akarná magyarázni; ez nem Kira fájdalmának szól, nem az alóla kihúzott szőnyegnek örül, még csak a közegbe "kerülését" sem ünnepelné meg különösebben. De ha eddig a kapcsolatuk egy összegyűrt anyag volt, amiből a ráncokat nem tudták eltüntetni, akkor ez az alap most kisimult, és ő erre már kurva nagy lendülettel építgetne legszívesebben bármit.
Csak jelenleg az anyagot a két végéről fogják, és ellentétesen rángatják.
Ezúttal nem nyit ajtót a másiknak, mert nem akar sem arcot, sem megjegyzést a gesztusra, amit egyébként sodrófával neveltek belé, úgyhogy kurva nehezen állja meg egyébként. A sofőrnek egyszerűen csak int, így ő bólintva lép be a Pellegrini villába, Alfonso pedig már a kulccsal a kezében száll be a volán mögé, hogy miután Kira is bekötötte magát mögötte, elkezdjen befelé hajtani, Manhattan irányába. Legalább egy tíz percig az óceán partja mellett haladnak, és mélyen szívja magába a sós levegőt, sőt, ha rajta múlik, a városig meghagyja maguknak a némaságot, hogy Kira tudjon puzzle darabokkal játszani a fejében.

Valóban megint a lány húzta a rövidebbet, de csak addig tudná ezt gondolni, míg el nem foglalja a megfelelő helyét a közegben, és végül integrálódik. Egyébként pedig nem ellene, hanem pont, hogy körülötte forognak az események, amit Alfonso nagyon különlegesnek tart, így ez szintén ott csillog a szemében. Az pedig, hogy hirtelen minden a helyére került olyan nyugalommal ruházza fel, mintha képes lenne visszafiatalodni percek alatt azokat az éveket, amiket néhány hónap alatt szedett magára a káosz közepette.
Mindent tudni akar, és fel is fogja tenni az összes kérdést; kezdve azzal, hogy ha hamarabb szóba hozza Alvize indíttatásait kettejükkel kapcsolatban, hamarabb közli velük a helyzet háttérben meghúzódó bonyolultságát? Az is érdekelné, mennyi minden volt igaz, vagy éppen ellenkezőleg közte és a vezér között, de ha őt szánta a lányának, akkor talán még különlegesebbnek gondolhatja magát a férfi, mint eddig tette.
Mindenesetre nem kérdőjelez meg semmit, mert nem látja sem értelmét, sem szükségét. Ő és Kira egy veszélyes titok hordozói lettek, és ez mezei emberekkel nem történik meg.
- Máshogy ez nem tudott volna napvilágot látni. - Tudja, hogy az észérvek ilyenkor nem használnak a másiknál, mégis igyekszik tompítani a dühének az élét, mielőtt előfordulna, hogy ellene fordítja a haragját. Érezte már a bőrén, milyen, ő pedig nem fogja félvállról venni azt, amit megtudtak. Burkoltan, bár még nem volt lehetősége az öregnek mondani az igazságon kívül semmit, de feladatot kaptak mindketten azon felül, hogy oldják meg a háborút, meg a viszonyaikat.
Utóbbit mondjuk Fabiola miatt kurva nehéz lesz, ha ez kitudódik. És ez újabb kérdést vet fel; mi a célja az információval Alvizének a jövőre nézve?
És megint Alfonso Deluca van a botrány kellős közepén. Ezen legszívesebben elvigyorodna, de nem teszi meg a helyzetre való tekintettel.
- Én ebben nőttem fel. - Biztos benne, hogy teljesen más ember volna, ha nem Delucaként születik meg, de nem fogja már felmenteni magát ez alól, ezt megígérte a lánynak abban az istenverte kisvárosban.
Halkan felnevet a feltételezésen, hogy ezt csak úgy át lehetne adni, és ingatni kezdi a fejét.
- Én is szerencsés vagyok, de nem csak az öreg, hanem miattad is. - Mondja, amit lehet, Kira meg sem hall, mert épp erősen gesztikulál az útnak, meg a gondolatainak, hogy merre induljon el Marthahoz feltenni a megfelelő kérdéseket.
Alfonso ezt egyébként remek ötletnek gondolja, hiszen ha ott is az igazságot hallja, talán el tudnak kezdeni érdemben a jövőről beszélni.
- Elviszlek hozzá, rendben? - Sétál ki a kapun, de már nem szalad a néhány lépéssel előrébb járó után, csak megvárja, amíg az ajánlata megállítja a másikat. - Megígértem, hogy együtt csináljuk végig, nem igaz? Elviszlek, ahová csak akarod. - Mondja lágyan, és mivel az ő villája van a dombon, Kira pedig lefelé indult el, kicsit lefelé kell neki is tartani a fejét, hogy a tekintetük találkozzon.
- Előbb kapsz választ, ha velem jössz. - Mosolyodik le halványan, mert tudja, mennyire türelmetlen a másik, ha pedig innen gyalog elindul Manhattan felé, három órába is simán beletelik az akciója.

Természetesen a dühből érkező megnyilvánulásra se nem szól, se nem tesz neki fizikailag eleget, csak kiengedi magából azt a visszatartott levegőt, ami valahogy nem talált utat magának egészen addig, hogy Kira végre belekezd. Mert ezt valahol kénytelen lesz idővel elkezdi, Alfonso sejtjei pedig tovább nyugszanak azzal, hogy hajlandó vele megosztani az első gondolatait.
Egy pillanatra átfutott az agyában minden, hogy futott a másik után, és elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy végleg szakít a közeggel a lány, és akkor pedig vele is.
A továbbiakban sem szól semmit, mert tudja, hogy az őszinte gondolatai mind csak olaj lenne a tűzre a másik jelen állapotában; mégsem úszhatja meg egykönnyen, hogy ő is megossza őket Kirával, és nem is fogja eltitkolni, amikor szóba kerül majd az ő oldala.
De a másik már túl jól ismeri ahhoz, hogy túl sokáig hagyja megúszni neki a dolgot, így amikor szinte a kapuhoz érnek és ő megtorpan, Alfonso is ugyanígy tesz.
Nem válaszol azonnal, csak nézi a lányt, majd mindkét kezét zsebre teszi, és elvonja a tekintetét. Megérti, Kirában miért úgy csapódik le, ahogy, de megint teljesen ellentétes oldalon állnak a gondolataikkal, ami kibaszottul frusztrálja a férfit egyébként. A fény azonban ott van az alagút végén, mert most először történik olyasmi, ami két ellentétes oldalról ugyanabba a keresztmetszetbe juttathatja őket idővel. Persze sokkal jobb és természetesebb volna, ha maguktól kerülnének ugyanarra a hullámhosszra, de nem két átlagos emberről, meg egy mezei baráti társaságról van szó mögöttük. Alfonso világa nem csak veszélyes, de nagyon nehezen navigálható.
És a legőszintébb érzése az, hogy imádja, hogy a világuk, mint kiderül, valójában közös.
- Mert ennek van értelme, Kira. - Nem akarja azt mondani, hogy erre volt szüksége az elmúlt időszakban, és bár rengeteg kérdése merül fel a részletek kapcsán, de Alvize őt most ezzel helyretette, és van egy sanda gyanúja, hogy ezért látott éppen most napvilágot ez a titok. Kettős szinte az egész, mert ahhoz, hogy ő helyre kerüljön, Kirát kellett szétcincálniuk megint.
- Nem érzed, hogy minden a helyére került? - Mert minden dühén, csalódottságán, az áruláson át látnia kell a másiknak, hogy minden pont, amit nem értettek, minden rés, amit szándékosan maguk közé vertek most nyer értelmet. Alfonso olyan lendületet és erőt érez magában az információ végett, mint régóta nem, pedig máris látja maga előtt a következményeket, nem csak Kira részéről.
Ott van Fabiola, akitől alapszinten elvárható az esetet illetően az őrjöngés, a többi pedig hab a tortán. Ő ezt sohasem fogja elfogadni, és akkor még ott van Marco, aki konkrétan két tűz közé esik ezzel.
Pedig ő békét akart a barátai és élete szerelme között.
- Tudom, hogy te ezzel nem értesz egyet, de.. - Fordítja vissza a fejét a másikra, a szemei büszkeségtől csillognak, még akkor is, ha kiderült, Kira rangosabb mint ő valaha lesz. Az érzések kavalkádja ettől odaül minden más mellé a tekintetébe, Alfonso pedig elmosolyodik.
- ..elképesztően szerencsés vagy.

Nyilván ezt a férfit is ledöbbenti az, amit hall, azonban ahogy a néhány perccel már előrelátott információ kimondásra kerül, olyan, mintha minden a helyére kattanna, mégis idő, amíg az egészet felfogja.
Nem kellene pedig sok neki, Kira mégis hamarabb dönt úgy, hogy nem kér a további szavakból, és kiviharzik a keleti szárnyban pihenő dolgozószobából, ahol Alfonso már annyi mindent hallott élete során, arra mégsem számított, hogy valaha kiderül Kiráról, hogy nagyon is közülük való.
Még mindig úgy néz a vezérre, miután ketten maradnak, mint aki alig hisz a fülének, de ez már csak néhány pillanatig tart, ugyanis elvonva a tekintetét az öregről keres egy másik pontot, amire bámulhat; teszi mindezt talán azért, hogy ne lehessen többet látni a szemében, mint ami most odafér. Pedig az is éppen elég.
- A kórházban.. - Nem fejezi be, hiszen kettejük között túl sok szóra nem volt eddig sem szükség, különösen nem olyanokra, amik megmagyarázni akarnak valamit, ami egészen egyértelmű. Arra gondol, hogy Alvize már ott tudta, hogy merre halad az egész, vagy azért, mert ott ötölte ki, vagy mert valahogy évek óta erre játszott. Ha nem így lenne, most nem állna ekkora döbbenettel a fogadott apja előtt, a Kira által otthagyott szék mögött.
- Utána az ested.. - Ahol csak azért álltak ismét szóba egymással, mert Alvize szólt néhány jó szót Alfonso érdekében, Kira pedig meglágyult iránta, mert a maffia tudata nélkül el tudja képzelni, hogy volt az öregben valami vonzó. Alvize kitüntető figyelmében általában szokott lenni.
- Aztán a fiaskó.. - Mert maguk között így utalnak vissza Francescora, meg a vele történtekre; az unokatestvére kiiktatásával sokkal többet vállalt a nyakába az idősebb Pellegrini, mint amit megengedhetett volna magának, és bár nem az ő ötlete volt, Marco egy nagyon hűséges embere, akit egyébként kiválóan tud terelni, mindegy, hogy Serra mit lát ebből ténylegesen.
- Csak részben. - Mondja Alvize, és ez jelentheti azt, hogy csak részben segített Kira miatt, részben pedig az Alfonso iránti szeretete vezérelte, de ezúttal a férfi átlát azon a bizonyos szitán.
- Így hoztad őt haza, nem igaz? - Kérdez rá az egyértelműre, aztán visszavezeti a vezérre a tekintetét, akin őszintén látja, hogy felemásan tekint a helyzetre.
Hiszen Kira nincsen ott köztük.
- Ha most megbocsájtasz nekem.. - Beszívja mélyen a levegőt, aztán hosszan kifújja, és egy bólintással erősít rá arra, hogy ő most el fogja hagyni a dolgozót. Nem úgy szalad most Kira után, mint egy szerelmes férfi, akit éppen elhagyni készülnek, hanem mint egy szerelmes férfi, aki retteg attól, mit fog ez élete szerelméből kiváltani. Azonban hiába próbál annyira haragudni, ahogy sejtései szerint a lány teszi most, túlságosan zseniálisnak gondolja ezt a fordulatot, és kurva büszke minden szereplőjére, függetlenül attól, hogy Alvize Kira egész eddigi életében hazudott.
Alfonso túlságosan jól érti, miért tette.
Végül beéri a másikat, de ahelyett, hogy megállítaná őt bármilyen módon, csak halad mellette; nem szól semmit, nem kérdez semmit, nem akar okosabb lenni, ahogy egyébként mindig teszi, csak csatlakozik hozzá, ha mindenáron gyalog akar a szomszéd villáig eljutni. Meg fogja várni, amíg a lány kezd bele az egészbe, és úgy teszi meg, ahogy leginkább kikívánkozik belőle, hiszen ha most bármit mond, egyszerűen csak irányt mutat az érzelmeinek, ami még egyszer sem vezetett semmi jóra kettejük között.
Hazudni azonban nem fog, ezért sem nyit azzal, hogy hihetetlen számára, amiért ezt eltitkolta az öreg. Abba pedig, hogy ez nem lehetséges bele sem kezd, aminek több oka is van; Alvize sosem hazudna ilyesmiről, illetve Kira néma elrohanása számára azt jelenti, ő sem kételkedik abban, hogy mindez valóság lenne.

A helyzet számára is végtelenül idegen, hiába kerül az apafigurája elé, hogy ő megosszon velük néhány titkot, amit eddig ügyesen elhallgatott. Nem így szokott kommunikálni az öreggel, főleg, ha személyesebb témákat érintenek, de arra azért törekszenek mindketten, hogy a nagy egész előtt ne tűnjön túlságosan személyeskedőnek a kapcsolatuk, hiába tudja mindenki, mennyire közel állnak egymáshoz. A hatalomban nem férnek meg érzések, így ők nem erre apellálnak, amikor látják őket, hanem arra, hogy mindenki elhiggye, megállíthatatlan párosról van szó kettejükkel kapcsolatban.
Látja a lány arcán az összes szót, azonban figyelmen kívül hagyja a gesztust, mert ehhez Kirának idővel muszáj lesz hozzászoknia; nem ő a megfelelő példa arra, hogy mutassa, milyen a lovagiasság, mert mutatott már bőven olyasmit, ami nem ezt erősíti. Azonban vannak normák és gesztusok, amelyekből sohasem adhat alább, a vezére előtt pedig kifejezetten nem.
Az üdvözlés a részéről alig verbális, azonban az ablak közelében álló Alvizéhez odalép és kezet fog vele; máskor ölelés is osztályrésze, a hangulat azonban annak ellenére is feszült, hogy az öreg nem tűnik mérgesnek, emiatt pedig igyekszik nem hosszúra nyújtani az üdvözlést. A filmekkel ellentétben nem szokásuk gyűrűket csókolni, ha ez valaha szokás is volt az olasz maffiában, Alfonso korára kiégett annyira, hogy gyerekkorából se emlékezzen már rá. Vagy ez, vagy a kapcsolatuk miatt ez már túl tankönyvi lenne.
- Üljetek le. - Bólintással fogadja az utasítást, és óvatosan a másik derekára fogva segít neki elhelyezkedni nem csak a széken, de valahogy a szobában is, hogy az ne legyen kérdés, hova tegye le magát esetleg. Alfonso csak ezt követően helyezkedik el a lány mellett, egyenes háttal hátradőlve várva meg, amíg a vezér is így tesz.
Ezt követően pedig egy örökkévalóságnak tűnik a férfi hallgatása, de nem érzi, hogy kérdések híján bármit is mondania kellene. Alvize az első percekben hosszasan fejti ki csalódottságát mindkettejük viselkedését illetően, de mivel Kira külsősnek számít, inkább Alfonso kilengéseit említi, függetlenül attól, hogy a hangjában valahogy megértés cseng, amit csak a férfi hallhat ki belőle, mert ő ismeri az öreget eléggé hozzá.
Aztán úgy érzi magát, mintha egy mesébe kerülne hirtelen, Alvize úgy tíz évvel ezelőtti eseményekről kezd beszélni, amiktől szépen lassan haladnak egészen addig, hogy a New York-i érdekeltségei is előtérbe kerüljenek. Alfonso arcáról semmit sem lehet leolvasni, de őszintén nem érti, hogy a vezér élettörténete, amit egyébként szinte elejétől a végéig ismer, hogyan fognak kilyukadni addig, hogy egymásnak szánta őket azóta, hogy találkoztak a kórházban mindhárman egymással, és a vezér rájött, hogy az őt kezelő egyik orvos már oda-visszát játszik a nevelt fiával.
Van egy pont, ahol összekapcsolja a szálakat, de nem tudná megmondani, hogy miért. Ekkor feláll a székéből, mert nem bírja ülve megvárni, amíg az általa leginkább bízott rájuk dobja ezt az atombombát, azonban olyan szinten a helyére billent rengeteg megválaszolatlan kérdést, hogy a benne háborgó szarság közepette egészen sok értelmet talál a helyzetben.
Kiráról ezt biztosan nem lehet majd elmondani.
Először az ablakhoz lép, aztán a szoba egy másik pontján hallgatja a történetet, és amikor félig-meddig megtörténik az igazság kimondása, ő Kira és Alvize felé fordul, mert bár ismeri ezt a lányt már elég jól, most semmilyen furfang vagy előrelátás nem tudná megmondatni vele, hogyan fog reagálni.
- Ez képtelenség. - Vezeti végül a tekintetét az öregre, ahogy Kira széke mögött áll, és hitetlenségbe burkolja minden vonását. A közölt információ nem olyasmi, amire bárki elvárná, hogy tökéletesen visszafogja magát, azonban messze elkerüli őt az a fajta düh, amit akkor szokott produkálni, amikor kihúzzák a lába alól a talajt. Nem vágyik italra, nem akarja szétverni az irodát, és ez nem csak a rangos maffiatagnak szól, aki előtte ül az asztala mögött, hanem annak, hogy az egésznek szinte túl sok értelme van. Azt pedig Alfonso szokta tudni kezelni.
Kezét a lány vállára csúsztatja, hátha ezzel segít, hogy ne kelljen ki magából, de nem fogja megállítani, ha megteszi, csak abban az esetben, ha valami a vezér felé repülne; legyen az az ökle, egy váza, vagy bármi, amit ér. Kira nevetése úgy visszhangzik a fülében, mintha egyébként ténylegesen is megtörténne, mert ismerve őt, a repertoárjának része, amikor az ő lába alól húzzák ki azt a bizonyos talajt.
- Nem szokásom viccelni, mint tudod. - Alfonso érti, hogy az ehhez hasonló, komoly helyzetekre gondol az öreg, mert egyébként a humor nem szokta elkerülni, mondani még sem tud erre már semmit, mert itt ül előtte egy vihar, ami vagy kitörni készül, vagy azonnali hatállyal elhagyni a vezér irodáját. A férfi nem tudja eldönteni, melyik lenne a legjobb, ahogy abban sem tökéletesen biztos, hogyan tudja a saját döbbenetén túl pont most támogatni a másikat; mert ő mindenre számított a mai napon, csak erre nem.

Egyszerűen csak bólint, hiszen rengeteg konfliktust köztük az okozott, hogy Kira úgy érezte, nem veszik őt komolyan. Hogy ezt ezúttal el tudják kerülni, nem magyarázza tovább, ahogy eddig sem vitte túlzásba; a lány valóban tudja, kivel áll szemben, csak elég tapasztalata nincsen még a vezérrel, ami nem kifejezetten baj a férfi szerint.
Azonban, ha képesek lesznek kitartani egymás mellett, akkor a másik is megérti majd, hogy Alvize a mindennapjaik része. Nem mindig a jelenlétével, de Alfonso nem tudja a három vedeléssel töltött napon kívül az elmúlt időszakban felidézni, amikor ne beszéltek volna huszonnégy órán belül legalább egyszer. És ez most a háború miatt még sűrűbb ennél.
Elmosolyodik egy pillanatra, ahogy oldalra pillant a másikra, és tart egy kis szünetet a szavaiban és a mozdulataiban is, mielőtt kinyitná az ajtót maga mellett.
- Megértettem. De ez ösztönös. - Mondja szórakozottan, aztán komolyság lepi el az arcát, és Kira élesben láthatja, hogyan működnek ők a maffián belül. Kiszállhatna innen vigyorogva is, de akkor senki nem venné komolyan, a rangja ellenére sem; a személyzet minden ilyen, meg ehhez hasonló villában hasonló, ami annyit tesz, hogy a testőr, akinek odaszól most már régen tudja, hogy azért érkeztek ide, hogy az öreggel beszéljenek. És nem feltétlenül azért, mert Alvize minden alkalmazottját beavatta volna ebbe.
Segít kiszállni a másiknak, és eszébe jut a legutóbbi alkalom, amikor hasonló történt; már néhány hónapja esett meg, hogy hazahozta a villájába a másikat, és akkor érezte őt úgy igazán először. Sosem fogja elfelejteni, hogyan smároltak a SUV takarásában, mielőtt bementek volna a villa falai közé, és ami utána egész éjjel tartott, Alfonso legjobb emlékei közé tartozik jelenleg.
Akkor még nem volt ennyi szar.
- Valószínű, de nem borítékolható. - És ezt Alvize bármelyik cselekedetére, amit még nem ért, vagy amiről nincsen elég információja, elmondhatná. Ha tudna pontosabbat, vagy megnyugtatóbbat mondani, most megtenné, nehogy Kira hasassal érkezzen megint a mély vízbe, de egyelőre ennyit tud nyújtani.
A villában haladva nincsen szüksége kíséretre, és az itteni őrök erről már régebben leszoktak, annyiszor fordult meg itt az évek során. Így bekíséri magukat a folyosókra, miután jelzik, hogy Alvize tudja fogadni őket, és a keleti szárny felé veszi a másikkal az irányt.
Az iroda ajtaja elé érve odafordul a lányhoz, hogy egy szenvedélyes csókkal biztosítsa őt még egyszer arról, hogy itt van, ha már az imént a szavaival Kira nem tudott mit kezdeni. Nem húzza azonban sokáig, nem is tudná, mert a csendbe odabentről, a zárt ajtó mögül kihallatszik az öreg hangja.
- Alfonso, gyertek be. - Nem tűnik sem türelmetlennek, sem dühösnek a vezér, Alfonso pedig a kérésre szinte azonnal mozdul, mint aki már hozzá van szokva az utasításokhoz, és ahogy kinyitja az ajtót, jelez Kirának, hogy menjen előre nyugodtan. Ha megteszi, azonnal követi befelé, és becsukja maguk mögött az ajtót.

Az ember azt hihetné, mennyi előnnyel indul neki ennek a beszélgetésnek az öreggel, főleg azért, mert születése óta ismeri, és egészen fiatalon már a kegyeiben érezhette magát, ahogy Alvize vezetgette a szerinte helyes úton. Persze Alfonso rendkívül hálás lehet neki, de azért senki ne essen abba a hibába, hogy azt hiszi, csupa kivételezés és előny a férfi számára az, hogy ilyen kitüntető figyelemmel lett ellátva a kezdetektől, ráadásul egy ilyen fontos személytől.
Az öreg úgy kalkulál, tervez és lát előre, ahogyan senki más, és bár évek óta a szóbeszéd részét képezi, hogy Alfonsot szánja valamilyen formában az örökösének a saját fiai helyett, ilyenről nem esett szó köztük sosem, és ez nem is így működik. Hagyták azonban a népeket beszélni, mert azt gondolták a botrányokhoz hasonlóan ez is elül majd, de nem így történt, mára meg már a közeg részévé vállt, őket pedig nem különösebben érdekli.
Az viszont sosem derült ki, mi is a terve vele az öregnek, mert a semmiért nem bánna vele ilyen kivételes módon; a szeretet egy dolog, szinte elvitathatatlan közöttük, viszont egy olyan közegben élnek, ahol ez vajmi kevés néhány olyan helyzetben, amit Alfonso bejátszott az elmúlt időszakban.
Elég év van már mögötte, hogy most már izgatottan várja a választ, és valamiért ezt a mai naphoz köti, csak még nem érti, hogy miért.
- Őt nem fogjuk olyan gyakran látni innentől kezdve. - Bár ő ezt csak előrelátóan mondja, éppen ezért nem is magyarázza túl, ha Kira nem kérdez rá, márpedig ismerve a kettejük kapcsolatát, ennek a lány örülhet jobban.
A némaság ezt követően nem szándékos a férfi részéről, csak rendezi a gondolatainak a sorát, ahogy mindig, amikor hivatalosan a vezérhez kérik. Vele ez ritkábban fordul elő, hiszen az öreg szomszédja, így, ha komolyabb beszélgetést is akar vele megejteni, csak átjön hozzá a délelőtt folyamán, amikor még otthon van, és megtárgyalják, ami szükséges.
Nem akarja ráhozni a másikra a frászt, de elég komoly dologról lehet szó, ami, ha a témát nézi, furcsa, és ettől nagyon érdekes is egyben.
- Ez mondjuk várható volt. - Érti arra, hogy valószínűleg mindkettejük nyakába odaöntik a szart ezúttal, mert kívülről biztosan elképesztően gyerekesnek és rohadt idegesítőnek tűnnek a viselkedésükkel. Alvize sem érezhet másként, függetlenül attól, hogy Kirát teljesen elnyomta a közeg szarsága, aztán még meg is támadták, Alfonso vállán pedig nyolcszor annyi a teher, mint átlagosan volt az elmúlt öt év során, hogy életvitelszerűen itt él.
- Ha nem védelek meg, az nem ellened vagy ellenünk szól. A vezérek szinte soha nem változtatnak az álláspontjukon, mert attól gyengének vagy engedékenynek tűnnének. - Ő sokszor mérlegeli, mennyi lehet ebből a hatalomért mutatott látszat, és mennyi, ami tényleg súllyal nyomja majd a sorsát az elkövetkezendő évekre. És pont emiatt van görcs a gyomrában, de igyekszik a másik támaszának lenni, mert ő azért jóval többet bír egy átlagos napon is ebből, mint Kira bármikor.
- Együtt csináljuk végig. - Teszi még hozzá ahhoz, hogy Kira jól van, mert meg akarja benne erősíteni, hogy ezt egyiküknek sem kell egyedül csinálnia. Közben behajtanak a villa előkertjébe, néhány percen belül pedig megállnak a lépcső előtt, ami az impozáns ajtóhoz vezet.
Alfonso kiszáll, odaszól egy testőrnek olaszul, hogy értesítse a vezért arról, hogy megérkeztek, majd Kira oldalára sétál, és kinyitja neki a SUV ajtaját, és utána a kezét nyújtja, hogy segítsen a nagyobb lépést megtenni a járműből.

A SUV ismerős ülésén ülve még az sem zavarja most, hogy nem ő vezet, mert bár East Hampton felé tartanak most már legalább fél órája Manhattanből, de nem Alfonso villájába, hanem annak a közvetlen szomszédjába, a vezérhez, ahogy azt ő kérte.
Volt egy kisebb vitájuk, amikor a házat még abban az istenverte kisvárosban elhagyták azzal kapcsolatban, mikor tudnak hazajutni, közvetlen járat ugyanis, ami emberi időben és nem legalább két napi várakozással indult el, csak fapadosként volt elérhető. Alfonso pedig először határozottan kijelentette, hogy azt semmilyen körülmények között nem vállalja be.
De változásokról és engedésről volt szó, ráadásul ezt ő hangoztatta leginkább; nem fog belőle rendszert csinálni, ezt legalább ötször elmondta az amúgy néhány órás út előtt, közben, és után, de végül egy olyan sorban találta magát, ahol egy idősebb nő ült mellette, és az unokáiról beszélt neki végig. Alfonso biztosan vágott néhány fejet a beszélgetés elején - lévén utálja, ha idegenek akarnak vele cseverészni -, talán még a közepén is, de végül lélekben azonosította a hölgyet a saját, már elhunyt nagymamájával, akivel habitusra egészen passzoltak, így túlélte, hogy nem első osztályon utaztak vissza New Yorkba.
Talán már mindketten eljutottak arra a pontra, hogy minden mindegy, csak érjenek haza.
Az itteni közeg előtt néhány személyt kivéve titok maradt, hogy ők egyáltalán szakítottak, és a lány elmaradását azzal magyarázták, hogy nem biztonságos a támadást követően bárhol is mutatkoznia, de jó helyen van, figyelem alatt.
Nem tudná megmondani, meddig húzta volna az elkerülhetetlent, de most, hogy már össze tudja kötni a szálakat az öreggel, biztos benne, hogy csak idő kérdése lett volna eljutnia Kirához. Mindent a vezér intézett, ezért is fontos a férfi számára a beszélgetés, amire éppen a kocsiban ülve tartanak, mert mindketten hónapok óta ugyanazt érzik; valamit Alvize elhallgat, de sok mindenre rávilágítana, ha végre megtudnák.
- Nem kizárt, hogy a lebaszásommal kezdi majd. - Pillant oldalra a másik felé egy kisebb hallgatást követően, és mióta leszálltak a géppel, ez gyakorta előfordult a férfivel. Alfonso nem úgy lelkes, ahogy sokan gondolnák róla - persze, ha Kiráról van szó, az egyértelműen látszik rajta -, és ő inkább a fejében dolgozza fel a fontos információkat, hogy véletlenül se tudjon a környezete könnyedén, vagy egyáltalán olvasni benne.
Persze így a barátainak és a szeretteinek sincsen könnyű dolga sokszor.
- Nem kell megvédened, az csak olaj a tűzre. - Nem biztos benne, hogy Kira bejátszana ilyesmit, de inkább elejét veszi a dolognak, minthogy az öreg előtt térjenek rá egy ilyen dologra, ami akár veszekedést is szülhet kettejük között. Ha kettesben beszélne a Pellegrini vezérrel, nem kellene ilyen komolyan venni a dolgot, azonban Alvize nem ereszt a látszatból annyira könnyen, ha már több tényezős a dolog. Vagyis Alfonso úgy érzi, szigorú lesz velük az öreg, a közölni kívánt információtól függetlenül.
- Hogy vagy egyébként? - Kérdezi, és a másik kezéért nyúlva, ujjaikat finoman összefonva emeli úgy fel a kezét, hogy csókot tudjon nyomni a másikéra, miközben a vonásait figyeli szüntelen, hogy többet tudjon meg, mint amennyit Kira valószínűleg közölni fog vele.